BARIKÁD FÜZETEK

Otto Rühle:

A fasizmus elleni harc a bolsevizmus elleni küzdelemmel kezdődik



A szerzőről

Otto Rühle (1874-1943) az 1914-18-as háború alatt a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) tagja, Reichstag-képviselő. Karl Liebknechttel együtt elutasítja a hadihitelek megszavazását. A szociáldemokráciából kiábrándulva válik kommunistává. 1918-ban a Drezdai Munkások és Katonák Forradalmi Tanácsának elnöke, majd ugyanezen év folyamán a csoport ellenforradalmi tendenciái miatt onnan kiválik. Németország Kommunista Pártjának (KPD) alakulásakor (1919 január) a párt tagja, jelentős szerepe van abban, hogy a párt először elveti a parlamenti harcot. A KPD-ben a bolsevik tendencia előretörésekor, a szociáldemokráciával kötött kompromisszumok hatására a forradalmi többség előbb a párton belül szerveződik külön platform alapján, majd a pártból „kiválva” 1920 áprilisában létrehozzák Németország Kommunista Munkáspártját (KAPD). A KAPD alapjában véve valódi kommunista szervezetként működött, szemben a KPD-vel, amely még ebben az évben egyesült Németország Független Szociáldemokrata Pártjával (USPD). Az utóbbi párt 1918-19-ben főszerepet vállalt a németországi proletárforradalom leverésében. Rühle a fasizmus hatalomra jutásakor Mexikóba emigrál, és ott hal meg 1943-ban.

A téma alaposabb feldolgozásához mindenkinek javasoljuk, hogy olvassa el Lenin: Baloldaliság – a kommunizmus gyermekbetegsége c. írását, amely, bár nem nagy szórakozás, de igen tanulságos ellenforradalmi pamflet.

Barikád Kollektíva

1996 (2004)



A fasizmus elleni harc a bolsevizmus elleni küzdelemmel kezdődik



I.

Oroszországot illeti az első hely az új totalitárius államok között, mivel ez az ország tette elsőként magáévá az új állami alapelveket, és a legtovább ment ezen elvek alkalmazásában. Oroszországban vezették be elsőként az alkotmányos diktatúrát, és a hozzákapcsolódó politikai és adminisztratív terror rendszerét. A totális állam minden vonását alkalmazva mintaként szolgált mindazon államok számára, amelyek a demokratikus államrendet a diktatórikus uralommal cserélték fel.1 Oroszország volt a fasizmus mintaképe.

Nem baleset történt itt, és nem is a történelem rossz tréfájával állunk szemben. A rendszerek kettőssége ez esetben élő valóság. Minden jel arra mutat, hogy ez esetben egyazon alapelvek olyan eltérő kifejeződéseivel és tanulságaival kell számolnunk, amelyeket az eltérő politikai és történelmi fejlődés termelt ki. Akár tetszik a “kommunista”2 pártoknak, akár nem, elvitathatatlan a kapcsolat az orosz államrend és hatalom, és annak német és olasz változatai között. Alapvetően azonosak. Ugyanúgy beszélhetnénk vörös, fekete vagy barna “szovjetállamról”, mint ahogy vörös, fekete vagy barna fasizmusról. Bár jelentős ideológiai különbségek állnak fenn ezen országok között, az ideológia azonban sohasem elsődleges fontosságú. Sőt, az ideológiák mindig lecserélhelőek, és ez nem érinti szükségszerűen az államapparátus működését. Mi több, még az a tény is, hogy Németországban és Olaszországban létezik a magántulajdon, másodlagos fontosságú. Önmagában a magántulajdon megszüntetése nem garantálja a szocializmust. A magántulajdon a kapitalizmuson belül is megszüntethető.3 Ami valójában jellemzi a szocializmust, az nem más, mint a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetése mellett a munkások ellenőrzése saját munkájuk termékei felett, és a bérmunka rendszerének lerombolása. Ezeknek egyike sem valósult meg sem Oroszországban, sem a fasiszta államokban. Habár néhányan úgy vélik, hogy Oroszország azért egy fokkal mégis közelebb jutott a szocializmushoz a többi államnál, a valóságban a “szovjetállam” semmivel sem segítette a világ proletariátusát osztályharcos céljainak megvalósításában. Éppen ellenkezőleg: azzal, hogy Oroszország a szocialista állam pózában tetszeleg, félrevezeti és becsapja a világ dolgozóit. A gondolkodó munkás jól tudja, hogy mi a fasizmus, és kész is harcolni ellene, de gyakran hitelt ad a szovjet szocializmus mítoszának. Ez a folyamat lehetetlenné teszi a fasizmussal való teljes és határozott szakítást azáltal, hogy elkendőzi az alapvető harcot azok ellen az okok, állapotok és körülmények ellen, amelyek Oroszországban éppúgy mint Németországban és Olaszországban, egy meghatározott állami és kormányzati rendszer kifejlődéséhez vezettek el. Így az orosz mítosz az ellenforradalom ideológiai fegyvereként funkcionál.4

Nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni. Még egy totális állam sem képes erre. Ha a fasizmus a kapitalista imperializmus érdekeit szolgálja, akkor nem törődhet a dolgozók érdekeivel. Ha tehát két ellenséges osztály támogat egyazon államrendet, akkor valami láthatóan nincs rendben. Valamelyik osztály tévedésben van. Senki sem mondhatja, hogy itt csupán formai problémáról van szó, aminek nincs is igazán jelentősége. Önáltatás lenne azt állítani, hogy habár azonos a politikai forma, a tartalom teljesen eltérő. A marxisták számára az ilyen állítások teljes képtelenségnek számítanak; számukra a forma és a tanulom két összetartozó, egymástól szét nem választható dolog. Márpedig ha a szovjetállam a fasizmus modelljévé válhat, akkor tartalmaznia kell olyan strukturális és működési elemeket, amelyek megegyeznek a fasizmus elemeivel. Hogy ezen összetevőket meghatározhassuk, vissza kell mennünk egészen a Lenin állal megalapított “szovjet rendszerhez”, amelynek létrehozásában a bolsevizmus elveit alkalmazták az oroszországi viszonyokra. És ha fellelhetjük a bolsevizmus és a fasizmus közötti azonosságot, akkor azt kell mondanunk, hogy a proletariátus nem harcolhat a fasizmus ellen, miközben az orosz “szovjetrendszert” védelmezi. Ellenkezőleg, a fasizmus elleni harc a bolsevizmus elleni küzdelemmel kezdődik.5

II.

