Rólunk


A kilencvenes évek elején formálodott Magyarországon a Kádár-korszak után fellépő autentikus, nem-bolsevik hatásokból-hagyományokból építkező apró kommunista mozgalom csírája. Ahhoz, hogy ez megszülethessen, elsősorban a nyugat-európai kommunista mozgalomnak kellett megtermékenyítenie a magyarországi „mozgalmi termőtalajt”. Ez a megtermékenyités abból állt, a nyugati mozgalmárokkal kapcsolatban álló, kialakulófélben lévő mozgalmat inspirálta az igazából Nyugaton és Latin-Amerikában elevenebb kommunista mozgalom tevékenysége. Követni kezdtük azokat a valódi kommunista (anarcho-kommunista) hagyományokat, amelynek elvtársi mozgalma errefelé utoljára Horthy admirális proletárgyilkos Magyarországán tevékenykedett, s amelyet egyaránt üldöztek a fehérterror verőlegényei és a sztálinisták, miközben a mozgalom Nyugaton sohasem szűnt meg létezni.


Néhány mozgalmár ügybuzgósága édeskevés lett volna ahhoz, hogy a mozgalom tartósabban felüsse fejét e térségben a bolsevizmus bukása után. Ehhez okvetlenül szükségessé vált, hogy a kádári bolsevizmusból (marxizmus-leninizmusból) a tőkés rendszer, a polgári demokrácia diktatúrájának gazdasági-politikai gyakorlata, a modern tőkés társadalom elkezdjen kialakulni, és csak ennek következményeként születhetett meg az ugyan kicsi, de aktív kommunista áramlat. Egyáltalán, a mozgalom a maga infrastruktúrájával, internacionalista kapcsolataival, terjesztői lehetőségeivel ekkorra érte el azt a szintet, mely lehetővé tette, hogy tartósan egzisztáljon. A Kapitalizmus Sírásói Osztályharcos Szövetség néven 1994-ben (a név „bombasztikusnak” ható, a tartalom silány) egy programszerü kiáltványt adtunk közre az Anarcho-Kommunista Akció 2. számában, amely nagy mértékben visszatükrözte a mai „pszeudo-radikális kommunista” mozgalom konzervativizmusát, teológikus idealizmusát, dogmatizmusát, szlogenforradalmiságát. Megjelentek Otto Rühle, Jean Barrot, a platformisták és más militánsok kommentárokkal ellátott szövegei, újra felszínre törtek – immáron magyarul – a kommunista/tanácskommunista/anarcho-kommunista dokumentumok a Barikád Füzetek égisze alatt. Kiadtuk a már fentebb megidézett Anarcho-Kommunista Akció újság két számát is, amely a leghatékonyabban fejezti ki azt, amit előbb néhány szóban már bíráltunk. Később napvilágott láttak a Kerítéstörők számai is (melyek immáron a szakadások dokumentumaiként is olvashatóak) – ezek lényegesebben színvonalasabb, radikálisabb, egészében tartalmasabb kiadványok voltak, mint az Anarcho-Kommunista Akció (AKA), amely két szám után befuccsolt (visszatekintve ennek csak örülhetünk). Eleve az a tény, hogy gyakorta úgy jelentek meg az úgynevezett „csoportkiadványok”, hogy azokról egy-egy aktivista olykor nem is tudott avagy nem vett részt annak kialakításában, rámutat az akkori mozgalmi tevékenység szervezeti felszínességére, színvonalára. Mindeközben a Barikád Füzetek töretlenül tovább megjelentek, és időközben oda lett rájuk pingálva a Barikád Kollektíva név anélkül, hogy bármilyen elvi vagy szervezeti szakítás lezajlott volna. Ténylegesen radikális tevékenységet azáltal kezdtünk folytatni, hogy „tükörbe nézve”, önmagunkat is kritizálva sikerült továbblépnünk elméleti és gyakorlati téren egyaránt. Elszakadtunk azoktól a figuráktól, akiknek a balos szubkultúra és szánalmas polgári karrierjük mindig is előbbre való volt, mint a tényleges proletár mozgalom kreatív építése.


