BARIKÁD FÜZETEK



Pjotr Arsinov – Nyesztor Mahno – Ida Mett és mások

A liberter kommunisták szerveződési platformja (1926)



Történelmi háttér

Az 1917-23-as világforradalmi hullám leverése után proletár militánsok ezreinek kellett elmenekülniük azokról a területekről, ahol a felkelésekben aktív szerepet vállaltak, hiszen a kapitalista terror, mégoly nagy igyekezete ellenére sem volt képes minden egyes forradalmár legyilkolására. A forradalmi mozgalom kétségkívül óriási csapást szenvedett el: a győztes ellenforradalom szinte teljesen szétzilálta azokat a struktúrákat, amelyeket a forradalom idején az osztállyá szerveződés útján a proletariátus már meghódított. Szétverték és/vagy önmaguk ellenforradalmi karikatúrájává torzították a proletárszervezeteket, amelyek a kommunista világpárt, a világméretű osztály előképeiként a harc centralizálásának feladatait végezték. A bolsevik szociáldemokrácia, amely magát „kommunizmusnak” titulálta, a hagyományos szocdemekkel karöltve igyekezett a proletariátus osztályemlékezetét, vagyis osztályként való létének egyik alapját szétzilálni, meghamisítani. Ezek az irányzatok tulajdonképpen az osztály, mint olyan objektív tagadásáig jutottak el, hiszen az általuk adott osztály-meghatározások, csakúgy, mint gyakorlati tevékenységük a burzsoázia és a proletariátus közti alapvető antagonizmust elkendőzve, olyan koncepciókat tálaltak fel, mint a „szocializmus egy országban” leninista elképzelését, a szocializmus és a kapitalizmus „békés egymás mellett élésének” koncepcióját, a kapitalizmus szocialisztikus evolúciójának bernsteini vonalát stb. Mindezek az ideológiák az uralkodó osztály objektív létfeltételének, az osztályok negációjának tükröződései, amelyek aktívan hozzásegítették a burzsoáziát az osztálykonfliktus tompításához és a proletariátus atomizáltságának megerősítéséhez.

Az ellenforradalmi korszak azonban nem volt képes a proletariátus mozgalmának teljes elpusztítására. Ez gyakorlatilag lehetetlen volt számára - és az marad a mindenkori burzsoázia számára is -, hiszen a forradalom nem egyének akaratának függvénye, hanem a tőkés rendszer terméke, elkerülhetetlen velejárója. A forradalom - és leverése - tanulságait rengetegen próbálták meg már közvetlenül a bukás után értelmezni, feldolgozni, és továbblépni azok alapján. Egy dolog egyértelműnek látszott a tudatos proletárok, az új forradalmi hullám előkészítői között: a szociáldemokrácia - mind hagyományos, mind bolsevik értelemben - az ellenforradalom eszközeként leplezte le magát. Valójában fontos rámutatni, hogy a szociáldemokrácia nem forradalmi mozgalomként született meg, hogy aztán később - általános vélekedés szerint 1914-ben - a proletariátus árulójává váljék. A kezdetektől a tőke eszköze volt, minden megnyilvánulásában. Célja valójában soha nem az állam, az érték, a kapitalizmus diktatúrája elleni kommunista osztályharc volt, hanem a kapitalizmus megreformálása, engedmények kicsikarása, a munkásnak mint kizsákmányoltnak fenntartása helyzete némi felszíni javítása árán. Természetesen ez nem vonatkozik a proletárok azon millióira, akik szakításhiányból, az ellenforradalmi propaganda hatására stb. a II. Internacionálé pártjai keretében szerveződtek: magáról a szervezetről, a történelmi szociáldemokrácia ezen képviselőjéről van szó, mint a kapitalizmus válaszáról, felkínált választási lehetőségéről az osztályharccal szemben. A II. Internacionálé vezetése már az alapító kongresszuson, 1889-ben megkezdte harcát a forradalmi elemek eltávolításáért, és minden jelentős kérdésben azok ellen foglalt állást, akiket „anarchistáknak” tituláltak.

A forradalmi hullám vége felé, 1923-24-re a proletár militánsok jó része számára nyilvánvalóvá vált a bolsevizmus ellenforradalmi irányultsága is. Bár magából Szovjet-Oroszországból csak a főbb hírek jutottak ki, de azért a világ láthatta az egymás után következő lépések tendenciáját:

A breszt-litovszki béke megkötése, ezzel kapcsolatban a baloldali eszerek lázadásának leverése (1918), a mahnovscsina (kb. 1918-21) eltiprása, Kronstadt (1921), és végül, de nem utolsósorban a NEP, a kapitalizmus összes elemének dicsőséges visszatérésének meghirdetése (1921)1 jelentette a főbb fordulópontokat. A bolsevikok Lenin és Trockij nevével fémjelzett „centruma” minden - a párton kívüli és belüli - forradalmi tiltakozást leszerelve következetesen képviselték a kapitalista termelés fenntartását, az érték diktatúrájának érinthetetlenségét. Már 1918 folyamán fegyveresen támadták meg a moszkvai anarchista központot, hatszáz militánst börtönöztek be, és sokakat megöltek. Az ok az volt, hogy az anarchisták megszervezték saját fegyveres erejüket, a Fekete Gárdát, amely kíméletlen leszámolásra készült az osztályellenséggel szemben. És a szervezett, felfegyverzett proletariátusnál nincs ijesztőbb a kapitalizmus számára. Így a proletár frakciókat, akik a forradalom érdekében szembeszálltak az átfestett kapitalizmus államhatalmával, a bolsevik államban is „anarchistának”, „baloldali elhajlónak” nevezték, vagy még inkább - tagadva ezzel minden politikai szerepüket - egyszerűen köztörvényes bűnözőkként, banditákként kezelték őket.

A húszas évek elejére tehát a proletárok számára úgy tűnt, hogy a forradalom egyetlen örököse az anarchizmus, illetve az a „baloldali” kommunizmus2 amelyet a szociáldemokrácia minden lehetséges módon üldözött. A már említett orosz és ukrán anarchisták mellett ide sorolódtak egyrészt a német és holland tanácskommunisták, akik a németországi eseményekben szakadtak ki és fordultak szembe a bolsevik tendenciákkal, és pártjuk, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD) fontos szerepet játszott a forradalmi hullám tanulságainak tisztázásában és a tőkés rendszerrel való szakítások elmélyítésében, számos frissen alakuló kommunista párt „balszárnya”, főleg Angliában (Sylvia Pankhurst újságja, a Workers' Dreadnought és az „anarcho-marxisták”) és Olaszországban (az Amadeo Bordiga körül csoportosuló internacionalista kommunisták), a német anarcho-szindikalisták, akiknek szervezete a Szabad Munkások Németországi Uniója (FAUD) a kezdeti forradalmi lendület után Rudolf Rocker vezetésével egyre inkább visszafogó erőként működött és a számtalan „anarchista” irányzat a világ számos táján. Sok esetben csupán személyekről beszélhetünk: Enrico Malatesta, Alexander Berkman, Emma Goldman önmagukban is irányzatokat jelentettek. Angliában a radikális kommunisták mellett erős anarchista mozgalom működött, akárcsak Spanyolországban. De az ellenforradalom elől menekülő külföldi - és mindenekelőtt orosz - anarchisták leginkább Franciaországban találtak menedékre. (Mi itt csak Európáról beszélünk. Csupán megemlítjük, hogy ebben az időszakban a forradalmi tevékenység súlypontja már Európán kívülre, elsősorban Latin-Amerikára esik.)

Az a jelenség, amit ekkoriban tehát „anarchizmus” néven emlegettek, igen eltérő, ellentmondásos csoportokat és irányzatokat takart. Összességében nem volt forradalmi, sőt éppen az adta ellenforradalmi jellegét, hogy bár számos elemében valóban a forradalomért harcolt, de az anarchizmust mint egy nagy családot, valamilyen közösséget szemlélte, amelyben a különféle áramlatok egy éteri ugyanazt akarják. Ez azonban nem volt igaz. Az „anarchista” csoportok legnagyobb része burzsoá jelszavakat hangoztatott, és tevékenységük csupán a szociáldemokrácia kiegészítése volt: tagadták az osztályharc centralizálását, az egyén kultuszát űzték, elvetették a forradalom és a proletariátus diktatórikus jellegét. A legtöbben a termelők önkormányzatát dicsőítették, vagyis az alap - az érték diktatúrája az emberi szükségletek felett - helyébe egy pusztán technikai kérdést - az irányítás módját - helyezték. Mások - mindenekelőtt a tanácskommunisták és az anarchista kommunisták közül sokan - valóban kommunista kisebbséget alkottak, és folytatták forradalmi harcukat.

A francia száműzetésben szintén mindenfajta figura megtalálható volt. Mindenki anarchizmusról szövegelt, és a legbornírtabb burzsoá elképzeléseket címkézték fel ezzel az elnevezéssel. Tulajdonképpen ez a folyamat ugyanúgy - csak legfeljebb kisebb mértékben -, az osztályharc lényegének elködösítésére irányuló hadjárat volt, mint amit a bolsevizmus vitt végbe látszólag a „másik oldalon”. Felmelegítették a régi álláspontot a „kommunizmus és az anarchizmus közötti szakadékról”, mindkét mozgalmat - amely valójában egy és ugyanaz a mozgalom - kiherélve ezzel. A bolsevik nyomdák ontották az anarchistaellenes pamfleteket, a mahnovscsináról költött rágalmakat, és Lenin brosúráját, a „Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegségé”-t, amelyben a szerző markánsan szembehelyezkedett minden forradalmi irányzattal, és kiállt az elitpárt, a parlamentarizmus és a szakszervezeti harc mellett. De az „anarchista” oldal sem maradt adós - a „nagyok”, mindenekelőtt Malatesta és Berkman idétlen érveket sorakoztatott fel az „autoriter szocializmus”, vagyis a „marxi” kommunizmus ellen. A korszak legjellemzőbb terméke egy „Bakunyin versus Marx” című füzetke, amelynek ismeretlen „anarchista” szerzője a bulvársajtó színvonalán elemzi a két irányzat „antagonizmusát”. Ez méltó „anarchista” párja Lenin „kommunista” pamfletjének.

A franciaországi anarchisták legnagyobb szervezete, az Anarchista Unió (Union Anarchiste, UA) 1926 júliusában nagy vitát indított el egy kiáltvány körül, amelynek célja az individualista és a forradalmi anarchizmus, valamint a szindikalizmus álláspontjainak összebékítése lett volna. Az elmérgesedő vitában az anarcho-kommunisták leszögezték, hogy semmiféle közös pontjuk nincs az individualistákkal és más burzsoá „anarchistákkal”, ezért elhagyták a szervezetet, megalakítva az Anarchista-Kommunista Uniót (UAC). Az új szervezet kijelentette, hogy „a harc egyetlen lehetséges formája a forradalmi anarchizmus, egyetlen lehetséges célja a kommunizmus; a kettő egy és ugyanaz”. Célként jelölték meg a „szakítást az anarchizmus Nagy Családjával”, amely álközösségbe igyekezett olvasztani a forradalmi és ellenforradalmi irányzatokat. Az UAC többsége kiállt a harc centralizálásának szükségessége és a diktatórikus eszközök alkalmazása mellett, olyannyira, hogy 1927 folyamán még egy anarchista párt - értsd: centralizált harci szervezet, nem polgári párt - alakítása is felmerült. Ekkor az UAC-ből kivált egy áramlat - a „szintezisták”, amely Sebastian Faure és az egykori mahnovista Volin vezetésével ismét a számtalanféle „anarchizmus” népfrontját, „szintézisét” vallotta, míg a forradalmi anarchisták megerősítették szervezetüket Forradalmi Anarchista Kommunista Unió (UACR) néven, amely 1930-ig működött.

Ezekben a harcokban részt vettek az orosz emigráns anarchisták is, akik között végig többségben voltak a forradalmi elemek. Ők már 1925-ben megalakították az Oroszországi Anarchisták Külföldi Csoportját, amely Munkásigazság (Gyelo Truda) néven újságot jelentetett meg Nyesztor Mahno, Ida Mett és Pjotr Arsinov szerkesztésében. Ebben közölték le a csoport programszövegét, a „Liberter kommunizmus szerveződési platformját”, amely később csak mint „a Platform” híresült el.

