„…a kommunizmus gyermekbetegsége”?, avagy:

Egy szocdem revizor ámokfutása az osztályharc világában


(Konok Péter: „a kommunizmus gyermekbetegsége”? című könyvének margójára)






Keljetek fel Új kor Ifjai! Homlokotokat
szegezzétek szembe az ostoba bérencekkel!

Mert bérencek vannak a táborban,
az udvarban és az egyetemeken.

(William Blake)



Egy szocdem alapvető hamisításai

A történelem jelenlegi állása mellett minden politikai írás (az olvasóban fel sem merül, hogy egy osztályharcos művet forgat a kezében, amely a fennálló rendszer gazdasági-politikai jellegén túlmutat) csak a rendőr–univerzumot erősítheti – írja Roland Barthes. Márpedig a holt lelkek társaságából az egyik Gorgófej könyvet koppintott a baloldali radikalizmus XX. századi történetéről.

Megkezdődött a visszaszámlálás… A történész is teszi a dolgát, átértelmezi a tegnapok harcát, hogy a jelen és jövő mozgalmát feloldja a nihilbe. A fejlett késő kapitalizmus fenntarthatósága érdekében a posztmodern ideológia és a szociáldemokrácia helyőrsége együtt kísérli meg biztosítani a túlélést. A tőke strukturális válsága növeli az ideológiai síkok szerepét, és szellemi rendőrsége (értelmiségi élcsapata) mindinkább a célzatosan megtermelt, gyorsan fogyasztható javak kitermelésére specializálódik. A tőkés termelésben a történész is alávetettjévé válik rendszerének, és ellenállás nélkül szállítja portékáját. Egy ilyen árutermék került utunkba, és az elkövetkező néhány oldalon át ezt az áruba bocsátott szellemi terméket fogjuk analizálni…

Már a szerző könyvének címválasztása is hamisítás, ugyanis a szerző alapvetően az anarcho-kommunista mozgalomról ír, amelyhez hozzáveszi a baloldali radikalizmus és a bolsevizmus jelentősebb irányzatait. Történészünk élete során sokat bűvészkedett történelmi fogalmakkal és ideológiákkal, ezért a várt eredményt sikerült kitermelni, és összeboronálni az osztályharcos mozgalom múlt századi történetét a baloldali radikalizmus történetével. Firkantott tehát ő is egy képzelt lények könyvét. Ahhoz viszont, hogy a probléma gyökeréig lehatoljunk, itt az ideje pontosan meghatároznunk a baloldali radikalizmus és a kommunista mozgalom közötti legalapvetőbb különbségeket.

Kommunista értelmezésben a baloldali radikalizmus a burzsoázia által befolyásolt baloldali frakciókat, áramlatokat jelöli. Ez, ha kell, parlamentarista, ha kell, nem az, ha kell, demokratikus, ha kell, akkor nem az. „Forradalmi megfontolásait” az adott gazdasági-politikai helyzethez igazítja és taktikai szempontok szerint mérlegel. Kész a kompromisszumra, gyakran azonban képes részben elszakadni saját korlátaitól, és osztályharcos jelleget ölt. Összességében azonban mégis elmondható, hogy a kapitalizmus működésének fenntartásában megkérdőjelezhetetlenül őszinte szándékai-törekvései ellenére is közreműködik. A politikai palettát nézve a bolsevizmus baloldali ágán helyezkedik el, eklektikus keveredések következtében ide-oda ingadozik a forradalmiság és a régi rend védelme között, illetve a könyvben említésre sem méltatott „autonóm mozgalmak” velejárója is lehet. Gyakran hosszabb-rövidebb időre sikeresen beintegrálja a munkásosztálybelieket, akik ezzel maguk és osztálytársaik ellen vétenek. Bizonyos megnyilvánulásai azonban olykor a kommunizmus irányába mutatnak – de csak részlegesen konfrontálódik a kapitalizmussal. Vonzerejét időszakos radikalizmusa által nyeri, és ideálisabb esetekben beolvad az osztályharcos folyamatokba és ezáltal szembe kerül korábbi önmagával.

Ezzel szemben az anarcho-kommunista mozgalom a proletariátus mozgalma, amely antikapitalista, antidemokratikus, ennek megfelelően harcban áll az érték diktatúrájával, a tőke mocskos világával. A kapitalizmus totalizáló törekvéseivel szemben önszerveződő kommunista harcot folytat az osztálynélküli, érték-, tulajdon-, és munka nélküli kommunista világtársadalomért. Célja az érték elpusztítása, az egységes emberi tevékenység megszervezése a kommunista világközösség keretében. Tehát a baloldali radikalizmust – Lenin terminusára utalva – csak szándékolt torzító effektusok felhasználásával nevezheti páciensünk a kommunizmus gyermekbetegségének. Ezzel az erővel azt is állíthatjuk, hogy a pápai zsinat kommunista, mivel az emberek testvériségéről prédikál, és prédikációiban elítéli az embernek ember által való kizsákmányolását.

Azonban az a tény, hogy a kommunista mozgalom összemosható a baloldali radikalizmussal, nem csak a szerző tudatlanságából illetve manipulatív szándékaiból ered, hanem magának a munkásmozgalomnak a gyengeségeiből is. Először is a szakítások és tisztázások lassú folyamatából (valamint a meg nem történt szakításokból és tisztázásokból). Másrészt a forradalmi harcok idején – ha időszakosan is – de egy zászló alá gyűltek össze a „rendszer elszánt ellenfelei”. Szamuely Tibor és a Lenin-fiúk tevékenységétől Amadeo Bordigán át egészen a jelenkorig húzódik a sor és válik láthatóvá, hogy a baloldali radikalizmus képviselői nem voltak képesek teljesen kitörni a felismerések és megtorpanások örvényéből, felgyülemlett tapasztalataikat nem kamatoztatták elég következetesen. Így mindvégig a bolsevizmus/szociáldemokrácia uszályába ragadva tevékenykedtek még akkor is, ha némelyikük olykor vehemensen irtotta az antik világot. Amiképpen a kommunistává váló militánsok százezreiről is elmondható, hogy a bolsevizmussal való szakításuk hosszú, ellentmondásos folyamat volt, és sok mozgalmár mindmáig küszködik a köldökzsinór elvágásának problematikájával.

Az elmúlt évtizedekben a hivatalos nyomeltüntetők sikeresen végezték feladatukat a XX. századi proletárharcok elhallgatásával, meghamisításával kapcsolatban. A piac cenzúrája pedig ma is erőteljes nyomot hagy ezen a téren. A szociáldemokrata/trockista berkekben lelkesen folyik az utánpótlás-nevelés, és az Eszmélet folyóirat valamint holdudvarának csörtető ifjú titánjai a kapitalista jövőhöz való alkalmazkodás és feltörekvés reményében felfedezték maguknak a radikális munkásmozgalmat. Azt a mozgalmat, amit a régi párt-írnokok a kádárista rendszabályok miatt nem tudtak és nem is akartak megfelelő mélységben kiaknázni, továbbá a mozgalom gyengesége és az alapvető források hiánya megnehezítette e sürgős feladat elvégzését… Most azonban a marketing szellemében ügyködő párttörténész végigzarándokolhat az ideológiák és a forradalmi események országútjain, elfoglalhatja az állam írnokait megillető pozíciók egyikét, és tiszteletköröket róhat a proletariátus mészárosai előtt. Kész a bestseller.

Konok Péter eme bestsellerének egészén végighúzódik statikus szemléletmódja, a „pillanatképek felnagyítása” megfelel a szerző burzsoá kenyéradója vágyainak: a holtak múzeumává varázsolni a proletariátus mozgalmát. A régi kacat ott lapulhat az idő fogságában, míg az elkövetkező nemzedékek történész fenoménjai végleg régészeti emlékké nem torzítják az osztályharcot. Most éppen az 1956-os proletárforradalom polgári forradalommá való átretusálásának lehetünk szemtanúi… De nyilván csak részlegesen működik az elhallgattatás börtöneinek létrehozása – ugyanis az osztályháború társadalmában élünk.

Az elhallgattatást és a komplex hamisításokat elősegítve sajátos és következetes ellenforradalmi ábrázolásmódot alakított ki illusztris koponyánk is. Indításként felvázolja a XX. századi baloldali radikalizmus (valójában anarcho-kommunizmus) előképeit, miközben a romantikus történetírás, Carlyle és iskolája nyomán, „az egyénre, a hősre” teszi a hangsúlyt. Így kerül fókuszba Nieuwenhuis és Dietzgen (akik kétségkívül fontos aktivistái osztályunk küzdelmeinek, ahogyan a sarki kofa, a mezőn izzadó agrárproletár és a bányában vakuló bányász is az). Magát a modern osztályharcot meg sem kísérli egészében bemutatni, rámutatva arra, hogy az osztályharc nem értelmezhető a maga konkrét totalitásából kiragadva, történelmi folyamatai nélkül. Nem értelmezhető csak a mitológia univerzumán keresztül, ha a krónikás nem a maga globalitásában próbálja megragadni a történelmet, és csak a számára tetszetős látványelemeket villantja fel belőle a Homo politicus.

Ennek megfelelően a könyvből szinte teljesen hiányzik a proletariátus harcának megjelenítése, amely révén a tömegek radikalizálódtak és tevékeny formálóivá váltak a XX. századi osztályharcnak. Az 1905-os forradalomtól, az 1917-23 közötti forradalmi hullámtól a kínai forradalmi eseményekig ível osztályharcunk (a kínai anarchista-kommunista mozgalom elevensége!), a spanyolországi forradalomig és tovább röpítve a vörös lobogót a latin-amerikai proletár-megmozdulásokig, az argentínai eseményekig, időközben átcsapva a mába. Ugyanis eszmetörténet helyett a XX. századi proletárharcok történetét kellett volna felvázolni, és nem kiragadott portrét firkálni egy-egy kommunista, illetve baloldali radikális sejtről, mozgalmárról. Ennek hiányában megkapjuk kvázi az osztályharcos és különféle baloldali radikális mozgalmak történetének fragmentizált, történelmi tévedésekkel teletűzdelt, ideologikus és önkényes kivonatát. Mint régebben, amikor a hülyének tekintett gyerekek kezébe nyomták a megcsonkított Moby Dick meseverzióját – mivel a gyerekek ostobák és nem értenék meg az egész regényt…

Minthogy Konok ábrázolásából hiányzik maga az osztályharc, mint a történelem dialektikus kereke, modern ideológiatörténetet agyal ki az ideológia-gyáros. Személyek, csoportok, mozgalmak zsánerképeivel próbál elkápráztatni bennünket. Az egyének persze soha nem változtatták meg a világtörténelmet, így merő akadémizmus, mikor idézi Marxtól a Tézisek Feuerbachról elhíresült 11. pontját. Évszámokkal dobálózik, és úgy véli, ezzel összefüggést teremt az események között – azonban nem végez sem többet, sem kevesebbet, mint amit egy államilag hitelesített csinovnyiktól az uralkodó osztály elvár. Az ideológiagyártás jegyében, a bőség zavarában a baloldaliság állatkertjébe hajítja a tanácskommunizmust, az anarcho-kommunizmust és ezzel összemossa a baloldali radikalizmussal – amelyről a fentiekben kimutattuk, hogy csak részlegesen szakadt el az egydimenzió világától. Természetesen Marx és Engels anarchizmus-ellenességének, majd Pannekoek „Linksradikalismus”-ának, valamint az egész anarcho-kommunista mozgalomnak kritikája, hogy sokszor hagyták, hogy mozgalmunk, harcunk összemosható legyen bármiféle baloldali kardcsörtetéssel. Egyesek, akár kommunista elvtársak is, ma is tovább folytatják e hamis hagyományt. (Ahogyan a múltban gyakran mi magunk is – igaz, általában idézőjellel – hivatkoztunk a nem létező „baloldali kommunizmusra”, „baloldali kommunistákra”, amely alatt vagy a valódi kommunistákat értettük, vagy a baloldali bolsevikokat. Mentségünkre szolgálhat, hogy kiadványainkban minden esetben tisztázásokra törekedtünk és törekszünk.)

