Személyes forradalomelmélet – Az egyéni gondolkodás öröme”

The Spectacle, USA, 1975


1.)

Egyike sivár, ugyanakkor nagy lehetőségeket rejtő korunk nagy titkainak, hogy a gondolkodás is lehet élvezet. Ez egy kézikönyv, amely segít megalkotni saját, személyes forradalomelméletedet. A személyes elmélet megteremtése forradalmi élvezet, a saját forradalmi eszméd megteremtésének élvezete.

A személyes elmélet felépítése egyszerre romboló és építő élvezet, mert ezen elmélet végcélja a társadalom romboló, illetve építő módon való átalakítása.

A személyes elmélet a kaland elmélete is, ami egyaránt nyújt erotikus és szellemi élményt, maga az autentikus forradalom.

Az elidegenedés tudata nem más, mint az, hogy napjaink ideológiái hatása révén a te fejedben többnyire tőled idegen gondolatok születnek meg, és te ezeket tartod a magadénak. Ennek fölismerése azonban elvezethet ahhoz, hogy rátalálj az elidegenedés kellemes élményt nyújtó tagadására: a saját fejeddel való gondolkodásra, az önálló ítéletek alkotásának örömére.

A személyes forradalomelmélet a kritikai gondolkodás alapja, amely utóbbi a személyes szükségletekre vonatkozik. Megteremtve és használva ezt a készséget, elemezheted, hogy miért olyan az életed, amilyen, miért olyan a világ, amilyen (emellett fontos hangsúlyozni, hogy a gondolkodás az érzelmektől elválaszthatatlan, mert a gondolat a szubjektív, érzelmi alapú tapasztalatból származik). Kiépítve személyes elméletedet, gyakorlati elméletet alkotsz: olyan elméletet, amellyel elérheted az életben mindazt, amit valójában szeretnél.

Az elmélet vagy gyakorlati, vagy pedig pusztán eszmék akváriuma, egyike a világ sorféle értelmezésének, egyszóval személyes értelmezés. Az eszmék területe a megvalósulatlan vágyak örök váróterme.

Azok, akik (általában nem tudatosan) úgy gondolják, hogy vágyaik nem megvalósíthatók, lemondanak a saját életükért való harcról, ehelyett többnyire valamilyen eszme harcosaként végzik. Azok, akik tudják, hogy ez a típusú gondolkodásmód valójában az elidegenedés elfogadása, tudni fogják azt is, hogy minden eszme az ideológiák hatáskörébe tartozik.



2.)

Ha az ideák rendszere elvont, és szerepeket vagy kötelességeket oszt, akkor ezt a rendszert ideológiának hívják. Az ideológia a hamis tudat rendszere, amiben többé nem úgy létezel, mint a világ többi részével viszonyban lévő szubjektum. A különböző ideológiák különböző absztrakciók köré rendeződnek, de mindemellett mind az uralkodó (vagy potenciálisan uralkodó) osztály érdekeit szolgálják.

A legrégebbi példa a vallásos ideológia. A vallás ad egy fantasztikus képet az egyetlen Istenről, mint egy felsőbbrendű létezőről, aki az emberi lényekhez mint saját alattvalóihoz viszonyul.

A burzsoá rendszer kiszolgálóinak „tudományos” és „demokratikus” ideológiáiban a tőke produktív szubjektumként jelenik meg, amely az egész világtörténelmet irányítja – mint egy láthatatlan kéz, amely vezeti az emberi fejlődést. Ahhoz, hogy uralkodó pozícióba kerülhessen, a burzsoáziának meg kellett támadnia és csökkentenie kellett azt az erőt, amivel a vallásos ideológia rendelkezett valamikor. Tudományos analízisével feltárta a vallásos világ ködösítéseit, és kiterjesztve az áruk és a tudományos módszerek hatását, profitot termelt.

A leninizmus különböző típusai is „forradalmi” ideológiák. Itt az egyetlen cselekvő szubjektum a Párt, amely meghatározza az események folyását, vezetve objektumát – a proletariátust – a megadott cél felé, azaz hogy a burzsoá apparátust leninistára cseréljék.

A mindennapokban az uralkodó ideológiák számos más formája is megjelenik. Az új vallási miszticizmusok fejlődése arra szolgál, hogy a jelenlegi társadalmi viszonyokat fenntarthatóvá tegye. A vallási miszticizmusok egy kellemes világképet nyújtanak, amely képes elfedni a mindennapi élet kiüresedettségét. A miszticizmusok, hasonlóan a drogokhoz, segítenek abban, hogy az élet még ebben a kiüresedett formájában is elviselhető maradjon. A voluntarizmus (én vagyok a kerék tengelye) és a determinizmus (minden rendben lesz) nem engedik, hogy felismerjük valódi helyünket a világ folyamataiban.

Amíg ideológiákat fogadunk el, elfogadjuk a szubjektum és az objektum felcserélését, a tárgyak felveszik a személyek erejét és akaratát, a személyek pedig tárgyakká lesznek. Az ideológia visszájára fordított személyes elmélet. Az ideológia mindennapjaink szűk valósága és a kívül elterülő világ közé ékelődik, és csupán résnyire enged bepillantást a valóság teljességébe. E szétválasztás során az áldozat vállalását mint célt fogadjuk el.

Minden ideológia az uralkodó társadalmi rend védelmét szolgálja.

Túlélése érdekében a hatalomnak tagadnia kell az egyén szubjektivitását. Ez a típusú tagadás áldozatokat követel a „közjóért”, a „nemzeti érdekekért”, a „háborús helyzetért”, a „forradalomért”…

3.)