A Platform megjelenése nyomban dühödt vitákat kavart. Volin vezetésével a szintezisták támadást indítottak lapjukban, az „Egyesülés”-ben. „Az az állítás, hogy az anarchizmus csupán az osztályharc teóriája, egyoldalú nézőponthoz vezet” - jelentette ki Volin.

1927. február 5-ére a platformisták találkozót hívtak össze, amelynek célja egy nemzetközi forradalmárkonferencia megszervezése lett volna. Felállt egy ideiglenes bizottság Mahno, a kínai Csen és a lengyel Ranko részvételével. A hat országból összegyűlt résztvevők kidolgozták a leendő konferencia főbb vitapontjait:

1. Az osztályharc, mint az anarchizmus legfontosabb eleme;
2. Az anarchista-kommunizmus, mint a mozgalom alapja;
3. A szindikalizmus, mint a harc lényeges eszköze;
4. Az Anarchisták Általános Szövetsége létrehozásának szükségszerűsége, mely szervezet az ideológiai és taktikai egységen, valamint a kollektív felelősségvállaláson nyugszik;
5. Egy pozitív program szükségessége a társadalmi forradalom megvalósításának érdekében.

A korszak szintjén ez igen forradalmi programnak számított, habár vannak benne idegenül csengő elemek, így például a szakszervezeti munka bizonyos formáinak elfogadása: ennek lehetetlenségét az 1918-21-es német események nagyon jól megmutatták. 1920-ban Németországban még a forradalmi szindikalistákat tömörítő legradikálisabb csoport, az FVGD-AS is a szakszervezeti tevékenység ellen fordult, és a forradalmi kommunistákkal egyesült a harc folytatására.

A javaslat körüli vita azonban nem érhetett véget, mivel a rendőrség lecsapott a gyűlésre, és mindenkit letartóztattak. Mahnót csak a francia anarchisták kampánya mentette meg a deportálástól. Végül a „Forradalmi Anarchista-Kommunisták Nemzetközi Federációja” csak terv maradt, és többen a résztvevők közül is szembefordultak vele (pl. Camillo Bemeri, a kiváló olasz anarcho-kommunista is, akit 1937. májusában Barcelonában majd Gerő Ernő tesz el láb alól). Az individualista oldalról is nagy támadás indult be, Malatesta vezényletével. Mahnóék 1927. augusztus 18-án megjelentették a „Válasz az Anarchista-Zűrzavaristáknak” című visszavágást. Ebben kifejtik a forradalmi vezetés szükségességéről vallott nézeteiket: „Nyilvánvaló, hogy a forradalom maguknak a tömegeknek a műve lesz, de a forradalmi tömeg mindig kitermeli a kezdeményezők kisebbségét, akik továbblökik az eseményeket.”  Ez az álláspont óriási szálkát jelentett az „egyén” szabadságát és a korlátlan individualizmust hirdető „anarchisták” szemében, akikről egyébként a cikk így emlékezett meg: „Az individualistáknak ez az egész brancsa, amelyik magát anarchistának nevezi valójában a legkevésbé sem az. Ez a sok ember, akik - de egyáltalán milyen alapon? - összegyűlnek, és kijelentik, hogy, 'mi egy család vagyunk', és ezt a vegyüléket 'anarchista szervezetnek' nevezik, nemcsak hogy idétlen, hanem kifejezetten ellenséges.”

Habár a nemzetközi szervezet nem jöhetett létre, a Platform jelentős hatást gyakorolt több ország forradalmi anarchistáira. Franciaországban az állandó átalakulás fortyogásában a platformisták többször is ellenőrzésük alá vonták a legnagyobb anarchista szervezetet, de végül mindig szakítaniuk kellett vele. Ez fontos tanulság volt számukra arra nézve, hogy soha nem érdemes törődni az elavult, ellenforradalmi kötöttségeket hordozó szervezetek foldozgatásával, megreformálásával, hanem mindig, újabb szakításokon keresztül kell konkretizálni a proletariátus osztályprogramját. Olaszországban és Bulgáriában is alakultak platformista szervezetek, akárcsak Lengyelországban, bár ez utóbbi csupán az általános alapelveket vette át, és magát a Platformot, mint autoriter szöveget, elutasította.

Az 1939-45-ös háború szétzilálta az anarchizmus sorait, de miután a kapitalista béke nem hozott jelentős változást a kapitalista háborúhoz képest, az osztályharcos tevékenység ismét megerősödött. Ekkorra a bolsevikok - ideértve a trockistákat is - már eljátszották szerepüket, és nemigen gyakorolhattak hatást a valóban osztályharcos proletár elemekre - legalábbis Európában. A forradalmi mozgalom több esetben ismét visszanyúlt a Platformig, és olyan, némileg ellentmondásos, de mindenképpen forradalmi irányultságú szervezeteket hozott létre, mint a Liberter Kommunista Szövetség (FCL) Franciaországban és az Anarchista Proletár Akciócsoportok (GAAP) Olaszországban az 1950-es évek elején, majd a különféle országokban működő Forradalmi Anarchista Szövetségeket.

A Platform

Maga a szöveg, mint fentebb láttuk, olyan időszakban jött létre, amikor az ellenforradalom - az 1917-23-as forradalmi hullám leverése után - ereje teljében volt. Így a szöveg érdeklődésének homlokterében érthető módon a mozgalom zavarossága, szervezetlensége, a központosítás és az egységes gyakorlat teljes hiánya áll. Kétségtelen, hogy a végletesen centralizált és - legalábbis a proletárok harcával szemben egységes gyakorlatot folytató tőke erőivel szemben csak hasonló módszerekkel vehető fel a harc. A proletariátus harcának antidemokratikus, diktatórikus lényegét azonban az álanarchizmus minden erejét összeszedve támadta. Így a kívánatos egység csak nélkülük, ellenük valósulhatott meg.

A Platform helyesen leszögezi, hogy az anarchizmus „nem egy gyönyörű utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma”. Gyakorlat és elmélet burzsoá kettőssége helyett itt egy szerves egységről, a tőkés társadalom lerombolásának folyamatáról van szó, annak összes konkretizálódásában. A Platform végig az aktív valóságból indul ki, és annak megfelelően próbál reagálni, nem érdeklik az elméleti „problémák”, amelyekről a különféle „anarchológusok” hatalmas vitákat folytatnak (hordott-e Kropotkin virágmintás alsónadrágot, és lesz-e időjárás-jelentés az anarchista társadalomban?).

A szöveg mindenekelőtt egy erős, átfogó anarchista szervezet megalakítását szorgalmazza. Ez talán ma egyértelműnek tűnik, de abban a helyzetben nem volt az. Számos álanarchista magának a szervezettek a szükségességét is tagadta, de ha már létezik szervezet, akkor az csupán névleges, koordinációs valami legyen, amelyben az egyes személyek és alcsoportok belső autonómiával bírnak. Ez a demokratikus álszervezet aztán minden esetben bebizonyította teljes képtelenségét bárminemű forradalmi tevékenységre. A Platform készítői ezért az egységes - forradalmi - irányvonal és a szervezett közösségi gyakorlat mellett foglaltak állást. Ez rettentő fontos lépés volt az anarchistáktól, hiszen éppen azokat a tabukat döntögették, amelyek az anarchizmus akadályait jelentették a valóban hatásos harcra.

A Platform kiemeli a szintézis alapján megvalósuló álszervezet értelmetlenségét. A szöveg célja tulajdonképpen nem más, minthogy egy kialakuló, nemzetközi anarchista-forradalmi szervezet, vagyis a kommunista proletár világpárt, az osztállyá szerveződött proletariátus programját nyújtsa. Ez a feladat azonban természetesen meghaladta a szöveg kereteit. Egyáltalában véve, ez a proletariátus forradalmi programja, habár létező és ható történelmi valóság, nem más, mint maga a forradalmi folyamat: senki, semmilyen csoport sem lesz képes arra, hogy pontosan írásba fektesse le. Erre azonban nincs is szükség, hiszen az osztályharc konkretizálódásai során - amelyekbe az írott dolgok is éppúgy beletartoznak - ez a program valamilyen mértékben mindig realizálódik. Ezekből az eseményekből, ha úgy tetszik, a tanulságok formájában, bizonyos jegyei levonhatók és kikövetkeztethetőek. Ilyenek mindenekelőtt a demokráciával való szakítás, a proletárdiktatúra, a parlamentarizmus és a szakszervezetek elleni harc, a pártok elleni harc, és az anarcho-kommunista forradalmi mag - rossz szóval az „élcsapat” - feladatai. Ezek a pontok nem jelennek meg mindig tisztán a Platformban sem.

A szöveg leggyengébb részei azokkal a konkrét teendőkkel foglalkoznak, amelyek a forradalom alatt, a termelés, fogyasztás, hadsereg stb. megszervezéséről próbálnak meg valamilyen képet adni. Le kell szögezni, hogy a Platform - amely az álanarchizmussal való szakítás és a proletárforradalom néhány egyéb, igen fontos kérdésében kifejezetten messzire ment el - itt az utópiagyártás talajára téved. Ezekkel az utópiákkal éppen az a probléma, hogy akár még meg is valósíthatóak: alapjában ugyanis nem oldják fel az emberi tevékenység és a munka, az eszköz és az áru, a használati és a csereérték közti antagonizmust. A városok és a falvak közötti csere - bár jelentős egyszerűsítéssel - pl. napjainkban is így zajlik... A platformisták nem látták át a proletárforradalom totálisan felforgató jellegét, azt a sajátosságát, hogy a viszonyokat alapvetően kell, hogy megváltoztassa. A fenti antagonizmusoknak már a forradalom első percében pusztulniuk kell - egyáltalán, honnan számoljuk a forradalom perceit... -, és nem elképzelhető az átmeneti, félig-kapitalista-félig-kommunista állapot. Bár a szöveg ezt maga is külön fejezetben szögezi le, rámutatva az átmenettel kapcsolatos koncepciók ellenforradalmi voltára, a második részben éppen egy ilyen állapotot vázol fel. A proletariátus diktatúrájának - amely nem az „átmenet szerve”, hanem a forradalmi harc, a proletár osztály természete - formája az anti-állam, amely a ma fennálló rend teljes, aktív tagadása, mint ahogy a proletariátus, mint osztály léte már önmagában a burzsoá demokrácia tagadása.

A szöveg készítői gyakran beleesnek abba a hibába is, hogy a proletárok, illetve az ő szóhasználatukban ugyanezt jelentő „munkások” „szabadságáról” és „függetlenségéről” beszélnek. Íme, két újabb anarchista fétis, amelyet a szöveg nem volt képes túlhaladni. Ez a két fogalom csakis a kapitalista társadalomban bír jelentéssel. De mitől szabad és független egy munkás? A kapitalizmustól? Attól nyilván nem, hiszen éppen az határozza meg létét, mint munkásét és mint társadalmi lényét egyaránt. Tehát éppen saját osztályától szabad és független, attól az erőtől, amelynek célja nem más, mint ennek a társadalomnak - így a „munkás” szabadságának és függetlenségének is -, a totális lerombolása. Az érdekes az, hogy a szöveg gyakorlatban több esetben leszámol ezekkel az illúziókkal, amikor a centralizáció, az egységes szervezet mellett érvel. Támadták is ezért a szabadság bajnokai eleget.

