Anton Pannekoek írásaiból







Anton Pannekoek (1873-1960)


Gueldre környékén született Hollandiában, matematikai és csillagászati tanulmányokat folytatott a leydeni egyetemen. 1902-ben csillagászati doktori címet szerzett. Már nagyon fiatalon marxista lett, 1901-ben csatlakozik a Hollandiai Szociáldemokrata Munkáspárthoz, és annak elméleti folyóirata, a Nieuwe Tijd egyik finom tollú szerzője. Marxistaként és meggyőződéses forradalmárként harcol a szocialista vezetők reformizmusa ellen – írja az Échanges et Mouvement. De akkor miért evezett olyan sokáig az általa reformistának bélyegzett szociáldemokrata ladikban? És e kérdést számtalanszor feltehetjük azoknak, akik nagyon gyorsan feleszmélve támadták az ellenforradalmi erőket, de annak szervezeti keretein belül (Szabó Ervin!). De ami a választ illeti, ezekben a kopromisszumokban nagyon erősen benne voltak a kor munkásmozgalmának gyengeségei, ugyanis marxista oldalról szemlélve még nem alakultak ki az elszakadés feltételei, nem jöttek létre, csak érlelődtek a szociáldemokráciával szembeni fellépés lehetőségei, és ezek megszületesében Pannekoekék is segédkeztek. Pannekoek a pártban a baloldali frakció tagja volt, amely a De Tribune újságba publikált és köré csoportosult (aminek alapján a tribunisták nevet kapták). A lap határozottan marxista és agitatív jellegű volt. „A párt szemszögéből el kellett volna hallgatatni.” Intenzív propagandát folytatnak a reformisták ellen, és szakítaniuk kellett a kautskyizmussal – amire pl. Lenin soha nem volt képes. 1909-ben a tribunisták kilépnek a Szociáldemokrata Munkáspártból, hogy megalakítsák a Szociáldemokrata Pártot. Pannekoek helyesli ezt a lépést, ő is továbblép. 1906-ig a leydeni obszervatóriumban dolgozik, utána családjával együtt Berlinbe költözik, ahová a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek hívják, hogy történelmi materializmust és társadalomelméletet oktasson.


A porosz rendőrség kiutasítja. Brémába költözik, amely a szociáldemokrata párt egyik fellegvára, ahol mint újságíró és mint ideglenes németországi és kelet-európai előadó működik. Időközben megírja a Taktikai különbségek a munkásmozgalmon belül c. művét, ebben bemutatja a munkásmozgalom fő irányvonalait: revizionizmust, reformizmust, opportunizmust, anarchizmust. Írásában nem a köztük levő nemzeti különbségekre koncentrál, hanem a kapitalizmus fejlődésének általános tendenciáiban lévő nemzetközi áramlatokra. 1910-1914 között rendszeresen közreműködik a Bremer Bürger-Zeitungba, a brémai szocialisták újságjába. „Pannekoek figyelme a századforduló után néhány marxi reflexió hatására hamarosan a filozófia felé fordult, 1906-tól az első világháború kitöréséig Németországban tevékenykedett. Egy évig tanár volt az SPD pártiskolájában, majd amikor később megfenyegették, hogy kiutasítják Németországból, elment Brémába dolgozni, és különböző baloldali lapokba írt cikkeket. Amíg Brémába tartózkodott, Pannekoek szemtanúja volt egy dokkmunkások által szervezett vadsztrájknak. Az ott tapasztaltak jelentősen hatottak az osztályharcról és a marxizmusról vallott értelmezésére. Ennek hatására meglehetősen korán elutasította a szerveződésről, taktikáról és politikáról vallott bolsevik elvelet” –emlékezik róla Cajo Brendel. Vita vitát követ, és vitába kerül Rosa Luxemburggal illetve Tőkefelhalmozás c. művével, amely 1913-ban jelent meg. Pannekoek megtámadja a könyv alappontjait, elveti a hanyatláselméletet (a kapitalizmus fel- és leszálló korszakának elméletét), és a proletariátus aktivitására teszi a hangsúlyt – a későbbiekben, a 30-as években visszatér majd a témához, és megtámadja az egyes tanácskommunistákra is ható Grossmann- féle teóriát, ami újra – immáron teljesen burzsoá-marxista elméleti alapokon – felszínre dobja a dekadencia elméletét. De ugorjunk vissza időben. Pannekoek csatlakozik az Internacionálé baloldalához (Lenin, Luxemburg és egyéb radikálisok társaságához), és kimutatják, hogy a szociáldemokrácia a fennálló rendet megváltozhatatlanként fogadja el, és arra törekszik, hogy az adott kereteken belül a legtöbbet érje el a munkásosztály reformista törekvéseinek nyomán. Lenin bolsevik-szociáldemokrataként, Rosa Luxemburg a kommunizmus felé kacsingatva, de leragadva a baloldali radikalizmusba, és ténylegesen majd csak Pannekoeknál és elvtársainál válik valójában gyakorlattá a szociáldemokrácia meghaladása, de most még együtt menetelnek a vakok és világtalanok, az alvajárók és ébredezők: radikálisok, akik nem is sejtik, hogy a látszategységen kívül valójában egy világ fogja őket elválasztani.


1914 nyara folyamán Pannekoek hollandiai vakációja során úgy dönt, hogy a háború ideje alatt az országban marad. A szociáldemokraták 1914-es csatlakozása a Szent Szövetség politikájához nem lepi meg őt, aki teljesen természetes módon a hollandiai tribunistákkal együtt a Zimmerwaldban létrejövő forradalmi baloldalhoz csatlakozik... Tagja az ISD (Németországi Nemzetközi Szocialisták) szervezetének – ebből lesz később az IKD (Németországi Nemzetközi Kommunisták) csoportja, amelynek szintén tagja lesz. Publikál az Arbeiterpolitikba, e nagyon fontos osztályharcos lapba, ami a vérzivatar hevében is az osztályháborút üvölti. Ebben az időszakban, 1916-ban H. Roland-Holsttal együtt a Vorboténak, a zimmerwaldi baloldal folyóiratának szerkesztője. Lenin és Zinovjev is publikál az újságba. Pannekoek  Hollandiában matematikát oktat és 1916-ban csillagázattörténeti oktatói posztot kap. 1918-ban a leydeni obszervatórium igazgatójának jelölik, de a minisztérium a jelölését elutasítja. A forradalom és a szovjetek megalakítása Oroszországban, Magyarországon, Olaszországban és Németországban meghozta számára a megoldást a problémára, amit a hagyományos munkászerveződések, azaz a politikai pártok (ez esetben a nacionalista szociáldemokrata pártok) és szakszervezetek bukása vetett fel. Fellelkesülve a tanácsok forradalmán, csatlakozik az új hollandiai kommunista párthoz, majd Németország Kommunista Pártjának a baloldalán találjuk. Innét fejlődik tovább, és elvtársaival létrehozza a  Németországi Kommunista Munkáspártot (KAPD). A szervezet programját is többedmagával (Pl. Gorterrel) ő írta. Maga a párt egyféle sajátos keveredése a párt és tanácskommunizmus szintézisének – eme „tarthatatlan eklektika” révén folyamatosan változik a szervezet tagsága.  1921-ben Pannekoek kilép a Hollandiai Kommunista Pártból. Pannekoek mindinkább a munkástanácsok mellett érvel, és ezzel úgy véli, szakít a bolsevizmussal és a „pártkommunizmussal”, de a fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is, és a tényleges kommunista pártkoncepciót összemossa a bolsevik típusú burzsoá pártgyakorlattal, és e felfogással elindítják a marxista tanács-szisztéma lavináját. Sajátos módon, rosszul kifejtett pártkritikájukkal nemcsak a tanácskommunizmus kritikai alapjait rakták le, de a burzsoá firkászok is ihletett meríthettek „kommunista párt”-ellenességükből, és szenvedélyesen tovább fűzhették mondókájukat a bolsevizmus és a kommunizmus azonosságáról… A forradalmi korszak sodrásában megírja a A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája című művét (1920 – Bécs – Lukács Gyögy –Kommunismus folyóirat!), melyben megkísérli levonni a következtetéseket a kelet-európai tanácsok adta tapasztalatokból. Mivel a szociáldemokrata párt a fejlett kapitalista országokban objektíve ellenforradalminak mutatkozott, egyedül a tanácsokba szervezett munkásosztály képes a felszabadító diktatúra gyakorlására, a forradalmárok összes tevékenysége effelé kell, hogy mutasson, és vissza kell utasítani minden kopromisszumot az egyéb politikai erőkkel, különösen a parlamentarizmus elutasítására téve a hangsúlyt. El kell hagyni a szakszervezeteket és a szocdem pártokat, amelyek felülröl próbálják megszervezni a prolikat, és ezáltal megmenteni a kapitalizmust – summázható Pannekoekék álláspontja. Ezeket a nézeteket Lenin a maga bolsevik logikájával hevesen kritizálta a „Baloldaliság” – a kommunizmus gyermekbetegsége című 1920-as művében. „A párt és a pártfegyelem szükségességét tagadni… egyenlő a proletariátus teljes lefegyverzésével, ami által a burzsoázia profitál.” Ez a lenini tézis igaz lenne, ha egy kommunista írta volna a kommunista párt égiszén belül, de éppenséggel a bolsevik pártbürokrata Lenin bombázta a KAPD alakulatait folytonosan unalmas és ellenforradalmi dörgedelmeivel, és érveivel mindinkább a tanácskommunistákat erősítette. Az olasz baloldali radikálisok, akik a két szék közé csúszva is Moszkvára tapasztották szemeiket (Bordiga és a „bordigisták”, akik ámbár nem nevezték magukat így), alapállásban szembehelyezkedtek a tanácskommunizmus pártelleneségével. Megítélésük szerint csak a párt képes öntudatot adni a proletáriátusnak, forradalmi helyzet nélkül nem létezik forradalmi párt, és forradalmi párt nélkül nem létezik forradalmi helyzet. E formulájuk alapján kiindulópontjuk az a 1917-es lenini koncepció,amit az itt leközölt Pannekoek-szöveg (Párt és munkásosztály, 1936) visszautal a múltba, és a proletariátus elnyomására alakult eszközt látja benne. Ez a helyes felismerés aztán majd egy tőle korántsem megszokott felületes érvrendszerhez fogja elvezetni, és erre fogja építeni a továbbiakban kritikájának egyik alappillérét. (Meglátása szerint a forradalmi párt önellentmondásos kifejezés: A „forradalmi” szó a „forradalmi párt” kifejezésben szükségképpen burzsoá forradalmat jelöl – írja, és itt téved, és összekeveri a bolsevik modellt a valódi kommunista pártmodellel, s teszi ezt annak ellenére, hogy a KAPD-vel létrehozták a kommunista pártmodell továbbragozható példáját.) Mégis, megítélésünk szerint hamis indíttatású írásaiban is remek meglátásai vannak.