Lenin számára a bolsevizmus a kezdetektől fogva kizárólag orosz jelenség volt. Politikai tevékenységének hosszú évei során soha sem kísérelte meg, hogy alkalmassá tegye a bolsevik rendszert a más országokban folyó küzdelmekben való alkalmazásra. Szociáldemokrata volt, aki Bebelt és Kautskyt a munkásosztály valódi és őszinte vezetőinek tartotta, nem vett tudomást a baloldali német szocialista mozgalomnak ezen “hősök” és egyéb opportunisták ellen folytatott küzdelmeiről. Nem törődött vele; az orosz emigránsok maroknyi exportjával körülvéve állandó elszigeteltségben maradt, és továbbra is Kautsky követői közé tartozott, még akkor is, amikor a német “baloldal” Rosa Luxemburg vezetésével már nyílt harcot folytatott a kautskyzmus ellen.6

Lenin csak Oroszországgal törődött. A cári feudális rendszer megszüntetése volt a célja, és a lehető legnagyobb politikai befolyás megszerzése szociáldemokrata pártja számára a burzsoá állam keretein belül. Azonban azt felismerte, hogy csak úgy tarthatja meg a hatalmat és irányíthatja a szocializálás folyamatát, ha el tudja indítani a munkások világforradalmát. Tevékenységének ezen aspektusa azonban finoman fogalmazva nem volt üdvös. Segítséget nyújtott a német munkások pártokba, szakszervezetekbe és a parlamentbe való visszatereléséhez, valamint a német tanácsrendszer szétzúzásához. A bolsevikok hozzájárultak az Európa-szerte születőfélben lévő forradalmak leveréséhez.

A bolsevik párt, amely egyrészt hivatásos forradalmárokból, másrészt elmaradott tömegekből állt, elszigetelt maradt. A polgárháború évei alatt, az intervenció, a gazdasági hanyatlás, a sikertelen szocializációs kísérletek, valamint a Vörös Hadsereg felállítása idején nem volt képes kifejleszteni egy valódi szovjetrendszert. Habár a mensevikek által létrehozott szovjetek nem illeszkedtek bele a bolsevikok elképzeléseibe, a szovjetek segítették hatalomra őket. A hatalom stabilizációjának és a gazdasági újjáépítés folyamatának idején a bolsevikok nem tudták, hogyan illesszék be a saját döntéshozó rendszerükbe és tevékenységeik közé a számukra idegen szovjetrendszert. Mindazonáltal a bolsevikok leghőbb vágya valóban a szocializmus megvalósítása volt, és ehhez szükségük volt a világproletariátusra.7

Lenin alapvető jelentőséget tulajdonított annak, hogy megnyerje a világ munkásait a bolsevik módszereknek. Azonban más országok munkásai a bolsevizmus hatalmas győzelmei ellenére sem mutattak túl nagy hajlandóságot a bolsevik elmélet és gyakorlat elfogadására, hanem inkább a számos országban, különösen Németországban kifejlődőben lévő tanácsmozgalom irányába haladtak.8

Azonban Lenin ezt a fajta tanácsmozgalmat már nem tudta Oroszországban felhasználni. Európa számos országában ez a fajta tanácsmozgalom élesen szembefordult a bolsevik típusú felkelésekkel. Moszkva igen erőteljes propagandát fejtett ki minden országban, mindazonáltal, az úgynevezett “ultrabaloldal” – ahogy azt maga Lenin is megállapította – sokkal sikeresebben agitált a tanácsmozgalmon alapuló forradalom mellett, mint a bolsevik párt által kiküldött összes propagandista. A bolsevizmust követő Kommunista Párt (a KPD) csupán egy apró, hisztérikus és zajos csoport maradt, amelynek a tagjai főleg a burzsoázia proletarializálódott hulladékából kerültek ki, miközben a tanácsmozgalom valódi proletár erőre tett szert, és magához vonzotta a munkásosztály legjobb elemeit. Hogy úrrá lehessenek a helyzeten, a bolsevikoknak fokozniuk kellett a propagandatevékenységüket, meg kellett támadniuk az “ultrabaloldalt”, és a bolsevizmus érdekében el kellett pusztítaniuk a munkásokra gyakorolt befolyását.

A szovjetrendszer elbukott Oroszországban. Hogy merészelik a “radikálisok” megkísérelni bizonyítani a világnak azt, hogy amit a bolsevikok nem tudtak elérni Oroszországban, az esetleg remekül megvalósítható volna máshol, függetlenül a bolsevikoktól? Ez ellen a versengés ellen, és attól való félelmében, hogy elveszítheti a hatalmát ezen eretnekek sikerei miatt, Lenin megírta a maga pamfletjét, “Baloldaliság – a kommunizmus gyermekbetegsége” címen. Ez a pamflet először a következő alcímmel jelent meg: “A marxista stratégia és taktika népszeríí magyarázatának kísérlete”, azonban később ezt a túlságosan nagyívű és idétlen kijelentést eltávolították. Egy kicsit túl sok volt. Ez az agresszív, durva és gyűlöletteljes pápai dekrétum mindenféle ellenforradalom számára remek anyagul szolgált. A bolsevizmus minden propagandamegnyilvánulása közül ez fedte fel a leginkább annak valódi jellegét. Ez a leplezetlen bolsevizmus. Amikor 1933-ban Hitler minden szocialista és kommunista irodalmat betiltott Németországban, engedélyezte Lenin ezen írásának megjelenését és terjesztését.

