OTTO RÜHLE:

MELYIK OLDALRA ÁLLJUNK?

(1940)



Bevezető: Forradalmi defetizmusról, kapitalizmusról és a kommunista forradalomról

Ne lankadj forradalmi menet,

Az ellenség fenyeget...”

Alekszandr Blok



Előretekintés...

Ha nem is tartalmában, de formájában a proletariátusnak a burzsoázia ellen folyó harca eleinte nemzeti. Minden egyes ország proletariátusának természetesen mindenekelőtt a saját burzsoáziájával kell leszámolnia.” - írta Marx a Kommunista Kiáltványban. Ez bármilyen proletárforradalom egyik alapképlete, tudniillik, hogy azzal a kapitalista erővel szembesülünk először, amely az adott helyen a hatalom fenntartója. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy-egy ország határain belül vívjuk meg forradalmunkat, hiszen ez annak halálát jelentené, épp ellenkezőleg, minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy a forradalom általános jelleget nyerjen és a proletárdiktatúra által a proletariátus kivívja a győzelmet. Minden háború osztályalapú háború, vagyis a burzsoázia összes mocskos kísérlete hatalmának megszilárdítása, profitéhségének kielégítése végett zajlik a nagy konkurencia-ipar közepette. Ugyanakkor hétköznapi háborúit (az áruérték mozgásának biztosítását) és hadseregeinek fegyveres háborúját is kizárólag a munkásosztályon keresztül viheti végbe. A proletárforradalmak időszakában általában tisztának tűnik a képlet, de Durruti Barátainak története arra is rávilágít, hogy a forradalmi defetizmus totális kell hogy legyen a burzsoázia háborújával szemben, azt minden burzsoá frakció ellenében alkalmazni kell. A polgárháborúban (amely a spanyolországi esetben meghaladta ezt a fogalmat és valójában kommunista forradalmi kísérlet volt) a burzsoázia jobb-, és baloldala is mozgósította erőit a proletariátussal szemben, és mivel a proletárok továbbra is illúziókat tápláltak az egyik burzsoá frakció iránt, harcunk vereségre volt ítélve. Ez mindaddig így lesz – és valamelyik széplelkű pacifista dalos madár ismét megverselheti bukásunkat –, amíg harcunkban nem helyezkedünk szembe valamennyi tőkés csoporttal.

A forradalmi defetizmus szerves része a kommunizmusért folytatott harcunknak, ezért soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy az ellenünk folyó állandó burzsoá hadviselésre való válaszként, milyen mélységben, mennyire radikálisan képes reagálni az adott földrajzi területeken (jobb esetben azokon túl is) osztályunk. Alapvetően éppen az a probléma, hogy a munkásosztály többnyire csak reagál az őt ért terrorra és nem lép fel eleve kezdeményezően, támadólag a kapitalizmus általános terrorjával szemben. A kapitalizmus korára általánosan jellemző – és hozzátesszük, meglehetősen lehangoló –, hogy miközben az osztálymilitánsok (értve ez alatt az osztállyá szerveződés folyamatában lévő proletariátust) permanens háborút folytatnak a burzsoáziával szemben, addig a munkásosztály passzív tömegei általában csak egy-egy válságtünet érzékelésekor kezdeményezőek és ébrednek fel Csipkerózsika-álmukból – többnyire akkor is pusztán demokratikus célokért folytatnak küzdelmet. A forradalmi defetizmus éppen azáltal kap értelmet, hogy kiterjesztjük forradalmi harcunkat a kapitalizmussal szemben. Természetesen az osztályháború nem szűkíthető le pusztán a fizikai hadviselésre, de a munkásosztály reformista bohózatai a forradalmi élcsapatot is arra kényszerítik, hogy folyamatosan kritizálja osztályunkat, és megtámadja annak gyengeségeit. Ezek a kritikák többnyire süket fülekre találnak, mivel korunkban tragikusan kettészakadt a kizsákmányolt és elnyomott osztály. A forradalmi defetizmus az adott imperialista háborút kommunista harccá kell, hogy változtassa, azonban a forradalmi defetizmus önmagában elhal, ha nem következik belőle forradalom.

Amennyiben igaznak tartjuk Mészáros István megállapításait a kapitalizmus válságáról, vagyis hogy:

1. Jellege egyetemes, és nem korlátozódik valamely különös körre (pl. a pénzügyi vagy a kereskedelmi ágazatra; nem egyik vagy másik termelési ágat sújtja; nem a munka egyik vagy másik típusát érinti inkább, ennek sajátságos szakismeretei területeivel és termelékenységi fokaival együtt; stb.).

2. Tere csakugyan globális (a szó legveszedelmesebben betű szerinti értelmében), és nem korlátozódik valamely országcsoportra (mint amilyen az összes nagy válság volt a múltban).

3. Időskálája kiterjedt, folytonos – ha úgy tetszik: permanens –, nem pedig korlátozott és ciklikus, mint a tőke minden korábbi válságáé volt. (Mészáros szerint a korábbi válságok, ellentétben a „mostanival” ciklikusak voltak. Megítélésünk szerint ez a klasszikus Rosa Luxemburgi séma továbbélése, ami éppen a kapitalizmus antagonisztikus világát nem veszi tekintetbe, ti. az osztályellentétek folytonosságát és állandóságát. A ciklikus válságelmélet kritikájáról, a hanyatláselméletről lásd az IKCS Programorientációs Tézisek szövegét).

4. Kibontakozási módja, azt mondhatjuk rá, lopakodó – ellentétben a múlt látványosabb és drámaibb kitöréseivel és összeomlásaival...”

Akkor a forradalom feltételei adottak! (Vagy ha mégsem, akkor arra vagyunk ítélve, hogy a láthatatlan jövőben a termelőerők fejlettsége elhozza a kívánt forradalmat, miközben a perzselő nap szétégette életterünket? Objektíve mit jelent a termelőerők fejlettségének a forradalomhoz szükséges szintje? Azt jelenti, hogy a tőke totalizálta kizsákmányolásának lehetőségeit, a bérmunkát világszerte kiterjesztette? Igen, ezt jelenti. Mindez folyamatban van, de egyszersmind bomlási folyamatban is. Ha a valóságos viszonyokat vesszük figyelembe, azt látjuk, hogy folyamatosan növekszik a kizsákmányolás mértéke. De ne várjuk meg a folyamat végét (igaz, nem is nagyon tudnánk a napalm-esőket követően), mert ez a tőkemozgás arra kényszerít bennünket, hogy nekik árut termeljünk, miközben mi magunk is (munkaerőnk) áruként végezzük, vagy a fronton megdöglünk őértük! A tőke, hogy önmagát megerősítse, magasabb szinten reprodukálja világát, folyamatosan pusztít. Pusztít bennünket, életfeltételeinket, kapcsolatainkat, vágyainkat – személytelen színház ez a világ, ahol a kapitalizmus a színigazgató –, bezabál mindent, mint egy mitológiai szörny, amely semmire és senkire nincs tekintettel. De miért is legyen, ameddig a tőkés világ hamis tudata keretezi be álmaink képét? Felmerül, hogy meddig képes új piacokat teremteni és az „információs társadalom világát fejlesztő” technika révén új lendületet nyerni, illetve, hogy meddig képes piacra kergetni a fogyasztókat és a világ felzabálására sarkallnia saját rendjét? A tőke valójában ránk, vagyis a kizsákmányolt osztályra apellál. A munkásosztály lebutítása (zabáló, baszó, munkagéppé, egoista szörnnyé való torzítása) részlegesen bekövetkezett, a háborúikat is velünk végeztetik, másfelől azonban a tőkés rend nem képes ellátni a totális rendfelügyelő szerepét, ezért különféle ideológiákkal erősíti meg önmagát (lásd a későbbiekben a FAU és a bicikligyár esetét).

A munkásosztály lebutítása és beintegrálása során mégiscsak felkelések, forradalmak, „polgárháborúk”, s más háborúk tarkítják a horizontot. A proletariátus egymástól elszigetelt csoportjain kívül a munkásosztály vívja meglehetősen reformista „küzdelmeit” a kapitalizmussal (szakszervezeti sztrájk mutatványosbódék, önigazgatói vizeldék, ál-autonóm „No logo” életmódfesztiválok), de a tőke válsága ellenére nem alakul ki általános osztályháború, csak általános letargia, miközben a kapitalizmus alapja az osztályok kibékíthetetlen ellentéte. Nincs mese, rajtunk áll vagy bukik a forradalom lehetősége. A proletariátus eltűnéséről sokat pofáznak a burzsujok, ez az „eltűnt proletariátus” azonban feltűnik Mexikóban, Burmában, Peruban, Argentínában és másutt is. Az általános válság kitermeli az ellenállást és a militáns tudatot, a proletariátus osztálytudatát. Ebben a helyzetben nekünk kommunistáknak egyértelmű a feladatunk: összeköttetést kell teremtenünk egymással és egy kommunista internacionálénak, kiterjedt kommunista pártsejtnek kell létrejönnie, amely a kommunista párt előképe. Illegálisan működve, minden egyes földrészen, a világ legeldugottabb helyén is képviselve kell hogy legyen a kommunista harc és annak programja. Behatolva az üzemekbe, iskolákba, a fejekbe, a könyvekbe, a frontokra, ki az utcákra, terekre, a szemeteskukák prolija elé lépve, a nyomornegyedekbe és luxusvillákba. Állandóan tisztázni kell a kapitalizmus valóságát és ezen belül a mi valóságos helyzetünket és vele szemben a kommunizmust kell üvölteni! Kommunikációnkhoz az internet óriási segítség, de nem kérünk a burzsoázia által ellenőrzött médiumokból. Amennyire csak képesek vagyunk, jelen kell lennünk a közvetlen háborús övezetekben és meg kell próbálnunk befolyásolni az események menetét, forradalmi sajtó, röplapok, viták, szervezkedések és fegyveres harcok szintjén. Támadni kell, és nem felkapaszkodni az osztálybéke hajójára! Az osztállyá szerveződött proletariátusnak a tömegek radikalizálódásának és a kommunista pártsejt egyesülési folyamatában a forradalom mind szélesebb körű kiterjesztését kell proklamálnia!