A Kommunista Internacionálén belüli hajtóvadászat és a forradalmi hullám apálya miatt a kommunista-anarchista irányzat lassanként meggyengül. Pannekoek ennek ellenére vehemensen folytatja közvetlen politikaellenes elméleti és publicista mozgalmi tevékenységét. A szovjet rezsim fejlődési irányvonala és kiteljesedése arra indítja, hogy az 1917-es forradalmat mint az utolsó burzsoá forradalmat elemezze. A kialakult struktúrát az államkapitalizmus egy formájának látja, aminek világranemzője a bolsevik párt és annak vezetői voltak, „forradalmi szándékaik ellenére”. Ezzel a megállapításával semmilyen szinten sem értünk egyet, a valóságban az oroszországi proletariátus vívta harcát a tőkésosztállyal. Pannekoek és elvtársai amikor kijelentik, hogy Oroszországban burzsoá forradalon zajlott, akkor alábecsülik a proletariátus kezdeményező szerepét, és ennek ellenére furamódon a tanácsszisztéma mellett foglalnak állást, amely voltaképpen az önszerveződés rögös útjait járva (természetesen nem az önszerveződéssel szemben van kifogásunk, hanem annak irányvonalával) újra és újra reformista talajra lépett, és amelyet a forradalom úttörőjeként szemlélnek. Ugyanakkor nézőpontja szerint az 1917-es nyitány kimondottan bolsevik forradalom lett volna? És mi van a proletárokkal? És mi van a szovjetekkel? Tehát már a nyitánykor az ellenforradalmi erők uralták a terepet? És mi van azokkal a anarchista harcosokkal, akik élenjártak a régi rend elleni küzdelemben? Meddig tartható az a bugyuta „marxista” álláspont, hogy az anarchisták kispolgárok, és ezért a forradalom korlátozói? Ezeket a hülye szánalmas dajkameséket hagyjuk meg a „leninista-trockista-sztálinista” ellenforradalmárok részére, akik önelégülten egymást lövik főbe elitista harcaikban. A forradalom a proletártömegek műve volt – a a kisajáítás pedig a bolsevik hatalomé. Miért hagyta a proletariátus befolyásolni magát, miért hitt és tagozódott gyakran a bolsevikok zászlaja alá? És végül, miért lehetett olyan erős a megosztottság, amikor érdekeik azonosak voltak? Erre a választ megkapjuk, ha tanulmányozzuk komolyan és akár önkritikusan is Gavriil Mjasznyikovot és a valódi oroszországi prolatárharcok természetét. Ez a probléma azonban azóta általanossá vált, és minduntalan visszaköszön... A későbbiekben a tanácseszmeiségen fellelkesülve Pannekoek az 1938-ban írodott Lenin mint filozófus-ban is megadja a „vezető személyekre vonatkozó kritikát”. Azt írja, hogy Lenin megkülönbözteti a vezetőket, akik a forradalmi tudat hordozói, és a tömegeket, akik nem többek mint egyszerű végrehajtók, s ezáltal Lenin kiállja a burzsoá materializmus próbáját. Másrészről a francia felvilágosítók szintjén űzi Lenin a „marxi dialektikát”, és valójában totalitásában nem értette meg sohasem a proletáriátus harcának lényegét, és önnön hamis ellenforradalmi rögeszméinek a foglya maradt. Ez akár elméleti, akár gyakorlati síkon teljes mértékben egyértelmű. Általában Leninről Pannekoek művéig elmulaszották elvégezni a „lenini dialektika” alapos szátzúzását. Sokat firkáltak e tárgyban, de mind az apologetika dicsfényében. Erre tanúság Lukács György Leninről írt tragikomédiája: egyrészről tragikus, hogy egy olyan sasszemű marxista mozgalmár mint Lukács, hogyan rendelte magát alá a leninista illúzióknak, és komikus, hogy a meglévő felismerések tudatában miként volt képes olyan nevetséges és egyoldalú-szánalmas könyvet írni Leninről, amelyben a dialektikának még a csontvázát sem leljük. És hiába elvtársa Leninnek és ennek révén a bolsevizmusnak a forradalmi korszak első periódusában forradalmárok hada: Gorter, Aldred avagy bárki más. E rokonszenv az időleges társutas rokonszenve, úgymond az impresszionisztikus élmények a későbbiekben átváltoznak valóságos horrorrá. Ekként lesz Cézanne-ból Bosch. Egy 1922-es Sylvia Pankhurst-höz írt levelébenPannekoek megállapítja az Ír Kommunista Párt programjáról, hogy az reformista. Ez a véleménye általában véve a korabeli, ekkorra már a bolsevizálódás útjára lépő „kommunista pártokra” általában is értendő, és cikkében kimutatja, hogy ezek a pártok (kiemelve az orosz példát) miként tesznek engedményeket a tőkés nyomásnak… Ha az öreg „csillagász” cikkeit logikusan sorbanálló, szervesen egymásbafonódó kritikai sorozatként olvassuk, lassan de biztosan kibontakozik egy nagyon megalapozott kritikája a reformista munkásmozgalomnak. Ez a kritika az igazi munkásmozgalmat mindenképpen előrelendítette, ezért a cikkek tévedéseik ellenére is figyelemreméltóak, a jövő harcaira nézve azonban a szerző maga is leragad a közvetlen múltban.


Miután 1925-ben kinevezték az amszterdami egyetemen csillagász oktatónak és emellett beválasztották a tudományos akadémiára, Pannekoek az időközben megalakult GIK-nek (Nemzetközi Kommunisták Csoportja) egyik hangadójává vált (s együttműködtek az amerikai tanácskommunistákkal, a GCC-vel, amely több csoportot foglalt magába). 1931-ben az AAUD segítségével kiadták Németországban, aztán holland fordításban is „A kommunista termelés és elosztás alapelvei” c. írásukat, amelyet jórészt Pannekoek írt. „Ebben az orosz forradalom általában és főleg a bolsevik gazdaságpolitika volt alávetve egy alapvetően marxista analízisnek.” Mai szemmel szemére vethetjük a GIK-nek, hogy talán túlzottan az elmélet felől közelítették meg az osztályharc kérdését, de ez így hamis és egyoldalú beállítás lenne. Cajo Brendel emlékezéseiben világosan leírja, hogy pl. vasárnaponként miként terjesztették a „Proletárhangok” újságot a munkások köreiben. Másrészt ekkorra kerekedett végleg felül a munkástanács-szisztéma a pártszisztéma felett, és nyúlik tovább napjainkig, és ezzel győzedelmeskedett egyfajta leszűkítő ouvrierizmus is. Pannekoek 1943-ban visszavonul az oktatástól (1951-ben publikálja A csillagászat történetét, amely marxista szemszögből tekinti végig e tudomány fejlődését az ősidőktől kezdve), és főműve, a Munkástanácsok írásának szenteli idejét, amit 1946-ban Hollandiában kiadtak, és aztán Ausztráliában angol nyelven is kiadott egy Southern Advocate for Workers’ Councils nevű tanácskommunista csoport, akik emellett lefordították az 5 tézist az osztályharcról és a Lenin mint filozófust is. A második világháború alatt a fasizmus előretörésével a tanácskommunista mozgalom szinte teljesen elszigetelődött, ámbár akadtak kis csoportok, akik mind a bolsevikok, mind a fasiszták ellen harcoltak... Egyébként kész csoda, hogy úszhatta meg Pannekoek ép bőrrel a náci megszállást. Sokan a fasiszta-bolsevik paktumot a munkásosztály elárulásként élték meg, erre találó megjegyzés Paul Mattické, aki azt mondotta: „a bolsevizmus nem árult el semmit, mert nem volt mit elárulnia”. 1948-as kis esszéjében (Sztrájkok) Pannekoek kitekint a háború utáni állapotokra, újra odaüt az ellenforradalmároknak és a „feltámadt” proletár aktivitást élteti, amely mindinkább magára eszmél és a forradalmi idők szellemének megfelelően tovább ássa a kapitalizmus sírját. A cikk nem tévedett, elég, ha csak a kelet-németországi felkelésre, 1956-ra és aztán a továbbmenetelő proletár felkelési hullámra utalunk. Egy későbbi megnyilatkozásában kitér az 1956-os magyarországi munkástanácsok kritikájára is. J. Gerber írja róla, hogy Pannekoek azért kritizálta meg az itt feltűnt munkástanácsokat, mert azok nem alakítottak ki egy új tudatossági szintet, és csak a tiszta gyakorlatra tették a hangsúlyt. Másképpen szólva ott folytatták (és ez roppant lényeges – állapítjuk meg), ahol a forradalmi hullám éveiben megrekedtek előzményeik – miközben a tanácskommunista mozgalom e két pólus között sokszor nagyon is elevenen továbblépett (bár ne feledjük, hogy a tanácskommunisák némelyike  meglehetősen kritikátlanul viszonyul a magyarországi munkástanácsokhoz – elég ha Castoriadis vagy Andy Anderson 56-os megállapításait bogarásszuk). Pannekoek 1952-ben Gorterről ír szép emlékezést, amely elvtársi hangon summázza a barát és társ életútjának tanulságait, és röviden, de érzékletesen bemutatja egy kommunista elvtárs szilárd harcát a régi világ ellen. Az ötvenes években felfigyel a Socialisme ou Barbarie körére és Castoriadisszal levelezik, és tartja a kapcsolatot a Bjendel–Theo Massen fémjelezte Daad en Gedachte tanácskommunista csoporttal. Korántsem egy megfáradt ember benyomását kelti. Viszonylag ismeretlenül halt meg, kivéve Hollandiát és a tanácskommunista csoportokat. 1968 májusában Franciaországban fedezik fel újra, megmentve az általa felismert elméleti felismeréseket. Elég, ha csak felemlegetjük az ICO, a Szituacionista Internacionálé és az angliai Solidarity nevét.


És még annyit: hamarosan kiadjuk Pannekoek: A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája illetve Lenin mint filozófus című írásait. Ha légy, legyen kövér… az olvasó a béka…


Az Échanges et Mouvement Pannekoek-írásának felhasználásával


Barikád Kollektíva

2005. áprilisa


 

Anton Pannekoek: Ír kommunista politika (1922)


Levél Sylvia Pankhurst-höz a Workers’ Dreadnought 1922 szeptember 30-i számában


Kedves Elvtársnő!


Nagy megelégedéssel olvastam cikkét az Ír Kommunista Párt programjáról, és úgy gondolom, tökéletesen igaza van abban, hogy azt nem-kommunista programnak nevezi. Bizony, a kommunista gondolat lényege, hogy a társadalomnak a kapitalizmusból a kommunizmusba való nagy átalakítását csak maguknak a munkásoknak a közös erőfeszítése hajthatja végre, akik mindegyike ott cselekszik, ahol a termelési folyamatban áll.


Az a hiedelem, hogy egy idegen hatalom, az állam, rendeletekkel és törvényekkel végrehajthatja ezt a munkások számára, szociáldemokrata hiedelem – sőt, csak a legkorlátoltabb szociáldemokraták hisznek benne; a korábbi idők legtöbb szociáldemokratája igen jól tudta, hogy az átalakulás legfőbb erejének alulról kell jönnie.


Az állam nem természetfeletti lény; a politikusok, vezetők és hivatalnokok szervezett serege, melyet támogat a fegyveres erő. Az a hiedelem, hogy az állam törvényhozói eszközökkel létrehozza a kommunizmust, azonos azzal a hittel, hogy a hivatalnokok és vezetők e kicsiny serege, ezek bölcsesége révén megmentheti a tömegeket a rabszolgaságtól – míg a tömegeknek nincs más dolguk, mint rájuk szavazni. Most a németországi tapasztalat bebizonyította, hogy munkásvezéreket helyezni az állam élére egyszerűen az uralkodók cseréjét jelenti, amely nem hozhat valós forradalmat.


Másrészt, Oroszország a forradalom első öt évében megmutatta, hogy miután a munkások bizottságaik által már megszerezték a hatalmat a műhelyekben, a hadseregben és a földeken, a forradalom végrehajtható az államhatalom megragadásával – azaz mindeme tevékenységeket központi szervek révén centralizálták, egyesítették és megszervezték, és erős egyesült törzset hoztak létre a kapitalista oldal támadásai ellen.


