Fredy Perlman
A mindennapi élet újratermelése


Fredy Perlmanról


Most pedig – mondta Pantagruel – lássunk hozzá az evésnek és igyunk alaposan…

(F.Rabelais)


Hogy valójában visszanyerjük proletár emlékezetünket a számunkra előírt pártsablonokon túlmenőleg, a történelmet kell ismernünk, saját történelmünket, amiről általában a burzsoá történészek hallgatnak.

Kizsákmányolásunk története egyenlő a magántulajdon történetével, vagyis az osztályharcunk történetével. A volt leninista blokkba is lassanként átszivárog azon kommunista elvtársak küzdelmeinek története, akiknek küzdelmes életútja az individualizmus kereteit meghaladva mára nézve is előrelendítő. Ilyen életút volt Fredy Perlman és az általa létrehozott Black and Red pályája. Fredy Perlman 1934-ben született a cseh bányászvárosban, Brnóban. Családjával együtt 1938-ban bolíviai Cochabambába emigrált, majd 1945-ben az USÁ-ba, ahol Cincinnatiban letelepednek.

1952-ben a Morehead Állami Főiskola (Kentucky) hallgatója, 1953-55 között az UCLÁ-é (Los Angeles, Kalifornia). Tagja volt az egyetemi lap szerkesztőségének, amíg az egész stábot ki nem rúgják, ezután független lapot készítenek.

1956-59 között a Columbiai Egyetemre járt, itt ismerte meg Lorraine Nybakkent, aki élete végéig élettársa és elvtársa is volt egyszersmind. Fredy Perlman a Columbiára angol nyelvre iratkozott be, de hamarosan filozófiával, politológiával és európai irodalommal kezdett foglalkozni. Tanára lett az a C. W. Mills, aki az amerikai újbaloldal egyik vezető szociológusa volt és bürokráciáról írt elemzéseit mohón forgatták a 60-as évek marxistái. Aki olvasta Kerouac Úton-ját, az elképzelheti, milyen élményben volt részük Perlmanéknak, akik 1959-ben keresztülrobogtak az „ígéret földjén” – az Egyesült Államokon.

1959-63 között Manhattenben élnek, Perlman Jonh Rycleifs-szel a világ erőforrásainak statisztikai elemzésén dolgozik ekkortájt. Kapcsolatba kerül az egyik legmeghatározóbb politikai színjátszó társulattal, a Julien Beck és Judith Malina vezette Living Theatre szélsőbalos körrel, akik Piscator nyomdokain a „világot jelentő” deszkákról kritizálják a kapitalizmust. A Living Theatre egyféle, az elidegenedés ellen fellépő utcaszínház volt, alapvetően pacifista álláspontról lövöldözték „szó- és zenei bombáikat” a rendszerre. 1961-ben egy Times Square-en tartott ülősztrájkban való részvétele miatt Perlmant letartóztatják. A Living Theatre nyomdásza lesz, és ez idő alatt megírja a The New Freedom: Corporate Capitalism-ot és a Plunder (Kifosztás) c. színdarabját, amelyeket maga ad ki. Útkereső, nyugtalan fiatal, aki keresi a mind radikálisabb szembenállási lehetőségeket, nyilván a tanulságos „passzív ellenállás” korszakát átélve ráérez az újbaloldali szerepeken túli valódi osztályharc fontosságára, vagyis radikalizálódik. 1963-ban Fredy és Lorraine Európába utaztak, néhány hónapos koppenhágai illetve párizsi tartózkodás után szeptemberben Belgrádba érkeztek.

Perlman még júniusban érdeklődött afelől, hogy nem lehetne-e egyetemi hallgató Csehszlovákiában, de ezt a bolsevik hatóságok visszautasították, így lett 1963 és 1966 között a belgrádi egyetem gazdasági karán diák, és kutatási témájának „A visszamaradottság szerkezete” címet adta. Ebből a témából a jogi karon szerezte meg a PhD-jét. Kiemelnénk azt a közel sem elhanyagolható tényt, hogy jugoszláviai tartózkodása alatt megismerkedett a titói önigazgatói kapitalizmussal, és a későbbiekben a személyes tapasztalatokon túlmenőleg ír is majd róla.

1966-69 között a Perlman-pár a michigani Kalamozooban él, ahol Perlman a Michigani Egyetem Gazdasági Karának tanára. Ekkoriban lefordítja Milos Samardzijával közösen I. I. Rubin „Esszé Marx értékelméletéről” c. művét, a kötet előszavát ő írja „Esszé az áruk fetisizálásáról” címen. 1968 májusában elérkezett élete egyik legkiemelkedőbb állomásához. Kéthetes torinói tanítás után Párizsba indult még éppen időben, hiszen az általános sztrájk végett a vasúti közlekedés szünetelt. Aktív résztvevője volt a forradalmi karneválnak, a proletár eksztázis a burzsoázia felett járt „ideiglenesen” haláltáncot.

A Szituacionista Internacionáléval rokonszenvező Perlman a Citroen gyári bizottságával vette fel a kapcsolatot, és a gyár- és egyetemfoglaló eseményeknek mindvégig aktív, hiteles szemtanúja lett. Nemzedékének életre szóló élményt nyújtottak a májusi napok. Élete hátralevő részében neki is egyféle forradalmi „ősapa” szerepet töltöttek be az akkor történtek. Ettől fogva erősödött fel benne a bürokrácia kritikája és az is fontos felismerése, hogy az agyonszajkózott, de kellőképpen fel nem dolgozott forradalmi doktrínák visszaüthetnek a forradalmi szervezetre, amikor az elkezd bürokratizálódni. A 68-as kudarcok azzal jártak, hogy valójában egy olyan kommunista szerveződés is, mint a Szituacionista Internacionálé, elkezd bűnbakokat keresni és szakadozni, Debordék több elvtársukat kizárják. Augusztusban Fredy Perlman visszatér Kalomazooba, ahol Roger Gregoire-ral együtt megírja a „Munkás-Diák Akcióbizottságok 68-májusa” c. brosúráját. Gregoire-ral való együttműködése azonban hamarosan megszakad, mert Gregoire és egy másik volt elvtárs a Szituacionista Internacionáléba való belépésük érdekében „elmarasztalják” Perlman politikáját.

Perlmanék 1968 őszén létrehozzák a Black and Red aktivista kiadót, a szedést maguk csinálják, a nyomtatást pedig a Radikális Oktatási Projektnél. 1969-ben Fredy Perlman befejezi „A mindennapi élet újratermelése” c. esszéjét. 1969 tavaszán visszatér Európába, és néhány hetét a lázadásból „a szürkeségbe visszaálló” Jugoszláviában tölti, és még ott megírja másik fontos 68-as dukomentumát, „A lázadás a szocialista Jugoszláviában” címűt, melyet a hatóságok CIA-összeesküvés címén elkoboztak. (Ennek ellenére az írás megjelent, és mi is egy másik, közeljövőben megjelenő kiadványunkban hasznosítottuk meglátásait.) 1969-ben Lorraine-nal Detroitba költöznek, itt megírja „Az entellektüell inkoherenciájá”-t és többedmagával lefordítja Guy Debord „A Látvány Társadalma” c. könyvét, ami mára a sznobok és a szubkultúrába rohadt ifjú baloldali értelmiségiek bibliája – és ezzel szemben a forradalmi mozgalom egyik meghatározó dokumentuma lett. 1970-ben egyike volt azoknak, akik megalakítják a Detroiti Nyomtatási Szövetkezetet, ahol a 70-es években készültek a Black and Red kiadványai. 1971-76 között több könyvet ír, gyakran másokkal együtt, pl. a Kézikönyv Forradalmi Vezetőknek, Lázadók Levelei, és nem utolsósorban lefordította Arsinovtól „A mahnovista mozgalom történetét”, Volintól „Az ismeretlen forradalmat” illetve Camatte-tól „Az emberiség vándorlása” c. esszét. Szabadidejében zenélget, csellózik és különféle kamarazenekarokban játszik. Egy autonóm kísérletben a „Ki Zerelli” színdarab megírásában és előadásában segédkezik, amely az egészségügy autoriter oldalain keresztül támadja a rendszert. 1977-80 között a világtörténelmet tanulmányozza kommunista szemmel, Lorraine-nal együtt elutazott a különleges történelmi helyszínekre Törökországba, Egyiptomba, Európába és az USA egyes régióiba. Sajátos módon Perlman egyik legvaskosabb munkája, az „Against His-story, Against Leviathan!” (1982-83 között írta) a legismeretlenebb műve, pedig ő a vulgármarxistákkal szemben komolyan vette azt központi marxi tételt (bár könyvében keményen támadja Marxot), hogy: „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története”, és ennek szellemében írta meg művét, benne különösen kihangsúlyozva a feudalizmus átmenetét a kapitalizmusba. De előtte még elkezdte írni The Strait (A földnyelv) címmel Detroit és környéke történetét, azonban e műve befejezetlen maradt. Perlmanék segítették a The Fifth Estate (Az ötödik rend) nevű újság létrejöttét, cikkeket írtak bele („Antiszemitizmus és a bejrúti pogrom”, „A nacionalizmus állandó varázsa” stb.). 1985 július 26-án a Henry Ford kórházban Perlman szívműtéten esett át, de a műtétbe belehalt. A Black and Red Perlman halálával nem szűnt meg létezni, továbbra is kiadja a forradalmi írásokat – a küzdelem tovább folytatódik Leviatán ellen.