Az ideológiai elvakítás alól úgy szabadulhatunk meg, hogy állandóan kérdéseket teszünk fel: Hogy érzem magam? Élvezem azt, ami velem történik? Milyen az életem? Azt csinálom, amit szeretnék? Ha nem, miért nem? Mi akadályoz meg abban, hogy az legyen, amit szeretnék?

Ezen kérdések föltétele által szembesítjük tudatunkat a mindennapokkal, így kerülünk tisztába a saját hétköznapi tevékenységünkkel. A mindennapi élet rutinjának létezése nyílt titok, amely mindinkább megszűnik titok lenni – a mindennapi létezés sivársága mind feltűnőbbé válik.


4.)

A személyes elmélet megteremtése a saját fejünkkel való gondolkodáson, vágyaink és azok értékeinek megértésén alapszik. Ez a tevékenység nem más, mint a radikális szubjektivitás kiépítése. Az autentikus „öntudatnövekedés” csakis az emberi ítélőerő erejének a pozitív öntudat eléréséig való növekedése lehet, miközben az kifejleszti saját, az ideológia és az előírt morál minden formájától mentes szubjektivitását. Az, amit a legtöbb baloldali, antirasszista és társaik öntudatnövekedésnek neveznek, valójában nem más, mint sikeres ideológiai agymosás.

Az ideológiától (önmagunk tagadásától) a radikális szubjektivitásig vezető út a Nullponton, a nihilizmus fővárosán át vezet. Ez a társadalmi tér és idő széljárta nyugvópontja… A társadalmi elfeledettség, ahol az egyén rádöbben arra, hogy jelene az élettől megfosztott, és hogy mindennapi létezésének az élethez kevés köze van. A nihilista tudja, mi a különbség élet és túlélés közt; keresztülmegy a saját életén és a világra vonatkozó perspektívák megfordításán. Semmit sem fogad el igaznak saját vágyain és élni akarásán kívül. A globálisan elfogadott kapitalista társadalomban létező nyomorult társadalmi viszonyok iránti gyűlöletükben elutasítanak mindennemű ideológiát. Ebből a fordított perspektívából a nihilisták immár újszerű élességgel látják a dolgokat, amely tény képessé teszi őket arra, hogy átlássák a szubjektum és az objektum, az absztrakt és a konkrét felcserélését.

A fetisizált technikai vívmányok, elmebeli kivetülések és ideológiák teátrális parádéjáról van szó: művészet, Isten, etika, várostervezés, a rádió és a tévé, a színészek, akik azt mondják, szeretnek téged, és a kézkímélő mosóporok világáról.

A társadalom efféle drogokkal teszi könnyebbé az élet elviselését: „Te mindig megkaphatod, amit akarsz”, „Egyszer fent, egyszer lent”, és jönnek a többi közhelyek, miszerint a nagy hal megeszi a kishalat. A „józan paraszti ész”, ami e kijelentésekben foglaltatik, az általános elidegenedettség kifejeződése csupán. Az embereket nap mint nap megfosztják valódi életüktől, s aztán rájuk sózzák annak silány kivonatát.

A nihilista folyamatosan azt érzi, el kell pusztítania azt a rendszert, amelyik őt pusztítja, máskülönben nem képes tovább így élni, elméje izzik az elkeseredéstől. Nagyon hamar rájönnek, hogy konkrét stratégiát kell kitervelniük, amely a világra gyakorlati hatással van. Amennyiben a nihilista nem ismeri a világ megváltoztatásának történelmi lehetőségét, szubjektív dühe a huligán, a neo-dadaista vagy az elmebeteg szerepében fejeződik ki, szélsőséges esetben pedig öngyilkossággal vagy általános pusztítással végződhet.

Azok keresik az életpótlékokat, akik a valódi életet nem voltak képesek megélni. A nihilisták ott tévednek, hogy nem ismerik föl, hogy léteznek rajtuk kívül más emberek, akik szintén nihilisták. Abból indulnak ki, hogy a hagyományos kommunikáció, a feladatok közösen tett végrehajtása és az önmegvalósítás nem lehetséges.

5.)

A saját életünkhöz való politikai viszonyulás azt jelenti, hogy megváltoztatjuk, önmagunk megváltoztatása pedig a társadalom átalakítását jelenti, amely kollektív erőfeszítést feltételez.

A kollektív megvalósítás tervét (nevezzük így) nevezhetjük politikának, ami ugyanakkor – ezt fontos hangsúlyozni – nem egy megfelelő elnevezés, mert manapság a politika az emberi tevékenység misztifikált és elkülönített kategóriája. Hasonlóan az emberi tevékenység összes többi, mesterségesen kreált és különválasztott kategóriájához, a politika csupán egy a sok érdekes terület közül, aminek meg is vannak a maga specialistái, akiket politikusoknak hívunk.

Az embert érdekelheti (vagy éppenséggel hidegen is hagyhatja) a foci, a bélyeggyűjtés, a diszkózene vagy éppen a divat. Az, amit az emberek manapság politika alatt értenek, valójában az ember kollektív önmegvalósításának társadalmi meghamisítása – pontosan olyan módon, ahogyan az a hatalmon lévőknek megfelel. Az ember kollektív önmegvalósítása forradalmi feladat – kollektív támadás a társadalmi viszonyok ellen, s egyúttal azoknak a tudatosított vágyak szerint való átalakítása.