Az Ír Kommunista Párt programja nemcsak azért nem-kommunista, mert mindenért az államhoz folyamodik, hanem azért is, mert ettől az államtól csak reformokat kér. Lehetséges volna, hogy bár eszközeiben és módszereiben nem volna kommunista, mindamellett céljaiban kommunista volna, akkor ha intézkedéseket dolgozott volna ki a tőkés kizsákmányolás megszüntetésére és a kommunista tulajdon bevezetésére. De még ezt sem teszi. Egy munkások által vezetett államhatalmat képzel el – ezeket az intézkedéseket egy tőkések által vezetett államtól várni színtiszta ostobaság volna –, miközben a gazdasági téren továbbra is a magánvállalkozás uralkodik; de nem használja fel ezt az államhatalmat a magánvállalkozás támadására és elpusztítására, hanem annak reformjára, hogy a munkások számára valamivel tűrhetőbb körülményeket teremtsen. Ennek a programnak a modelljét valószínűleg az orosz viszonyokban kell keresni, ahol a Kommunista Párt megpróbálja fenntartani politikai uralmát, miközben engednie kell a tőkés vállalkozások fejlődését. De még a mi nyugat-európai viszonyainkban is megtalálhatjuk gyökereit. Megpróbálja összekapcsolni a munkásosztálynak a reformokban való érdekeltségét a kispolgárság érdekeivel; a bankok, vasutak és a nagyipar állami tulajdonával azt ígéri, hogy megszabadítja a kisvállalkozásokat a nagy finánctőke és a nehézipar megsemmisítő uralmától. Ez az oka, hogy miért nem hirdeti a magántulajdon megszüntetését: két süteményre is vágyik (két urat akar szolgálni); ezzel egyidejűleg nem próbálja meg egyedül a munkásokat megnyerni a kommunizmus és a forradalom nagy ideálja által, amely iránt a nagy tömeg pillanatnyilag közönyös, amely így nagy fájdalmakat és hosszú erőfeszítést követel. Megkísérli megnyerni a kispolgári osztályt és a munkások középosztály-tudatú tömegét is. Megkísérli rövid idő alatt mindkét osztályt megnyerni, nem emelve fel tudatukat a nagy kommunista távlatok magasabb rangjára burzsoá szűklátókörűségük leküzdésével, hanem a megreformált kistőkés világ programjával csalogatja őket, teljes párhuzamban öröklött tudatukkal.


Ez semmi más, mint a húsz évvel ezelőtti „Új-Zélandi Szocializmus”, melyet burzsoá reformerek gondoltak ki, akik a kicsi munkásosztály támogatására vágytak a külföldi finánctőkével szemben, és akik az osztályharcnak és a munkásmozgalom szabadságának elfojtásához jutottak el.


Írországban ennek gyökerei az ország gazdasági visszamaradottságában vannak, a proletariátus ezzel együttjáró csekély lélekszámában, a kispolgárság nagy tömegében, a kisbirtokosok nagy tömegében és a szakképzetlen munkásokéban, akik szeretnének kistulajdonosokká válni. Megpróbál közös programot adni nekik, amely természetesen nem lehet kommunista.


Esetleg azt lehet mondani, hogy a kommunizmus egy ilyen országban még nem lehetséges, és a munkásosztály által ellenőrzött kivállalkozások e megreformált társadalmának programját kell minden egyébbel szemben előnyben részesíteni, és ez a lehető legjobb kiút. De a békés osztályegyüttműködésen alapuló stabil társadalom elképzelése illúzió. Ön ezt már megmutatta cikkében a munkásellenőrzésre tekintettel.


Ugyanez a lehetetlenség látható a munkanélküliség tekintetében. „A munkanélküliek számára teljes ellátást” kérnek „teljes szakszervezeti támogatás mellett”. Honnan venné az állam azokat az alapokat, melyek egy ilyen program mellett szükségesek? Az alapoknak valamilyen módon a termelésből kell jönniük; vagy az állami iparágak profitjából, vagy a kisvállalkozások adóiból. Természetesen ezek a tőkések nem egyeznének bele, hogy ekkora adókat fizessenek a munkanélkülieknek; megpróbálnák csökkenteni őket, hogy visszaállítsák a munkanélküliek által a bérekre lefelé gyakorolt nyomást. Itt létrejön az osztályok természetes és alapvető ellenségeskedése, érdekeik legfőbb szembenállása, törekvéseik békés összekapcsolásának lehetetlensége. Amíg csak létezik magánvállalkozás, meg kell próbálnia tartania magát a versenytársakkal szemben a termelési költségek csökkentése révén, máskülönben tönkremegy. Nem egyezhet bele, hogy rögzített életszínvonalat biztosítson a munkásoknak. 


1848-ban Párizsban a munkanélkülieknek való e fizetés volt a fő oka annak, a boltosok és más kispolgárok bedühödtek a „semmittevőkre”, és a júniusi mészárlásban szétzúzták a proletárlázadást. De kommunista nézőpontból sem helyes az a nézet, hogy hagyjuk a munkásokat munka nélkül és fizessünk nekik életjáradékot. A kommunizmus a javak bőségének termelését jelenti, ahol a munkára vágyó emberek munka nélkül hagyása a közösség erőforrásainak rongálása. A kommunista társadalom nem hagyja őket munka nélkül, hanem lehetővé teszi, hogy javakat termeljenek a közösség számára, így a maguk és mások számára, az általános jólét növelése érdekében. Így az úgynevezett kommunista program nem a kommunisták programja, akik meg akarják mutatni a munkásoknak a nehéz, de egyetlen valós utat a szabadsághoz; politikusok programja, akik hívek nagy tömegét szeretnék megnyerni különböző szegény osztályokból reformprogrammal, amely a munkások, kisgazdák és kispolgárok koalícióját jelenti.


Amit ön Kelet- és Közép-Európa államaiban a koalíció eredményeiről mond, megmutatja, hogy ez a koalíció arra használja a proletariátus erejét, hogy előmozdítsa egy nagylétszámú kisbirtokosi osztály létrejöttét, amely különösen ellenséges bármiféle kommunizmussal szemben, ennélfogva akadályokat állít a kommunizmus útjába. Méginkább ezt teszi azáltal, hogy a munkások agyát megtölti illúziókkal, és tekintetüket eltéríti a szabadsághoz vezető egyetlen útról; az osztályharc, a tiszta osztálytudat és a saját erejükbe vetett bizalom útjáról.


Hűséges híve, Anton Pannekoek



Anton Pannekoek: Párt és munkásosztály


Megírás éve: 1936
Változtatásokkal megjelent: Modern Socialism, 1941-42


Az új munkásmozgalomnak csak a kezdeti stádiumában vagyunk. A régi munkásmozgalom pártok formájában öltött testet, és ma a pártba vetett bizalom a legerősebb fékezője a munkásosztály akcióképességének. Ezért nem próbálunk új pártot létrehozni. Nem azért, mert túl kevés tagunk van – mindenféle párt néhány emberrel indul –, hanem mert napjainkban a párt nem lehet más, mint olyan szervezet, mely irányítani és uralni törekszik a proletariátust. Ezzel a szervezeti típussal mi azt az elvet szegezzük szembe, hogy a munkásosztály csak sorsát saját kezébe véve léphet valóban birtokába és diadalmaskodhat. A munkásoknak nem kell átvenniük semmilyen csoport jelszavait, saját csoportjainkét sem; maguknak kell gondolkodniuk, dönteniük és cselekedniük. Ezért ebben az átmeneti időszakban a oktatás és a felvilágosítás természetes szervei nézetünk szerint a munkacsoportok, tanuló- és vitakörök, melyek önkéntesen jönnek létre és keresik saját útjukat.


Ez a nézet közvetlenül mond ellent a pártnak, mint a proletariátus alapvető nevelő szervének szerepéről vallott hagyományos elképzeléseknek. Ezért sok helyről ellenzik, ahol amúgy nem vágynak kapcsolatra sem a Szocialista Párttal, sem a Kommunista Párttal. Ez kétségkívül részben a tradíciók erejével magyarázható: ha valaki az osztályháborút mindig pártháborúnak és pártok közötti háborúnak tekintette, annak nagyon nehéz felvenni az osztály és az osztályháború kizárólagos nézőpontját. De részben szembekerülünk azzal a tiszta eszmével is, hogy végül is a pártnak kötelező elsőrendűen fontos szerepet játszania a szabadságért folytatott proletárharcban. Ezt az eszmét most közelebbről is meg fogjuk vizsgálni.


Röviden, az egész kérdés a következő megkülönböztetés körül forog: a párt egy olyan csoport, mely bizonyos közösen vallott eszméken alapszik, míg az osztály olyan csoport, mely a közös érdekek alapján egyesül. Az osztályhovatartozást a termelési folyamatban elfoglalt hely határozza meg, amely meghatározott érdekeket teremt. A párttagság azt jelenti, hogy egy csoporthoz tartozunk, melyben a főbb társadalmi kérdésekről alkotott nézetek megegyeznek.


Nemrég még elméleti és gyakorlati indokok alapján feltételezték, hogy ez az alapvető különbség el fog tűnni egy osztálypártban, a „munkáspártban”. Abban az időszakban, amikor a szociáldemokrácia teljes pompájában volt, az volt az elterjedt benyomás, hogy ez a párt fokozatosan egyesíteni fog majd minden munkást, egyeseket aktivistákként, másokat szimpatizánsokként. És mivel az elmélet azt állította, hogy azonos érdekek szükségszerűen azonos eszméket és célokat hoznak létre, úgy gondolták, hogy az osztály és a párt közötti különbségnek el kell tűnnie. De a szociáldemokrácia egy kisebbségi csoport maradt, sőt mi több, új munkáscsoportok támadásának célpontja lett. Szakadások következtek be benne, miközben saját karaktere radikális változásokon ment át és programjának bizonyos cikkelyeit felülvizsgálták vagy teljesen eltérő jelentésben értelmezték. A társadalom nem folytonosan fejlődik, visszaesések nélkül, hanem konfliktusokon és ellentmondásokon át. Mialatt a munkásosztály csatájának tere kiszélesedik, az ellenség ereje nő. A követendő úttal kapcsolatos bizonytalanság állandóan és ismétlődően gyötri a küzdők elméjét; és a kétely az egyik tényezője a munkásmozgalom megosztottságának, a belső vitáknak és konfliktusoknak.


Felesleges ezeket a konfliktusokat mint olyanokat megsiratni, melyek káros helyzetet idéznek elő, melynek nem kellene fennállnia, és amelyik erőtlenné teszi a munkásokat. Ahogy gyakran rámutattak, a munkásosztály nem azért gyenge, mert megosztott; ellenkezőleg, azért megosztott, mert gyenge. És a munkásosztálynak azért kell új utakat keresnie, mert az ellenségnek olyan ereje van, hogy a régi módszerek hatástalanok. A munkásosztály nem fogja ezeket az utakat varázslattal bebiztosítani magának, hanem csak nagy erőfeszítés, mély elmélkedés, eltérő vélemények ütközése és szenvedélyes eszmék konfliktusa révén. Ráhárul a feladat, hogy megtalálja saját útját, és éppen ebben van a belső különbségek és konfliktusok raison d’etre-je. Rákényszerül, hogy lemondjon az elavult eszmékről és a régi agyrémekről, és ez feladatának valódi nehézsége, mely oly nagy viszályokat szül.


Arról sem kell illúziókat táplálni, hogy ilyen heves pártkonfliktusok és véleményütközések csak a jelenlegihez hasonló átmeneti korszakokhoz tartoznak, és hogy a megfelelő időben el fognak tűnni, minden korábbinál erősebb egységet hagyva maguk után. Bizonyára olykor megtörténik az osztályharc fejlődése során, hogy az erő összes különféle eleme egybeolvad, hogy megkaparintsanak valamilyen nagy győzelmet, és forradalom a gyümölcse ennek az egységnek. De ebben az esetben, mint minden győzelem után, a nézeteltérések nyomban megjelennek, amint az új célok elhatározásán a sor. A proletariátus akkor a legterhesebb feladatokkal találja szembe magát: az ellenség megsemmisítésével, sőt, a termelés megszervezésével, az új rend megteremtésével. Nem kérdés, hogy minden kategória és csoport minden munkásának, melyek érdekei még távol vannak a homogenitástól, egyformán kell gondolkodiuk és érezniük, és spontán és azonnali megegyezésre kell jutniuk arról, hogy mi a következő teendő. Pontosan mert elkötelezettek saját előrevivő útjuk önálló megtalálása mellett, megjelennek a legélénkebb nézeteltérések, ütközések lesznek köztük és végül, ilyen konfliktuson keresztül sikerül tisztázni eszméiket.