Megjegyzések a szöveghez…


Az itt közreadott írása 1969-ben készült el, fő érdeme, hogy vegytisztán ábrázolja a maga történelmi materialista dialektikájával a kapitalista „hétköznapok” újratermelődésének folyamatát. Egy-egy vitás pontjára azért most itt rámutatnánk.

Perlman, amikor a rabszolgaságról beszél, azt a megállapítást teszi, hogy a rabszolgák magatartásukkal meghódolnak a gazda tekintélye előtt. Ez szerintünk sommás kijelentés, ezzel az erővel ezt általában kijelenthetjük az elnyomott osztályokra a történelem folyamán. Vagyis azért élünk még a kapitalizmusban, mert a munkásosztály elfogadja a fennálló viszonyokat, csakhogy ez féligazság, hiszen valójában létezik az osztályharc és a forradalmi mozgalom. Ugyanakkor természetszerűleg az osztályellentétek kibékíthetetlenek, más szóval nem lehet pusztán akarati tényezőkre redukálni a forradalom kérdését – „a nem tudják, de teszik” alapigazsága ez esetben is egyértelmű. Másrészt a meglehetősen sűrűn lezajlott rabszolgafelkelések cáfolják Perlman kijelentését, és ezáltal azt is, hogy viszonyaik természetesnek és öröknek tűnnek számukra. Egyes római szerzők, mint például a nem éppen optimizmusáról nevezetes Seneca a „rabszolgák” egyenlőségéről értekezik. Tehát még eszerint sem igaz, hogy az úr-szolga viszonyt öröknek vélték a rabszolgatartó társadalomban. Dialektikus gondolkodása egy röpke pillanatra itt Perlmant cserbenhagyta, és elfelejti, hogy az ókori rabszolgafelkelések nem pusztán a hatalomváltás, hanem az osztályharcok síkján zajlottak.

Lejjebb, egy másik bekezdésében a munkaidő eladásáról beszél, minden szócséplés helyett pontosítsunk: a munkaerejét adja el a munkás a kapitalizmusban, a munkaidő kiterjeszti szárnyait és az újratermelődés folyamatában állandósul: nincs munkaidő és szabadidő – minden munkaidő összefonódik a szabadidővel és ekképpen nem elkülöníthető kategória. A megvásárolt szabadidő nem más, mint a mindennapi élet, a kapitalista termelési mód egyik, mára már nem is túl rejtett alappillére. A munkaidő és munkaerő egységesen a kapitalista hasznát szolgálja.

De semmi kedvünk a végtelenségig folytatni a hibakeresést – a szöveg meglehetősen jól és egyértelműen megírt. Egy-egy tévedésétől eltekintve pompásan alkalmazza a marxi dialektikát, ami nála nem válik „Eredendő Bűnné”. Vagyis a sok ál-marxista bolsevik olvasása és „forradalmi szlogen”-hajtépés után egy üdítően eleven anarcho-kommunista elvtárs elidegenedés- elemzése felfrissíti memóriánkat, és arra inspirál, hogy forradalmi harcunkat mind következetesebben folytassuk.

(Az életrajz a „Who is Fredy Perlman?” c. cikk átírásával készült el.)


Barikád Kollektíva

2003 decembere


Utólagos megjegyzés: Az előszó eredeti szövegét 2007-ben több helyen javítottuk illetve stilizáltuk.























Fredy Perlman

A mindennapi élet újratermelése

1969


A közösségnek, az egyénnek – mint a termelés feltételének – célja újratermelni ezeket a meghatározott termelési feltételeket és az egyéneket, mind egyenként, mind társadalmi elkülönüléseikben és vonatkozásaikban – mint e feltételek eleven hordozóit. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. MEM 46/2. 24. o.)

Valamennyien azt mondják, hogy a konkurencia, a monopólium stb. elvben, vagyis mint absztrakt gondolatok az élet egyedüli alapjai, de a gyakorlatban sok kívánnivalót hagynak hátra. Valamennyien akarják a konkurenciát, annak gyászos következményei nélkül. Valamennyien a lehetetlen akarják, ti. a polgári életfeltételeket e feltételek szükséges következményei nélkül. Egyikük sem érti, hogy a termelés polgári formája éppoly történelmi és múló forma, mint amilyen a feudális forma volt. Ez a tévedésük onnan származik, hogy az ő szemszögükből a burzsoá ember minden társadalom egyetlen lehetséges alapja, onnan, hogy nem tudnak olyan társadalmi állapotot elképzelni, melyben az ember nem lenne többé burzsoá. (Marx levele P. V. Annyenkovhoz, 1846. dec. 28.)


Egy törzs tagjainak mindennapi tevékenysége a törzset termeli újra vagy tartja fenn. Ez az újratermelés nem pusztán fizikai, hanem társadalmi is. Mindennapi tevékenységük által a törzs tagjai nem pusztán egy emberi lényekből álló csoportot termelnek újra; egy törzset termelnek újra, azaz egy különös társadalmi formát, melyben az emberi lények e csoportja sajátos tevékenységeket sajátos módon végez. A törzs tagjainak sajátos tevékenységei nem az azokat végző emberek jellegzetességeinek „természetes” következményei, ahogyan a méz termelése a méh „természetének” következménye. A törzs tagjai által betöltött és fenntartott mindennapi élet különös anyagi és történelmi feltételekre adott sajátos szociális válasz.

A rabszolgák mindennapos tevékenysége a rabszolgaságot termeli újra. Mindennapi tevékenységük által a rabszolgák nem pusztán fizikailag termelik újra magukat és uraikat; újratermelik az eszközöket is, melyekkel uruk elnyomja őket, és saját magatartásukat, mellyel meghódolnak a gazda tekintélye előtt. Azok számára, akik rabszolgatartó társadalomban élnek, az úr-szolga viszony természetes és örök viszonynak tűnik. Azonban az emberek nem születnek uraknak vagy rabszolgáknak. A rabszolgaság egy különös társadalmi forma, és az emberek csak nagyon sajátságos anyagi és történelmi feltételek között hódolnak meg neki.

A bérmunkások mindennapi gyakorlati tevékenysége a bérmunkát és a tőkét termeli újra. Mindennapi tevékenységük által a „modern emberek”, ahogyan a törzsi tagok és a rabszolgák, újratermelik társadalmuk lakosságát, társadalmi viszonyait és eszméit; újratermelik a mindennapi élet társadalmi formáját. A kapitalista rendszer, hasonlóan a törzshöz és a rabszolgatartó rendszerhez, sem a természetes, sem a végső formája az emberi társadalomnak; mint a korábbi társadalmi formák, a kapitalizmus is egy sajátos válasz az anyagi és történelmi körülményekre.

A társadalmi tevékenység korábbi formáival ellentétben, a mindennapi élet a kapitalista rendszerben szisztematikusan átalakítja azokat az anyagi körülményeket, amelyekre a kapitalizmus eredetileg válasz volt. Az emberi tevékenység bizonyos anyagi korlátai fokozatosan emberi ellenőrzés alá kerülnek. Az iparosodás magas fokán a gyakorlati tevékenység megteremti mind saját anyagi feltételeit, mind társadalmi formáját. Így az elemzés tárgya nem csak az, hogyan termeli újra a gyakorlati tevékenység a kapitalista társadalomban a kapitalista társadalmat, hanem az is, hogy maga ez a tevékenység hogyan szünteti meg azokat az anyagi feltételeket, melyekre válaszként jött létre a kapitalizmus.


Mindennapi élet a kapitalista társadalomban


Az emberek rendszeres tevékenységének társadalmi formája a kapitalizmus idején válasz bizonyos anyagi és történelmi helyzetre. Az anyagi és történelmi feltételek megmagyarázzák a kapitalista forma eredetét, de nem magyarázzák meg, miért marad fenn ez a forma azután is, hogy a kiindulási helyzet eltűnik. A „kultúra lemaradásának” fogalma nem ad magyarázatot egy társadalmi forma továbbélésére azon kezdeti feltételek eltűnése után, melyekre az válasz volt. Ez a fogalom pusztán egy elnevezés a társadalmi forma állandóságára. Amikor a „kultúra lemaradásának” fogalma egy „társadalmi erő” elnevezéseként parádézik, amely meghatározza az emberi tevékenységet, akkor ez egy olyan ködösítés, amely az emberek tevékenységének eredményét egy ellenőrzési körükből kieső, külső erőként mutatja be. Ez nem csak az olyan fogalmakra igaz, mint a „kultúra lemaradása”. Sok olyan kifejezést, melyeket Marx az emberi tevékenységek leírására használt, az emberek tevékenységét meghatározó külső, sőt „természetes” erők státuszába emelték; így az olyan fogalmak, mint az „osztályharc”, „termelési viszonyok” és különösen „A Dialektika”, egyes marxisták elméleteiben ugyanazt a szerepet játsszák, mint amit az „Eredendő Bűn”, a „Végzet” és „A Sors Keze” játszottak a középkori misztikusok elméleteiben.