A saját életed megváltoztatása jó terápia. A társadalmi viszonyok megváltoztatásával saját magunkat gyógyítjuk. Ha valamilyen hatást akarunk elérni, társadalmi terápiát kell alkalmaznunk. Ez a társadalmi terápia (a társadalom gyógyítása) és az egyéni terápia (az egyén gyógyítása) közvetlen összeköttetésben állnak, és egyik a másikat feltételezi. Mindegyik elengedhetetlen része a másiknak. Például a mi különös társadalmunkban azt várják tőlünk, hogy elnyomjuk érzéseinket, és hogy eljátsszuk a szerepünket, amit ránk osztottak. Az egyének szellemi páncélzatot öltenek magukra, acélöltözetet, ami képessé teszi őket a szerep eljátszására. Amikor levesszük a páncélt, megkezdhetjük a szerep felszámolását is.



6.)


A saját életedet kell gondolkodásod középpontjába helyezned – vizsgáld meg, milyen most, és milyen szeretnéd, hogy legyen. Ez a pozitív értelemben vett egocentrizmus úgy válik lehetővé, ha kíméletlenül lecsapunk minden hamis és nem valóban fontos problémával foglalkozó kérdésre, a hamis konfliktusokra, az álproblémákra és -identitásokra.

Azáltal, hogy az emberek véleményét minden jelentéktelen részproblémáról megkérdezik, eltávolítják őket a mindennapok teljes képének analízisétől. Mindezek a látványos apróságok, hamis ellentmondások és hamis botrányok eszközül szolgálnak arra, hogy elvonják a figyelmet a fontos dolgokról. Mellette vagy ellene vagy-e a szakszervezeteknek, a rakétáknak, a személyi igazolványoknak? Mit gondolsz a könnyű drogokról, a kocogásról, az ufókról, az adórendszerről?

Ezek hamis kérdések. Az egyetlen fontos kérdés az: Hogyan élek?

A régi zsidó közmondás szerint ha csak két választásod van, válaszd a harmadikat. A harmadik út új perspektívát nyújt a probléma vizsgálatára – a radikális szubjektivizmus perspektíváját.

Tudatában lenni a harmadik út lehetőségének azt jelenti, hogy elutasítjuk a választást két, látszólag ellentmondásban álló, de valójában azonos alternatíva között, melyek igyekeznek a probléma kizárólagos megoldási lehetőségeinek feltüntetni magukat.

Ismert példa erre a magatartásra annak a munkásnak az esete, akit, mikor lopással vádolják, arra a kérdésre, hogy „Bűnösnek érzi magát?”, azt válaszolja: „Munkanélküli vagyok”. Elméletibb, de hasonlóan klasszikus példa az, hogy kimondjuk: visszautasítjuk a választást a létező kapitalizmus és a létező szocializmus között. Annyit kell csupán tennünk, hogy összehasonlítjuk az USA és Kína alapvető termelési viszonyait, hogy belássuk: valójában azonosak.

Az emberek nagy része mindkét helyen bérmunkát végez, aminek köszönhetően megfosztják a termelőeszközök és munkájának termékei ellenőrzésétől (mely utóbbiakat aztán fogyasztói áruként kénytelen megvásárolni). A Nyugat esetében az értéktöbblet a tőkések tulajdona, akik egymás közt a konkurencia látszatát tartják fönn. A szocialista országokban az értéktöbblet az állami bürokrácia tulajdona, amelyik országon belül nem engedélyezi ugyan a konkurenciát, de a nemzetközi versenyben éppen olyan hevesen akar tért nyerni, mint bármelyik más kapitalista ország.

Nagy különbség.

Az álproblémákra jó példa a közhelyes párbeszédbeli kérdés: „Mi az életfilozófiád?” Tartalmazza az élet absztrakt fogalmát, amelynek, habár e szó a párbeszédben állandóan megjelenik, semmi köze a valóságos élethez, mert elhanyagolja azt a tényt, hogy az „élet” az, amit éppen most is csinálunk. A valós és őszinte közösségek hiánya miatt az emberek különböző hamis identitásokba sorolódnak be, olyanokba, amelyek megfelelnek az életben játszott szerepeiknek (amiben az emberek csupán az életről alkotott képeket fogyasztanak, ahelyett, hogy élnének). Ezek az identitások lehetnek etnikai („olasz”), rasszbeli („fekete”), szervezeti („szakszervezeti tag”), szexuális („meleg”) vagy kulturális („sportkedvelő”) besorolások – létrejöttük az egyén közösség és a valahová tartozás iránti vágyából erednek.

Nyilvánvalóan a „fekete” sokkal valóságosabb identitás a „sportkedvelő” identitásánál, de ha jobban belegondolunk, ezek az identitások csupán arra szolgálnak, hogy elfedjük velük a társadalomban elfoglalt valós helyünket.

Az egyetlen fontos kérdés még mindig ugyanez: Hogyan élek?

Ez konkrétan az egyén-társadalom kapcsolat természetének megértését jelenti. Ahhoz, hogy ezt elérje, az embernek el kell vetnie mindenféle hamis identitást, és önmagából mint középpontból kell kiindulnia. Innen tudjuk tanulmányozni az élet anyagi bázisát, mindenféle misztifikációtól mentesen.

Például, tegyük fel, hogy munka közben megkívánok egy csésze gépi kávét. A csésze kávém elkészítéséhez szükség volt a kávé- és cukorrépa-ültetvények munkásaira, a gyárak és a malmok dolgozóira… Szükség volt azokra a munkásokra, akik elkészítették a különböző automatákat, azokra, akik a vasércet és a bauxitot bányászták, akik kiöntötték a vasat, felszínre hozták a kőolajat, szükség volt a szállítómunkásokra, a hivatalnokokra… Folytathatnánk a végtelenségig.