A pamflet tartalmának vizsgálatakor itt nem fogunk azzal foglalkozni, hogy Lenin mit állít az orosz forradalomhoz való viszonyáról, a bolsevizmus történetéről, a bolsevikok és a munkásmozgalom egyéb áramlatainak vitáiról, vagy azokról a körülményekről, amelyek hozzájárultak a bolsevikok győzelméhez, hanem csupán azokkal a fő pontokkal szállunk vitába, amelyek a Lenin és az “ultrabaloldal” közötti harc idején a két szembenálló nézet között fennálló döntő különbségekkel foglalkoznak.

III.

A bolsevik párt, amely eredetileg a II. Internacionálé orosz szociáldemokrata szekciója volt, nem Oroszországban, hanem az emigrációban alakult ki. Az 1903-as londoni szakadást követően az orosz szociáldemokrácia bolsevik ága csupán egy aprócska szekta volt. Az őket követő “tömegek” csak a vezetőik képzeletében léteztek. Mindazonáltal ez az aprócska avantgárd egy szigorú fegyelemmel megszervezett csoportot alkotott, mindig készen állva a militáns harcra, arra, hogy folyamatos belső tisztogatásokkal fenntarthassa egységét. A pártot a hivatásos forradalmárok harci akadémiájának tartották, ahol a legfontosabb pedagógiai elvárások a következőek voltak: a vezetőség tévedhetetlenségébe vetett hit, a merev centralizáció, a vasfegyelem, alkalmazkodás, militancia, és az egyéniség feláldozása a párt érdekeiért. Amit Lenin kifejlesztett, az valójában nem volt más, mint egy értelmiségi elit, egy központ, amelyet majd bevetnek a forradalom idején, hogy magukhoz ragadják a vezetést és a hatalmat. Nincs értelme ezt a fajta forradalmi felkészülést logikai vagy absztrakt érvekkel jónak vagy rossznak minősíteni. A problémát dialektikusan kell megoldani. Más kérdéseket is fel kell vetni: Milyen forradalom volt készülőben? Mi volt a forradalom célja?9

Lenin pártja Oroszországban egy megkésett burzsoá forradalom idején működött, amelynek célja a feudális cári rendszer megdöntése volt. Minél centralizáltabb a vezető párt akarata, minél inkább csak egy dologra koncentrálnak egy ilyen forradalomban, annál nagyobb sikereket érhetnek el az új burzsoá állam megalakítása során, és annál ígéretesebb helyzetbe kerülhet a proletár osztály az új állam keretein belül. Azonban, ami a forradalmi problémák örömteli megoldásának számít egy burzsoá forradalomban, nem jelenhet megoldást a proletárforradalom számára is. A burzsoázia és az új szocialista társadalom közötti alapvető különbségek kizárják az ilyen hozzáállást.

Lenin forradalmi módszerei szerint a vezetők a tömegek fejének számítanak. Mivel rendelkeznek a megfelelő forradalmi iskolázottsággal, képesek megérteni a helyzetet, irányítani és parancsokat adni a harcoló csapatoknak. Ők a hivatásos forradalmárok, a hatalmas néphadsereg generálisai. A fej és a test, az értelmiség és a tömegek, tisztek és közlegények megkülönböztetése megfelel az osztálytársadalom kettősségének, a burzsoá társadalmi rendnek. Az egyik osztályt az uralkodásra nevelik, a másikat arra, hogy uralkodjanak felette. Ebből a régi osztályformulából származik Lenin pártjának koncepciója. Az ő szervezete csak lenyomata a burzsoá realitásnak. Az ő forradalmát objektíve meghatározó erők olyan társadalmi rendet hoznak létre, amely magában foglalja ezeket az osztályviszonyokat, függetlenül a folyamatban résztvevők egyéni céljaitól.

Azonban amikor az orosz forradalom megváltozott, amikor a proletár vonásai mindinkább előtérbe kerültek, Lenin taktikai és stratégiai módszerei elveszítették értéküket. Hogy mégis sikert aratott, azt nem a saját élcsapatának köszönhette, hanem a szovjetmozgalomnak, amely eredetileg nem is szerepelt forradalmi elképzeléseiben. És amikor a sikeres forradalom után – amely a szovjeteknek köszönhette győzelmét – Lenin megint mellőzte a szovjetmozgalmat, ezzel egyetemben elvetette az orosz forradalom minden proletár jellegét is. Újra előtérbe került ezen forradalom burzsoá természete, amelynek logikus betetőzését a sztálinizmus jelentette.

Lenin, annak ellenére, hogy oly sokat foglalkozik a marxista dialektikával, nem képes a társadalmi-történelmi folyamatokat dialektikusan szemlélni. Mechanikus, merev szabályokat követő maradt a gondolkodása. Számára csak egy forradalmi párt létezett – a sajátja; csak egy forradalom – az orosz; csak egy módszer – a bolsevizmus. És ami bevált Oroszországban, az jó lesz majd Németországban, Franciaországban, Amerikában, Kínában és Ausztráliában is. És ami helyes volt az oroszországi burzsoá forradalomban, az helyes a proletár világforradalomban is. Az egyszer felfedezett formula monoton, időtől és a körülményektől teljességgel független egocentrikus alkalmazása, valamint a különböző fejlettségi fokok, kulturális normák, gondolkodásmódok és emberek figyelembe nem vevése jellemzi. Leninnel a gépkorszak politikája lépett nyomatékosan színre; ő volt a forradalom “mérnöke”, “felfedezője”, a mindenható vezető megtestesítője. A fasizmus minden alapvető jellemzője fellelhető tanaiban, stratégiájában, társadalmi “tervében” és az emberekhez való viszonyulásában. Nem fogta fel annak a mély forradalmi jelentőségét, hogy a baloldal elutasítja a hagyományos politikai pártokat. Nem tudta megérteni, hogy mi a szovjetmozgalom valódi jelentősége a társadalom szocialista irányban való megváltoztatása számára. Hatalom, vezetőség, erőszak az egyik oldalon, szervezet, alárendeltség, keretek közé szorítás a másikon – ilyen az ő gondolkodásmódja. Fegyelem és diktatúra. Ez a két szó szerepel a leggyakrabban az írásaiban. Így már érthető, miért nem tudta megérteni és értékelni az “ultrabaloldal” nézeteit és akcióit, amelyek nem fogadták el az ő stratégiáját, és amelyek a szocializmusért folytatott forradalmi küzdelem számára a legnyilvánvalóbb és legszükségesebb dolgot követelték, vagyis azt, hogy a munkások egyszer s mindenkorra a saját kezükbe vegyék a sorsuk irányítását.