Mindennapi tevékenységük elvégzése közben a kapitalista társadalom tagjai egyidejűleg két folyamatot valósítanak meg: újratermelik tevékenységük formáját és megszüntetik azokat az anyagi feltételeket, melyekre kezdetben ez a tevékenységi forma válasz volt. De nem tudják, hogy ezeket a folyamatokat valósítják meg; nem látják át saját tevékenységüket. Abban az illúzióban élnek, hogy tevékenységük olyan természetes feltételekre válasz, melyek saját hatókörükön kívül esnek, és nem látják, hogy ők maguk ezen feltételek létrehozói. A kapitalista ideológia feladata az, hogy őrizze a fátylat, amely megakadályozza, hogy az emberek észrevegyék: saját tevékenységük termeli újra mindennapi életük formáját; a kritikai elmélet feladata, hogy leleplezze a mindennapi élet tevékenységeit, hogy átlátszóvá tegye őket, hogy láthatóvá tegye az emberek mindennapi tevékenységében a kapitalista tevékenység társadalmi formájának újratermelését.

A kapitalizmusban a mindennapi élet összefüggő tevékenységekből áll, melyek újratermelik és kiterjesztik a társadalmi tevékenység kapitalista formáját. A munkaidő eladása valamilyen áron (bérért), a munkaidő megtestesülése árucikkekben (eladható javakban, kézzelfoghatókban és eszmeiekben), kézzelfogható és eszmei áruk fogyasztása (mint a fogyasztói javak és a látványok) – ezek a tevékenységek, melyek a mindennapi életet jellemzik a kapitalizmusban, nem az „emberi természet” megnyilvánulásai, sem pedig az emberekre saját hatókörükön kívüleső erők által rákényszerített dolgok.

Ha úgy véljük, hogy az ember „természeténél fogva” ötlettelen törzsi tag és leleményes üzletember, alázatos rabszolga és büszke iparos, független vadász és függő bérmunkás, akkor vagy az emberi „természet” egy üres fogalom, vagy az emberi „természet” anyagi és történelmi körülményektől függ, és valójában válasz ezekre a körülményekre.


Az élő tevékenység elidegenedése


A kapitalista társadalomban az alkotótevékenység árutermelés, azaz eladható javak termelésének formáját ölti, és az emberi tevékenység eredményei árucikkek formáját öltik. A piacképesség vagy eladhatóság minden gyakorlati tevékenység és minden termék univerzális jellegzetessége.

Az emberi tevékenység termékei, melyek szükségesek a túléléshez, eladható áruk formájában léteznek: csak pénzért cserében elérhetők. A pénz pedig csak árukért cserében szerezhető meg. Ha számos ember elfogadja e szabályok legitimitását, ha elfogadják azt a konvenciót, hogy az áruk a pénz előfeltételei, a pénz pedig a túlélés előfeltétele, akkor egy ördögi körben találják magukat. Mivel nekik nincsenek áruik, egyetlen kiútjuk e körből az, ha saját magukat vagy saját maguk egyes részeit árunak tekintik. És valójában ez az a sajátos „megoldás”, amit az emberek, különös anyagi és történelmi feltételekkel szembekerülve, magukra aggatnak. Nem cserélik testüket vagy testük részeit pénzre. Életük alkotó tartalmát, mindennapi gyakorlati tevékenységüket cserélik pénzre.

Amint az emberek a pénzt elfogadják az élet egyenértékének, az élő tevékenység eladása fizikai és társadalmi túlélésük feltételévé válik. Az életet túlélésre cserélik. Az alkotás és a termelés elkezdenek eladott tevékenységet jelenteni. Az emberi tevékenység csak akkor „produktív”, csak akkor hasznos a társadalomnak, ha eladott tevékenység. És egy ember maga is csak akkor alkotó tagja a társadalomnak, ha mindennapi életének tevékenységei eladott tevékenységek. Amint az emberek elfogadják ezt a csereviszonyt, a mindennapi tevékenység az egyetemes prostitúció formáját ölti.

Az eladott alkotóerő vagy eladott mindennapi tevékenység munka formáját ölti. A munka az emberi tevékenység történelmileg meghatározott formája. A munka absztrakt tevékenység, melynek csupán egy sajátsága van: piacképes, adott pénzmennyiségért eladható. A munka közömbös tevékenység: közömbös a végrehajtott különös feladattal szemben, és közömbös a különös dologgal szemben, amire a feladat irányul. Az ásás, nyomtatás és vésés különböző tevékenységek, de mindhárom munka a kapitalista társadalomban. A munka egyszerűen „pénzkeresés”. Az élő tevékenység, mely munka formáját ölti, a pénzkeresés módja. Az élet a túlélés eszközévé válik.

Ez az ironikus megfordítás nem egy fantáziadús regény drámai tetőpontja; a mindennapi élettel kapcsolatos tény a kapitalista társadalomban. A túlélés, azaz az önfenntartás és a reprodukció, nem a gyakorlati alkotótevékenység eszköze, hanem éppen fordítva. A munka formáját öltött alkotótevékenység, azaz az eladott tevékenység, a túlélés fájdalmas kelléke; a munka az önfenntartás és a reprodukció eszköze.

Az élő tevékenység eladása egy másik megfordítást is létrehoz. Az eladás által egy egyén munkája egy másik „tulajdonává” válik, másvalaki sajátítja ki, másvalaki hatalmába kerül. Más szavakkal, egy személy tevékenysége másvalaki tevékenységévé válik, a tulajdonosának tevékenységévé; idegenné válik annak számára, aki végrehajtja. Így valaki élete, az egyén elért eredményei a világban, a változás, melyet élete az emberiség életében okoz, nemcsak munkává, a túlélés fájdalmas feltételévé alakulnak; idegen tevékenységgé, e munka megvásárlója által elvégzett tevékenységgé alakulnak. A kapitalista társadalomban az építészek, a mérnökök, a fizikai munkások nem alkotók; a munkájukat megvásárló személy az alkotó; terveik, számításaik és mozdulataik idegenek számukra; élő tevékenységük, eredményeik a munkáltatóé.

Az akadémikus szociológusok, akik a munka eladását természetesnek veszik, a munka ilyen elidegenedését érzésként fogják fel: a munkás tevékenysége idegenként „jelenik meg” a munkás számára, „úgy tűnik”, hogy más irányítja. Azonban bármely munkás elmagyarázhatná az akadémikus szociológusoknak, hogy az elidegenedés sem nem érzés, sem nem elképzelés a munkás fejében, hanem a munkás mindennapi életével kapcsolatos valós tény. Az eladott tevékenység valóban idegen a munkás számára; munkáját valóban annak megvásárlója irányítja.

Eladott tevékenységéért cserébe a munkás pénzt kap, a túlélésnek a kapitalista társadalomban hagyományosan elfogadott eszközét. Ezen a pénzen árukat vehet, dolgokat, de nem vásárolhatja vissza tevékenységét. Ez feltár egy jellegzetes „hézagot” a pénzen mint „univerzális egyenértéken”. Egy személy eladhat árukat pénzért, és megvásárolhatja ugyanezeket az árukat pénzen. Eladhatja élő tevékenységét pénzért, de nem veheti meg élő tevékenységét pénzen.

A dolgok, melyeket a munkás béréből megvesz, először is fogyasztói javak, melyek lehetővé teszik számára a túlélést, munkaerejének újratermelését, hogy továbbra is képes legyen eladni azt; és látványok, a passzív csodálat tárgyai. A munkás passzívan fogyasztja és csodálja az emberi tevékenység termékeit. Nem cselekvő személyként létezik a világban, amely átalakítja azt, hanem cselekvésre képtelen szemlélőként „boldogságnak” nevezheti a tehetetlen csodálat eme állapotát, és mivel a munka fájdalmas, vágyhat arra, hogy „boldog”, azaz inaktív legyen egész életében (ami a halvaszületettséghez hasonló állapot). Az áruk, a látványok fogyasztják őt; az élő energiát passzív csodálatra használja el; a dolgok fogyasztják őt. Ebben az értelemben minél több van neki, annál kevesebb ő maga. (Az egyén felülkerekedhet ezen az élve-elpusztuláson a marginálisan előforduló alkotótevékenység által; de a teljes népesség erre nem képes, csak ha megszünteti a gyakorlati tevékenység kapitalista formáját, ha megszünteti a bérmunkát és ekképpen megszünteti az alkotótevékenység elidegenedettségét.)


Az áruk fetisizálása


Tevékenységük elidegenítése és azoknak árukban, az emberi munka anyagi hordozóiban való megtestesítése által az emberek újratermelik magukat és létrehozzák a Tőkét.

A kapitalista ideológia, és különösen az akadémikus közgazdászok szempontjából ez az állítás hamis: az áruk „nem csak a munka termékei”; az alapvető „termelési tényezők” termelik őket, a Föld, a Munka és a Tőke, a kapitalista Szentháromság, és a fő „tényező” nyilvánvalóan a színdarab hőse, a Tőke.