Kétségtelen, hogy ha bizonyos emberek, akiknek közösek a nézeteik, összegyűlnek, hogy megvitassák az akciók kilátásait, hogy vita által tisztázzák eszméiket, hogy propagálni kezdjék ezt az álláspontot, akkor az ilyen csoportokat lehet pártnak nevezni. A név keveset számít, feltéve, hogy ezek a pártok olyan szerepet vesznek fel, mely eltér attól, amelynek a létező pártok próbálnak eleget tenni. A gyakorlati akció, azaz a konkrét osztályharc maguknak a tömegeknek az ügye, melyek egyként cselekszenek saját természetes csoportjaikon belül, különösen a munkáscsapatok, melyek az effektív harc egységeit alkotják. Helytelen volna, ha az egyik irányzat harcosait sztrájkba lépve találnánk, míg a másik irányzat harcosai folytatják a munkát. Ebben az esetben mindegyik irányzat harcosainak be kellene mutatniuk nézeteiket az üzemen belül, ezáltal a munkások képesek lesznek egységben döntést hozni, mely ismereteken és tényeken alapul. Mivel a háború mérhetetlen és az ellenség ereje roppant nagy, a győzelmet minden erőnek a tömegek rendelkezésére álló egyesítésével kell elérni – nem csak az anyagi és szellemi erőt kell az akció, egység és lelkesedés céljából egyesíteni, hanem a mentális tisztaságból született lelkierőt is. E pártok vagy csoportok jelentősége abban a tényben rejlik, hogy segítenek biztosítani ezt a mentális tisztaságot kölcsönös konfliktusaik, vitáik, propagandájuk alapján. Az tisztázás e szerveinek segítségével sikerülhet a munkásosztálynak meglelni a maga számára a szabadsághoz vezető utat.


Ezért nem kell az ilyen értelemben vett pártoknak (és eszméiknek) szilárd és rögzített struktúra. Szembekerülve a helyzet bármilyen változásával, új feladatokkal, az emberek nézeteik szerint megosztottá válnak, és csak új megegyezéssel egyesíthetők megint; miközben mások jelennek meg más programokkal. Változó minőségükkel mindig képesek alkalmazkodni az új helyzethez.


A jelenlegi munkáspártok egészen más jellegűek. Ezenkívül más a céljuk: a hatalom megszerzése és annak gyakorlása egyedül saját hasznukra. Távolról sem próbálnak meg hozzájárulni a munkásosztály emancipációjához, maguk akarnak kormányozni, és ezt a szándékot a proletariátus felszabadításának színlelésével leplezik. A szociáldemokrácia, amelynek emelkedő időszaka a nagy parlamentáris korszakba nyúlik vissza, ezt a hatalmat egy parlamenti többségre alapuló kormányzásnak tekinti. A maga részéről a Kommunista Párt hatalmi politikáját annak szélsőséges következményéig fokozza: a pártdiktatúráig.


A fent leírt pártokkal ellentétben ezeknek a pártoknak merev struktúrákkal kell rendelkezniük, melyek kohézióját szabályzatok, fegyelmi rendszabályok, belépési és kizárási eljárások biztosítják. Mivel uralkodásra lettek tervezve, úgy harcolnak a hatalomért, hogy az általuk birtokolt hatalmi szervekbe irányítják az aktivistákat és egyfolytában növelni igyekszenek befolyási övezetüket. Nem tekintik feladatuknak, hogy a munkásokat önálló gondolkodásra neveljék; ellenkezőleg, arra törekszenek, hogy kiképezzék, tanaik hűséges és odaadó követőivé változtassák őket. Míg a munkásosztálynak a szellemi fejlődés határtalan szabadságára van szüksége ahhoz, hogy növelje erejét és győzedelmeskedjen, a párthatalom alapja minden, a pártvonallal összhangban nem álló vélemény elnyomása. A „demokratikus” pártokban ezt olyan módszerekkel biztosítják, melyek porhintéssel fizetik ki a szabadságot; a diktatórikus pártokban brutális és nyílt represszióval.


Számos munkás már tudatában van annak, hogy a Szocialista Párt vagy a Kommunista Párt uralma egyszerűen a burzsoá osztály álcázott felsőbbsége lenne, és ennélfogva fenntartaná a kizsákmányolást és a szolgaságot. De, ezen munkások szerint, aminek át kell vennie a helyét, az egy „forradalmi párt”, amely valóban a proletár hatalom és a kommunista társadalom megteremtésére törekedne. Itt nem lehet szó egy, a fent definiált értelemben vett pártról, azaz egy olyan csoportról, melynek egyedüli célja a nevelés és a felvilágosítás, hanem egy jelenlegi értelemben vett pártról van szó, azaz egy olyan pártról, amely a hatalom bebiztosításáért és annak gyakorlásáért harcol a munkásosztály felszabadításának kilátásával, és ez az egész egy élcsapat, mint a felvilágosult forradalmi kisebbség szervezete.


Maga a ’forradalmi párt’ kifejezés egy önellentmondás, egy ilyenfajta párt nem lehet forradalmi. Ha az volna, csak abban az értelemben lehetne, amennyiben a forradalmi változást úgy írjuk le, mint némileg erőszakos nyomásra bekövetkező kormányváltást, mondjuk a Harmadik Birodalom születését. Amikor a ’forradalom’ szót használjuk, mi tisztán a proletárforradalomra gondolunk, a hatalom meghódítására a munkásosztály által.


A ’forradalmi párt’ alapvető elméleti elgondolása az, hogy a munkásosztály egy vezető csoport nélkül nem válhat képessé a burzsoázia legyőzésére és egy új kormány létrehozására, más szavakkal az a meggyőződés, hogy a munkásosztály maga képtelen a forradalom megteremtésére. Eszerint az elmélet szerint a vezetők a kommunista társadalmat rendeletek útján hozzák létre; más szavakkal, a munkásosztály még mindig képtelen igazgatni és szervezni maga számára munkáját és termelését.


Nincs bizonyos indokoltsága ennek a tézisnek, legalább időlegesen? Ebben a helyzetben, mikor a munkásosztály tömegében jelenleg képtelennek mutatkozik forradalom megteremtésére, nem szükséges-e, hogy a forradalmi élcsapat, a párt csináljon forradalmat a munkásosztály nevében? És nem érvényes ez mindaddig, amíg a tömegek passzívan engedelmeskednek a kapitalizmusnak?


Ez a hozzáállás azonnal felvet két kérdést. Milyen fajta hatalmat alapít egy ilyen párt a forradalom révén? Mi fog történni a tőkés osztály legyőzésére? A válasz magától értetődő: a tömegek felkelése. Valójában csak tömeges támadások és tömegsztrájkok vezetnek a régi uralom megdöntéséhez. Ezért a ’forradalmi párt’ sehová sem jut a tömegek beavatkozása nélkül. Így két dolog egyike történhet.


Az első az, hogy a tömegek nem hagyják abba a cselekvést. Távolról sem hagyva fel a harccal, hogy ezáltal kormányozni engedje az új pártot, megszervezik hatalmukat a gyárakban és műhelyekben, és új csatákra készülnek fel, ezúttal kilátással a kapitalizmus végső vereségére. A munkástanácsok révén egy egyre szorosabban összefüggő közösséget alkotnak, és amely ennélfogva képes magára vállalni a társadalom mint egész igazgatását. Egyszóval a tömegek bebizonyítják, hogy nem olyan képtelenek a forradalom megteremtésére, ahogyan képzelték. Ettől a pillanattól kezdve elkerülhetetlenül konfliktus támad a tömegek és az új párt között, az utóbbi igyekszik az egyetlen testület lenni, amely hatalmat gyakorol, és meg van győződve róla, hogy a pártnak kell vezetnie a munkásosztályt, hogy a tömegek öntevékenysége csak a zűrzavar és az anarchia alkotóeleme. Ennél a pontnál vagy az osztálymozgalomnak kell elég erőssé válnia ahhoz, hogy semmibe vegye a pártot, vagy a párt, burzsoá elemekkel szövetkezve, döntő csapást mér a munkásokra. A párt mindkét esetben a forradalom akadályának bizonyul, mert a párt arra törekszik, hogy valami más legyen, mint propaganda- és felvilágosítási szerv, és mert különleges küldetéseként magára veszi a tömegek vezetését és kormányzását.


A második lehetőség, hogy a dolgozó tömegek alkalmazkodnak a párt doktrínájához, és az ügyek irányítását átadják neki. Felülről jövő utasításokat követnek, és meggyőződve arról (mint Németországban 1918-ban), hogy az új kormány be fogja vezetni a szocializmust vagy a kommunizmust, folytatják mindennapos munkájukat. A burzsoázia azonnal mozgósítja összes erőit: pénzügyi hatalmát, óriási szellemi hatalmát, gazdasági felsőbbségét az üzemekben és a nagyvállalatokat. Az uralkodó párt, amely túl gyenge egy ilyen offenzíva kiállásához, csak úgy tudja magát hatalomban tartani, ha mérséklődésének bizonyítékaként szaporítja az engedményeket és a visszavonulásokat. Ekkor elterjed az a nézet, hogy ebben a pillanatban ez minden, amit meg lehet tenni, és hogy esztelenség volna a munkások részéről, ha megkísérelnék utópikus követelések erőszakos felállítását. Ezáltal a párt, megfosztva a forradalmi osztály tömegerejétől, a burzsoá hatalom megőrzésének eszközévé alakul.


Az imént mondtuk, hogy a proletárforradalmat illetően a ’forradalmi párt’ önellentmondás. Ez úgy is kifejezhető, ha azt mondjuk, hogy a ’forradalmi’ szó a ’forradalmi párt’ kifejezésben szükségképpen burzsoá forradalmat jelöl. Csakugyan, minden alkalommal, mikor a tömegek közbeléptek, hogy megdöntsék a kormányt, és aztán egy új pártnak adták a hatalmat, burzsoá forradalom ment végbe – egy új uralkodó kategóriával helyettesítették a régit. Így volt ez Párizsban, mikor 1830-ban a kereskedői burzsoázia felváltotta a nagybirtokosokat; és 1848-ban ismét, mikor az ipari burzsoázia lépett a fináncburzsoázia örökébe, és 1871-ben ismét, amikor a burzsoázia egész tömege jutott hatalomra. Így volt az Orosz Forradalom alatt, mikor a pártbürokrácia kormányzó kategóriaként monopolizálta a hatalmat. De napjainkban mind Nyugat-Európában, mint Amerikában, a burzsoázia túl mélyen és túl szilárdan meggyökeresedett a gyárakban és a bankokban ahhoz, hogy egy pártbürokrácia elmozdíthassa onnét. Most mint mindig, a burzsoázia legyőzésének egyetlen módja a tömegek felé fordulás, ők veszik át a gyárakat és hozzák létre saját tanácsrendszerüket. Ebben az esetben azonban úgy látszik, hogy a valódi erő a tömegekben van, amelyek lerombolják a tőke uralmát azzal arányban, ahogy saját akciójuk szélesedik és mélyül.


Tehát azok, akik ’forradalmi pártot’ tervezgetnek, a múlt leckéinek csak egy részéből tanultak. Tudatában annak, hogy a munkáspártok – a Szocialista Párt és a Kommunista Párt – olyan uralmi szervek lettek, melyek a kizsákmányolás fenntartását szolgálják, ebből pusztán arra következtetnek, hogy csak a helyzet megjavítása szükséges. Nem veszik figyelembe a tényt, hogy különböző pártok kudarca visszavezethető egy sokkal általánosabb okra – nevezetesen az ellentmondásra a munkásosztály mint olyan saját erőfeszítései általi felszabadítása és a tömegek aktivitásának egy új, munkásokat támogató hatalom tehetetlenségévé való lefokozása között. Szembekerülve a tömegek passzivitásával és közönyével, elkezdik magukat a forradalmi élcsapatnak tekinteni. De ha a tömegek inaktívak maradnak, ez azért van, mert miközben ösztönösen érzik mind az ellenség kolosszális erejét, mind a vállalandó feladat teljes terjedelmét, még nem ismerték fel a harc módját, az osztályegység útját. Mikor azonban a körülmények beletaszították őket az akcióba, erre a feladatra saját maguk autonóm megszervezésével kell vállalkozniuk, saját kezükbe véve a termelési eszközöket és megindítva a tőke gazdasági hatalma elleni támadást. És még egyszer, bármely állítólagos élcsapat, amely egy ’forradalmi párt’ által a tömegek irányítására és uralására törekszik, reakciós tényezőnek fog mutatkozni éppen emiatt a koncepció miatt.