Durruti Barátai miért nem kezdtek fegyveres harcba, netán tisztában voltak azzal, hogy fizikailag gyengék a kezdeményezéshez? Felfegyverzett munkások ezrei álltak a CNT, illetve a népfront befolyása alatt, akiket a vezetőség visszahívott az utcáról. Egymásban kellett volna bízniuk és megsemmisíteni a szindikalista-bolsevik vezetőséget! Ehelyett a munkásosztály hatalomra segítette a tőkés rend konzervatív részlegét: a fasisztákat! Ahogyan Kronstadtban 1921-ben az önkorlátozó önigazgatás jelentkezett arra a szerepre, hogy a megrekedt forradalmat kiemelje a kátyúból – a bolsevikok el is takarították az útból az önszerveződés mégoly szánalmasan demokratikus formáját is, hisz az valóságos veszélyt jelentett számukra –, a spanyolországi anarchista-kommunisták csak plakátokon és újságokon keresztül üzengettek a burzsoázia mindkét szárnyának. Durruti Barátainak és a kronstadtiak esete azonban nem tartozik bele a tipikusnak nevezhető forradalmi defetizmus történetébe, hiszen ők már egy forradalmi forgatag közepén kerültek szembe (ha részlegesen is) a kapitalizmus erőivel. A kommunista élcsapatnak támogatnia kell a radikális társadalmi bomlási folyamatokat, élére kell állnia mindennemű vadsztrájknak, szabotázsakciónak, utcai demonstrációnak, amelyek esetében ki kell ragadni a kezdeményezést a reformista erők kezéből. De mi van akkor, ha a tömegek nem olyan mértékben forradalmasodnak, hogy megszervezzék saját hatalmukat? Ez volt mindig is a kérdés. Fehérterror, bolsevik terror, liberális terror, a tőke terrorjának kibontakozása, börtön, haláltáborok, éjszakai sikolyok és kínzó némaság, majd újra a gyárkapu, irodai bejárat... ezt kaptuk vereségeink végett. A kizsákmányolás hétköznapjaiban elő kell segítenünk a kommunista forradalom kibontakozásának lehetőségét! Proletarizálódnia kell a munkásosztálynak, és fel kell fedeznie magában a szunnyadó organikus osztályerőt!

Szolgálatmegtagadásokról érkeznek a hírek, az iraki háború kezdete óta több ezren dezertáltak a brit és az amerikai hadseregből, csakúgy, mint Jugoszlávia esetében. Csecsenföldön az oroszországi katonák a kiadott parancstól eltérően nem a lakosságra lőttek, hanem a falba eresztették lövedékeiket, azt mímelve, hogy kivégezték a foglyul ejtett asszonyokat és gyerekeket. 1994-ben az egyik orosz tábornok megállította katonáit, mondván, hogy egységei nem fognak a lakosság ellen harcolni. Ez az első lépés nem forradalmi, de arra mutathat. És ez a magatartás már csak a helyzet élessége okán sem egyenlő azzal, amikor a magyarországi balos idióták a békét hirdetve a himnuszt éneklik fáklyás felvonulásukon. Velük ellentétben mi nem a béke hirdetői vagyunk, hanem a proletárdiktatúráé! Számos esetet említhetnénk az izraeli-palesztin háború kapcsán a szolgálatmegtagadókról, ami ugyan csak egy lépés, de lépés az imperialista háború ellen, az osztályszolidaritás irányába. A forradalmi defetizmus üdítő jelenléte volt tapasztalható Jugoszláviában, Iránban, említhetők a fontbarátkozások a világ számos részén: az osztályszolidaritás nem tűnt el! A vietnámi háborúba ezrek nem vonultak be és kerültek szembe feletteseikkel, a fronton pedig többször hátba lőve találták a hadsereg parancsnokait. P. Watkins Büntetőpark címmel készített filmet arról, hogy az amerikai burzsoázia korabeli Guantanamókat hozott létre a katonáknak, amelyekben átnevelésben részesültek a szolgálatmegtagadók és a be nem vonultak tömegei. Vese leverés, szemkiverés és egyéb nyalánkságok röpültek ki hírként az inkvizíció börtöneiből. Reformálni a kapitalizmust azonban még mindig lehet. Csapd fel az újságot, szemedet tapaszd a hírekre, és máris azt olvashatod, hogy:

Nordhausen városában a 135 munkás elfoglalt egy bicikligyárat 2007. július 10-én, név szerint a Bike System Kft-t. Most elhatározták, hogy saját erőből, önszerveződéssel újraindítják a termelést. Ehhez arra van szükségük, hogy október elsejéig kb. 1800 megrendelés jöjjön össze. A munkások az anarcho-szindikalista FAU szakszervezettel (Szabad Munkás-Szövetség) dolgoznak együtt. A gyárat azért foglalták el, mert meg szeretnék akadályozni, hogy végleg lebontsák, vagy eladják, ahogy egy másik bicikliüzemmel Neukirch-ben korábban már megtörtént. A cég (a rossz gazdálkodás miatt) tönkrement, az épület rossz állapotban van. A személyzet munkanélküli segélyből él, és arra vár, hogy az új befektető majd javít a helyzeten. A gyárfoglalók ilyen előzmények után kezdtek el harcolni az üzem fennmaradásáért. Mivel harcuknak (a regionális politikai erők és a nyilvánosság támogatása ellenére) eddig nem sok eredménye volt, új koncepció született. Beszélgetések, illetve szolidaritást mutató emberekkel való találkozások hatására született meg az ötlet, hogy (először csak rövid időre) újra kellene kezdeni a bicikligyártást. Mivel az akció nem arról szól, hogy megakadályozzák a gépek elszállítását, illetve egy új befektetőtől várják a csodát, elhatározták, hogy egy saját „Strike Bike”-ot fognak készíteni. Most adódott arra lehetőség, hogy saját koncepció szerint a termelést és az árusítást maguk a munkások valósítsák meg, segítség nélkül.”

Pompás! Melyik oldalra álljunk? Ebben a viszonylatban is fel kell tenni ezt a kérdést, mert az ellenség nem csak odaát van, a burzsoá miliő fantasztikus tájképeiben, háborús, kéjmámoros arculatában, amikor szomáliai prolikat tizedelnek, hanem a munkásosztály fejében, hamis tudatában és hamis választásaiban, amikor parancsszóra gyilkolja osztályostársait és „békeidőben” „állampolgári szabadságának” Bábel tornyait építgeti. A munkások a munkáshétköznapokban a tőke logikája szerint választanak, ugyanis a munkanélküliség és következményeinek réme kergeti őket – ennek következtében megteremtik hamis alternatíváik sorozatát. A munkásosztály fél, munkaerejének eladása biztosítja létbiztonságát a kapitalizmusban, ezért taktikázik és próbálja bebiztosítani magát, hisz azt gondolja, hogy van mit vesztenie. Erre épít a szociáldemokrácia, ami soha nem ígért mást, mint az önigazgatói kapitalizmust. A kapitalizmus a kommunizmussal szemben meglehetősen hatékonyan használja fel a középosztályosodás vízióját a munkásság előtt, amely nem veszi tudomásul, hogy egy Patyomkin hallucinációt közvetít neki a tőke vetítőgépe. Soha olyan szervezetten és magas fokon nem zsákmányolták ki a munkásosztályt, mint a késő kapitalizmusban, a demokrácia fellegvárában. Az „új termelési rendszer” lényeges eleme a flexibilitás, az azonnal változtatható vállalati szervezettség, és legfőképpen szoros kapcsolat a gyártó cégek, a fogyasztók és a piac igényei között – állapította meg egy burzsoá közgazdász. Igaza van.