Hamisítónk egész könyvében abszolút visszaél azzal a sajnálatos ténnyel, hogy magyar nyelven nem jelent meg a modern kommunista mozgalomról átfogó osztályharcos feldolgozás, és félő, hogy a munkásosztálybeliek a jövőben erre a különféle munkásmozgalmi dokumentumokból összetákolt burzsoá lim-lomra lesznek kénytelenek hagyatkozni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy korunk elidegenedésének eme varangyosbékája részleteiben rendelkezik bizonyos pozitívumokkal. Viszonylag reális képet fest például a tanácskommunizmus korai periódusairól és az IWW-fejezetben is híven majmolta a forrásokat. Könyvének végén pedig hosszan idézi a korabeli elvtársak írásos dokumentumait – külön függelékben meghatározó művekből csemegézhet az olvasó –, hogy némi képet adjon, mit is képviseltek a kommunista és bolsevik militánsok. Ámbár még ott is sajátosan idézzi fel az elvtársak szellemiségét – erre kirívó példa a Camatte-szövegrészlet önigazoló kiragadása, amire a későbbiekben még visszatérünk. Némely fejezetre meglehet érvényes, hogy sokszor használható információk sokaságát nyújtja, de alapvetően az egész könyv egy nagy átbaszás. De ha az olvasó csak keresztrejtvényt szándékozik kitölteni – ez esetben e jeles opusz máris betölti küldetését… Amikor „Carlyle” szubjektivizál és ítéletet alkot, eltéved a szociáldemokrácia erdejének misztikus sűrűjében. Éppen akkor mond csődöt a történész vízipisztolya, amikor a mélyreható analizálásnak kellene szerepet kapnia – helyette a burzsoá ideologizálás szennyvize töri át a gátakat.

A szerző tudományos művet ír, ennek szellemében megfelel a tudományos normáknak. A piac az piac, ugyebár. Ezek a normák a kizsákmányolók, a hóhérok és talpnyalóik normái, akik döglégyként repkednek képzelt hullájuk, az osztályharc felett. A szerző ugyan egy-egy sejtelmes bekezdésben érzékelteti a tárgya iránti rokonszenvét, azonban nehogy-már-baj-legyen alapon gyorsan visszaalakul Krausz és iskolájának lakájává. Ennek pompás példája, amikor a 126-127. oldalon „Lukács György partizánseregének” tagja hosszasan idézi Otto Rühle bolsevizmusellenes írását, majd ennek ellensúlyozására visszavesz a „radikalizmusából”, amikor a 181. oldalon a mahnovscsina-brosúra kapcsán megjegyzi, hogy a kiadvány szerzője „sajátos ideológiával” tölti meg a kiadványt. (Ez a „sajátos ideológia” nem más, mint az események osztályharcos értékelése. Igaz, telis-tele badarságokkal és sommás kijelentéssekkel. Ezért bennünket is terhel a felelősség, időszerű volna történetileg pontosítani, és egészében átírni a szöveget.) Tehát ahogyan az 50-es években, úgy most is, az olvasó tanuljon meg a taktikázó történész sorai között olvasni, és kiderül, hogy a szerző végül is szimpatizáns, akinek odavetéseiből az olvasó tanulja meg kihámozni a rejtett üzenetet. Karrierje féltése okán e rejtjeles üzenet lehet egy félmondat, egy biccentés, egy idézet. Ahogyan Lukács György művelte ezt a túlélés érdekében oly „kiváló bolsevik profizmussal” egész ’19 utáni pályafutása során. Este a Marx-kép homályában forradalmárt játszunk – nappal pedig nyaljuk burzsujunk szociáldemokrata végbelét. Sajátos hivatás. Dosztojevszkij emberszörnyeinek mai alteregója.

Konok Péter felvilágosító tevékenységébe belerondít a burzsoá egoizmus démona. Tudatformáló és népnevelő, oktató művét átjárja idézési és forrásjelölési technikájának tréfás abszurditása. Egy precíz, elkötelezett (fejvesztéssel járó vétek ez az objektivizálás tudományának börtönében) történész általában küldetésének lázától átszellemülve igyekszik a tájékozódást elősegítve a különféle, az írásaiban felhasznált forrásokat megadni. De nem így a miniatűr Machiavelli, a szociáldemokrácia udvari bolondja, aki általában elhallgatja a magyarországi anarcho-kommunista mozgalom kiadványait, és úgy használja fel azokat, hogy belőlük frappánsan idéz (akár a történelmi tévedéseit is átveszi), de nem a lefordított magyar nyelvű kiadványt adja meg forrásnak, hanem az idegen nyelvű irodalmat. Nem akarja propagálni a lefordított műveket, hanem csak kisajátítja őket, és általában úgy tesz, mintha azok nem is léteznének. (Példa erre az Otto Rühle: A fasizmus elleni harc a bolsevizmus elleni küzdelemmel kezdődik című magyarul is olvasható füzet. Ugyancsak idéz Rühlétől A forradalom nem pártügy! című írásából, amely a magyar nyelvű Kommunizmus nevű újság első számában jelent meg de inkább átírja a fordítást, csak hogy ne kelljen megadnia a mozgalmi forrást! Ugyanígy jár el a platformista tézisekből idézettekel is, és Jean Barrot Renegát Kautsky-jával kapcsolatban is – ami eredetileg a Barikád Füzetek sorozatban jelent meg – a Forradalom Füzetek által újra kiadott (a Barikád füzetekből átvett) szöveget jelöli meg forrásként, ami persze nem probléma, de a történelmi hitelesség kedvéért azért ezt is megemlítjük. A mahnovscsináról írottakat kiollózta az arról megjelent brosúrából, amit a Liberter Kiadó tett közzé. Szerzőnk onnét vett információkkal manipulál a burzsoázia részére. Az említett szövegek másokkal együtt megtalálhatók magyarul az Interneten is). Burzsoá ideológusunk teljesen önkényesen használja osztályunk felhalmozott tapasztalatait: velünk szemben!

Aztán mindent tudó Aranyszájú Szent Jánosunk Lukács György antiparlamentarista cikkéről írva, könyvének 46. oldalán (egója ekkora már a csillagok között szárnyal, mint a párt dédelgettet üdvöskéjének, Gagarinnak szovjet lobogója) egy mozgalmi újságból, a Kerítéstörőkből idézi Lukács szövegét. Ez esetben azonban sajátos elmebajnak lehetünk tanúi, hiszen a Lukács életműsorozat Történelem és osztálytudat kötete tartalmazza ezt az írást, amelynek létezéséről Anonymusunk mintha nem tudna, és lám, előkaparja az oly lenézett mozgalmi kiadványt. (A Kerítéstörők esetében egy olyan kiadványra hivatkozik, amelyről sejti, hogy szinte elérhetetlen és az Interneten sincs fenn. Ezért adja meg bátran a forrást. Mellesleg ez esetben helyesebb lett volna a Lukács-könyvből idézni, hisz a többi korabeli szöveg is ott található, és ilymódon teljesebb képet nyerhet az olvasó az akkori Lukácsról is). No, barátom erre varrjál gombot! A konspiráció arkangyala berepül a szocdem elméjébe, megzavarodik, és az ellentmondások labirintusában megrohad. Más esetben hol a magyarul megjelent Szakszervezetek és államhatalom kötetből idézi Kollontajt, hol az amúgy szintén nem eredeti angol kiadásból. És így tovább. „Egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata” – eképp tolmácsolta szerzőnk, Konok Péter Guy Debord-t az Eszmélet 37. számában. No comment!

Tovább az ellenforradalom útján, avagy mi a kommunizmus egy szocdem szerint

Az Opus Dei 14. oldalán találjuk azt az állítást, hogy a baloldali radikálisok (ez alatt a kommunisták értendők) „soha nem folytattak reálpolitikát: így (…) soha nem is válhattak hatalmi tényezővé a különféle politikai konstellációkban”. A felvilágosult írnok láthatóan sokat megértett a kommunista harc velejéből, így „megértette” azt is, hogy az osztálynélküli társadalomért való küzdelem a politikai struktúra totális tagadását jelenti, és elveti a politikai eszközök machiavellista-leninista vidámparkját. Hogyan is lehetne a kommunista mozgalom a reálpolitizálás alanya, amikor mind a szakszervezeteket, mind a parlamentet és magát azt a politikai univerzumot (a demokráciát) is elutasítja, amely a munkásosztály feje fölött nap nap után törvényt ül. Persze a mozgalom e kérdésben is sokrétűbb, mint azt gondolnánk. A legkövetkezetesebb elemek, így a kommunista élcsapat eljutott odáig, hogy a gazdasági és a társadalmi harcot éppen harcunk sikerének érdekében nem választja ketté – mert e „kettő” voltaképpen dialektikus összefüggések folytonossága. Ez a felismerési folyamat a kommunista mozgalom egyik alfája és omegája.

Minden harcunkban a kommunista társadalmat kell szemünk előtt tartani, a mindennapi kafkai „perverz hatalom”, amelyet annyian misztifikálnak, konkrét alakot ölt: mindennapok kapitalizmusának nevezzük, és ezzel szemben nem állhatunk tétlenül. Kapitalizmus a székletünkben, vágyainkban, morális indíttatásainkban, társas kapcsolatainkban, fogyasztási szokásainkban, társadalmi anyagcsere-folyamataink egészében. A tőke újrafésüli a tükör előtt álló proli arcvonásait, konszolidálja a fragmentizált kritikát, és mint a szarszippantó automobil, bekebelezi azt. Nos, ezt dobják oda számunkra, de nekünk ezt meghaladva kell életünket újjáteremteni. Nem holmi jogokért, politikai posztokért és értéktöbblet-felhalmozásért kell harcolnunk. De tagadhatatlan, hogy a gazdasági folyamatokra, kizsákmányolásunkra hétköznapi szinten is reagálnunk kell. Ezért a sztrájkok, szabotázsok, tüntetések, felkelések, az agitációs feladatok kiterjedtsége, mélysége korántsem elhanyagolható. Tehát a reálpolitikára és a gazdasági folyamatokra is replikázik elidegenedett életünk, amely éppen azáltal vetkőzi le elidegenedésének páncélját, hogy élővé teszi a kommunista harcot. Az általános tendenciákat észlelve, a totalitást szem előtt tartva kell forradalmasítanunk és felbomlasztanunk a hétköznapok burzsoá társadalmát! Ezért a nyílt összefüggésekre kell rámutatnunk: arra, hogy a kommunista társadalom kizárólag az elnyomott osztály tudatos cselekvése által dönti le a kapitalizmust. Minden egyes vitának, elemzésnek, minden egyes Molotov-koktélnak és ágyúszónak ezt kell manifesztálnia.

Történészünk mindennek fittyet hányva tovább vándorol sivatagában, a bohózatok panoptikumában, és kinyilatkoztat. A 34. oldalon például leírja azt, hogy több párhuzamos kommunizmus létezik (mint a fantasy-regényekben a párhuzamos világok), és szerinte a kommunizmus lényege a negáció. A párhuzamos kommunizmusok képzete megfelel az ellenforradalmi korszak ideológiájának. Abból, hogy egészében a proletariátus nem volt képes önmagát megszervezni és nem alakította ki elméletének és gyakorlatának totalitását, korántsem következik az, hogy ez az egységesülési folyamat nem zajlik. Azonban a szerző nagyrészt elhallgatja az erre való mozgalmi törekvéseket.

