INTERNACIONALISTA KOMMUNISTA CSOPORT

 

PROGRAMORIENTÁCIÓS TÉZISEK





Elvtársi hangok a Barikád Kollektívától

 

Immáron időszerű volt közzétenni magyar nyelven is testvércsoportunk téziseit (hogy a proletárok valamiféle képet kapjanak az IKCS-ról, ezekkel együtt egy olyan írásukat is közöljük, amelyben röviden összefoglalják mindazt, amit ezen kommunista pártsejtről első körben tudni érdemes). Időszerű volt, mert újra és újra egyre szervezettebben, megújult erővel, mind erőteljesebben ki kell bontakoztatnunk harcunkat, túl az utópiák keresésen, túl az „életmód forradalmakon”, túl a nihilen, kizárólagosan az önszerveződő centralizáció folyamatában és annak kiterjesztése érdekében – abban a folyamatban, melyben a proletariátus pártként létrehozza magát, hiszen csakis így képes hatékonyan küzdeni a tőke diktatúrája ellen, szétverni a kapitalizmust és létrehozni a kommunista világtársadalmat. E nagyon is inspiráló szöveg harcunk aktív eleme ebben a folyamatban. Ezért a kommunista világpártot építő, annak egyik tevékenyen működő kommunista frakciójaként nem törekszünk valami egyénieskedő, „eredeti” manifesztum vagy program kiagyalására pusztán azért, hogy ez által individuális létünket igazoljuk. Magasról köpünk azokra az „autonóm kísérletekre”, amelyek eltekintenek az elmúlt századokban lezajlott osztályharcok tapasztalatainak figyelembevételétől és burzsoá egoizmusuktól vezérelve a maguk kis falansztereit építgetik. Mi nem saját egoizmusunkat akarjuk kielégíteni, hanem a kommunista egység nevében arra törekszünk, hogy organikusan feloldódva a kommunista világpártban kiteljesítsük a kommunista gyakorlat és elmélet dialektikáját. A szöveg elején leírtakkal egyetértve - ami azt állítja, hogy egyetlen kommunista írásbeli megnyilatkozás sem tökéletes - meg is tesszük kritikai észrevételeinket, de kizárólag a testvéri elvtársiasság nevében. A destruktív magatartást meghagyjuk az ellenforradalom vitézeinek - a bolsevikoknak, a szindikalistáknak, a szociáldemokratáknak, a fasisztáknak, a zöldeknek, az antifasisztáknak, a szubkultúrák héroszainak, az utópia vadászoknak, feministáknak, konzervatívoknak, liberálisoknak - vagyis a burzsoáziának, és édesgyermekeinek, akiket a forradalmi forgatag úgyis elpusztít.

Ugyanakkor minden passzív szemlélődést elutasítunk! Kizsákmányolt munkásnő és férfi, gyerek és nyugdíjas, diák és munkanélküli: proletár, elvtárs, munkás add tovább e füzetet és vitasd meg a környezetedben lévő osztályostársaiddal, a többi elnyomottal. Vitasd meg, túl a proli konyhák és szétfüstölt bagós szobák nyomott magányán, és keresd a kapcsolatot a kommunista mozgalommal. Lépj túl a közvetlen környezeteden és terjeszd ki harcodat velünk, a kommunista pártsejttel együtt, hogy együttes erővel legyőzhessük a kapitalista poklot!



ÉLJEN A PROLETÁRDIKTATÚRA! 

ÉLJEN A KOMMUNISTA PÁRT!

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK!

 

Barikád Kollektíva

2007. február

 

 

 

 

Internacionalista Kommunista Csoport:

 

Kik vagyunk?

 

 

Egy kommunista szervezet nem egy maroknyi militáns szubjektív törekvéseinek következménye, hanem mindenekelőtt azoknak a történelmi determinációknak az eredménye, amelyek ellenállhatatlanul abba az irányba hajtják a proletariátust, hogy osztályként hozza létre magát, hogy olyan erőként, pártként szerveződjön meg, amely elkülönül valamennyi burzsoá párttól és szemben áll mindazokkal. A proletár kisebbségek szerveződési törekvését, ami adott időpontban és helyen egy kommunista csoport létrehozásában konkretizálódik, alapvetően a kommunizmus, mint mozgalom és annak történelmi pártja - azaz a korábbi harcok összes tapasztalatának felhalmozott emlékezete egy programba tömörítve - határozza meg. A mi csoportunk létrejötte sem kivétel ezen történelmi determinációk alól. 

 

Az Internacionalista Kommunista Csoport (IKCS) 1978 óta létezik.

 

Központi folyóiratot adunk ki francia, német, angol, arab, spanyol, magyar, kurd és portugál nyelven. Vannak szövegeink görögül, perzsául, oroszul, szerb-horvátul és törökül is.

 

Csoportunk nem létezik nemzeti szinten. Nem kötődik semmilyen országhoz és egyik nemzet történelmére sem hivatkozik.

 

Csoportunk kiindulópontja egy maroknyi, különböző kontinensekről érkezett, eltérő nyelveket beszélő militáns centralizációja volt, akik számos különféle harci tapasztalatból és ezen harcok leverésére vonatkozó észrevételekből kiindulva közös mozgalmi tevékenységüket együttesen akarták világméretekben továbbfejleszteni és centralizálni.

 

Szakításaink közös politikai tartalma alapján később úgy döntöttünk, hogy eszmecseréinknek és vitáinknak egy közös szervezeti struktúrában adunk formát és magunkat „Internacionalista Kommunista Csoport”- ként határozzuk meg.  

 

Internacionalista” – Jól tudjuk, hogy ez a kifejezés redundáns, ha a „kommunista” szóval összefüggésben használják; elsősorban azért nevezzük magunkat „internacionalistának”, hogy kihangsúlyozzuk, miszerint a kommunizmus a kezdetek kezdetétől fogva, és mint mozgalom kizárja az országot, a nemzetet, a nemzeti harcot. Azt fejezi ki, hogy csoportunk közvetlenül nemzetközi szinten szerveződik. Csoportunkat először nem mint „nemzeti pártot” hoztuk létre, hogy később „nemzetközi szintre” terjesszük ki azt. Közvetlenül egy központi folyóirattal indítottunk - természetesen lefordítottunk különböző nyelvekre -, amely mindig a mozgalom általános érdekeivel foglalkozik, mindig hangsúlyozza a proletariátus kizsákmányolásának körülményeiben világszerte mutatkozó homogenitást, és mindig azt helyezi előtérbe, ami mindezekben a körülményekben közös: a tőke valóságát, következésképpen a proletariátus valóságát és a kommunizmus megvalósításának előfeltételeit.   

 

Egy másik szinten az „internacionalista” megnevezés azt is lehetővé teszi számunkra, hogy elhatároljuk magunkat a rengeteg kommunistának álcázott ellenforradalmi formától (sztálinisták, trockisták, maoisták, bordigisták, stb.), amelyek többé vagy kevésbé szégyenletes módon támogatják egyik-másik úgynevezett forradalmi nemzetet, lehetővé téve az uralkodó ideológia számára, hogy a kommunizmust összemossa az úgynevezett „kommunista országok” vörösre mázolt kapitalizmusával. 



Kommunista” – Időtlen idők óta valamennyi burzsoá frakció (versailleisták, fasiszták, republikánusok, sztálinisták, liberálisok, stb.) hevesen támadta a kísértetet, mely a kapitalista világot folyton kísérti: a kommunizmust. Azonban a forradalmárok (szerény csoportunk nem jobban, mint mások) soha nem engedik befolyásolni magukat a történelem során a kommunizmussal szemben megfogalmazott sértések áradata és a folyamatos hamisítások által. A kommunizmus - az emberi közösség, a kollektív létezés, az osztálynélküli társadalom – marad az a perspektíva, amelyért szenvedélyesen harcolunk. Így, mint kommunisták, a kapitalista katasztrófával, a profit és a pénz diktatúrájával, életkörülményeink folyamatos romlásával szemben hangosan és nyíltan követeljük ennek a halálvilágnak a megsemmisítését, a magántulajdonnak, az államnak, az ember ember általi kizsákmányolásának megsemmisítését. Az egész történelem során és szerte az egész világon elvtársainkkal együtt újból megerősítjük egy osztálynélküli társadalom szükségességét, ahol nincs pénz, nincs munka és az idővel, valamint a dolgokkal való szabad rendelkezés fog az emberi tevékenység kibontakozásának egyedüli terepéül szolgálni.



Csoport” – Egy csoport létrehozásával újból kifejezésre juttatjuk a forradalmi proletárok azon történelmi szándékát, hogy erővé szervezzék, pártként centralizálják magukat. Amennyiben nem állítjuk azt, hogy egy „párt” vagyunk, ez azért van, mert tudjuk, hogy az osztályként (és következésképpen pártként) való tényleges megszerveződés nem a nagyképű kinyilatkoztatásoktól, hanem a tőkével, az állammal, a burzsoáziával szembeni társadalmi összeütközésen belüli jelentős minőségi lépéstől függ. Következésképpen magunkat a kommunista mozgalom egy frakciójának tartjuk, azért harcolunk, hogy a proletariátus centralizációjának egy nemzetközi sejtjeként fennmaradjunk, és mint ilyen részt vegyünk az élcsapatot alkotó kisebbségek azon törekvéseiben, hogy centralizálják a világszerte létező harci közösséget.        



* * *



Ez tehát az, ami mellett, mint Internacionalista Kommunista Csoport elköteleztük magunkat (most már több mint húsz éve), hogy folytassuk a nemzetközi eszmecserét. Hogy újból elsajátítsuk a történelmet – a kommunista programot - érdeklődésünk és vitáink maguktól értetődően a legmagasabb szintű szakítás köré összpontosultak, amelyet osztályunk napjainkig végrehajtott: ez az 1917-1923 közötti harcok nemzetközi forradalmi hulláma. A folyóiratainkban megjelent számtalan szöveg, amely megpróbálja levonni – bármiféle ideologikus előfeltevés nélkül – a forradalom és az ellenforradalom tanulságait Oroszországban, Németországban, Magyarországon, Amerikában, stb. ebben az idő szakban, bizonyíték erre a kollektív tevékenységre és a heves vitákra, amelyeket ez kelt.



Azonban túl az 1917-23 közötti időszakról folyó nemzetközi eszmecsere centralizációján, folyóirataink harcot folytatnak mindenféle ideológiával szemben, és számos kérdésben állást foglalnak: a tudomány, a munka, a gazdaság, a filozófia kritikája, államellenes szövegek, osztályunk történelmi szövegeinek újbóli megjelentetése („osztályunk emlékezete”), megtörtént esetekkel, aktuális eseményekkel, történelmi vitákkal kapcsolatos állásfoglalások, stb.



Természetesen lehetetlen itt leírni csoportunk valódi életét, a történelemből általunk leszűrt tapasztalatok lényegét és még kevésbé álláspontunk tartalmát. Azonban folyóirataink, szövegeink, röplapjaink, stb. elég jól leírják azt, hogy:



Hogy áttekintést adjunk szövegeinkről, nemrég kiadtunk egy a francia és spanyol nyelvű folyóiratainkban megjelent cikkekből készült általános összefoglalót. Ez a brosúra, kérésre beszerezhető központi címeinken (postacím, vagy e-mail).



A központi folyóiratokon felül, amiket rendszeresen megjelentetünk, 1989-ben spanyolul, franciául és arabul is kiadtuk „Programorientációs Téziseinket”, az angol változat 1999-ben lát napvilágot. Ezek a tézisek azt a törekvést fejezik ki, hogy szintetizáljuk azt a nemzetközi eszmecserét és kommunista kritikát, amit a kezdetek kezdetétől fogva folytatunk. Nem egyik vagy másik szent szöveg n-edik változatát akartuk kidolgozni, hanem „pillanatképet” kívántunk nyújtani a programatikus újraelsajátítás folyamatos, kollektív tevékenységéről, amibe belekezdtünk. Mint mindenféle szentírás ellenzői, ezzel a szöveggel csupán a kapitalista társadalommal való szakítás kommunista gyakorlatának pontosabb körülhatárolására törekszünk. Téziseink a fennálló rendet megsemmisítő valóságos mozgalmat próbálják meg kifejezésre juttatni, így természetesen tökéletlenek és befejezetlenek, és mindaddig azok is maradnak, míg maga a forradalom egy pénznélküli, osztálynélküli, államnélküli élet örömeit át nem ülteti a gyakorlatba.



* * *



A társadalmi béke időszakainak tipikus jellemzője a szektarianizmus, és a militánsok csoportjai is nehezen vonják ki magukat egy olyan társadalomnak a versengésre épülő őrült logikája alól, ami a megosztáson és a mindenki mindenki ellen való harcon alapszik. Tudatában léve ezen nehézségeknek, valamint a szektarianizmus elleni harc jegyében a nemzetközi harci közösség keretén belül szisztematikusan a közös alapokat próbáljuk meg (ahogyan belső vitáink során is) előtérbe helyezni.



Ilyen módon, felhívjuk mindazokat, akik harcot folytatnak az embernek ember által való kizsákmányolására épülő világ ellen, hogy szövegeinket tegyék magukévá, sokszorosítsák, terjesszék őket és folyóiratainkra úgy tekintsenek mint sajátjukra. Mint kollektív tevékenység eredményei, szövegeink nem képezik senkinek a tulajdonát, ahhoz az osztályhoz tartoznak, amely azért létezik és harcol, hogy saját, kizsákmányolt osztályként való létezését és így valamennyi osztályt és a kizsákmányolás minden formáját megszüntesse.



Ahogyan a korábbi forradalmárok, sajtónkra úgy tekintünk, mint a forradalmi propaganda, kollektív vita, programatikus fejlődés, akció nélkülözhetetlen eszközére.



Azt szeretnénk, ha szövegeinket militáns szemszögből olvasnák, megvitatnák, kritizálnák és arra használnák, hogy azokat más álláspontokkal ütköztessék, annak érdekében, hogy egyértelműen elhatárolják a forradalom és az ellenforradalom területét, és hogy támogassák - mindig egyre határozottabban - osztályunknak osztályként és világméretű történelmi erőként való létrehozása során az osztály által kialakított forradalmi vezetést.

 

 

INTERNACIONALISTA KOMMUNISTA CSOPORT

 

PROGRAMORIENTÁCIÓS TÉZISEK

 



Bevezető

 

A tézisek, melyeket itt közreadunk, olyan dokumentumot alkotnak, amelyen csoportunk sok éve dolgozik, sőt ez a tevékenység már az Internacionalista Kommunista Csoport (IKCS, GCI, ICG) formai létrejötte (1979 júniusa) előtt is folyt. A tézisek a folyamatos nemzetközi vita, kritika, elmélyítés, részletesebb kidolgozás tevékenységének azt a szintézisét fejezik ki egy adott szinten, amelyet történelmileg a forradalmi militánsok végeztek el. Ez az a tevékenység, amely lehetővé teszi mozgalmunk, a kommunizmus programpontjainak egyre pontosabb tisztázását (1).

 

Ebben az ügyben is, éppúgy, mint minden másban, határozottan elutasítjuk mind a formális változatlanság ideológiáját - a formai ortodoxiát -, mind a legkülönfélébb típusú revizionista újításokat - a tartalmi heterodoxiát. Ahogyan téziseinkben hangsúlyozzuk, mindkettő ellenében arra törekszünk, hogy állandóan elmélyítsük, és egyre pontosabban körvonalazzuk a kommunista küzdelem kezdettől fogva változatlan programelemeit.

 

Így az alábbi tézisek nem valami szent szöveg sokadik változataként születtek meg, de nem is olyan eszmék összességeként, melyek egészükben vagy részben, pusztán egyes militánsok akarata (akár többségi akarata) alapján megváltoztathatók volnának. A program tisztázására irányuló állandó kollektív tevékenység egy pillanatnyi állapotának "fényképét" jelentik, aminek voltak korábbi megfogalmazásai és lesznek későbbi megnyilvánulásai is, de amelyek mind részei annak a történelmi irányvonalnak, amely elméleti kifejezést próbál adni a tőkés társadalom egészével való szakítás kommunista gyakorlatának.

 

Ami ezt a nyilvánvalóan gyakorlati természetű elméleti tevékenységet illeti, a kommunista kisebbségek feladata mindig ugyanaz: szemben minden ideológiával, észlelni és kifejezni azt, ami a közvetlen valóságban jelzi a történelmi jövőt; azt, ami a kapitalizmus világában a kapitalizmus ellen hat, a tőkés társadalom tagadását jelenti és a kommunizmus előjele; szintetizálni a forradalom és az ellenforradalom fejlődése során felhalmozódott tapasztalatokat. Ez a kommunista cselekvés nélkülözhetetlen része, nem kizárólag abból a szempontból, hogy a kommunista frakciók a jelenlegi társadalom lerombolására irányuló mozgalom részei és koherens szerves megnyilvánulásai, hanem abban a vonatkozásban is, hogy a proletariátus e kommunista frakciók révén kristályosítja ki tapasztalatait és alakítja át azokat a maga további cselekvésének vezérlő elveivé; jobban mondva, A KOMMUNIZMUS ÍGY TEREMTI MEG A MAGA TÖRTÉNELMI VEZETÉSÉT (2).

 

Így tehát a mi feladatunk nem az, hogy "új elméleteket" (melyek mindig ugyanannak a régi hülyeségnek az új formában való megismétlését jelentik) találjunk ki, nem az, hogy új "történelmi alanyokat" kutassunk fel, sem pedig hogy "új gyakorlatokat" vezessünk be. Épp ellenkezőleg, folyamatosan rá kell mutatnunk a kapitalizmus és a kommunizmus közötti ellentét változatlan következményeire, melyek attól fogva jelen vannak, hogy a tőke úrrá lett a termelésen és létében maga alá rendelte az emberiség egészét.