IV.

Saját kezünkbe venni a sorsunk irányítását – ez a szocializmus minden kérdésének kulcsszava –, ez a vitás kérdések lényege a “szélsőbaloldal” és a bolsevikok között lefolyt minden vitában. A párt kérdésében való egyet nem értés párhuzamos a szakszervezeti kérdésben való egyet nem értéssel. A szelsőbal véleménye szerint a forradalmároknak már nincs semmi keresnivalójuk a szakszervezetekben; inkább arra van szükségük, hogy a gyárakban és egyéb közönséges munkahelyeken kifejlesszék saját szervezeti formáikat. Azonban a bolsevikok – felhasználva ki nem érdemelt népszerűségüket – már a németországi forradalom első heteiben képesek voltak visszahajtani a munkásokat a reakciós kapitalista szakszervezetekbe. Lenin, hogy legyőzhesse a szélsőbaloldaliakat, és hogy hülyéknek és ellenforradalmároknak bélyegezhesse őket, újra felhasználta mechanikus formuláit pamfletjében. Amikor a baloldal nézeteivel vitatkozik, nem a német szakszervezetekről beszél, hanem a bolsevikok tapasztalatairól az oroszországi szakszervezetekkel kapcsolatban. Általánosan elfogadott az a nézet, hogy a szakszervezetek kialakulásuk idején rendkívül fontos szerepet játszottak a proletár osztályharcban. Oroszországban a szakszervezeti mozgalom aránylag fiatal volt még, ez igazolhatja Lenin lelkesedését. Azonban más volt a helyzet a világ többi részén. A régebbi kapitalista országokban a kezdetekben hasznos és progresszív szakszervezetek a munkások felszabadításának akadályaivá váltak. Az ellenforradalom eszközévé lettek, és a német baloldal ebből a megváltozott helyzetből vonta le a következetéseit.10

Lenin maga is kénytelen kijelenteni, hogy az idők folyamán kialakult egy “mereven szakszervezet-párti, imperialista orientációjú, arrogáns, hiú, steril, egoista kispolgárság, amelyet megvesztegetett és demoralizált a munkásarisztokrácia”. Ez a bandita-vezetőség, ez a korrupciós céh vezeti manapság a világ szakszervezeti mozgalmát, és élősködik a munkásokon. Erről a szakszervezeti mozgalomról beszélt a szélsőbal, amikor a szakszervezetekből való kilépést követelte. Azonban Lenin válaszában demagóg módon a fiatal orosz szakszervezetekre mutogatott, amelyekben még nem jelentkeztek azok a jellemzők, amelyek már láthatóak a szakszervezeti történettel rendelkező országokban. Egy adott időszakból és annak egyedi körülményeiből és tapasztalataiból kiindulva úgy gondolta, hogy lehetséges az egész világban alkalmazható következtetéseket levonni. A forradalmároknak, így érvel Lenin, mindig ott kell lenniük, ahol a tömegek vannak. De valójában hol vannak a tömegek? A szakszervezeti irodákban? A taggyűléseken? A vezetőség és a kapitalisták képviselőinek titkos találkozóin? Nem, a tömegek a gyárakban vannak, a munkahelyeiken; ott van szükség a kooperációra és a szolidaritás megerősítésére. A forradalom valódi szervezete a gyári szervezet, a tanácsrendszer, ezeknek kell minden párt és szakszervezet helyére lépni.

A gyári szervezetekben nincs helyük a hivatásos forradalmároknak, a vezetők nem választhatóak el a követőktől, az értelmiség és a mezei tagság nem képez külön kasztot, és nincs talaja az egoizmusnak, a versengésnek, demoralizálásnak, korrupciónak, érdektelenségnek és a filiszteus gondolkodásnak. Itt a munkásoknak kell a saját kezükbe venni a sorsuk irányítását.

De Lenin más véleményen volt. Meg akarta őrizni a szakszervezeteket, hogy majd belülről megváltoztatja őket; eltávolítja a szociáldemokrata tisztségviselőket és bolsevikokat rak a helyükbe, ily módon a rossz bürokráciát egy jóval cseréli fel. A rossz a szociáldemokrácián nevelkedett, a jó a bolsevizmuson.

Az azóta eltelt húsz év tapasztalata világosan megmutatta az ilyen fajta nézetek teljes idiotizmusát. Lenin tanácsát követve a kommunisták kivétel nélkül mind megpróbálkoztak a szakszervezetek megreformálásával. Nem értek el semmi eredményt. Saját szakszervezeteik létrehozásának kísérlete is teljes kudarcba fulladt. A szociáldemokrata és a bolsevik szakszervezetek csak a korrupció mértekében vehették fel egymással a versenyt. A munkások forradalmi energiái teljesen felőrlődtek ebben a folyamatban. A fasizmus elleni küzdelemre való koncentrálás helyett a munkások értelmetlen és eredménytelen kísérletezésbe bonyolódtak a különböző bürokraták érdekeiben. A tömegek elveszítették a saját magukba és a “saját” szervezeteikbe vetett bizalmukat. Hagyták, hogy becsapják és elárulják őket. A fasiszta módszerek, hogy a munkásoknak minden lépését meghatározzák, hogy elnyomják az ébredező kezdeményezéseiket, hogy szabotálták az osztályöntudat minden kialakulásának csíráját, hogy számtalan elszenvedett vereséggel demoralizálták és impotenssé tették a tömegeket – ezek a módszerek virágoztak ki a bolsevik elvek alapján a szakszervezetekben az elmúlt húsz év során. Azért volt olyan könnyű a fasizmus győzelme, mert a szakszervezetek és a pártok munkásvezetői előkészítették számukra az emberi nyersanyagot, hogy képes legyen beilleszkedni a világ fasiszta módon való felfogásába.