A valóságban ténylegesen több elgondolás létezik a kommunizmusról, és sokágú maga a proletariátus mozgalma is, de ezernyi tévút és hamis képzet leküzdése nyomán mégiscsak az a kommunista mozgalom veleje, hogy egységesüljön, és az egységesülési folyamaton keresztül egészében akarja elpusztítani az érték és az elidegenedés társadalmát, és programszerűen előrevetíti a kommunista társadalmat. A kommunista mozgalom programja változatlan, akármennyire is azt verik a fejünkbe, hogy nem létezik osztályharc. Amint tapasztalható, általában mégiscsak többféleképpen értelmezik a kommunizmust a valóságban. De akik ezt a többértelműséget nem a helyzet szülte gyengeségnek, hanem párhuzamos alternatíváknak minősítik, azok nem értik valóságos osztályhelyzetüket avagy szándékosan manipulálnak.

A kommunista mozgalom mint az osztályháború lényegének egyik legfontosabb eleme, hogy totalitásában nem a burzsoá tolerancia csillagjegyeit hordozza magában, hanem az érték tagadását azt az osztálydiktatúrát-proletárdiktatúrát, amely önmagán kívül minden mással szembehelyezkedik és a régi rend szétzúzásával maga-magát is megszünteti. A szerző azonban a manipulátorok táborának egyik agy-rokkant beszélőgépeként mint burzsoá ketrec-papagáj a kommunista felfogást teljesen tudatosan összemossa az ellenforradalomi tendenciákkal, így az osztályuralom megszilárdításán ügyködik. Igyekszik megerősíteni a munkásmozgalmon belül a valóságban is létező megosztásokat, amelyek azért maradhatnak fenn, mert a munkásosztály reformista, önbefogó rezignáltsága tovább ássa kizsákmányolásunk és elidegenültségünk pöcegödrét, és maga az osztályharcos mozgalom is sokban a burzsoá receptek szerint működik (életmód-modellek és ideológiák foglya; vélt és valós sérelmek felhánytorgatása, illetve oda- és visszavágások, amik híven tükrözik, hogy a mozgalom kora társadalmának gyermeke). Ez a megosztottság eredményezi az atomizálódó kommunista harc gyengeségeit. A rögeszmeszerű ragaszkodást a régen beigazolódottan hamis alapú szerveződési modellekhez (munkástanács- szisztéma, föderalizmus, az osztállyá szerveződött párt elvetése, a centralizáció kiüresítése amint bolsevik minták veszik át a valódi funkciókat stb. stb). Az itt-és-most öngyilkos akcionizmushoz való ragaszkodás, amely a tévé kamarája előtt műalkotásként konzerválódik, a lényegi tisztázási folyamatok lenézése, amely által a program elszakad a cselekvéstől – s egyféle idealista demokratikus igazságkritériumok élharcosává torzít sokszázernyi „potenciális kommunistát”. Az inkvizítor ezért is firkálhat a maga megtévesztő kizárólagosságával – baromságokat. Többek között azt, hogy „a kommunizmus helyett kommunizmusok voltak és vannak”, ekképpen több cél létezik! Persze nagyon is érthető ez a felfogás annál, aki a bolsevizmust a kommunista harc részeként aposztrofálja és tevékenyen részt vesz osztályháborúnk történelmének kifosztásában.

Másfelől könyvének mérgezett oldalain fel sem tételezi a kommunista harc dialektikus jellegét. Fel sem tételezi, hogy a forradalmi gyakorlat már magában is a kommunista társadalom prefigurációja. Egy baloldali halálmenet nihilista illúzióját jeleníti meg ahelyett, hogy tisztázná a kommunista gyakorlat és elmélet történelmi dialektikáját. Úgy beszél a kommunista mozgalomról, hogy a „ROMBOLJATOK, HOGY ÉPÍTHESSETEK, ÉS ÉPÍTSETEK, HOGY, GYŐZHESSETEK” dialektikáját képtelen megérteni… S így egészében nem értette meg a kommunista mozgalom törekvéseit. Például a tanácskommunista szisztémát, amelyet ezért nem is tesz kritika tárgyává. Hiszen a tanácskommunizmus progresszív jellege csak odáig terjedt, ameddig rámutatott az osztállyá szerveződés autonóm jellegére, de amikor meghaladottnak véli a tőkés berendezkedést, és azon túl akar mutatni, akkor a munkástanács termelési modelljével zsákutcába jut. Ez a negatívum is a konstruktív építkezés része, mert éppen ezek a rossz tapasztalatok mutattak rá, hogy nem létezhet a múlt részleges lebontása, hanem egészben kell azt eltüntetni. Vagy az olyan jellegű munkatagadás ellentmondásosságát, amely eközben a munkástanácsokat élteti (ld. szituacionisták), figyelmen kívül hagyja, és azokat a motívumokat, amelyek az érték tagadásán keresztül összekötik a jelenlegi harcot és a kommunista világot, egyszerűen elhallgatja. Az évszázadokra visszanyúló osztályharcos kommunista törekvéseket Babeuftől, az I. Internacionálé anarcho-kommunista ágától, Durruti Barátaitól az Echanges et Mouvement-ig és tovább.

A jövő kommunista társadalmának alapelemei: a család, a magántulajdon, az állam, az érték, a munka felszámolása. „A kommunizmus mint termelési mód magának a kommunista társadalmi mozgalomnak a folytatódása. Mozgalom és cél nem elválasztható egymástól.” Ajánlott olvasmány e kérdésben az itt idézett Jean Barrot: A kommunizmus mint az érték megszüntetéséhez vezető szociális mozgalom. Kerítéstörők 2000. március. Tagadások és állítások sorozatából folyamatosan alakul ki a jövőkép! A szerzőnek az is elkerüli a figyelmét, hogy a negáción túl a kommunisták törekvései – nem belefulladva az utópiák mocsarába – az érték elpusztításán keresztül egy teljesen új közösségi világ körvonalait vázolják fel. Azonban azt se feledjük el leírni, hogy idealistánk („Hadrianus udvari krónikása”) olyat kér számon a kommunista harctól, amely száz százalékosan nem számon kérhető. Ahogyan a középkori osztályharctól nem lehet elvárni a teológiai köntös teljes levetkőzését és a kapitalizmus totális tagadását, ugyanúgy nem lehet elvárni a jövő teljes körű konkrét felvázolását a jelenkorban a kommunista harctól. Ehhez a lét és tudat egymásra hatása, dialektikája szükséges, történelmi kontinuitás és egyszersmind történelmi egyidejűség. Tehát koponyánk metafizikai lázálmokat és bibliai látomásokat vár el a kommunista mozgalomtól a XXI. században.

Kerékpárunk azonban tovább repül az izgalmas hasábokon. Könyvének 36. oldalán a szocdem illuzionista az alábbiakat állítja: „Maga a bolsevizmus eredetileg csupán egy volt a kommunizmus számtalan irányzata közül”. Kijelentéséhez a lábjegyzetben pedig az alábbiakat fűzi: „Bolsevizmus alatt az eredeti, lenini ideológiát értem. Bár nem tagadhatóak a szerves összefüggés bizonyos elemei a lenini bolsevizmus és a sztálinizmus között, az egyértelműnek látszik, hogy valóban „Nagy Fordulat” történt.” Ez ocsmány, burzsoá hazugság és hamisítás, tréfa és misztériumjáték. Ennek megfelelően eme „Nagy Fordulat” valódi mikéntjéről semmi komolyan vehető érv el nem hangzik, sőt a könyv egy egykori közismert leninistára – Székely Gáborra, aki mára csak szimpatizáns, hisz a hitegylet pénztárcája most ezért a szerepért fizet jobban – hárítja át a kontinuitás-diszkontinuitás történelmi levezetését, természetesen „igazolva az igazolhatatlant”. A szerző azonban ellentmondásba keveredik a 138. oldalon, amikor a „Nagy Fordulatról” prédikál, de lefirkantja, hogy Lenin a „szocializmus egy országban gyakorlatát vetítette előre” azzal, amikor „ő a szovjet állam létét tette a világforradalom zálogává”.

Az is érdekes, hogy amikor a Krausz-féle iskola a „Nagy Fordulatról” értekezik, soha nem az osztályharcos elemeket helyezi a sztálinizmussal szembe, hanem liberális és jobboldali szerzőket (Kun Miklós, Pipes, Furet stb.), akiknek az alapképlete a következő: leninizmus = sztálinizmus, és az egész „véres színjáték” a barbár kommunizmus részeként végső soron pokoli, embertelen terror. A szocdem-bolsevikok szándékosan olyan szellemidézést folytatnak, amely révén „kimutatják”, miként mossa össze és tekinti egységesnek a konzervatív-posztmodern hadsereg a valóságban egymással nagyon is szemben álló mozgalmakat (szerintük a leninistákat – akiket ők kommunistának neveznek – a sztálinizmussal, azonban valójában a kommunizmust a bolsevizmussal). A konzervatív-posztmodern tábor azért mossa össze a bolsevizmust a kommunizmussal, mert ezzel az egész osztályharcot kívánják kidobni a történelemi folyamatok köréből. A bolsevikok ellenkező előjellel teszik ugyanezt, és így szeretnék fenntartani a kommunizmus és a bolsevizmus egységes vízióját, ugyancsak a féltve őrzött burzsoá csillagjegyek, a humanizmus és a demokrácia jegyében.

A kommunista harc szemszögéből azonban következő az ábra: a leninizmus dédelgetett gyermeke a sztálinizmus, sőt a bolsevizmus nagy családja csak úgy volt képes életben maradni a mai napig, hogy a leninizmus funkcióját a gyakorlatban kiteljesítette a sztálinizmus. Semmiféle „Nagy Fordulat” nem történt. Hacsak az nem, hogy a hatalom elsődleges várományosai rábasztak, és a leginkább lenézett, de a politikailag legfelkészültebb apparatcsik lett a bolsevik párt feje. A bolsevizmuson belül a bolsevizmus örökségéért véres küzdelmek sorozata zajlott le. Burzsoá családtörténet, amelyben osztályunk volt az önnön tőkés céljaikra felhasznált, elszemélytelenedett tömeg. Számukra a kommunizmus nem volt egyéb, mint a viccet átírva: „bolsevik hatalom plusz az egész ország szögesdrótjainak teljes villamosítása”.

De kezdjük az elején: A bolsevizmus soha nem volt a kommunizmus „egyik irányzata”, hanem a szociáldemokrácia egyenes ágú leszármazottja, amely valójában később is megmaradt a II. Internacionálé orosz szekciójának illetve követőjének. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a bolsevik párt nem volt homogén. Számos nézet, felfogás, eszme csapott össze a pártban ezernyi vita és ütközés során. A párttagok sokszor éles ellentétbe kerültek egymással és a vezetőség sem volt teljesen egy monolit tömb. Ugyanakkor, mint egy szociáldemokrata típusú pártnál, a vezetőség (már önmagában az a tény, hogy vezetőségről beszélhetünk, megteremti egy burzsoá politikai párt gyakorlatának lehetőségét) kezében volt a döntés joga, amely keresztülvitte akaratát a párt tömegeinek akarata ellenére is. A bolsevik pártvezetőség ellenforradalmi magatartása és bizonyos frakcióinak részleges radikalizmusa 1918 után mind sűrűbben kerültek egymással ellentétbe. A párton belüli csoportosulások – ahogy annak idején a mahnovscsina-brosúránkban megfogalmaztuk –, mint a Munkásellenzék, a Mjasznyikov-féle csoport, az Oszinszkij-féle irányzat, Buharinék és mások is támadták ugyan a központi vezetést, de nem szakítottak vele. (Kivételek persze akadtak, pl. Panyuskin és Gyenyiszov, illetve mások, akik Kronstadt leverése okán kiléptek a pártból. „1921 januárjában 5000 ezer balti tengerész hagyta ott a bolsevik pártot, 1919 augusztusa és 1921 márciusa között a 4000 ezer fős kronstadti pártszervezet több mint fele hagyta el a pártot.” (Ida Mett: La Commune de Cronstadt).