A proletariátus dinamikája nem létezik a tőke dinamikája nélkül, a tőke dinamikája azonban nem létezik a munkásosztály dinamikája nélkül.” Ideje ezt felszámolni. Ha elfogadjuk azokat a megállapításokat, amelyeket Mészáros Istvántól idéztünk, akkor rá kell mutatnunk arra, hogy a proletariátus mozgalma csak abban az esetben képes a kommunista jövő előfeltételeit realizálni, ha a tőke által nyújtott nyomort meg tudja támadni. Ezért emeljük ki annak fontosságát – amit J. Barrot is megjegyez és mi is leírtuk már több helyen –, hogy mozgalmunk nem állhat pusztán reakciókból, amelyek a tőke támadásaira válaszolnak. Szemünk előtt gyilkolják halomra az afrikai munkásságot, éhségkaravánok élelemért könyörögnek a burzsoá hiénákhoz, némelyik menekült számára gőzmozdonyok forró vize jelenti az ivóvizet. Ez történik más-más mértékben Ázsiában és egyéb földrészeken is, a nyomornegyedek üzennek Európából meg az USA-ból is. Bárhová tekintünk, a válság jeleit tapasztaljuk. Miként tudjuk megszólítani egymást, hogyan tudjuk problémáinkat azonos mederbe terelni és egységesíteni erőinket? Erre próbált felelni ez a rövid bevezető, közel sem végleges formában, de mindenesetre tüzet kell nyitnunk valóságunkra!

Múltidézés...

A „II. világháború” előtti és alatti időszakban, majd a rákövetkező korszakban a forradalmi defetizmust kizárólag a kommunista élcsapat hirdette és gyakorolta következetesen, a maga szűk, behatárolt eszközeivel. A tőke világa ugyanis képes volt általános szinten hirdetni és elhitetni ideológiáját, valamint a gyakorlatba átültetni azt, azáltal, hogy a munkásosztály orra elé odatolták a szabadság és demokrácia kultikus répáját és annak ígéretét, hogy ha jól viselkedik, esetleg meg is kaphatja azt. A jó magaviseletű munkásosztály, akárcsak a példázat hülye szamara, folyton-folyvást követte az orra elé lógatott répát, amit időnként jóízűen befalt, de aztán újabb répát nyomtak az orra elé és újra kezdődött a színjáték. A kizsákmányolt és megfélemlített osztály arra ment, amerre felettesei a répát irányították. De vajon miért is viselkedett a saját érdekeivel ellentétesen a munkásosztály? Miért nem lökte odébb, vágta le a répát irányító kezet? Erre adandó válaszként a bolsevizmus és fasizmus vetélkedésének időszakát, a demokrácia válságának „világháborúba” torkolló korszakát emeljük ki. A munkásosztályt, ahogyan Justus írja, teljesen átpolitizálták és ennek az átpolitizáltságnak időszakosan a bolsevikok, illetve a fasiszták lettek nyertesei, totális értelemben azonban a demokrácia univerzuma lett a győztes. A Rühle szöveg utáni kommentárjainkban, illetve a Rühle által írottakra reagálva (a mai állapotokat szem előtt tartva) megkíséreltünk választ adni arra, hogy az adott kor ellenforradalmi osztálya miként is viszonyul/viszonyult a munkásosztályhoz. Miként osztotta meg azt, és hogyan sikerült megerősödve kievickélnie a maga teremtette világégésből. Természetesen a kérdés nincs lezárva.

Ezért most rátérünk a „II. világháború” időszakában jelentkező forradalmi defetizmus rövid tárgyalására. A forradalmi defetizmust egy kommunista csoport történetén keresztül mutatjuk be, és ennek segítségével mutatunk rá az általános tendenciákra.

1935-ben Ausztria Kommunista Pártjában (KPÖ) kialakult egy frakció, ami kezdetben nyíltan kritizálta a sztálinista pártot, majd tagjai szakítottak is a párttal és létrehozták saját szervezetüket, az RKÖ-t (Ausztria Forradalmi Kommunistái). Az 1936/37-es években kiadták újságjukat „Bolschewik” címmel, aminek mottója az volt, hogy „Az ellenség a saját országunkban van!”. Később eltávolodtak a trockizmustól és svájci és csehszlovákiai forradalmárokkal együtt elkezdték kiadni „Der Einzige Weg” (Az egyetlen út) című folyóiratukat, amiben nyomon követhető a kommunizmus felé való elmozdulásuk. 1938-ban az elnyomás elől Nyugat-Európába emigráltak. Ebben az időben az USA-beli RWL (Revolutionary Workers League) álláspontjához közeledtek, ami nyíltan szembefordult a trockizmussal és forradalmi defetista álláspontot foglalt el a spanyolországi proletárforradalom idején. Az RKÖ 1939-40 során Belgiumban elkezdte kiadni folyóiratát „Der Marxist”, illetve Franciaországban „Bulletin oppositionnel” címmel. 1941 körül a trockizmussal szakító németországi militánsokkal kibővülve RKD-re (Németország Forradalmi Kommunistái) változtatták a nevüket. Ekkor a csoport központja Dél-Franciaországban volt, lapjuk 1941-43 között „RK-Bulletin” néven, majd 1943-45 közőtt „Spartakus” néven jelent meg.

Utóbbiban 1945. áprilisában felhívást intéztek a németországi proletariátushoz, amiben a következőképpen fogalmaztak: „Ne felejtsétek el, hogy a kapitalizmus az, ami hatalomra juttatta Hitlert. A kapitalizmus az, ami az új világháborút kirobbantotta... Imperialista ellentéteik dacára valamennyi ország kizsákmányolói egységesek a proletárforradalom 'veszélyével' szemben, amely halálos veszedelmet jelent számukra... A szövetséges és az orosz kapitalisták támogatják a német burzsoáziát a németországi proletariátussal szemben. A Sztálin által vezetett orosz kapitalisták elfojtanak bármiféle forradalmi mozgalmat. Korábban otthon megsemmisítették 1917 októberének proletár-, illetve forradalmi vívmányait. Oroszországban a kommunistákat bebörtönözték és kivégezték. A proletariátust rabigába döntötték, éppúgy, mint itthon. Tehát logikus, hogy az oroszországi forradalom lemészárlói most deportálják apáitokat, fiaitokat, férjeiteket és fivéreiteket, hogy kényszermunkára ítéljék őket. Katonáiknak megtiltják, hogy beszéljenek veletek, megrágalmaznak benneteket, úgy tesznek, mintha 'nácik' lennétek, mivel félnek és bármilyen áron meg akarják akadályozni a német és orosz munkások közötti fraternizálást. Másrészről békét kötöttek a német kapitalisták és junkerek egy részével, valamint Von Paulus náci marsallal. Számítanak a náci boncok segítségére, az SS hóhérjainak pedig megbocsátottak. Szerintük a németországi és az oroszországi proletariátus kötelessége, hogy gyűlöljék és legyilkolják egymást, míg ellenben a kapitalisták megszedik magukat: ez Hitler, Sztálin, Churchill és társaik akarata. Az angol, amerikai és francia burzsoák sem tesznek másképp...” 1942 és 1944 között összesen tízféle internacionalista röplapot adtak ki, illetve terjesztették őket német, jiddis, francia és olasz nyelven.

1942-ben Franciaországban megalakult a CR (Forradalmi Kommunisták) nevű csoport, amely 1943-44 során megjelenő „Fraternisation prolétarienne” című lapjában az RKD-éhoz hasonló álláspontot fejtett ki. Kapcsolatba is léptek egymással, találkozókat szerveztek, vitákat folytattak, az RKD-val együtt pedig létrehoztak egy nemzetközi bizottságot és közös lapot adtak ki „L'Internationale” címmel. 1944-ben megalakult az OCR (Forradalmi Kommunista Szervezet) és a CR-el együtt közös lapokat indítottak „Rassemblement communiste révolutionnaire”, illetve „Pouvoir ouvrier” címmel. Az RKD 1944-45 során az OCR-el közösen megjelentette „Vierte Kommunistische Internationale” című lapját. Végül 1945-ben az elnyomás végzett az RKD militánsaival.

Természetesen nem ők voltak az egyedüliek, akik az egyetlen következetes kommunista álláspontot, a forradalmi defetizmust hirdették a háborúval szemben. A hollandiai tanácskommunisták, a német megszállás előtt a csehországi KAPT (Csehszlovákia Kommunista Munkáspártja), az angliai War Commentary köré csoportosuló anarchisták, az olaszországi, franciaországi, belgiumi kommunista pártsejtek, Marseille-ben Volinék, és egyéb osztályharcos mozgalmak a maguk elszigeteltségében is harcoltak az imperializmus ellen. A megszállt területeken a fasiszták (a sztálinistákkal egyetemben) szó szerint vadásztak a kommunista mozgalmárokra. Ezek a kommunista csoportok a háború idejére szervezetileg, infrastrukturálisan és létszámbelileg is meglehetősen legyengültek. Amikor Franciaországot és Belgiumot megszállták a nácik, még szűkösebbek lettek az elvtársak lehetőségei az adott területen. Többen közülük koncentrációs táborokban végezték, illetve olasz területen a Togliatti-féle sztálinisták végeztek velük. Fausto Attit például 1945-ben tették el láb alól a sztálinizmus olaszországi helytartói, Benjamin Feingoldot, mozgalmi nevén Michel Jacobsot a Gestapo tüntette el a föld színéről 1943-ban.