V.

Lenin a parlamentarizmus kérdésében is a rothadó politikai intézmény védelmezőjeként szerepel, mely intézmény csak hátráltatja a fejlődést és veszélyezteti a proletariátus felszabadítását. A szélsőbal a parlamentarizmus minden formája ellen harcolt. Megtagadták a választásokon való részvételt, és nem tisztelték a parlament döntéseit. Lenin azonban nagy jelentőséget túlajdonított a parlamentnek és rengeteg energiát fektetett a parlamenti tevékenységekbe. A szélsőbal a parlamentet mint az agitáció színhelyét is történelmileg idejétmúltnak tekintette, és nem látott benne mást, mint a politikai korrupció állandó forrását mind a parlamenti tagok, mind a munkások számára. A parlament a törvényes reformok illúziójával kiöli a tömegekből a forradalmi öntudatot és kitartást. Kritikus időszakokban az ellenforradalom eszközévé vált. El kell pusztítani, vagy ahol nincs erre lehetőség, szabotálni kell. Harcolni kell a parlamenti hagyomány ellen, amely még mindig hatással van a proletár öntudatra.

Hogy az ellenkező hatást érje el, Lenin azt a trükköt alkalmazta, hogy megkülönböztette a történelmileg és a politikailag idejétmúlt intézményeket. Így érvelt: a parlamentarizmus természetesen történelmileg idejétmúlt, de nem politikailag, ezért számolni kell vele. Részt kell venni benne, mivel még van szerepe a politikában.

Micsoda érv! A kapitalizmus úgyszintén csak történelmileg és nem politikailag elavult. Lenin logikája szerint nem lehet forradalmi módszerekkel harcolni a kapitalizmus ellen. Inkább kompromisszumokat kell keresni. Opportunizmus, egyezkedés, politikai kupeckedés – ezek Lenin taktikájának következményei. A monarchiát is csak történelmileg, és nem politikailag kell eltüntetni. Lenin szerint a munkásoknak nem lenne joguk elzavarni a cárt, hanem inkább egy kompromisszumos megoldást kellene keresniük. Ugyanez vonatkozik az egyházra, amely szintén csak történelmileg, de nem politikailag elavult. Továbbá, az emberek nagy tömegei tartoznak az egyházhoz. Mivel a forradalmár Lenin kimutatta, hogy ott kell lenni, ahol a tömegek vannak, azt kellene mondania: “Lépjünk be az egyházba; ez forradalmi kötelesség!” És végül itt van a fasizmus. Egy napon a fasizmus is történelmileg elavulttá válik, de politikailag még létezni fog. Mit kell akkor majd tenni? El kell fogadni a tényt, és kompromisszumokat kell keresni a fasisztákkal. Lenin érvelését követve, a Sztálin és Hitler közötti paktum csak azt mutatná, hogy Sztálin a legtisztább lenini elvek alapján járt el. És abban sem lenne egyáltalán semmi meglepő, ha a közeljövőben bolsevik ügynökök úgy üdvözölnék a Moszkva és Berlin közötti paktumot, mint az egyedül lehetséges forradalmi taktikát.11

Lenin nézetei a parlamentarizmus kérdésében csak annak további bizonyítékai, hogy nem képes megérteni a proletárforradalom alapvető szükségleteit és jellemzőit. Az ő forradalma teljességgel burzsoá; a többségért, a kormánypozíciókért, egy új törvényhozó gépezetért vívott harc. Azt is fontosak tartotta, hogy egy választási kampány során a szavazók lehető legnagyobb táborát nyerje meg magának, hogy megalakíthassanak egy erős bolsevik frakciót a parlamentben, hogy beleszólásuk legyen a törvényhozás formájába és tartalmába, hogy részei legyenek a politikai hatalomnak. Nem veszi észre, hogy a mai parlament csak egy blöff, csak üres fecsegés folyik ott, és a burzsoá társadalom valódi hatalma egészen máshol van. Ha a burzsoázia vereséget szenved a választásokon és kívül reked a parlamenten, még mindig elegendő eszköze marad, hogy érdekeit nem parlamenti eszközökkel érvényesítse.12 Lenin nem látta, milyen demoralizáló hatással van a parlamentarizmus a tömegekre, nem vette észre, hogyan mérgezi meg az emberek morális érzéseit a parlamenti korrupció. A megvesztegetett, megvett és megfélemlített parlamenti képviselők csak a saját jövedelmükért aggódnak. A pre-fasiszta Németországban például a reakciósok csupán a parlament feloszlatásának fenyegetésével elérték, hogy a képviselők bármit megszavazzanak. A parlamenti politikusok számára könnyen szerzett jövedelmük elvesztése jelenti a legnagyobb veszélyt. Hogy ezt elkerüljék, bármire igent mondanak. És mi a helyzet ma Németországban, Oroszországban, Olaszországban? A parlamenti helótáknak nincs saját véleményük, akaratuk, nem mások, csak a fasiszták engedelmes szolgái.