Egy csésze kávén keresztül több millió emberrel kerülünk kapcsolatba; pontosabban szólva, a világ nagyobbik részével ily módon kapcsolatba kerülünk. Ők termelik az én életemet, és én részt veszek az ő életük megtermelésében. Ebben a világban az összes csoportos identitás elveszíti jelentőségét.

Képzeld el, mennyivel gazdagabb tudna lenni ezeknek az embereknek az élete, akik pillanatnyilag be vannak zárva egy nyomasztóan kreativitáshiányos állapotba, akiket a testet-lelket kimerítő termelési módszerek béklyóznak meg, akiket az elidegenedés elszakít egymástól, és akiket sodor magával a tőkegyarapodás vad hajszája.

A világon csak azoknak az embereknek van valós identitása, akik saját életük visszaszerzéséért harcolnak. Folyton azt kérik tőlünk, hogy válasszunk két ellentétes oldal közt egy álkonfliktusban. A kormányok, az emberbarát szervezetek és a különféle propagandisták szeretik nekünk fölajánlani a választás szabadságát. Holott a dolgok, amik közül választhatunk, egyáltalán semmilyen választási lehetőséget nem nyújtanak a számunkra. (Pl. egy atomenergia-fejlesztéssel foglalkozó vállalat programját a következő jelmondattal reklámozta: „Atomkor vagy kőkor”).

Mindannyian arról akarnak minket meggyőzni, hogy ezek a kizárólagos alternatívák. Miénk a választás szabadságának az illúziója, de a felkínált alternatívák választékát ők kontrollálják, ezzel egyúttal kontrollálják a választásunk eredményét is.

Az új moralisták szeretik „a fejlett Nyugat” polgárainak azt mondogatni, hogy „áldozatokat kell vállalniuk”, mert ők „kizsákmányolják a harmadik világ éhező gyermekeit”. Választhatunk az altruizmus és a zsugori individualista szerepe között. Valóban, a fejlett Nyugaton élve csakugyan kizsákmányoljuk a harmadik világot, de ez nem személyenként és nem szándékosan történik. Tehetünk minimális változtatásokat az életünkben, bojkottálhatunk bizonyos termékeket, hozhatunk áldozatokat, de ezek hatásai elenyészők.

Abban a pillanatban, amikor felfogjuk, hogy ebben a globális rendszerben mint egyének vagyunk bezárva a „kizsákmányoló” szerepébe, ugyanúgy, ahogyan mások a globális „kizsákmányolt” szerepébe vannak bezárva, tudatosítjuk magunkban, hogy a számunkra felkínált választási lehetőség hamis.

Megvannak saját szerepeink a társadalomban, de nagyon kicsi, vagy egyáltalán semmi lehetőségünk nincs arra, hogy ezen változtatni tudjunk. Elutasítjuk az „önfeláldozás” és az „önzés” közti hamis választást, felhívva ezzel a többieket annak a globális társadalmi rendnek az elutasítására, amelynek létezése e kérdéseket fölveti. Az olyan mítoszok, mint „ha mindent fölosztanának, az nem lenne elég az összes embernek”, tagadni próbálják minden más lehetőség létezését, és megpróbálják elrejteni előlünk a tényt, hogy a társadalmi forradalom anyagi előfeltételei már jelen vannak.

7.)

A személyes demisztifikáció felé tett utazásnak két csapdát kell kikerülnie – az abszolutizmust és a cinizmust –, két azonos típusú csapdát, amelyek egyaránt a szubjektivizmus alapelveinek álcázzák magukat.

Az abszolutizmus nem más, mint valamely ideológia összes elvének feltétel nélküli elfogadása vagy elutasítása. Az abszolutista nem lát más választási lehetőséget a teljes elfogadáson vagy elutasításon kívül. Ott kóvályog az ideológiai szupermarket polcai között, keresgélve azt az ideológiát, ami leginkább megfelel az igényeinek. Amikor megtalálja, meg is vásárolja, és feltétel nélkül magáévá is teszi azt. Azonban – ugyanúgy, mint a valódi szupermarketben – az áru sohasem passzolhat tökéletesen. Hasznosabb, ha csak járkálunk a polcok között, kinyitogatjuk a csomagokat, és csak azt vesszük ki belőlük, amiről úgy tűnik, hogy rendben van, az összes többi részét pedig eldobjuk.

A cinizmus reakció arra a világra, amit az ideológiák és a morál irányítanak. Ha szembesítik a konfliktusokban álló ideológiákkal, a cinizmus mindegyiket elutasítja. Ő ugyanúgy fogyasztó, mint az abszolutista, csak éppen ő már elvesztette a reményt, hogy valaha is megtalálja a neki való ideológiát.


8.)

A dialektikus gondolkodás folyamata konstruktív gondolkodás, a személyes elmélet és az új megfigyelések és megfeleltetések folyamatos szintetizálása, az ellentmondás feloldása a korábbi elméleti váz és az új elméleti elemek között. A szintézis eredménye így a régi és az új elméletek összesítése és minőségi meghaladása, egy új világkép, amely felváltja a régit. Ez a szintetikus/dialektikus módszer, az elmélet (ön)megteremtése, ellentétes minden más módszerrel, amelyben különféle gondolatcsomagok darabkáit rakják össze, anélkül, hogy a kimenet ellentmondásossága bárkinek is szemet szúrna. A modern példák erre a fajta módszerre magukban foglalják az anarcho-kapitalizmust, a keresztény marxizmust és a liberalizmust általában.