E felületes Háromság felállításának célja nem az elemzés, hiszen nem az elemzésért fizetik ezeket a Szakértőket. Azért fizetik őket, hogy ködösítsenek, hogy álcázzák a gyakorlati tevékenység társadalmi formáját a kapitalizmusban, hogy leplezzék azt a tényt, hogy a termelők újratermelik magukat, kizsákmányolóikat éppúgy, mint az eszközöket, melyekkel kizsákmányolják őket. A Háromság-formulának nem sikerült a meggyőzés. Nyilvánvaló, hogy a föld nem inkább árutermelő, mint a víz, a levegő vagy a nap. Azonkívül a Tőke, amely egyszerre elnevezése a munkások és a tőkések közötti társadalmi viszonynak, a tőkés által birtokolt termelési eszközöknek, és a termelési eszközök és „nem tárgyi” eszközök pénz-egyenértékének, semmi mást nem termel, mint az akadémikus Közgazdászok által közzétehető formára hozott ejakulációkat. Még a termelőeszközök is, melyek egy tőkés tőkéjét képezik, csak akkor alapvető „termelési tényezők”, ha valakinek a szemellenzője egy elszigetelt kapitalista cégre korlátozza látómezejét, mivel az egész gazdaságra tekintve feltárul, hogy egy tőkés tőkéje egy másik tőkés számára elidegenített munka anyagi hordozója. Mégis, noha a Háromság-formula nem meggyőző, teljesíti a ködösítés feladatát azzal, hogy megváltoztatja a kérdés alanyát: ahelyett, hogy azt kérdeznék, az emberi tevékenység a kapitalizmusban miért ölti bérmunka formáját, a kapitalista mindennapi élet potenciális elemzői akadémikus házimarxistákká válnak, akik azt kérdezik, vajon a munka-e az egyetlen „termelési tényező”.

Így a Közgazdászok (és általában a kapitalista ideológia) a földet, a pénzt és a munkatermékeket olyan dolgokként kezelik, melyek képesek termelni, értéket létrehozni, gazdájuk számára dolgozni, átalakítani a világot. Ezt hívta Marx fetisizálásnak, ami jellemzi az emberek mindennapi elképzeléseit, és amelyet a Közgazdaságtan a dogma szintjére emelt. A közgazdász számára az élő emberek dolgok („termelési tényezők”), a dolgok pedig élnek (a pénz „dolgozik”, a Tőke „termel”).

A bálványimádó saját tevékenysége termékét bálványának tulajdonítja. Ennek eredményeképpen abbahagyja saját Ereje (a természet átalakításának ereje, napi élete formája és tartalma meghatározásának ereje) alkalmazását; csak azokat az „erőket” alkalmazza, amelyeket bálványának tulajdonít (az áruvásárlás „ereje”). Más szavakkal, a bálványimádó kiheréli saját magát, és bálványának tulajdonít férfiasságot.

De a fétis élettelen dolog, nem egy élő lény; nincs férfiassága. A fétis  nem más, mint egy olyan dolog, amely miatt és amely révén a kapitalista viszonyokat fenntartják. A Tőke titokzatos ereje, termelési „ereje”, férfiassága, nem saját magában rejlik, hanem abban a tényben, hogy az emberek elidegenítik alkotótevékenységüket, hogy eladják munkájukat a kapitalistáknak, hogy elidegenedett munkájukat árukban anyagiasítják és tárgyiasítják. Más szavakkal, az embereket saját tevékenységük termékeivel együtt megvásárolják, mégis a saját tevékenységüket a Tőke tevékenységének látják, és saját termékeiket a Tőke termékeinek. Azáltal, hogy a Tőkének, és nem saját tevékenységüknek tulajdonítanak alkotóerőt, lemondanak élő tevékenységükről, mindennapi életükről a Tőke javára, ami annyit tesz, hogy az emberek naponta odaadják magukat a Tőke megszemélyesülésének, a tőkésnek.

Munkájuk eladásával, tevékenységük elidegenítésével az emberek naponta újratermelik a kapitalizmusban domináns tevékenységi formák megszemélyesítéseit, újratermelik a bérmunkást és a tőkést. Nem pusztán fizikailag termelik újra az egyéneket, hanem társadalmilag is; egyéneket termelnek, akik munkaerőt adnak el, és egyéneket, akik a termelőeszközök birtokosai; újratermelik mind az egyéneket, mint a különös tevékenységeket, az eladást éppúgy, mint a birtoklást.

Minden alkalommal, mikor az emberek olyan tevékenységet végeznek, melyet nem maguk határoztak meg és nem ők irányítják, minden alkalommal, mikor az általuk megtermelt javakért az elidegenített tevékenységükért cserébe kapott pénzzel fizetnek, minden alkalommal, amikor saját tevékenységük termékeit pénzért beszerzett idegen tárgyakként passzívan csodálják, új életet adnak a Tőkének, saját életüket pedig megsemmisítik.

A folyamat célja a munkás és a tőkés közötti viszony újratermelése. Azonban a benne foglalt egyéni cselekvők célja nem ez. Tevékenységük számukra nem áttekinthető; szemük a bálványra tapad, mely a tett és annak eredménye között áll. Az egyéni cselekvők szemüket dolgokra tapasztják, pontosan azokra a dolgokra, melyekre a kapitalista viszonyokat alapozzák. A munkás termelőként arra törekszik, hogy mindennapi munkáját pénzbeli bérre cserélje, pontosan arra a dologra törekszik, amely újra létrehozza viszonyát a tőkéshez, amely által saját magát bérmunkásként, a másikat pedig tőkésként újratermeli. A munkás fogyasztóként pénzét munkatermékekre cseréli, pontosan azokra a dolgokra, melyeket a tőkésnek el kell adnia ahhoz, hogy realizálja Tőkéjét.

Az élő tevékenység Tőkévé való mindennapos átalakítását dolgok közvetítik, nem dolgok hajtják végre. A bálványimádó nem tudja ezt; számára a munka és a föld, az eszközök és a pénz, a vállalkozók és a bankárok mind „tényezők” és „cselekvők”. Mikor egy amulettet viselő vadász kővel leterít egy szarvast, lényeges „tényezőnek” tarthatja az amulettet a szarvas leterítésében és még a szarvasnak mint leterítendő dolognak a biztosításában is. Ha felelősségteljes és képzett bálványimádó, figyelmet fog fordítani amulettjére, gondosan és csodálattal pátyolgatva azt; hogy javítsa élete anyagi feltételeit, fétise viselésének módját tökéletesíti, és nem a kő elhajításának módját; bajba kerülve lehet, hogy még el is küldi az amulettet, hogy „vadásszon” neki. Saját mindennapi tevékenységei számára nem átláthatók: ha jó étvággyal eszik, elmulasztja észrevenni, hogy a kő elhajításával az ő saját cselekedete, és nem az amulett tette biztosítja számára az élelmet; amikor éhezik, elmulasztja észrevenni, hogy azáltal, hogy vadászat helyett az amulettet imádta, az ő saját cselekedete és nem bálványának haragja okozza éhezését.

Az áruk és a pénz fetisizálása, az egyén mindennapi tevékenységeinek misztifikálása, a mindennapi élet vallása, mely élettelen dolgoknak tulajdonítja az élő tevékenységet, nem egy mentális hóbort, amely az emberi képzeletben született; forrása a társadalmi viszonyok jellege a kapitalizmusban. Az emberek valóban dolgokon keresztül viszonyulnak egymáshoz; a fétis valóban együttes cselekvésük oka, és általa termelik újra tevékenységüket. De nem a fétis végzi a tevékenységet. Nem a Tőke alakítja át a nyersanyagot és nem a Tőke termeli a javakat. Ha az élő tevékenység nem alakítaná át az anyagokat, ezek átalakítatlan, mozdulatlan, élettelen anyagok maradnának. Ha az emberek nem volnának tovább hajlandók eladni élő tevékenységüket, feltárulna a Tőke impotenciája; a Tőke megszűnne létezni; utolsó megmaradó potenciája az az erő lenne, mely emlékeztetné az embereket a mindennapi élet egy mellőzött formájára, amelyet a mindennapos egyetemes prostitúció jellemez.

A munkás elidegeníti életét, hogy fenntartsa életét. Ha nem adná el élő tevékenységét, nem kaphatna bért és nem élhetne túl. Azonban nem a bér teszi az elidegenedést a túlélés feltételévé. Ha az emberek nem volnának hajlandók kollektíve eladni életüket, ha hajlandók volnának irányítani saját tevékenységüket, az egyetemes prostitúció nem volna a túlélés feltétele. Az emberek hajlama arra, hogy továbbra is eladják munkájukat, és nem azok a dolgok, amiért eladják őket, teszi szükségessé az élet fenntartásához az élő tevékenység elidegenítését.

A munkás által eladott élő tevékenységet a kapitalista vásárolja meg. És csak ez az élő tevékenység lehel életet a Tőkébe és teszi azt „produktívvá”. A kapitalista, a nyersanyagok és a termelőeszközök „birtokosa”, a természeti tárgyakat és más emberek munkájának termékeit saját „magántulajdonaként” mutatja be. De nem a Tőke titokzatos ereje hozza létre a kapitalista „magántulajdonát”; az élő tevékenység hozza létre a „vagyont”, és e tevékenység formája őrzi azt meg „privátnak”.


Az élő tevékenység átalakulása Tőkévé


Az élő tevékenység átalakulása Tőkévé naponta végbemegy dolgok közvetítésével, de nem dolgok által. Az emberi tevékenység termékeiként előállt dolgok azért látszanak aktív szereplőknek, mert a tevékenységek és kapcsolatok dolgok miatt és dolgok révén jönnek létre, és mert az emberek tevékenysége számukra nem átlátható; összekeverik a közvetítő tárgyat az okkal.