Anton Pannekoek: Sztrájkok


Megjelent a Western Socialist 1948. januári számában


A munkásmozgalomban a harc két fő formáját különböztetik meg, melyeket gyakran a harc politikai és gazdasági terepeként jelölnek meg. Az előbbi a parlamenti vagy hasonló szervek választásaira összpontosított, az utóbbi magasabb bérekért vagy jobb munkakörülményekért folytatott sztrájkokból állt. A XIX. század második felében a szocialisták között általános volt az a vélekedés, hogy az előbbi alapvető fontosságú és forradalmi, mert a politikai hatalom meghódításának, és a ezáltal társadalomszerkezet forradalmasításának, a kapitalizmus eltörlésének és egy szocialista rendszer bevezetésének célját állította fel. Míg az utóbbi csak eszköz volt a reformhoz, az életszínvonal fenntartásához vagy javításához a kapitalizmuson belül, ennélfogva elfogadva ezt a rendszert a társadalom alapjaként. Hogy ez a megkülönböztetés nem lehetett egészen helyes, azt hamarosan megmutatta a parlamentarizmus gyakorlata. Marx a Kommunista Kiáltványban már említett néhány reformintézkedést, melyek a jövőbeli forradalmat készítik elő. A későbbi időkben a szocialista parlamenti képviselők örökösen reformokért dolgoztak és harcoltak; a szocialista pártok, melyekhez tartoztak, „azonnali követelések” alaposan kidolgozott programját állították fel; és növekvő számú választót tudtak megnyerni. Először és legkézzelfoghatóbban Németországban; aztán más európai országokban. A szocialista forradalom végcélja fokozatosan háttérbe szorult. Amit a szocializmusért való harc neve alatt ez a politikai harc valóban elért, hogy bizonyos méltányos helyet biztosított a munkásosztálynak a kapitalista társadalomban, a munka- és életkörülmények bizonyos színvonalával, persze sohasem valóban biztosat, mindig ingatagot de valahogy létezőt, mindig vitatottat és mindig védelemre szorulót.


A harc mindkét formája, mind a szakszervezetiség a sztrájkjaival, mind a parlamentáris szocializmus, most csak a reform eszközei voltak – nagyrészt ugyanazon személyek, a parlamentben ülő szakszervezeti vezetők által intézve. És a reformista doktrína azt állította, hogy az ő tevékenységük által, a parlamentben felhalmozott reformok és műhelyek „ipari demokráciája” révén, a kapitalizmust fokozatosan át fogják alakítani szocializmussá.


De a kapitalizmus a maga útján járt. Amit Marx gazdasági tanulmányaiban kifejtett, a tőkekoncentráció, sokkal hatalmasabb fokon valósult meg, mint szerzője talán feltételezte volna. A kapitalizmus növekedése és fejlődése a XX. században számos új társadalmi jelenséget és gazdasági viszonyt hozott létre. Minden szocialistának, aki a megalkuvást nem tűrő osztályharc alapján áll, figyelmesen kell tanulmányoznia ezeket a változásokat, mert ezektől függ, hogyan kell a munkásoknak cselekedni, hogy elnyerjék a győzelmet és a szabadságot; a forradalom sok régi elgondolása most határozottabb alakot ölthet. Ez a fejlődés roppant mértékben növelte a tőke hatalmát, dominanciához juttatta a monopolisták kis csoportjait az egész burzsoázia felett, és ez az államhatalmat egyre gyorsabban a nagybani üzlethez kötötte. Megerősítette az osztályban az elnyomási hajlamokat, ami kifejeződött a reakciós és fasiszta tendenciák erősödésében. A szakszervezeteket még erőtlenebbekké tette a tőkével szemben, csökkentette harci hajlandóságukat; vezetőik egyre inkább a tőke közvetítői vagy éppen ágensei lettek, akiknek az a foglalkozásuk, hogy ráerőszakolják a vonakodó munkásokra a nem kielégítő, a tőke által diktált munkakörülményeket. A sztrájkok egyre inkább vadsztrájkok formáját öltik, a szakszervezeti vezetők akarata elleni kitörésekké válnak, akik azután a vezetést megragadva amint csak lehet, elfojtják a harcot. Minthogy a politika mezeje csupa kollaborációból és osztályegyetértésből áll – a KP esetén a forradalmi retorika látszatával kísérve –, az ilyen vadsztrájkok egyre inkább a munkások egyetlen valódi elkeseredett osztályharcává válnak a tőke ellen.


A háború után ezek a tendenciák felerősödtek. Az újjáépítés, az elpusztított vagy hiányos termelőerők helyreállítása kapitalista rekonstrukciót jelent. A kapitalista újjáépítés még gyorsabb tőkefelhalmozást, még ádázabb profitnövekedést, a munkások életszínvonalának süllyedését vonja maga után. Az államhatalom most fontos funkcióhoz jut az üzleti élet megszervezésében. A letarolt Európában a legfőbb vezető helyre kerül; tisztviselői egy tervezett gazdaság igazgatói lesznek, szabályozva a termelést és a fogyasztást. Különleges feladata a munkások elnyomása és minden elégedetlenség elfojtása fizikai és szellemi eszközökkel. Amerikában, ahol az állam alá van rendelve a nagybani üzletnek, ez a legfőbb funkciója. A munkásokkal szemben most ott áll az államhatalom és a tőkésosztály egységfrontja, melyhez többnyire a szakszervezeti vezetők és a pártvezetők is csatlakoznak, akik arra vágynak, hogy az igazgatókkal és a főnökökkel tárgyalhassanak és legyen szavazati joguk a bérek és a munkafeltételek megszabásánál. És a növekvő árak e tőkés mechanizmusában a munkások életszínvonala gyorsan csökken.


Európában, Angliában, Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában – és Amerikában is, vadsztrájkokat látunk fellobbanni, mostanáig csak kis csoportokban, társadalmi szerepük világos tudata és távolabbi célok nélkül, de a szolidaritás ragyogó szellemével. Szembeszállnak munkáspárti kormányukkal Angliában, és ellenségesek a kormányban résztvevő Kommunista Párttal Franciaországban és Belgiumban. A munkások elkezdték érezni, hogy az államhatalom most a legfőbb ellenségük; sztrájkjaik éppúgy irányulnak e hatalom ellen, mint a tőkés gazdák ellen. A sztrájkok politikai tényezővé válnak; és amikor olyan méretű sztrájkok törnek ki, melyek egész ágazatokat tesznek tönkre és velejéig rázzák meg a társadalmi termelést, akkor elsőrendű politikai tényezőkké lesznek. Maguk a sztrájkolók talán nincsenek tudatában – a legtöbb szocialista sincs –, lehet, hogy nem áll szándékukban forradalmároknak lenni, de mégis azok. És fokozatosan tudatosság fog kialakulni abból, amit ösztönösen csinálnak, a szükségszerűségből, és az akciókat közvetlenebbé és hatékonyabbá fogja tenni.


Tehát a szerepek fokozatosan felcserélődnek. A parlamenti akció a politikusok puszta vitájává fajul, és emberek becsapását szolgálja vagy a legfeljebb a régi mocskos kapitalizmus összetákolását. Ezzel egyidőben a munkások tömegsztrájkjai komolyabb támadásokká kezdenek válni az államhatalom, a kapitalizmus eme erődje ellen, és a leghatékonyabb tényezőkké a tudatosság és a munkásosztály társadalmi erejének növelésében. Bizonyosan hosszú még az út a célig; amíg olyan munkásokat látunk, akik sztrájkba lépnek, majd visszatérnek a munkába egyszerűen egy becsvágyó vezér parancsára, addig még nem érettek az önfelszabadítás nagy tetteire. De visszatekintve az elmúlt fél évszázad fejlődéseire és változásaira, nem mulaszthatjuk el e valódi proletár osztályharcok fontosságának felismerését a társadalmi forradalomról alkotott eszméink szempontjából. Hogy ezáltal hogyan bővülnek a szocialisták propagandafeladatai, azt máskor fogjuk mérlegelni



Anton Pannekoek: Gorter politikája


A “La politique de Gorter”-t először a Le Revolution Proletarienne című francia folyóirat 1952. augusztus-szeptemberi száma közölte.


A lap által adott bevezetés:


Általunk nem befolyásolható körülmények késleltették Pannekoek professzor következő cikkének közlését: az első kézirat elveszett Hollandia és Párizs között, aztán nehézségek voltak a fordítással. Ennek a késlekedésnek azonban lehet egy előre nem látható előnye, melyet érdemes közölnünk: azok az elvtársak, akik Amszterdamban kiadják a De Vlam című szocialista hetilapot, bizottságot hoztak létre, hogy megemlékezzenek Gorter halálának 25. évfordulójáról és velük egyszerre publikálják Pannekoek cikkét.



A Revolution Proletarienne 50. számában (1951. május, 171. oldal) S. Tas Herman Gorterről úgy ír, mint aki “meglehetősen rossz politikát” folytatott. Szükségesnek érezzük, hogy kompenzáljuk ezt a cikket Gorter politikájának pozitív jellegéről szóló bizonyos észrevételekkel.


Gorter a szocialista párt tagja lett, ahol felfedezte és tanulmányozta a marxizmust. Ebből alakult ki az a meggyőződése, hogy a proletariátus csak a burzsoázia elleni osztályharcon keresztül ragadhatja meg társadalom vezetését, és ezáltal fogja szétzúzni a kapitalizmust. Azon az állásponton volt, akárcsak a párt egész radikális szárnya, hogy a jó parlamentáris politika hatásos eszköz lehet a munkástömegek megszervezésére, osztálytudatuk felébresztésére és ezek révén erejük növelésére az uralkodó burzsoával szemben. Szerinte a szocialistáknak a parlamentben erőteljesen szembe kellett volna helyezkedniük a burzsoá politikusokkal, az uralkodó osztály képviselőivel. Félreértés lenne azt állítanunk, hogy ez a politika arra törekedett, hogy egyetlen csapással átalakítsa a világot. Ennek a politikának a célja az volt, hogy növelje a proletariátus erejét, olyannyira, hogy egy sor ütközeten keresztül képessé váljon a hatalom megszerzésére. E radikális álláspont tiszta megtestesülését a német szocialista párt politikájában látták.


Ezzel szemben állt a reformista irányzat, mely arra törekedett, hogy más pártokkal kötött kompromisszumokon keresztül reformokat valósítsanak meg, melyek a kapitalizmust elviselhetőbbé tennék. A nyugati országokban a kapitalizmus hosszabb és lassúbb fejlődése nyomán az osztálytagozódás kevésbé élesen rajzolódott ki, mint Németországban, az ipari kapitalizmus rohamosabb kialakulásának köszönhetően. A szocialista pártok gyakorlati tevékenységében ezért rendszerint a reformizmus dominált. A holland marxisták küzdelme, melyben Gorter kitűnt, ez ellen a gyakorlat ellen irányult, mert ők azon az állásponton voltak, hogy a reformokat nem a politikusok fortélyai által, hanem csak a munkásosztály ereje által lehet elérni. Csak egyszer értek el sikert. Végül azonban kizárták őket. Más nyugati országokban erre mégcsak nem is volt szükség; a parlamenti tagok reformizmusa, “ügyes politikája” abszolút mértékben uralkodott. Ha most megnézzük ennek a politikának ez eredményeit, akkor azt látjuk, hogy a reformizmus fél évszázada után a kapitalizmus erősebb mint valaha és a társadalmat a megsemmisülés fenyegeti, miközben a munkásoknak továbbra is a mindennapi kenyerükért kell küzdeniük.