Ha tudjuk, hogyan szeretnénk élni, bármit kritikailag elsajátíthatunk, és beépíthetünk személyes elméletünk szerkezetébe. A különféle ideológiákat, kulturális kritikát, a technológiai tapasztalatokat, a szociológiai kutatásokat, a titkokat, bármit hasznos alapanyagként használhatunk föl.


9.)

A modern társadalom természetes, globális és kapitalista egysége megmutatja, mennyire fontos, hogy megalkossuk személyes elméletünket, mindent felölelő kritikánkat. Ez alatt értendő minden olyan terület kritikája, amely társadalmilag és gazdaságilag meghatározott (a nyugati kapitalizmusban és a szocializmus államkapitalizmusában egyaránt). Más szóval, a mindennapok kritikáját a személyes vágyak perspektívájából.

Ez ellen a feladat ellen van az összes politikus és bürokrata, a prédikátorok és a guruk, a várostervezők és a rendőrök, a reformisták és a leninisták, a központi bizottság és a cenzorok, a cégek főnökei és a szakszervezeti vezetők, a férfi és női soviniszták. Mindannyian azon vannak, hogy a személyes vágyakat a „közjónak” rendeljék alá, ami valójában az ő érdeküket szolgálja. Ők a régi világ erői. Minden főnök, prédikátor és a többi csúszómászó csupán saját vesztenivalóját védi – azt, amit akkor, amikor az emberek életük játékát kiterjesztik saját szerepük játszásából valódi életük elsajátítására, végérvényesen elveszítenének.

A forradalmi elmélet és a forradalmi ideológia ellenségek, és ezt mindkét oldal tudja.

10.)

Mostanra már nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy a demisztifikáció és a személyes elmélet megteremtése az elidegenedést önmagában még nem szünteti meg: a világ továbbra is folyamatosan újratermeli magát.

Habár ez a könyvecske a személyes elmélet megteremtésére fókuszál, ezzel sosem akartuk azt sugallni, hogy a forradalmi elmélet létezhet a forradalmi gyakorlattól különválasztva. Ellenkezőleg. Ahhoz, hogy hatékonyan alakítsa át a világot, a gyakorlatnak szüksége van a saját elméletére, és az elméletnek gyakorlatban kell megvalósulnia. Az elidegenedés elleni harc, a társadalmi viszonyok átalakításának forradalmi feladata megkívánja, hogy az elmélet gyakorlati elmélet legyen, hű tolmácsolása azoknak a viszonyoknak, amikben élünk.

Máskülönben az elmélet impotens világértelmezéssé torzul, végül pedig a túlélés ideológiájává válik, amely szellemi ködösséget, a konkrét gondolatok szatirikus testét produkálja csupán, azt az intellektuális páncélt, amely a személy és annak élete között helyezkedik el. Ha a forradalmi gyakorlat nem a forradalmi elmélet gyakorlata, önfeláldozó militarizmussá korcsosul, és a forradalmi tevékenységből társadalmi kötelezettség válik.

Nem harcolunk a koherens elméletért mint puszta célért. Számunkra a koherencia értékének gyakorlati szükségessége az, hogy a koherens személyes elmélet megkönnyíti a gondolkozást. Például könnyebb előre látni a társadalmi ellenőrzés jövőbeni fejlődését, ha koherensen megértjük annak napjainkban használt ideológiáját és technológiáját.

A koherens elmélet létezése leegyszerűsíti az élettel szembeni vágyak megvalósításához szükséges elméleti gyakorlatot.

11.)

A személyes elmélet megteremtésének folyamatában azokat az ideológiákat kell a legerősebben visszaszorítani, amelyek a legjobban hasonlítanak a forradalmi elméletre. E két végső misztifikáció a következő: a) a szituacionizmus b) a tanácsdemokrácia.

A Szituacionista Internacionálé (1958-1971) egy nemzetközi forradalmi szerveződés volt, amely sokban serkentette a forradalmi elmélet kifejlődését. A szituacionista elmélet a kritikai elmélet gerincét adja, és még valamivel többet. Minden más ideológiailag hibás interpretáció, amely szituacionizmus néven közismert.

Azok számára, akik csak nemrég fedezték föl, a szituacionista elmélet valahogy úgy fest, mintha választ adna minden kérdésre, az elvesztett élet problémájára. De éppen ez az a pont, amikor éberségre és kritikus gondolkodásra van szükség. A szituacionizmus nyújthatja a túlélés teljes ideológiáját, a védekező mechanizmust a durva mindennapokkal szemben, de sajnos ennél többet nemigen.

A tanácsdemokrácia vagy munkásönigazgatás az önigazgatást nyújtja alternatívaként a kapitalista termelési móddal szemben.

A valódi önigazgatás a társadalmi termelésnek, a termékek elosztásának és a tömegkommunikációnak a közvetlen irányítása – az irányítás nem különválasztott vezetőség által történik, hanem a munkások és az ő egyesületeik végzik. Az önigazgatási mozgalom állandóan újólag megjelenik világszerte a különféle társadalmi forradalmakban (Oroszország: 1905 és 1917-21, Spanyolország: 1936-7, Magyarország: 1956, Algéria: 1960, Chile: 1972, Portugália: 1975).

Az önigazgatásnál leggyakrabban alkalmazott szerveződési forma a munkástanácsok voltak. Ezek az üzemek dolgozóinak és a lakókörzeteknek az önálló gyűlései, akik mandátummal bíró tagokat választanak tevékenységük koordinálására. Ez az önigazgatás történelmi gyakorlata és elmélete, amely később ideológiává vált.