A forradalmi tömegek teljesen egyértelmű elégedetlensége 1918-tól datálható, és Kronstadt után is éreztette hatását. A bolsevik vezetőség elvesztette népszerűségét, és immáron a nyugat-európai kommunisták előtt sem ragyogtak fel régi „zimmerwaldista pompájukban”. Szó nem volt a bolsevik pártnál organikus centralizmusról, viszont annál inkább működött a demokratikus centralizmus: a vezetőség diktatúrája, a tagság szolgalelkű alávetettsége. Ez a burzsoá politikai rendszert építő párt volt az, amelynek a sztálinizmus lett a következménye, ami az előbbinek egyenes ágú leszármazottja. Lenin és Sztálin, illetve apparátusuk egymást követően ugyanazt a szisztémát alkalmazták, csak a kor szükségleteihez igazítva, ki-ki a maga módján. A tőke modernizációjának kívánalmai szerint a hatalom megszerzését követően megindult a tömegek beintegrálása, alávetése, illetve annak elhitetése, hogy a munkásosztály uralkodik saját viszonyai felett. Leninnek és brigádjának a munkásosztály ugyanúgy ágyútöltelék volt, mint Sztálinnak. A munkásság öntudatának állami irányítása a Mi a teendő? kiteljesedett praxisa. „Lenin számára a munkásmozgalom irányításának feladata a „vezetőség” által gyakorolt speciális funkció volt, ez a funkció képezte a „vezetők” feladatát, akik magától a mozgalomtól elkülönülve szerveződtek meg annak irányítására. Azzal, hogy egy, a forradalomtól elkülönült szerv megalapozta a tömegek hivatásos vezetői testületének létét, egyben a leninizmus ideológiai igazolásaként szolgált a munkásoktól elkülönült vezetőség létrehozására.”

A modern államban a főleg elnyomó apparátuson kívül, mint az állandó hadsereg, a rendőrség, a hivatalnoki kar, olyan apparátus is van, amely a bankokkal és szindikátusokkal van igen szoros kapcsolatban, olyan apparátus, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, amely hatalmas számviteli és regisztrációs munkát végez. Ezt az apparátust nem szabad összetörnünk. Ezt az apparátust ki kell ragadni a tőkés alárendeltségből, le kell hasítani, le kell nyesni, le kell vágni róla a tőkéseket minden befolyásukkal együtt és a proletár szovjeteknek kell alárendelni, szélesebb körűvé, átfogóbbá, általánosabbá kell tenni. És ezt meg lehet tenni, ha a nagykapitalizmus már megvalósult vívmányaira támaszkodunk (mint ahogyan általában a proletárforradalom csak akkor érheti el célját, ha ezekre a vívmányokra támaszkodik).” – írta Lenin egyik cikkében.

De játsszunk el a gondolattal, hogy tényleg lezajlott a „Nagy Fordulat”, és minden ellenforradalmi fellépés a sztálinizmusra kenhető az összes thermidorjával és az „elfajult munkásállammal”, egészében véve pedig a horror országa jött létre a „Kreml Caligulája” és követőinek hatalomra kerülésével. Játsszunk el a gondolattal, hogy a bolsevikok tiszta nemzedéke – az „autentikusok” – és a sztálinizmus között szakadék van. Ebből mi következik? Nem történt meg mindaz, amelyekről már feljebb szót ejtettünk? A leninista „forradalom” nem államosította vissza a hétköznapi életet (1918 júniusában még rendelkezett e kérdésben is), egyszóval az 1924-ig történt bolsevik egyeduralmi törekvések nem történtek meg? Nem rakta le a rendőrállam alapjait milliónyi proletár áldozaton át, a leninizmus hatalmi tébolyának nem rendelte alá az internacionalista harcot? A gyűjtőtáborok krími nyaralótelepek lettek volna? Lenin ugyanúgy azonosította a proletárdiktatúrát a bolsevik párt diktatúrájával, mint Sztálin, a felszabadult élet helyett a munkásosztály a munkába rohadást kapta, az éhezést és fagyhalált. Aki ez ellen fellépett, azt a terror eszközeivel likvidálták, perifériára szorították. „Nem fogjuk etetni azokat, akik nem a szovjet vállalatokban vagy intézményekben dolgoznak” – hangzott a dörgedelmes lenini kijelentés. 1921-ben a győzedelmes ellenforradalom országában sokmilliónyi munkásosztálybeli egyszerűen éhen halt, a tífusz és egyebek pedig tovább tizedelték az elnyomottak sorait.

Mindezek ellenére a bolsevizmus apologétái, az Eszmélet pópái Krausz Tamással az élen (és nyomában „kisbojtárjával”, Konokkal) évek óta folytatják proletár-tömeggyilkos ideológiájuk kibontakoztatását. Láthatjuk, hogy ennek egyik kedves bon-bonja a könyvben kifejtett remek tétel a kommunizmus és a bolsevizmus azonosságáról, a leninizmus és a sztálinizmus eltéréséről, alapvető különbözőségéről. Megítélésük szerint a leninista bolsevik út forradalmi volt, de Sztálin és a sztálinizmus színrelépésével elkezdődött a thermidor korszaka. Nem teljesen felesleges hát felsorolni a bolsevizmus „ős-bűneit” az első proletárfoglyok legyilkolásától és bebörtönzésétől (1918) a ma is működő bolsevik szervezetekig (egy-két megkapó tündérkép a jelenkorból: a leninista-kádárista Thürmer éppen egyezkedik a fasisztákkal a hatalom megszerzéséért avagy nézzük, a népfrontos MSZP-s Krausz Tamás verbálisan miként okádja ellenforradalmi dörgedelmeit az Eszmélet folyóirat hasábjain). A bolsevizmus történetéből ugyan ki lehet ragadni egy-egy zsarnoki évszámot. (Adalékok: Berkman Kronstadti naplója, vagy Paul Avrich Kronstadt 1921-e. Olvassátok! Az ukrajnai éhínségek évtizedei, a „bolsevik kannibalizmus”. Tanulmányozzátok!) A legfontosabb azonban az, hogy a bolsevizmus soha nem támadta meg a tulajdon, a munka, az érték, az állam és az elidegenedés világát, hanem működtette azt kancsukáival, vérgőzös fehérterrorjával, a munka militarizálásával (a breszti kiegyezés és a proletárforradalom egy országba való elszigetelése!, a NEP- korszak!, Trockij munkahadserege!, a Tanácsköztársaság bolsevik hatalma és honvédelme!, a mahnovscsina leverése! stb…). A munkásosztály megmaradt robotoló állatnak. A burzsoá polgárháború lefolyása, amely két vetélkedő burzsoá frakció között zajlott, a munkásosztály számára éhínséget, nyomort, erőszakos besorozást, tőkés célokért való végtelen öldöklést jelentett. Az úgynevezett Vörös Hadseregben tizedelés és főbelövés járt, ha a proli, a muzsik nem úgy táncolt, ahogy ők fütyültek. A bolsevikok gulágjaikkal futószalagon gyártották a halált a proletariátus számára.

Konok, a történész, lemondva az oroszországi gazdasági-társadalmi folyamatok felvázolásáról, ok-okozati összefüggésekből kiragadva írja eszmetörténetét. Például a 39. oldalon is felsejlik egy röhejes epizód, amikor Lenint az előzőkben mondottak ellenére a győztes forradalom vezérének (!) nevezi (a „forradalom győzelméről” azóta is csak az elmúlt évtizedek konzervatív bolsevikjai terjesztik legendáriumaikat: vodka, Vörös tér, mauzóleum, Zjuganov, nacionál-bolsevizmus, óh, azok a régi gyikanyikai esték a dácsán… Óh, Marjuska…). Amikor pedig a válságról és a válságelméletekről ír, kizárólag ideológiai síkon tárgyalja a Kominternes Varga Jenő és a tanácskommunista Pannekoek nézeteit, pedig lehetősége lett volna beszámolni a munkásosztály helyzetéről, annak harcairól és arról, hogy általában miből is állt a nagy csőd korszaka. Végig kellett volna elemeznie a bolsevikok gazdasági rendelkezéseit, kezdve az államosítástól egészen a tervgazdálkodásig. Az elmaradt gazdasági elemzések híján egy olyan különleges csontvázat nyer alkimistánk és az olvasó, amelynek ugyan van ruhája, de nincs teste. A nem létező épületnek megvannak a maga eladható díszítő ornamentikái, csak éppen az alapzat nem létezik.

Így a könyv teljesen hamis képet fest a bolsevikokról. A bolsevizmus soha nem volt következetesen internacionalista, mert nem is lehetett az. Programjának központi eleme a hatalom akarása és megtartása volt, ennek érdekében dobálózott szlogenjeivel, és hatalmi terrorja kiépítéséhez merített a kommunista harc elemeiből is. Nem egy összeesküvésről beszélünk, hiszen szubjektíve sok ezernyi bolsevik vélhette magát forradalmárnak, azonban objektíve ez az úgynevezett forradalmi tevékenység a kapitalizmus megerősödéséhez vezetett. Tökmindegy, hogy Leninék mit gondoltak és firkáltak az osztályharcról, ha a gyakorlatban a rendőr-univerzumot erősítették. Hogyan is lehetne az az áramlat a kommunista harc része, amely 1918-tól (mivel csak ekkortól kerültek olyan pozícióba, hogy arathatott a Lenin-guillotine, korábban a többi balos áramlattal együtt keverték a mérgünket) állandóan legyilkolja proletárok tömegeit. Csak a kronstadti kommunista felkelést leverve meggyilkoltak 19600 proletárt, 1080-at megsebesítettek, 2500-at foglyul ejtettek! (Itt jegyezzük meg, hogy krónikásunk mintegy 10000 halottról beszél, ezzel is kisebbítve a leninista terror mértékét – mi azonban egy nem burzsoá forrásokra hivatkozó dokumentumot tartunk hitelesnek: Henri Avron: La Révolte de Cronstadt).

A bolsevizmus eközben kiváltképpen tehetségesnek mutatkozott az osztálybefogás trükkjeiben is. Milliónyi munkásosztálybeli „harcol/harcolt” soraiban és vetette alá magát a leninizmus reguláinak. „A bolsevizmus önmagáért (mint az uralkodó osztály frakciója) diadalmaskodott Oroszországban. A bolsevik párt, miután megszerezte a munkáshatalom képviseletének és védelmének állami monopóliumát – s ezáltal egyben saját létét is indokolta – végre nyíltan lehetett, ami volt: a proletariátus tulajdonosainak pártja.” A bolsevizmus nem 1918-tól vált ellenforradalmivá, hanem születésétől fogva, 1903-tól az volt, ennek alapjait azok a szociáldemokrata mozgalmárok fektették le, akik később is meghatározó szerepet vállaltak mozgalmuk vezetésében. Ez a szociáldemokrata szervezet soha nem vitatta el magától a munkásosztály nevelőjének státuszát, a szervezet hierarchikus felépítése megfelelt ezen ideológia gyakorlati kivitelezésére. A későbbiekben javarészt munkásokból álló tagsága pedig hagyta, hogy a pártvezetés nebulónak tekintse.