Tagadhatatlan, hogy a parlamentarizmus teljesen degenerált és korrupt. De a proletariátus miért nem akadályozta meg egy olyan politikai eszköz használhatatlanná válását, amely egykoron az ő érdekeit szolgálta?13 Sokkal hasznosabb és tanulságosabb lenne a proletár öntudat számára, ha egy heroikus forradalmi akcióval megszüntetnék a parlamentet, mint az a nyomorúságos cirkuszi színjáték, amivé a fasizmus alatt lett. Azonban ez a hozzáállás teljesen idegen volt Lenintől, és ugyanaz a helyzet ma Sztálinnal is. Lenin nem törődött a munkások felszabadításával a szellemi és a fizikai rabszolgaságból; nem foglalkozott a tömegek eltorzított tudatával és az emberek elidegenedésével. Az egész probléma számára csak a hatalom kérdéseként jelent meg. Éppen úgy kategóriákban gondolkodott, mint akármelyik burzsuj: nyereség – veszteség, sok – kevés, tartozik – követel. Ezek a burzsoá számítgatások csak külsődleges dolgokra vonatkoztak: taglétszám; szavazatok száma; parlamenti helyek száma; irányítói helyek. Az ő materializmusa burzsoá materializmus, csak a mechanizmussal foglalkozik, az embereket nem veszi figyelembe. Nem igazán képes társadalomtörténeti terminológiákban gondolkodni. A parlament számára parlament; egy a semmiben lebegő elvont koncepció, bármelyik nemzet számára bármikor ugyanaz a jelentősége. Persze azt kimutatja fejtegetéseiben, hogy a parlamentarizmusnak is vannak különböző fejlődési fokozatai, de nem használja fel a saját elméletét a gyakorlatban. A parlament érdekében kifejtett polémiájában a korai kapitalizmus parlamentéért harcol a kifejlett kapitalizmus korában, és teszi mindezt azért, hogy ne fogyjon ki az érvekből. És ha még meg is támadja a régi parlamentet, a fiatal de már rég elavult előnyös helyzetéből teszi. Röviden, Lenin számára a politika a realitás művészete. A munkások számára azonban a politika a forradalom művészete.

VI.

Hátra van még Lenin álláspontja a kompromisszumokkal kapcsolatban. A világháborúban a német szociáldemokrácia eladta magát a burzsoáziának. Azonban akarata ellenére ő örökölte a német forradalmat. Ez nagyrészt Oroszország kiterjedt segítségének volt köszönhető, amely alaposan kivette a részét a német tanácsmozgalom elpusztításában. A német szociáldemokrácia nem használta semmire az ölébe hullott hatalmat. Egyszerűen felújította a régi osztály-együttműködés politikáját, és megelégedett azzal, hogy a kapitalizmus rekonstrukciójának időszakában részesedett a munkások feletti hatalomból. A radikális német munkások így reagáltak erre az árulásra: “Semmiféle kompromisszumot az ellenforradalommal”. Ez egy konkrét eset volt, egyedülálló helyzet, amelyben világos döntéseket kellett hozni. Lenin, aki nem fogta fel, hogy mi forgott kockán, a konkrét kérdésből általános problémát csinált. Egy tábornok magabiztosságával és egy bíboros tévedhetetlenségével megpróbálta meggyőzni a szélsőbalt, hogy forradalmi kötelességük minden körülmények között kompromisszumot kötni a politikai ellenséggel. Ha ma valaki elolvassa, mit írt Lenin 1920-ban a kompromisszumokról, akkor rögtön eszébe jut Sztálin mai kompromisszumos politikája. Nincs olyan halálos bűne a bolsevik elméletnek, ami nem valósult volna meg már Lenin életében.

Lenin szerint a szélsőbaloldalnak alá kellett volna írnia a versailles-i békét. Azonban a kommunista párt – még mindig Lenin gondolatmenetét követve – kompromisszumot kötött, tiltakozott a versailles-i béke ellen, együttműködve a hitleristákkal. A “nemzeti bolsevizmus”, amit a baloldali Lauffenberg propagált 1919-ben Németországban, Lenin szerint “égbekiáltó abszurditás” volt.14 De Radek és a kommunista párt – megintcsak Lenin elvei szerint eljárva – kompromisszumra jutott a német nacionalizmussal, és tiltakozott a Ruhr-vidék megszállása ellen, és nemzeti hősként ünnepelte Schlagetert. A Népszövetség, Lenin saját szavait idézve, “kapitalista rablók és banditák bandája”, akik ellen a munkásoknak a végsőkig kell harcolni. Azonban Sztálin – megintcsak Lenin taktikáját követve – kompromisszumot kötött ezekkel a banditákkal, és a SZU belépett a Népszövetségbe. A "nép" fogalmának használata Lenin nézetei szerint egy bűnös engedménytétel a kispolgár ellenforradalmi ideológiáknak. Ez nem akadályozta meg a leninistákat, Sztálint és Dimitrovot abban, hogy kompromisszumot kössenek a kispolgársággal és útnak indítsák a torzszülött “népfront”-mozgalmat. Lenin szerint a világproletariátus legnagyobb ellensége az imperializmus volt, ez ellen kellett minden erőt mozgósítani. Azonban Sztálin – megintcsak a legtisztább lenini módszereket követve – azon fáradozik, hogy szövetségre lépjen a hitleri imperializmussal. Kell még több példát hozni? A történelmi tapasztalatok arra tanítanak, hogy a forradalom és az ellenforradalom között kötött kompromisszumok csakis az utóbbi érdekeit szolgálják, mindenféle kompromisszum a forradalom csődjéhez vezet. Mindenféle kompromisszumos politika egyenlő a vereség politikájával. A német szociáldemokratákkal kötött első kompromisszumtól egyenes út vezet Hitlerhez. Amit Lenin szükséges kompromisszumnak nevezett, egyenesen Sztálinhoz vezetett. Ha Lenin a kompromisszumot elutasító forradalmi irányzatokat a “kommunizmus gyermekbetegségeinek” diagnosztizálta, akkor azt kell mondnunk, ő az opportunizmus és álforradalmiság öregkori betegségében szenvedett.

VII.