Ahol csak a lázadások résztvevői átélték a társadalmi rendnek a bérmunka kritikájától induló bírálatát, kiderült, hogy ez a típusú kritika nem teljes. Ez az önigazgatás ugyanis nem a világ minőségi átalakítását irányítja, hanem csupán a világ jelenlegi állapotának statikus, mennyiségi változás következtében létrejött önigazgatása. Ezen állapotnak a gazdaság ugyanúgy egy különálló, az általa irányított többi emberi tevékenységtől elválasztott része marad.

Másfelől, az általános önigazgatásért harcoló mozgalom a társadalmi élet összes szekciója és az összes társadalmi viszonyok átalakítását követeli. A tanácsdemokrácia szerint a lényeges csupán az, hogy a gazdaság önigazgató legyen; elkenve ezzel az önigazgatás valódi lényegét – mind a szubjektivitást, mind a világ megváltoztatására irányuló szándékot. A probléma a munkásellenőrzéssel az, hogy a munkát ellenőrzi. A világot csak azok tudatos és közös tevékenységével lehet helyretenni, akik megmagyarázzák, mi vele most a probléma. A spontán lázadás és a lázadók szubjektivitása ehhez nem elegendő.

Az autentikus forradalom csakis egy gyakorlati mozgalomban tud megjelenni, olyanban, amelyből a múlt összes misztifikációját tudatosan kiiktatják.

Kommentár

I.

A „The Spectacle” kollektíva az eredeti szituacionista mozgalom felismeréseit figyelembe vevő, annak eredményeit továbbgondolni képes csoportosulás. Kritikai tűz alá veszik a szöveg keletkezése óta még divatosabb szólamvezető neo-dadaista–neo-szürrealista betűrágók hadát, akik a kapitalista kultúripar segítő kezét elfogadva radikális divatot, a stílus „forradalmát”, a kirakat-szituacionizmust (mert részükről nem több az egész) alternatív berkekben megteremtették. Ó, írástudók! Annak idején 1962 körül a szituacionista mozgalom éppen ezért hajította ki a Kotányi-féléket, mert egyszerűen le akart számolni a szubkultúrával. Amit belső köreikben ez ügyben megtehettek, azt megtették. A később történtek már a „sors iróniájának” a műve.

A Spectacle szöveg arra is felhívja a figyelmet, hogy nem elégséges a szituacionisták kritikai elméletét bemagolni, és máris miénk a bölcsek köve. A szerzők arra figyelmeztetnek, hogy kizárólagosan az elmélet és gyakorlat egységét felölelő szembenállás révén folytatható valódi osztályharc. Minden más mese, vakvágány és szubkulturális hóbort.

E példát pompásan szemlélteti az a Hakim Bey, aki ugyan érdekes könyvet írt a Kalóz Utópiákról, viszont „Immediatizmusában” és másutt is ezernyi misztikus zagyvaságot próbált ötvözni a „szituacionista stílussal” – ekképpen kielégítve önnön „egoista  anarchizmusát”.

A kiegészítések és pótlások mindig gyanúsak, Marxot összepárosítjuk Marcuséval, Bakunyint fajtalankodásra kényszerítjük Murray Bookchinnal – és „nyerünk” egy kriptaszagú posztmodern burzsoá ideológia-terrort.














II.

Vízágyúkkal

Harcolnak az

Özönvíz ellen

Gumibottal

Nyitják fel

a Szemünket

Hazugságaik

Fényében felismerjük

az Igazságot

Volker von Törne:

Szükségállapot-gyakorlat

III.

A Spectacle szöveg leszámol a szituacionisták hamis illúzióival, amit a tanácsdemokrácia kapcsán gondoltak és írtak (lásd ehhez konkrétan a szituacionisták 68-as kiáltványait, pl. For The Power of The Workers’ Councils-t), ezáltal máris megadják a munkásönigazgatás kritikáját is, amikor kijelentik: „A probléma a munkásellenőrzéssel az, hogy a munkát ellenőrzi.” Ennél velősebben eme sarkalatos pont nem kritizálható, hiszen a kommunista program egyik legfontosabb szakasza, a munka megtámadása és tagadása lép színre e részben. Az egyéni gondolkodás öröme forradalmasításunk öröme, Descartes kimondta: gondolkodom, tehát vagyok – és annyiban vagyunk önmagunk sorsának alakítói, amennyiben saját fejünkkel irányítjuk életünket, a kapitalista mindennapok kiüresedésén túl rádöbbenünk: az egyéni eszmélésen túlmenő kollektív felismeréseink forradalomhoz vezethetnek! Az ideológiák negatív szerepének kiemelése a szövegben igen lényeges, hiszen ezáltal erősítik meg a kapitalisták rendjüket, másrészt azonban elég-e rájönnöm társadalmi rabszolga-szerepem tarthatatlanságára, amennyiben e felismerést nem kapcsolom össze a többiek helyzetével? Tehát a személyes felismeréseknek el kell vezetniük a kollektív felismerésekhez, vagyis a „személyes elmélet és felismerés örömén túl” meg kell jelennie a proletár fegyverek vörös terrorjának. A proletárdiktatúrának!

A forradalomelmélet szövege a felismerés folyamatáról beszél, arról, hogy a társadalmi tudatiparral szemben saját fejünkkel kell gondolkodnunk, és ne a ránk erőszakolt tőkés érdekeket valljuk magunkénak. Korunkban a tudatipar sokkal erőteljesebben ostromolja és sarkallja a munkásosztályt, mint a 70-es években. A kifinomult elidegenedés-üzem hatékonysága tetten érhető felhalmozási kényszerünkben, fogyasztási tébolyunkban, részlegesen beintegrált tudatunkban, feltörekvő, de egyre lejjebb zuhanó életszínvonalunkért folytatott küzdelmünkben.