A háború alatt is alakult kommunista sejt, pl. 1942-ben a Kommunista Baloldal, amely szakított az ellenforradalmi trockista hagyománnyal és a Nemzetközi Kommunista Baloldal frakciójaként Franciaországban tevékenykedett. A frakciónak meglehetősen egyértelmű álláspontja volt akár a Szovjetunióról, akár a demokrácia-fasizmus kérdését illetően. A Szovjetunióról például a következőket írták: „A szovjet állam a nemzetközi burzsoázia eszköze, funkcióját tekintve ellenforradalmi. A Szovjetunió védelmét, annak nevében, ami megmaradt október vívmányaiból, el kell utasítani és a burzsoázia sztálinista ügynökei elleni engesztelhetetlen harcnak kell azt felváltania”. Ahogy korábban írtuk róluk, ők is az elfajulás-elmélet hívei voltak, tehát ebben a kérdésben konzervatívok, de semmiképpen nem lehet őket azonosítani egy itt ragadt ortodox bolsevik tömbbel. (Erről „ ...a kommunizmus gyermekbetegsége”?, avagy: Egy szocdem revizor ámokfutása az osztályharc világában című kiadványukban olvashatsz bővebben). Amit a demokrácia és a fasizmus kapcsán megfogalmaztak, azok is helytállóak: „A demokrácia és a fasizmus a burzsoázia diktatúrájának két aspektusa, amelyek a burzsoázia gazdasági és politikai szükségleteinek felelnek meg az adott pillatanban. Következésképpen a munkásosztály, amelynek saját diktatúráját kell létrehoznia a kapitalista állam szétrombolása után, nem sorakozhat fel e formák egyike mögé sem”.

1942-ben sztrájk tört ki a torinói Fiat gyárban, és számos sztrájk zajlott ekkoriban Olaszország egyéb területein is. A sztrájkok nem csak a munkabeszüntetésről szóltak, hanem a fiatal proletárok bátran beszéltek az üzemi tanácsok és szovjetek létrehozásáról, amit azonban meggátoltak a fasiszták. 1943-ban Olaszországból bevándorolt munkások sztrájkoltak Németországban, és ahol csak tudták, támogatták a németországi munkások sztrájkjait is. Az osztályszolidaritás vörös fénye, még ha gyengén is, de lobogott. Az említett franciaországi kommunista sejt 1943-ban német, olasz, francia, angol nyelvű szórólapokat szórt szét a frontra induló katonai vonatokon. 1944-ben, amikor a szövetséges csapatok partra szálltak, köztük is szórólapoztak, a szórólapban az imperialista háború osztályháborúra való átváltoztatására szólítanak fel az elvtársak. A már szintén említett RKD röplapjában beszámol arról, hogy „Arcachonban négyszáz német munkás és ezer zsidó francia sztrájkol a jobb ellátásért. Tíz németet és huszonöt zsidót már agyonlőttek, a sztrájk mégis folytatódik. A németek megosztják élelmiszeradagjaikat a zsidókkal, mert az SS megtiltotta a zsidók élelmezését. A francia és külföldi munkások jól megértik egymást a német és francia rendfenntartók ellen vívott harcban. A német munkások egymást követve dezertálnak, az ellenállás az egész országban terjed. Ezreket és ezreket lőnek agyon havonta. Az egész világon folynak a sztrájkok és a harcok. Az imperialista háború a kapitalista háború elleni polgárháborúba csap át”. - szólt az optimista hang. Mozgalmunk arra számított, hogy az olaszországi és németországi helyzet forradalmasítja a munkásosztályt. Ezért adták ki a magukat baloldali kommunistának nevezők Európa proletárjaihoz szóló kiáltványukat, amelyben forradalmi defetizmusra sarkallják a tömegeket, a katonákat s egyáltalán az imperialista háború által kizsigerelt földönfutó prolikat. A várva-várt forradalom azonban elmaradt, nem következett be az, ami az „I. világháború” idején, vagyis, hogy annak talaján kibontakozott egy kommunista forradalmi hullám. Sőt mi több, megerősítést nyert a kapitalizmus.

Megerősödött a demokrácia, a tőke részleges győzelme a munkásosztály felett világossá vált és háborús veszteségeik ellenére, a burzsujok számára jó befektetésnek bizonyult egy pici „égi és földi moraj”. A háború után az USA dominánssá vált a világgazdaságban. Az USA általában kihelyezi háborúit, így gazdaságát kevesebb kár éri, mint vetélytársaiét, de más a forgatókönyv a földig bombázott „ellenséges” területeken, ahol már jóval a bombázás megtörténte előtt tudják, hogy ki fogja újraépíteni a tőkés infrastruktúrát. Az USA „nemi élete, az utódgyártás misztériuma” nem más, mint folyamatos baszás, ami azt célozza, hogy önmagát reprodukálja: Kubában, Nicaraguában, Haitin, Koreában, Vietnámban (ahol minden egyes munkásosztálybelire átlagosan 175 kg bomba hullott), Irakban és másutt. Azonban a „zabigyerekek” világra jöttét a nagy felügyelő, a világimperializmus nem feltétlenül nézi jó szemmel, így a hidegháborús korszak után újból felosztják a területeket (miközben a kapitalizmus erői nacionalista alapon egymással rivalizálnak), hogy a megtámadott területek munkásosztálya (vagy akár a támadó ország munkásosztálya is, a munka militarizálása által) dollár-, vagy euró milliárdokat izzadjon ki magából feletteseinek. Ennek szemléltetésére következzen némi világháborús gazdaságtan.

A becslések szerint az egy főre eső éves jövedelem 1929-es árakon számítva az 1938. évi 794 dollárról 1945-ig 1293 dollárra emelkedett. A nagyobb hadviselő országokban a bruttó hazai termék, a GDP 1944 közepéig tartó növekedése, amely Japánban, Németországban és Nagy-Britanniában volt a leglátványosabb, azonban egy hosszú távon fenntarthatatlan módszernek volt köszönhető. Madison leírása szerint a háború előtti termelési eszközök értékéhez képest a Szovjetunió vesztesége 1945 végére 25% volt, a későbbi NSZK-é 13%, Franciaországé 8%, Olaszországé 7%, Nagy-Britanniáé pedig 3%. Ezeket az adatokat azonban fenntartásokkal kell kezelni, hisz a háború egyrészt az új termelési ciklus beindításának, a tőkefelhalmozásnak az eszköze, másrészt a háborús pusztítás a tőke modernizálásáról (az elértéktelenedett tőke, a feleslegessé vált munkaerő megsemmisítése révén) is gondoskodik (az imperialista háború tőkeéhségéről, mint tőkét termelő Molochról kommunista szemszögből hosszabban ír a Revolution Times Egy imperialista háborúban nincs „jó” oldal című brosúrája; a burzsoá hírcsatornák torzításai ellenére képet nyerhetsz erről saját élményeid révén is: Irak, Afganisztán, Jugoszlávia, Csecsenföld, stb.). Emellett a háborúk lezárulása után a győztes hatalmak általában jóvátételt követelnek a legyőzöttektől, aminek hatása természetesen a munkásosztály kizsákmányolásának fokozódásában mutatkozik meg. A keleti blokkban a szovjetizálás során végül is ez vezetett a proletárfelkelésekhez (1953-tól 1956-ig).

A forradalmi defetizmus mindvégig az osztályháború velejárója maradt, de általános kiterjedésének hiánya rámutat a proletariátus, illetve a munkásosztály közötti megosztottságra. Ha 1993-ban Banja Lukán a forradalmi defetisták harca át is terjedt egy-egy területre, általános méretekben magukra maradtak, miközben a jugoszláviai munkások tovább mészárolták egymást. Az „I. világháború” idején a forradalmi defetizmus kérdésében látszólag egy oldalra, a forradalom oldalára kerültek a zimmerwaldi bolsevikok és a szociáldemokráciától fokozatosan ellépő kommunisták. Azonban Lenint, mint következetes forradalmi defetistát bemutatni igencsak problematikus, miközben már ebben az időszakban is a nemzetek önrendelkezési jogáról papolt. Ezért sem szerencsés kiragadni Lenint és tevékenységét az adott korszakból és egyetértőleg idézni, mint ahogyan az IKCS Kommunizmus című lapjának 6. számában teszi a forradalmi defetizmusról szóló, egyébként igen csak használható cikkében, mellyel alapvetően egyetértünk. Ugyanis az a Lenin, aki 1915-ben a forradalmi defetizmust hirdeti, azt is mondja, hogy „ha jelenleg Kelet-Európában vagy a gyarmatokon az elnyomott nemzetek háborút indítanának elnyomóik ellen, a nagyhatalmak ellen, a szocialisták minden rokonszenve az elnyomottak mellett lenne”. A nagy büdös lófaszt, osztály osztály ellen, semmiféle mellébeszélés, taktikai balekság nem fogadható el, mert nincs kisebbik rossz! Közel sem mindegy milyen ideológiai háttérrel, programmal hirdeti valaki a forradalmi defetizmust. 1929-ben a francia bolsevik párt úgynevezett forradalmi polgárháborúra szólította fel a tömegeket, az osztály osztály ellen jelszót 1928-1933 előtt még a választásokon is hirdette a Komintern.