Ha valaki kritikus szemmel nézi a Lenin pamfletjében leírt képet a bolsevizmusról, akkor a következő pontokat fedezheti fel, mint a bolsevizmus főbb jellemzőit:

1. A bolsevizmus egy nemzeti doktrína. Eredetileg és alapjában egy nemzeti probléma megoldására jött létre, és később fejlesztették nemzetközi szintű teóriává és gyakorlattá, általános doktrínává. Nacionalista jellemzői az elnyomott népek függetlenségi küzdelmeinek támogatásában is megnyilvánulnak.

2. A bolsevizmus tekintélyelven alapuló rendszer. Számukra a társadalmi piramis csúcsa a legfontosabb és a meghatározó tényező. A hatalom a mindenható egyén kezében van. A vezető kultuszában a legtökéletesebben megvalósul a burzsoá egyéniség ideálja.

3. A bolsevizmusra végletesen centralizált szerveződési forma a jellemző. A központi bizottság a felelős minden kezdeményezésért, vezetőségért, irányításért és parancsért. A burzsoá államhoz hasonlóan a szervezet vezetői a burzsoázia szerepét játsszák; a munkásoknak egyetlen szerepük az engedelmesség.

4. A bolsevizmusra a katonai hatalom politikája a jellemző. Élénken érdeklődik a politikai hatalom iránt, amely számukra teljességgel megegyezik a hagyományos burzsoá értelemben vett politikai formákkal. Magában a szervezetben sincs helye a tagok önirányításának. A hadsereg felépítése szolgáltatta a legfontosabb mintát a párt struktúrájához.

5. A bolsevizmus egyenlő a diktatúrával. Brutális erővel és terrorista módszerekkel arra törekszik, hogy elnyomja a nem-bolsevik véleményeket és intézményeket. A “proletariátus diktatúrája” valójában a bürokrácia vagy egyetlen személy diktatúrája.15

6. A bolsevizmus mechanikus módszereket alkalmaz. Automatikus koordinációra törekszik, a technikailag biztosított alkalmazkodásra, és egy olyan társadalmi rendre, amelyben a leghatásosabb totalitárius rendszer működik. A központilag “megtervezett” gazdaság szándékosan összekeveri a technikai-szervezési problémákat a társadalmi-gazdasági kérdésekkel.

7. A bolsevizmus társadalmi felépítése teljességgel burzsoá alapokon áll. Nem törölték el a bérmunka rendszerét, és elutasítják, hogy a proletariátus önmaga döntsön a munka termékéről. Alapvetően a burzsoá társadalmi rend osztálykeretei között marad. Ilymódon fenntartják a kapitalizmust.

8. A bolsevizmus csak a polgári forradalom keretein belül forradalmi tényező. Képtelen megvalósítani a szovjetrendszert, ezért alapvetően alkalmatlan a társadalom és a gazdaság burzsoá struktúráinak megváltoztatására. Nem a szocializmust, hanem az államkapitalizmust hozta létre.

9. A bolsevizmus végül is nem a szocialista társadalom felé vezető híd. A szovjetrendszer nélkül, az emberek és a dolgok teljes és radikális forradalmasítása nélkül képtelen teljesíteni azt az alapvető szocialista követelést, hogy véget vessen a kapitalista elidegenedésnek. A burzsoá társadalom utolsó lépcsőfokát képviseli, és nem az új társadalom irányába tett első lépést.

Ez a kilenc pont áthidalhatatlan nézetkülönbséget jelent a bolsevizmus és a szocializmus között. Világosan bemutatják a bolsevik mozgalom valamennyi burzsoá jellemzőjét, és a fasizmushoz fűződő közeli kapcsolatát. Nacionalizmus, tekintélyelv, centralizmus, vezetői diktatúra, erőpolitika, terrorista szabályozás, mechanikus dinamika, képtelenség a szocializációra – a fasizmusnak ezek az alapvető jellemzői mind léteztek és léteznek a bolsevizmusban. A fasizmus csupán a bolsevizmus puszta másolata. Ezért a fasizmus elleni küzdelmet a bolsevizmus elleni harccal kell kezdeni.



1Valójában a demokrácia nem egy politikai alakulata a tőkés társadalomnak (és így bizonyos ellentéte pl. a “diktatúrának”, “fasizmusnak” stb.), hanem alapvető létformája: az áruvásárlók és -eladók alapvető egyenlősége, az osztályok létének aktív tagadása. Elsőrendű fontosságú tehát leszögezni, hogy a kapitalizmus MINDEN ÁLLAPOTÁBAN DEMOKRATIKUS, és így a proletárharc célja minden esetben a demokrácia teljes lerombolása, a proletariátus diktatúrája, majd az egyetemes osztálynélküli társadalom, az anarchista kommunizmus. Így Oroszországban és a többi államban semmiféle “felcserélés” nem történt, pusztán a politikai felépítmény bizonyos mértékű korrekciója a tőkés társadalom túlélésének meghatározott érdekében. (Az összes lábjegyzet a Barikád szerkesztőié.)

2A szövegben a szerző idézőjelben használja a “kommunista” szót, amennyiben a sztálinista-szociáldemokrata szervezetekről beszél, amelyeknek a valójában azon kívül, hogy kisajátították és ellehetetlenítették a kommunista nevet, csupán annyi közük volt ahhoz, hogy minden erejükkel harcoltak a valódi kommunista mozgalom elpusztításáért.

3Óriási tévedés! Rühle összekeveri a magántulajdon megszüntetését az állami tulajdonba vétellel. Természetesen az állami tulajdon éppen úgy magántulajdon, a kizsákmányoló osztály tulajdona, a kizsákmányolás, a kapitalizmus létének alapeleme, mint a privát kézben lévő magántulajdon.

4Ugyanígy működik az antifasizmus minden formája: a “nagyobbik rossz” elleni harcra buzdítva a proletárokat, elfogadtatja velük a “kisebbik rossz”, a parlamentarista és/vagy államkapitalista rendet. Az antifasizmus célja annak elkendőzése, hogy a fasizmus és polgári “ellentéteinek” alanya azonos: a kapitalista demokrácia terroruralma, amely igényeinek megfelelően mutatja hol ezt, hol azt az arcát a proletárok felé.