Mint arra már korábban utaltunk, meglehetősen zavaros a szakszervezetekkel szemben kifejtett álláspont is. Míg máshol világosan kiderül, hogy a forradalmi harc nem más, mint az anarchista kommunizmus, addig ebben a kérdésben a szerzők különféle szinteket húznak, és a szindikalizmust egy harci formaként jelölik meg. Egyrészt látják a szakszervezetek ellenforradalmi szerepét, amit a forradalom idején a szindikalisták jó része maga is meglátott, másrészt hisznek még a javítás lehetőségében. Az általuk kifejtett elképzelés: anarchista befolyás alatt álló szakszervezet. Ez azonban önellentmondás: egy olyan szervezet, amely az általa lerombolni szánt (hiszen anarchista) társadalmat kívánja folyamatosan optimalizálni, éppen a lerombolását eredményező ellentmondások elsimítgatásával (hiszen szakszervezet). A proletariátus történelmi programja ugyanis NEM tartalmaz béralkukat, bejelentett sztrájkokat, szakszervezeti majálisokat és érdekegyeztető tanácsokat. Ellenben tartalmazza a bérmunka eltörlését, az erőszakos vadsztrájkokat, a harc eksztatikus örömét és az ellenséges érdekek diktatórikus elnyomását.

Nem kívánunk külön foglalkozni a termeléssel és elosztással, a hadsereggel stb. foglalkozó résszel. Komolytalan, helyenként kifejezetten veszélyes álmodozások ezek önigazgatásról és önkéntességről stb. Egyfajta demokratikus mennyország, amely teljes ellentétben áll az általános rész elvárásaival. Annyit azonban hozzátennénk, hogy aki arra tesz próbát, hogy a jelen társadalom viszonyai között a kommunista társadalom leírásával próbálkozzon, az nem juthat tovább az álmodozásnál.

A szöveg végén a szerzők újabb álanarchista fantommal kénytelenek megbirkózni, amely bizony elnyeléssel fenyegeti őket: a federalizmussal. Bár a szöveg egésze az osztállyá szerveződés és a harc centralizálásáról szól a valóságban - és ezt az álanarchista nyüszögők igen világosan látták -, addig a szerzők megijedtek saját elképzelésük konzekvenciájának, a centralizálás szükségességének verbális elismerésétől. Ezt így próbálják megoldani, hogy megkülönböztetnek „rossz” és „jó” federalizmust. A rossz az ego fontosságát hangsúlyozza, és az individualisták eszköze, míg a jó, nos, az tulajdonképpen már nem is federalizmus, mint kiderül, hanem centralizmus... Éppen a kérdés homályossága, pontosabban az e téren mutatkozó szakításhiány vezeti oda a szerzőket, hogy leírják azt a bődületes burzsoá marhaságot a Szövetségi Végrehajtó Bizottságról. Hát ez bizony nem a „szervezett élcsapat”...

Röviden még egy fontos kritikai észrevétel: a szöveg folytonosan elkülöníti a parasztságot és a proletariátust. Holott ez utóbbi természetesen nem csak az „olajos kezű munkásokat” jelenti. A parasztság NEM társadalmi osztály, hanem egy munkamegosztási réteg. Burzsoák éppen úgy vannak a soraiban, mint proletárok (ez éppen így igaz végül is a munkásságra is, habár nyílván több a parasztburzsuj). Fontos tanulság azonban, hogy a parasztság a modern forradalmi mozgalomban, Európában, illetve azokon a területeken, ahol földjének többé-kevésbé valódi tulajdonosa volt (így Oroszországban nem!) inkább ellenforradalmi szerepet játszott. A parasztság forradalmi potenciáljának túlbecsülése éppen a platformisták kicsit túlhangsúlyozottan orosz nézőpontjának köszönhető. Túlhangsúlyozzák a munka fontosságát is. Beleesnek abba a régi ouvrierista szakadékba, ami a szociáldemokrácia legrégibb fegyvere ellenünk: az, hogy legyünk büszkék a munkánkra, arra, hogy munkások vagyunk, szemben a „henye” burzsoáziával, harcoljunk a „munka társadalmáért”..! A kommunizmus azonban nem más, mint a munka, minden nemű munka totális tagadása, az emberi tevékenység megvalósítása az elidegenedett tevékenységgel szemben. Nemhogy nem vagyunk arra büszkék, hogy munkások vagyunk, hanem éppen ezért, a munka ellen lázadunk! „Mi a különbség szociáldemokraták és kommunisták között?” - tette fel a kérdést a Szituacionista Internacionálé a hetvenes évek elején: „A szociáldemokraták teljes foglalkoztatást akarnak. A kommunisták teljes munkanélküliséget.”

Végezetül még egyszer le kívánjuk szögezni, hogy a Platform nem szent szöveg, és több, mint nem hibátlan. Nem volt az 1926-ban sem. Célja azonban - mint ezt a szerzők leszögezik - nem is egy Biblia létrehozása volt, hanem egyfajta vitaindítás, amely közös forradalmi tevékenységet eredményez a valóban forradalmi elemek között. Jobbat kívánni mi sem tudunk, mint hogy töltsön be ma is ilyen feladatot.





A liberter kommunisták szerveződési platformja (1926)



Bevezetés

Nagyon nagy jelentőségű, hogy minden erőfeszítés, a liberter nézetek ereje és elvitathatatlanul pozitív jellemzői, a társadalmi forradalomban képviselt anarchista álláspontok őszintesége és tisztessége, és végül a liberter kommunizmusért vívott küzdelem során tanúsított minden hősiesség és áldozat ellenére, az anarchista mozgalom továbbra is gyenge maradt, és a munkásosztály harcának történelme során nem volt jelentős tényező, nagyon gyakran csupán epizódjellegű, kis eseményekben szerepelt.

A liberter nézetek pozitív és legjelentősebb lényege valamint az anarchista mozgalom nyomorúságos állapota közötti ellentmondásnak több oka és magyarázata is van: ezek közül a legfontosabb, a legfőbb ok, a szerveződési alapelvek hiánya és ezek gyakorlati megvalósításának elmaradása az anarchista mozgalom keretein belül.

Az anarchista mozgalom minden országban több helyi csoporttal képviseli magát, amely csoportok ellentmondásos nézeteket vallanak és ellentmondásos tevékenységet folytatnak, nincsenek sem a jövőre szóló perspektíváik, sem pedig folyamatosságuk a militáns munkában, egymás után tűnnek el, és egyáltalán nem hagynak semmiféle nyomot maguk mögött.

Egészében véve, a forradalmi anarchizmus ezen állapotát leginkább a „krónikus és általános szervezetlenség” jellemzi.

Sárgalázként támadta meg a szervezetlenség nyavalyája az anarchista mozgalom testét, hogy sok éven keresztül kínozza.

Kétségtelen, hogy a szervezetlenség az elmélet néhány tökéletlenségéből származik: mégpedig abból, hogy hibásan értelmezték az egyén szerepét az anarchizmusban; ezt az elméletet túlságosan gyakran összetévesztik a felelősség teljes hiányával. Az „egyén” önkifejezésének szerelmesei, csupán a személyes élvezetek nézőpontjából, makacsul ragaszkodnak az anarchista mozgalom kaotikus állapotához és mindezt az anarchizmus megváltoztathatatlan elveivel és tanítómestereivel támasztják alá.

De ezek elvek és a tanítómesterek pontosan az ellenkezőjét állítják.

A szétszórtság pusztító: a szorosan összefüggő egység az élet és a fejlődés jele. A társadalmi harcok ezen törvénye egyaránt vonatkozik az osztályokra és a szervezetekre.

Az anarchizmus nem egy gyönyörű utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma. Ezért minden erejét egy szervezetben kell egyesítenie, folyamatosan agitálnia, ahogy ezt az osztályharc valósága és stratégiája megköveteli.

Meg vagyunk róla győződve,” - mondja Kropotkin - hogy egy anarchista szervezet alakítása Oroszországban távolról sem hátrányos a közös forradalmi feladat szempontjából, éppen ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben kívánatos és hasznos lenne.” (Előszó Bakunyin A párizsi kommün” c. művéhez.)

Maga Bakunyin sem ellenezte soha egy általános anarchista szerveződés létrehozásának gondolatát. Ellenkezőleg, a szerveződés létrehozása érdekében tett erőfeszítései valamint az I. Internacionáléban végzett aktivitása feljogosít minket arra, hogy egy ilyen szerveződés létrehozásának első aktív harcosát lássuk benne.

Általában szólva, gyakorlatilag az összes aktív anarchista militáns harcolt a szétszórt tevékenység ellen, és mindig céljaiban és eszközeiben egységbe forrott anarchista mozgalmat szeretett volna.

Az 1917-es orosz forradalom folyamán volt érezhető a leginkább és a legégetőbben a szervezet hiánya. Ez alatt a forradalom alatt mutatta a liberter mozgalom a legnagyobb fokú szektásságot és összevisszaságot. Az általános szervezet hiánya sok aktív anarchista militánst a bolsevikok soraiba sodort. Szintén a szervezet hiánya az oka ma is sok militáns passzivitásának, gyakran elég jelentős erejük kihasználatlanságának.

Rettenetesen nagy szükségünk van egy szervezetre, amely összefogja az anarchista mozgalom résztvevőinek nagy részét, és meghonosít az anarchizmusban egy általános és taktikai politikai irányvonalat, amely útmutatóként szolgál az egész mozgalom számára.

Itt az ideje, hogy az anarchizmus kimásszon a szervezetlenség posványából, véget kell vetni a legfontosabb taktikai és elméleti kérdések körüli végeérhetetlen tétovázásoknak, el kell mozdulni egy tisztán felismerhető cél irányába, és szervezett közösségi gyakorlatot kell megvalósítani.

Azonban nem elégséges csupán egy ilyen szerveződés megalakításának szükségességét kimutatni: létrehozásának módszereit is fel kell tárni.

Elutasítjuk azt az elméletileg és gyakorlatilag is ostoba ötletet, hogy a szervezetet a „szintézis” receptje alapján létre lehetne hozni, ami az anarchizmus különböző tendenciáit képviselők újraegyesítését jelentené. Egy ilyen szervezet, mivel különböző elméleti és gyakorlati elemeket egyesítene, csak egyének mechanikus gyülekezete lenne, ahol minden egyén különböző nézeteket vall az anarchista mozgalom minden kérdéséről, és ez a gyülekezet elkerülhetetlenül felbomolna, amint szembekerül a valósággal.

Az anarcho-szindikalista módszer nem oldja meg az anarchista szerveződés problémáját, mivel ott nem képvisel elsőbbséget ez a probléma, és csak az érdekli őket, hogy behatoljanak az ipari proletariátus köreibe és ott megerősödjenek.

Pedig ott nem lehet sok mindent elérni, még akkor sem, ha szilárdan megvetik a lábukat, hacsak nem létezik egy általános anarchista szervezet.

Az egyetlen módszer az általános szervezet problémájának megoldására véleményünk szerint az, hogy össze kell gyűjteni az aktív anarchistákat a célból, hogy pontosan meghatározzuk álláspontjainkat, az elméleti, taktikai és szervezeti stb. álláspontokat, azaz létrehozzuk egy egységes program többé-kevésbé tökéletes alapját.

Az utóbbi évek társadalmi küzdelmeinek tapasztalatai az anarchisták számára egyik legfontosabb feladatként egy ilyen program kidolgozását jelölték ki. Ennek a feladatnak a megoldására szenteli az orosz száműzöttek csoportja energiájának jelentős részét.

Az alább közzétett Szerveződési Platform egy ilyen program főbb pontjait mutatja be. Ennek az írásnak azt a célt kell szolgálnia, hogy megtegye az első lépést, a liberter erők egyetlen, aktív forradalmi küzdelemre képes szervezetbe való összegyűjtésére, amely szervezet az Anarchisták Általános Szövetsége.

Nem kételkedünk abban, hogy léteznek hiányosságok ebben a platformban, miképpen minden új, jelentős gyakorlati lépésnek vannak hiányosságai. Lehetséges, hogy néhány fontos álláspont kimaradt vagy néhány álláspontot nem megfelelően fogalmaztunk meg, és másokat túl részletesen és önismétlően tárgyaltunk. Mindez nincs kizárva, de nem ezek az életbevágó fontosságú kérdések. Az a fontos, hogy lefektessük egy általános szervezet alapjait, és ezt a célt valósítottuk meg a szükséges mértékben ebben az írásban.

Az már az egész kollektíva, az Anarchisták Általános Szövetségének a feladata, hogy kibővítse, elmélyítse, és az egész anarchista mozgalom világos és határozott programjává tegye.