 

Egy ilyen dokumentum haszna, miszerint lehetővé teszi, hogy nagyon szintetizált és általános formában fejtsük ki azon alapelvek összességét, amelyek tevékenységünket vezérlik, illetve azon programorientációs tevékenység egyértelmű hivatkozási pontjaként szolgálhat, melynek keretén belül mozgalmi aktivitásunk fejlődik. Ugyanakkor egy effajta szövegnek megvan az a hátránya, hogy a fetisiszták könnyen úgy tekinthetnek rá, mint a forradalmi elmélet egyfajta ábécéjére, és úgy gondolják, hogy ha egyszer írásba foglalták, képes lenne megoldani minden problémát, amellyel a kommunista mozgalom, bármennyire is kezdetleges és szórványos ma még, szemben fogja találni magát. Ami bennünket illet, ezeket a téziseket egy elért alapnak, több éves harci tevékenység eredményének tekintjük, amely segíteni fogja jövőbeli mozgalmi aktivitásunk irányítását és körülhatárolását.

 

A kommunisták tézisei soha nem "elméletgyártást" jelentettek és jelentenek arra vonatkozóan, hogy a világot hogyan kellene megreformálni, nem is kiagyalt ötletek vagy elvont hülyeségek. Épp ellenkezőleg, elméleti kifejeződései a fennálló rendet megsemmisítő valóságos mozgalomnak. Mint ilyenek, szintetizálják a proletariátus valóságos és gyakorlati determinációit annak felforgató mozgalmán belül, ugyanakkor meghatározó és nélkülözhetetlen részét képezik ezen mozgalom gyakorlati harcának, hogy a proletariátus forradalmi vezetést adjon magának és világméretű történelmi erőként hozza létre önmagát.

 

A kommunisták tézisei a kommunista párt évszázadokon átnyúló története során megerősítést nyertek, továbbfejlesztették magukat és a forradalmi mozgalom valóságos előrehaladásával egyre pontosabbakká váltak (beleértve az egymást követő vereségekből leszűrt tanulságokat). Azonban ez nem jelenti azt, hogy hagyhatjuk, hogy ezeknek a téziseknek az egymást követő megfogalmazásait szabadon értelmezzék, sem azt, hogy ezek a számtalan nagyra törő újítás bármelyikének alapjául szolgálhatnak. Mint a kapitalizmus és a kommunizmus közötti állandó szembenállás elméleti kifejeződései, ezek az egymást követő megfogalmazások szükségszerűen tökéletlenek és befejezetlenek. Kijelenthetjük, hogy a párt egész története során, a kommunista forradalom teljes győzelméig megalkotott minden írásos kiáltvány tartalmaz és tartalmazni fog különböző hibás kijelentéseket vagy akár olyanokat is, amelyek ellentétesek a proletariátus érdekeivel. Azonban ezen egymást követő megfogalmazások mindegyike, amennyiben a mozgalom kommunista vezetésének valódi konkretizációi, újra megerősíti – az absztrakció egy más szintjén - ennek a mozgalomnak az állandó alapjait. Ezért nem kezdi a forradalmárok valamennyi nemzedéke újra a kiinduló pontról, épp ellenkezőleg, gyakorlati tevékenységüket olyan állandó alapok vezérlik, amelyeket nem lehet megváltoztatni, hanem amiket fejleszteni kell, és el kell juttatni őket a végső következményeikig.

 

Ezzel a forradalmi tevékenységgel szemben az ellenforradalom, különösképpen a szociáldemokrácia, mint a formabeli látszat-állandóság és a valóságos programatikus revízió általános pártja, pontosan az ellenkezőjét teszi. Még akkor is mikor azt állítja, hogy a múltbeli proletár vezetők örököse, kizárólag kiragadott idézeteket használ - amiket a formai ortodoxia nevében elválasztanak kontextusuktól -, és újra és újra az állandó szembenállás valódi alapjait támadja. Az egész revizionista állásfoglalás a kapitalizmus általános átértékelésén, a kapitalizmus természetének állítólagos megváltozásán, következésképpen a proletár harc átalakulásán nyugszik; annak érdekében, hogy meghatározza változatlan ellenforradalmi programját.

 

Szükségesnek tűnik, hogy az állításunkra hozzunk egy olyan példát, ami világossá fogja tenni téziseink értelmezését és általános jelentését.

 

"A MUNKÁSOKNAK NINCS HAZÁJUK" – ez egy központi és változatlan tézise pártunknak, egész története során. Ez alapvető gyakorlati orientációk egész sorát határozza meg és foglalja magában. De mi az eredete ennek a kijelentésnek és mik az ebből adódó következtetések? Szemben azzal a látszattal, amit a burzsoá marxizmus kelt, ez az alapvető tézis nem egy nagyszerű elméletalkotó találmánya, hanem a valóságot fejezi ki, a proletariátus valódi létét.

 

Ilyen módon a kommunista párt (ami megérdemli ezt a nevet a szó valódi értelmében) első Kiáltványában Marx és Engels egy olyan valós dolgot öntött szavakba, ami különböző formákban addig is a kommunista mozgalom ábécéjének része volt, és amelyet azóta a program összes későbbi megfogalmazása követett.

 

Azonban az a valóság, hogy a proletariátusnak nincs hazája, nem egy feltételes valóság, nem egy olyan valóság, aminek kezdő-, vagy végpontját meg lehetne jelölni, és nem is szabad összekeverni ennek első elméleti megfogalmazásával. Ellenkezőleg, ez a proletariátusnak mint történelmi létezőnek a lényegi és állandó valósága, ami meghatározza az egész burzsoá rendszerrel való szembenállását. Mint ennek a burzsoá társadalomnak a tagadása, magában foglalja a jövőbeli társadalom alapvető meghatározásait (minden nemzeti jelleg, minden határ felszámolása, stb.).

 

Másként kifejezve, mielőtt Marx és Engels valaha megfogalmazta volna, a kommunista mozgalomnak ez az állandó valósága, szembenállása bármiféle országgal már valóság volt: a proletariátusnak soha nem volt és nem is lesz hazája. Saját létezése magában foglalja minden nemzeti jelleg felszámolását (3).

 

Tehát nem kell meglepődni azon, hogy a kommunista program ezen központi elemének egyéb, többé-kevésbé világos megfogalmazását már más kommunista militánsok - akik még csak nem is tudtak Marxról vagy Engelsről - is kifejezésre juttatták a világ egyéb részein a Kiáltványt megelőzően, vagy azt követően – mivel ezek egész egyszerűen kifejeződései osztályunk létének és gyakorlatának.

 

Ennek a teljesen félreérthetetlen tézisnek az elméleti megerősítése a Kiáltványban, magának a pártnak egy döntő és visszafordíthatatlan előrelépését jelzi. Olyan sarkalatos ponttá vált valamennyi későbbi megfogalmazás számára, amelyet nem lehet felülírni, és amely egyfajta csatakiáltássá vált a proletariátus számára harcai során.

 

Itt nincs tere annak, hogy részletezzük azt a fejlődési folyamatot, ami elvezette a militánsokat, például Marxot és Engelst ahhoz, hogy megfogalmazzák ezt a tézist. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy ez a tézis nem csak formájában egy tagadás, hanem tartalmában is, mivelhogy a proletariátus valóságos mozgalma maga a haza tagadása – ezt ki kell emelni ahhoz, hogy érthetővé váljon a téziseknek az a módszertana, amit lejjebb alkalmazunk.

 

A kifejtés általános módszere – a kommunizmus és kapitalizmus szembenállása; a kapitalizmus ideje alatt a kommunizmus mint annak gyakorlati tagadása - azon a tényen alapszik, hogy valamennyi pozitív programatikus determináció negatív előjellel benne foglaltatik magában a tőkében (beleértve az ellenforradalmi tapasztalatokat). Jobban mondva, a tőke uralma alatt a kommunizmus, mint a forradalmi mozgalom jelenti ezt a tagadást.

 

Nincs rá lehetőség, hogy végigvegyük mindazokat a téziseket, amelyek elválaszthatatlanul összekapcsolódtak azzal az alapvető kijelentéssel, hogy "a munkásoknak nincs hazájuk", és nem is említhetjük meg az összes következtetést és implikációt, amit Marx és Engels levont ebből. Azonban hangsúlyozni szeretnénk, hogy ez a tőkének, mint az egész világra kiterjedő valóságnak, a kommunizmusnak, mint egy egyetemes mozgalomnak és az internacionalizmusnak, mint a proletariátus gyakorlatán belüli meghatározó elemnek bizonyos szintű megfigyelésén alapul. Ezen állandó alapok nélkül a "Világ proletárjai, egyesüljetek!" felhívása, valamint a párt és a program (magának a Kiáltványnak sincs hazája!!!) egyértelműen internacionalista koncepciója, nem lettek volna egyebek, mint üres frázisok. Ami a párt történelmi irányvonalában döntő, az a forradalmárok nemzedékei közötti folyamatosság, mely nem bárminek is a kigondolásáról vagy felülvizsgálatáról szól, hanem arról, hogy saját forradalmi gyakorlatuk során továbbfejlesszék a valóságosan létező gyakorlati felforgató mozgalomban benne foglalt meghatározottságokat.

 

A revizionizmus pontosan az ellenkezőjét teszi. Lehet, hogy használ, de az is lehet, hogy nem Marxtól, Engelstől vagy bármely más forradalmi vezetőtől származó idézeteket, azonban mindig is változatlan jellemzője marad, hogy megkérdőjelezi a proletariátus gyakorlati determinácóinak valódi alapjait. Ennek érdekében mindig, és valóban mindig, azzal fogja kezdeni mondanivalóját, hogy a társadalom megváltozott, a kapitalizmus nem ugyanaz, mint korábban volt, és hogy a munkások harca is megváltozott…és azután azzal zárja, hogy védelmére kel mindennek, még a hazának is. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban nézzük meg, mit írt Bernstein:

 

Érdeke fűződik-e azonban a szociáldemokráciának mint a munkásosztály és a béke pártjának a nemzeti harckészség fenntartásához? Különféle szempontok abba a kísértébe visznek, hogy a kérdésre nemmel válaszoljunk, főképpen ha a 'Kommunista Kiáltvány' következő mondatából indulunk ki: 'A munkásoknak nincs hazájuk.' Mindazonáltal ez a mondat vonatkozhatott éppenséggel a negyvene s évek(4) jogokkal nem rendelkező, a közéletből kizárt munkásaira, ma azonban…igazságának nagy részét már elveszítette s mindinkább el fogja veszíteni, amilyen mértékben a szociáldemokrácia hatására a munkás proletárból – polgárrá válik. A munkásnak, aki az államban, községben stb. egyenlő jogú választó, ezzel pedig a nemzet közös javainak társtulajdonosa, akinek gyermekeit a közösség taníttatja, akinek egészségére vigyáz é s akit az igazságtalanságok ellen megvéd, lesz hazája, anélkül hogy ezzel megszűnne világpolgár lenni, ahogyan a nemzetek egymáshoz közelednek, anélkül hogy azért megszűnnének a saját életüket élni…

Sokat beszélnek manapság a politikai uralomnak a szociáldemokrácia által való meghódításáról, és legalábbis azt az erőt tekintve, melyre Németországban a szociáldemokrácia szert tett, nem i s lehetetlen, hogy valamilyen politikai esemény a közeljövőben kezére játssza a döntő szerepet. Csakhogy, mivel a szomszédos népek még nem jutottak idáig…akkor kellene nemzetinek lennie, mikor uralmát kell megvédenie, azaz a vezető párt, illetve osztály szerepének betöltésére szolgáló képességét azzal kellene bebizonyítania, hogy rátermettnek mutatkozik arra a feladatra, amely mind az osztályérdekek, mind a nemzeti érdekek határozott szemmel tartását jelenti.”

Bernstein: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai 189-190. o.

 

Nem szükséges hosszabban taglalnunk a revízió effajta módszerének nagyon is nyilvánvaló politikai következményeit. Azonban a dolgok általában sokkal bonyolultabbak. Valójában még maga Marx és Engels sem vonta le az összes következtetést a kommunista programnak ebből az alapvető téziséből, vagy például ugyanígy az 1917-es forradalmárok nemzedéke sem tudott megbirkózni azzal, hogy felvállalja a program egyéb központi téziseinek, úgymint "a burzsoá állam lerombolása", vagy "a bérmunka megszüntetése", stb. implikációit. A proletariátus ezen valóságának, miszerint "a munkásoknak nincs hazájuk", nem teljesen végigvitt újbóli elsajátításából kiindulva Marx és Engels a nemzeti kérdésben különböző álláspontok között ingadozott, egymásnak teljesen ellentmondó felfogásokat védelmezett, sokszor olyanokat, amelyek szöges ellentétben álltak a proletár internacionalizmussal. Marxnak és Engelsnek a szociáldemokráciához (ami azon dolog megalakításának valódi alapja, amely szemben állt ezzel a tézissel, tudniillik nemzeti pártok a demokrácia védelmére!!!) való kétértelmű viszonya is összefüggött ezzel a csupán részleges programatikus újraelsajátítással, és ugyanígy az is, hogy Engels teljesen felülírta ezt a központi tézist, hogy német nemzeti védelmet és az imperialista háborúban való részvételt követeljen. Sőt a tézis, ami kijelenti, hogy "a munkásoknak nincs hazájuk", beleértve annak közvetlen következményeit (internacionalizmus, a proletariátus közvetlenül nemzetközi szinten történő szerveződése, szembenállás a "saját" burzsoázia nacionalizmusával, amik mind olyan következtetések, melyek a proletariátus valóságos létéből adódnak, miszerint az közvetlen kizsákmányolói ellen harcol és így internacionalista gyakorlatot hoz létre) és Engels 1891-es nacionalista, burzsoá, imperialista álláspontja - amikor úgy tűnt, hogy küszöbön áll a német, orosz és francia állam közötti háború kitörése – között szakadék, egy nagyon jelentős programatikus törés, teljes revízió húzódik.

 

Emlékezzünk rá, hogy Engels kijelentette, ha Németországot megtámadnák "a védelem bármilyen eszköze jó" illetve, hogy "rajta az oroszok és szövetségeseik ellen, bárkik legyenek is" és még azt is sugallta, hogy ezen körülmények között "előfordulhat, hogy…mi leszünk az egyetlen igazán energikus háborús párt"! (5) Mint köztudott pontosan ez az imperialista álláspont az, amit a szociáldemokrácia továbbfejlesztett.

 

Ez a példa lehetővé teszi számunkra, hogy világosan kimutassuk, miként tudott és tud az ellenforradalom és a revizionizmus sok esetben még most is játszadozni az ortodoxiával (a szociáldemokrácia "marxista" szárnyának általános gyakorlata, aminek fő ideológusa Kautsky volt) akár azért, mert Marx és Engels maguk is csak félig-meddig fejtették ki az ebből a tézisből adódó következtetéseket, vagy azért, mert maga Engels a kapitalizmus akkori különleges körülményeire hivatkozva – ahogy ez mindig lenni szokott – teljesen felülírta ezt a tézist.

 

Ezzel szembeállítjuk a kommunisták történelmi magatartását. Számunkra ez nem ennek a központi tézisnek a módosításáról szól, nem is arról, hogy a tézis ugyanarra a szintre kerüljön, mint az ahhoz kapcsolódó esetleges és zavaros mondatoknak az összessége (mint például azt állítani, hogy a proletariátus harca csak tartalmában lesz nemzetközi, de formájában nem) (6). Nem is akarjuk követni Marxot vagy Engelst a tézis teljes vagy részleges visszavonásában. A dolog kimenetele kétség kívül az ebből a tézisből adódó valamennyi következtetés kifejtése kell, hogy legyen. Azonban egy ilyenfajta kifejtés nem elvont és nem is kigondolt. Ez nem az íróasztal melletti üldögélésről és a további tisztázások kieszelésére való törekvésről szól. Nem, számunkra maga a harc, a forradalom és az ellenforradalom közötti mérhetetlen ellentét az, ami egyértelműen kijelölte a határt egyrészről a nemzeti felszabadító háborúkban, vagy bármilyen más imperialista háborúban való részvétel, másrészről pedig a forradalmi defetizmus között. Ez lehetővé tette azoknak a további implikációknak az elméleti és örök időkre való megértését, amelyeket Marx és Engels akkoriban még nem fogadott el. Azóta a forradalmi defetizmus és az internacionalizmus egy valóságosan elsajátított alapot, alapvető kiindulási pontot képez a forradalmárok egymást követő nemzedékei számára. Ez az, ami ilyen módon, az egymást követő programatikus újraelsajátításon keresztül, azt jelenti, hogy a kommunizmus téziseinek összessége fejleszti és megerősíti önmagát!

 

Ez lehetővé teszi a változatlan program és a kommunisták folyamatosan fejlődő elméleti tézisei közötti valóságos ellentmondás tisztázását. Ez az ellentmondás az, amibe minden formalista (akik Marx és Engels elméleti programjának változatlanságát védelmezik), revizionista és valamennyi "újító" beleütközik.

 

A proletariátusnak nincs hazája és soha nem is volt neki. Ténylegesen a proletariátus csak akkor cselekszik így, mikor a kizsákmányolás, a "maga" burzsoáziája és a "maga" állama ellen harcol. Az ilyen gyakorlat része a nemzetközi és internacionalista harc valóságos közösségének, amit a kommunista élcsapat igyekszik hatékonyan centralizálni: ez és mindig is ez volt a kommunizmus központi tengelye.

 

Marx nem kigondolta a kommunista programot: ő csak kifejezte a program elsajátításának egy szintjét. A századelőn és szerte az egész világon a kommunista baloldal sem talált ki semmit az imperialista háború elleni harca során, hanem - tézisek segítségével - szintetizálta a fő jelszavakat és a pontos irányelveket, a kommunista mozgalom valóságát.   