A forradalmi defetizmussal kapcsolatos következetlenség azonban más formában is megjelenhet. Erre példa a már említett Durruti Barátai csoport esete, ti. amit tettek, illetve, amit elmulasztottak megtenni. Hiszen szembesültek a CNT vezetőinek burzsoá kollaborációjával, és ahogyan Mattick is írta, abszurd volt arra várniuk, hogy a CNT tömegei megtagadják vezetőiket, nekik kellett volna megtámadniuk őket, hiszen ők is aktív részei voltak ennek a tömegnek. Nem csak szavakban, hanem tettekben is támadniuk kellett volna. Miközben a forradalmat hirdették, és arra buzdították elvtársaikat, hogy ne adják fel az utcát, mégsem mentek át támadásba, mert a gyakorlatban még mindig az ellenforradalmi szindikalista vezetés foglyai voltak. Ez a csoport tipikus példája annak, amikor egy kommunista sejt elméletben az élcsapatot képviseli, a gyakorlatban viszont mérlegel és visszalép elméleti felismeréseihez képest. Összességében tehát látható a különböző történelmi példákból, hogy a forradalmi defetizmus nem lehet részleges, nem lehet bolsevik, sem szindikalista, demokrata, sem antifasiszta. A forradalmi defetizmus a forradalom élcsapatának osztály-organikus tevékenysége, amely vagy forradalomba torkollik, vagy az ellenforradalom likvidálja, beintegrálja.

Rühléről

Rühle a szöveg születésének idejében Mexikóban élt (1943-ban bekövetkezett haláláig), de kapcsolatban állt az egyesült államokbeli tanácskommunista, Paul Mattick által szerkesztett Living Marxism-al, amelyben publikált is. Emellett azonban kapcsolatban volt Trockijjal is, sőt, Rühle részt vett a Dewey-bizottságban, amely revideálta a moszkvai pereket és rehabilitálta Trockijt. Gyümölcsöző kapcsolat nem alakult ki közöttük, és már az is következetlenség volt Rühle részéről, hogy egyáltalán szóba állt azzal a Trockijjal, akivel 1920 után alapvetően szembekerült. Trockij radikálisabb nézetei, a francia és spanyol népfronttal kapcsolatos kritikái valamelyest felkelthették Rühle érdeklődését, máskülönben viszont az osztályfrontok választották el őket egymástól. Azonban már 1940-ben sem volt minden rendben, Rühle több helyen igen nagyokat tévedett, a fasizmus éppen az árumozgást gátló tendenciája miatt vált általánosságban az uralkodó osztály konkurenciájává és ellenségévé. A polgári demokrácia nem volt halott, hanem kettős háborút viselt saját gyermekeivel szemben. Ugyanis a nyugati burzsoáziát aggasztotta a bolsevizmus és a fasizmus frigye, mivel Sztálinék a maguk szabályai szerint osztották fel „gyarmataikat”. A nyugati burzsoázia sátáni egyezkedést látott a nácik és a bolsevikok közeledésében, pedig csak egy imperialista hadjárat előkészítése zajlott.

Rühle abban is tévedett, hogy a proletariátus szervezeteiként írja le a régi módi szervezeteket, ezek ugyanis mindmáig a kapitalista integráció eszközei. Amikor Rühle az 1940-es év tapasztalatai alapján a forradalom sikerével számolt, egész egyszerűen rossz futurológusnak bizonyult. Nem számolt azzal, hogy milyen intenzitásúvá válik a honvédő háború, nem számolt a bolsevizmus megújuló erejével és az antifasizmuséval sem. Az opportunizmus taktikája csak időlegesen szenvedett vereséget és akkor sem egészében, hanem csak helyi frakciói gyengültek meg. Ugyan Németországban és a Rühle által is felsorolt helyeken lenyomták a baloldalt, végül mégis a polgári demokrácia és baloldali társutasa, a Szovjetunió uralta a háború után a terepet. Ezt azáltal sikerült elérni, hogy a munkásosztályból faragott háborús pajzsot, és munkásosztálybeli lőtt osztályostársára. Ezért is lett volna olyan fontos a forradalmi defetizmus kibontakozása. Rühle 1943-ban meghalt és nem láthatta, hogy végül is elsősorban a Szovjetunió győzte le a nácizmust, így a háború után visszanyerte elveszettnek hitt dicsfényét, és majd csak az 50-es évek proletár felkeléseinek leverése után lett újra a nagy hazugságok országa a nyugati tömegek szemében.

Bordiga azt írta, hogy a fasiszták ugyan elvesztették a háborút, de a fasizmus győzött. Ezt úgy írnánk át, hogy a fasizmus ugyan elvesztette a háborút, de a bolsevizmus győzött. A munkásosztály szétverésének letargiáját ugyanis mindmáig nyögi osztályunk, azonban a mozgalom újjáéledése – Rühle elemzésével szemben – nem a tanácskommunista szerveződési modellből, hanem abból a párt-kommunista mozgalomból kell hogy jöjjön, melynek alapvető programpontjait Marxék összegezték. Rühle szövege végén azt írja, hogy mind a demokrácia, mind a fasizmus vereséget szenved. Ebben óriásit tévedett, a proletár internacionalizmus szenvedett vereséget a demokrácia erőivel, a fasizmus, bolsevizmus terrorjával szemben, melyek eszközként használták munkásosztálybeliek millióit, hogy egymást mészárolják burzsoá érdekek nevében. Éppen ezért láttuk szükségesnek publikálni ezt a brosúrát, hiszen továbbra is érvényes a kommunista képlet: harcoljunk az imperialista háború, mindennemű osztályelnyomás ellen, a kommunista forradalomért. Mert nincs más alternatívánk!

2007. októberében, az 1917-ben kitört kommunista forradalom eleven emlékezetére.



Barikád Kollektíva





Otto Rühle: Melyik oldalra álljunk?



A második világháború a szocialista munkásmozgalom számára súlyos, életbevágó problémákat vetett fel. Újra szembesült egy hasonló helyzettel, amivel a régi munkásmozgalom került szembe az első világháború kitörésekor. Megvan a veszélye, hogy azok a hibák, melyek gyászos véget vetettek a szociáldemokráciának, meg fognak ismétlődni. (1) A kérdés, amivel szembekerülünk, az, hogy vajon Liebknecht jelszava, miszerint „Az ellenség a saját országunkban van”, ugyanolyan érvényes-e ma az osztályharcban, mint 1914-ben volt. Amikor Liebknecht ezt a jelszót kiadta, az osztályharc feltételei viszonylag egyszerűek voltak. Németországban például a fél-feudális kormányzati rendszer kétségtelenül veszélyesebb ellenfél volt, mint az Antant demokrata kormányzatai. Ma úgyszintén, Németország fasiszta kormánya látszólag sokkal veszélyesebb ellensége a munkásoknak, mint Anglia. Ezért aztán Liebknecht jelszava sokkal nagyobb érvénnyel bírna ma a németországi munkások számára, mint 1914-ben. Azonban úgy tűnik, hogy a demokratikus országokban élő munkásosztálybeliek egy másik szituációval szembesülnek. A burzsoá demokrácia a politikai és gazdasági felszabadulásukért folytatott harcukban kerül szembe velük. Mindazonáltal, a totalitárius államokkal, elsősorban a német fasizmussal folytatott háborúban, a demokráciák nem tekinthetők a proletariátus fő ellenségének. (2)

Politikai struktúrájuk és osztályharc-mechanizmusuk miatt, a demokratikus államok arra kényszerülnek, hogy biztosítanak bizonyos szabadságokat a proletariátus számára, ami lehetővé teszi, hogy az saját módszereivel vívja meg harcát. A totalitárius országokban ez többé már nem lehetséges. A diktatúra keretein belül, még ha az szocialistának is nevezi magát, a proletariátusnak nincsenek szabadságjogai, és lehetőségei, hogy saját harcát folytassa. (3) Kétségtelen, hogy a totalitarizmus nagyobb, ártalmasabb, és veszélyesebb ellenfélnek bizonyul a proletariátus számára. Úgy tűnik, ebben az értelemben Liebknecht jelszava érvényét vesztette a demokratikus országokban élő proletariátus számára.

Ezzel a helyzettel szembesülve, a munkásosztály mozgalma a demokratikus országokban olyan irányba mozdul el, hogy a demokrácia elleni küzdelmet későbbre halasztja, ameddig ez utóbbi a totalitárius országok ellen háborúzik, hadjáratot folytat fő ellensége, a monopóliumok, a fasizmus, a bolsevizmus – általában véve a totalitárius rendszer ellen.

Ez a helyzet az, ami előidézi a mai munkásmozgalom zavarait, vitáit, belső ellentéteit. Hogy megértsük a jelenlegi taktikaváltást, szükséges némileg megismernünk az 1914-es taktikaváltás előtti helyzetet. A szabályoknak, elveknek, programoknak és jelszavaknak csak ideiglenes érvényük van, amiket a történelmi tényezők, feltételek, és körülmények határoznak meg, és amelyeket dialektikusan kell szemlélni. Ezért, ami adott időszakban rossz taktikának bizonyult, az lehet manapság éppen jó, és fordítva. Alkalmazzuk hát ezt a mostani taktikaváltásra.