A kapitalista termelési folyamatban a munkás saját elidegenített élő energiáját egy élettelen tárgyban testesíti meg vagy anyagiasítja úgy, hogy eszközöket használ, melyek más emberek tevékenységének megtestesülései. (A kifinomult ipari eszközök feltalálók, újítók és termelők számtalan nemzedékének szellemi és manuális tevékenységét testesítik meg a földgolyó minden sarkából és a társadalmak sokféle formájából.) Az eszközök magukban élettelen tárgyak; élő tevékenység anyagi megtestesülései, de maguk nem élők. A termelési folyamat egyetlen aktív résztvevője az élő munkás. Más emberek munkatermékeit használja és mondhatni élettel tölti meg őket, de az élet a sajátja; nem képes feltámasztani azokat az egyéneket, akik élő tevékenységüket eszközébe raktározták el. Az eszköz lehetővé teheti számára, hogy adott időtartam alatt többet csináljon meg, és ebben az értelemben növelheti termelékenységét. De termelékeny csak a termelésre képes élőmunka lehet.

Például mikor egy ipari munkás egy villamos esztergát működtet, fizikusok, feltalálók, villamosmérnökök, esztergakészítők generációinak munkatermékeit használja. Nyilvánvalóan termelékenyebb, mint egy kézműves, aki kézzel faragja ki ugyanezt a tárgyat. De semmilyen értelemben sem az ipari munkás rendelkezésére álló „Tőke” az, ami „termelékenyebb” a kézműves „Tőkéjénél”. Ha nem testesülne meg generációk szellemi és manuális munkája a villamos esztergában, ha az ipari munkásnak kellene feltalálnia az esztergát, a villamosságot és a villamos esztergát, akkor számos emberéletbe telne neki, hogy megforgasson egy egyszerű tárgyat a villamos esztergán, és a Tőke semmilyen mennyisége sem növelhetné termelékenységét a kézművesé fölé, aki kézzel faragja ki a tárgyat.

A „tőke termelékenységének” képzete és különösen e „termelékenység” aprólékos mérése a Közgazdaság „tudományának”, a kapitalista mindennapi élet e vallásának találmánya, mely az emberek energiáját a kapitalista társadalom központi bálványának imádatában, csodálatában és a neki való hízelgésben éli fel. E „tudósok” középkori kollégái aprólékos méréseket végeztek a Mennyek angyalai magasságának és szélességének megállapítására anélkül, hogy valaha is megkérdezték volna, mik azok az angyalok és a Mennyek, és mindegyik létezését bizonyosra vették.

A munkás eladott tevékenységének eredménye egy olyan termék, mely nem az övé. Ez a termék munkájának megtestesülése, élete egy részének anyagiasulása, élő tevékenységének hordozója, de nem az övé; ez: éppolyan idegen számára, mint munkája. Nem döntött arról, hogy létrehozza, és mikor elkészült, nem rendelkezik felette. Ha vágyik rá, meg kell vennie. Amit létrehozott, nem egyszerűen egy termék bizonyos hasznos tulajdonságokkal; ehhez nem kellett volna eladnia munkáját egy kapitalistának bérért cserébe; ehhez csak össze kellett volna szednie a szükséges anyagokat és a rendelkezésre álló szerszámokat, csak meg kellett volna munkálnia az anyagokat céljai által irányítva, tudása és ügyessége által behatárolva. (Nyilvánvaló, hogy az egyén ezt csak elhanyagolhatóan ritkán teheti meg; a rendelkezésre álló anyagok és szerszámok elsajátítása és használata az emberek által csak a tevékenység kapitalista formájának megdöntése után történhet meg.)

Amit a munkás kapitalista körülmények között termel, egy nagyon specifikus tulajdonsággal, az eladhatóság tulajdonságával bíró termék. Amit elidegenedett tevékenysége termel, az áru.

Mivel a kapitalista termelés árutermelés, az a kijelentés, hogy a folyamat célja az emberi igények kielégítése, hamis; ez racionalizálás és apológia. Az „emberi igények kielégítése” nem a termelésben helyet foglaló tőkés vagy munkás célja, sem a folyamat eredménye. A munkás azért adja el a munkáját, hogy bért kapjon; a munka különös tartalma számára közömbös; nem idegeníti el munkáját olyan tőkésnek, aki nem ad cserébe bért, akárhány emberi igényt elégíthetnének is ki a tőkés termékei. A kapitalista megveszi a munkát és a termelésben alkalmazza azért, hogy aztán abból eladható árukkal kerüljön ki. Közönyös a termék sajátos tulajdonságai iránt, ahogyan az emberek szükségletei iránt is közönyös; az egyetlen dolog, ami a termékkel kapcsolatban érdekli, hogy mennyiért fogja eladni, és az egyetlen dolog, ami az emberek szükségleteivel kapcsolatban érdekli, hogy mennyit „szükséges” vásárolniuk, és hogyan lehetne őket kényszeríteni, propaganda és pszichológiai szoktatás által, hogy többet „igényeljenek”. A kapitalista célja, hogy kielégítse saját igényét a Tőke újratermelésére és gyarapítására, és a folyamat eredménye a bérmunka és a Tőke (melyek nem „emberi igények”) bővített újratermelése.

A munkás által megtermelt árut a kapitalista meghatározott mennyiségű pénzre cseréli; az áru érték, mely vele azonos értékre cserélődik. Más szavakkal kifejezve, a termékben anyagiasult élő és múltbéli munka két eltérő, mégis ekvivalens formában létezhet, árukban és pénzben, vagy ami mindkettőben közös, érték formájában. Ez nem jelenti azt, hogy az érték munka. Az érték a tárgyiasult (anyagiasult) munka társadalmi formája a kapitalizmusban.

A kapitalizmusban a társadalmi viszonyok nem közvetlenül épülnek ki; az érték közvetítésével jönnek létre. A mindennapi tevékenység nem közvetlenül cserélődik; érték formájában cserélődik. Következésképpen az, ami az élő tevékenységgel a kapitalizmusban történik, nem nyomozható ki magának a tevékenységnek a megfigyelésével, hanem csak úgy, hogy figyelemmel kísérjük az érték metamorfózisait.

Mikor az emberek élő tevékenysége munka (elidegenedett tevékenység) formáját ölti, akkor szert tesz a kicserélhetőség tulajdonságára; érték formáját veszi fel. Más szóval, a munka kicserélhető „egyenlő” mennyiségű pénzre (munkabér). Az élő tevékenység szándékos elidegenítése, amelyet a kapitalista társadalom tagjai a túléléshez nélkülözhetetlennek érzékelnek, maga termeli újra a kapitalista formát, melyen belül az elidegenítés nélkülözhetetlen a túléléshez. Amiatt, hogy az élő tevékenység érték formáját ölti, e tevékenység termékeinek szintén érték formáját kell ölteniük: pénzért kicserélhetőnek kell lenniük. Ez nyilvánvaló, hiszen ha a munkatermékek nem öltenék érték formáját, hanem mondjuk a társadalom rendelkezésére álló hasznos tárgyak formáját öltenék, akkor vagy a gyárban maradnának, vagy szabadon elvennék azokat a társadalom tagjai, amikor csak igény támad rájuk; a munkások által kézhez kapott pénzbeli munkabéreknek egyik esetben sem volna értékük, és az élő tevékenység nem volna eladható „egyenlő” mennyiségű pénzért; az élő tevékenység nem volna elidegeníthető. Következésképpen, amint az élő tevékenység érték formáját ölti, e tevékenység termékei is érték formáját öltik, és a mindennapi élet újratermelése az érték változásain vagy metamorfózisain keresztül megy végbe.

A kapitalista a munkatermékeket eladja a piacon; egyenlő összegű pénzre cseréli őket; egy meghatározott értéket realizál. Ennek az értéknek a meghatározott terjedelme egy egyedi piacon az áruk ára. Az akadémikus Közgazdász számára az Ár Szent Péter kulcsa a Mennyek kapujához. Mint maga a Tőke is, az Ár egy csodálatos világban mozog, amely kizárólag tárgyakból áll; a tárgyak egymással emberi kapcsolatban állnak és élők; átalakítják egymást, kommunikálnak egymással; összeházasodnak és gyerekeik vannak. És természetesen csak eme intelligens, hatékony és kreatív tárgyak kegyessége révén lehetnek az emberek ilyen boldogok a kapitalista társadalomban.

A Közgazdász képi ábrázolásaiban a mennyek működéséről az angyalok csinálnak mindent, az emberek nem csinálnak semmit; az emberek egyszerűen csak élvezik, amit ezek a felsőbb lények csinálnak nekik. Nemcsak hogy a Tőke termel és a pénz dolgozik; más titokzatos lényeknek hasonló erényeik vannak. Így a Kínálat, az áruba bocsátott dolgok mennyisége, és a Kereslet, a megvásárolt dolgok mennyisége, együtt meghatározzák az Árat, a pénz mennyiségét; amikor Kínálat és Kereslet a diagram egy különös pontján összeházasodnak, megszülik az Egyensúlyi Árat, amely megfelel a mennyei boldogság egyetemes állapotának. A mindennapi élet tevékenységeit dolgok játsszák el, az emberek pedig „termelő” idejükben dolgokká („termelési tényezőkké”), „szabadidejükben” pedig dolgok passzív szemlélőivé fokozódnak le. A Gazdaságtudós erénye abban a képességében áll, amellyel az emberek mindennapi tevékenységének eredményét dolgoknak tulajdonítja, és az arra való képtelenségében, hogy a dolgok ugrabugrálása mögött észrevegye az emberek élő tevékenységét. A Közgazdász számára azok a dolgok, melyekkel a kapitalizmusban az emberek tevékenységét szabályozzák, saját tevékenységük anyái és gyermekei, okai és következményei.