 

A mi feladatunk pontosan ugyanez. Ezek a tézisek (7) egy további lépést jelentenek a kommunista program azon kollektív, személyhez nem köthető, nemzetközi törekvésében, hogy nemzedékről nemzedékre haladva megerősítse magát.

 

Ennélfogva ezek a tézisek, amelyek kis csoportunk tudatos és szervezett tevékenységét irányítják, és irányítani fogják, nem képezik a mi tulajdonunkat (nem tartunk igényt az "apaságra"). Osztályunk és pártunk által a történelem során felhalmozott tapasztalatok összességének szintetizált kifejeződései, és mint ilyenek, c csak ezekhez tartoznak.

 

Különböző szövegek jelentek meg központi és agitatív folyóiratainkban (spanyolul, franciául, angolul, arabul, portugálul, törökül, németül, magyarul és kurd nyelven…), amik kifejtik és magyarázzák ezeket a téziseket, és amelyek történelmi elsajátításuk folyamatának alapját alkotják; ezért adtuk ki összegyűjtve a legfontosabb szövegeket - ez eddig már megjelent spanyolul és franciául mint ezekhez a tézisekhez kapcsolódó melléklet. Fontos megjegyezni, hogy ha egyes kérdésekben a szövegek sokkal jobban kidolgozottak, mint az a néhány sor, ami az arra a kérdésre vonatkozó tézisben szerepel, azért van, mert sok tézist illetően az elvégzendő feladat kezdetleges fázisban van, és rengeteg minden van még hátra (csak a társadalmi forradalom valóságos végrehajtásával valósítható meg teljesen ez a forradalmi feladat). Ezek a tézisek nem valamiféle mitikus végpontok, hanem aktívan működő tézisek, amelyek gyakorlatunk szintézisét jelentik, azon az alapon, amelyen tevékenységünket folytatjuk. Azt a hiedelmet, hogy bármilyen szöveg biztosítékot jelenthet az elhajlások, árulások, szakadások, stb. ellen, meghagyjuk a politikai paranoiásoknak. Az egyetlen biztosíték, ami rendelkezésünkre áll, implikációnk globalitásából ered, nem egy csoporthoz, párthoz, vagy egy vezetőhöz, hanem a kommunizmushoz, ahhoz a valóságos mozgalomhoz való tartozásunkban rejlik, amely megsemmisít mindent, ami elválaszt minket saját magunktól. Azonban - dialektikusan - ez a mozgalom csak akkor létezik, amikor centralizálja, megszervezi, vezeti magát, azaz amikor pártként létrehozza magát. 

 

Ennek a pártnak a megszervezése, előkészítése, struktúrájának felépítése és vezetése azoknak a mindenkori frakcióknak, csoportoknak, militánsoknak személyhez nem köthető műve, amelyek felvállalják a forradalmi káderek nemzetközi szintű felkészítésének és a kommunista forradalom világméretű vezetésére való felkészülés feladatát. 

 

Központi tevékenységünk az IKCS létrejötte óta és most is, hogy felvállaljuk – korlátozott erőinkhez és a kommunista mozgalom jelenlegi állapotához mérten - a mozgalom valamennyi elvégzendő feladatát és szükségletét. Ami gyakorlatilag jellemzi a kommunistákat, az nem az, hogy magukra vállalják az egyik vagy másik feladatot az adott korszaknak megfelelően, mint egyetlent, amelyet meg lehet valósítani (amelyek valakinek "elméleti", valakinek "propaganda", megint másnak "harci" feladatok lehetnek). Ha ez lenne a helyzet, akkor a kommunisták teljesen részleges meghatározások által különböztetnék meg magukat a proletariátus többi részétől, tudniillik, hogy a proletár mozgalom többi részéhez képest számos kisebb elvégzendő feladatot vállalnak magukra.

 

Ezzel szemben a forradalmi gyakorlat lényege: felvállalni a mozgalom valamennyi elvégzendő feladatát és szükségletét, persze közben tekintetbe kell venni az erőviszonyokat és az ezek által meghatározott prioritásokat. Az összes elvégzendő feladatot fel kell vállalni, eközben minden esetben előtérbe helyezve a mozgalom történelmi és világméretű érdekeit - ezek nem sürgető vagy váratlan helyzetekhez, hanem az egészhez, a kommunizmushoz viszonyítva határozzák meg magukat. Ez és csakis ez a PÁRT újbóli létrehozásának történelmi irányvonala.

 

Amennyiben a lét és a harc írásba foglalt kifejeződéseit állandóan kritika éri a militánsok részéről (a lét dinamikájának egy logikus kifejeződése azokat a dolgokat illetően, amelyek írásba vannak foglalva és így változatlanok), akkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a nyelv maga is egy fátyol, amit a tőke uralma hoz létre és amin keresztül különösen nehéz úgy kommunikálni, hogy megszabaduljunk ettől az uralomtól: ugyanez az ellentmondás mindig jelen van, amikor egy mozgalmat a nyelv által fejezünk ki, ami csak szilárd kategóriákat ismer. Hasonlóképpen egy fogalom, különböző nyelveken más és más tartalmat fejezhet ki a proletariátus által megélt különféle valóságoknak megfelelően.

 

Hogy pótoljuk ezeket a hiányosságokat, és hogy csökkentsük ezeknek a gyengeségeknek a súlyát, amelyekről tudjuk, hogy elkerülhetetlenek, megpróbáltunk négy különböző nyelven dolgozni ezeken a téziseken, azért, hogy egységesítsük annak a valóságnak a kifejeződéseit, amelyet közvetíteni akarunk. Ennek az eredménye egy meglehetősen "kevert" és "nehézkes" nyelv. Ezen felül a történelmileg és társadalmilag meghatározott fogalmak tartalma számunkra nem ugyanaz, mint az állampolgár számára, de még a közülük legátpolitizáltabbak számára sem ugyanazt jelentik, mint nekünk. Ez a helyzet például az olyan kifejezések esetében, mint a "párt", "proletariátus", "osztály", "demokrácia", "tőke"; ezeknél a kérdéseknél kikerülhetetlen, hogy azokra a cikkekre hivatkozzunk, amiket ezekben a különböző témákban kiadtunk.

 

A legfontosabb cikkeink különböző nyelvekre való lefordítása központi folyóiratainkban tükrözi ezt a centralizációra és egységesítésre való törekvést. Hogy hangsúlyozzuk ezt az egységesülési tendenciát, és mert találóbbnak érezzük, úgy döntöttünk, hogy központi folyóiratainkat "Kommunizmus"-nak fogjuk hívni (a francia nyelvű központi folyóiratunk neve korábban az volt, hogy "Kommunista”). A kiadványaink közötti folytonosságra vonatkozóan elég találó Bordiga következő kijelentése:

 

Cikkeink folytonosságának fenntartását illetően, olvasóinknak nem kell aggódniuk folyóirataink nevének megváltoztatása miatt, amire különböző kisebb jelentőségű események miatt kerül sor. Cikkeink könnyen felismerhetők oszthatatlan egységességükről. A burzsoá jellemzője, hogy minden megtermelt árura címkét ragaszt, hogy minden gondolathoz egy értelmiségi nevét kapcsolja, hogy minden pártot a vezetőjén keresztül határoz meg…azonban a proletár oldalon nyilvánvaló, hogy mikor a kifejtés a valóság objektív összefüggését vizsgálja, az soha nem szűkíthető le ostoba versengő egyének személyes meggyőződéseire, "jelentős" emberek magasztalására vagy "jelentéktelen" emberek sértegetésére. Ebben az esetben valaminek a megítélését nem a tartalom határozza meg, hanem annak a személynek a jó-, vagy rosszhiszeműsége, aki dönt. A mi feladatunk nehéz és fáradságos, de csak akkor fogja elérni céljait, ha közben tekintettel van saját lényegére és nem használja a burzsoá reklám-technikák fogásait, az ember bálványozására való ocsmány hajlamot.” 

("Fil du Temps" – 1953)

 

A "Programorientációs Tézisek" szövege ezért nem valamiféle "platform" abban a leszűkített, hivatalos és nagyképűsködő értelemben, amiképpen különböző szekták a világ közepeként határozzák meg magukat. A kommunista program nem egy bibliai szöveg, ami biztosítékot nyújt minden lehetséges elhajlással szemben, nem egy kőtábla, amihez ragaszkodni kell, hogy megőrizzük a szűzi tisztaságot. Ilyen módon a platform kifejezést elködösítették azzal a célzattal, hogy a kommunista program szinonimájaként fogadtassák el (mintha a kommunista programot le lehetne szűkíteni bármilyen szövegre, ami valaha is létezett!). Az ellenforradalom azt állítja, hogy egy ilyen platform hivatalos biztosíték lesz a jövőre nézve. Sőt, az elbizakodottság tetőfokán, azt is kijelenti, hogy ez magában foglalja a válaszokat a proletárharcok által felvetett összes kérdésre. A "platformok" és "programok" ilyenfajta fetisizálásával szemben jelentette ki Marx több mint egy évszázaddal ezelőtt, hogy a valóságos mozgalom egyetlen előrelépése többet ér, mint egy tucat program.

 

A platformok és tökéletes pártok minden fetisisztájának, a formális változatlanságban hívő valamennyi militánsnak, akik azt gondolják, hogy egy jottányit sem fognak eltérni a programtól, mert egy platformmal büszkélkedhetnek, vagy mert egyik vagy másik proletár vezető szólamait citálják elő, könnyen emlékezetébe idézhetjük, hogy igenis készségesen elfogadnak új szólamokat, új platformokat, egy új csoportot, új gyakorlatokat és készek korábbi elvtársaikat szidalmazni…Végül mindazokkal, akik szánalmas individualizmusukat, szektarianizmusukat és föderalizmusukat a tökéletes "párt" szépen hangzó szavai, vagy a "forradalmi káderek" tökéletessége mögé rejtik és múltbeli vezetőktől vett idézetekre támaszkodnak, azt helyezzük szembe, amit korábban francia nyelvű központi folyóiratunkban írtunk (Bevezetés, "Le Communiste" No. 6.):

 

Ami nekünk kommunistáknak valóban számít, az nem egyik vagy másik Marxtól, Lenintől vagy Bordigától származó idézet, sem egy bizonyos pillanatban elfogadott álláspontok egyike vagy másika. Ami ténylegesen számít, hogy megragadjuk a változatlan tartalmat, annak többé-kevésbé egyértelmű kifejeződései mögött, hogy megragadjuk azt a vörös fonalat, ami a mindenkori kommunista gyakorlatot összekapcsolja az összes kapitalista korlát elleni proletár harccal. Egy konkrét pillanat megértésén túl, a formális kifejeződéseken, a proletár zászlók vagy szövegek által kifejezett tudatosságon túl, a munkásosztálynak a kizsákmányolás elleni valóságos s közvetlen harca mindig – tegnap, ma és holnap – népfront-ellenes, anti-demokratikus, nemzetellenes.”   

 

Ellenségünk mindig is ugyanaz volt, a kapitalista társadalmi viszony, amit a burzsoá osztály személyesít meg. Szükségleteink és követeléseink is mindig ugyanazok lesznek: harc a kizsákmányolás, a munka intenzitása és kiterjesztése ellen… Harci eszközeink, úgymint a direkt akció (forradalmi erőszak és terrorizmus), szerveződés a burzsoá állam mindenféle struktúráján kívül és azzal szemben, fegyveres felkelés, a proletariátus s világméretű diktatúrája a bérmunka megszüntetéséért…mindig ugyanazok voltak. Ez az a valóságos változatlanság, a tegnapi és mai kommunista frakciók közötti valódi organikus folytonosság, amihez ezeknek a programorientációs téziseknek a révén hozzá akarunk járulni.

 

*Internacionalista Kommunista Csoport* - 1989

 

* * *

Jegyzetek



1. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az általános megállapítások itt elsősorban miránk és a jelen tézisek elkészítésével kapcsolatos munkánkra vonatkoznak. Ez a hosszadalmas, kemény, nemzetközi, közös munka (melyet természetesen most és a jövőben is folytatunk) lehetővé tette kis csoportunkban a vita nemzetközi centralizálását és döntő fontosságú nézetkülönbségek egész sorának felszínre hozását, tisztázását, ami sok esetben távozásokhoz, kizárásokhoz, stb. vezetett. A néha élessé váló vita, az álláspontok csoporton belüli és kívüli ütközéseinek ellenére, maga az a tény, hogy a csoport nemzetközi struktúrái centralizálták ezt a vitát, módot adott nemcsak csoportunk programorientációjának fejlődésére, hanem arra is, hogy sokkal világosabban elhatárolódjunk a szociáldemokrata baloldal minden örökösétől. Ebben az értelemben, dacára annak, hogy a vita sok harci erőt felemésztett, nem csupán abból a szempontból ítéljük az elvégzett tevékenységet nélkülözhetetlennek és gyümölcsözőnek, hogy hozzájárult önmagunknak, mint militánsoknak a megszervezéséhez, hanem abból a szemszögből is, hogy segíti egész mozgalmunk sokkal egyértelműbb elválását a proletariátus megfékezésére létrehozott összes burzsoá párttól és ideológiától.

 

2. Küszködve a logikus-formális burzsoá nyelv nehézségeivel, azt próbáljuk itt a lehető legpontosabban megfogalmazni, hogyan értelmezzük a forradalom alanyát és a kommunizmust. Számunkra a kommunizmus nem valami eszme, melyet meg kell valósítani, hanem a tőke társadalmának lerombolását célzó valóságos mozgalom és annak a társadalomnak a megteremtése, amely ebből a gyakorlati tagadásból ered.

Ellentétben az idealista hiedelemmel, a forradalom alanya nem a lángelméjű egyén a maga tudatával és akaratával; nem is a kommunista militánsok csoportja, noha a történelmi irányultság szempontjából az ő cselekvésük meghatározó fontosságú; és nem is valamilyen, a dolgozók puszta összességeként értelmezett proletariátus. A forradalom igazi alanya az a proletariátus, amely szervesen centralizált kommunista erőként megsemmisíti a fennálló rendet. Szemben a szociáldemokrata hittel, nem a vezetés alakítja át az eredetileg "trade-unionista" proletariátust forradalmi erővé; ellenkezőleg, a proletariátus mint forradalmi erő (nem közvetlen és helyi szemszögből, hanem általánosan, történelmileg és nemzetközileg) határozza meg saját forradalmi vezetését.

Az uralkodó ideológia irányvonalával szemben, vállalva a megdöbbentő állítást, azt is mondhatjuk, hogy az absztrakció egy magasabb szintjén nem a kommunisták, vagy a proletariátus az, amely a társadalmi mozgalmat kommunista mozgalomba fordítja át, hanem ellenkezőleg, a kommunizmus mint történelmi mozgalom az, amely a történelem során először a proletariátusban megtalálja azt a valódi forradalmi osztályt, amely a kommunizmust mint valóságos tagadást képes hordozni. A kommunizmus az, amely összefogja az osztály történelmileg leginkább meghatározó elemeit, azokat, amelyek, mint a párt és a jövőbeli forradalom vezetése, mindig a proletariátus egészének érdekeit érvényesítik.



3. "És végül, míg minden nemzet burzsoáziájának még maradnak külön nemzeti érdekei, a nagyipar teremtett egy olyan osztályt, amelynek minden nemzetben ugyanaz az érdeke, és amelynél a nemzeti jelleg már megsemmisült..." Marx-Engels: A német ideológia



4. Figyeljük meg, hogy Bernstein (a szó szoros értelmében vett revizionista) minden alkalommal, mikor érveket hoz fel e mellett, inkább azt mondja, hogy a társadalom az, ami megváltozott, nem pedig Marx volt az, aki tévedett.

 

5. MEM XXXVIII. kötet 171.o ill. 183.o - Engels levele August Bebelhez 1891. okt. 13. és 1891. okt. 24-26.

 

6. Rengeteg marxista-leninista szervezet hajt végre egy ilyenfajta revíziót, és ezeket a kitételeket, mint legalapvetőbbeket hangsúlyozza. Ez lehetővé teszi számukra, hogy addig "bűvészkedjenek" az elmélettel, hogy eljutnak egészen a nacionalizmus igazolásáig.

 

7. Ugyanilyen érveket lehetne kifejteni a kommunista program (a burzsoá állam, a demokrácia, az érték, mindenféle népfront tagadása) minden egyes központi tézisével kapcsolatban, kiemelve a kommunistáknak egymást követő téziseikkel kapcsolatos magatartása és az ellenük irányuló revizionizmus – akár leplezetlen az, akár nem - közötti szembenállást.

 

 

 

TÉZISEK

 

1.

 

A hatalmas problémák, amelyekkel manapság kénytelen szembenézni az emberiség - kizsákmányolás, nyomor, háború, éhínség, elidegenedett munka, tömeges munkanélküliség, stb. - a kapitalista haladás és barbárság természetes velejárói és szükségszerű következményei. Ezeket a problémákat csak úgy lehet valóban megérteni és szembeszegülni velük, ha nem elszigetelten, külön-külön vizsgáljuk őket, hanem közös hajtóerejük dinamikájának keretében: tehát a tőkés rendszer keretein belül. Ez a rendszer a történelem utolsó osztálytársadalma, átmeneti társadalom: egy pillanata annak a történelmi folyamatnak, amely a primitív közösségektől a kommunizmus felé ível, és amely létrehozza a világméretű kommunista társadalom megteremtésének anyagi feltételeit. A kommunizmus nem az emberi történelem végét fogja jelenteni. Ellenkezőleg, a kommunizmus, az emberek egyetemes közösséggé válása az igazán emberi történelem kezdetét jelenti, amely a magántulajdon, a társadalmi osztályok, az állam stb. megszüntetése után veszi kezdetét.

 

2.