Németországban a reformizmus tovább növelte befolyását, habár ezt elméletileg nem az osztályharc intenzitásának fogadták el. Itt született meg az a meggyőződés a marxisták és a proletariátus legprogresszívabb köreiben, hogy tisztán parlamentáris eszközökkel nem lehet megszerezni a hatalmat. Ezért szükség van a tömegeknek, maguknak a munkásnak az akciójára. A párt határozatokat fogadott el az általános sztrájkkal kapcsolatban, és tüntetéseket kezdtünk a választójogért. Ezeknek a kiterjedtsége és ereje még jobban megrémítette a párt vezetőit, mint magát az uralkodó osztályt; a következményektől tartva véget vetettek nekik, és minden erejüket a választásokra és a parlamenti politikára összpontosították. Csak egy kisebbség, a “szélsőbal” folytatott propagandát a tömegek akciójának érdekében. A sértetlen hatalmú német burzsoázia mindenféle akadály nélkül készülhetett fel világhatalom meghódítására. Természetesen Gorter a szélsőbal oldalán állt, amellyel közös volt a politikája.


Ezek után a háborús veszély egyre fenyegetőbbé vált. Franciaország és Németország szocialistái és pacifistái 1912-ben Baselben békekongresszust szerveztek. Gyönyörű és hangzatos beszédeket tartottak a háború ellen. Gorter maga is részt vett, hogy vitát kezdeményezzen a háború elleni harc gyakorlati eszközeiről. Bizonyos számú baloldali által támogatva megbízva, előterjesztett egy határozatot, amely szerint minden ország munkásainak meg kellene vitatnia a háborús veszélyt, és fontolóra kellene venniük az ellene való tömegakciók lehetőségét. De nem engedték szóhoz jutni. A kongresszus vezetése elutasított az eszközökről és módszerekről folyó minden vitát. Állítólag azért cselekedett így, hogy ne rombolja le impozáns egységünk benyomását. Valójában  azonban a tömegharcok következményeitől féltek. A kormányokat nem tévesztette meg a látszat, most tudták, hogy nem kell komolyabb ellenállásra számítaniuk a szocialista pártok részéről. Gorter “rossz politikáját”, mely minden eszközzel megpróbálta megelőzni a háborút, elutasították, a pártpolitikusok “jó politikája” domináns maradt, ráerőltette magát a proletariátusra, és hamarosan az első világháborúba vezette Európát.


Ebben a háborúban a szocialista politikusokról megmutatkozott az, amik alapvetően mindig is voltak: nacionalista politikusok, más szóval tőkés politikusok. Minden országban támogatták saját kormányukat, segítették neki visszafogni a munkásokat és elnyomni a háborúval szembeni minden ellenállást. Mindez a gyakorlott politikusok jó politikája volt. Gorter “rossz politikája” abból állt, hogy megkísérelte az imperializmusról és a világforradalomról szóló pampfletjeiben tudatosítani a munkásokban a háború okait és a háborút követő forradalom szükségességét.


Mikor 1918-ban befejeződött a háború, Németországban kitört a forradalom. Vagy, hogy pontosabbak legyünk, november 6-án robbant ki Kielben, és három nappal később Berlinben megkezdődött az ellenforradalom; Ebert, a szocialista párt vezetője került hatalomra, hogy a tábornokok segítségével elnyomja a forradalmi munkások akcióit. Gorter természetesen Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg és a spartakisták oldalán állt... A hadsereg eltaposta a munkások akcióját, Liebknechtet és Rosát meggyilkolták. Ebert, a szocialista politikusok mintaképe győzedelmeskedett; “jó politikával” újra hatalomra juttatta a burzsoáziát Németországban, amelynek első elnöke lett.


1917-ben az orosz forradalom lerombolta cárizmust és hatalomra juttatta a bolsevikokat. Világszerte feleszméltek a munkások és kommunista csoportok alakultak. Gorter teljes szívéből azonnal az ő oldalukra állt. Mindezt a világforradalom kezdetének és Lenint annak legfőbb vezetőjének tekintette; az oroszországi sztrájkmozgalmakban a munkások új független akcióformájának kezdeteit, a szovjetekben pedig a forradalmi proletariátus egy új szerveződési formájának kezdetét látta. De a különbségek hamar megmutatkoztak. Amikor a spartakisták veresége Németországban meghiúsította a világforradalmat, Lenin a parlamentarista taktikához való visszatérésre törekedett, hogy megnyerja a szocialista pártok balszárnyát. A német kommunisták többsége hevesen ellenezte ezt. Kizárták őket, és ez Leninnek a “gyermekbetegségről” szóló brosúrája megírása miatt történt. Lenin tette az orosz forradalomnak mint a proletár világforradalom egy pozitív tényezőjének végét jelentette. Gorter az ellenzék szószólójaként “Nyílt levél Lenin elvtárshoz” (1) c. írásában válaszolt. Két alapvetően különböző koncepció került egymással szembe ebben a két műben. Lenin nagy politikus volt, sokkal nagyobb mint szocialista kortársai, mert nagyobb feladatai és céljai voltak. Az ő történelmi feladata a bolsevik párt vezetőjeként az volt, hogy a felemelje Oroszországot a termelés primitív és mezőgazdasági formáiból az iparosodásba a társadalmi és politikai diktatúra eszközeivel, melyek az államszocializmushoz vezettek. És amiatt, hogy Lenin a kapitalizmust csak kívülről és nem belülről ismerte, azt gondolta: lehetséges felszabadítani a világ munkásait azáltal, hogy egy részüket a “kommunista párt” fegyelmezett seregeivé tesszük. Ettől kezdve csak az orosz példát kell követniük. Gorter írásában azt válaszolta, hogy Oroszországban a forradalom csak a paraszti tömegek támogatásával tudott győzni, és pontosan ez a támogatás hiányzott nyugaton, ahol a parasztok maguk is tulajdonosok voltak. Oroszországban csak arra volt szükség, hogy megszabaduljanak egy bomlófélben lévő ázsiai despotizmustól. Nyugaton a munkások a kapitalizmus félelmetes hatalmával álltak szemben. Csak akkor lettek volna képesek megszabadítani magukat tőle, ha saját maguk növelik a forradalmi erő, az osztályegység, a függetlenség és az értelem színvonalát. Így Lenin politikája logikusan torkollott a sztálinista Oroszországba, megosztotta a proletariátust Nyugaton, és a kommunista párt fanatikus és kérkedő álforradalmisága révén tehetetlenné vált. Az 1920 utáni években Gorter, kapcsolatot tartva szélsőbaloldali csoportokkal, azon dolgozott, hogy tisztázza a munkástanácsok szervezeti eszméjét és ily módon együttműködött a proletariátus osztályharcának jövőbeni megújulásban. Ez idő alatt a Második Internacionálé szocialista politikusai parlamenti tagokként és miniszterekként azzal voltak elfoglalva, hogy kisegítsék a bajból a csődbe jutott kapitalizmust a burzsoázia számára, azonban képtelenek voltak arra, hogy megfékezzék a krízist vagy elkenjék az osztálykülönbségeket. Így előkészítették a talajt Hitler hatalomrajutásához és a második világháborút.


Ha egy pillantással végigtekintünk az elmúlt évszázad politikai történelmén, állandóan két politikai módszer ellentétét látjuk, amelyek egyszersmind az osztályharc kifejeződése is. Miért hívják az egyiket jó, a másikat rossz politikának? A politika a hatalom művészete. Gyakorlott politikusok reformokkal próbálkoznak, más szavakkal tákolgatják az elavult és roskadozó régi uralom rendszerét, vagy ha bukásuk elkerülhetetlen, akkor létrehoznak egy új uralmi rendszert. Ez az, amit jó politikának hívnak. Mások  segíteni próbálnak a kizsákmányolt tömegeknek, hogy megszerezzék az erőt saját maguknak a kizsákmányolástól és az uralomtól való megszabadításához. Ez az, amit parlamentarista kifejezéssel rossz politikának hívnak.


1. Ténybeli hiba, amikor Tas Lenin pamfletjét a Gorterére adott “félelmetes válasznak” nevezi. A sorrend pontosan a fordított volt.

 

 

Jean Barott: Pannekoek


Pannekoek (1873-1960) nem valami jól ismert Nyugaton. Néhány évvel ezelőtt csupán egy maroknyi militáns és tudós hallott róla. Eszméi és múltja azért kelnek újból életre, mert a jelenlegi korszak újjáteremti az ő korának feltételeit – de jelentős eltérésekkel, ami nézeteinek korrekciójára kényszerít.


Pannekoek holland volt, de tevékenységének nagy része Németországban folyt. Egyike volt azon kevés szocialistáknak a fejlett országokban, akik életben tartották az 1914 előtti forradalmi hagyományt. De csak a háború alatt és után jutott radikális álláspontra. 1920-es A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája című szövege egyike e korszak legjobb írásainak.Pannekoek meglátta, hogy a Második Internacionálé kudarcát nem stratégiájának kudarca okozta, hanem ez a stratégia maga a Második Internacionálé funkciójában és formájában gyökerezett. Az Internacionálé a kapitalizmus egy meghatározott fejlődési fokának felelt meg, amikor a munkások gazdasági és politikai reformokat igényeltek. A forradalom megvalósításához a proletariátusnak új típusú szerveket kellett létrehoznia, amelyek meghaladják a régi párt-szakszervezet dichotómiát. Ebben a kérdésben elkerülhetetlen volt a Kommunista Internacionáléval való összeütközés. Először, mert az oroszok soha sem értették meg teljesen, mi volt a régi Internacionálé, és a munkások felülről való szervezésében hittek, nem látva a kapcsolatot Kautskynak a tömegek közé bevitt „szocialista tudata” és Kautsky ellenforradalmisága között. Másodszor, mert az orosz állam tömegpártokat akart Európában, amelyek képesek nyomást gyakorolni kormányaikra az Oroszországgal való kiegyezés érdekében. Amiért Pannekoek síkraszállt, az a németországi valódi kommunista elem volt. Ezt hamarosan legyőzték, és különféle nagylétszámú Kommunista Párt jelent meg Nyugaton. A kommunista baloldal kis csoportokra korlátozódott, amelyek különböző frakciókra oszlottak.


A 30-as évek elején Pannekoek és mások kísérletet tettek a kommunizmus meghatározására. Oroszországot már a 20-as évek elején elítélték mint kapitalista államot. Most visszatértek Marx értékelemzéséhez. Megállapították, hogy a kapitalizmus az értékfelhalmozásért folyó termelés, míg a kommunizmus az érték felhasználásáért, az emberek igényeinek kielégítéséért folyó termelés. De szükség van bizonyos tervezésre: a pénz közvetítése nélkül a társadalomnak meg kell szerveznie egy precíz könyvelési rendszert, hogy nyomon kövesse az összes megtermelt javakban foglalt munkaidő mennyiségét. Pontos számolás gondoskodik róla, hogy semmi se vesszen kárba. Pannekoek és elvtársai helyesen tették, hogy visszatértek az értékhez és következményeihez. De tévedtek abban, hogy egy racionális munkaidő-számítási rendszer után kutattak. Amit ajánlanak, az valójában az értéktörvény (hiszen az érték nem más, mint egy termék termeléséhez szükséges társadalmi munkamennyiség) a pénz beavatkozása nélkül. Megjegyezzük, hogy Marx ezt megtámadta 1857-ben, a Grundrisse elején. De a német (és holland) baloldali kommunisták legalább előtérbe helyezték a kommunista elmélet magját. A német polgárháborúban, 1919-től 1923-ig, a legaktívabb munkások új szervezeti formákat hoztak létre, melyek többségét „unióknak” vagy „tanácsoknak” hívták, bár a létező munkástanácsok többsége reformista volt. Pannekoek azt a nézetet fejlesztette ki, hogy ezek a formák a mozgalom számára fontosak, ténylegesen életbevágók voltak, mert szembenálltak a hagyományos pártformával. Ezen a ponton támadta meg a tanácskommunizmus a pártkommunizmust. Pannekoek nekiállt teljesebb mértékben kifejleszteni ezt az aspektust, amikor a második világháború után kiadta a Munkástanácsok-at, amely egy tisztán tanácselvű ideológiát fejt ki. A forradalom egy demokratikus folyamattá válik, amelyet a munkások teljes mértékben meghatároznak és ellenőriznek. A szocializmus a munkásönigazgatásra redukálódik. Ami a forradalmárokat illeti, az ő feladatuk csupán a levelezés, elméletek közzététele, információk körözése és annak leírása, amit a munkások tesznek. De nem kell állandó politikai csoportba szerveződniük, megpróbálniuk meghatározni egy politikai stratégiát vagy ennek megfelelően cselekedniük, nehogy a munkások új vezetőivé és később új uralkodó osztállyá váljanak. Megpróbáltam kimutatni, mennyire helytelen mindez a „Leninizmus és az ultrabaloldal” című fejezetben, amely először 1969-ben füzetként jelent meg.