Lehet szörnyülködni mindezek felett, de azt kell megértenünk, hogy a bolsevizmus teljes egészében a demokrácia diktatúrájának terméke, és teljesen mindegy, ki milyen „forradalmi elhivatottságból” lépett soraiba vagy szimpatizált vele, ha a későbbiekben nem ismerte fel a párt ellenforradalmi jellegét. A bolsevizmus, akárcsak a fasizmus, önnön hatalmának legalizálására használta fel a munkástömegeket. Már maga a bolsevikok által kreált Szovjetunió elnevezés is hamisítás, hiszen a szovjeteket (melyek közel sem radikalizmusukról voltak nevezetesek) ők koncolták fel. Amikor azonban a bolsevizmus felszínre tört uralkodó (gyakorlati) mivoltában, ezzel párhuzamosan életre kelt a felismerési folyamat is, és a proletárok kezdték otthagyni börtöneiket. 1918-tól máig tart, és a modern osztályharc vaskos fejezetét alkotja e történet. A sztálinista korszakban ugyanúgy, mint korábban, voltak szakadárok, eretnekek, akiket kizártak a pártból, és akik szembekerültek a vezetéssel.

Sikkasztónk mindezekről persze alig beszél, hisz így el kellene ismernie, hogy a kommunizmus és a bolsevizmus azonosságáról kinyilatkoztatott tétele nem egyéb, mint a burzsoá ideológiai terror szörnyszülöttje. Ennek megfelelően könyvében nyomát sem leljük a legismertebb anarcho-kommunistákon (mahnovscsina, platformisták) kívül az oroszországi XX. századi, igen jelentős anarcho-kommunista mozgalom akár csak epizodikus történetének. Ahogyan összességében az egész oroszországi „baloldali radikalizmus” néven futó projekt sem több, mint kiragadott arcképcsarnok-sorozat. Az egészen korai baloldali bolsevikok, így Bogdanovék 1905 után kifejtett tevékenységétől Trockij „népfront”-ellenes kirohanásáig likvidálva van ennek az úgynevezett baloldali radikalizmusnak a históriája. A spanyolországi forradalom is csak utalás szintjén jelenik meg a műben, nagy kuss veszi körül ezt az igen lényeges forradalmi hullámot. Bármilyen magyarázkodó szófosás, hogy miért nem dolgozta fel az események és a csoportok történetét, csak latrinális termék. Tudósunk valójában megpróbálja proletár történelemnek álcázni személyes kedvteléseinek egyikét. Lepkegyűjtés, numizmatika, fényképalbum.

A szocdem hazugsággyára: Bordiga, tanácskommunizmus, szituacionisták

A totális ködösítés jegyében Konok Bordiga és a „bordigizmus” kapcsán is alapos munkát végez. Leninista párttörténészünk ugyanis csak megemlít néhány újságnevet, „apró kommunista szektának” minősíti az áramlatot, kicenzúrázza történetüket, belekezd egy love storyba, amit nem fejez be – mint mikor egy film felénél a kép megszakad, és a vetítés abbamarad. A posztmodern üresség ordít oldalairól. A nihil kiteljesedése. Mindezek közben pedig mindent összezagyvál. A szerző azt írja, hogy „Bordiga 1921-ben még elfogadta a bolsevik magyarázatot a matrózok megváltozott szociológiai összetételéről”, majd a „bordigisták” 1938-as írását idézi, akik ekkor már úgy látták, hogy „elképzelhető olyan helyzet, hogy a proletariátus saját állama ellen támad, ám abból az alapelvből kell kiindulnunk, hogy a szocializmust nem lehet az erőszak eszközével a proletariátusra kényszeríteni”. Ezzel pedig azt sugallja, hogy Bordiga is felülvizsgálta korábbi nézeteit. Ezzel szemben az igazság az, hogy a Bordiga egy 1955-ös cikkében a következőket írta: „A polgárháborúnak vége: 1921 márciusában rövid idő alatt elfojtották a kronstadti helyőrség lázadását, amelynek eredetét ma még nem látom teljesen tisztán. Egész Oroszország, mindössze négy év elteltével az októberi forradalom után, végre teljeséggel a kommunista párt irányítása alatt áll.”

Világos, hogy Bordiga a forradalmi korszakban elfogadta az ellenforradalmárok, vagyis a bolsevikok magyarázatát, pl. Trockij infantilis meséjét és még 1955-ben is ködösítve mellébeszélt, hiszen addigra dokumentumok százai állhattak rendelkezésére a Trockij vezette „élcsapat” ügyködéseiről. Azt is érdemes megemlíteni, hogy Bordiga mozgalmi pályafutásának későbbi szakaszában is letette a maga hűségesküjét, és írt egy dicsőítő szöveget (ez csupán egyike permanens leninista ódáinak, annak ellenére, hogy sok remek elemzését a kommunista mozgalom kamatoztatja) Lenin „Baloldaliság” – a kommunizmus gyermekbetegsége című „remekéhez”, ami az 1968 utáni forradalmi generáció nagy részét félrevezette, és akik a „bordigizmust” a leninizmus változataként értékelték.

A baloldali frakció (melynek „Nemzetközi Kommunista Baloldal” irodája is megalakult 1938-ban) ugyan sok inspirációt nyert Bordiga tevékenyégéből, de nem volt „bordigista”. Szövevényes utat járt be a mozgalom, hol megerősödve, hol legyengülve. Állandóan frakciózott és a sorozatos szakadásokon keresztül sokszor újjáalakult, mialatt kialakították a kapitalizmussal szembeni tevékenységük irányait. Ennek ellenére sok militáns „bordigistának” nevezte magát Nápolyban és környékén a 30-as években. Gyakran keresték Bordigát Rómában a II. világháború idején, de ő csak a háború végétől vállalt szerepet a mozgalomban. A baloldaliak kiáltványa, amelyet a könyv végén olvashatunk, visszatükrözi mozgalmuk kettős jellegét. Az 1917-es bolsevik ideológiai alapról kiindulva hirdettek internacionalista proletár háborút a tőkés rend ellen. Ők is az elfajulás hívei, akik szerint Sztálin hatalomra kerülésével végképp lezajlott az ellenforradalom. Azonban Trockijjal és követőivel szemben egyre inkább kritikusak voltak, és a későbbiekben semmiféle azonosságot nem vállaltak vele/velük. A Kommunista Baloldal név alatt tömörülők franciaországi magja teljesen világosan kimondta: „A szovjet állam a nemzetközi burzsoázia eszköze, funkcióját tekintve ellenforradalmi. A Szovjetunió védelmét annak nevében, ami megmaradt október vívmányaiból, el kell utasítani, és a burzsoázia sztálinista ügynökei elleni engesztelhetetlen harccal kell felváltani.” Akadtak azonban frakciók, így például a belgiumi, amely a Szovjetunió proletár jellege mellett érvelt (újságjuk Communisme címmel jelent meg 1937 és 1939 között).

A II. világháború alatt azon kevés munkásmozgalmi alakulathoz tartoztak ezek a Bordiga által ihletett frakciók – a Németországi RKD-vel (akik spartakistáknak tartották magukat), a franciaországi Forradalmi Kommunistákkal, a hollandiai tanácskommunistákkal, egyes anarcho-kommunista csoportokkal egyetemben –, amelyek nem dőltek be az antifasizmusnak, a demokráciának, összességében az imperialista háborúnak. De viszonyítási alapjuk mégiscsak az 1917-es bolsevik modell volt, amely a hatalom megtartása érdekében mindig hozzáidomult a kapitalista világhoz. Az olaszországi balból létrejött frakcióik ezt a rossz hagyományt vállalták ideológiailag, másrészt viszont komolyan vették az internacionalizmust, és Leninékkel ellentétben nem kötöttek kompromisszumot az egymással acsarkodó burzsoá erőkkel. A szerző el is ítéli a csoportot, amiért nem folytattak reálpolitikát és apró, elszigetelt kommunista szektának titulálja őket, „amely saját forradalmi dogmatizmusa miatt képtelen volt megérteni és feldolgozni a világ változásait”.

Kétségkívül dogmatikusak voltak, amiért ragaszkodtak az 1917-es bolsevik ideológiához, valójában azonban internacionalisták voltak, amiért a kapitalizmussal szembeni osztályháborúra szólítottak fel. Az európai baloldali frakció könyvben is közölt szövegét annak idején a partizánok között próbálták terjeszteni, és a partizánalakulatokat akarták átalakítani internacionalista erőkké. A szerző próbálja árnyalni az „olasz, illetve a nemzetközi baloldali kommunizmusról” megfogalmazott kritikáját, de végeredményben elítéli őket, amiért nem számoltak a kapitalizmus fejlődésével és az 1917-es programot állították szembe a megerősödött tőkés világgal. Éppen forradalmi felismeréseiket tartja idejétmúltnak: az internacionalista osztályharcot, ami az 1917-es bolsevik vezetésnek ugyan csak egy forradalmi frázis volt, de az Olaszországból származó frakcióknak hús-vér valóság. Igazi leninista történészként a korhoz való igazodást, a kapitalizmushoz idomuló uniformizált munkásmozgalmi magatartást hiányolja tevékenységükből.

Ennek ellenére nem lehet őket beskatulyázni, és nem lehet sem leninistának, sem bordigistának bélyegezni őket az 1926-1945-ös időszakban” – summázhatjuk az ICC véleményével (kivételesen) egybehangzóan a véleményünket. Látható, hogy elméletük és gyakorlatuk gyakorta nem volt egymással szinkronban, és nem voltak egy megmerevedett ideológia rabjai, autonóm módon átalakították és felülbírálták a klasszikusnak vélt 1917-es bolsevik párttéziseket („a szakszervezeti és a nemzeti felszabadító háborúk kérdésében, az állam szerepének megítélésében, az átmeneti korszak kérdésében nem haboztak önállóan gondolkodni, és állást foglalni”). Valójában nem pártkáderek és 100%-osan hierarchizált tudatú robotok, hanem proletár militánsok alkották soraikat, akik ingadoztak Lenin Állam és forradalma meg a tanácskommunizmus között. Az olaszországi frakció 1944-ben abszolút módon reakciósnak bélyegzi az államot és nem fogad el semmiféle államszocializmust: „A történelem és az orosz tapasztalat megmutatta, hogy tulajdonképpen nincs olyan, hogy proletár állam, hanem csak a proletariátus kezében lévő állam lehetséges, amelynek természete anti-szocialista marad, és amint meglazul a proletariátus politikai ébersége, az újjászülető kapitalizmus kisajátított osztályainak erődítményévé, gyűjtőpontjává és kifejeződésévé válik.”

Ekkorra már a klasszikus lenini séma falaiba is rést vertek, azt hangoztatták – ezt vehemensen hirdette annak idején a Bilan –, hogy a pártdiktatúra helyett osztálydiktatúra szükséges, amely a szakszervezetekre és a tanácsokra épül. Ez a felfogás egyértelmű közeledés volt a KAPD felé, amely a munkástanácsok diktatúráját propagálta. Volt azonban egy alapvető különbség közöttük: az olaszországi frakció szerint a szakszervezetek csak a forradalom folyamán jöhetnek létre, míg a KAPD azt proklamálta, hogy a szakszervezeteket a tanácsok által meg kell semmisíteni. Másrészről azonban az olaszországi frakció elképzeléseiben a szakszervezetek szervezeti felépítése igencsak hasonlított a munkástanács szisztémára. Az eddig említettek közül érdemes kiemelni azokat az elemeket, akik már korábban eltértek a bolsevik ideológiai háttértől, és elmozdultak a tanácskommunizmus irányába. Beszélhetünk itt a könyvben is említett Reveil Communiste folyóiratról és köréről, benne Michelangelo Pappalardival, aki először felveszi a kapcsolatot Karl Korsch-sal, majd szakít vele. Azután a KAPD-hez kerül közel, lefordítja annak főbb dokumentumait, a fasiszta hatóságoktól fenyegetve Argentínába emigrál és ott hal meg 1940-ben. Vagy a L’Ouvrier Communiste csoportról, amely a hollandiai tanácskommunistákkal (a GIK-val) volt kapcsolatban.