És jönnek a „bibliai szörnyek” – a trükkös kapitalista eszközök, amelyek révén a proletariátust odaszögezik, hamis tudatuk hamis vágyai a pillanat fogságában realizálódnak:

munka – család – tulajdon

folytasd… reggeli kelés – munkahely – iskola – szellemi Auschwitz

folytasd… demokrácia – isten – haza - erkölcs

folytasd… politika – jog – törvények

folytasd… mocsok – bér és éhhalál!

Ahá! Az ideológiák bomlasztó magányában fej és arc nélkül a templomi harangok pokoli zajt csinálnak. A kétségbeesés hajnali ködében fontos szerepet kap az öntudatra ébredés. Az osztálytudat!

IV.

Már megint Lenin és izmusa.

A leninizmus az ellenforradalom ideológiája, eszmei és gyakorlati követőinek útja egyenesen torkollik a proletárdiktatúra meghamisításán keresztül a munka társadalmába. Itt minden út egy irányba vezet: a lenini pártállam „Lenin vezette” tőkés diktatúrájához. A nevek fel- és lecserélhetőek (Lenin mint a „NEP hőse”, Trockij Kronstadt hóhérja, Sztálin ügybuzgó folytatás, Mao mint úszómester – a proletariátus életmentője, amint az éppen vízbe fulladna, Tito marsall, aki a demonstráló prolik előtt egyetértően mosolyog – miközben „gumibotokat” vezényel ellenük stb. stb.)


Tévedés az, amit a Spectacle megállapít, a burzsoá apparátus nem felcserélhető a leninista apparátussal, nem két külön egyberakható politikai rész, hanem szervesen egymást összetartó egységes egész: burzsoá ideológia és praxis. Pártjaik az uralkodó osztály politizáló pártjai, akik az aktuális érdek- és erőviszonyokhoz idomítják taktikázó ideológiájukat, ezek a pártok nem a proletariátus önszerveződő harci folyamatain át edződtek és formálódtak, hanem az elit pártjai, amelyek „osztálytudatunkat” az általuk vezérelt és megszabott célok parancsuralmi tébolyának vetik alá.

Így „osztálytudatunk” karikatúrája a valódi osztálytudatnak, a „hivatalos forradalmár élcsapat” pedig él az adandó lehetőségekkel. És „alkot”, rajtunk áttaposva: munka- és átnevelő táborokat, imahelyeket, ahol leróhatjuk kegyeletünket a munka oltára előtt, s forradalmainkból burzsoá „ünnepnapokat” hamisítanak (1956!). Egyszóval a mindennapok munkakényszer-cellájába zárnak. Ha hagyjuk…






Dal Az Apokalipszis Lovasairól

Mikor beütöttek a nagy bajok itt,

S a szekér beragadt a latyakba,

Az Apokalipszis lovasait

A forradalom riogatta.

Váltják színüket, levedlik a bőrt,

De azért valamennyi a régi.

Mind bőg, mind torkaszakadtig üvölt:

Kegyelem! Csak hagyjatok élni.

Kiárusították Napnyugatot,

Mindent elkótyavetyéltek.

Került egy rossz gebe: úgy-ahogy

Csak megteszi, így beszéltek.

Váltják színüket, levedlik a bőrt,

De azért valamennyi a régi.

Nézték a gebét: nem a legkitűnőbb,

De vegyük meg, hátha megéri.

Csináltak egy isteni háborút:

A góré nem nimolista.

A vége igaz, nem jól alakult,

De azért volt némi profitja.

Váltják színüket, levedlik a bőrt,

De azért valamennyi a régi.

Ti felhúztátok a házukat – ők

Nem hagynak benne élni.

Volker von Törne

V.

A Személyes forradalomélet szervesen kapcsolódik Marx Német ideológiájának általában az uralkodó ideológiákat porrá zúzó téziseihez, illetve a Gazdasági-filozófiai kéziratok és ezen keresztülrobogva Debord A látvány társadalmának elidegenedés-kritikájához. Amazoknál lényegesebben egyszerűbb, olvashatóbb. Terjedelménél fogva kevésbé analizáló, és szubjektívabban megírt brosúra. Látszólagos kritikája a szövegnek, hogy túlzott jelentőséget tulajdonít a gondolkodás, az öntudatra eszmélés folyamatának.

Nem véletlen, hogy Horvátországban egy merőben individualista-reformista, magát anarchistának valló, egyébiránt csak egy szubkultúrába és piacába ágyazott társaság, a Z.A.P. adta ki az Osobna Revolucionarna Teoriját. Hiszen éppen kritikátlan átvételük, a velük való önigazolások vezetnek az efféle fontos szövegek hatásának letompításához. Kicseresznyézik belőle, ami egoista látásmódjuknak megfelel, és vásári mutatványként felvillantják. Folytatva azt a gondolatsort, hogy nagyobb szerepet kap a kelleténél a személyes gondolkodás folyamata: két bekezdésben (a 10-esben és a 11-esben) kitérnek a praxis és teória egységének alapvető fontosságára is, és világossá teszik a helyzetet. Így felszámolják a látszólagos kritika pillanatnyi lehetőségét is. Summa summárum: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, a feladat az, hogy megváltoztassuk.” (Marx)

Barikád Kollektíva, 2003 vége

Spectacular Times fragmentumok

Forradalmi fragmentumok: egy idézet, egy jelszó, egy falfirka is megteszi.

Mindaz, amit hosszabban leírtak, most röviden, velősen és közérthetően felelevenedik. Kis UNDERGROUND kiadványaiban a Spectacular Times közreadja „kabaréját”.