 

A primitív közösséget saját korlátai rombolták le. Az ember, saját fennmaradása feltételeinek termelése során (bővített újratermelés), kifejlesztette szükségleteit és szétrobbantotta e korlátozott közösség szűkre szabott kereteit. A közösségek közti csere (az árucsere ott kezdődik meg, ahol a közösségek véget érnek) fokozatosan uralma alá hajtotta és felforgatta a közösségek belső valóságát is, elválasztva egymástól a dolgoknak a közvetlen szükségletek kielégítése révén létező hasznosságát - a használati értéket - és azt a hasznosságot, mely abból ered, hogy a csere révén a dolgok más dolgok megszerzésének eszközeként szolgálhatnak - ez a csereérték alapja. Ez a folyamat vezetett ezeknek a közösségeknek a történelmi széthullásához és az értékciklus kezdetéhez.

 

3.

 

Ennek a folyamatnak az első konkrét eredményeit vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy a világ számtalan különböző társadalomra tagolódott, melyek mindegyikében eltérő a termelési mód: rabszolgatartó, ázsiai, germán, stb. Ha azonban ezt a folyamatot a végső kiteljesedése szempontjából vesszük szemügyre - a pénz fejlődése egészen a pénz világtőkévé válásáig, ami a kommunizmus megteremtésének feltétele -, akkor már az igen korai szakaszokban, az ókori világban (amely szigorúan értelmezve pre-kapitalista, tehát a kapitalizmus előtti világ volt), felfedezzük a vándorkereskedelem és az uzsoratőke létezését, melyek kifejlődése már tartalmazza a világtőke minden előfeltételét, valamint az összes korábbi közvetlen termelési mód beolvasztását.

 

4.

 

A kapitalista korszak előtti minden társadalmi formációban, a politikai, nemzeti, vallási stb. meghatározottságok szűkre szabott jellege ellenére, az emberek mindig önmagukat tekintették a termelés céljának; a csere nem más, mint eszköz. Az általánossá vált árutermelésben viszont – szemben az összes pre-kapitalista társadalommal -, a gazdagodás lett a legmagasabb rendű céllá, és a pénz lett az egyetlen elérendő cél. A pénz felhalmozása vált a legfontosabb tényezővé az összes többi közül (a pénz, mint a csere eszköze, az áruforgalom eszköze...), és így, egy hosszú folyamat eredményeképp a pénz eluralkodott az emberek felett, mint egyetlen dolog, ami összeköti, és egy közösségben egyesíti őket. A csere fejlődése a termelés meghódítására kényszerítette a tőkét, magát a termelést téve az ember céljává, a gazdagodást pedig a termelés céljává.

 

5.

 

A pénz tőkévé való átalakulásának e történelmi folyamata egyszerre a tőke koncentrálódásának és centralizálódásának folyamata és ugyanakkor olyan folyamat, melyben a termelő elválik objektív termelési feltételeitől; pontosabban fogalmazva, ez az összes termelő erő szakos kisajátításának folyamata, azoké, akik - miután megfosztották őket létük újratermelésének alapvető eszközeitől - kénytelenek bérrabszolgává válni (a szabad dolgozó megteremtése az állami terror révén). Világszerte magába olvasztva az összes korábbi termelési módot és kifejlesztve saját lerombolásának anyagi feltételeit, a kapitalizmus olyan rendszerré válik, amely semmi egyéb, mint egyszerű átmeneti forma egy osztályok nélküli társadalom felé, amely az egész emberiséget egyesíti. Így a kapitalizmus az osztálytársadalmak ciklusának utolsó szakasza. Ebből a szempontból a kapitalizmus megsemmisítése fogja jelölni az emberiség előtörténetének végét.

 

6.

 

A kapitalizmust minden korábbi termelési módtól megkülönbözteti annak egyetemes jellege, amely az egész emberiség egységessé válásának előfeltétele, valamint az osztályellentmondások leegyszerűsödése és elmélyülése: a társadalom két nagy, ellenséges táborra oszlik, két osztályra, melyek közvetlenül szembeállnak egymással - a burzsoáziára és a proletariátusra.

 

Fejlődésével és terjeszkedésével a kapitalizmus megteremti saját megsemmisítésének feltételeit, nem csupán azzal, hogy létrehozza a fegyvereket, melyek el fogják söpörni a Föld színéről, hanem elsősorban azzal, hogy megteremti és koncentrálja azokat az embereket, akik e fegyvereket megragadják: a proletariátust.

 

7.

 

A proletariátus a múlt minden kizsákmányolt osztályának örököse, mert életkörülményeiben a múlt minden kizsákmányolt osztályának embertelen létfeltételei súlyosbodnak a végletekig, és mert benne összpontosul a korábbi kizsákmányolt osztályok küzdelmeinek minden oka. Ugyanakkor a proletariátus különbözik ezektől a múltbeli elnyomott osztályoktól, mert a korábbi kizsákmányolt osztályoknak nem volt saját társadalmi programjuk, és harcaik az anyagi valóság miatt képtelenek voltak meghaladni az olyan, egyszerű reagálások szintjét, melyek történelmietlen és utópikus módon csak a régi, elvesztett közösség visszaállítására törekedhettek.

 

A proletariátus színrelépésével a sok száz éves harcot a kizsákmányolás ellen, az ember elembertelenítése ellen, az értéknek az emberi élet fölötti diktatúrája ellen, a történelem során első ízben egy forradalmi tényező folytatja, tehát egy olyan tényező, melynek van saját társadalmi programja, amely az egész emberiség számára érvényes, és teljesen szakít a haladás civilizációjával: ez a program nem más, mint a tőke megsemmisítése és így az osztályok, a kizsákmányolás, a magántulajdon, minden állam megszüntetése... a kommunizmus megteremtése.

 

Ez a harc tehát nem csupán egy kizsákmányolt osztály reakciója, hanem - elsősorban - egy forradalmi osztály cselekvése, amelyet a történelem kényszerít arra, hogy vállalja programját és kommunista világpárttá váljon (ez a gyakorlat megfordulását jelenti, a fogalom legátfogóbb értelmében).

 

8.

 

Az osztályok nem "önmagukban" léteznek (elszigetelten, a termelés vagy a gazdaság által meghatározva), és azután "harcolnak" (a politikával foglalkozva). Valójában csakis szerves erőkként léteznek, egymással szembenálló, antagonisztikus erőkként. Tehát csak mozgásuk és küzdelmük gyakorlata határozza meg őket az ellentétek keretében, az a mozgás, amely a "termelési" viszonyokból és az e viszonyokkal járó kibékíthetetlenül ellentétes érdekekből ered. A "termelés" itt nem a dolgok szűk értelemben vett előállítását jelenti, hanem a globális termelést, az emberi nem újratermelését, a kizsákmányolás újratermelését, a két, egymással összebékíthetetlen tábornak, a kizsákmányoltak és a kizsákmányolók táborának újratermelését, azt a folyamatot, melyben újratermelődik a magántulajdon és a kizsákmányoltak egyre növekvő tömege, akik meg vannak fosztva a létfeltételeik biztosításához szükséges minden eszköztől; s végül, az egyre élesebb ellentét újratermelését a tulajdonosok (a magántulajdon világának védelmezői) és azok között, akiket egész gyakorlati életük, puszta létezésük szembefordít ezzel a világgal.

 

A proletariátust és a burzsoáziát tehát kölcsönös antagonizmusuk határozza meg: a burzsoázia a tőkés termelési viszonyok megszemélyesülése, a viszonyok fenntartásának pártja, reakciós erő; a proletariátus az egész jelenlegi társadalom tagadása, a társadalom lerombolásának pártja, a kommunizmus hordozója.

 

9.

 

A burzsoá társadalom sajátos ellentmondása magán a tőkén belül rejlik, amely az emberiség egészét uralma alá vetette. A tőke - mint értékesülő érték - csak úgy tudja megvalósítani önmagát, ha fejleszti és forradalmasítja a termelőerőket, aminek következtében csökken az összes áru újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő; másként fogalmazva, ez a folyamat általános leértékelődést idéz elő, minden termék, a munkaerő, az egész termelési tőke leértékelődését. Így a termelés kiindulópontja és célja - a tőke önértékesítése - áthidalhatatlan ellentmondásba kerül az általa felhasznált eszközökkel (a termelőeszközök forradalmasítása = leértékelődés), ami minden válság alkalmával a termelőerők tömeges megsemmisítésében nyilvánul meg és világossá teszi a tőkés termelési viszonyok állandó reakciós jellegét. E válságok során robbanásszerűen tör felszínre a tőkés termelési viszonyoknak a termelőerőkkel való ellentmondása, ezt az ellentmondást azonban csak a forradalmi proletariátus juttathatja el végső következményeiig.

 

10.

 

A tőke éppúgy képtelen megszüntetni a gazdasági anarchiát (amely a tőke törvénye), mint ahogyan a proletariátust (a kommunizmus hordozóját) sem szüntetheti meg, hiszen a proletariátus az érték egyetlen termelője, és az érték nélkül a tőke nem létezhet. A tőke arra törekszik, hogy fokozza az egyes résztőkék értékesülését, azonban miközben ezt teszi, elkerülhetetlenül lassítja az értékesülés általános ütemét. Ez tükröződik abban, hogy az egyre hatalmasabb növekedési szakaszokat mindig, kikerülhetetlenül, egyre mélyebb válságok zárják le, melyek gazdasági, társadalmi, ideológiai és politikai síkon újra meg újra megkérdőjelezik az egész tőkés társadalmi rendszer létezését.

 

11.

 

A demokrácia az ősi közösségek felbomlásából született meg, a csere, az áru, a magántulajdon, az osztálytársadalom fejlődéséből, az individuum történelmi kifejlődéséből, az embernek saját lényétől és életének újratermelésétől való elválasztásából. A demokrácia fejlődése az érték diktatúrájának kiteljesedése az emberi szükségletek fölött, az állami terrorizmus fejlődése a kizsákmányolt osztályokkal szemben. Az értékesülő érték totális uralmával, az áru fétisjellegének totális eluralkodásával, a kapitalista terrorizmus totálissá válásával jutott csúcspontjára a demokrácia. Nem egy sajátos szféráról van tehát szó, és nem is egy egyszerű uralmi formáról, hanem az érték társadalmának állandó, változatlan lényegéről, amely fenntartja - atomizálva és fiktív alapokon egyesítve - a tőke társadalmát. A demokrácia, amely uralma alá hajtja az élet minden vonatkozását, a gyakorlatban tagadja a kibékíthetetlenül ellentétes érdekű osztályok létezését, hogy megszilárdítsa azt az egyetlen közösséget, amely megfelel a demokráciának: a pénz közösségét. Ez a demokratikus közösség termeli újra az egyént, a szabad és a többiekkel versenyző állampolgárt, a nemzeti embert, akinek kiteljesedése a nép... mindezt belefoglalva az államot alkotó pártok és szakszervezetek struktúráiba.

 

12.

 

A demokratikus jogok és szabadságok semmi egyebet nem jelentenek, mint a tőkés társadalmi viszonyok jogi szentesítését. Ezek úgy hozzák egymással kapcsolatba az embereket mint áruk eladóit és vásárlóit, és különösen mint a munkaerő-áru eladóit és vásárlóit. Így ez a jogi forma a proletariátus mint osztály gyakorlati tagadása. Az áruk tulajdonosai jogilag szabad és egyenlő felekként találkoznak. Csakhogy a szabadság és az árutulajdonosok közti egyenlőség e viszonyai valójában a burzsoázia és a proletariátus közötti viszony rögzítését jelentik, melyben a burzsoák a termelőeszközök kizárólagos birtoklói, a proletároknak pedig semmijük nincs a saját munkaerejükön kívül. Ami a magántulajdon uralma a burzsoázia számára, az a teljes kisemmizettség a proletariátus számára.

 

Ideológiai mechanizmusként a demokratikus jogok és szabadságok megerősítik, és valóságossá teszik a proletariátus atomizálását, szétdarabolását szabad állampolgárok sokaságára, munkaerő-eladókra, akik csak akkor találnak vásárlót, ha munkaerejükre a tőkének szüksége van saját értékesüléséhez. A demokratikus jogok és szabadságok a szabad és kölcsönös versenyt kényszerítik a proletárokra, akiknek választaniuk kell: vagy egyre több értéket termelnek, vagy éhen halnak. Így tehát a demokratikus jogok és szabadságok a kényszerítés eszközei, az erőszak és a zsarnokság eszközei, amelyek a demokrácia - tehát a burzsoá uralom - fontos fegyvereit alkotják.

 

13.

 

A burzsoá ideológiák - a burzsoázia szűklátókörűségének kifejeződései, hiszen a burzsoák horizontja nem terjed túl saját kizsákmányoló rendszerükön - szüntelenül elrejtik a burzsoázia és a proletariátus közötti társadalmi polarizálódás valódi mértékét. Így a burzsoázia a maga demokratikus nézőpontjából kiindulva magyarázza a demokráciát; saját közvetlen helyzetéből és történelmietlen szemléletből kiindulva írja le a társadalmat, elhomályosítva ilyenformán saját termelési módjának átmeneti jellegét. Különösen a forradalmi erőt igyekszik elrejteni a burzsoázia, az egyetlen erőt, amely képes ennek a társadalomnak a megszüntetésére: a proletariátust. Ellentétben a burzsoáziával, a proletariátus nem fél a történelmi jövőtől, így a proletariátus nem hivatkozik és nincs is szüksége semmiféle ideológiára. Osztálydiktatúráját a proletariátus minden osztály tagadásaként és önmaga mint osztály tagadási folyamataként valósítja meg. A proletariátus puszta léte a tőkés társadalom tagadása. A tőke katasztrofális működé se kényszeríti a proletariátust arra, hogy nemzetközi erővé válva elsöpörje az egész társadalmi rendszert és annak minden ideológiáját.

 

14.

 

A demokrácia fejlődése gondoskodik a kapitalizmuson belüli ellentmondások leegyszerűsödésének és elmélyülésének elleplezéséről; ennek érdekében mossa el folyamatosan a demokrácia az osztályhatárokat. Erre szolgálnak azok a sajátos ideológiai formák, melyek a legteljesebb zűrzavart idézik elő e tekintetben, és különösen azok, melyek formális és jogi alapokon a társadalmat - a két, egymással kibékíthetetlen ellentétben álló osztály helyett - megszámlálhatatlan, többé-kevésbé homályos és rugalmas kategóriára osztják fel.

 

Így például, a társadalom egyik pólusán, ál-bérmunkás jogi státusok egész sora igyekszik álcázni teljes állami struktúrák burzsoá jellegét. A hadsereg és a rendőrség tisztjei, magas beosztású közigazgatási hivatalnokok vagy vállalati tisztségviselők, mindenféle bürokraták stb., az "alkalmazotti" státus álcája alatt meghúzódva soroltatnak be semleges, osztályokhoz látszólag nem tartozó kategóriákba, vagy ami még abszurdabb, a "munkásrétegek" közé.

 

A társadalom másik pólusán ugyanez történik: ál-tulajdonosi jogi formák sokasága - "parasztok" szövetkezetei, földosztások, kisiparosi tevékenységek - leplezi el óriási proletártömegek valóságos létét, akiket a tőke magához köt, hogy értéktöbbletet termeljenek (de akiknek bérmunkás-jellegét elfedi jogi státusuk). Ez a mechanizmus, mint oly sok más jelensége is a burzsoá társadalomnak, azt célozza, hogy egymással szemben állóknak és különérdekűeknek mutassa be a proletariátus különböző csoportjait: városiak-vidékiek, foglalkoztatottak-munkanélküliek, férfiak-nők, "munkások" és "alkalmazottak", kétkezi dolgozók-értelmiségiek...

 

Ez az összetett ideológiai folyamat hozzájárul a burzsoá kizsákmányolás és elnyomás rendszerének fenntartásához. Elrejti ellenségünket, széttagolja osztályunkat, megosztottnak és szám szerűen is gyengének mutatja azt. A burzsoá uralom fennmaradásának egész titka összefoglalható úgy, hogy az annak következménye, hogy a proletariátus igen nehezen tudja felismerni, valójában mi is ő maga; osztálytestvéreinek harcában (a világ bármely részéről legyen is szó és bármilyen kategóriát használjon is a burzsoázia ennek megosztására) nehezen tudja felismerni a saját harcát, márpedig ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy a proletariátus történelmi erőként legyen képes színre lépni.

 

Másfelől ez az ördögi kör meg-megszakad a kapitalista rendszer egymást követő katasztrófái következtében. A proletariátus küzdelme a harcok általánossá válásával és időbeli egybeesésükkel mind erőteljesebben fejezi ki a kapitalista társadalom totális tagadását. Ezt a totális tagadást az élharcosok tudatosságán (ami mindig a kommunista kisebbségekre korlátozódik) kívül a proletariátus közös érdekei, és azonos történelmi programja határozzák meg.

 

15.

 

Forradalmi válságok idején mindkét osztály összefog a másik ellen, a kölcsönös, kibékíthetetlen ellenségesség alapján.

 

A különféle burzsoá frakciók szakadatlanul harcolnak egymással, hogy érvényesítsék különérdekeiket a termelési eszközök és a piacok szüntelen újraelosztásában; amint azonban felbukkan a fegyveres proletariátus é s a kommunizmus kísértete, minden burzsoáközi viszálykodás másodlagossá válik, hogy színre léphessen a világburzsoázia, a legkövetkezetesebb, legerősebb, legeltökéltebb frakció köré tömörülve, amely a leginkább képes szembeszállni az osztályháborúval. Ez a legáltalánosabb forma, melyben az ellenforradalom felveszi a harcot történelmi ellenségével szemben, ám ez nem zárja ki egyéb, sajátos formák kombinációit: az egyik ilyen kombináció az, hogy a fennálló társadalom két burzsoá csoportra oszlik, és ezek mindegyike igyekszik a saját táborába befogni a proletárokat.