Más szinten is vannak kétségeink. Előrelátjuk az önimádó individualista és a kaotikus anarchizmus híveinek támadásait, akik habzó szájjal azzal fognak vádolni minket, hogy tönkretesszük az anarchista alapelveket. Azonban mi nagyon jól tudjuk, hogy az individualista és kaotikus elemek az anarchista alapelveken nem mást értenek, mint politikai érdektelenséget, hanyagságot és minden felelősség hiányát, mely nézetek majdnem gyógyíthatatlan szakításokat okoztak a mozgalomban, és amelyek ellen mi minden energiánkkal és szenvedélyünkkel harcolunk. Ezért nyugodtan figyelmen kívül hagyjuk a tőlük érkező kritikákat.

Más militánsokra alapozzuk a reményeinket, azokra, akik hűek maradtak az anarchizmushoz, azokra, akik végigélték és szenvedték az anarchista mozgalom tragédiáit, és fájó szívvel keresik a megoldást.

Továbbá, nagy reményeket fűzünk a fiatal anarchistákhoz, akik az orosz forradalom emlőin nevelkedtek, és kezdettől fogva építő jellegű problémákkal foglalkoztak. Ők bizonyosan követelni fogják a pozitív és szervezeti anarchista elvek megvalósítását.

Felhívunk minden, a világ négy égtája felé szétszóródott orosz anarchista szervezetet, továbbá az elszigetelt militánsokat, hogy egyesüljenek a közös szerveződési platform alapján.

Legyen ez a dokumentum a forradalmi gerinc, az orosz anarchista mozgalom militánsainak gyűjtőpontja! Képezze az Anarchisták Általános Szövetségének alapját!

Éljen a Világ Munkásainak Társadalmi Forradalma!


Gyelo Truda Csoport, Párizs, 1926. június 20.



Általános rész

1. Osztályharc - szerepe és jelentése

Nincs egységes emberiség
Csak osztályok vannak:
Szolgák és Rabtartók”

Napjaink burzsoá kapitalista társadalma - összes elődeihez hasonlóan - nem „egységes emberiségből” áll. Két alapvetően különböző táborra oszlik, amelyek társadalmi különbsége helyzetükből és funkcióikból ered; a proletariátusból (a szó tágabb értelmében) és a burzsoáziából.

A proletariátus osztályrésze immár századok óta, hogy hordozza a fizikai munka súlyos igáját, a munkáét, amely a javakat termeli, de nem neki, hanem annak a kiváltságos osztálynak, amelyik a magántulajdont, a hatalmat, a kulturális termékeket (tudományt, művelődést, művészetet) birtokolja: a burzsoáziának. A munkástömegek társadalmi rabszolgasága és kizsákmányoltatása az az alap, amelyen a modem társadalom nyugszik, amely nélkül képtelen létezni.

Ez hozza létre az osztályharcot, amely egyrészről nyílt, erőszakos módon lép fel, másrészről egy lassú, érzékelhetetlen fejlődés látszataként, amely a szükségletek és követelések, valamint a munkásigazság elképzelésének visszatükröződése.

Az emberi társadalom teljes története a dolgozó tömegeknek jogaikért, szabadságukért, a jobb életért vívott harcának folyamataként jelenik meg. Mindig ez volt az elsődleges faktora az emberi társadalmaknak, amely meghatározta formájukat és struktúrájukat.

Az összes állam politikai és társadalmi uralma mindenekelőtt az osztályharc terméke. Bármely társadalom alapvető felépítése megmutatja, hogy milyen szinten áll, és hol található az osztályharc. A legkisebb változás az osztályok harcának folyamatában, az osztályok közötti relatív erőviszonyokban folyamatos változásokat eredményez az adott társadalom összetételében és struktúrájában.

Ez az általános, átfogó megjelenése és jelentése az osztályharcnak az osztálytársadalmak életében.

2. Az erőszakos társadalmi forradalom szükségessége

A tömegek erőszakos rabságba hajtása és kizsákmányolása a modern társadalom alapja. Működésének minden megjelenése: a közgazdaság, a politika, a társadalmi viszonyok, osztályerőszakon nyugszanak, amelynek kiszolgáló szervei: a hatóságok, a rendőrség, a hadsereg a bíróságok. Minden ebben a társadalomban, minden egyes vállalkozás, akárcsak maga az egész Állam nem más, mint a kapitalizmus bástyája, ahonnan állandóan szemmel tarthatják a munkásokat, és ahonnan bármikor készek bevetni erőiket a munkások bármilyen mozgalma ellen, amely veszélyezteti ennek a társadalomnak az alapjait, vagy akár csak megzavarja a nyugalmát.

Ugyanakkor ennek a társadalomnak a rendszere szándékosan a tudatlanság és a szellemi megrekedtség állapotában tartja a dolgozó tömegeket; erővel akadályozza meg morális és intellektuális szintjük emelkedését, hogy minél egyszerűbben tehessen velük amit akar.

A modern társadalom haladása: a tőke technikai fejlődése és politikai rendszerének tökéletesedése megerősíti az uralkodó osztályokat, és egyre nehezebbé teszi az ellenük való harcot, ezáltal késlelteti a munkaerő felszabadításának döntő pillanatát.

A modern társadalom elemzése ahhoz a végkövetkeztetéshez vezet minket, hogy a kapitalista társadalomnak a szabad dolgozók társadalmává való alakításához vezető egyetlen lehetséges út az erőszakos társadalmi forradalmon át vezet.

3. Anarchizmus és liberter kommunizmus

A munkások elnyomásának termékeként létrejövő osztályharc, és az elnyomottak igénye a szabadságra adott életet az anarchizmus elképzelésének: az elképzelésnek, amelynek alapja az osztályok létén és az Államon nyugvó társadalmi rendszer teljes tagadása, és annak felváltása a munkások szabad, állammentes önigazgató társadalmával.

Így az anarchizmus nem egy gondolkodó vagy pedig egy filozófus absztrakt észrevételeiből származik, hanem a munkásoknak a kapitalizmus ellen folytatott közvetlen harcából, a munkások akaratából és szükségleteiből, a szabadság és egyenlőség utáni vágyaikból, azokból a vágyakból, amelyek részben kifejeződtek a dolgozó tömegek létének és harcának leghősiesebb részeiben.

A kiemelkedő anarchista gondolkodók, Bakunyin, Kropotkin és a többiek nem felfedezték az anarchizmust, hanem, meglátva azt a tömegekben, gondolataik és tudásuk erejével egyszerűen csak segítettek meghatározni és elterjeszteni.

Az anarchizmus nem személyes erőfeszítések eredménye, és nem is egyéni kutatások tárgya. Hasonlóképpen, az anarchizmus nem humanista vágyak terméke. Nem létezik egységes emberiség. Bármilyen kísérlet, amely az anarchizmust a jelenlegi humanizmus megjelenésének próbálja meg beállítani, vagy általános humanista jellemzőkkel kívánja felruházni, történeti és társadalmi szempontból is hazugság, amely vitathatatlanul a fennálló helyzet és a további kizsákmányolás igazolásához vezet.

Az anarchizmus általános humanitása csak abban az értelemben igaz, hogy a tömegek elképzelései minden ember életében javulást hoznak majd, és ez véget vet a jelenlegi vagy jövőbeli humanizmusnak, mely elválaszthatatlan a kizsákmányolt munka lététől. Ha a munkástömegek győzedelmeskednek, az egész emberi nem újjászületik; ha nem, akkor az erőszak, kizsákmányolás, rabszolgaság és elnyomás ugyanúgy uralja majd tovább a világot, mint annak előtte.

Az anarchizmus létrejötte, virágzása és megvalósulása a dolgozó tömegek életében és harcában gyökerezik, ahhoz kötődik.

Az anarchizmus a jelenlegi burzsoá társadalmat olyan társadalommal kívánja felváltani, amely biztosítja a munkásoknak munkájuk termékét, szabadságukat, függetlenségüket, társadalmi és politikai egyenlőségüket. Ez a társadalom lesz a liberter kommunizmus, amelyben mind a társadalmi szolidaritás, mind a szabad egyén megtalálja teljes kifejlődését, és tökéletes harmóniában fejlődhet.

A liberter kommunizmus szerint a társadalmi érték egyetlen forrása a fizikai vagy szellemi munka, és értelemszerűen csak a munka jogosult a társadalom és a gazdaság irányítására. Ezért a liberter kommunizmus sem nem védelmezi, sem nem teszi lehetővé bármiféle nem-dolgozó osztályok létezését.

Mindaddig, amíg ezek az osztályok egy időben léteznek a liberter kommunizmussal, addig az utóbbi semmiféle kötelezettséget sem fog ismerni az előbbivel szemben. Ez csak abban az esetben változhat meg, ha a nem-dolgozó osztályok is termelővé válnak, és hajlandóak lesznek a kommunista társadalomban élni ugyanolyan feltételek között, mint akárki más, a társadalom szabad tagjaiként, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, mint bármely termelő elem.

A liberter kommunizmus véget kíván vetni mindenféle kizsákmányolásnak és erőszaknak, irányuljanak azok akár egyes emberek, akár tömegek ellen. Ezt elérendő olyan társadalmi és gazdasági bázist fog létrehozni, amely a közösség minden részét egyesíti, minden egyénnek egyenlő helyet és maximális jólétet biztosítva. Ennek alapja minden termelőeszköz közös tulajdona (az ipar, szállítás, nyersanyagok stb. területén), és a munkásosztály egyenlőségén és önigazgatásán alapuló gazdasági szervezetek kiépítése.

Ennek az önigazgató munkástársadalomnak a keretei között a liberter kommunizmus egyenlő jogot és értéket ad minden egyénnek (nem az egyéniségnek „általában”, nem is a „misztikus ego-nak”, vagy az egyén koncepciójának, hanem minden valódi, élő egyénnek).

4. A demokrácia tagadása

A demokrácia a burzsoá kapitalista társadalom egy formája.

A demokrácia alapja a modern társadalom két antagonisztikus osztályának, a munkásosztálynak és a kapitalista osztálynak a fenntartása, és azok együttműködése a kapitalista magántulajdon talaján. Ennek az együttműködésnek a kifejeződése a parlament és a nemzetet képviselő kormányzat.

Formálisan a demokrácia kinyilvánítja a szólás- és sajtószabadságot, a szerveződés szabadságát és a törvény előtti egyenlőséget mindenki számára.

A valóságban mindezek a szabadságjogok igen viszonylagosak: addig érvényesek, amíg meg nem sértik az uralkodó osztály, vagyis a burzsoázia érdekeit.

A demokrácia érintetlenül megőrzi a kapitalista magántulajdont. Megadja a burzsoáziának az ország teljes gazdasága feletti ellenőrzés lehetőségét csakúgy, mint a teljes sajtóét, oktatásét, tudományét, művészetét - és így a burzsoázia lényegében az ország abszolút gazdájává válik. A gazdaság területén élvezett teljes monopóliuma a burzsoáziát egyben a politikai életben is határtalan hatalomhoz juttatja. Valójában a demokráciák parlamentjei és képviseleti kormányzatai nem mások, mint a burzsoázia végrehajtó szervei.

Következésképpen a demokrácia nem más, mint egy a burzsoá diktatúra formái közül, amely a politikai szabadság és misztikus demokratikus garanciák megtévesztő álarca mögé búvik.

5. Az állam és az autoritás elutasítása

A burzsoázia ideológusai úgy határozzák meg az Államot, mint azt a szervezetet, amely szabályozza az emberek közötti komplex politikai, polgári és társadalmi kapcsolatokat a modern társadalomban, amelynek rendjét és törvényeit védelmezi. Ezzel a meghatározással az anarchisták is tökéletesen egyetértenek, csupán kiegészítik azzal, hogy ennek a rendnek és törvényességnek az alapja az emberek elsöprő többségének rabszolgasorba döntése egy elenyésző kisebbség érdekében, és az állam valójában ezt a célt szolgálja.

Az Állam a burzsoázia folyamatos, szervezett erőszakja a munkások ellen; és ezen erőszak végrehajtó szerveinek rendszere.