Mint mondottuk, a füzetek előbb keletkeztek, mint a Barikád Kollektíva, amelybe érkeztek és kihullottak az aktivisták. Mindeközben mégis képes volt a csoport minőségileg előrelépve tényleges kommunista csoportként egyértelműen aktívan-produktívan létezni. Igyekeztünk pótolni a fejlettebb régiókban évtizedek óta kiadott mozgalmi ill. kommunista elméleti és propagandairodalom itteni hiányát (immáron sokkalta mélyenszántóbb bevezetésekkel ellátva a közzétett írásokat, mint a megelőző időszakban). Ezt talán egy nyugati elvtárs kevésbé értheti, hiszen neki rendelkezésésre álltak/állnak mindezek. Az elmúlt években kommentálva kiadtuk Gorter, Pannekoek, Pfemfert, Perlman, Camatte stb. műveit, illetve a proletárforradalmak történetét analizáló írásokat adtunk közre. Tevékenységünk azonban szerteágazóbb, mélyebb és elevenebb annál, minthogy pusztán szövegeket, brosúrákat szüljünk. Célunk egyértelmű: kritikusan építeni a kommunista párt mozgalmát, a proletariátus mozgalmát, miközben történelmi materialista alapon támadjuk önnön mozgalmunkat is, hiszen ez a mozgalom a maga nemében ugyanolyan atomizált, sokszor konzervatív, megosztott, ezer részre szakadt, akárcsak az a munkásosztály, amiből keletkezett. Csoportunk számunkra nem öncél, a világméretű kommunista párt egy sejtjének tekintjük magunkat, a kommunista mozgalom megjelenési formájának itt és most. A kommunista program képviselete magában foglalja, hogy elutasítjuk az osztálykollaboráció minden formáját (a parlamentarizmust, a szakszervezetiséget, a népfrontokat az egész reformizmussal együtt, melynek ezek csak különböző megnyilvánulásai). A világon zajló osztályharcok radikalizálására és centralizálására törekszünk, internacionalista egységben valamennyi kommunistával.


Radikális osztályharcos előzményünk a nippuri szegény ember meséje… Spartacus mozgalma, az adamiták s Thomas Münzerék forradalma... előzményünk az életöröm, a humor és a játék: hommage a Rabelais, barátunk Thyl Ulenspiegel és társa, Lamme... előzményünk Babeuf és a Veszettek. Előzményünk a kommunista forradalmi hagyomány, amely nem létezhet pusztán a hagyomány szintjén. Blanqui, az I. Internacionálé kommunistái, Karl Marx és Engels. Némileg később, a Párizsi Kommün idejéből Raul Rigault és elvtársai, társunk William Morris és így tovább – lángol a vörös nap. Előzményeink a III. Internacionáléból kizárt kommunisták: a KAPD, Pannekoek, Gorter, Rühle, a mexikói forradalom elvtársai: Flores Magón és társai, a platformisták leszámolási kísérlete az „individualista anarchizmussal”, előzményeink a II. világháború forradalmi defetistái, 68 szitucionistái-veszettjei, összességében a proletárforradalmak kommunistái, antidemokrata testvéreink. Hogy miért? Mert „a forradalom nem csupán a mi korunk szenvedélyének tárgya, hanem emberi lények millióinak is, akik kezdve távoli őseinktől, akik lázadtak a csereérték mozgása ellen, melyet végzetnek láttak, áthaladva Marxon és Bordigán, akik – prófétákként a maguk dimenziójában – tanúsítják az új közösség, az emberi közösség megtalálására irányuló kiolthatatlan szenvedélyt... A faj összes forradalma olyan forradalom, mely megpróbál túlmenni az adott pillanaton, azon, amit a termelőerők fejlődése megenged (Bordiga). Ez a túlnyúlás a lehetségesen az, ami az emberi nemzedékek közötti folytonosságot alkotja, ahogyan az osztályok, a csere és az érték lerombolásaként felfogott kommunizmus perspektívája alkotja a kontinuitást a különböző forradalmárok között; ez az, amit mi Marx nyomán történelmi pártnak nevezünk.”1 (J. Camatte)


Amennyiben a kommunista mozgalom, az elmélet-gyakorlat dialektikája pusztán követni való hagyomány, annyiban halott. Hús-vér elvtársak vagyunk, akiknek feladata inspirálni a proletariátus mozgalmát, aktívan részt venni harcainkban, és – „a nevelőt is nevelni kell” alapon – minden létezőt megtámadva, kritizálva nem pusztán alkalmazni, hanem kreatívan el is mélyíteni a történelmi materializmus gyakorlatát. Közben pedig élnünk kell, élnünk, nem lemondani és vegetálni! Zabálják meg a siralomvölgy kutyái az aszkétákat! A kommunizmus számunkra nem egy zöld sziget, egy alternatív lehetőség, nem valamiféle túlélési stratégia, hanem a kapitalizmus elpusztítása a maga totalitásásban! Kommunizmus vagy halál! És ez nem holmi önfeláldozó jelszó, hanem a jelen egyetlen nagy történelmi kérdése. A kommunista párt militánsai vagyunk, tehát antidemokraták és antibolsevikok, akiknek a proletariátus diktatúrája nem eszköz, a hatalom megszerzésének és gyakorlásának eszköze, hanem az osztálytársadalom megszüntetésének kommunista fegyvere. Célunk nem pusztán destruktív, a kommunizmus dialektikája – „rombolunk, hogy építsünk, építünk, hogy győzhessünk” – a vörös vezérfonalunk! Világosan látjuk azt , hogy az ellenség nem pusztán általában a kapitalizmus, hanem mindaz, amit a bérmunka mocskos társadalma és az azt megelőző osztálytársadalmak létrehoztak. A passzív, önkorlátozó, önmagát még tovább elidegenítő munkásosztállyal, a hamis tudatok ezerarcú világával állunk szemben, s egy olyan munkásmozgalmi ideológiai-gyakorlati-szerveződési örökséggel, amely jórészt a kapitalista rendszer avagy bolsevik rendszer fennmaradásában vállalt–vállal tevékenyen részt. (Szociáldemokrácia, bolsevizmus, szakszervezetek, föderalizmus, ouvrierizmus, munkásönigazgatás, népfront, szövetségi politika stb.) A kommunisták tegnap és ma is törpe kisebbséget alkotnak. Egy önnönmagát a tőkés univerzumba integráló atomizált munkásosztály létezik, és egy bennünket mindentől és mindenből kifosztani akaró (termelői robotoló és fogyasztói énünket meghagyó) burzsoá hatalommal állunk szemben. A kommunista program a kinyilatkoztatás szintjén adott, ez azonban kevés, ténylegesen elemeznünk kell, kreatívan élnünk, szerveznünk a harcot. A gyakorlat és elmélet kommunizmusát, egységét kifejlesztve kell szétvernünk a kapitalizmust.