Az eddig bemutatott elhallgatásokon, leegyszerűsítéseken felül felróhatjuk Konoknak azt is, hogy a mozgalmi kontinuitás érvényre juttatása érdekében behatóbban kellett volna elemeznie a háború alatti és utáni olaszországi, illetve az azokból eredeztethető internacionalista csoportok tevékenységét, összefüggésbe hozva azokat az RKD-val (Németország Forradalmi Kommunistái), valamint a megalakuló majd kettéváló, Bordiga és O. Damen erős befolyásával jellemezhető Internacionalista Kommunista Párttal. Hangsúlyoznia kellett volna, hogy Bordigának nem egyszerű árnyékai, követői voltak ezek a frakciók, sőt mint rámutattunk, alapvető különbségek voltak közöttük. Azt is meg kellett volna említenie a nagy cenzornak, hogy a fasisztákkal együtt a sztálinisták is megkülönböztetett figyelemmel kísérték tevékenységüket, és mind a francia, mind az olasz sztálinista vérebek üldözték őket, többjüket meg is ölték.

De nézzük, milyen csemegéket tartogat még számunkra a nagy illúzionista bűvészkalapja. Amikor könyvének 219. oldalán azt írja az apparatcsik, hogy a német-holland tanácskommunizmus (ezek szerint egy nacionalista irányzatról van szó, amelynek vannak német és holland szárnyai) kifutott a történelemből, vagyis megszűnt hathatós tényező lenni, – azon túlmenően, hogy természetesen internacionalista mozgalomról van szó – megint téved vagy hazudik. Éppen az 1950-es években lehetünk tanúi a tanácskommunizmus újjáéledésének. Említhetők az általa is tárgyalt Socialisme ou Barbarie folyóirat és csoport, a magyarországi proletárforradalom munkástanácsai, azután a csehszlovákiai munkástanácsok, a jugoszláviai kísérletek, amelyek ugyan paródiái az eredeti munkástanács-mozgalomnak, de mögöttük felsejlik az önigazgatás mellett érvelő Praxis kör. És sorolhatnánk hosszasan a sort egészen máig.

Az 1968-al foglalkozó részben szinte kizárólag a Szituacionista Internacionáléra összpontosít, teljesen elhallgatva a Csehszlovákiától Mexikóig, Argentínától Jugoszláviáig átcsapó forradalmi hullámot. Ennek tanulmányozását áthárítja különféle hivatkozott forrásaira, ezzel is megkönnyítve saját dolgát. Emellett Konok Péter folyton ellentmondásokba keveredik, hiszen könyvének elején azt állítja, hogy a kevésbé ismert mozgalmak történetét dogozza fel, az 1968-ról szóló fejezetben viszont éppen a közismertebbekhez nyúl hozzá. Eközben szinte egészében átveszi Cohn-Benditék A baloldali radikalizmus című könyvének (amely zárt kiadásban magyarul is megjelent) lényegi mondanivalóját, saját korábbi tanulmányait pedig – amelyeket az Eszmélet közölt annak idején – most újramelegítve tálalja.

A 243. oldalon újra megbizonyosodhatunk arról, hogy a burzsoá szemléletű történésznek a ködösítés, a torzítás, az ideologizálás az osztályfeladata, így amikor arról fecseg „kedélyesen és bájosan”, milyen sematikus képet is eredményezne, ha összemosnánk a Los Angeles-i gettólázadásokat a kínai és egyéb megmozdulásokkal… Ő is emleget holmi közös nevezőt az események kapcsán, azonban ez édeskevés. Hiszen valójában mi harcoltunk Mexikóban és Olaszországban, Kínában, Argentínában stb. – mi, a lenézett és kiretusált proletariátus. Ezeket a harcokat nem kell szándékosan összemosni, hiszen maga a történelem összemosta azokat, mivel ezek osztályunk élni akarásának, önszerveződésének megnyilvánulásai, miközben a historikus az egészet összecsapja néhány mondatban csak azért, hogy aztán a szituacionisták globális szemléletéről értekezzen a maga hibrid leegyszerűsítő modorában… Nyilván a mikro-jelenségekből kiindulva szándékozik a makro-jelenségekre rámutatni, de meséje nem érinti a lényeget. Nem érti, vagy nem akarja ezeken a hasábokon megértetni a proletariátus dimenzióit, mivel képzeletét kizárólag a kirakatszemlélet, az óvatos mit-mondhatok-és-mit-nem öncenzúrája uralja, és karrierjének jövőbeli perspektívái éltetik.

Az átváltozás, avagy amint egy szocdem a posztmodern nihil prófétájává változik

Könyvének második felében az osztályharcos mozgalom történelmi mérlegének megvonására tesz kísérletet Konok. Azonban árusunk a továbbiakban sem képes kilépni a hamisítások kicsiny boltjából és azt veti papírra, hogy a II. világháború utáni két évtizedben a kollektivista anarchizmus kihalt, a kommunizmus és a baloldali radikalizmus pedig – jól bevált szóhasználattal élve – szektákra szűkült. Ez a megállapítás – elég, ha csak a kelet-európai övezetet nézzük – egyszerűen hazugság. Szembeötlő, hogy a szerző kettészakítja a proletariátust és a proletár mozgalmat, és teljesen különállónak tekinti azokat. Képtelen azzal a ténnyel mit kezdeni, hogy a kommunista mozgalmat az önszerveződő proletariátus hozza létre, a kapitalizmus talaján kinövő, azon átcsapó kommunista harc. Egy történelmi materialista ezt tudja, az idealista viszont ködösít. Bolsevik gyászhuszár, szocdem karrierista, liberális tolerancia-bajnok egyként blöfföl, előhozakodik a posztmodernnel vagy más metafizikai bárgyúságokkal. Van, aki Leninből csinál vallást, mások a csigalevesből, a vegetarianizmusból, sokan Marxból, egyesek pedig a proletár történelem meghamisításából. Azonban mindannyiukban közös a tőke tisztelete. Ők a kapitalizmus előimádkozói, ebben a tv-sztár szerepére áhítozó pojácánk sem kivétel.

Az 1953 Kelet-Németországától 1956 Magyarországáig lezajlott forradalmi felkelési hullám a proletariátus harca volt, amely, ha nem is nevezte magát anarcho-kommunistának, mégis természetesen osztályunk küzdelmének szerves része! Európán kívül osztályháború zajlott Kolumbiában (a 40-es évek végétől nyílt felkelések voltak), Algériában (az 50-es évektől), sor került a kubai forradalmi eseményekre (Castro nacionalizmusa ellenére), majd a bolsevikok hatalomátvételére, 1952-től felélénkültek a bolíviai osztályharcok, a guatemalai felkelések (1944-től) és sorolhatnánk tovább. Osztályharc = anarchista harc = kommunista harc. Ez nem valamiféle bugyuta tudományoskodó egyenlet/képlet (mint amilyenek historikusunk könyvének oldalain sorjáznak), hanem történelmi valóság.

A szerző azonban általában még kész sémákkal sem rendelkezik a világ különböző részein lezajló osztályharcokról – szemben az európai történelemmel –, így történetét szinte kizárólag Európára korlátozza. Ezzel kidomborodik – több mint 300 oldalon – teljesen torz Európa-centrikussága, amely abszolút eltekint Ázsia, Afrika, Latin-Amerika, Ausztrália osztályháborús történéseitől. Azért végül odavet egy mócsingot az IWW és Flores Magonék működéséről, hogy úti élményünk a teljesség érzetét keltse. Az anarcho-kommunista mozgalommal együtt azonban idejekorán eltemeti Pannekoek-ot is, a 132. oldalon újból kinyilatkoztat az ifjú bróker, aki szerint Pannekoek élete utolsó évtizedeiben már nem játszott fontos szerepet a mozgalomban. Ez fizikai értelemben igaz, viszont az 1950-es években még életében, majd halálát követően, miután a „koporsó kinyílt”, Pannekoek elvtárs szellemileg nagyon is eleven, inspiráló erejévé vált a kommunista mozgalomnak.

Epilógusában ismét a mozgalmi kiadványokból csemegézik Konok (az 1994-ben megjelent Anarcho-Kommunista Akció hasábjairól – ez tetten érhető abban, amit a Class War Federation-ről vagy az Anarchist Communist Federation-ről ír). Megunva a témát, legjobbnak látta összecsapni azt azzal, hogy néhány, a ’80-as években keletkezett csoport portréját felvázolta. Végül azért, hogy ellenforradalmi aknamunkáját beteljesítse, a hetvenes évek osztályharcos szervezetei kapcsán a 267-68. oldalon megjegyzi, hogy azok „régi téziseiket ismételgették, és ’proletárdiktatúrát’ követeltek egy olyan világban, ahol már szinte senki sem tekintette magát ’proletárnak’”, aminek hátterében szerinte az áll, hogy „olyan strukturális változások következtek be (egy, tulajdonképpen már az 1940-es évek vége óta tartó folyamat során), amelyek valóban irrelevánssá tették az ’osztályharc’ régi formáinak jó részét”. Mindezek helyett – Konok szerint – marad a helyi szinten szerveződő, praktikus problémákra reagáló környezetvédő, antiglobalista, pacifista, életmód-anarchista, posztmodern kavalkád (aminek természetesen semmi köze a kommunizmushoz, tesszük hozzá mi), amelyben minden kis egoista én-kereső clown – mint például történészünk – szabadon, következmények nélkül eljátszhatja a „nagy ellenálló” szerepét.

Hogy nihilista kiüresedettségét mint a jelenkori osztályharc általános jellemzőjét mutathassa be, Camatte-ot megpróbálja „posztmodern” szerzőként beállítani, és ezért a függelékben nem Az emberiség vándorlása című írásának végkövetkeztetéseit mutatja be – amelyek ellentmondanak a posztmodern tébolynak –, hanem önigazolásként kiragad egy epizódot egy másik írásából. Misztifikál és liberális látomásokat sejtet azzal, hogy – akárcsak idézőjelesen is, de mégis – összevonja a posztmodern irányzatot a kommunizmussal. Úgy véljük, fogalma sincs a posztmodern tartalmáról, hiszen Jacques Camatte nem mond le a kommunista társadalom igenléséről, ellentétben a posztmodern kiüresedéssel. Ezt éppen az Invariance-ban közölt írásai bizonyítják.

Előzőleg idézett kijelentésének párja a 266. oldalon található, ahol is a köztudottan antikommunista Heller Ágnes szájába adja a ’68-as történések summázatát, aki egyszerűen a posztmodernbe integrálja a proletariátus korabeli küzdelmeit. Konok ezzel is megkíméli magát attól, hogy mélyebben kielemezze a valóságos tőkemozgást és az arra reflektáló proletárharcot, miközben elmozdul ortodox szociáldemokrata álláspontjáról a liberalizmus felé. Összességében iskolapéldáját adja annak, amikor a történész nem érti meg a valóságos folyamatokat és elkezd mitizálni. Ennek az alapját egyébként azok az újbalos marxisták és egyéb baloldali áramlatok teremtették meg az 50-es évektől – Millstől Marcuséig, Habermastól a későbbi Castoriadisig –, akik tervszerűen kezdték el hirdetni legendáikat az osztályharc felbomlásáról, az elitek uralmáról, a bürokrácia kiépüléséről. Elemzéseikre a túlburjánzó szociologizálás, a madárnyelv mint stíluselem (amelyből sajnálatos módon Guy Debord is buzgón kivette részét) és a féligazságok kidomborítása a leginkább jellemző. Ennek a történelemszemléletnek a forrása náluk a liberalizmus látszólagos győzelme, a kapitalizmus hatóerejének totalitásra való törekvése, amely a burzsoá jogok kiteljesedésében (egyenlőség, szabadságjogok érvényesítése, a humanitárius eszmék beteljesülése) láttatja a szabadság birodalmát.