A balos szocialisták és részben a bolsevikok, szintén a kapitalizmus szolgáiként határozzák meg a burzsoá Államot és Hatalmat. De ugyanakkor fenntartják, hogy ez az Állam és Hatalom a szocialista pártok kezében hatásos fegyver lehet a proletariátus felszabadításáért vívott küzdelemben. Így ezek a pártok egy szocialista Hatalomért és egy proletár Államért harcolnak. Egyesek (a szociáldemokraták) békés parlamentáris eszközökkel kívánják a hatalmat meghódítani, míg mások forradalmi úton (a bolsevikok, a baloldali szocialista forradalmárok).

Az anarchizmus mind az Államot, mind az Hatalmat alapjában elvetendőnek, a munka felszabadítására nézve végzetesnek tartja.

A Hatalom mindig a tömegek kizsákmányolásának és rabszolgasorba döntésének függvénye. Ebből a kizsákmányolásból született, ennek érdekében hozták létre. Erőszak és kizsákmányolás nélkül létének értelmét veszítené el.

Az Állam és a Hatalom elveszi a kezdeményezést a tömegektől, megöli az alkotás és a szabad tevékenység szellemét, az alávetettség szolgai pszichológiáját neveli bele az emberekbe, a vágyakozásét, a szociális létrán való magasba jutás reményét, a vezetőkben való vak bizalmat, és a hatalomban való osztozás illúzióját.

Így a munka felszabadítása csakis a dolgozó tömegeknek és osztályszervezeteiknek a kapitalista rendszer ellen folytatott közvetlen forradalmi harcával lehetséges.

A hatalom békés meghódítása a szociáldemokrata pártok által a jelenlegi rend körülményei között egyetlen lépéssel sem mozdítja előre a munka felszabadítását, abból az egyszerű okból, hogy a valódi hatalom, következésképpen a valódi irányítás a burzsoáziáé marad, amely továbbra is ellenőrzi az adott ország gazdaságát és politikáját. A szocialista hatalom reformokra redukálódik: ugyanannak a rendszernek a foltozgatására. (Példák: Ramsay McDonald, a német, svéd, belga szociáldemokrata pártok, amelyek hatalomra kerültek egy kapitalista társadalomban.)

Másrészről a hatalom meghódítása egy társadalmi felfordulás segítségével egy „proletárállam” megszervezése céljából semmi esetre sem szolgálhatja a munka valódi felszabadításának ügyét. Az Állam, amelyet közvetlenül és tudatosan a forradalom eltiprására hoztak létre, minden esetben saját kényszerpályán mozog, amelyet szükségletei jelölnek ki számára; önmaga válik a céllá, specifikus, kivételezett kasztokat termel ki, és így újratermeli a kapitalista Hatalom és Állam alapjait: a tömegek jól ismert, terrorista kizsákmányolását. (Példa: a bolsevik „munkás-paraszt állam”.)

6. A tömegek és az anarchisták szerepe a társadalmi harcban és a társadalmi forradalomban

A társadalmi forradalom alapvető erői a városi munkásosztály, a paraszttömegek és a dolgozó értelmiségiek egy része.

NB!: Habár - a városi- és agrárproletariátushoz hasonlóan - a dolgozó értelmiség is kizsákmányolt és elnyomott osztály, az előbbiekhez viszonyítva mégis meglehetősen megosztott, köszönhetően azon gazdasági privilégiumoknak, amelyeket a burzsoázia bizonyos részük számára biztosít. Ezért a társadalmi forradalom kezdeteinél csupán az értelmiség legkevésbé jól élő része lép fel aktívan.

A tömegeknek a társadalmi forradalomban és a szocializmus felépítésében játszott szerepéről alkotott anarchista koncepció és az etatista pártok elképzelései között igen tipikus különbségek vannak: míg a bolsevikok, és a velük rokon irányzatok úgy vélekednek, hogy a tömegeknek csupán pusztító forradalmi ösztöneik vannak, és képtelenek a kreatív és építő jellegű tevékenységre - ezen alapul az a hitük, hogy az utóbbi tevékenységet a párt Központi Bizottságának az állami kormányt alkotó tagjainak a kezében kell koncentrálni - addig az anarchisták szerint a dolgozó tömegekben gigászi alkotóerő feszül, és az anarchisták azon munkálkodnak, hogy az ezen erők kifejeződése előtt tornyosuló akadályokat lerombolják.

Az anarchisták szerint az Állam a legfőbb akadály, mivel a tömegek jogait bitorolva elveszi tőlük a társadalmi és gazdasági élet összes funkcióját. Az Államnak pusztulnia kell, és nem „majd valamikor” a jövőben, hanem azonnal. A munkásoknak győzelmük első pillanatában le kell rombolniuk, és nem szabad semmilyen formában újjáépíteniük. A termelési és fogyasztási munkásszervezetek federalisztikus és önigazgató rendszerével kell felváltani. Ez a rendszer bármiféle autoriter szervezetet kizár, legyen az akár egy párt diktatúrája, akár más hasonló.

Az 1917-es oroszországi forradalom szemléletesen megmutatta a társadalmi felszabadulás folyamatának ilyen irányultságát azzal, hogy létrehozta a munkás- és parasztszovjetek, az üzemi bizottságok rendszerét. Sajnálatos hibája az volt, hogy nem likvidálta a megfelelő pillanatban az államhatalmat: elsőként az ideiglenes kormányét, majd azt követően a bolsevikokét. A bolsevikok, a munkások és parasztok irántuk való bizalmára alapozva, újraszervezték a burzsoá államot a körülményekhez igazítva azt, és elpusztították a tömegek kreatív aktivitását, támogatva és fenntartva az államot. Megfojtották a szovjetek és üzemi bizottságok szabad rendszerét, amelyek az első lépést jelentették egy állam nélküli társadalom felépítése felé.

Az anarchisták akcióikat két részre osztják: a forradalom előtti, illetve utáni tennivalókra. Mindkét esetben csak akkor tudják szervezett erőként betölteni hivatásukat, ha tisztában vannak harcuk céljaival, és az azokhoz vezető úttal.

Az Anarchisták Általános Szövetségének alapvető feladata a forradalmi periódusban a munkásoknak és parasztoknak a társadalmi forradalomra való felkészítése.

Az anarchizmus a formális (burzsoá) demokrácia, a hatalom és az Állam tagadásával, a munka teljes felszabadításának követelésével az osztályharc szigorú elveinek tökéletes megvalósítását hangsúlyozza. Osztálytudatra ébreszti a tömegeket, és kifejleszti bennük az osztály forradalmi kérlelhetetlenségét.

Az anarcho-kommunista elképzelések, a proletár osztály kérlelhetetlensége, demokráciaellenessége, államellenessége az az irány, amely felé a tömegek liberter tanítását irányítani kell, de önmagában ez még nem elég. Amire még szükség van, az az anarchista tömegszervezet. Ennek eléréséhez két irányban szükséges dolgozni: a forradalmi munkás- és paraszterők kiválasztásával és megszervezésével egy liberter-kommunista elméleti alapon (egy specifikus liberter-kommunista szervezet) másrészt a forradalmi munkások és parasztok újraszervezésén a termelés és fogyasztás gazdasági bázisán (a termelés köré szerveződött forradalmi munkások és parasztok; szabad munkás- és parasztkollektívák). A munkások és parasztok osztálya, amely a forradalmi anarchista álláspontokkal átitatva a termelés és fogyasztás bázisán szerveződik meg, a társadalmi forradalom első jelentős lépése.

Minél inkább tudatos és szervezett anarchisták ezek a szervezetek, annál inkább képesek kifejezni hajlíthatatlan és alkotó akaratukat, mikor üt a forradalom órája.

Ami az oroszországi munkásosztályt illeti: a már nyolc éve tartó bolsevik diktatúra, amely elfojtja a tömegek természetes vágyát a szabad tevékenységre, mindennél jobban bemutatja mindenféle hatalom valódi természetét. Az orosz munkásosztály óriási lehetőségeket rejt magában egy anarchista tömegmozgalom létrehozására. Szervezett anarchista militánsoknak kell azonnal odautazni, hogy reagálhassanak ezekre a lehetőségekre, és minden erejüket arra fordítani, hogy a munkásosztály ne forduljon a reformizmus (mensevizmus) felé.

Ugyanilyen sürgős feladat, hogy az anarchisták megjelenjenek a szegényparasztok között, akik az államhatalomtól sújtva keresik a kiutat, és szintén jelentős forradalmi potenciált rejtenek magukban.

Az anarchisták szerepe a forradalmi periódusban semmi esetre sem szorítkozhat egyedül csak a liberter elképzelések fő vonalainak a propagálására.

Az élet nem csak egy ilyen vagy olyan elképzelés propagandájának arénája, hanem éppen ugyanannyira a harc arénája is, a stratégiáé, és a fenti elképzelések akarásáé, hogy részt kapjanak a társadalom és a gazdaság irányításából.

Az anarchizmus bármely más koncepciónál alkalmasabb arra, hogy a forradalom vezető elve legyen, hiszen csak ezen elképzelés bázisán képes a forradalmi mozgalom a munka teljes felszabadítására. Az anarchista elképzelések vezető szerepe a forradalomban azt sugallja, hogy az eseményeknek az anarchista eszmék irányában kell orientálódniuk. Mindazonáltal ez az elméleti vezető erő nem keverendő össze az etatista pártok politikai vezetésével, amely végül az Államhatalomhoz vezet.

Az anarchizmus nem akar sem politikai hatalmat, sem diktatúrát. Fő feladata, hogy segítsen a tömegeknek megtalálni a társadalmi forradalomhoz és a szocializmus felépítéséhez vezető helyes utat. De nem elegendő, ha a tömegek csak elmozdulnak ezen az úton. Éppilyen fontos fenntartani a forradalom irányát és céljait: a tőke elnyomását a szabad munkások által. Mint az 1917-es oroszországi tapasztalatok mutatják, ez korántsem egyszerű, mindenekelőtt a nagy rakás különféle párt miatt, amelyek a mozgalmat ellenforradalmi célok irányába próbálják elterelni.

Habár a tömegek a társadalmi forrongásban maguktól anarchista irányultságúak, ezek a tendenciák mégis szétszórtak, szervezetlenek maradtak, és így nem termelték ki a liberter elképzelések vezető erejét, amely rögzítve az anarchista irányt és célokat, elvezethetett volna a társadalmi forradalomhoz. Ezt a vezető erőt csak olyan kollektíva alkothatja, amelyet a tömegek erre a célra termelnek ki magukból. A szervezett anarchisták éppen ilyen kollektívát alkotnak.

Egy forradalmi időszakban figyelemreméltóak ennek a kollektívának az elméleti és gyakorlati értékei.

Ki kell fejeznie kezdeményezéseit, és minden szinten részt kell vennie a társadalmi forradalom aktusában: a forradalom irányultságának és általános jellegének kialakításában; a forradalom pozitív feladataiban, az új termelésben, fogyasztásban, az agrárkérdésben stb.

Ezekben a kérdésekben, és még sok másban is, a tömegek egyértelmű és világos válaszokat várnak az anarchistáktól. És attól a pillanattól, hogy az anarchisták deklarálják a forradalomról és a társadalom felépítéséről szóló elképzeléseiket, kötelezik magukat, hogy az összes felmerülő kérdésre világos válasszal rendelkezzenek, hogy ezeknek a problémáknak a megoldását beillesszék a liberter kommunizmus általános koncepciójába, és minden erejüket ezen koncepció megvalósítására fordítsák.

Csak ezen a módon érhető el, hogy az Anarchisták Általános Szövetsége és az anarchista mozgalom betöltse funkcióját, mint a társadalmi forradalom teoretikus vezető ereje.

7. Az átmeneti időszak

Az „átmeneti időszak” kifejezés alatt a szocialista pártok az emberek életének egy olyan meghatározott szakaszát értik, amelynek jellemző elemei a következők: szakítás a dolgok régi rendjével, és az új társadalmi és gazdasági rendszer bevezetése - egy olyan rendszeré, amely mindazonáltal még nem képviseli a munka teljes felszabadítását.