Amikor a német szociáldemokrácia 1914-ben kapitulált a császár előtt, és megszavazta a háborús hiteleket, ezt az egész világ proletariátusa a szocializmus szégyenteljes elárulásának tekintette. Egészen addig volt egy megszilárdult tétel a szocialisták között, miszerint bojkottálják a katonai jellegű előterjesztéseket a parlamentekben. A háborús hitelek ügyében is biztosra lehetett venni, hogy a szocialisták a kialakult gyakorlatnak megfelelően fognak cselekedni. Ezért, amikor a szocialisták megszavazták a háborús hiteleket, megtörték a bevett taktikát, és elárulták az elfogadott elvet.

Ezt a lépést általánosan elítélték, és heves vitákat váltott ki az egész szocialista mozgalomban. Az opportunisták ezt azzal igazolták, hogy az „ágyúkat szociális reformokra” cserélték. Másrészről a radikálisok a kormányzat elleni erőteljesebb harcot sürgették, annak érdekében, hogy a háborút polgárháborúba fordítsák, és felkészüljenek a végső küzdelemre – a közelgő forradalomra.

A mai frakciók számára értelmetlen már ez a szembenállás, főleg azért, mert a szocialista pártok és a parlamenti funkcionáriusok számos országban jelentéktelenné váltak. Azokban az országokban pedig, ahol még elviselik őket, ott is egyre kevésbé mérvadó a hangjuk. Vagy egyáltalán nem kérték a hozzájárulásukat a háborús hitelekhez, vagy ők maguk voltak a leglelkesebb támogatói. Gondolkodás és ellenkezés nélkül a kormányaik oldalára álltak. Ha korábban csak szövetségesei voltak a burzsoáziának, akkor most szolgálóivá és lakájaivá váltak anélkül, hogy tudatában lettek volna áruló szerepüknek. Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Norvégiában, Svédországban, Finnországban, Belgiumban, Svájcban és Csehszlovákiában – valójában mindenütt – a szocialisták a burzsoáziával tartottak, és tartanak. És a „kommunisták”, a szociáldemokraták egykori leghevesebb kritikusai, és ellenfelei, akiket az előbbiek a „szociálfasiszta” elnevezéssel illettek, már azelőtt fejet hajtottak a burzsoázia előtt, hogy politikai elhajlásuk, és árulásuk betetőzött volna a Hitler és a fasizmus előtti kapitulációjukban.

Mivel magyarázható ez a taktikaváltás? Lehet-e amiatt, mert a szocializmus és a kommunizmus képviselői mind gazemberekké váltak? Ez a feltételezés túl egyszerű volna. Nem érdekes mennyi senkiházi szemét van közöttük, az ok mélyebben található. Azt a megváltozott pártszervezetekben, a megváltozott időkben kell keresni. Ezek a változások láthatóvá és nyilvánvalóvá váltak.

A régi szociáldemokrata mozgalom a kapitalizmus első fázisának korában jött létre, amit úgy lehetne nevezni, hogy privát (laissez-faire) kapitalizmus. Ebből merítette a szociáldemokrácia kezdeti lendületét, kiszélesedésének feltételeit, a tömegszervezeti struktúráját, harcának terepét, taktikáját, és fegyvereit. A lényege annak a rendszernek az alapjából származott, amelyben tevékenykedett, harcolt, és amit meg akart dönteni. Noha azon igyekezett, hogy a rendszer ellentéte legyen, ez nem segített elő mást, csak hogy minden tekintetben olyanná váljon, mint maga a rendszer.

Ez a rendszer az utolsó fázisába lépett az első világháborúval. Most élet-halál harcot vív a feltörekvő új formával, az államkapitalizmussal. Ahogyan az első forma ideológiai és politikai kifejeződését a liberalizmusban, és a demokráciában lelte meg, úgy a második a fasizmusban és a diktatúrában. A demokrácia a feltörekvő kapitalizmus államformája volt, a feudalizmussal, a monarchiával, a klerikalizmussal folytatott harcához kapcsolódó államforma, a tőkés gazdasági rendszer győzelme és felemelkedése, a burzsoá rend társadalmi és kulturális megalapozása érdekében kibontakoztatott individuális erők államformája. Ez a felemelkedő periódus már régen véget ért. A demokrácia mindinkább elégtelennek, és elviselhetetlen tehernek bizonyul napjaink kapitalizmusa számára, a kapitalista érdekek nem tudnak többé az uralma alatt működni és továbbfejlődni. Ezek az érdekek új társadalmi és politikai feltételeket követelnek, új ideológiát és államformát – egy új uralmi apparátust. A demokratikus formától megszabadulnak és megsemmisítik, hogy a fasizmus vehesse át a helyét. Ugyanis csak a fasizmus alatt tud az államkapitalizmus fejlődni, és gyarapodni.

Amikor a demokrácia megszűnik érvényes és uralkodó államforma lenni, a mozgalom, amely lendületét, jogait és létformáját a demokráciából nyerte, ugyancsak megszűnik. Nem tud a továbbiakban a saját erejére támaszkodni. Parlamentarizmusa, párt-gépezete, tekintély-elvű centralista szervezeti módszerei, agitprop technikája, harci stratégiája, kompromisszumos taktikázása, racionalizációi, valamint metafizikus irracionális illúziói – mind a burzsoázia gazdag fegyvertárából származnak, és mindez a polgári-demokrata liberális világ húsa-vére volt. Mivel ennek vége lett, a mozgalom összeomlott, csupán árnyéka régi önmagának. Már csak hánykolódni és nyüszíteni tud a haldokló demokrácia ütött-kopott, foszladozó köpönyege alatt, amíg csak a halál utol nem éri.

A privátkapitalizmus – és azzal együtt a demokrácia, amely megpróbálja megőrizni azt – meghaladottá vált, és a halandó dolgok sorsára jutott. Az államkapitalizmus – és vele együtt a fasizmus, ami annak útját egyengeti – növekszik és erősödik. A régi elment örökre, és semmifajta ördögűzés nem használ az újjal szemben. Nem számít, mennyire erősen próbáljuk feltámasztani a demokráciát, segítve, hogy egyszer újra talpra álljon, hogy új életet leheljünk belé: minden erőlködés hiábavaló lesz. Minden, a demokráciának a fasizmus feletti győzelmére vonatkozó remény hamis illúzió. A demokráciának, mint a kapitalizmus kormányzati formájának visszatérésébe vetett mindenféle hit aljas árulás, és gyáva önámítás. Azok a munkásvezérek, akik ma a demokrácia oldalán állnak, és a munkásszervezeteket ennek az oldalnak akarják megnyerni, csupán ugyanazt teszik, amit a saját kormányaik, és vezérkaruk, azaz munkásokat és hazátlan, reményvesztett emigránsokat toboroznak seregeikbe, hogy a fasizmus elleni frontra dobhassák őket. Ezek az önkéntes-toborzó tisztek, a demokrácia bérencei nem kellemesebb úriemberek azoknál az emberrablóknál, mint akik a halálhajókat látják el elrabolt tengerészekkel. Előbb vagy utóbb a demokráciák is arra kényszerülnek, hogy megszabaduljanak tőlük, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a demokratikus kormányok nem akarnak valódi, komoly háborút vívni a fasizmus ellen. Nem nyújtottak valódi segítséget Lengyelországnak, nem történt komolyabb kísérlet Finnország megmentésére, rosszul felfegyverzett katonákat küldtek Norvégiába. Gazdasági paktumokat írtak alá Oroszországgal, Hitler cinkosával, és követőjével. Minden, amit tesznek, arra van kitervelve, hogy Németországot olyan nehéz, és tarthatatlan helyzetbe hozzák, hogy hajlandó legyen belépni egy kapitalista-fasiszta üzleti szövetségbe, ami mindkét fél számára lehetővé teszi az egész világ leigázását. A kormányzás ezen két módszere napról-napra egyre hasonlóbbá válik. Milyen valós demokrácia volt Csehszlovákiában? Lengyelországban? Milyen demokráciát találtak a spanyol menekültek és más emigránsok Franciaországban, ahol az összes emberi jogot és emberi méltóságot a kutyák elé vetették? És mennyire demokratikus a monopolkapitalizmus uralma az USA-ban? Gyakorlatilag halott minden demokrácia. És a munkások minden reménye, hogy erőfeszítéseik révén újraéleszthetik, merő illúzió. Az osztrák, német, és csehszlovák szociáldemokrácia tapasztalatai nem elég ijesztőek? A proletariátus balszerencséje, hogy régimódi szervezetei, melyek opportunista taktikán alapultak, védtelenné teszik a fasizmus mészárlásával szemben. Így tehát a szociáldemokrácia elvesztette politikai pozícióját a jelenlegi államon belül. A mostani időszakban megszűnt történelemformáló tényező lenni. A történelem szemétdombjára került és el fog rohadni a demokrácia, valamint a fasizmus oldalán; a ma demokráciájáért, ami a holnap fasizmusa lesz. A még demokratikus országokban a proletariátus végső felkelésébe vetett remény és a proletariátus történelmi felszabadulása nem a régi mozgalom nyomorúságos maradványaiból fakad, és még kevésbé azoknak a párttradícióknak az ócska maradványaiból, amelyek a világszerte szétszórt, szétrajzott emigrációban léteznek. Ugyancsak nem fakadhat a régi forradalmak sztereotipizált elképzeléseiből, tekintet nélkül arra, hogy valaki az erőszak áldásos voltában, vagy a „békés átmenetben” hisz. A remény inkább abból az ösztönzésből és lendületből származik, ami a totalitárius országok tömegeit megmozgatja majd, és rákényszeríti őket saját történelmük alakítására. A burzsoázia ön-kisajátítása és proletarizálódása, amely a második világháborúban végbemegy, a nacionalizmus megerősödése a kisebb államok felszámolása révén, az államok föderációján alapuló államkapitalista világpolitika, az osztályalapú nézőpont elterjedése, mígnem elősegíti a szocializmus iránti tömeges érdeklődést, a burzsoá verseny tipikus laissez-faire formája felől a jövőbeli elkerülhetetlen kollektivizálás irányába való súlyponteltolódás, az osztályharcnak absztrakt-elméleti kategóriából gyakorlati, pozitív gazdasági kategóriává válása, a gyári tanácsok automatikus létrejötte a munkásdemokrácia kibontakozását követően, a bürokratikus terrorra adott válaszként, az emberi tevékenység egzakt és ésszerű szabályozása, igazgatása a személytelen, tudattalan és vak piacgazdaság hatalmának lerombolása által – mindezek a tényezők tudatják velünk a szabaddá váló energiák hatalmas kitörését, amikor egyfajta társadalmi kollektivizmus, mint amilyen a fasizmus, primitív, mechanikus, nyers és brutális kezdeményei legyőzettetnek.