Oroszoroszágnak mint államkapitalista államnak az elemzése felől Pannekoek azoknak az elemzése irányába fordul, akik a nyugati országokban a munkások képviselőiként cselekednek a kapitalizmuson belül, mindenekelőtt a szakszervezetnek az elemzése felé.


Pannekoek jártas volt a proletariátusnak a tőkével szembeni ellenállása közvetlen formáiban, és megértette az ellenforradalom győzelmét. De félreértette a kommunista mozgalom általános kontextusát: alapját (a munkás áruvá válását), harcát (centralizált akció az állam és a létező munkásmozgalom ellen), célját (olyan új társadalmi viszonyok létrehozása, amelyekben nem létezik gazdaság mint olyan). Fontos szerepet játszott a forradalmi mozgalom megreformálásában. Látnunk kell hozzájárulásának korlátait, és aztán integrálnunk kell azt a felforgató elmélet általános újrafogalmazásába.



Paul Mattick-interjú, 1975: Pannekoek és a munkástanácsok


Kérdés: Milyen jelentősséggel bír napjainkban Európában Pannekoek könyve? Gondolja, hogy a tanácskommunizmus múltbéli tapasztalatainak elmélete és elemző felidézése, ahogy Pannekoek kifejti őket, „hallható” és megérthető napjaink munkásai számára?


Válasz: Egy olyan könyvnek, mint Pannekoeké, nem azonnali hatásra van szüksége. Egy adott történelmi korszakkal foglalkozik; múltbéli eseményekkel éppúgy, mint lehetséges jövőbeli tapasztalatokkal, melyekben a munkástanácsok jelenségének fel- és eltűnése rámutat a munkások osztályharca fejlődésének és változó feladatainak irányára. Akárcsak bármi más, az osztályharc formái is történelmiek abban az értelemben, hogy sokkal korábban jelennek meg annál, minthogy teljes megvalósításuk lehetővé válna. Embrionális formájukban, például, a szakszervezetek spontánul jöttek létre, mint a munkásosztálynak a kapitalista kizsákmányolás elleni fegyverei a kapitalizmus fejlődésének kezdetén, hogy aztán újra eltűnjenek a további fejlődésük objektíve meghatározott akadályai miatt. Mégis, ideiglenes jelentéktelenségük nem akadályozta meg teljes kibontakozásukat megváltozott feltételek között, amelyek aztán meghatározták jellegüket, lehetőségeiket és korlátaikat. Hasonlóan, a munkástanácsok olyan feltételek között jelentek meg, melyek eleve megakadályozták teljes forradalmi potenciáljuk kibontakozását. A társadalmi felfordulások tartalma, amelyekben az első munkástanácsok születtek, nem feleltek meg azok szervezeti formájának. Az 1905-ös és 1917-es orosz munkástanácsok, például, az alkotmányos burzsoá demokráciáért és szakszervezeti célokért harcoltak, mint a nyolcórás munkaidő és a magasabb bérek. A német munkástanácsok 1918-ban feladták ideiglenesen elnyert politikai hatalmukat, előnyben részesítve a burzsoá Nemzetgyűlést és a német szociáldemokrácia illuzórikus fejlődési útját. Mindkét esetben a munkástanácsok csak megszüntetni tudták magukat, mivel szervezeti formájuk ellentmondott korlátozott politikai és társadalmi céljaiknak. Míg Oroszország objektíve felkészületlen volt a szocialista forradalomra, Németországban szubjektíve nem akarták megvalósítani a szocializmust forradalmi eszközökkel, ami magyarázatot adott a tanácsmozgalom hanyatlására, majd végül a kikényszerített pusztulására. Mindazonáltal a munkástanácsok voltak azok, és nem a hagyományos munkásszervezetek, melyek biztosították a forradalmi felfordulások sikerét, bármennyire korlátozottaknak bizonyultak is. Bár a munkástanácsok feltárták, hogy a proletariátus saját maga teljes mértékben képes forradalmi eszközöket kifejleszteni – kombinálva a hagyományos munkásszervezetekkel vagy szembehelyezkedve velük – létrehozásuk idején csak nagyon bizonytalan koncepcióik, vagy egyáltalán semmilyen nem volt arról, hogy miképp szilárdítsák meg hatalmukat, és hogyan használják fel a társadalom megváltoztatásának érdekében Így támaszkodtak a múlt politikai eszközeire. Elég különös kérdés, hogy a tanácseszmét, ahogy Pannekoek kidolgozta, megérthetik és folytathatják-e napjaink munkásai, mert a tanácseszme nem foglal magában se többet, se kevesebbet, mint a munkásönszerveződést, ahol és amikor az elkerülhetetlen szükségszerűséggé válik a közvetlen szükségleteikért vagy távolabbi céljaikért folytatott harcban, amiket a hagyományos munkásszervezetek, mint a szakszervezetek és a politikai pártok többé nem érhetnek el vagy egyenesen szembenállnak velük. Az, hogy egyáltalán megtörténhessen egy részleges harc egy gyáron vagy egy iparágon belül, és a harc kiterjedhessen szélesebb méretekre és nagyobb tömegekre, megköveteli a munkásküldöttek rendszerét, akcióbizottságokat vagy a munkástanácsokat. Az ilyen harcokat támogatják a létező munkásszervezetek, vagy nem. Ha nem, akkor önállóan maguknak a harcoló munkásoknak kell folytatniuk, és magukban kell foglalniuk az önszerveződésüket. Forradalmi körülmények között, ez könnyen elvezethet egy szélesen kiterjedt munkástanácsoki rendszerhez, amely a társadalmi szervezet teljes újjászervezésének alapja. Természetesen egy ilyen forradalmi helyzet nélkül, amely társadalmi válsághelyzetet fejezne ki, a munkásosztály nem foglalkozik a tanácsrendszer mélyebb jelentőségével, még ha tanácsok által szervezi is meg magát a részleges küzdelmekben. A munkástanácsok elméletének és gyakorlatának Pannekoek általi leírása ezért nem vonatkozik semmi többre, mint a munkások saját tapasztalataira. De amit tapasztalnak, azt meg is érthetik, és kedvező körülmények között alkalmazhatják a kapitalista rendszeren belüli és az elleni harcukban.


Kérdés: Miképp vélekedik Pannekoek könyvének keletkezéséről, és annak a szerző Németországban és Hollandiában kifejtett tevékenységéhez való viszonyáról? Gondolja, hogy könyve és a szakszervezetekről írott esszéje (ami az „Living Marxism”-ban jelent meg) érvényes napjaink feltételei között?


Válasz: Pannekoek a második világháború alatt írta meg a könyvét a munkástanácsokról. Ez a nemzetközi munkásmozgalom elméletéről és gyakorlatáról, és a kapitalizmus - egyes nemzeteken belüli és egészében való - fejlődéséről és átalakulásáról alkotott élettapasztalatának a betetőzése. Az újjáéledt, noha megváltozott kapitalizmus átmeneti győzelmével végződik, és a munkásosztály érdekeinek tökéletes alávetettségével a rivalizáló kapitalista rendszerek versenyszükségleteinek, melyek új imperialista konfliktusokat készítenek elő. Eltérően az uralkodó osztályoktól, amelyek gyorsan alkalmazkodnak a megváltozott feltételekhez, a munkásosztály, továbbra is ragaszkodva hagyományos eszméihez és cselekvési formáihoz, tehetetlen és nyilvánvalóan reménytelen helyzetben találja magát. És ahogy a társadalmi-gazdasági változások csak fokozatosan változtatják meg az eszméket, hosszú idő telhet el, amíg egy új munkásmozgalom - az új feltételekhez illeszkedő - létrejön. Habár a kapitalizmus folytatódó léte akár magán-, akár államkapitalista formában, bebizonyította, hogy egy új munkásmozgalom kifejlődésének reménye a második világháború nyomában túl korai volt, a kapitalizmus folytatódó lendülete nem szüntette meg belső ellentmondásait, és ezért nem szűnik meg a munkások kényszere sem, hogy véget vessenek a rendszernek. Természetesen, amíg a kapitalizmus nyeregben van, a régi munkásszervezetek, a parlamenti pártok és a szakszervezetek, továbbra is fennmaradhatnak. De már elismerték és elismerik magukat a kapitalizmus részeként, és arra rendeltettek, hogy együtt bukjanak azzal a rendszerrel, amelytől  létezésük függ. Jóval azelőtt, hogy nyilvánvaló ténnyé vált, már világos lett Pannekoek számára, hogy a régi munkásmozgalom az erősödő kapitalizmus történelmi terméke volt, melyet behatárolt a fejlődés ezen adott szakasza, amelyben a forradalom és a szocializmus kérdését csak felvetni lehetett, de megválaszolni nem. Ilyen időkben ezek a munkásszervezetek arra rendeltettek, hogy a kapitalizmus puszta eszközévé degenerálódjanak. A szocializmus sorsa most egy új munkásmozgalom felemelkedésétől függ, amely képes megteremteni a proletár önkormányzás előfeltételeit. Ha a munkások irányítani akarják a termelés folyamatát, és meghatározni termékeik elosztását, még a forradalmi változás előtt teljesen más módon kénytelenek tevénykedni és megszervezni magukat, mint ahogy azt a múltban tették. Mindkét szervezeti formában, a parlamenti pártokban és a szakszervezetekben, a munkások vezetők és szervezők külön csoportjaira hatáskört ruháznak, akikről feltételezik, hogy őértük cselekszenek, pedig csak saját elkülönült érdekeiket védik. A munkások elvesztették az ellenőrzést saját szervezeteik felett. De még ha nem is így lett volna, ezek a szervezetek akkor is teljesen alkalmatlanok arra, hogy akár a proletárforradalom, akár a szocializmus épitésének eszközeiként szolgáljanak. A parlamenti pártok a burzsoá társadalom termékei voltak, a laissez-faire kapitalizmus politikai demokráciájának a kifejeződései, és csak ebben a kontextusban értelmezhetők. Nincs helyük a szocializmusban, amelynek véget kell vetnie a politikai harcnak azáltal, hogy felszámolja a különérdekeket és a társadalmi osztályviszonyokat. Mivel a pártoknak nincs sem helyük, sem szerepük a szocialista társadalomban, jövőbeli feleslegességük már megmagyarázza hasznavehetetlenségüket a forradalmi változás eszközeiként. A szakszervezeteknek szintén nincs szerepük a szocializmusban, mely nem ismeri a bérviszonyokat, és amely termelését nem a specifikus szakmákra és iparágakra tekintettel, hanem a társadalmi igényeknek megfelelően szervezi. Mivel a munkásosztály felszabadítása csak maguknak a munkásoknak a műve lehet, osztályként kell megszerveződniük, hogy megszerezzék és megtartsák a hatalmat. Azonban tekintettel a jelenlegi körülményekre, melyek a mai napig nem forradalmi természetűek, a munkásosztály aktivizmusának tanácsformája nem árulja el közvetlenül messzenyúló forradalmi lehetőségeit, hanem puszta kifejeződése annak, hogy a hagyományos munkásszervezetek véglegesen integrálódtak a kapitalizmusba. A parlamenti pártok és a szakszervezetek elvesztik korlátozott hatékonyságukat, amikor lehetetlenné válik összehangolni a munkások életkörülményeinek javítását a tőke fokozatos terjeszkedésével. Olyan körülmények között, melyek kizárják az elégséges tőkés felhalmozást, azaz, a gazdasági válság körülményei között, a politikai pártok és a szakszervezetek reformista tevékenysége is megszűnik, és ezek a szervezetek elállnak állítólagos funkcióiktól, mivel azok most magát a kapitalista rendszert veszélyeztetnék. Inkább segítenek fenntartani a rendszert, egészen odáig, hogy közvetlenül szaboltálják a munkások jobb élet- és munkakörülményekre irányuló törekvéseit. Segíteni fogják a kapitalizmust a válság legyőzésében, a munkások rovására. Ebben a helyzetben a munkások, akik vonakodnak alávetni magukat a tőke parancsainak, rákényszerülnek arra, hogy a hivatalos munkásszervezetek által nem szentesített cselekvési formákhoz nyúljanak, az úgynevezett vadsztrájkokhoz, gyárfoglalásokhoz és a közvetlen akciók más formáihoz, amik kívül esnek a fennálló munkásszervezetek hatókörén. Ezek az önálló cselekvések átmeneti tanácsrendszerükkel jelzik radikális alkalmazásuk lehetőségét a keletkező forradalmi helyzetekben, felváltva a hagyományos szervezeti formákat, amelyek gátolják mind a közvetlen szükségletekért, mind a forradalmi célokért folyó harcot.