Ilyen értelemben a szocialista politikai pártok összes minimálprogramja,3 például a szocialista opportunisták demokratikus programja, vagy a kommunisták programja a „proletárdiktatúráról” ennek az átmeneti időszaknak a jellemzői.

Az alapvető jellemvonása ezeknek, hogy lehetetlennek tartják a munkáselképzelések azonnali teljes realizálását: a munkások függetlenségét, szabadságát, egyenlőségét - és következésképpen megőrzik a kapitalista rendszer intézményeinek jó részét: az állami kényszert, a javak és termelőeszközök magántulajdonát, a bürokráciát, és számos egyebet az adott pártprogramjuknak megfelelően.

Az anarchisták mindig is ellenségesen viszonyultak az ilyen programokhoz, felismerve, hogy az átmeneti rendszerek lényege a kizsákmányolásnak és a tömegek erőszakos elnyomásának fenntartása, és így elkerülhetetlenül új rabszolgasághoz vezetnek.

Politikai minimálprogramok kialakítása helyett az anarchisták mindig is az azonnali társadalmi forradalom elvét pártolták, amely a tőkésosztályt megfosztja társadalmi és gazdasági előjogaitól, a munkások kezébe adja a javakat, termelőeszközöket, a gazdasági és társadalmi élet minden funkcióját.

Az anarchisták ezt a véleményt képviselték mindmáig.

Az átmeneti időszak elképzelése, amely szerint a társadalmi forradalomnak nem a kommunista társadalomhoz, hanem a régi rendszer X elemének megtartásához kell vezetnie, velejéig ellenforradalmi. Ez a fenti elemek megerősödésével és fejlődésével fenyeget, amelyek aztán mindent visszájára fordíthatnak.

Szemléletesen példázza ezt a bolsevikok „proletárdiktatúrája” Oroszországban.

Szerintük ez csak egy átmeneti lépés a teljes kommunizmus felé. A valóságban ez a lépés nem más, mint az osztálytársadalom restaurációja, amelynek az alján - akárcsak addig - a munkások és parasztok helyezkednek el.

A kommunista társadalom már az első naptól kezdve lehetőséget biztosít minden egyén számára, hogy igényeit korlátlanul kielégíthesse, és tartalmazza annak a társadalmi bázisnak a meghódítását, amely ténylegesen megteremti ezeket a lehetőségeket. Miként a bőség problémája, ez sem elméleti jellegű kérdés, hanem tisztán technikai probléma.

Az az alapvető elem, amelyből az új társadalom megszületik, és amelyen alapul, az a munkások szabadságának, függetlenségének és a köztük lévő kapcsolatok egyenlőségének megváltoztathatatlan doktrínája. Ez az alapvető követelés, amelyért a tömegek felemelik a társadalmi forradalom zászlaját.

Függetlenül attól, hogy a munkásokat leverik, és a forradalom elbukik - amely esetben újra kell kezdenünk a harc szervezését a kapitalista rendszer ellen -; vagy győzünk, és létrehozzuk a föld, a termelés és a társadalmi funkciók önigazgató irányítását, a munkások megteszik az első lépéseket egy szabad társadalom felépítéséhez

Ez az, ami jellemzi a kommunista társadalom építésének kezdetét, amely, ha egyszer elkezdődött, akkor már töretlenül fejlődik tovább, erősödik és tökéletesedik.

Ilyen módon a termelés és a társadalmi funkciók meghódítása a munkások által az a pont, amely éles határvonalat húz az etatista és az antietatista korszakok közé.

Ha az anarchizmus a harcoló tömegek szószólója kíván lenni, a társadalmi forradalom egész korszakának zászlaja, akkor nem idomíthatja programjának pontjai közé a régi rendszer egyetlen elemét sem, az átmeneti időszak prófétáinak opportunista elképzeléseit, és nem is rejtheti el saját alapvető nézeteit, hanem éppen ellenkezőleg: a lehető legnagyobb mértékben képviselnie kell ezeket az elképzeléseket.

8. Anarchizmus és szindikalizmus

Véleményünk szerint a liberter kommunizmus és a szindikalizmus szembeállítása mesterséges kreálmány, híján van minden alapnak és életelemnek.

Az anarchizmus és a szindikalizmus két különböző szintet jelöl. Míg a kommunizmus a szabad munkások társadalma, az anarchista harc célja - addig a szindikalizmus a forradalmi harc elsajátításának egy pillanata, a forradalmi osztályharcnak csak egy formája. A termelés alapján egyesítve a munkásokat, a forradalmi szindikalizmusnak, mint minden, szakmák alapján szerveződő csoportnak, nincs meghatározó teóriája, a világról alkotott olyan átfogó koncepciója, amely megválaszolná az összes bonyolult társadalmi és politikai kérdést, amelyet mai realitásunk felad. Mindig különböző politikai csoportok véleményét fejezi ki, nevezetesen a soraiban harcolókét.

A mi viszonyulásunk a forradalmi szindikalizmushoz annak viselkedéséből következik. Anélkül, hogy itt bővebben elemeznénk a forradalmi szindikalizmus szerepét a forradalom után, hogy az új termelés szervezőivé válnak, vagy elhagyják ezt a terepet a munkásszovjetek és az üzemi bizottságok kedvéért - úgy ítéljük, hogy az anarchistáknak részt kell vállalniuk a forradalmi szindikalizmusban, mint a forradalmi munkásmozgalom egy formájában.

Mindazonáltal a kérdés nem is az, hogy az anarchistáknak szerepet kell-e vállalniuk a forradalmi szindikalizmus harcában, hanem az, hogy milyen szerep legyen az, és meddig terjedjen ez a szerepvállalás.

Az eddigi periódust, amikor az anarchisták egyénileg, propagandistaként csatlakoztak a szindikalista mozgalomhoz úgy látjuk, mint szakemberek kapcsolatépítését egy professzionális munkásmozgalommal.

Az anarcho-szindikalizmus, amely erőteljesen próbálkozik a liberter elképzelések bevitelével a szindikalista mozgalom baloldalán és az anarchista típusú szakszervezetek létrehozásával, előrelépést jelent, de eddig még nem lépett túl a közvetlen tapasztalás módszerén, mivel az anarcho-szindikalizmus számára a szakszervezetek „anarchizálása” nem szükségképpen kapcsolódik össze a többi anarchista szerveződéssel. Csakis ezen az alapon, ilyen kapcsolódással lehet „anarchizálni” a szakszervezeteket és megakadályozni, hogy elmenjenek opportunista és reformista irányba.

Mivel a szindikalizmust csak a munkások professzionális testületének tartjuk, amely híján van bármilyen koherens társadalmi és politikai elképzelésnek, és így önmagában képtelen a társadalmi kérdés megoldására, ezért úgy véljük, hogy az anarchisták szerepe ebben a mozgalomban többek között a liberter elképzelés fejlesztése, és ennek szindikalista nézőpontból való megközelítése, hogy a szindikalizmust a társadalmi forradalom hatásos fegyverévé tehessük. Nem szabad elfelejteni, hogy ha a szakszervezeti mozgalom nem kap erős támogatást az anarchista ideológia oldaláról, akkor rövid időn belül, akár tetszik, akár nem, egy etatista politikai párt befolyása alá kerül.4

Az anarchisták a forradalmi munkások mozgalmában csak akkor tudják elvégezni a feladatukat, ha tevékenységük összefonódik a szakszervezeteken kívül álló anarchista szervezetek tevékenységével. Más szóval: szervezett erőként kell belépnünk a forradalmi szindikalista mozgalomba, és felelős munkát kell ott végezni, a munkát az általános anarchista szerveződés irányában.

Nem csak az anarchista szakszervezetek megalakítására kell törekednünk, hanem erősítenünk kell elméleti befolyásunkat minden szakszervezetben, és annak minden formájában (IWW, az orosz szakszervezetek). Ezt a célt csakis rendesen megszervezett anarchista kollektívák érhetik el; kis, minden szervezeti kapcsolatot és teoretikus egyetértést nélkülöző csoportok azonban nem;

Anarchista csoportok a gyárakban, üzemekben, minden munkahelyen, amelyek az anarchista szakszervezeteket előkészítik, vezetik a harcot a forradalmi szakszervezetekben a liberter elképzelések befolyásáért; olyan csoportok, amelyek akcióit az Anarchisták Általános Szövetsége irányítja: ez az anarchizmus viszonya a szakszervezetekhez. 

Konstruktív rész

A munka világának alapvető célja a harcban egy olyan szabad és egyenlőségen alapuló kommunista társadalom létrehozása a forradalom eszközeivel, amelynek alapelve: Mindenki képességei szerint, és mindenkinek szükségletei szerint”.

Azonban ez a társadalom nem jöhet létre magától, hanem csakis a társadalmi lázadás ereje által. Megvalósulása a társadalmi forradalom hosszabb folyamatának eredménye lesz, amely folyamat meghatározza és kijelöli a győztes munkáserők útját.

A mi feladatunk, hogy már a mostani pillanattól kezdve kijelöljük ezt az utat, és megfogalmazzuk azokat a konkrét és előrevivő problémákat, amelyek ebben a folyamatban a munkásokat foglalkoztatni fogják; az ezeken való továbbjutás pedig megfelelő megoldásukat követeli.

Teljesen magától értetődik, hogy az új társadalom felépítése csak a munkásoknak a burzsoá-kapitalista társadalmon és annak képviselőin aratott győzelme után válik lehetővé. Lehetetlen elkezdeni az új gazdaság és társadalom kialakítását, amíg a kizsákmányolást védelmező államhatalmat nem pusztítottuk el, amíg a forradalom alanyát képező munkások és parasztok a kapitalista gazdaság szolgálói.

Következésképpen a forradalom legelső feladata a burzsoá államgépezet lerombolása, a burzsoázia, és minden privilegizált hatalom kisajátítása, és a lázadó munkásakarat kifejezése a társadalmi forradalom alapelvei által. A forradalomnak ez az agresszív és romboló periódusa arra szolgál, hogy megtisztítsa az utat azon az építő folyamatok előtt, amelyek a társadalmi forradalom gerincét alkotják. Ezek a következők:

1. Az ipari termelés problémájának liberter kommunista szempontból való megoldása.
2. Az agrárprobléma hasonló megoldása.
3. A fogyasztás problémájának megoldása.

Termelés

Nem feledve azt, hogy az ország ipara számos munkásgeneráció fáradozásának eredménye, és hogy az ipar számos csoportja könnyedén összevonható, ezért számunkra a teljes ipari termelés úgy jelenik meg, mint a termelők munkaközössége, amely minden munkáshoz egyként tartozik, de nem egyenként.

Az ország termelési mechanizmusa globális, és a teljes munkásosztályhoz tartozik. Ez determinálja az új termelés jellemzőit és formáját; ez a termelés szintjén globális és közös lesz, abban az értelemben, hogy a munkások által létrehozott termékek mindenkihez tartoznak majd. Ezek a termékek minden kategóriában - képezik azt az általános ellátási alapot, amelyből mindenki, aki részt vett a termelésben, hozzájuthat szükségleteihez, mindenki számára egyenlő alapon.

Az új termelési rendszer teljes egészében mellőzi a bürokráciát és a kizsákmányolás minden formáját, és a testvéri együttműködéssel, a munkásszolidaritással váltja fel őket.

A középosztálynak, amelynek a modern kapitalista társadalomban köztes funkciói vannak - kereskedelem, stb. - akárcsak a burzsoáziának, ugyanolyan körülmények között kell részt vennie a termelés új formájában, mint az összes többi munkásnak. Ha ezt nem teszik, akkor ezek az osztályok kívül rekesztik magukat a munka társadalmán.

Nem lesznek főnökök, vállalkozók, tulajdonosok (államiak sem, mint manapság a bolsevik államban). A termelés irányítása a munkások adminisztratív feladata lesz: a munkásszovjetek, üzemi bizottságok, vagy a gyárak és üzemek munkásvezetése kezébe kerül. Ezek a szervek, a közösségek szintjén kapcsolódva egymáshoz lesznek a területi, majd végül az átfogó és federális termelési irányító egységek. A tömegek által felépített és az ő állandó befolyásuk és ellenőrzésük alatt álló szervek megújítják és megvalósítják majd az önigazgatás, az emberek tömegeinek igazi önigazgatásának elképzelését.