Ez idáig még nem látjuk, milyen eszközökkel győzik le a fasizmust. Azonban indokoltnak tartjuk azt a feltételezést, hogy a forradalom mechanikája és dinamikája alapvető változásokon fog keresztülmenni. A jól ismert forradalmi koncepció elsősorban abból az időszakból származik, amely megtapasztalta a feudális és a burzsoá világ közötti átmenetet. Ez a koncepció nem lesz érvényes a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetre. A forradalom hatása, és sikere abból sejthető, hogy a jelenlegi kényszer-kollektivizálás, amely épp most veti le bürokratikus béklyóit, saját dinamikáját egy magasabb, kiterjedtebb egyensúlyi helyzet, konszolidáció, letisztulás irányába fejleszti. A végső szublimáció olyan irányba kell, hogy vezessen, ami a szabadság, egyenlőség, testvériség elvein alapszik, a célból, hogy minden egyén szabad fejlődése váljon az összesség szabad fejlődésének előfeltételévé.

Ez semmiképpen nem utópia, hanem egy nagyon is valóságos fejlődés egy aspektusa a következő történelmi korszakon belül, melyet a második világháború nyit meg. Kiemelt figyelmet szentelni ennek a fejlődésnek, számolni ezzel az alapvetően univerzális és mélységesen forradalmi folyamattal, segíteni az erősödését az egyén viselkedése és tevékenysége által, mentesíteni az akadályoktól, és megvédeni a torzulásoktól – ezekkel a forradalmi feladatokkal kerülünk ma szembe. A második világháború mindkét frontja, a demokratikus ugyanúgy, mint a fasiszta, valószínűleg vereséget szenved – az egyik katonailag, a másik gazdaságilag. Nem számít, hogy melyik oldalnak ajánlkozik fel a proletariátus, a legyőzöttek között lesz. Így tehát nem szabad sem a demokráciákkal, sem a totalitarizmussal tartania. Az osztálytudatos forradalmárok számára csak egyetlen megoldás létezik, olyan megoldás, ami szakít a múltbéli szervezetek minden hagyományával, és azok összes maradványával, ami elsöpri a burzsoá-intellektuális kor minden illúzióját, és ami valóban tanul a még gyermekcipőben járó munkásmozgalom idejében elszenvedett elbátortalanodás és kiábrándultság nyújtotta leckékből.



A Barikád Kollektíva jegyzetei a szövegben jelölt számozott pontokhoz:

1. A szociáldemokráciát teljesen hamis a forradalmi mozgalom előzményének tekinteni, ugyanis az a tőke saját maga átstrukturálására vonatkozó kísérleteinek baloldali végrehajtója. A szociáldemokraták már a 19. században is Bismarck birodalmának ügyes házőrző ebei voltak, soha nem volt céljuk a rendszer felbomlasztása, a kezdetektől fogva az uralkodó osztály által lecsorgatott „szociális olajcseppekért” esdekeltek. Majd az „I. világháborúban” 96:14 arányban megszavazták a háborús hiteleket (Rühle ellenük szavazott, de akkor még ő is fejet hajtott a többség akarata előtt!). A németországi forradalmi időszak alatti viselkedésük közismert, ez az ellenforradalmi magatartás volt jellemző rájuk később is. Az 1934-ben kitört Schutzbund felkelés során az ausztriai munkások felkeltek a náci hatalom ellen, a szociáldemokrata pártvezetőség azonban úgy döntött, hogy nem engednek támadó akciót indítani. R. Bernaschek baloldali szociáldemokrata viszont köpött a vezetőségre és társaival fegyveres ellenállásba kezdett. Az állami végrehajtó apparátus és a nácik közösen verték le a felkelést. Magyarországi mozgalmárok is részt vettek a harcokban és keserű szájízzel, saját bőrükön tapasztalhatták, hogy a szocdem vezetőség magára hagyja a harcoló egységeket. Az életben maradtak utólag tették fel az alábbi kérdéseiket, többnyire visszhangtalanul: „Miért nem sztrájkoltak a tömegek?, Miért nem kezdtük előbb a harcot?, Miért maradtunk védelmi állásban és miért nem támadtunk?, Milyen hibákat követett el a vezetőség?” Azonban mi is feltesszük kérdéseinket: Miért nem fordítottátok fegyvereiteket a vezetőség ellen is?, Miért hagytátok, hogy a vezetőség és a tagság között egyáltalán kialakuljon a főnök-beosztotti viszony?, Egyáltalán miért hagytátok, hogy vezessenek benneteket? A munkások bíztak a pártban, amely szarban hagyta őket és visszahúzódott, azonban ez ellen nem léptek fel egy általános felkelés keretében. A harcoló munkáscsoportok nem támadták meg saját vezérkarukat, ennek pedig kizárólag vereség lehetett a vége. Aztán megérkeztek Hitler ausztriai helytartói…

2. Korábbi kiadványainkban a demokráciával kapcsolatban (Otto Rühle: A fasizmus elleni harc a bolsevizmus elleni küzdelemmel kezdődik, illetve Jacques Camatte: A demokratikus misztifikáció) már megfogalmaztuk az alábbiakat: „Valójában a demokrácia nem egy politikai alakulata a tőkés társadalomnak (és így bizonyos ellentéte pl. a „diktatúrának”, „fasizmusnak” stb.), hanem alapvető létformája: az áruvásárlók és -eladók alapvető egyenlősége, az osztályok létének aktív tagadása. Elsőrendű fontosságú tehát leszögezni, hogy a kapitalizmus minden állapotban demokratikus. „A demokrácia különböző formákat ölt a termelő munka formái és az árutermelés kiterjedtsége szerint. Az ókori demokrácia az uralkodó osztály belső ügye volt, mert csak a szabad polgárok rendelkeztek áruval (a földdel, a rabszolgákkal és az azok által létrehozott termékekkel). A modern burzsoá demokráciában mindenki árutulajdonos, és a burzsoázia számára kulcsfontosságú árut – a munkaerőt – a munkásosztály viszi piacra”. Ez mind igaz, de most árnyaltabb megfogalmazásra van szükségünk, hogy megértsük azokat az eltéréseket (pl. A fasizmust-nácizmust), amelyekhez a demokráciát, mint általános jelenséget viszonyítjuk. Ugyanis, ha nem érzékeltetjük különböző formáit és összemossuk a különféle demokratikus modelleket, akkor nem kapjuk meg az adott történelmi viszonyok között eltérően működő rendszer, jelen esetben a náci államkapitalizmus gazdasági analízisét. Ezzel együtt nem szabad azt gondolni, hogy a parlamentáris demokrácia toleranciája kisebb ellenség, mint a diktatúra zártsága, ugyanis a parlamentáris demokrácia az árumozgás szabadsága, ezért rejtettebb formában képes magához idomítani a kizsákmányolt osztályt (erről behatóbban Guy Debord írásai szólnak). A parlamentáris demokráciát nem lehet élesen elválasztani a diktatúrától, sőt ez utóbbi keletkezésénél az előbbi mindvégig bábáskodott. Ugyanis a nácizmus Németországban és a fasizmus Olaszországban csak azután juthatott uralomra, hogy a liberális állam leverte a proletárforradalmat. Ráadásul a náci államkapitalizmus nem hozott létre a korábbitól eltérő termelési módot. Rühle logikája tehát hamis vágányon halad, amikor a parlamentáris demokráciát állítja be kisebb ellenségnek.