 

Az ellenforradalmak története jól mutatja, azt a rugalmasságot, amely segítségével a burzsoázia nemcsak arra képes, hogy váltogassa az egységes fellépést és a polarizálódást, hanem arra is, hogy egységesen lépjen fel egy burzsoáközi (olyan hamis polarizáció, ami az osztályok közötti harcra hivatkozik) polarizáció védelmében, a forradalom elhárítása érdekében.

 

Ami a proletariátust illeti, amint széttörte az egymás közötti verseny láncait, és egyesül a történelmi ellenség elleni harcban, olyan erővé, párttá szerveződik, amely a legkövetkezetesebb, legerősebb, legeltökéltebb proletár frakciókat tömöríti maga köré, melyek a leginkább képesek arra, hogy szembeszegüljenek a tőkével. Ebben az értelemben kétségtelen, hogy vannak a proletariátusnak olyan csoportjai, melyek stratégiai fontosságúak, mert meg tudják bénítani a döntő jelentőségű tőkefelhalmozási központokat (a nagy iparvállalatokat, bányákat, a szállítást, a hírközlést stb.). De nem feltétlenül ezek a szektorok a legeltökéltebbek a harcban, nem mindig ezek járulnak hozzá leginkább a forradalom generalizálásához. Vannak más fontos csoportok is például a "munkanélküliek" vagy a fiatal proletárok, akik nem találtak vásárlót (vagy akik tudják, hogy tanulmányaik végeztével nemigen fognak vásárlót találni) munkaerejükre. Ezek a csoportok, melyeket gyakran álcáz a burzsoázia olyan, osztályhatárokat elmosó megnevezésekkel, mint "a fiatalok" vagy "a diákok", döntő szerepet tölthetnek be a forradalmi mozgalom minőségi továbblépésében, ami mindig maga után vonja, hogy a proletariátus kitör a vállalatok szűk keretei közül, meghódítja az utcát, ténylegesen általános kiterjedésűvé teszi a harcot, áttér a területi szerveződésre, amely ellen a burzsoázia már nem tud részleges vagy kategóriákra vonatkozó reformígéretekkel manőverezni, és amely elkerülhetetlenül felveti a társadalmi hatalom általános kérdését. Erővé azonban, a szó történelmi értelmében, csak akkor válik ez a hatalmas forradalmi energia, ha centralizált párttá szerveződik (E nélkül a forradalmi energiát elfojtja, megsemmisíti, sőt ellentétes irányba fordítja az ellenforradalom.). Ugyanakkor a proletariátus mozgalma nem tud centralizált párttá válni, ha nem egy teljesen kommunista programot érvényesít, és nem hozza létre saját forradalmi vezetését. A kommunista program és vezetés viszont nem a mozgalom közvetlen terméke, még akkor sem, ha az adott mozgalom igen kiterjedt és erős, hanem az összes korábbi tapasztalat eredménye, amely tapasztalatok a hosszú és kemény történelmi harcban halmozódtak fel és váltak élő erővé, a párt és a forradalom irányító szervévé, a kommunista frakciók tudatos és akaratlagos tevékenysége révén.

 

16.

 

A kapitalizmus fejlődése megteremti a kapitalizmus történelmi sírásóját, és meghatározza ez utóbbi harcának lényeges feltételeit. Ez nem úgy értendő, mintha a proletariátus harca ugyanolyan vagy hasonló volna, mint a burzsoázia harca, hanem abban az értelemben, hogy a kapitalizmus fejlődése hozza létre a harc valóságos körülményeit, határozza meg annak a tőkével való szembenállását; így válik a proletár forradalom egyedülálló, minden korábbitól eltérő jellegű forradalommá.

 

17.

 

Ilyen módon a kapitalizmus megteremt egy olyan forradalmi osztályt, amely ugyanakkor kizsákmányolt osztály is; ez a történelemben korábban nem fordult elő. A múltban egyetlen saját társadalmi programmal fellépő forradalmi osztály sem volt egyszersmind kizsákmányolt osztály is.

 

18.

 

A polgári társadalom így kialakít egy elkülönült szférát - a proletariátust - amely egyúttal minden elkülönült szféra tagadása. A tőkés társadalom megteremt egy olyan osztályt, amelynek azért kell osztállyá és uralkodó osztállyá válnia, hogy megszüntesse az összes osztályt. A proletariátus tehát olyan létező, mely azzal valósítja meg teljes mértékben önmagát, ha magát is megszünteti. A múltbeli forradalmi osztályok azért szilárdították meg pozíciójukat mint egyfajta hatalmat, és mint különálló szférát, hogy egy új uralmi formát hozzanak létre, és ennek védelmében ezek az osztályok reakciós erővé váltak. A proletariátus viszont azért szerveződik osztállyá, hogy megszüntessen minden uralmat, minden kizsákmányolást, minden államot.

 

19.

 

A világkapitalizmus egyetemes osztályként hozza létre a proletariátust, olyan osztályként, melynek nincs semmiféle regionális, szektoriális vagy nemzeti érdeke, amelyet védelmeznie kellene.

 

Ellentétben a proletariátussal, a burzsoázia nemcsak hogy különérdekeinek érvényesítésével hajtotta végre forradalmát, hanem létezésének alapvető formája - a verseny – továbbra i s, állandóan arra kényszeríti a burzsoáziát, hogy heves belharcokat folytasson, minden lehetséges szinten a termelőeszközök és a piacok újraelosztásáért. A burzsoák közti egység (részvénytársaságok, monopólium-megállapodások, nemzetállamok, államcsoportok... világállam) mindig arra szolgál, hogy a burzsoázia számára kedvezőbb körülmények között lehessen megvívni a kereskedelmi háborút és/vagy az osztályháborút. Ez az egység bármely pillanatban szétrobbanhat, és külön frakciókra tagolódhat. Ezért bármennyire is egységes és általános a burzsoázia cselekvése, mindig magában rejti a megosztottságot; így minden békeidőszak csupán egy előzetes szakasza a következő háborúnak. A proletariátus esetében viszont minden akció, még a legrészlegesebb is, magában rejti az egyetemességet: osztályunk bármelyik tőke elleni akciója - még ha valamely térségre vagy szektorra korlátozódik is – a világ minden részén magában hordozza az egyedülálló proletárérdekeket és az egyetemes társadalmi forradalomért folytatott harcot.

 

20.

 

Ezek az alapvető, egymástól elválaszthatatlan elemek (melyeket csak a kifejtés átláthatósága érdekében írtunk le külön-külön) a proletariátus forradalmi küzdelmének lényegét jelentik, és meghatározzák a proletariátus cselekvésének, e cselekvés tartalmának totalitását. Az osztály legeltökéltebb elemei ezen az alapon szerveződnek meg és igyekeznek elvégezni a hatalmas feladatokat, melyeket a harc vetett fel a múltban, és vet fel a jelenben s a jövőben. Minden taktikai döntésnek feltétlenül ettől a változatlan stratégiai összességtől kell függenie, azaz a mozgalom totalitásának, a mozgalom céljainak és eszközeinek elválaszthatatlan egységétől. Minden olyan taktika, amely eltér ettől az alaptól, a legjobb esetben is a munkásosztály tévedése, az esetek többségében azonban a tőke ellenforradalmi politikájának eszköze.

 

21.

 

kommunista program nem egyéb, mint azoknak a gyakorlati következményeknek az összessége, melyek a társadalmi antagonizmus ezen meghatározottságaiból és ennek az ellentétnek a proletár világforradalomig, a kommunista társadalom megszervezéséig való fejlődéséből erednek. A valóság azonban megelőzi a tudatot, amely az emberekben e valóságról kialakulhat, ezért a kommunista program megfogalmazása nem lehetséges egyetlen aktussal, hanem a társadalmi konfliktusok sorozatának eredménye. Minden egyes forradalmi/ellenforradalmi szakasz (ezek a konfliktusok egyre mélyebbek, egészen a világforradalomig) lehetővé teszi a forradalmi harc alapvető meghatározottságaiból eredő következtetések jobb megértését; másképpen mondva, minden egyes szakasz módot nyújt a változatlan determinációk által kezdettől fogva gyakorlatilag megszabott következmények elméleti pontosítására, egyre teljesebb és mind határozottabb megfogalmazására.

 

* * *

 

Programorientációs téziseink kifejtése ezeken az alapokon folytatódik a továbbiakban, tehát először programunk legáltalánosabb megfogalmazásait veszi sorra, majd a forradalom és az ellenforradalom legmagasabb szintű megvalósulásainak szakaszaiból levont tanulságok alapján aktualizáljuk, konkretizáljuk és pontosítjuk e megfogalmazások jelentését napjainkra és a jövőre vonatkozóan.

 

* * *


22.

 

A proletariátus célja, tehát a kommunisták célja (ahogyan már a Kommunisták Szövetségének szervezeti szabályzata leszögezte 1847-ben): "a burzsoázia megdöntése, a proletariátus uralma, a régi, osztályellentéteken alapuló polgári társadalom megszüntetése és egy új, osztályok nélküli és magántulajdon nélküli társadalom megalapítása"; vagy ahogyan Engels megfogalmazta, pártunk "programja nem csupán általában szocialista, hanem egyenesen kommunista, é s amelynek politikai végcélja az egész állam megszüntetése, tehát a demokráciáé is."

 

23.

 

Ebből szükségszerűen következik a proletariátusnak mint osztálynak, és így mint világpártnak a megszerveződése, más szavakkal, olyan szerves és centralizált erővé való szerveződése, amely szembehelyezkedik az egész fennálló társadalmi renddel.

 

A proletariátus osztállyá szerveződését szüntelenül aláássa az a verseny, melyet a proletárok mint a munkaerő-áru szabad és egymással egyenlő eladói folytatnak egymással. Ezt az atomizáltságot, mely a társadalmi béke és a burzsoá rend alapja, egy egész sor ideológiai, politikai és katonai erő is megszilárdítja. Ilyen körülmények között (annak ellenére, hogy a proletariátus lényegénél fogva kibékíthetetlen ellensége és állandó fenyegetője a burzsoáziának), manapság a proletariátus a kapitalista renddel szembeni társadalmi ellentétének csak egy halvány lenyomatát képes megjeleníteni. A proletariátus hajlamos arra, hogy a kapitalista társadalom egyik politikai függelékévé váljon a népen belül való feloldódása/megsemmisülése által. E terep adja a táptalaját a demokratikus frontoknak, a nemzeti egységnek, a népfrontoknak, a nemzeti felszabadítási frontoknak, a nemzetiszocializmusnak vagy a "szocialista" nacionalizmusnak, amelyek, az összes többi burzsoá irányzattal együtt tagadják a proletariátust mint osztályt, és amelyek, egy magasabb szinten, a proletároknak a kapitalista háborúban való lemészárlásában csúcsosodnak ki.

 

24.

 

Az osztályantagonizmus azonban ismét, szükségszerűen felszínre tör. A proletariátus újra felbukkan mint osztály, mint párt, erősebben, szilárdabban, eltökéltebben, világossá téve, hogy létezésének alapfeltétele mindenféle népfront, minden osztályközi szövetség elutasítása. Még az úgynevezett polgári forradalmak idején is, a proletariátus úgy szilárdította meg magát mint osztályt, hogy igyekezett megszervezni saját, forradalmi terrorját és osztálydiktatúráját. Ez az a program, mellyel szembekerülve a burzsoázia, a "legprogresszívabb" burzsoá frakciókat is beleértve, rémülten visszahőkölt és a társadalom "legreakciósabb" erőihez fordult, hogy együttesen erősítsék meg az ellenforradalom kannibalizmusát és terrorját.

 

Kétségtelen, hogy a történelem során a proletariátus harca nem egyszer térben és időben átfedte azt a harcot, melyet az egyik burzsoá frakció vívott ugyanazon ellenséggel szemben (Marx úgy nevezte ezt, mint "harc az ellenségem ellensége ellen"). Ám ez az átfedés mindig korlátozott, részleges és politikailag véletlenszerű, mivel a proletariátus saját kizsákmányolóival szembeni társadalmi ellentéte állandó. Ezért ez a harc elkerülhetetlenül abba az irányba viszi a proletariátust, hogy olyan önálló erőként szilárdítsa meg magát, amely a burzsoázia egészét fenyegeti, melynek minden egyes frakciója az ellenforradalmi terror mindig ugyanazon politikáját alkalmazza.

 

25.

 

A kapitalizmus mint világrendszer, a proletariátusnak mint világméretű osztálynak a létrehozásával világméretekben teszi lehetővé a kommunizmus megteremtését. Ugyanakkor meghatározza azokat a programatikus elemeket, amelyek döntő fontosságúak a forradalom kiterjesztését és a proletariátus szervezeteinek jellegét illetően:

 

A kommunista forradalom (melynek folyamán a felkelés első győzelmeire nyilvánvalóan a világ bizonyos részein kerül sor) szükségképpen világméretű: a forradalom vagy tovább terjed, vagy elbukik!

 

A proletariátus semmiféle más szinten (gyár, egy terület, egy ország, vagy akár egy országcsoport szintjén) nem érheti el céljait. A történelem során "munkásellenőrzésnek" vagy "a termelés önigazgatásának" nevezett eljárások, akár egy vállalat, akár egy egész ország összes vállalata esetében, soha, semmiféle változatban nem vezetnek el a tőkés termelési viszonyok lerombolásához, és nem is jelentik az e viszonyok lerombolása felé vezető utat. A kommunizmus mint mozgalom, kezdettől fogva ellentétes a hazával, a nemzettel, a nemzeti harccal és kizárja ezeket. Fejlődésében benne foglaltatik minden határ és valamennyi nemzet megszüntetése.

 

A proletariátus világméretekben cselekvő, egységes egésszé válásának feltétele az organikus centralizmus. Az organikus centralizmus biztosítja a mozgalom általános érdekeinek érvényesülését mindennemű partikularizmussal, a helyi önzésekkel, az immediatizmussal szemben; és harcot folytat a korporativista, föderalista, önigazgatási ideológiákkal szemben, melyek az ellenforradalmat szolgálják. Ez érvényes az osztály minden szerve esetében - szövetségek, formális pártok, állam... -, és a küzdelem minden szakaszában, akkor is mikor a proletariátus elnyomott, és akkor is mikor uralkodó osztály.

 

26.

 

A munkásoknak nincs hazájuk, nem lehet tőlük elvenni azt, ami nem az övék. A nemzet mindennemű védelme, akármilyen ürüggyel, támadás a nemzetközi munkásosztály ellen. A burzsoázia uralma alatt minden háború imperialista háború, melyben a világtőke két vagy több frakciója, csoportja harcol egymással. A proletariátus csak egy háborút vall magáénak és vív meg: a társadalmi háborút a burzsoázia egésze ellen. Függetlenül a résztvevők közvetlen szándékaitól, a háborúk alapvető szerepe a tőke uralmának megszilárdítása, a társadalmon belüli felforgató osztály objektív é s szubjektív szétzúzása. Ebből a szempontból a háborúk soha nem "egyszerűen" a nemzeti államok közötti, "nemzeti felszabadítók" és "imperialisták" közti, vagy "imperialistaközi" háborúk: lényegénél fogva minden ilyen háború a tőke háborúja a kommunizmus ellen.

 

Szemben minden burzsoáközi ellentéttel, a "haladó" és a "reakciós" burzsoá frakciók vetélkedésével, "fasiszták" és "antifasiszták", "baloldaliak" és "jobboldaliak" viszálykodásaival, melyeknek logikus folytatása az imperialista háború, a proletariátus csak egyetlen választ adhat: rendíthetetlen küzdelem saját osztályérdekeiért, harc mindennemű áldozathozatal ellen, mindenféle fegyverszünet és nemzeti szolidaritás ellen; azaz forradalmi defetizmus, a fegyvereknek a "saját" kizsákmányolók ellen, a közvetlen elnyomók ellen fordítása. A proletariátus célja az, hogy ennek a tőkével szembeni harci közösségnek a nemzetközi centralizálásával átalakítsa a kapitalista háborút a világproletariátusnak a világburzsoázia ellen vívott, forradalmi háborújává.

 

27.

 

A földkerekség három világra - "kapitalista", "szocialista" és "fejletlen" avagy "harmadik" világra - osztása a proletariátus leverésének eredménye, ami arra irányul, hogy állandósítsa ezt a megosztást annak érdekében, hogy megsemmisítse a nemzetközi proletariátus érdekeinek és céljainak szerves egységét.

 

A "három világ" ideológiája, még akkor is, amikor "ártatlanul", "csak a valóság egy szerű leírására" használják fel, magában hordozza a világproletariátus megsemmisítését, mert minden efféle ideológia azt a következtetést sugallja, hogy a proletariátusnak a "különféle világok" mindegyikében különböző feladatokat kellene vállalnia.

 

Túl azon, amit az ilyenfajta ideológusok több vagy kevesebb következetességgel támogatnak, minden ideológia (pl. a demokrácia elmélyítésének szükségessége az "első világban", vagy a szocializmusért vívandó küzdelem kizárólag az "első világ" határain belül; a politikai reformok szorgalmazása vagy egy "politikai forradalom" hirdetése a "második világban"; a polgári demokratikus feladatok elvégzéséért vagy a nemzeti felszabadításért vívott harc a "harmadik világban"), elkerülhetetlen velejárója, hogy a proletariátusnak meg kell tagadnia önmagát mint nemzetközi osztályt, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a proletárokat arra kényszerítik, hogy vegyenek részt a különféle burzsoá frakciók közötti harcokban és a világ újrafelosztásáért szüntelenül vívott kapitalista háborúkban.

 

28.