Kérdés: Tud-e mondani néhány gyakorlati és konkrét példát arra, hogyan működnek a munkástanácsok (Oroszországban, Németországban, Magyarországon stb.), és arra, hogy miben különböznek a hagyományos pártoktól és a szakszervezetektől? Mik az alapvető különbségek? Hogyan ütköznek össze a pártok, a tanácsok és a szakszervezetek?


Válasz: Mivel minden sztrájk, tüntetés, gyárfoglalás és az antikapitalista harc egyéb formái, amelyek semmibe veszik a hivatalos munkásszervezeteket és nem állnak azok ellenőrzése alatt, a munkásosztály önálló akciójának jellegét öltik, amely meghatározza saját szervezetét és eljárásait, tanácsmozgalomnak tekinthető; tehát, egy szélesebb skálán tekintve, a forradalmi megmozdulások spontán szervezetei, olyanoké, mint amelyek 1905-ben és 1917-ben Oroszországban, 1918-ban Németországban, és később - az államkapitalista hatalom ellen - Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban következtek be, felhasználták a munkástanácsokat, mint a munkásosztály cselekvésének egyetlen formáját olyan feltételek között, amikor minden fennálló intézmény és szervezet a status quo védelmezőjévé vált. Ezeket a tanácsokat a szükség szülte, de a kapitalista termelés folyamatai által nyújtott alkalom is, és mostmár „természetes” formái a munkásosztály tevékenységének és szerveződésének. Itt a munkások osztállyá „szerveződtek” a tőkés osztály ellen; a kizsákmányolás helyszíne egyben a kapitalista elnyomással szembeni ellenállásuk közege is. Uralkodóik által „megszervezve” a gyárakban, iparágakban, hadseregekben vagy különálló munkáskerületekben, a munkások saját magukévá változtatták ezeket a „szervezeteket”, saját független törekvéseikre és saját vezetésük alatt használva fel őket. Ez utóbbit maguk közül választották, és mindig visszahívható volt. Így megszüntették a történelmileg kialakult szétágazást az intézményesített munkásszervezetek és általában véve a munkásosztály között, és feloldották a szervezet és spontaneitás közötti látszólagos ellentmondást. El kell ismerni, hogy mostanáig a munkástanácsok saját korlátaikat a kedvezőtlen körülmények közötti spontán akciók határaiban találták meg. Szórványos mozgalmak szórványos kifejeződése voltak, mostanáig képtelenek arra, hogy valósággá változtassák azt a lehetőségüket, hogy a nem-kizsákmányoló viszonyok szervezeti struktúrájává váljanak. Az alapvető eltérés a tanácsmozgalmak és a hagyományos munkásszervezetek között, hogy miután az utóbbiak elvesztik funkcióikat a hanyatló kapitalizmusban és semmivel sem tudnak hozzájárulni a szocializmus felépítéséhez, az előbbiek nemcsak a hatékony munkásosztály-akciók egyetlen formájává válnak tekintet nélkül az államra, melyben a kapitalizmus megleli magát, hanem egyidejűleg a szocialista társadalom struktúráinak előrevetítései is.


Kérdés: Lát-e valamilyen hasonlóságot (szándékokban, eredményekben vagy formákban) a tanácskommunizmus és a mai USA-beli és európai munkásharcok között? Gondolja, hogy bármilyen új esemény egy jelentős és minőségi fejlődésre utal egy más típusú társadalom felé? Vagy úgy gondolja, hogy a mostani kiemelkedő harcok (’68 május, Lordstown, LIP stb.) csak további megnyilvánulásai a kapitalizmus megszokott, régen beprogramozott modernizációjának?


Válasz: Kétségkívül kapcsolat van az önálló munkásosztály-akciók mostani kifejeződései, mint az 1968 májusi francia mozgalom, a LIP elfoglalása, de még Kelet-Németország, Lengyelország, sőt, Oroszország munkásainak lázadásai és annak mind „ösztönös”, mind tudatos felismerése között, hogy az akciónak a munkástanácsok fogalma és valósága által képviselt formája a munkásharcok szükséges követelménye az uralkodó körülmények között. Még a nemhivatalos sztrájkokat az USÁ-ban is a fejlődő osztálytudat első kifejeződésének tekinthetjük, amely nem csak a nyilvánvaló kapitalista ellenség ellen irányul, hanem a kapitalizmus által integrált hivatalos munkásmozgalom ellen is. Azonban a hagyományok még mindig erősek, és az általuk táplált szokások a kapitalizmus rugalmasságának részét képezik. Úgy látszik, hogy a mostanában tapasztaltaknál sokkal katasztrofálisabb helyezetekre van szükség ahhoz, hogy kiszabadítsa a spontán tömegakciók teljes erejét, amely nem csak a kapitalizmus védőit gázolja le, hanem magát a rendszert. Amennyiben a minapi és a küszöbön álló munkásharcok elkerülték vagy elkerülik a kapitalista hatóságok befolyását és ellenőrzését, amelyekhez a hivatalos munkásmozgalom vezetése is hozzátartozik, olyan mozgalmak voltak és lesznek, melyek nem lesznek integrálhatóak a kapitalista rendszerbe és ezért valódi forradalmi mozgalmakat alkotnak.


Kérdés: Ha új általános sztrájkok (mint ’68 májusa) vagy más forradalmi tömegmozgalmak bukkannak fel, ön szerint fejlődhetnek a munkástanácsok irányába, eltávolodva a pártoktól és a szakszervezetektől? Hogyan? Ön szerint mit lehet tenni azért, hogy megszabaduljunk a pártoktól és a szakszervezetektől, amelyek meggátolják az önszerveződést és a közvetlen demokráciát?


Válasz: A kapitalizmus általános válsága idején mindig ott a lehetőség, hogy a belőle keletkező társadalmi mozgalmak túllépjenek azokon az akadályokon, melyeket a gazdasági és politikai tevékenység hagyományos formái állítanak az útjukba, és az új szükségletekkel összhangban haladjanak tovább, melyek tartalmazzák a szervezet hatékony formáinak szükségességét. De ahogy a kapitalizmus nem fog önszántából leköszönni, a létező munkásszervezetek minden tőlük telhetőt megtesznek majd azért, hogy megőrizzék ellenőrzésüket e társadalmi mozgalmak felett, és maguk számára kedvező célok felé irányítsák őket. A „legjobb” esetben – ha nem képesek arra, hogy segítsék a status quo megóvását – a lehetséges forradalmi felfordulást államkapitalista csatornákba vezetik, azzal a céllal, hogy fenntartsák a társadalmi termelési viszonyokat, amelyek nemcsak lehetővé teszik további létüket, hanem szervezeteiket egy módosított kapitalista rendszer eszközeivé alakítják át, bürokráciáikat pedig egy új uralkodó osztállyá. Röviden, bármi is legyen, megkísérlik a potenciális szocialista forradalom államkapitalista forradalommá alakítását, amelynek eredménye olyan lesz, amilyent az úgynevezett szocialista nemzetek képviselnek. Ilyen erőfeszítéseik sikerre vezethetnek, azonban éppen ez a legsürgetőbb indok mind a munkástanácsok támogatására és létrehozásuknak megkísérlésére minden forradalmi helyzetben, mind arra, hogy megpróbáljunk minden hatalmat bennük koncentrálni, mely a munkásosztály önrendelkezéséhez szükséges. A munkástanácsokon keresztüli társadalmi ellenőrzés egy jövőbeli lehetőség a többi közt. Megvalósulásának valószínűsége talán kisebb, mint egy államkapitalista átalakulás valószínűsége. De mivel az utóbbi nem megoldás a kizsákmányoló társadalmi viszonyokban rejlő problémára, egy potenciális államkapitalista forradalom csupán elnapolná, de nem szüntetné meg egy másik forradalom szükségességét, melynek a szocializmus a célja.


Kérdés: Úgy gondolja, hogy a tanácsok még mindig, ma is a kommunista társadalom alapvető motívuma, vagy korszerűsíteni kell őket, hogy illeszkedjenek a jelenlegi feltételekhez?


Válasz: A kommunizmus a munkástanácsok rendszere lesz vagy nem fog létezni. A „szabad és egyenlő termelők társulása”, mely meghatározza saját termelését és elosztását, a termelés tekintetében csak az önrendelkezés rendszereként képzelhető el, és úgy, hogy semmilyen más hatalom nincs, csak maguknak a termelőknek a kollektív akarata. Ez az Állam és minden állami alapú kizsákmányolási rendszer végét jelenti. Tervezett termelésnek kell lennie, a csereviszonyok közvetítése és a piaci rendszer forgandósága nélkül. A termelés társadalmi jellegének szabályozása félre kell hogy dobja a fétisszerű érték- és árviszonyokat, és az idővel való gazdálkodás értelmében kell megvalósulnia, a közvetlen munkaidővel a számítás mértékeként, ahol a számításra még mindig szükség van. Az ilyen fejlődés előfeltételezi a saját politikai hatalommal rendelkező központi kormány hiányát. A tanácsrendszer központi intézményei puszta vállalatok a többi között, bármilyen különleges apparátus nélkül, mely arra való, hogy más tanácsok vagy más vállalatok beleegyezése nélkül saját akaratát erőltesse. A rendszer struktúrájának olyannak kell lennie, hogy összekapcsolja a központi szabályozást a termelők önrendelkezésével. Jóllehet a fejletlenség feltételei között, mely szembenállt a tanácsokkal egy sikeres sikeres politikai forradalom után (az utalás 1917 Oroszországára vonatkozik), gyakorlatilag lehetetlenné vált egy munkástanácsokra alapuló kommunista társadalom megvalósítása; a fejlett kapitalista nemzetekben uralkodó feltételek sokkal inkább számításba veszik a szocializmus tanácsrendszeren keresztüli megvalósítását. Éppen a kapitalizmus előrehaladottabb formája az, fejlett technológiájával, magas termelékenységével és kommunikációs hálózatával, mely anyagi bázist nyújt a munkástanácsok rendszerén alapuló kommunizmus bevezetéséhez. A tanácseszme nem egy múltbeli dolog, hanem a legrealisztikusabb ajánlat a szocialista társadalom bevezetésére. Semmi, ami az utóbbi évtizedekben fejlődött ki, nem rabolta el tőle megvalósíthatóságát; ellenkezőleg, csupán igazolta a munkástanácsok nem-utópikus jellegét és egy valóban kommunista társadalom kiemelkedésének lehetőségét.


Az interjút az a J. J. Lebel készítette, aki a 60-as évek szélsőbaloldali avantgarde-jának volt egyik aktivistája, és aki már korábbi megnyilatkozásaival is a 68-as csoportok, mindenekelőtt a Március 22. mozgalom tagjaként tevékenykedett. Egyébiránt festő és fordító, performance-örült, író, mozgalmár. Beat-költőket fordított, ugyanakkor avantgardista költő, aki a 70-es évek végén alapította a Plyphonix alternatív művészeti fesztivált. Ő maga is a munkástanács mozgalom lelkes híve.