Egyesített termelés, amelyben a termelőeszközök és a termékek egyaránt mindenkihez tartoznak, a bürokrácia felváltása a testvéri együttműködéssel és minden munka egyenlő jogaival, a munkásellenőrzés a tömegek által kiválasztott szervei által irányított termelés; ezek az első gyakorlati lépések a liberter kommunizmus megvalósítása felé vezető úton.

Fogyasztás

Ez a probléma a forradalom alatt kétféleképpen jelenik meg:

1. A szükségletek és a termelés összehangolása.
2. Az elosztás.

Ami a fogyasztási javak elosztását illeti, az elsődleges kérdés az elérhető javak mennyiségétől, és az elfogadott tervektől függ.

A társadalmi forradalom feladata a teljes társadalmi rend újjászervezése, és mindenki életszükségleteinek kielégítése. Ez alól az egyedüli kivételt a nem-munkások csoportja alkotja - azoké, akik ellenforradalmi okokból elutasítják a részvételt az új termelésben. De általánosan - az előbbiektől eltekintve - az igények kielégítése mindenki számára biztosított lesz az általános tartalékokból. Ha valamiből nem jut mindenki számára elegendő, akkor az elosztást a sürgősség foka határozza meg; először a gyermekek, betegek, dolgozó családok részesülnek belőle.

Sokkal bonyolultabb probléma magának a fogyasztás alapjának megszervezése.

Kétségtelen, hogy a forradalom első napjától a gazdaságok nem lesznek képesek a teljes népesség életszükségleteit ellátni termékeikkel. Ugyanakkor a parasztok bőségesen rendelkeznek majd olyan termékekkel, amelyekben a városok hiányt szenvednek.

A liberter kommunisták nem kételkednek abban, hogy a városi és vidéki munkások között mutualista kapcsolatok lesznek. Úgy ítélik meg, hogy a társadalmi forradalom csak munkások és parasztok közös harcából jöhet létre. Következésképpen, a fogyasztás problémájának forradalmi megoldása csak a munkások ezen két kategóriájának együttműködésével valósulhat meg.

Ennek az együttműködésnek a megalapozására, a városi munkásosztály, amint megragadta a termelést, azonnal el kell látnia a vidék alapigényeit, és a kollektív mezőgazdaság technikai szükségleteit. A szolidaritás, amelyet a városi munkások a parasztok igényeinek ellátásával fejeztek ki, a parasztságot ugyanerre fogja ösztönözni: hogy kollektív munkájuk termékeivel ellássák a várost.

A munkás- és parasztközösségek lesznek az elsődleges szervek, amelyek biztosítják mind a város, mind a vidék élelmiszer- és egyéb termékigényének kielégítését. Később, a feladatok összetettebbé válásával ezek a szervek olyan folyamatos és fontos funkciókért lesznek felkelősek, mint az ellátás biztosítása, amely garantálja a munkások és parasztok gazdasági és társadalmi életének fejlődését. Ekkor ezek a munkaközösségek állandósulnak, mint az ellátás irányítói.

A fogyasztás ilyen megszervezése lehetővé teszi a proletariátus számára az ellátás folyamatos cseréjét, amelynek jelentős a szerepe az új gazdaság megerősödésében.

A föld

A földkérdés megoldásában a dolgozó parasztok - akik nem zsákmányolnak ki más munkaerőt -, és az agrárproletariátus forradalmi, kreatív erejét látjuk alapvetőnek. Az ő feladatuk lesz a földviszonyok rendezése és a termelés kommunista megszervezése.

Akárcsak az ipar, a termőföld is munkásgenerációk fáradozásának gyümölcseként, közös erőfeszítés eredménye. Így szintén minden dolgozó emberé, de senkié sem külön-külön. És mivel a föld a dolgozók elidegeníthetetlen és közös tulajdona, ezért többé nem adható-vehető, sem bérelhető; ezért nem szolgálhat más munkaerő kizsákmányolására.

A föld emellett egyfajta közös üzem, ahol a közösség megtermeli az életéhez szükségel javakat. De olyan fajta üzem, ahol a történelmi fejlődésből eredően minden munkás (paraszt) a munkáját egyénileg végzi, a többi termelőtől függetlenül. Amíg az iparban a kollektív munka már ma is a termelés egyetlen lehetséges módja, a parasztok többsége egyéni földművesként dolgozik.

Következésképpen, amikor a föld és a megműveléséhez szükséges eszközök a parasztok kezébe mennek át, az eladás és a bérlés minden esélye nélkül, a földművelés formái (közös vagy családi) nem rendeződnek el azonnal egy teljes, körülhatárolt változatba, mint az iparnál. Kezdetben valószínűleg mindkét változat létezni fog.

A forradalmi parasztok maguk fogják meghatározni a föld használatának és művelésének módjait. Ebben a kérdésben nem lehetséges a külső nyomás.

Mindazonáltal, mivel azt állítjuk, hogy csak a kommunista társadalom, amely a társadalmi forradalom értelmét adja, szabadítja meg a munkásokat a szolgaság és kizsákmányolás bilincseiből, és ad nekik teljes szabadságot és egyenlőséget; és mivel a parasztság a lakosság többségét alkotja (Oroszországban majdnem 85%), és így az általa létrehozandó agrárirányítás döntő tényező lesz a forradalom kimenetelében; és végül, mivel a mezőgazdasági egyéni művelés, akárcsak a magánipar, a kereskedelemhez, felhalmozáshoz, magántulajdonhoz és a kapitalizmus restaurációjához vezet, mindezért a mi feladatunk, hogy már ma mindent megtegyünk az agrárkérdés kollektív úton való megoldásáért.

Ezt elérendő, már ma alapos propagandát kell kifejteni a parasztok között a kollektív mezőgazdasági termelés érdekében.

Egy specifikusan liberter parasztszövetség alakítása megfelelően betölthetné ezt a feladatot.

Alapvető fontossággal bír majd a technikai fejlődés, amely segíti a mezőgazdaság fejlődését éppúgy, mint a kommunizmus megvalósulását a városokban, mindenekelőtt az iparban. Ha a parasztsággal való kapcsolatukban az ipari munkások nem egyénileg, vagy elszigetelt csoportokként lépnek fel, hanem az ipar mindkét területét képviselő egységes kommunista kollektívaként, ha észben tartják a vidék szükségleteit, és ki is elégítik azokat, biztosítva a falvak számára a kollektív mezőgazdasághoz szükséges gépeket, szerszámokat, mindez a parasztságot a kommunista mezőgazdaság irányába fogja taszítani.

A forradalom védelme

A forradalom védelmének kérdése az „első perc” problémájához is kapcsolódik. Alapvetően a forradalom védelmének leghatékonyabb eszköze a feladatok kielégítő megoldása a termelés, fogyasztás és a földkérdés terén. Ha ezek megfelelően rendeződnek, akkor semmiféle ellenforradalmi erő nem lesz képes megbontani a szabad munkástársadalom egységét. Mindazonáltal a munkásoknak kétségtelenül számos csatát kell megvívniuk az ellenséggel a forradalom fennmaradásáért.

A társadalmi forradalom, amely mind kiváltságaiban, mind magában a létükben fenyegeti a herék osztályát, ennek az osztálynak elkeseredett ellenállását fogja kivívni, és véres polgárháború fog kirobbantani.

Mint az orosz példa is mutatta, ez a polgárháború nem néhány hónapig tart majd, hanem évekig is el fog húzódni.

Bármilyen élvezetesek legyenek is a forradalom első lépései a munkások számára, az uralkodó osztályok óriási erőfeszítéssel próbálnak majd ellenállni még hosszú időn keresztül. Még évekig fognak támadást támadás után indítani a forradalom ellen, hogy elvesztett hatalmukat és kiváltságaikat visszaszerezzék.

Óriási hadsereg, haditechnika, stratégia, tőke - mindezt bevetik majd a győztes munkásság ellen.

A forradalom eredményeinek védelmében a munkásoknak létre kell hozniuk megfelelő szervezeteiket, hogy a feladat nagyságának megfelelően fegyveres erővel tudjanak válaszolni a reakciós offenzívákra. A forradalom első napjaiban ez a fegyveres erő a felfegyverzett munkások és parasztok tömege lesz. De ez a spontán erő csak az első időszakban lehet elég hatásos, mielőtt a polgárháború eléri teljes pusztító erejét, és mindkét ellenséges oldal létrehozza saját regulárisan megalapozott katonai erejét.

A társadalmi forradalom legkritikusabb pontja nem is az Autoritás elsöprése, hanem azt követően, az az időszak, amikor az eltörölt rendszer erői általános offenzívát indítanak a munkásság ellen, és amikor meg kell védeni az addig elérteket az állandó támadások tüzében.

Ennek az ellenforradalmi offenzívának a jellege, akárcsak a polgárháború módszerei és totalizálódása arra fogja kényszeríteni a munkásokat, hogy létrehozzák saját elkötelezett forradalmi katonai egységeiket. Ezeknek a lényege és alapvető jellemzői menet közben fognak kialakulni. Éppen úgy, ahogy elítéljük a kormányzás etatista és autoriter formáit, elítéljük a munkásság katonai megszervezésének etatista és autoriter formáját, amely a kötelező katonai szolgálaton alapul. A liberter kommunizmus alapelveinek megfelelően a munkáshadsereg csakis önkéntes szolgálaton alapulhat. A független felkelő partizánok, munkások és parasztok, akik az orosz forradalomban a katonai akciókat vezették jól példázzák ezeket a formákat.

Azonban az „önkéntes szolgálatot” nem szabad a szó szűkebb értelmében tekinteni, mint független munkások és parasztok harcát a helyi ellenség ellen, nem koordináltan egy általános cselekvési terv által, amelyben mindenki harca saját felelősségére és kockázatára folyik. A partizánok akcióinak és taktikájának teljességükben egy általános forradalmi stratégiába kell igazodniuk.

Mint bármely háborúban, ebben a polgárháborúban is elképzelhetetlen a siker a katonai akció két alapvető pontjának betartása: a haditerv és a közös irányítás elismerése nélkül. A forradalom legkritikusabb pontja lesz, amikor a burzsoázia szervezett erőként masíroz a forradalom ellen. Ez a pillanat szorítja majd rá a proletárokat a katonai stratégia alapelveinek elfogadására.

Így a katonai stratégia és az ellenforradalom stratégiája miatt a forradalom fegyveres ereje egy olyan általános forradalmi hadseregen kell, hogy nyugodjék, amelyet a közös hadműveleti tervek és a közös irányítás fog egybe.

A következő elveken alapul ez a hadsereg:

(a) a hadsereg osztályjellege;

(b) önkéntes szolgálat (minden kényszer idegen a forradalom védelmétől);

(c) szabad, önkéntes fegyelem (az önkéntes szolgálat és a forradalmi önfegyelem tökéletesen kiegészítik egymást, és olyan morális erőt kölcsönöznek a forradalmi hadseregnek, amilyen semmilyen állami hadseregnek nem lehet);

(d) a forradalmi hadsereg teljes alárendelése a munkás- és parasztszervezetek által képviselt tömegeknek, amelyek a teljes gazdasági és társadalmi életet is ellenőrzik.

Más szóval, a forradalom védelmének szerve, amely az ellenforradalommal való harcért felelős akár a nagy frontokon, akár helyi szinten (burzsoá összeesküvés, ellenforradalmi szervezkedés), teljesen a munkások és parasztok termelő szervezeteinek kell, hogy engedelmeskedjék, és azoktól kapja politikai irányvonalát.