Egy érték nagyságát, nevezetesen egy áru árát, annak a pénznek a mennyiségét, amelyért cserélődik, nem dolgok határozzák meg, hanem az emberek mindennapi tevékenysége. A kínálat és a kereslet, a tökéletes és a tökéletlen verseny semmi több, mint termékek és tevékenységek társadalmi formái a kapitalizmusban; nincs saját életük. Annak a ténynek, hogy a tevékenység elidegenült, azaz hogy a munkaidőt meghatározott pénzösszegért eladják, hogy annak bizonyos értéke van, e munka termékei értékének terjedelmére nézve több következménye is van. Az eladott áruk értékének legalább egyenlőnek kell lennie a munkaidő értékével. Ez nyilvánvaló mind az egyéni kapitalista cég szempontjából, mind a társadalom egésze szempontjából. Ha az egyéni tőkés által eladott áruk értéke kisebb volna, mint az általa bérbevett munka értéke, akkor munkaköltségei önmagukban meghaladnák bevételeit, és gyorsan csődbe menne. Társadalmilag, ha a munkások termelésének értéke kisebb volna, mint fogyasztásuk értéke, akkor a munkaerő még saját magát sem tudná újratermelni, nem beszélve a tőkésosztályról. De ha az áruk értéke pusztán egyenlő volna a rájuk fordított munkaidő értékével, az árutermelők pusztán újratermelnék saját magukat, és társadalmuk nem volna kapitalista társadalom; tevékenységük még mindig állhatna árutermelésből, de ez nem volna kapitalista árutermelés.

Ahhoz, hogy a munka Tőkét hozzon létre, a munkatermékek értékének nagyobbaknak kell lenniük, mint a munka értéke. Más szóval a munkaerőnek többletterméket kell termelnie, javak egy bizonyos mennyiségét, melyet nem fogyaszt el, és ennek a többletterméknek értéktöbbletté kell alakulnia, egy olyan értékformává, melyet nem a munkások sajátítanak el munkabérként, hanem a tőkések profitként. Ezenkívül a munkatermékek értékének még nagyobbnak kell lenniük, mivel nem az élőmunka az egyetlen munkafajta, mely bennük anyagiasul. A termelési folyamatban a munkások saját energiájukat használják fel, de felhasználják mások eltárolt munkáját is munkaeszközökként, és anyagokat munkálnak meg, melyekre korábban szintén munkát fordítottak.

Ez arra a furcsa eredményre vezet, hogy a munkás termékeinek értéke és bérének értéke különböző mennyiségek, azaz arra, hogy a pénzösszeg, melyet a kapitalista kap a felfogadott munkásai által termelt áruk eladásakor, eltér attól az összegtől, amit a munkásoknak kifizet. Ezt az eltérést nem magyarázza meg az a tény, hogy ki kell fizetni a felhasznált anyagokat és szerszámokat. Ha az eladott áruk értéke egyenlő volna az élőmunka és az eszközök értékével, még mindig nem volna hely a kapitalistáknak. A helyzet az, hogy a két mennyiség közötti különbségnek elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy eltartsa a kapitalisták osztályát – nem csak az egyéneket, hanem azt a különleges tevékenységet is, melybe ezek az egyének bocsátkoznak, a munka megvásárlását. A termékek teljes értéke és a termelésükre fordított munka értéke közötti különbség az értéktöbblet, a Tőke csírája.

Hogy felderítsük az értéktöbblet forrását, nélkülözhetetlen megvizsgálnunk, miért kisebb a munka értéke, mint az általa termelt áruk értéke. A munkás elidegenedett tevékenysége az anyagokat eszközök segítségével átalakítja és bizonyos mennyiségű árut termel. Mikor azonban eladják ezeket az árukat és kifizetik a felhasznált anyagokat és eszközöket, a munkások nem kapják meg bérként a termékeikből megmaradt értéket; kevesebbet kapnak. Más szóval, a munkások minden munkanap során bizonyos mennyiségű kifizetetlen munkát végeznek, kényszermunkát, melyért nem kapnak egyenértéket.

E kifizetetlen munka, e kényszermunka elvégzése egy másik „túlélési feltétel” a kapitalista társadalomban. Azonban, az elidegenedéshez hasonlóan, ezt a feltételt sem a természet szabja, hanem az emberek kollektív gyakorlata, mindennapi tevékenységük. A szakszervezetek létezése előtt egy individuális munkás bármilyen rendelkezésre álló kényszermunkát elfogadott, mivel a munka elutasítása azt jelentette volna, hogy más munkások elfogadnák a csere adott feltételeit, és az individuális munkás nem kapna bért. A munkások versenyeztek egymással a kapitalisták által kínált bérekért; ha egy munkás felmondott, mert a bér elfogadhatatlanul alacsony volt, egy állástalan munkás akarta felváltani őt, mivel a munkanélküli számára egy alacsony bér is magasabb, mint egyáltalán semmilyen bér. Ezt a munkások közötti versenyt a kapitalisták „szabad munkának” hívták, akik nagy áldozatokat hoztak a munkások szabadságának fenntartásáért, hiszen pontosan ez a szabadság védte meg a kapitalista értéktöbbletét és tette lehetővé számára a Tőkefelhalmozást. Egyetlen munkás célja sem volt, hogy több javat termeljen, mint amennyiért megfizették. Célja az volt, hogy a lehető legmagasabb bért kapja. Azonban az olyan munkások létezése, akik egyáltalán nem kaptak bért, és akiknek ezért a magas bérről alkotott elképzelésük szerényebb volt az alkalmazásban lévő munkásénál, lehetővé tette a kapitalistának, hogy alacsonyabb bérért alkalmazzon munkát. Az állástalan munkások létezése valóban lehetővé tette a kapitalistának, hogy a legalacsonyabb bért fizesse, amiért a munkások még dolgozni akartak. Így a munkások együttes mindennapi tevékenységének eredménye, miközben egyénileg mindegyik a lehető legmagasabb bérre törekedett, mindenki bérének csökkentése volt; a mindenki mindenkivel való versenyének hatása az volt, hogy mindenkinek a lehető legalacsonyabb bér jutott, és a kapitalista a lehető legnagyobb többletre tett szert.

Mindenki mindennapi gyakorlata megsemmisíti mindenki céljait. De a munkások nem tudták, hogy helyzetük saját mindennapi viselkedésük terméke; saját tevékenységük nem volt számukra átlátható. A munkásoknak úgy tűnt, hogy az alacsony bér egyszerűen az élet természetes része, mint a betegség vagy a halál, és hogy a bérek csökkenése természeti csapás, mint az árvíz vagy egy kemény tél. A szocialisták kritikái és Marx elemzései, valamint a fokozódó ipari fejlődés, mely a korábbinál több időt hagyott az elmélkedésre, lehúzott néhány fátylat és lehetővé tette a munkásoknak, hogy bizonyos mértékben átlássanak saját tevékenységükön. De Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a munkások nem szabadultak meg a mindennapi élet kapitalista formájától; szakszervezeteket alakítottak. A Szovjetunió és Kelet-Európa eltérő anyagi feltételei között a munkások (és a parasztok) a kapitalista osztályt állami bürokráciával cserélték fel, amely Marx nevében vásárolja meg az elidegenült munkát és halmozza fel a Tőkét.

Szakszervezetekkel a mindennapi élet hasonló ahhoz, amilyen a szakszervezetek előtt volt. Valójában majdnem ugyanolyan. A mindennapi élet továbbra is munkából, elidegenedett tevékenységből és kifizetetlen munkából vagy kényszermunkából áll. A szakszervezetbe szervezett munkás többé nem szabja meg elidegenedésének feltételeit; a szakszervezeti funkcionáriusok megteszik ezt helyette. A munkás tevékenysége elidegenítésének feltételeit többé nem az individuális munkás szükséglete határozza meg, hogy elfogadja azt, ami rendelkezésre áll; most már a szakszervezeti bürokrata szükséglete határozza meg, hogy fenntartsa a munka eladói és vevői között álló saját strici-pozícióját.

Szakszervezetekkel vagy azok nélkül, az értéktöbblet nem terméke sem a természetnek, sem a Tőkének; az emberek mindennapi tevékenysége hozza létre. Napi tevékenységük végzése közben az emberek nemcsak tevékenységük elidegenítésére hajlandók, hanem hajlandók a tevékenységük elidegenítésére kényszerítő feltételeket is újratermelni, újratermelni a Tőkét és ezáltal a Tőke hatalmát a munka megvásárlására. Ez nem azért van, mert nem tudják, „mi az alternatíva”. Egy személy, akit munkaképtelenné tett a krónikus gyomorrontás, mert túl sok zsírt fogyaszt, nem azért eszik továbbra is zsírt, mert nem tudja, mi volna az alternatíva. Vagy szívesebben marad munkaképtelen, semmint hogy lemondjon a zsírról, vagy nem világos számára, hogy mindennapos zsírfogyasztása okozza munkaképtelenségét. És ha orvosa, igehirdetője, tanára és politikusa először is azt mondja neki, hogy a zsír tartja őt életben, és másodszor, hogy ők már megtesznek számára mindent, amit ő maga tenne, ha jól érezné magát, akkor nem meglepő, hogy tevékenysége számára nem átlátható és hogy nem tesz nagy erőfeszítéseket, hogy azt átlátszóvá tegye.