 

A nemzeti felszabadító háborúk, a népi háborúk, az imperialistaellenes háborúk stb. egytől egyig csak sajátos kifejeződései annak az ideológiának, amely a munkásokat ágyútöltelékként használja fel a kapitalista háborúban. Az imperializmus nem egy különleges jelenség, amely csupán erre vagy arra a hatalomra, vagy államra volna jellemző. Az imperializmus állandó sajátossága az egész tőkének, annak lényegéből ered: az érték értékesülésének minden egyes részecskéje tartalmazza az imperialista terrorizmus minden feltételét. Ezért a burzsoázia összessége imperialista, és az egész burzsoázia elválaszthatatlanul kapcsolódik a világtőke leghatalmasabb frakcióihoz, nem csupán annak révén, hogy közvetlen résztvevője a részvénytársaságoknak, a pénzügyi tőkének stb., hanem ezernyi más, nyílt vagy rejtett üzleti ügy révén is.

 

Az imperialista háborúkkal szemben a proletariátus a maga harcát folytatja a kizsákmányolók ellen. Az így fellépő proletárokat "a közös ügyek iránti közömbösséggel" vádolják és szabotőröknek bélyegzik; ez azonban csak a világtőke egységességének visszatükröződése. Kizsákmányolásával szemben a proletariátus soha nem lehet közömbös és "saját" kizsákmányolóival semmiféle ürüggyel nem köthet fegyverszünetet. Épp ellenkezőleg, a harc folyamatossága és kibontakozása, melyet elnyomóinak összessége ellen vív, készteti a proletárt arra, hogy cselekvése egységessé váljon a világ minden táján élő osztálytestvéreinek cselekvésével, s hogy így összeolvadjunk egyetlen harci közösségbe a világtőke ellen. Ez az a közösség, amely a proletariátus nemzetközi és internacionalista szerveződését megalapozza.

 

29.

 

Mint már a 11. sz. tézisben kifejtettük, a kommunizmus - történelmi fejlődését és céljait tekintve egyaránt – a demokrácia élő ellentmondása (a demokratikus jogokkal, állampolgárokkal, szervezetekkel stb. szemben). A kommunizmus megvalósítása előfeltételezi az árutermelésből eredő összes megosztottság megszüntetését, amelyeken a demokrácia alapul, következésképpen tehát mindenféle demokrácia megsemmisítését.

 

A proletariátus számára ebből a tézisből egy alapvető tanulság következik. A proletariátus, amennyiben harcának bármely szakaszában elfogadja a demokráciát - például egységfrontot vállalva burzsoá erőkkel (szövetkezve a "demokratikusabbnak",  "antifasisztának"  vagy "imperialistaellenesnek" tartott burzsoá frakciókkal), vagy átmeneti célként jelölve meg a demokráciát (harcolva a demokratikus jogokért), avagy saját szerveződési elvének fogadja el a demokráciát (politikai garanciákat keresve választásokon, gyűléseken, kongresszusokon, és a többségi döntéseket szentesítve), illetőleg, ha végső célként a demokráciát jelöli meg ("egy igazán demokratikus társadalom megteremtését") - mindezekben az esetekben nemcsak arról mond le valójában és teljes mértékben, hogy elérje harcának célját, és hogy párttá, az egyetemes emberi közösség előképévé váljon, hanem egyszersmind elkerülhetetlenül megtagadja saját létezését proletariátusként, saját érdekeit, önmagát.

 

Mindezekben az esetekben tagadja magát mint osztályt, megerősíti elnyomóit, megtagadja magát mint a fennálló társadalmi renddel kibékíthetetlenül szembenálló erőt; feloldja magát az állampolgárok osztálynélküli világában.

 

- A demokratikus egységfront esetében a proletariátus belefullad a többségbe, az állampolgárok világába, az "antifasiszta ellenállásba". Így hozzájárul saját osztályönállóságának felszámolásához, és előre szentesíti az állami vezetés jövőbeni "megújításának mutatványát".

 

- A demokratikus jogokért vívott harc esetében a proletariátus, ha részt vesz ebben a harcban, saját ellenségének, az államnak a fegyvertárát erősíti.

 

- A demokratikus centralizmus elfogadásával a proletariátus öngyilkosságot követ el, mert elvi jelentőséget tulajdonít olyan szervezeti formáknak, amelyek valójában az egyének közti megosztottságot testesítik meg (az elmélet és a gyakorlat, a döntéshozatal és a cselekvés, a törvénykezés és a végrehajtás, az egyén és a társadalom szétválasztása) és amelyek el fognak tűnni az egyénekkel együtt.

 

- Végül, a proletariátus ideológiai elpolgárosítását jelenti, ha saját céljaként azt jelöli meg, ami nem egyéb, mint a kapitalista társadalom eszménye: a tiszta demokrácia.

 

30.

 

A "munkásdemokrácia" (a "munkáskormány") fenntartja a tőkére jellemző összes közvetítést a politika és a gazdaság, az ember és a társadalom között. A parlamentnek és az atomizált egyén szabadságának kultuszát felváltja a "demokratikus tanácsok", a "szabad szakszervezetek", a "szuverén munkásgyűlések" és a "szabad munkás" kultuszával. A tartalom mindkét esetben ugyanaz: a történelem cselekvő alanya nem egy felforgató osztály a maga forradalmi vezetésével és programjával, hanem a szabad egyén, akár "munkás", akár nem. Az állampolgár, a nép, a nemzet "polgári demokratikus" változatú mítoszának tökéletesen megfelel a másik, "munkásdemokratikus" burzsoá mítosz, amely a (szociológiailag meghatározott) "munkásokra", a "proletár tömegekre", a "kizsákmányolt többségre" hivatkozik. A "munkás" terminológia itt is csak arra szolgál, hogy elleplezze, és munkásvívmánynak tüntesse fel a demokráciát, a kapitalista társadalom alapkövét.

 

31.

 

A "gazdasági harc" é s a "politikai harc", a "szakszervezeti küzdelem" és a "forradalmi harc", a "közvetlen célok" és a "történelmi célok" stb. szociáldemokrata különválasztása már klasszikussá vált burzsoá módszer a proletárharcok megosztására és megsemmisítésére. Az a munkásszervezet, amely elfogadja ezeket a hamis megkülönböztetéseket, zűrzavart kelt a proletárok soraiban, és így - eredeti szándékától függetlenül - hozzájárul a mozgalom dezorganizálásához, félrevezetéséhez, az osztályháború totális jellegének eltüntetéséhez. Aki összetéveszti a társadalmi mozgalmat a zászlóval, amelyet az elöl haladók lobogtatnak, aki összetéveszti a proletárérdekek és proletár követelések megerősítését a tőke reformista javaslataival, az elfogadja az osztályharc "burzsoá nyelvre fordítását", csakúgy, mint a szakszervezetiek és más szociáldemokraták tették a proletárharcok egész története során.

 

Még ha egy proletárharc kezdetben csak részleges tagadások alapjáról indul is ki (küzdelem az áremelések ellen, a munkaidő növelése és/vagy a munka intenzitásának fokozása ellen, olyasfajta intézkedések ellen, amelyek miatt proletártömegek válnak munkanélkülivé, gazdasági megszorító és állami elnyomó intézkedések ellen...), ez a harc a lényegénél fogva egyszersmind a kizsákmányolás fokozása elleni (értéktöbbletráta), és így általánosan a kizsákmányolás elleni küzdelem. Ezek a harcok a proletariátus mint kizsákmányolt és forradalmi osztály számára elválaszthatatlanok egymástól. A proletariátus harcainak egymástól való elválaszthatatlansága válsághelyzetekben válik szembeötlővé, amikor is a proletárok legkisebb gazdasági követelése i s közvetlen támadást jelent a kizsákmányolás mértéke és a tőke profitrátája ellen, a nemzetgazdaság versenyképességének szent elve ellen. Ilyenkor a proletariátus és az állammá szerveződött kapitalisták között elkerülhetetlenné válik a konfrontáció.

 

Az, hogy valamilyen burzsoá zászló leng a mozgalom felett vagy, hogy a harc céljaként a tőke valamiféle reformja bukkan fel, nem csupán burzsoá hazugság (bár az is, hiszen például a világ más vidékein élő osztálytestvéreik küzdelmeiről a proletárok a burzsoá tömegtájékoztatás által megszűrt információkat kapnak, és ha ennek kellene hinnünk, akkor azt gondolnánk, hogy osztályharc nem is létezik, csak nemzeti, vallási, faji, demokratikus harcok), mert a burzsoá zászló, melyet az adott mozgalom elfogad, egyszersmind objektív erő is, amely mint a proletármozgalom valóságos gyengesége, segíti annak leverését.

 

Ha figyelmen kívül hagynánk ezt a tényt, és nem folytatnánk következetes harcot osztályunk efféle, objektív gyengeségei ellen, azt jelentené, hogy nem ismerjük fel, miszerint az uralkodó ideológia az uralkodó osztállyal azonos. Azt jelentené, hogy nem ismerjük fel, hogy ennek a társadalomnak a felforgató mozgalma csak élcsapat-frakciói révén (melyek elkerülhetetlenül kisebbségi helyzetben vannak az egész, felkelés előtti korszakban, és valószínűleg közvetlenül azután is) képes kifejezni, mi i s a valóságos lényege. Ezt a lényeget fejezi ki azoknak a jelszavaknak a megjelenése - ilyen a bérmunka megszüntetésének jelszava -, amelyek nyíltan tagadják napjaink társadalmát.

 

32.

 

Egyéb szociáldemokrata dichotómiák is léteznek, mint a "gazdaság" és a "politika", az "elmélet" és a "gyakorlat" szembeállítása, melyekkel megosztják a forradalmi folyamatot annak érdekében, hogy felszámolják, elpusztítsák annak felforgató egységét. Az egyik ilyen híres koncepció az, amely szerint a tőkés termelési módnak lenne egy "felemelkedő", "progresszív", "formális uralmon" alapuló szakasza, majd egy másik, "tényleges uralomra" alapozott "hanyatló", "reakciós", "imperialista" szakasza.

 

A tőke fejlődése mindig a saját maga legnagyobb reformja; szakadatlan átalakulásait és szükségszerű mennyiségi valamint minőségi változásait (az értéknek folyamatosan értékesítenie kell magát) nem két, egymással ellentétes szakasz testesíti meg (felemelkedés/hanyatlás), hanem a különféle szintek egymást követő sora - ez a tőkés termelési mód periodizálásának egyetlen alapja -, amely folyamatban az összes ellentmondás (köztük az értékesülés és leértékelődés közti, alapvető ellentmondás) egyre súlyosabb formában jelentkezik.

 

A kapitalizmus hanyatlásáról szóló elméletek egytől egyig tagadják a tőkés termelési mód egyetemességét (időben és/vagy térben), így elkerülhetetlenül oda vezetnek, hogy eltűnik a forradalmi proletariátus érdekeinek és szükségleteinek változatlansága, és végső soron tagadják a régi világ egyetlen és kizárólagos sírásóját, a kapitalista rendszer totális összeomlásának egyetlen aktív előidézőjét. Ideológiájuk a hanyatlás-elméletek híveit elkerülhetetlenül sodorja az immediatizmus, a gradualizmus, az evolucionizmus, a fatalizmus felé, melyek halálos csapdát jelentenek az osztályharcos tevékenység számára. A kapitalizmus hanyatlásáról szóló elméletek (túl azon a tényen, hogy egyszerű ökonomista elméletekről, azaz burzsoá elméletekről van szó) egytől egyig ehhez az eredményhez jutnak el, függetlenül az érveléseikben meglevő különbségektől.

 

A reformista gyakorlat, amely a hanyatlás-elméletek mindegyikének folyománya, egyúttal abban is kifejeződik, hogy ezeknek az elméleteknek a hívei utólag igazolják/követendőnek tartják a szociáldemokrácia ellenforradalmi gyakorlatát (amikor itt szociáldemokráciáról beszélünk, annak történelmi összességére gondolunk, beleértve a hivatalos anarchizmust is), különösen azzal a hamis magyarázattal, hogy az úgynevezett "felemelkedő" kapitalista periódusban a proletariátus célja nem a kommunizmus, hanem a reformokért vívott harc volt (ami lényegénél fogva burzsoá harc), a harc azért, hogy gazdasági tárgyként integrálódjon a kapitalista rendszerbe (mint a tőke számára létező "osztály").

 

A hanyatlás-elméletek alapja az az eszmény, melyet a burzsoázia önmagáról alakított ki: a haladás, a fejlődés, a civilizáció eszménye... mintha ezek semlegesek, osztálytartalomtól mentes dolgok lennének, és mintha a burzsoázia uralma alatti haladás más is lehetne, nem csak burzsoá haladás (a legnagyobb burzsoá haladás mindig a burzsoá háború!); mintha a burzsoázia uralma alatti fejlődés más is lehetne, mint a burzsoá kizsákmányolás fejlődése... A hanyatlás-elméletek hívei úgy gondolják, hogy a haladás, a fejlődés, a civilizáció kibontakozása folyamatban volt egy bizonyos időpontig (a következetesebbek szerint, bizonyos geopolitikai térségekben), azután viszont elérkezett valami végzetes vízválasztó ponthoz (ezt a különféle sztálinista, trockista, luxemburgista, stb. iskolákhoz tartozók különbözőképpen magyarázzák), s onnantól fogva elkezdődött a hanyatlás, az "objektív" összeomlás... Mindez pedig elmaradhatatlanul kiegészül az "erkölcsi", művészeti stb. hanyatlással (ebben mindezek az áramlatok hasonlóak a különböző vallásos és fasisztoid szektákkal). Mindez csak ellenforradalmi ideológia, amit a harcoló proletariátus meg fog semmisíteni.

 

33.

 

A szociáldemokrata dualizmus és a hanyatlás ideológiája, amely tagadja a tőke szerves totalitását, elkerülhetetlenül vezet olyan elméleti kategóriák egész sorának megalkotásához, amelyekről a szociáldemokrácia örökösei úgy hiszik, hogy a világ azokra tagolódik. Azonban amilyen mértékben ezek az elméleti kategóriák uralkodóvá válnak, olyan mértékben válnak a proletariátus megosztására irányuló hathatós eszközökké. A kategóriákba sorolás és az országok szerinti megosztás legklasszikusabb burzsoá formáihoz, mint például a világ három részre osztása, melyet már említettünk, vagy a "fejlett" és "fejletlen", "központi" és "harmadik világbeli" országok egymástól való elkülönítése, társulnak még más, körmönfontabb, de ugyanilyen szerepet betöltő megkülönböztetések is: a cél, hogy elleplezzék a világtőke egységes jellegét, hogy széttagolják és dezorganizálják a proletariátust, oly módon, hogy térségenként különböző programokat vagy célkitűzéseket követőként mutassák be azt. Ebből a szempontból különösen veszélyes az "államkapitalizmus" ideológiája: eszerint – ez még a "legjobb" eset - különféle típusú kapitalizmusok léteznek, vagy ami a "legrosszabb", "fele-fele" társadalmak, melyek "sem nem igazán kapitalisták, sem nem igazán szocialisták", amelyekben az "államkapitalizmus" a forradalom egy szakasza. Az efféle ideológiák, melyek a kautskyzmus, leninizmus, stb. különböző változatai, lényege nem más, mint az "orosz sajátszerűség"-ről szóló sztálinista-trockista mítosznak az egész világra való kiterjesztése. Központi céljuk pedig a tőkés világállam és az internacionalista proletariátus közti valódi antagonizmus tagadása, álcázása és elleplezése. 

 

34.

 

Az ellenforradalom erejének alapja ma az, hogy kiaknázta az 1917-23-as nagy nemzetközi forradalmi hullám minden gyengeségét, ami azáltal vált lehetővé, hogy politikailag és szervezetileg sikerült megsemmisíteni azokat a kommunista frakciókat, amelyek hozzáfogtak az említett időszak mérlegének megvonásához.

 

A forradalmi proletariátus hulláján az ellenforradalom megteremtette a "munkásállam egyetlen országban" mítoszát (a "szocializmus egy országban" mítosza nem más, mint ennek egy jobboldali változata), amely arra szolgált, hogy proletárok millióit használják fel ágyútöltelékként a tőkés háborúban. Ez az úgynevezett "munkásállam", akárcsak mindazok, amelyek ugyanígy vagy hasonlóképpen minősítik önmagukat (Kelet-Európa, Kuba, Kína, Angola, Vietnam, Algéria, Mozambik, Nicaragua...) nem mások, mint tőkés államok, melyek ideológiája nyíltan visszaél néhány marxista kifejezéssel, hogy jobban leplezzék ezen államok burzsoá jellegét. Az egész földkerekség kapitalista. A kommunista forradalom vagy világméretű lesz, vagy semmilyen.

 

35.

 

Mindazok az áramlatok, amelyek "kritikusan" vagy bármi más módon támogatnak akármilyen államot, vagy kormányt, mely ma létezik a világban (sztálinisták, trockisták, maoisták, a harmadik világra hivatkozók, "anarchisták"...) csupán a burzsoá szocializmus aktualizált formái, melyek a szociáldemokrácia, mint történelmi erő, méhében születtek. Túl azon, hogy ezek az áramlatok támogatják a burzsoá állam apparátusait (kormányokat, szakszervezeteket, parlamenteket...) és hozzájárulnak a kapitalista háborúkhoz, mindezek az erők gyakorlatilag döntő szerepet játszanak abban, hogy a proletariátus szükségleteit a tőke reformjaivá alakítsák át; ez pedig elkerülhetetlenül oda juttatja őket, hogy minden pillanatban a tőke rohamcsapatainak szerepét töltik be a burzsoá rend fenntartása érdekében.

 

36.