Mindez a II. világháború utáni „újjáépítési korszakban” zajlik, amikor Kelet-Európában fellendülnek az osztályharcok, a sztálini bürokrácia stafétáját átveszi az „olvadás” időszaka, a hidegháború Janus-arcú kapitalizmusának frakciói egymással vetekedve újabb területeket hódítanak meg tőkés gazdaságuknak. E korszakban kezd el kigömbölyödni az a minden más utat elvágó ideológia, amely mögött voltaképpen felsejlik az ész és érzelem trónfosztásának modernizmusa és kiteljesedik a tőke álma. Az utópia világába érkeztünk, a leszállópálya neve Föld, ahol önvezérlésű robotok – vagyis mi – termelik az értéktöbbletet, körben a moralizálás és az értékteremtés elidegenedett imaházai, a média, a szexipar, papok és a késő kapitalizmus eksztatikus kulturális bohózatai a körbekerített tér befalazásán ügyködnek. Virtuális szeretkezés és valódi bérrabszolgaság, boldogság-vízió, munka, vér és veríték, az árufelhalmozás anyagcseréjében a szubjektivitás pokolgépei robbannak, perc percet követ, és az utópia képei többé nem vágyak és fantom-valóságelemek halmazai, hanem a tőke hegemóniájának végsőkig kiterjesztett lágerfalai. Ennek a politikai univerzumnak az ideológiája a posztmodern – látható, hogy micsoda olcsó, ripacs trükkökkel csúsztatja össze paradigmájában a szerző az 1968-as év osztályharcos folyamatait, a kommunista mozgalmat és a liberalizmus filozófiáját. Ekképpen a szerző – bár nyíltan nem mondja ki – csatlakozik Fukuyama ultra-liberális iskolájához, és azon túl a „nagy narratíva” tagadásának seregéhez.

A megfáradt olvasó leteszi a könyvet, és nagy „elégedettséggel nyugtázza”, hogy szinte semmi komolyan vehetőt sem tudott meg a jelenkor osztályharcos történetéről, csoportokról, áramlatokról, gazdaságról és politikáról, mert ez immáron a „Nagy Elbeszélés” következő fejezete – és persze a szerző sem őrült meg, hogy ne folyamatosan fossza ki harcunk történetét, és ne többször fáradjon a kasszához. Elvégre valamiből a csóró történésznek is meg kell élnie. Drakula él és nem alszik…

Mesék a kriptából

A végső búcsú előtt még utoljára elkalandozunk a történelmi szappanoperát (ahogyan a szerző maga nevezi művét a 15. oldalon) átszövő tévedések útvesztőjében. A 21. lábjegyzetből (28. o.) megtudhatjuk, hogy Bordiga 1945 után az Internacionalista Kommunista Párt vezetője és a Battaglia Comunista című lap szerkesztője volt. Nos, a szerzőnek nincs szerencséje, Bordiga ugyanis nem volt a Battaglia Comunista szerkesztője, az említett pártnak pedig hosszú időn keresztül még csak tagja sem volt, bármennyire is unszolták hívei. A 238. oldalon található 212. lábjegyzetben ismét a „Bordiga vezette PCInt (Internacionalista Kommunista Párt)” szerepel. Univerzalistánk, a mindentudó, alighanem nincs tisztában azzal, hogy a PCInt 1952-ben kettészakadt, és a Bordiga politikai vonalát követő utódpárt a ’68-as munkásmozgalmak idején már Nemzetközi Kommunista Párt néven funkcionált. Egyébként Bordiga ennek sem volt „vezetője”, 1968-ban a maga akkori 79 évével nem is igen lehetett volna…

A 212-213. oldalon szerzőnk szorgosan kimásolja az ICC „olasz bal”-könyvéből a Komintern és az Olaszországi Kommunista Párt között folyó vita lényegét, de azokat az állásfoglalásokat, melyek a Kommunista Internacionálé IV. kongresszusán hangzottak el, ő a III. kongresszus műsorára tűzi. Ezenkívül az Olaszországi Kommunista Párt lyoni kongresszusa, melyen a baloldal kisebbségbe került, nem 1925-ban, hanem 1926 januárjában ülésezett (215. o.).

A 81. oldalon ezt olvashatjuk: „A Lenin mint filozófus 1938-ban jelent meg a holland Internacionalista Kommunisták Csoportja (…) kiadásában, Karl Korsch utószavával.” Amellett, hogy a GIK nevét hibásan fordítja, ugyanis annak magyar megfelelője „Nemzetközi Kommunisták Csoportja”, szakértőnk azzal sincs tisztában, hogy Korsch nem utószót írt a könyvhöz, hanem egy recenziót Paul Mattick Living Marxism-jébe. (Ld. a könyv általunk készített kiadását.)

Száz oldallal később, a 158. lábjegyzetben egyrészt értesülünk arról, hogy a mahnovscsina szakirodalma igen gyér, ami nem igaz (ld. pl. a www.makhno.ru oldalon összegyűjtött irodalmat), másrészt arról, hogy Mahno az 1920-as évek végén három kötetben adta ki memoárjait, ami szintén nem igaz. Csak az első kötet jelent meg Mahno életében, a másik kettőt később Volin stilizálta és publikálta. Konok könyvében Mahno születési éve sem stimmel (170. o.), ugyanis Mahno 1888-ban született. Arsinov feltehetőleg 1886-os születésű, de Konok-féle életrajzában ennél lényegesebb pontatlanságok is találhatók (173-174. o.). Arsinov az 1905-ös forradalom után nem pusztán „a forradalmi terrorizmus, a direkt akció prókátora”, hanem gyakorlója is egyben: terrorcselekményeket szervezett Jekatyerinoszlávban és Alekszandrovszkban, majd 1907. április 7-én agyonlőtte az alekszandrovszki vasúti műhelyek főnökét, aki besúgó volt, és sztrájkolókat rúgott ki az állásukból.

A februári forradalom után „Arsinov kezdetben a Moszkvai Anarchista Föderációban működött, majd – miután 1918 őszén a bolsevikok azt feloszlatták – visszatért szülővárosába…” – tudatja velünk Konok. A valóság a következő: A bolsevikok 1918. április 12-én szétkergették a Moszkvai Anarchista Csoportok Föderációját, és ekkor Arsinovot – a szervezet titkárát – letartóztatta a Cseka. Hamarosan kiszabadul, a föderációnak pedig a hatalom kedvesen felajánl egy helyiséget közvetlenül a Belügyminisztériumnál, ahová lelkes „anarchistáink” be is költöznek… Arsinov komolytalannak találja a föderációnak a forradalomhoz való hozzáállását és távozik a szervezetből. Közreműködik az „Egyesülés az anarchizmus eszmei propagandájára” nevű szervezet létrehozásában és tevékenységében. 1919 áprilisában Mahno meghívására érkezik Guljaj-Poljébe, és a kulturális-felvilágosító osztály elnökeként szerkeszti az Út a Szabadsághozt, majd 1920-ban a Felkelőt. A Riadónál (Jekatyerinoszlávban és Harkovban) csak rövidebb időszakokat tölt. 1921 januárjában a felkelők Katonai-Forradalmi Tanácsának utasítására elhagyja a mozgalmat és Berlinbe utazik, ahol részt vesz az „Orosz anarchisták németországi csoportjában”, 1923-24 között tagja a csoport újságja szerkesztőbizottságának. A csoport széthullása után Párizsba költözik, ahol 1925-től Mahnóval kiadják A Munka Ügyét. (Ld. Volin könyvének orosz nyelvű kiadását.)

A 190. oldalon, Arsinov „hazatéréséről” írva Konok „elfelejti” leírni azt a körülményt, hogy Arsinovot – aki, igaz, 1931-ben csakugyan „hitet tett” a Szovjetunió mellett – kiutasították Franciaországból. Könyvének 174. oldalán a szerző „Volin későbbi, gyanúsan frappírozott beszámolóját” idézi: „1917 áprilisában összefutottam Trockijjal egy párizsi nyomdában…” Ez már önmagában sem stimmelhet, mert Volin ebben az időben az USÁ-ban tartózkodott, és májusban a Csendes-óceánon keresztül indult vissza Oroszországba. Ami Trockijt illeti, ő március végén indult vissza – szintén az USÁ-ból – Oroszországba, az áprilist pedig hajón, illetve egy kanadai fogolytáborban töltötte (ld. Trockij Életem címmel megjelent önéletrajzát). Úgyhogy a sztori igaz lehet, csak akkor nem áprilisban és nem Párizsban zajlott le… Szembeötlő, hogy Konok kritikátlanul átveszi a már említett magyarországi mozgalmi kiadványok olykor pontatlan leírásait, így például az általunk kiadott brosúrákból is bőven csemegézik, de – mint már mondtuk – azok létezését elhallgatja. Azonban míg mi ezt szóvá tesszük és kimondjuk, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, és a saját magunk kizárólagosságát hangsúlyozó Übermenschek, hisz látható, hogy a mahnovscsina-brosúra, a Platform előtt szereplő előszó és egyebek is pontatlanok, addig az ő elitista fölénye tovább gyalogol a magabiztos tévedések országútján.

A 179. oldalon így folytatja történészi botladozását: „Umanynál azonban szeptember 25-én Mahno áttörte a frontvonalat…” Először: az Umany közelében lezajlott ütközet a szeptember 26-ról 27-re virradó éjjelen volt. Másodszor: Mahno serege nem pusztán „áttörte a frontvonalat”, hanem megsemmisített több tiszti ezredet, valamint Popov, Nazarov és Ambuladze tábornokok lovasbrigádjainak nagy részét. A fehéreknek a csatában 18 ezer halottjuk volt és ötezer katonájuk esett foglyul, a csatát túlélő maradék négyezer emberük pedig szétszaladt. Ugyanezen az oldalon még azt is olvashatjuk: „Gyenyikin legyőzésében kulcsfontosságú volt a mahnovisták 1919. szeptemberi umanyi győzelme, míg Grigorjevet Mahno egy gyűlésén személyesen lőtte agyon”. A mondat első felével a fent közöltek fényében egyetérthetünk, míg a másik fele legalábbis pontatlan. Arsinov könyve Szemjon Karetnyikot és Mahnót nevezi meg a Grigorjev-gyilkosság résztvevőiként. Mahno maga ezt írja: „Július 27-én egy sok résztvevős gyűlésen Grigorjev atamánról kijelentettem, hogy Gyenyikin-ügynök és pogromista, néhány perccel később pedig ugyanitt, Szentovo falu terén felelős mahnovisták agyonlőtték.” (Ld. Mahno Zsidókérdés című írását.) Egy másik cikkében (A mahnovscsina és az antiszemitizmus) Mahno idézi a Grigorjev halála után felvett jegyzőkönyvet, amely szerint Grigorjevet Mahno, Sz. Karetnyik és A. Csubenko ölték meg.