Justus Pál A szocializmus útja című nagyszerű könyvében pontosan kifejti mitől is érkezett el Németországba szükségszerűen a nácizmus korszaka. „A tőkekoncentráció az első világháborút követő fejlődésszakaszában az állam és a nagytőke kölcsönös egymásba szövődéséhez vezet. Ez a folyamat még ott sem zárult le, ahol a legelőrehaladottabb: további iránya az államkapitalizmus 'ideálja' felé mutat. A profitráta folytonos csökkenése, az akkumuláció növekvő nehézségei, az állam funkcióváltozása, közvetlen szaporodó és mind szorosabbra fűződő kapcsolatai a nagytőkével, illetve a materiális termelőfolyamattal, a nagytőkések számára feltétlen szükségszerűséggé tette:

a., hogy a 'polgári demokrácia' közvetett és lazább ellenőrzése helyett közvetlenül vegyék kezükbe az államapparátus irányítását.”

Ennek megfelelően a nácik 1933. februárjától hatályon kívül helyezték a demokratikus jogokat, a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési és egyesülési szabadságot pedig korlátozták. Áprilisban kihirdették a zsidó származásúak által üzemeltetett üzletek bojkottját. Júliustól megszüntették a parlamenti demokráciát és a többpártrendszert. Már májusban megszüntették a szakszervezeteket, a munkásságot megfosztották sztrájkjogától (ez is átalakítja a demokráciát, és elősegíti a náci diktatúra kiépülését). A nácik 1934-től kezdve Munkafrontokat hoztak létre, melyek magukba foglalták a burzsoákat is. Egy gigászi propagandaszervezet formálódott, amely az übermensch németséget volt hivatva szolgálni, az NSDAP integráns részeként. Feladata nem volt se több, se kevesebb, minthogy minden munkásból a maximális munkateljesítményt hozza ki. A kristályéjszaka azonban csak évekkel később, 1938-ban következett be, amikor a zsidó származásúakat kiszorítják a gazdasági életből, a tiszta árja gazdaság elve alapján.

b., hogy a konkurencia egy részét (kis-, és középtőkéseket) kiküszöböljék, ami önmagában minden válságnak s a tőkekoncentrációnak mindig is a velejárója, új jelenségek azonban, hogy a cél elérésére a nagytőke a 'természetes' gazdasági eszközökön kívül gyorsabban ható brutális 'erőszakos' eszközöket is igénybe vesz és az államapparátus teljes súlyát alkalmazza.”

A náci hatalom tehát elkobozta a zsidóság tőkéjét, továbbá üldözte a baloldaliakat, a bolsevikokat, szociáldemokratákat, a kommunistákat, a romákat, zsidókat stb. is. A nácizmus monopolkapitalizmusába nem fért bele a demokratikus jogok tolerálása, a zsidó származású munkaerő, a kommunisták és egyéb elhajlók ki voltak rekesztve az árucsere világából. A nácizmus nem engedte érvényesülni a piacon a zsidó származású munkaerőt, a zsidó származású munkás nem lehetett munkaerejének eladója, a zsidó származású tőkés (a kollaboráló kivételektől eltekintve) nem lehetett a munkaerő vásárlója. Ezen kívül a náci állam kartelleket alakított a konkurencia kiküszöbölésére. A nácizmus azonban nem szüntette meg az osztályellentéteket (az árja fajon belüli egyenlőség mítoszával rukkolt elő, de már eredetileg is egy hierarchikus társadalmat képzelt el), a régi kapitalista társadalom struktúráját kibővítette, de az alapjaiban változatlan maradt.

c., hogy a munkásosztály minden ellenállását megtörje és intézményesen lehetetlenné tegye, mert máskülönben a súlyos akkumulációs válság egyetlen megoldása, a munkásosztály életszínvonalának gyors és radikális letörése nem valósítható meg.”

Egy 1935-ös rendeletben a náci kormány törvénybe iktatta, hogy a 18 és 25 év közötti német ifjúság munkára van kötelezve. „Ez a rendelet már nyíltan a munka militarizálását szolgálta. A munkásosztálytól megkövetelte, hogy fáradhatatlanul dolgozzanak, és ne álmodozzanak béremelésről”. – mint Enzo Colotti írja. A nagyarányú közmunkák (főleg katonai célokat szolgáló autósztrádák építése) és a hadiipar gyors ütemű fejlesztése nyomán viszonylag gyorsan csökkent a munkanélküliek száma. 1932-ben még mintegy 6 millió munkanélküli volt. 1934-ben a számuk hozzávetőlegesen 2700000-re csökkent, 1936-ban pedig már „csak” milliónyian voltak. 1938-ban a félmilliót sem érte el a számuk, végül 1939-ben a háborús konjunktúra lényegében megvalósította a teljes foglalkoztatottságot. Ez azonban csupán a háborúra való készülődés mellékterméke volt. C. Bettelheim az alábbiakat fűzi a náci Németországban tapasztalt bér stop-hoz: „A bérek történetében egyedülálló jelenség, hogy a gazdasági fellendülést, a foglalkoztatottság mérvének kiterjedését, a létfenntartási költségek emelkedését és a profitok megnövekedését nem kísérte semmiféle béremelés. Ez a tény csak annak következtében válhatott lehetségessé, hogy valamennyi munkásszervezetet feloszlatták”.

Ha általánosságban igaz is, amit Bettelheim leír, kisebb munkabeszüntetésekre azért sor került. 1936. februárja és 1937. júliusa között pl. 192 sztrájk volt, ezekben átlagosan 30 (!) munkásnál több nem vett részt, és az általános sztrájk szóba sem került. Amikor bevezették a munkaszolgálatot, berángatták a munkanélküli munkásosztálybelieket, hogy látástól vakulásig termeljenek a náci iparnak és megrohadjanak munkahelyeiken. Erre válaszként Berlinben a munkásasszonyok a vasútállomásokon tiltakoztak férjeik, élettársaik, szeretteik behívása ellen. Sok behívott nem jelent meg a kirendelt munkahelyén, sok helyen pedig szabotálták a munkát. 1939. szeptemberében tovább csökkentek a bérek és növelték a munkaszolgálatosok létszámát. A nácik megszüntették a túlórák kifizetését, így a munkahelyi hiányzások elszaporodtak, rengeteg munkás megtagadta a hétvégi műszakot, és októberre több helyen akadozott a termelés.

Tim Mason írja, hogy egy olyan politikailag önálló és erőteljes államvezetés lépett színre, amelynek nem volt többé szüksége arra, hogy fontos döntések esetében a társadalmi és gazdasági érdekcsoportok egoista és rövidlátó kívánságait tekintetbe vegye. Minthogy ez az átalakulás a nagytőke érdekeit szolgálta, a rendszer korporatív szervei és gazdasági erői között kialakult kapcsolat során a textilipari mágnás C. Dierig, a Flick konszern, Krupp, Thyssen és a többiek, lényegében a legtehetősebb burzsoázia, támogatták a fasizmust. A Gestapo révén megszabadultak a szervezett munkásosztály ellenállásától, a fegyverkezési konjunktúra folytán megszabadultak annak szükségességétől is, hogy a termelést kartellszerűen tervezzék és korlátozzák, így elvesztették minden érzéküket a kollektív érdek iránt. A kapitalista gazdasági rendszer kollektív érdekeit 1936-1938 között lépésről lépesre feloldották a cég-egoizmusok puszta felhalmozódásában. A nagy cégek azonosították magukat a nemzetiszocializmussal, amelynek rendszere szükségszerűen önelpusztításhoz vezetett, mert egy olyan politikát követett, amely alapján a kapitalista reprodukció nem volt folytatható a végtelenségig. A hadigazdálkodás sodorta az államot, és a rendszer a külső és belső nyomás együttese következtében felbomlott. „Bizonyos tőkés érdekek korlátozása – ha történt is ilyesmi – semmi egyebet nem jelentett, mint a tőkés verseny állami szabályozását, tehát azt, ami a tőkés fejlődés nemzetközi tendenciája s a nagytőke vezető köreinek kifejezett célja volt.” – állapította meg Vajda Mihály nagy ívű, radikális fasizmus-elemzésében.

3. A 2-es pontban már rámutattunk arra, miszerint a fasizmus/nácizmus (ezek eltéréseiről, különböző országokban való kialakulásukról, megjelenésükről egyszer érdemes lenne külön is írni) a hagyományos értelemben vett demokrácia bizonyos elemeit meghagyja, és államosítja, illetve állami irányítás alá vonja azokat. Ez a változás nem jelenti a proletariátus harcának ellehetetlenülését. Ugyanis a tőke a demokratikus szabadságjogokkal nem támogatja („akarva-akaratlanul”) a proletariátus harcát, hanem éppen ellenkezőleg, megosztja és szétveri az osztályt azzal, hogy ideológiai formát ad az osztály állampolgárok halmazára való felosztásának, akik ilyenformán jogilag teljes mértékben egyenlők a burzsoáziával. Bordiga helyesen állapítja meg Rühlével szemben is, hogy „a fasizmus nem az arisztokráciára, a papságra, a civil és katonai főtisztviselőkre támaszkodó jobboldal tendenciája, amely a polgári kormány és az alkotmányos monarchia demokráciáját egy despotikus monarchiával kívánja felváltani. A fasizmus valamennyi polgári elem ellenforradalmi erejét testesíti meg, s ezért számára semmiféleképpen sem feltétlenül szükségszerű, hogy a demokratikus intézményeket szétzúzza.” Sokkal inkább csemegézik azokból, és a számára hasznos demokratikus „vívmányokat” megtartja.