5Vö. a 4. lábjegyzettel: a fasizmus elleni harc a kapitalizmus minden formája elleni engesztelhetetlen küzdelemmel kezdődik. A tünet csakis az ok (vagyis az osztálytársadalom) megszüntetésével tagadható. (Ugyanez vonatkozik a többi, a proletárok számára részproblémákra részmegoldásokat kínáló kapitalista ideológiára, mint pl. a feminizmus, környezetvédelem, antiimperializmus stb.)

6Bár kétségtelen, hogy Luxemburg és társai felléptek a Német Szociáldemokrata Párton belül a jobboldal és a centrizmus ellen, de mind elméletben, mind gyakorlatukban ettől még szociáldemokraták maradtak. Különösen jól látható ez abban a folyamatban, hogy a spartakisták képtelenek voltak a szociáldemokráciával való szervezeti szakításra. Viszont Luxemburg elméleti síkon (a spontaneitásról szóló nézeteivel) kommunista irányban mozdult el a kautskyzmustól, amire Lenin sohasem volt képes.

7Rühle tanácskommunista álláspontjának megfelelően némileg kritikátlan dicsőítését adja a “szovjeteknek”, amelyek szerinte a forradalom igazi szervei. Ez részigazság. A “valódi szovjetek” is egyfajta önbefogás alapján demokratikusak voltak, de mégiscsak az önszerveződő proletariátus hozta létre őket. Amikor a bolsevikok “ráültek a trónra”, azonmód kisajátították ezeket a tanácsokat. A kérdés az, hogy harcunk szempontjából minősíthetjük-e az önbefogást ellenforradalminak. Ha igen, akkor az ’56-os munkástanácsok és egyáltalán, a proletariátus önszerveződő tanácsai, amelyek a demokratikus elmélet és gyakorlat alapján álltak, mind ellenforradalmiak. Másrészt osztályunk harca, amely gyengeségei révén a maga által ásott verembe esik bele, azonban nem nevezhető ellenforradalminak, de ettől még önkorlátozó; és ez a kettős jelleg rányomta bélyegét harcainkra. Ezekben az esetekben nem egy külső erő az, amely aktív módon próbálja elnyomni a proletariátus forradalmát, hanem a saját magát centralizálni képtelen munkásosztály az, amely a forradalom kiteljesedését (passzív módon) akadályozza.

8Ez lényegében így igaz. Habár a bolsevik orientációjú történetírás a bolsevik tendenciától eltérő kommunista szervezeteket mindig szektás, apró csoportokként jellemezte, tény, hogy például a bolsevik befolyásoltságú Német Kommunista Párt (KPD) 1919 októberi heidelbergi konferenciáján a párt kb. 80%-a hozta létre a KPD-Ö elnevezésű kommunista szervezetet, amely 1920 áprilisában Németország Kommunista Munkáspártja (KAPD) néven különült el. Ennek egyik vezető személyisége éppen Otto Rühle volt.

9Habár Rühlének a bolsevik pártról adott jellemzése teljesen helytálló, itt rá kell mutatnunk egy igen fontos pontra, amely az egész szövegben érezteti hatását. Rühle – és a kommunista mozgalom jó része – a bolsevik gyakorlatból kiemelte a centralizmust, mint elvetendő formát. Ezzel a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték: hiszen az a tény, hogy a bolsevikok burzsoá centralizmusa – vagyis a demokratikus centralizmus, ahogy, helyesen, nevezték – az ellenforradalom fegyverének bizonyult, semmiképpen sem jelenti azt, hogy a proletariátusnak saját harcában nincs szüksége erőinek centralizálására. Éppen ellenkezőleg: az egyetlen fegyver a burzsoázia ellen a proletariátus harci osztályban, azaz a tőke pártjával szemben a felforgatás pártjában való centralizálása, az erők akcióegysége, az osztályharc közössége. Ezt az “antileninizmus” címkéje alatt támadni – mintha a centralizáció Lenin “elmeszüleménye” volna – igen veszélyes konzekvenciákhoz vezet: az osztály demokratikus tagadásához.

10A szakszervezetek minden esetben a tőke fegyverei. Céljuk, hogy az osztályegység, és így tulajdonképpen a proletárforradalom tagadásával a kizsákmányoltakat különféle szintekre osztva kezdjenek korlátozott egyezkedésekbe a burzsoáziával. Az a proletárszervezet, amely valóban szembeszáll a burzsoáziával, még ha önmagát szakszervezetnek is hiszi, többé már nem szakszervezet. Ugyanígy, ha történelmi távlatból nézzük, akkor a XIX. század közepe táján kialakuló proletárszerveződéseket nem tekinthetjük szakszervezeteknek. Ezek éppen annak jelei és konkretizálódásai voltak, hogy a proletariátus csakis szervezett erőként, harci osztályként centralizálva harcolhat a kapitalizmus ellen. Ezeket a proletárcsoportokat hajtotta be aztán a burzsoá demokrácia a szakszervezeti harc jármába. Ez is azt igazolja, hogy a szakszervezet mint forma nem más, mint a burzsoázia válasza a proletárszerveződésre. Így létrejöttétől fogva ellenforradalmi erőként működik, forradalmi aspektusai nincsenek.

11Ez nemsokára meg is történt...

12Hát ez egy marhaság. A burzsoázia soha sem rekedhet kívül a parlamenten, lévén a parlament a burzsoázia része. Ugyanígy a proletariátus soha sem kerülhet be a parlamentbe. Célja nem is ez, hanem – a kapitalizmus részeként – a parlamentarizmus elpusztítása.

13Ugyan mikor!? A parlamentarista taktika soha sem szolgálta a proletariátus érdekét!

14Ebben Leninnek teljesen igaza volt.

15Ti. a bolsevikok értelmezésében.