Miközben kommunistákként türelmesen érvelünk, a kapitalizmus felzabálja a jövőt, tönkreteszi kapcsolatainkat, fétisimádó őrültekházává bomlasztja a bolygót, a fa elpusztul, a mezőből sivatag lesz, a víz szennyezett okádék, az étel mocskos ipari hulladék, a macska ugatni kezd, a kutya egeret fog, te meg atombunkert kereső negatív utópiai hőssé válsz, a gyerek pedig a karácsonyfa alá menekül… Szervezkedünk, szabotálunk, harcolunk, de szüntelenül manifesztálódik a kérdés: Hogyan válik osztályharcossá az egoista állampolgári létbe zárkózott munkás, az iszlám fundamentalista, a keresztény boglárka, a nacionalista barom, a szakszervezetis güriző, akik nappal dolgoznak, éjszaka újratöltekeznek, mint egy mobiltelefon (hiszen másnap újrahasználhatóvá kell válni). Mikor és mitől válik az elidegenedett társadalmi lét proletár osztálymilitáns létté? (És akkor még nem is beszéltünk a pauperizált „csontvázak” kérdéséről, ezernyi más probléma mellett.) Elvontan-elméletileg ugyan kijelenthetjük, hogy a kizsákmányolt saját társadalmi léte által, annak milliárdnyi dialektikus mozgása által fog forradalmasodni. Ez a mozgás kétségtelenül zajlik, és zajlik a kapitalizmus felbomlása is, de annak fő iránya jelenleg ellenforradalmi. Csak azt kiálthatjuk: Kommunizmus vagy a halál! Most a halál felé vonaglunk, kisemmizés, kifosztás, megfosztás. Ez társadalmi életünk: kizsákmányolnak, lefejeznek, elidegenítenek egymástól (és a munkásosztály nem csupán passzív elszenvedője mindennek, hanem jámbor állampolgári létével tesz is azért, hogy a tőke kereszetesháborújának áldozatává váljon). Eközben a társadalom szerkezete bomlik, de ennek során nekünk kell(ene) irányítani az eseményeket. Hogyan, miképpen? A munkásosztálynak – amelyből a forradalom alanya, a proletariátus kinő – mai tudatformái ellenforradalmiak vagy csak az osztály nagyon kis részénél forradalmiak, de ez a rész annyiban már nem is pusztán munkás… A munkásosztály ma sem több a nevénél (gyakorta még azt sem vállalja…)! Ezidáig mi, kommunisták, vereséget szenvedtünk, nem egyszer, hanem ezerszer – miképpen tudjuk a vereséget győzelembe fordítani, ez a kérdés! Ezt a hogyant kell világgá kiáltania tevékenységünknek, túl álmokon, meséken, utópiákon! A kommunistáknak, az önmagát megszervező proletariátusnak a feladata ennek a mozgásiránynak, a kommunizmus útvonalának a következetes kijelölése, megmutatása, végigjárása. A kommunizmus nem illuzórikus vízió az osztályok nélküli társadalomról, hanem a kiteljesedett, világméretű emberi közösség életének gyakorlata, az emberiség közösségi létének, kreatív, önmagára irányuló tevékenységénék kommunista totalitása! De elég a formulákból! Jöjjön a gyakorlat, a kommunisták gyakorlata, hogy megéljük az osztályok nélküli, nemzet, állam, család, érték és munka nélküli, kizsákmányolástól mentes világközösséget, a kommunizmust!



Éljen a proletárdiktatúra, éljen a kommunista párt!



VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK !



BARIKÁD KOLLEKTÍVA



2012 tavasza



1 Noha Bordiga leninizmusát és a következetesen antibolsevik kommunista áramlatokkal szembeni alaptalan, abszurd vádaskodásait elutasítjuk, kétségtelen, hogy tevékenységének és írásainak – melyek sok tekintetben hozzájárultak a tőkés termelési móddal szembeni kommunista kritika kontinuitásának fenntartásához – lelke „a kommunizmus szenvedélye”. Ebben az értelemben valóban egy sorban áll Marx-szal és a többi kommunista forradalmárral.