Az értéktöbblet termelése a túlélés feltétele, nem a populáció, hanem a kapitalista rendszer számára. Az értéktöbblet az áruk értékének az a része, amelyet a munkásoknak vissza nem térített munka termel. Árukban vagy pénzben fejezhető ki (ahogyan a Tőke is dolgok vagy pénz valamekkora mennyiségével fejezhető ki), de ez nem változtat azon a tényen, hogy adott mennyiségű termékben tárolt anyagiasult munka kifejeződése. Mivel a termékek kicserélhetők „egyenlő” mennyiségű pénzre, a pénz ugyanazt az értéket „jelenti” vagy képviseli, mint a termékek. A pénz viszont kicserélhető egy másik „egyenlő” értékű termékmennyiségre. Ezek a cserék, melyek egyidejűleg történnek a kapitalista mindennapi élet végzése közben, együttesen alkotják a kapitalista forgalmi folyamatot. E folyamat révén játszódik le az értéktöbblet átalakulása Tőkévé.

Az érték munkához vissza nem térő része, azaz az értéktöbblet, lehetővé teszi a kapitalistának a létezést, és azt is megengedi neki, hogy még sokkal több mindent tegyen, mint egyszerűen létezzen. A kapitalista az értéktöbblet egy részét befekteti; új munkásokat fogad fel és új termelőeszközöket vásárol; kiterjeszti uralmát. Ez azt jelenti, hogy a kapitalista új munkát halmoz fel, mind az általa bérbevett élőmunka formájában, mind a múltbeli (kifizetett vagy kifizetetlen) munka formájában, mely az általa vásárolt anyagokban és gépekben tárolódik.

Egészében a kapitalista osztály felhalmozza a társadalom többletmunkáját, de ez a folyamat társadalmi méretekben megy végbe, és éppen ezért nem látható, ha csak egy individuális tőkés tevékenységeit figyeljük meg. Emlékeznünk kell arra, hogy egy adott kapitalista által vásárolt termékeknek mint eszközöknek ugyanaz a jellegzetességük, mint az általa eladott termékeknek. Az első kapitalista eszközöket ad el a második kapitalistának adott összegű értékért, és ennek az értéknek csak egy része kerül vissza a munkásokhoz bérként; a fennmaradó rész az értéktöbblet, melyen az első kapitalista új eszközöket és munkát vásárol. A második kapitalista az adott értékért veszi meg az eszközöket, ami azt jelenti, hogy az első kapitalistának nyújtott munka teljes mennyiségéért fizet, a díjazott munkamennyiségért és az ingyen végzett munkamennyiségért is. Ez annyit tesz, hogy a második kapitalista által felhalmozott eszközök tartalmazzák az első számára elvégzett kifizetetlen munkát. A második kapitalista viszont adott értékért cserébe eladja termékét, és ennek az értéknek csak egy részét adja vissza munkásainak; a maradékot új eszközökre és munkára fordítja.

Ha az egész folyamat egyetlen időszakba volna belezsúfolva, és ha minden kapitalista össze volna kapcsolva eggyé, látható volna, hogy az érték, mellyel a kapitalista új eszközökre és munkára tesz szert, egyenlő azon termékek értékével, melyeket nem juttatott vissza a termelőknek. Ez a felhalmozott többletmunka a Tőke.

A kapitalista társadalom egésze szempontjából a teljes Tőke egyenlő azon kifizetetlen munka összegével, melyet emberi lények nemzedékei végeztek, melyeknek élete élő tevékenységük mindennapos elidegenítéséből állt. Más szavakkal kifejezve a Tőke, amellyel szemben az emberek eladják eleven napjaikat, az emberek eladott tevékenységének terméke, és minden nap újratermelődik és kiterjed, amikor egy ember egy újabb munkanapot ad el, minden percben, mikor úgy dönt, hogy továbbra is a mindennapi élet kapitalista formáját éli.


Az emberi tevékenység tárolása és felhalmozása


A többletmunka átalakulása Tőkévé egy különös történelmi formája egy általánosabb folyamatnak, az iparosodás folyamatának, az ember anyagi környezete állandó átalakulásának.

A kapitalizmusban megvalósuló emberi tevékenység e következményének megragadhatók bizonyos lényeges jellegzetességei egy leegyszerűsített szemléltetés segítségével. Egy elképzelt társadalomban az emberek aktív idejük nagy részét élelem és más létszükségleti cikkek termelésére költik; idejüknek csak egy része „többletidő” abban az értelemben, hogy mentes a létszükségleti cikkek termelésétől. Ezt a többletidőt lehet élelemtermelésre fordítani a papok és a harcosok számára, akik maguk nem termelnek; lehet olyan javak termelésére használni, melyeket szent alkalmakkor elégetnek; fel lehet használni szertartások vagy tornagyakorlatok végzésére. Ezen esetek egyikében sem valószínű, hogy ezen emberek anyagi körülményei változnának egyik generációról a másikra, mindennapi tevékenységük eredményeként. De az elképzelt társadalom embereinek egyik nemzedéke eltárolhatja többletidejüket ahelyett, hogy elhasználná. Például arra költhetik ez a többletidőt, hogy rugókat feszítenek meg. A következő generáció kioldhatja a rugókban tárolt energiát, hogy szükséges feladatokat hajtson végre, vagy használhatja egyszerűen arra a rugók energiáját, hogy újabb rugókat feszítsen meg. Mindkét esetben a korábbi nemzedék eltárolt többletmunkája az új nemzedéknek nagyobb mennyiségű többletmunkaidőt biztosít. Az új nemzedék szintén eltárolhatja ezt a többletet rugókban vagy más hordozókban. Viszonylag rövid idő alatt a rugókban tárolt munka meghaladja a bármely élő generáció számára rendelkezésre álló munkaidőt; ennek az elképzelt társadalomnak az emberei viszonylag kis energia ráfordításával képesek lesznek arra, hogy a számukra szükséges feladatok legtöbbjébe befogják a rugókat, és abba a feladatba is, hogy új rugókat húzzanak fel az eljövendő generációk számára. A korábban létszükségleti cikkek termelésére fordított eleven órák többsége most olyan tevékenységek számára lesz igénybe vehető, melyeket nem a szükség diktál, hanem a képzelet vetít ki.

Első pillantásra valószínűtlennek tűnik, hogy az emberek az eleven órákat rugók megfeszítésének bizarr feladatára fordítanák. Ugyanilyen valószínűtlennek látszik az is, még ha meg is feszítenék a rugókat, hogy jövőbeli generációk számára raktároznák el őket, hiszen a rugók kioldása ünnepnapokon például pompás látványt nyújthatna.

Ha azonban az emberek nem rendelkeznek saját életük felett, ha munkatevékenységük nem sajátjuk, ha gyakorlati tevékenységük kényszermunkából áll, akkor az emberi tevékenység bőven befogható rugók felhúzásának feladatába, abba a feladatba, hogy többletmunkaidőt tároljunk anyagi hordozókban. A Kapitalizmus történelmi szerepe, amely szerepet azok az emberek játszották el, akik elfogadták mások jogosultságát az életük feletti rendelkezésre, pontosan az emberi tevékenység anyagi hordozókban való eltárolásában állt, kényszermunka segítségével.

Amint az emberek meghódolnak a pénz arra való „hatalma” előtt, hogy vele eltárolt munkát és élő tevékenységet vásároljunk, amint elfogadják a pénztulajdonosok fiktív „jogát” arra, hogy a társadalom eltárolt és élő tevékenységét szabályozzák és afelett rendelkezzenek, a pénzt Tőkévé, a pénz tulajdonosait pedig Tőkésekké transzformálják.

Ez a kettős elidegenedés, az élő tevékenység elidegenedése bérmunka formájában, és a múltbeli generációk tevékenységének elidegenedése eltárolt munka (termelőeszközök) formájában, nem egyszeri aktus, mely lejátszódott valamikor a történelemben. A munkások és tőkések közti viszony nem olyasvalami, ami valamikor a múltban egyszer s mindenkorra ráerőszakolta magát a társadalomra. Az emberek soha nem írtak alá szerződést, de még csak szóbeli egyezséget sem kötöttek, amelyben lemondtak volna az élő tevékenységük feletti hatalmukról, és amelyben lemondtak volna a bolygó bármely részén élő valamennyi jövendő generáció élő tevékenysége feletti hatalomról.

A Tőke a természeti erő álarcát viseli; ugyanolyan szilárdnak látszik, mint a föld maga; mozgásai olyan visszafordíthatatlannak látszanak, mint az árapály; válságai ugyanolyan elkerülhetetlennek tűnnek, mint a földrengések és árvizek. Még ha elismerik is, hogy a Tőke hatalmát emberek hozzák létre, ez az elismerés puszta alkalom is lehet egy még impozánsabb álca, az ember által teremtett erő, a Frankenstein-szörny álarcának kiagyalására, melynek hatalma még nagyobb félelemmel vegyes tiszteletet parancsol, mint bármely természeti erő hatalma.