Miután a Vörös Hadsereg leverte a mahnovistákat, Mahno és néhány elvtársa Franciaországba menekült” – értesülünk (ld. 170. o.). Az 1921-ben emigráló Mahno valójában csak 1925-ben érkezett Franciaországba, előtte Romániában, Lengyelországban és Németországban (Danzigban) tartózkodott. Ezalatt az idő alatt a burzsoá hatóságok többször bebörtönözték.

Arsinov A mahnovista mozgalom története c. könyvének első teljes angol nyelvű fordítása nem 1987-ben jelent meg, ahogy szakavatott historikusunk monográfiájának 172. oldalán leírja, hanem 1974-ben, a Fredy Perlman-féle Black & Red kiadásában.

Amit szerzőnk a 185. oldalon és a továbbiakban a platformisták szervezkedéséről leír, egy meglehetősen felszínes, zavaros, és a valóságnak több helyütt ellentmondó szóelegy. (Megjegyezzük, hogy a szakasz forrása a Platform Barikád-féle előszava, így ennek helyreigazítására is szükség van. De az előbb épp ezt emlegettük…) Bizonyítékként idézünk Vadim Damier: Az elfeledett Internacionálé című, orosz nyelvű könyvéből (691-692. o.): „Mahnónak, aki a Platform alapvető eszméit a Franciaországi Anarchista Szövetség 1926. júliusi orleans-i kongresszusán kifejtette, már a következő, párizsi kongresszuson (1927. október 30. – november 1.) sikerült elérnie irányvonala győzelmét. 1927. február 12-én a „plaformisták” nemzetközi konferenciát rendeztek Párizsban annak érdekében, hogy a Platform megvitatására világméretű anarchista kongresszust hívjanak össze. (…) A találkozó résztvevői elhatározták, hogy a kongresszus összehívására bizottságot állítanak fel, melynek tagjai Mahno, Csen és Ranko. Maga a kongresszus a párizsi Bour-la-Raine-ben gyűlt össze 1927. március 20-án Franciaország, Oroszország, Lengyelország, Bulgária, Kína, Olaszország és Spanyolország anarchista küldötteinek részvételével. (…) Az orosz „platformisták” olyan pontok vitára bocsátását javasolták, mint az osztályharc elismerését az anarchista nézetrendszer legfontosabb tényezőjeként, az anarcho-kommunizmus elismerését a mozgalom alapjaként, a szindikalizmust pedig az anarcho-kommunisták harci módszereként. Továbbá ragaszkodtak ahhoz, hogy ismerjék el az Általános Anarchista Szövetség feltétlen szükségességét, amely az egységes ideológia és taktika, a kollektív felelősségvállalás, valamint a társadalmi forradalom pozitív programjának alapján áll. Az olasz delegáció nevében Fabbri kijelentette, hogy az anarchista rendszerben a legfőbb tényezőként minden elnyomottnak és kizsákmányoltnak az állam és a tőke hatalma elleni harcát kell elismerni. A spanyolok és a franciák támogatása mellett az olasz anarchisták elfogadták, hogy a mozgalom céljának az anarcho-kommunizmust ismerjék el, de a többi tételt úgy javasolták megváltoztatni, hogy azok tekintetbe vegyék a munkás- és szakszervezeti harcnak az anarchista forradalmi cselekvés „egyik legfontosabb eszközéként” való elismerését, annak feltétlen szükségességét, hogy minden országban létrehozzák az anarchisták „lehetőleg minél általánosabb” szövetségét egyazon célokkal és taktikával valamint kollektív felelősségvállalással, ezenkívül az anarchistáknak a társadalmi forradalomban követett pozitív cselekvési programjának kidolgozását. Más szavakkal, a delegáltak – a különböző országok anarchista csoportjai közötti koordináció erősítésének elvét elfogadva – amellett voltak, hogy tartsák tiszteletben a mozgalomban jelen lévő eszmei és taktikai eltéréseket. A rendőrség beavatkozása megszakította a kongresszus munkáját. Amikor 1927 áprilisában az előkészítő bizottság szétküldte a vitajavaslatokat, ezek gyakorlatilag nem vetettek számot a párizsi találkozó küldöttei által végrehajtott javításokkal. Ezután az olaszországi, spanyolországi libertariánusok és sok más libertariánus elvetette a „platformista” Internacionálé tervét, és azt eltemették.”

Konok könyvének 217. oldalán újabb történelmi „érdekesség” várja az érdeklődőt, ahol is ezt olvashatjuk: „A franciaországi bordigista emigráció legfontosabb folyóirata a Bilan (Egyensúly) volt, amely 1933 és 1939 között jelent meg. Ebben igyekeztek kidolgozni a bordigizmus örökségét (maga Bordiga 1945-ig nem tért vissza a politikába).” 1. Az emigráció nem nevezhető „bordigistának”, ahogyan korábban már kifejtettük. 2. A folyóirat címe mérleget jelent, és nem egyensúlyt. Célja a korabeli történelmi mérleg megvonása volt, nem az egyensúlyozás… 3. A Bilan nem 1939-ben szűnt meg, hanem 1938-ban. 4. Bordiga a háború folyamán cikkeket írt az Internacionalista Kommunista Párt sajtója számára, és az ő szellemi vezetésével már 1944-ben létrejött egy „szocialista-kommunista frakció” Nápoly környékén.

A Castoriadis nevével fémjelzett Socialisme ou Barbarie c. folyóirat utolsó száma valóban 1965-ben jelent meg (225. o.), a csoport azonban 1967-ig fennállt. (Ld. A franciaországi tanácskommunizmusról c. Barikád-füzetet.)

Konok a szituacionizmus történetírásakor is a zavarosban halászik, és még a meglehetős elnagyoltság ellenére sem sikerül megúsznia a komoly tárgyi hibákat. Itt Bob Black idevágó cikkeit ajánljuk forrásként. Kezdjük azzal, hogy Konok Vaneigemet következetesen Vanegeimnek nevezi. A 244. oldalon szerzőnk ezt írja: „A háború után radikális művészek és értelmiségiek egy csoportja létrehozta a Lettrista Internacionálé nevű csoportot. (…) A lettrizmustól hamarosan eltávolodott egy kisebb csoport, amely kritikusan szemlélte az Internacionálé passzivitását. Ők meg akarták hódítani az utcát, és a felforgatást már nem csupán esztétikai kategóriának tartották. Az ötvenes évek elején létrehozták a KOBRA-csoportot (…), amely 1958 júniusában megjelentette az Internationale Situationniste (Szituacionista Internacionálé) című lap első számát.” Ez lenne Konok szerint a Szituacionista Internacionálé előtörténete.

Ezzel szemben a Szituacionista Internacionálé (amelyet 1957-tól kelteznek) a Lettrista Internacionálé és a Nemzetközi Mozgalom az Imaginista Bauhausért nevű csoportok egyesüléséből született. Utóbbi csoport a korábban szétesett KOBRA egyes tagjait szívta fel. A Lettrista Internacionálé volt a politikusabb (innen érkezett Debord és felesége), míg a Nemzetközi Mozgalom az Imaginista Bauhausért az esztétább a két szervezet közül (utóbbiból jött a Konok által is emlegetett Asger Jorn). A „politikusok” (azaz a forradalmárok) és az „esztéták” (azaz a kultúrkritikusok) közötti ellentét a csoport 1961-es ötödik konferenciáján nyílt összeütközéshez vezetett, és 1962-ben Debordék kizárták az „esztétákat”, akik létrehozták a Második Szituacionista Internacionálét. (Tehát az Szituacionista Internacionálé szakadozása nem 1969-ben kezdődött, ahogyan azt szerzőnk a 261. oldalon állítja.) A Második Szituacionista Internacionálé Amszterdamban kiadta a Situationist Times c. lapot, amely tehát nem az állítólag ’68 után kizárt angol szekció neve volt, amint azt Konok a 261. oldalon írja. Ami az angol szekciót illeti: 1967-ben zárták ki, amikor az nem támogatta kellőképpen a párizsi központot, amely akkor szakította meg együttműködését egyes amerikai aktivistákkal. Az angol szekció tagjai ezután King Mob néven alakítottak szervezetet.

Konok a 247. oldalon írja a szituacionistákról, hogy részt vettek az amszterdami provók harcaiban. A provók mozgalmát az a várostervező Constant indította el néhány anarchista elvtársával 1965-ben, aki addigra már elhagyta a Debord-féle Szituacionista Intenacionálét. Emellett a „Napirenden a forradalom…” – 1968 májusa c. fejezetben (252-261. o.) a szituacionistákról festett kép több mint megtévesztő. A szituacionisták persze nagy hatással voltak a forradalmi történésekre, de a fejezetből az sugárzik, mintha egy proletár tömegszervezetről lett volna szó. Ehhez képest a helyzet az, hogy az események kirobbanásakor az Szituacionista Internacionálénak összesen 18 tagja volt (egész története során összesen 70 tagot számlált). Természetesen az aktív agitáció és forradalmi cselekvés hatására nagyon sok proletár közeledett a szervezethez és általában a forradalmi mozgalomhoz.

A 261. oldalon a következőkről értesülünk: „Az amerikai szekcióban (a Szituacionista Internacionáléról van szó – Barikád Kollektíva) is beindultak a tisztogatások. Kizárták Fredy Perlmant, Debord angol fordítóját is; Perlman a következő levéllel fordult az Internacionálé amerikai vezetőihez, akik megerősítést kértek a párizsi központtól…” A sztori „nem egészen” így fest, ld. Fredy Perlman Lorraine Perlman által megírt életrajzát (Having Little, Being Much). 1. A látvány társadalmának angol fordítása, ami éppen ebben az időben készült, hat személy kollektív tevékenysége volt. (Igaz, a kollektív tevékenység még fogalmilag sem illeszkedik egy tisztes burzsoá történész ügykörébe.) 2. A levél címzettjei, Roger Gregoire és Linda Lanphear, Perlman közeli elvtársai voltak, akik 1969-ben Párizsba mentek, és onnan tervezték a további együttműködést a Black & Reddel. Párizsban azonban közel kerültek a Szituacionista Internacionáléhoz, és a szervezetbe való integrációjuk érdekében támadták meg a detroiti csoportot, amit végül megtagadtak.

Összegezvén mondandónkat: a történész még a történelmi hitelesség területén sem állja meg a helyét, és számtalanszor pontatlanságokat vagy egyszerűen hazugságokat firkál. A proletariátus számára egyértelmű, hogy a forradalom nem csak az uralkodó viszonyokat és magát a kapitalista gazdaságot, hanem annak totalitásra törekvő egészét, így történelmi szeméthegyét, a kapitalizmus ideológiai kifejeződéseit is meg fogja semmisíteni. Ezzel a kritikával ezt a folyamatot akarjuk meggyorsítani. Konok Péter silány, ámbár érdekes könyvével azonban nem szándékozunk tovább foglalkozni. A legfontosabb kérdések egyikét, az osztályharc történelmi kontinuitásának problémáját, történetét – akár csak csoportok szintjére helyezve a hangsúlyt – az adott történelmi keretek között képtelen volt láttatni és feldolgozni. Írásunkban rámutattunk arra, hogy vállalkozása voltaképpen azért bukott el, mert tőkés érdekek mögé szegődve végezte munkáját, nem tisztázni és megérteni akarta a folyamatokat, hanem kirakatba tenni csendéleteit. Nem volt képes kenyéradójával szemben kibontakoztatni kritikáját, pontosabban, a lenini terminológiát átértelmezve: a leggyengébb láncszem megtalálása megoldhatatlan feladatok elé állította az ellenforradalom történészét. Havi 200 fix-el, az ember olykor könnyen viccel…



Barikád Kollektíva

2006. ősze