NB!: habár bele kell illeszkednie a meghatározott liberter kommunista alapelvekbe, a hadsereg maga nem alapelv. Ez csupán a forradalmi katonai stratégiából eredő következmény, stratégiai intézkedés, amelyre a munkásságot a polgárháború kényszeríti rá. De erre az intézkedésre már most megkülönböztetett figyelmet kell fordítanunk. Alaposan kell tanulmányoznunk, hogy elkerülhessük a forradalom védelmében elkövetett végzetes hibákat, amelyek a polgárháborúban az egész forradalom kimenetelét befolyásolhatnák

Szervezeti rész

Azok az általános, konstruktív álláspontok, amelyeket fentebb kifejtettünk, alkotják a forradalmi anarchizmus szerveződési platformját.

Ez a platform, amely meghatározott taktikai és elméleti irányvonalakat tartalmaz, az a minimum, amely köré sürgősen szerveződnie kell a szervezett anarchista mozgalom minden militánsának. A feladata éppen az, hogy az anarchista mozgalom minden egészséges elemét egy általános szervezetbe gyűjtse, az állandó alapokon álló, aktívan agitáló Anarchisták Általános Szövetségébe. Minden anarchista militáns tevékenységének ennek megszervezése felé kellene orientálódnia.

Az Anarchisták Általános Szövetségének szervezési alapelvei a következők:

l. Elméleti egység:

Az elmélet jelenti azt az erőt, amely a személyek és szervezetek tevékenységét irányítja egy kijelölt úton egy meghatározott cél felé. Ez természetesen egységes kell, hogy legyen az Általános Szövetséghez tartozó összes szervezet és egyén számára. Az Általános Szövetség minden tevékenysége mind egészében, mind részleteiben teljes összhangban kell, hogy legyen a Szövetség elméleti alapelveivel.

2. Taktikai egység, vagy a cselekvés közös módozatai:

Ugyanígy azok a taktikai módszerek, amelyeket a különféle egyének vagy csoportok követnek a Szövetségen belül, egységesek kell, hogy legyenek, és összhangban kell lenniük mind egymással, mind pedig a Szövetség általános elméletével és taktikájával.

A mozgalom egységes taktikája döntő jelentőséggel bír a szervezet létezése és az egész mozgalom szempontjából: megakadályozza azt a pusztító hatást, amit az egymással vetekedő taktikai irányok okoznak, minden erőt a mozgalomra összpontosít, és egy meghatározott cél érdekében közös irányt jelöl ki.

3. Kollektív felelősség:

Egyszer és mindenkorra száműzni kell az anarchista mozgalom soraiból azt a gyakorlatot, hogy mindenki a saját felelősségére cselekszik. A forradalmi tevékenység, mind a politika, mind a társadalom területén először is alapvetően és természetéből adódóan közösségi. Társadalmi forradalmi aktivitás ezeken a területeken semmi esetre sem alapulhat egyéni militánsok személyes felelősségén.

Az anarchista mozgalom végrehajtó szerve, az Anarchista Szövetség keményen fel kell, hogy lépjen a felelőtlen individualizmus ellen, és tevékenységét a kollektív felelősségre kell, hogy alapozza: a teljes Szövetség felelős minden egyes tagjának politikai és forradalmi tevékenységéért; és ugyanígy, minden egyes tag felelős az egész Szövetség hasonló tevékenységéért.

4. Federalizmus

Az anarchizmus mindig is elutasította a centralizált szerveződést, mind a tömegek társadalmi életének, mind pedig a politikai akciók területén. A centralizált forma a kritikai szellem és a kezdeményezések elfojtásán, az egyének függetlenségének elnyomásán és a tömegeknek a „centrum” által való alávetésén alapul. Ennek a formának természetes és elkerülhetetlen hatása a szolgaság és a gépiesség mind a társadalmi életen, mind pedig a szervezeten belül.

A centralizmussal szemben az anarchizmus mindig is a federalizmus elvét védelmezte, amely összeegyezteti az egyéni kezdeményezést és függetlenséget a közös cél érdekében munkálkodó szervezettel.

Összeegyeztetve a függetlenséget és minden egyén jogait a társadalmi szükségszerűségek szolgálatával, a federalizmus szélesre tárja a kaput minden hasznos egyéni megnyilvánulás előtt.

De a federalizmus igen gyakran eltorzult anarchista körökben: túl gyakran értelmezték úgy, mint az „ego” kifejezésének mindenek feletti jogát, minden kötelezettség nélkül a szervezet elvárásaira.

Ez a hibás értelmezés szétzüllesztette a mozgalmunkat. Itt az ideje, hogy félreérthetetlenül örökre véget vessünk neki.

A federalizmus az egyének és szervezetek szabad egyetértését tartalmazza a közös célért való munkában.

Ám egy ilyen egyetértés csakis akkor válhat realitássá, ha a Szövetség összes résztvevője felvállalja a célokat, és megfelel a közös döntéseknek. Egy társadalmi harcot folytató szervezetben, bármily erős federalisztikus alapokon nyugodjék is, nem lehetnek végrehajtatlan döntések. Egy anarchista szervezetben, amely elkötelezte magát a munkások és a társadalmi forradalom irányában, ez még kevésbé megengedhető. Következésképpen, az anarchista szervezet federalizmusa, mikor biztosítja minden tag jogát a függetlenségre, szabad véleményre, az egyéni kezdeményezés szabadságára, ugyanakkor megkívánja minden tagjától, hogy tartsa szem előtt a leszögezett szervezeti célokat, és hajtsa végre a közös döntéseket. Csak ezekkel a feltételekkel van értelme a federalizmusnak, csakis így működhet megfelelően az anarchista szervezet, és így harcolhat céljaiért.

Az Anarchisták Általános Szövetségének elképzelése megoldja a koordináció és az anarchista mozgalom számtalan aktivitása közötti konkurencia problémáit.

Minden szervezet, amely a Szövetséghez tartozik, a közös szervezet egy-egy élő sejtjét képezi. Minden sejtnek saját titkársága van, amely végrehajtó és elméleti irányítást gyakorol a szervezet politikai és technikai feladatainak végrehajtásakor.

A Szövetség tagszervezetei közötti koordinálást külön szerv, az erre létrehozott Szövetségi Végrehajtó Bizottság fogja végezni. Ennek az alábbi funkciói lesznek: a Szövetség döntéseinek végrehajtása; az elszigetelt csoportok elméleti és szervezeti orientálása a Szövetség nézeteinek megfelelő irányba; a mozgalom általános helyzetének figyelemmel követése; a szervezeti- és munkakapcsolat fenntartása a tagszervezetek között; a kapcsolattartás külső szervezetekkel.

A bizottság jogait, felelősségeit és gyakorlati feladatait a Szövetség kongresszusa határozza meg.

Az Anarchisták Általános Szövetségének konkrét és meghatározott célja van. A társadalmi forradalom győzelme nevében magához kell vonzania és beolvasztana a munkások és parasztok legforradalmibb, legkritikusabb elemeit.

A társadalmi forradalmat támogatva, és antiautoriter szervezetként, amely az osztálytársadalom lerombolását tűzte ki céljául, az Anarchisták Általános Szövetsége egyenlően támaszkodik a társadalom két alapvető osztályára: a parasztságra és a munkásságra. Egyformán dolgozik mindkét osztály felszabadításán.

A munkásszakszervezetek és a városi forradalmi szervezetek esetében a Szövetség arra törekszik, hogy élcsapatuk és elméleti vezetőjük legyen.

Ugyanez a feladat a kizsákmányolt paraszttömegek esetében is. Alapjában, akárcsak a városi szervezeteknél, a Szövetség szándéka a forradalmi parasztszervezetek hálózatának kiépítése, és a továbbiakban egy sajátos parasztszövetség alakítása antiautoriter alapokon.

A dolgozó tömegekből születve, a Szövetségnek részt kell venniük életük minden szférájában, minden lehetséges oldalról a szerveződés, az állhatatosság és a támadás szellemét erősítve bennük.

Csak ily módon tudja teljesíteni feladatát, betölteni elméleti és történelmi küldetését a munka társadalmi forradalmában, és lehet a felszabadító folyamat szervezett élcsapata.

Utószó

Az orosz anarchisták évtizedek óta szenvednek a szervezetlenség betegségétől. Ez a betegség képtelenné teszi őket arra, hogy konkrétan gondolkozzanak és a forradalom pillanatában történelmi passzivitásra kárhoztatta őket. A szervezetlenség a felelőtlenség ikertestvére, és ezek együtt elszegényesedett gondolatokhoz és felületes gyakorlathoz vezetnek.

Így amikor a tömegmozgalom a Mahnovscsina formájában a felszínre tört a nép mélységeiből, az anarchisták teljesen felkészületlenek, gerinctelenek és gyengék voltak.

Véleményünk szerint ez csak időleges. Magyarázatul szolgálhat rá a kikristályosodás és a szerveződés hiánya az orosz anarchisták körében. Törekedniük kell arra, hogy megszervezzék magukat, hogy kapcsolatot létesítsenek mindazok között, akik az anarchizmusra törekszenek és valóban elkötelezettek a munkásosztály iránt. Így felszámolódnak az anarchizmus zavaró és önkényes elemei.

Az anarchizmus nem miszticizmus; nem a szépségről való értekezés; nem kétségbeesett kiáltás. Nagyságát, mindenek előtt az elnyomott emberiség ügyéhez való elkötelezettsége adja. Magában hordozza az igazságot, a heroizmust és a tömegek törekvéseit, és ma ez az egyetlen társadalmi doktrína, amelyre a tömegek támaszkodhatnak a harcaik során. Ennek a bizalomnak az igazolására nem elégséges az, hogy az anarchizmus egy nagyszerű elképzelés és az, hogy az anarchisták ennek az eszmének a platóni szószólói. Az anarchistáknak folyamatosan és közvetlenül részt kell venniük a tömegek forradalmi mozgalmában. Csak ekkor fogja a mozgalom teljességgel magába szívni az anarchista elképzelések teljességét. De a semmiből semmi sem lesz. Minden eredmény állandó erőfeszítésből és önfeláldozásból születik. Az anarchizmusnak rá kell találnia a tett és az akarat egységére, hogy pontosan meg tudja határozni történelmi szerepét. Az anarchizmusnak a tömegek közé kell mennie és egybe kell forrnia velük.”

Pjotr Arsinov





1 A NEP bevezetése persze nem a „kapitalizmus restaurációját” jelentette abban az értelemben, hogy előtte, a hadi „kommunizmus” alatt az megszűnt volna. Még csak a proletár lázadásokra adott feleletként sem értelmezhető. Egyszerűen arról volt szó, hogy a kapitalizmus – amely bár súlyos veszélyek között, de a bolsevik állam jóvoltából végig fennmaradt s átvészelte az eseményeket – saját belső szükségleteinek megfelelően vissza kellett, hogy térjen bizonyos minimális kapitalista elvárásokhoz, amelyeket a hadi „kommunizmus” – a porosz mozgósítási törvények hű másolata – ideiglenesen nem tett lehetővé. A NEP a szovjet kapitalizmus normalizálódásának, és nem megszületésének pillanata.

2 A „baloldali” jelzőt maguk ezek a kommunisták használták, hogy elkülönítsék magukat a szociáldemokrácia különféle „kommunista” frakcióitól, éppen úgy, ahogy néhány évvel korábban a bolsevikok áttértek a „kommunista” név használatára elkülönülésüket kifejezendő a hagyományos szociáldemokráciától. A kommunizmus azonban nem más, mint az a folyamat, amelyben a proletariátus párttá szerveződő ereje megsemmisíti az érték, az állam, a pénz diktatúráját saját forradalmi diktatúrájának eszközeivel. Ennek a folyamatnak nincs „bal-„ és „jobboldala”, csupán harcosai és ellenségei vannak. A bolsevikok ennek a történelmi programnak az értelmében – ami az egyetlen lehetséges kommunista nézőpont – természetesen nem kommunisták, így hozzájuk képest nincs értelme viszonyítani egy csoport – illetve az egész proletariátus – kommunista természetét.

3 Minimálprogram, amelynek nem a kapitalizmus megdöntése a célja, hanem a munkásosztály közvetlen problémáinak megoldása a kapitalizmus keretein belül.

4 A francia CGT erre részben jó példa. Ez a szindikalista szakszervezet, mint az előrelátható volt, a szociáldemokraták és a kommunisták között ingadozik.