 

Proudhontól Kautskyig, Hitlertől Fidel Castróig, Sztálintól Mussoliniig, Bernsteintől Perónig, Maótól Khomeiniig, Arafattól Gorbacsovig és más reformerekig, mindig voltak haladó burzsoá frakciók, a nagy reformok szószólói, populista, munkáspárti szólamokkal "a gazdagok ellen", "a monopóliumok ellen", "az oligarchia ellen", "az országot birtokló néhány dúsgazdag család ellen", "a plutokrácia ellen", és a "szociális" intézmények mellett. Ezek a frakciók megfelelnek a tőke állandó, történelmi tendenciájának önmaga megreformálására, saját termelési alapjának és társadalmi struktúrájának szakadatlan forradalmasítására, persze fenntartva a lényeget: a bérmunkát, az embernek ember által való kizsákmányolását. Sajátos szerepük az, hogy alternatívának mutatkozzanak az uralom klasszikus formáival szemben (ez döntő fontosságú szerep, hogy a társadalom két burzsoá tábor köré polarizálódhasson); hogy a reformokat mindennemű harc céljának tüntessék fel, és hogy a kapitalisták közti harcban a társadalom radikalizálódott részeként tűnjenek fel. A korszaktól és az országtól függően kisebb vagy nagyobb jelentőségük abból ered, hogy szavahihetőségre tesznek szert a proletárok körében, tehát abból a képességükből, hogy ellenőrzés alá vonják a proletárokat és felszámolnak mindennemű osztályautonómiát a reformok révén (vagy reformígéretek révén), melyek célja a bérrabszolgaság kevésbé láthatóvá tétele, a tényleges nyomor "élhetőbbé" alakítása, amik valójában megszilárdítják a tőke társadalmi diktatúráját. Akármilyen reformokért lép fel, a burzsoázia a proletariátus kibékíthetetlen ellensége, és bármilyen szólamokat hangoztassanak is, az összes frakciója módszeresen a nyílt terrorhoz folyamodik (ez nem a jobboldal vagy a fasiszták "privilégiuma") a proletariátus ellen, amikor a rendszer megőrzése ezt megköveteli. E frakciókkal szemben a proletariátus programja jottányit sem változik: a kritikus védelmezők minden válfaja ellenében, a proletariátusnak erővé kell szerveződnie, hogy a többi frakcióval együtt ezeket is eltiporja és megsemmisítse.

 

37.

 

A burzsoá állam, a demokratikus állam célja a proletariátus dezorganizáltságának fenntartása, a proletariátus mint osztály tagadása, vagy még inkább, befogása és mozgósítása a burzsoázia szolgálatában. Az összes demokratikus mechanizmus lényegi vonása a proletariátus s és érdekei szerves egységének megsemmisítése, és a proletariátus "megszervezése" olyan részleges "érdekek" alapján, amelyek az áruvásárló és eladó egyén, az állampolgár (a homo economicus) lényének felelnek meg. A szakszervezetek a burzsoá állam létfontosságú szervei, amelyek ezt a szerepet töltik be. A valóságban a "munka világát" képviselik a tőkén belül, tehát az osztály mivoltában megsemmisített, szektorokra osztott proletariátust, melynek tagjai ugyanúgy tárgyalnak, mint bármely más egyén az árutermelés világában, árujuk - a munkaerő - eladási áráról, amely ár, a tárgyalások révén, biztosítja az "ésszerű" nyereséghányadot a tőke számára és szavatolja a társadalmi békét. Az ilyenfajta szervezetekkel szemben a proletariátus azért harcol, hogy a szakszervezeteken kívül és azok ellenében szerveződjék meg, amely szakszervezeteket, mint a kommunista forradalom útjában álló akadályokat, teljesen meg kell semmisíteni. Ezért az összes olyan ideológia, amely a szakszervezetek reformját, visszahódítását, a bennük végzendő tevékenységet szorgalmazza (akkor is, ha e tevékenység célja állítólag a szakszervezetek megsemmisítése), csak zavart kelt, és a proletárokat, akik ösztönösen érzik a szakszervezetek reakciós szerepét, az állam e szerveihez köti (ami szintén fokozza a szakszervezetek szavahihetőségét). Így ezek az ideológiák a reakciót szolgálják. A tény, hogy sok esetben e szervezetek működésének elején még igazi munkásszervezeteket látunk, csak megerősíti, hogy a burzsoázia képes megszerezni és saját céljaira felhasználni a proletariátus által megteremtett szervezeti formákat.

 

A "szakszervezeti kérdés" nem elnevezés, hanem társadalmi gyakorlat kérdése. Az igazi antagonizmus, ellentétben azzal, ahogy sokan hiszik, nem gazdasági érdekek és politikai érdekek között, közvetlen érdekek és történelmi érdekek között van, hiszen a szakszervezetek, mint állami apparátusok még a munkások "gazdasági" és "közvetlen" érdekeit sem védik (amely érdekek, mint már hangsúlyoztuk, elválaszthatatlanok a proletariátus forradalmi megerősítésétől). Az igazi antagonizmus a proletár szerveződést, a proletariátus érdekeinek és harcának szerves egységgé formálódását állítja szembe az árutermelés rendjén belüli tárgyalásokat szolgáló, demokratikus államapparátussal, akármi legyen is az elnevezés, melyet az egyik vagy a másik oldalon alkalmaznak. Így, miközben a "szakszervezet" név egyöntetűen, a világ minden táján az említett állami apparátusokra utal (ami elég valószínűtlenné teszi azt, hogy igazi osztályharcos munkásszerveződések még ma is szakszervezetnek nevezzék magukat), más, radikálisabb elnevezések (munkástanácsok, szovjetek...) is szolgálhatnak az állami apparátusok elleplezésére, amelyekkel szemben és amelyeken kívül szintén szükségképpen kifejlődik a munkásszerveződés.

 

37a

 

A forradalom nem a szervezeti forma kérdése. A kérdés a forradalom szervezetének valóságos társadalmi tartalma, azaz, hogy végső soron a tőke elleni munkásküzdelem szerveiről van szó, vagy a burzsoá állam szerveiről, melyek célja a forradalmi erő megsemmisítése. Ez utóbbi esetben az ideológiai lepel, melybe burkolóznak, hogy jobban betölthessék ellenforradalmi szerepüket, semmit nem változtat burzsoá jellegükön.

 

Nyilvánvaló, hogy a fokozódó munkásösszefogás valóságos folyamatában a proletariátus egyre globálisabb szervezeti formákat fejleszt ki, annak megfelelően, ahogyan a proletariátus osztállyá szerveződik. Így például a korporatizmus és a szakmai kategóriák bélyegét magukon viselő formák túlhaladottá válnak, helyükre lép a harcnak a munkahely és a termelési ágazat alapján történő szerveződése; ezek helyét pedig azután területi szervezetek foglalják el, melyekben a proletariátus egésze centralizálódik és részt vesz (munkanélküliek és dolgozók, fiatalok és öregek), ami viszont már döntő fontosságú kiindulópont lesz a nemzetközi szerveződési formák felé, amelyek fel fogják venni a harcot a különálló nemzetekkel szemben, melyeket a burzsoázia arra használ, hogy megossza történelmi ellenségét. Ez a folyamat, melynek során a munkásösszefogás különféle formái követik egymást, tudatosságuk és a tőkével való szembenállásuk különféle szintjeit tekintve, nem lineáris és fokozatos, ellenkezőleg, jellegzetes vonásai a minőségi ugrások, a nagy előrelépések és a visszaesések, hiszen végső soron mindezt a proletariátus és a burzsoázia közti erőviszonyok határozzák meg.

 

A munkástanácsok, a szovjetek, az ipari összefogások, az osztályalapú szervezetek, amelyek egy ország szintjén szerveződnek meg, stb., mind olyan formák, melyek a proletariátus e tényleges fejlődési folyamatának felelnek meg, amelyben a proletariátus meghaladja a tőke által rákényszerített megosztottságokat, különösen amennyiben túlmegy a szakmai csoportonkénti vagy munkahelyenkénti harc szintjén (még akkor is, ha e tanácsok, szovjetek, munkásszövetségek stb. esetleg még a kategóriánként szerveződött munkásösszefogáson alapulnak). Ez a folyamat egybeesik a nyílt politikai és társadalmi válság időszakaival, amikor a proletariátus már nem hihet a részleges és egyes csoportokat érintő megoldásokban.

 

Ám még e folyamaton belül is, a formák önmagukban soha nem garantálhatják (ahogyan a tanácsok dicsőítői vélik) a proletariátus érdekeit (mint ahogyan semmiféle egyéb formai "garancia" sem, melyek megszervezéséhez a munkásdemokrácia szószólói ragaszkodnak: szuverén munkásgyűlések, választott küldöttek, akik bármikor visszahívhatók, stb.). A proletariátus erővé szerveződésének tényleges folyamatában minden a létező szervezeteknek a valóságos gyakorlatán múlik, és így a tényleges vezetésükön. Döntő fontossága van ekkor az osztályharcnak magukon ezeken a szervezeteken belül, amelyekben az ellenforradalom továbbra is jelen lesz és szerveződik, és továbbra is azon igyekszik, hogy e társulásokat a burzsoá állam szerveivé alakítsa át. E törekvéssel szemben az egyetlen garancia a proletariátus élcsapatot alkotó frakcióinak eltökélt cselekvése, amelyek nem vetik alá magukat semmiféle demokratikus mechanizmusnak, melyet az ellenforradalom igyekszik érvényesíteni. A szervezett kommunisták minden erejükkel szembeszállnak a proletariátus ezen valódi vezetésének feloldását célzó ideológiákkal, melyek a mozgalom vezetését megpróbálják hozzáalakítani a harcoló munkások tömegéhez (vagy ami még rosszabb, a munkásokhoz mint szociológiai csoporthoz). A kommunisták semmiféle indokkal nem fogadják el ezen tömegszervezetek szervezeti irányelveit, amelyek ellentétesek a proletariátus történelmi programjának minden elemével. A végsőkig és minden eszközzel folytatják a harcot minden olyan kísérlet ellen, amely ellenforradalmi vezetést próbál adni e társulásoknak. A végsőkig és minden eszközzel harcolnak, hogy valódi forradalmi vezetést érvényesítsenek a mozgalomban.

 

38.

 

A parlament és a választások olyan sajátos formák, melyekben a demokrácia konkretizálódik, és amelyek mindenkor a burzsoázia azon általános szükségletét fejezik ki, hogy a proletariátust feloldja az állampolgárok tömegében, hogy a gyakorlatban tagadja a fennálló rend egészével kibékíthetetlenül szembenálló osztály létezését, abból a célból, hogy ezzel megerősítse saját uralmát. A parlament és a választások konkrét célja a munkások eltérítése a tőke elleni mindennapi küzdelmeiktől, annak az illúziónak a kialakítása és újratermelése, hogy békés úton változás következhet be a proletariátus helyzetében (ennek az illúziónak a legmagasabb szintű megnyilvánulása a szocializmusba való békés átmenet ideológiája), egyszerűen a szavazócédulák révén. A választások csak arra szolgálnak, hogy a különféle burzsoá frakciók és képviselőik közül kijelöljék azokat, amelyeknek feladata lesz, hogy közvetlenül a kormányzat élére kerüljenek és irányítsák a proletárharcok elnyomását. A parlamentarizmus és a választások elkerülhetetlenül a visszájára fordítják a proletárharc módszereit és céljait, ezeket a harcoló proletárok semmilyen formában nem használhatják fel. Ha a parlamentarizmus elé odateszik a "forradalmi" jelzőt, és azt magyarázzák, hogy ez a "forradalminak" minősített parlamentarizmus a burzsoá uralom nyílt elítélését célozza, ez (ahogyan a történelem bebizonyította) csupán arra szolgál, hogy fokozza a zavart a proletárok soraiban és valójában az osztálypárt létrehozását célzó mindennemű tevékenység felszámolásának hathatós tényezőjévé válik (a jogszerűség, a vezetői politika, a személykultusz révén). Mindez csak az ellenforradalomnak használ.

 

Azokkal a rendszeres támadásokkal szemben, melyeket a burzsoázia a választások formájában intéz ellenünk, az egyetlen proletár válasz mindennemű választási fegyverszünet elutasítása, a harc folytatása a kizárólagos proletárérdekekért, a választások elítélése, és a lehetőségek szerint (melyeket az osztályok közti erőviszonyok határoznak meg) a választások szabotálása direkt akciók révén.

 

39.

 

A faji elnyomás, a nemi elnyomás s, a környezet rombolása, stb. minden osztálytársadalom elkerülhetetlen velejárója, de ezek a jelenségek egyetlen korábbi társadalomban sem öltöttek olyan hatalmas méreteket és váltak olyan szisztematikussá, mint a kapitalizmusban, és főként a kapitalizmus jelenlegi szintjén, a tőkés civilizáció fejlődésének diktatúrája alatt. Csak világméretű harccal lehet megsemmisíteni az ember önmagától és környezetétől való elidegenedésének alapját, és a tőkés társadalmi viszonyokhoz tartozó összes embertelenséget. Csak egy társadalmi osztály - a proletariátus - testesíti meg létezésénél fogva ennek a harcnak a programját és megvalósulását, a kommunista forradalmat.

 

Szemben ezzel a programmal, a kapitalizmus elleni harc megszüntetését célozza a küzdelem széttagolása, a különálló mozgalmak - feminista, antirasszista, környezetvédő, stb. mozgalmak - létrehozása, melyek elkülönült szféraként próbálják bemutatni az egyes problémákat és külön-külön való megoldásuk lehetőségét propagálják, hogy ilyen módon elhárítsák az ezen problémák mélyen gyökerező és közös oka elleni támadást. Ezek a mozgalmak nem is lehetnek egyebek, mint a tőkés rendszer kísérletei arra, hogy alkalmazkodjék a körülményekhez és korrigálja egyes aspektusait, tehát olyan elemek, melyek által megerősíti a tőke diktatúráját. A gyakorlatban ezek a mozgalmak mindig arra szolgáltak és csakis arra szolgálhatnak, hogy a proletariátus forradalmi energiáját eltérítsék, hogy fejlesszék a hatalomgyakorlás és elnyomás mechanizmusait, valamint, hogy növeljék a proletariátus kizsákmányolásának mértékét.

 

39a

 

Amikor egyetemesen folyik egy olyan osztály kizsákmányolása, amely magában foglalja az összes rasszot és ezek valamennyi lehetséges "kereszteződését", első ízben válik teljes mértékben helytállóvá és érvényessé az emberi faj fogalma. A faji elnyomással és a rasszizmussal szemben az egyetlen emberi és végleges megoldás az egyetemes kizsákmányoltságban, a proletariátus egyedi érdekeiben és abban a harcban rejlik, melyet folyton fejlesztenie kell, hogy véghez vigye egyetemes társadalmi forradalmát. A barikád másik oldalán vannak mindazok a kizsákmányolók, a tőkés társadalmi termelési rendszer védelmezői és képviselői, akik, bármennyire különböző bőrszínűek is, a rasszista/antirasszista diskurzus révén egységesen lépnek fel.

 

rasszizmus (és/vagy az antirasszizmus) azonban sokkal több, mint pusztán ideológiai probléma. Az a tény, hogy a tőke valamilyen rasszba tartozó proletárok munkaerejét olcsóbban vásárolja meg, mint más rasszba tartozó proletárokét, és az a tény, hogy a proletariátus egyes részeinek esetében az életkörülmények és a kizsákmányolás s körülményei rosszabbak, mint a proletariátus más részei esetében, azt tükrözi, hogy a tőke világában egy emberi lénynek, mint bérrabszolgának a termelése egyáltalán nem érdekes abból a szempontból, hogy egy emberről van szó, hanem kizárólag a benne foglalt társadalmi munka mértéke határozza meg (mint minden más áru esetében). A tőke ezen rasszista valósága határozza meg, például, hogy egy "hazai" dolgozó munkaerejének ára meghaladja egy "vendégmunkás" munkaerejének árát, ahogyan egy képzett dolgozó munkaerejének értéke is magasabb, mint egy képzetlené (feltételezve, hogy a "hazai" munkás nagyobb értékű integrációs, szocializációs, nemzetiesítési, szakszervezetiesítési munkát testesít meg mint a másik).

 

A világméretű burzsoá uralom nemzetközi szerveződésében a rasszizmus csak nagyon gyenge formában képes megmutatni magát valódi önmagához képest (viszonylag ritka, hogy ez vagy az a kormány, vagy burzsoá párt nyíltan rasszista ideológiákat hangoztat). Az esetek többségében a rasszizmus az antirasszizmus talaján bontakozik ki. Így az antirasszizmus olyan ideológiai erőt jelent, ami egyre fontosabbá válik a kizsákmányolásnak és ennek a rasszista társadalomnak az újratermelésében.

 

Minden olyan harc e társadalom rasszizmusa ellen, amely nem támadja a rasszizmus alapját, a tőkés s társadalmat, tehát minden olyan harc, amely nem a nemzetközi proletariátus küzdelme a világburzsoázia ellen, a burzsoá állam és elnyomás újabb ideológiai tényezőjévé alakul. Az úgynevezett második világháború győztes burzsoáziája jelentette az efféle antirasszizmus legmagasabb szintű kifejeződését – és ez továbbra is minden jelenlegi nagyhatalom fontos ideológiai sajátossága. Így az antirasszizmus a rasszista társadalom újratermelésének legtisztább formája: Izrael állam, amely az antirasszizmus elleni zsidó harc álközösségének alapján jött létre, jól példázza, hogyan szolgálja az antirasszizmus a rasszista tőkés kizsákmányolást, hogy a proletárok tömegeit magukba foglaló közel-keleti koncentrációs táborokban magára öltse annak félreismerhetetlen ábrázatát.

 

39b

 

A munka nemek (vagy életkor) szerinti felosztása a proletariátus kapitalista megosztásának objektív eleme, mely csak a tőke felszámolásával és a proletariátus önfelszámolásával fog megszűnni. A férfiak, nők, gyermekek, öregek... mind proletárok, akik életüket a tőke munkaerejeként termelik újra a tőke számára. Az értéktöbblet közvetlen termelése a tőke munkaközpontjaiban (gyárak, bányák, szántóföldek, irodák, stb.) nem biztosítható magának a munkaerőnek a termelése nélkül. A tőke - a patriarchális társadalom örököseként - továbbfejlesztette ezt a munkaerőt, és amikor csak szükségesnek ítéli, mindkét nemet és az összes korosztályt felhasználta - és folyamatosan felhasználja - az értéktöbblet közvetlen termelésére. Mindazonáltal a munkaerő háztartási termelésének (amely része a munkaerő-áru globális előállításának) szerepére elsősorban a nőnemű proletárokat kárhoztatta.