Tárgya a tőkés rendszer utálata és megvetése, akár egy Vaneigem-sor, akár egy bolsevikellenes fricska szellemében.

Stan és Pan öklét rázza itt a tőke ellen, Marxszal és Bakunyinnal kézen fogva.


Forrásai írottan és vizuálisan a Spectacular Times alábbi kiadványai:

- Cities of illusons,

- The Bad Days Will End,

- Bigger Cages – Longer Chains.

Szándékunkban áll a közeljövőben közreadni egy 68-as eseményekkel foglalkozó kiadványt, amiben az utcakő költészete: falfirkák és plakátok ama nevezetes forradalmi év kronológiájával egyetemben látja majd meg a napvilágot… Nyilvánvalóan a két kiadvány kapcsolódik egymáshoz… Időrendben visszafelé haladunk.

A kétségbeesés: Mindennapjaink forradalmárainak gyermekbetegsége.”

(Vaneigem)

Teória – amikor elveid vannak

Ideológia – amikor az elveké vagy

Tézis

Antitézis

Szintézis//paralízis

Kuba – tenger, napfény, homok, szocializmus.

A radikális divat tökéletesen alkalmazkodik ahhoz a társadalomhoz, amely a vörös hordós sört azzal a szlogennel tudja eladni, hogy jön a vörös forradalom. (Vaneigem)

Haladj a korral – ez azok mottója, akik profitot csinálnak, ha hagyod. (Vaneigem)

Több áldozat volt a Téli Palota ostrománál a filmjelenetben, mint a valóságban.

A békejeles pulóver .

A vallás békít, de nem a hívők életkörülményeinek megváltoztatásával, hanem azáltal, hogy megtanítja nekik eltűrni az eltűrhetetlent, és jelentést ad szenvedéseiknek.

Az elmúlt 20 évben egyre többen s többen fordultak élénken érdeklődve az alternatív dolgok felé.

Alternatív gyógyászat, életstílus, és más új alternatívák kerülnek napvilágra arányosan azzal, ahogyan a látvány kitermeli azokat.

Bolsevikok – a marxisták, leninisták, marxista-leninisták, maoisták és a trockizmus 57-féle variációi. Számos embernek feltűnik, hogyan szimbolizálják azt a látványt, amit a kapitalizmus elleni lázadás jelent.

Minden egyéb feljegyzés a bolsevizmusról hamis. A bolsevik forradalom mint látvány az egyetlen választás, amit nekünk kínálnak: választás az uralkodó látványa és az ellenzék látványa között.


Míg a marxizmus látszatörökösei egy pozitivitással teletömött világban elfelejtették a negatív részt, és ezzel együtt száműzték a dialektikát a múzeumba, a szituacionisták éppen ennek a negatív résznek a feltámadását hirdették, és éppen ennek a dialektikának a valóságát ismerték fel, amelynek nyelvezetét és lázadó stílusát meglelték.

(1972-es levélrészlet, más forrásból)

A kihallgatásnak létezik egy rendszere a világban, ezt hívják Kemény úrnak és Puha úrnak.

Kemény úr bejön a celládba, hangosan fenyegetőzik és erőszakos, felpofoz, megszurkál, megrugdos, és végül otthagy téged azzal a fenyegetőzéssel, hogy visszajön.

Aztán jön Puha úr, megnyugtat téged, cigarettával kínál, kávéért vagy teáért küldet, meghallgatja panaszodat, szimpatizál veled, és hangsúlyozza előtted szolidaritását, aztán végső soron együttműködést ajánl. Ha mindent elmondasz neki, talán meg tudja előzni, hogy Kemény úr visszajöjjön.

A burzsoá demokráciában Kemény úr és Puha úr politikai szerepeit a bal- és jobboldali pártok játsszák. Minél „jobban viselkedik” a jobboldal, annál vonzóbbnak tűnik a baloldal.

Ez az illúzió ugyanolyan veszélyes a politikában, mint a cellában.”


Az önigazgató közösségek megpróbálták megreformálni a látványt a termelők szemszögéből, a bérrabszolgaságban és alamizsnáktól elfáradt individuumok alkották ezeket a közösségeket és szimpatizáns köreiket. Ugyan ki lehetett volna egy ilyen vállalkozás ellen?

E vállalkozás hangsúlyozottá tette e kevés individuum életét, és megadta nekik az együttes munka élményét. De a potenciális társadalmi változások lelepleződtek – az első bankkölcsönnél, ami visszaillesztette őket a kapitalista gazdaságba. A probléma az a munkásönigazgatással, hogy a kapitalizmuson belül zajlik, és valójában sohasem hagyta el a piacot – mivel erre képtelen.

A kapitalizmus nem megreformálható apró részletekben – természetesen nem célunk, hogy bankkölcsönöket vegyünk fel azért, hogy visszavásároljuk a világot a kapitalizmustól.

És az sem célunk, hogy a kapitalizmus működjön!

Az élet minden pillanatának és eseményének építésében kifejtett szabad kreativitás az egyetlen költészet, a mindenki által művelt költészet, a forradalmi ünnep kezdete.

A reakciósok között nincsenek fokozati eltérések.

Dolgozz és imádkozz

Élj szerényen

Tied lesz a pite

Az égben

Azután, hogy meghaltál.

(Joe Hill)

Szituacionista breviáriumból válogattunk – a forrásokra már utaltunk a fentiekben…

A Spectacular Times egyenes ágon összeköti a Szituacionista Internacionálét a The Spectacle csoportosulással – ezt nevezzük általában a harc folytonosságnak.

B. K.