De a Tőke nem természeti erő, sem ember által teremtett szörny, melyet valamikor a múltban létrehoztak, és amely attól fogva uralja az emberi életet.

A Tőke hatalma nem a pénzben rejlik, mivel a pénz egy társadalmi konvenció, melynek nincs nagyobb „hatalma” annál, amekkorát az emberek készek neki elismerni; amikor az emberek megtagadják munkájuk eladását, a pénz még a legegyszerűbb feladatokat sem képes elvégezni, mert a pénz nem „dolgozik”.

A Tőke hatalma az anyagi hordozókban sem rejlik, melyekben a múltbeli generációk munkája tárolódik, hiszen az e hordozókban eltárolt potenciális energia az élő emberek tevékenységével szabadítható fel, akár Tőke, azaz idegen „tulajdon” ezen hordozók összessége, akár nem. Élő tevékenység nélkül a társadalom Tőkéjét alkotó tárgyak gyűjteménye csupán válogatott készítmények szétszórt kupaca volna saját élet nélkül, a Tőke „birtokosai” pedig pusztán szétszórt mintagyűjteménye volnának szokatlanul ötlettelen embereknek (gyakorlat közben), akik papírfecnikkel veszik körül magukat abban a hiábavaló próbálkozásban, amellyel a múlt ragyogását kísérlik meg feltámasztani. A Tőke egyetlen „hatalma” az élő emberek mindennapi tevékenységében rejlik; ez a „hatalom” az emberek arra való hajlamában áll, hogy eladják mindennapi tevékenységüket pénzért cserébe, és hogy lemondjanak az ellenőrzésről saját tevékenységüknek és a korábbi generációk tevékenységének termékei felett.

Amikor egy személy eladja munkáját egy kapitalistának, és elfogadja termékének csak egy részét fizetségül e munkáért, feltételeket teremt más emberek megvásárlásához és kizsákmányolásához. Senki sem adja oda készségesen karját vagy gyermekét pénzért cserébe; mégis, mikor egy ember szándékosan és tudatosan eladja dolgozó életét azért, hogy hozzájusson az élethez szükséges alapvető cikkekhez, nemcsak azokat a feltételeket termeli újra, melyek élete eladását továbbra is szükségessé teszik fennmaradásához; megteremti azokat a feltételeket is, melyek más emberek számára is szükségessé teszik életük eladását. A későbbi nemzedékek természetesen megtagadhatják dolgozó életük eladását ugyanolyan okból, ami miatt ő megtagadta karja eladását; azonban az elidegenedett és kényszermunka eladása megtagadásának minden elmulasztása növeli az eltárolt munka készletét, mellyel a Tőke dolgozó életeket vásárolhat.

Hogy a többletmunkát Tőkévé alakítsa, a kapitalistának módot kell találnia annak eltárolására anyagi hordozókban, új termelőeszközökben, és új munkásokat kell felfogadnia, hogy mozgásba hozzák az új termelőeszközöket. Más szóval bővítenie kell vállalkozását, vagy új vállalkozást kell nyitnia egy másik termelési ágban. Ez előfeltételezi vagy igényli új eladható árukká alakítható anyagok létezését, az új termékek vevőinek létezését, és olyan emberek létezését, akik elég szegények ahhoz, hogy hajlandók legyenek eladni munkájukat. Ezeket a követelményeket maga a kapitalista tevékenység hozza létre, és a kapitalisták nem ismernek el tevékenységük előtt semmilyen határt vagy akadályt; a Tőke demokráciája abszolút szabadságot követel.

Az imperializmus nem csupán „utolsó szakasza” a Kapitalizmusnak; az első is.

Bármi, ami piacképes cikké alakítható, beőrlendő gabona a Tőke malma számára, akár a kapitalista földjén fekszik, akár a szomszédén, akár a föld felett található, akár alatta, a tengerben lebeg vagy padlóján csúszik; akár más földrészekhez van kötve, akár más bolygókhoz. Az emberiség minden természeti felfedezése, az Alkímiától a Fizikáig, mozgósítva van, hogy munka tárolására új anyagokat keressen, hogy új tárgyakat találjon, melyek megvételére okíthat valakit.

Az összes elérhető eszközzel vevőket teremtenek a régi és új termékeknek, és állandóan új eszközöket fedeznek fel. Erőszakkal és kijátszással „nyitott piacokat” és „nyitott ajtókat” létesítenek. Ha az emberek híján vannak a kapitalisták termékeinek megvásárlásához szükséges anyagi eszközöknek, akkor kapitalisták felfogadják és az általuk megvásárolni kívánt javak termeléséért fizetik őket; ha a helyi kézművesek már termelik azt, amit a kapitalistának el kell adnia, akkor a kézműveseket tönkreteszik vagy felvásárolják őket; ha törvények vagy hagyományok tiltják bizonyos termékek használatát, a törvényeket és a hagyományokat lerombolják; ha az emberek híján vannak azoknak a tárgyaknak, melyeken a tőkések termékeit használhatnák, arra okítják őket, hogy megvegyék ezeket a tárgyakat; ha az emberek kifogynak a fizikai vagy biológiai szükségletekből, akkor a kapitalisták „kielégítik” „lelki szükségleteiket”, és pszichológusokat fogadnak fel, hogy létrehozzák ezeket; amikor az emberek annyira megcsömörlöttek a kapitalisták termékeitől, hogy nem képesek többé új tárgyakat használni, akkor arra okítják őket, hogy olyan tárgyakat és látványokat vegyenek, melyek semmire sem használhatók, melyeket csak szimplán megfigyelni és csodálni lehet.

Minden kontinensen találhatók szegény emberek preagrár- és agrártársadalmakban; ha nem elég szegények ahhoz, hogy a kapitalisták megérkezésekor hajlandók legyenek eladni munkájukat, akkor maguk a kapitalisták tevékenysége szegényíti el őket. A vadászok földjei fokozatosan a „birtokosok” „magántulajdonává” válnak, akik állami erőszakot alkalmaznak, hogy a vadászokat „rezervátumokba” szorítsák, melyek nem tartalmaznak az életben tartásukhoz elegendő élelmet. A paraszti szerszámok fokozatosan csak ugyanannál a kereskedőnél lesznek beszerezhetők, aki nagylelkűen kölcsönzi nekik a pénzt, mellyel a szerszámokat megvásárolhatják, mígnem a parasztok „tartozásai” olyan nagyok lesznek, hogy földjük eladására kényszerülnek, melyet sem ők, sem bármelyik ősük soha meg nem vett. A kézművesek termékeinek megvásárlói fokozatosan csak a kereskedőkre szűkülnek, akik piacra viszik a termékeket, míg el nem jön a nap, mikor egy kereskedő elhatározza, hogy „kézműveseit” egy fedél alatt szállásolja el és ellátja őket azokkal az eszközökkel, amelyek valamennyiüknek lehetővé teszik, hogy tevékenységüket a legjövedelmezőbb darabok termelésére összpontosítsák. Mind független, mind függő vadászok, parasztok és kézművesek, szabadok ugyanúgy, mint rabszolgák, bérbevett munkásokká alakulnak. Akik korábban saját életük felett rendelkeztek, a nyers anyagi feltételekkel szembekerülve megszűnnek saját életük felett rendelkezni, pontosan akkor, mikor hozzáfognak anyagi körülményeik megváltoztatásához; akik azelőtt saját sovány létük tudatos teremtői voltak, saját tevékenységük öntudatlan áldozataivá váltak éppen létük soványságának megszüntetése közben. Az embereknek, akik sokak voltak de kevés volt nekik, most sokjuk van de kevesek.

Új áruk termelése, új piacok „megnyitása”, új munkások létrehozása nem három elkülönült tevékenység; egyazon tevékenység háromfajta megjelenése. Az új munkaerőt pontosan azért hozzák létre, hogy megtermelje az új árukat; ezen munkások által kapott bérek maguk az új piac; kifizetetlen munkájuk az új expanzió forrása. Sem természetes, sem kulturális korlátok nem állítják meg a Tőke terjeszkedését, az emberek mindennapi tevékenységének elidegenült munkává alakulását, többletmunkájuk átalakulását a kapitalisták „magántulajdonává”. De a Tőke nem természeti erő; az emberek által minden nap elvégzett tevékenységek halmaza; a mindennapi élet formája; folyamatos létezésének és terjeszkedésének egyetlen alapvető feltétele van: az emberek hajlama, hogy továbbra is elidegenítsék dolgozó életüket, és ezáltal újratermeljék a mindennapi élet kapitalista formáját.


Kalamazoo

1969



A munkásnak a maga termékében való külsővé-idegenné válása nemcsak azzal a jelentőséggel bír, hogy munkája tárggyá, külső exisztenciává válik, hanem, hogy rajta kívül, tőle függetlenül, idegenül exisztál és vele szemben önálló hatalommá válik, hogy az élet, amelyet a tárgynak kölcsönzött, ellenségesen és idegenül lép vele szembe. (Marx: Az elidegenült munka. Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből.)

Maga ez az ellentétes forma azonban eltűnő és megtermeli saját megszüntetésének reális feltételeit... A bázis mint az egyén egyetemes fejlődésének lehetősége, és az egyének valóságos fejlődése erről a bázisról kiindulva mint állandó megszüntetése korlátjuknak, amelyről tudják, hogy korlát, amely nem számít szent határnak. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. MEM 46/2. 24. o.)