 

Még akkor is, ha a tőke a munkaerő megvásárlásakor ennek az árunak a teljes értékét kifizeti, vagyis az előállításához szükséges összes munkát (házi-, nevelői-, elnyomómunka, stb.), a fizetséget az értéktöbblet közvetlen termelője kapja meg, és nem az a személy, aki a házimunkát végzi.

 

Ez, az összes többi mellett, egy további döntő eleme a proletárnők tőke általi alávetettségének és elnyomásának.

 

feminizmus a burzsoá válasz erre a konkrét helyzetre. Kiindulási pontja szerint minden, ami a proletárnők tőke általi kizsákmányolására jellemző, az jellemző a nők helyzetére általában; ezzel átalakítja a mindkét nembeli proletárok lázadását egy osztályhatárokat nem ismerő mozgalommá, amelynek jelszava szerint "a férfiak zsákmányolják ki a nőket". A megosztás és a befogás terén, valamint az osztályok közötti harc valódi ellentmondásainak - és ezen ellentmondások feloldásának - elködösítése terén globális ellenforradalmi erőként való működésén túl a feminizmus a tőke egyik alapvető eszközévé vált a proletariátus kizsákmányolásának fokozására. Hála az egyenlő jogoknak, a feminizmus vezetése alatt a nők immár aktívabb szerepet vállalnak az értéktöbblet közvetlen termelésében, sőt - a férfiakkal vállvetve- egyre közvetlenebbül vesznek részt az imperialista háborúkban. A női munkáért való harctól a nők választójogáért folytatott küzdelemig az összes kampányban, amelyek a nők fokozottabb részvételét sürgették a nemzet életében, a feminizmus mindig a tőke megszilárdításának erejeként lépett fel a proletariátussal szemben. Olyan erőként, amelynek legnagyobb eredményei a női rendőrök, a nők tömeges besorozása a nemzeti hadseregekbe (a tőke szükséglete, hogy minden alkalommal egyre közvetlenebb részvételre kényszerítse az egész civil lakosságot háborúiban), a női parlamenti képviselők, tábornokok, miniszterelnökök...

 

39c

 

világkapitalizmus megosztó ideológiáinak - mint pl. az antirasszizmus és a feminizmus - célja az, hogy megakadályozzák a nemzetközi proletariátus egyesülését. Ezen ideológiák jelentősége csak akkor érthető meg, ha tekintetbe vesszük, hogy minden ilyen az állam érdekében működő mozgalom megpróbálja mozgósítani a Föld proletárjainak többségét, ily módon eltérítve őket osztály-, és forradalmi céljaiktól. A legradikálisabb feministák soha nem győzik hangoztatni, hogy követeléseiket a világ lakosságának többsége - vagyis a nők - érdekében fogalmazzák meg. Ugyanígy érvel a radikális antirasszizmus is, hiszen azok a proletárok, akik bőrszínük miatt, vagy pusztán azért, mert bevándorlók vagy bevándorlók utódai, a kapitalista kizsákmányolás különösen brutális formáival kénytelenek szembesülni, a világ proletariátusának túlnyomó többségét alkotják. Láthatjuk tehát az ilyenfajta ideológiákkal szembeni forradalmi kritika fontosságát, amely ideológiákat el fogja söpörni a bőrszínekre, nemekre, életkorra, származási helyre... nézve közömbös, egyesült proletariátus világtőke elleni harca. A valódi harc közösségén belül, és annak fejlődése révén pusztul el ma és fog elpusztulni a jövőben a rasszizmus és az antirasszizmus, az úgynevezett "nőkérdés", a feminizmus, stb.

 

39d

 

A kapitalista fejlődés - vagyis a profitrátának az emberi élet feltételeit alkotó környezettel ellenségesen szemben álló uralma - olyan szintre érkezett, hogy ma már nem csak az emberiség egyre növekvő része van kitéve folyamatos éhezésnek az elsivatagosodás (vagy a tőke értékesüléséből "természetesen" következő összes többi ok) következtében, hanem középtávon a jelenlegi civilizáció fennmaradása is összeegyeztethetetlenné válik a földi élettel. Ez megmutatkozik abban, hogy a tőke folyamatosan pusztítja az atmoszférát, az édesvíz-készleteket, az olyan "apróságokról" nem is beszélve, mint például a Föld nukleáris elpusztításának lehetősége, a levegő és a víz általános elszennyezése (így a nehézfémek, mint pl. az ólom és a higany egyre növekvő felhalmozódása a környezetben, az élet számára nélkülözhetetlen ózonréteg elpusztítása, az üvegház-hatást okozó szén-dioxid koncentrációjának növekedése a légkörben, amely a sarki jégsapkák olvadásához és lakott területek víz alá kerüléséhez vezethet, stb.), az egyre gyakoribb és egyre súlyosabb következményekkel járó ipari, kémiai és nukleáris "balesetek", és a Föld urbanizált területein az életnek a szó legszorosabb értelmében vett ellehetetlenülése.

 

A proletár kommunista forradalom az egyetlen lehetséges alternatívája a ma létező civilizáció barbárságának, mivel csak ez számolhatja fel az általánossá vált környezetszennyezés anyagi alapját, és az emberi nem valóban emberi életéhez szükséges környezet pusztításának okait.

 

környezetvédő mozgalom a burzsoá válasz az élet minden előfeltételének általános tönkretételére. Legyen parlamentarista vagy antiparlamentarista, nyíltan vagy burkoltan reformista, a környezetvédelem mindig az általános környezetszennyezés következményeit, és sohasem az alapjait támadja. Elsődleges társadalmi funkciója, hogy eltérítse azt a harcot, amelyet a proletariátus az élete újratermeléséhez kapcsolódó összes feltétel brutális romlása ellen folytat, amelynek során tudatosan vagy spontán módon nekitámad az egész társadalom alapjainak (a kizsákmányolás mértékének, a profitrátának, az adott vállalkozás és az egész gazdaság versenyképességének, stb.). A környezetvédők célja, hogy ezeket a harcokat egy olyan rendszer túlkapásai elleni küzdelemmé alakítsák át, melynek alapját védelmezik.

 

A szervezett környezetvédő mozgalmak a természethez való visszatérés jelszavával, a tisztítás-újrafeldolgozás propagálásával, vagy a szennyezés állami ellenőrzésére vonatkozó javaslataikkal, stb. nem csak hogy az általánossá vált árutermelő rendszer – ami mindenféle környezetszennyezés oka - alapjait védelmezik, hanem még támogatják is az államnak a proletariátussal szemben szervezett megszorító kampányait. Mintha a proletariátus nem lenne éppen eléggé nyomorult, a környezetvédők újabb megszorításokat eszelnek ki, a még "természetesebb" életet propagálják: ők a "természet" kiárusításának legjobb ügynökei, olyan megszorító és kizsákmányolás-fokozó intézkedéseket javasolnak, amelyekkel a burzsoázia egyetlen más szektorának sincs pofája előállni. A környezetvédők legszívesebben hús helyett fűvel etetnék a proletárokat, ha ez megvalósítható lenne. Elfogadva a fogyasztói társadalom mítoszát (holott a társadalmat valójában az érték termelése határozza meg), a környezetvédők a nadrágszíj-megszorító intézkedések legcinikusabb védelmezői.

 

Egy olyan időszakban, amelynek során az árutermelés pusztító hatásai következtében egyre többen halnak meg az elsivatagosodás miatt, egy olyan korban, amikor a kapitalista fejlődés a légkör elszennyezése által testi elváltozások és gyógyíthatatlan betegségek garmadáját okozza, a rendszer ellen folyó proletár lázadásnak szembe kell szállnia mindenféle környezetvédővel, és mint a forradalommal szembeni további akadályokat, el kell söpörnie őket.

 

39e

 

A tőke csak a munka eszközeként és az érték forrásaként termeli újra a proletár emberanyagot. A család, az iskola, a kórház, a templom, a szociális intézmények, a börtönök azok a "gyárak", ahol a proletariátus proletárként, vagyis az emberi faj a tőkét kiszolgáló munkaerőként termeli újra magát. A kommunista forradalom el fogja söpörni ezeket az intézményeket, amelyek nem az emberi lények, hanem a bérrabszolgaság reprodukcióját szolgálják, azzal a társadalommal együtt, amelyből származnak.

 

Szembesülve azzal a ténnyel, hogy lehetetlen tagadnia a társadalmi forradalom és a magántulajdon, valamint a tőke társadalmát újratermelő intézmények reprodukciója közötti nyilvánvaló antagonizmust, a revizionizmus klasszikus formájának, a szociáldemokráciának, a forradalom utánra szóló maximális programjában, leplezett formában el kell ismernie ennek az antagonizmusnak a létezését. Miközben így tesz, elszabotál minden gyakorlati és konkrét küzdelmet ezek ellen az intézmények ellen (néha még ahhoz is van elég pofájuk, hogy a "proletár család", vagy a mindenféle szélsőségektől megtisztított iskola létezését védelmezzék... a teljes szocializmusban!). Akárhogy is, valamilyen formában a proletariátus minden valódi küzdelme szembeszállt és konfrontálódott ezekkel az intézményekkel. Az összes valóban erőteljes proletárfelkelés során kibékíthetetlen szembenállás jelenik nem csak az olyan intézményekkel, mint az egyházak, a börtönök, hanem a családdal, az iskolával, stb. szemben is. Mindezeknek az intézményeknek (a családot és az iskolát is beleértve) a lényege a magántulajdon és az állam újratermelése, amelyek valóságos struktúrája újratermeli az értéktöbblet egyéni termelőjét, a "prolit", mint családi tulajdont, újratermeli a tőke reprodukciójához szükséges munkaerő nemi és életkori alapú megosztását, a bérmunka és a kizsákmányolás fenntartásához szükséges fegyelmet, stb.

 

A család vagy az iskola elleni harc - éppen úgy, mint a börtönök, egyházak, az összes szociális, vagy bármely más típusú tőkés intézmény ellen folytatott harc - alapvető és elválaszthatatlan a tőkés társadalom elleni kommunista küzdelemtől. Ahogyan nem lehet a szakszervezetek problémáját a forradalom utánra halasztani, mivel minden jelentősebb harc során szembekerülünk velük, ugyanúgy ellenforradalmi a felkelés utánra halasztani az iskola, a család, stb. elleni harcot.

 

39f

 

Ezt a fajta küzdelmet csak a proletárok harca képes felvállalni. Csak a valódi harci közösség keretei között tudják megteremteni a proletárok a család, az iskola elpusztításának, kommunista kritikájának alapjait, és megerősíteni saját társadalmi programjukat. A kapitalista társadalom keretein belüli pozitív alternatívák keresése elkerülhetetlenül reformizmushoz és burzsoá szocializmushoz vezet, mivel mindezen társadalmi struktúrák - a család, az iskola, stb. - valódi alternatívája csakis a tagadásuk fejlődéséből származhat, vagyis a kommunizmus mint az egész jelenlegi társadalmat tagadó általános mozgalom megerősítéséből.

 

Nyilvánvaló, hogy ebben a gyakorlati tagadásban a kommunisták minden erejükkel a család, az iskola, stb. konkrét tagadását fogják fejleszteni, de egy pillanatra sem ringathatják magukat abba az illúzióba, hogy ezek az intézmények megszüntethetőek lennének a magántulajdon eltörlése nélkül, amiből a fenti intézmények származnak. A kommunistáknak megvan az az előnyük a többi proletárral szemben, hogy globálisan fogják fel a mozgalmat és annak céljait, és a harc minden gyakorlati aspektusában a proletariátus élére helyezik magukat.

 

Ahogy a "nőkérdésre" a burzsoázia válasza a feminizmus, a "faji problémákra" az antirasszizmus, az emberi élet feltételeinek pusztítására a környezetvédő mozgalom, ugyanúgy létezik a család, az iskola kérdésére adott burzsoá válaszok komplex összessége is. Megemlíthetjük például az alternatív család, az életmód közösségek, a "szabad szerelem", a mindennapi élet forradalmasításának, és a "szabad" vagy alternatív iskoláknak, stb. az ideológiáját. Mint ahogy más esetekben, itt sem egyszerűen csak a proletárharc részlegessé tételéről van szó, hanem a harc reformista programok és ideológiák összességén alapuló hatékony felszámolásáról, amely programok és ideológiák közös jellemzője, hogy a bérmunka fenntartásához szükséges életet akarják megreformálni és újratermelni.

 

Csakis az osztállyá, azaz párttá - vagyis emberi közösséggé - szerveződött proletariátus az, amely szemben áll az egész fennálló renddel és tartalmazza csírájában, fejlődésében és a közös harc során kikovácsolódó emberi viszonyaiban a család, az iskola, a paternalizmus, az emberi kapcsolatok kisajátításának tagadását. Ennek a tagadásnak a hatékony fejlődését akadályozzák a családot vagy iskolát érintő reformista programok; ezért, hogy ezeket az intézményeket a forradalom egyszer s mindenkorra elsöpörhesse, ezeket a reformista programokat is el kell pusztítani a magántulajdon elpusztításának folyamatában.

 

40.

 

A munka az emberi tevékenység, az élet, a kielégültség és minden emberi élvezet élő tagadása. A munka elidegeníti az embert saját magától, saját termékétől, saját tevékenységétől - és az egész emberi nemtől. A munka nem más, mint az osztálytársadalmak keretei közé szorított emberi tevékenység és az uralkodó osztályok azon szükségletének konkretizációja, hogy a többi osztály kizsákmányolása és elnyomása által elsajátítsák a többletterméket. A kapitalizmus, megszabadítva (elválasztva) a kizsákmányoltakat az életük fenntartásához és újratermeléséhez szükséges eszközöktől, és elpusztítva a termelés régebbi formáit, az egész Földre rákényszerítette a bérmunkát, általánossá téve ezzel a munka szabadságát. Ezáltal az embert mindenhol munkás-létre redukálta és kínszenvedésre ítélte (a francia "travail" a latin "traepalium" szóból származik, ami kínzóeszközt jelent.)

 

A munka során a proletariátust világszerte megfosztják saját termékétől, elidegenedik saját magától; külsődlegessé válik önnön maga számára, tagadja saját lényegét, életét, élvezeteit, vagyis idegen saját tevékenységének termékétől.

 

Amellett, hogy a proletár verejtékét, vérét, életét pazarolja el egy olyan tevékenységben, amelynek abszurditása csak értelmetlenségéhez mérhető, az is lehetetlenné válik számára, hogy a többi emberhez közvetlenül, mint emberi lényekhez viszonyuljon, és így el van szakítva saját nembeli életétől, az emberi fajtól.

 

Csak a munka, a rákényszerített tevékenység elleni harcban, a kényszerítők elleni küzdelemben, és ennek a harcnak az általánossá tételével, az egész társadalom következetes megkérdőjelezésével születhetnek emberként újjá a proletárok és tehetik meg az első lépéseket a kommunista társadalom felé, ahol az emberek tevékenysége teljességgel emberivé válik az emberi lények számára.

 

40a

 

A tőke a munkát tette a legfontosabb tevékenységgé, aminek mindenki alá van rendelve (az embereket nem aszerint határozzák meg, hogy kicsodák, hanem aszerint, hogy "mit csinálnak az életben", ami ebben a társadalomban a "munkájukat", "foglalkozásukat" jelenti). Így mi sem magától értetődőbb, mint, hogy a burzsoá társadalom minden ideológiája a munkát teszi az ember lényegévé és az állampolgárok milliói nap mint nap újratermelik és támogatják ezt az ideológiát, amikor elvesztegetik életüket, hogy "megkeressék a mindennapi betevőt".

 

Ennek megfelelően a tőke minden ideológiájának az alapja az önfeláldozás, a lemondás, minden érzelem és érzés, benyomás elfojtása. A munkával együtt jár az önfeláldozás, az önfeláldozással a vallás (beleértve a marxista-leninista állam vallását is!), amelyeknek az a szerepük, hogy igazolják az emberi, testi élvezetek és szenvedélyek elnyomásának megnyilvánulásait.

 

A proletárok nyomora fölött szánakozó balosoktól a különféle papok dogmáiig mindenki a "túlvilágban", vagy az "eljövendő társadalomban" ígér jutalmat és valódi emberi kibontakozást azok számára, akik "ebben az életben" önfeláldozásban kénytelenek élni, lemondva minden élvezetről és örömről.

 

41.

 

A tőke uralma alatt mindent, ami létfontosságú, fel kell áldozni, és az élet nem más, mint folytonos áldozathozatal. Az emberi lényeket elszakítják saját testüktől, örömeiktől, nemiségüktől, életenergiájuktól.

 

A húst és a vért átitatják a civilizációnak nevezett évszázadok.

 

A munka, a rendőrség, a család, a vallás, az iskola, a televízió, a börtönök, a pszichiátriai intézetek, stb. - vagyis az állam - sokkal több, mint az a viszonyrendszer, amelyben az embernek nevezett lények reprodukálják magukat, amely viszonyok között eltorzítják, elembertelenítik őket. Ezek formálják is az emberek elnyomott, szétválasztott és egymással szembeállított testeit (és a részét is képezik ezeknek a testeknek). A tőke viszonyai között az emberi lények nem képesek szeretni egymást: egymás ellenségeivé váltak, elnyomják még saját emberiességüket, saját vágyaikat és életerejüket is.

 

Az árutermelő társadalomban az emberek dolgok közvetítésével kerülnek kapcsolatba egymással, és dolgok tulajdonosaiként viszonyulnak egymáshoz. A testeknek, mint totalitásnak a terén az igazán emberi viszonyok hiányának kézzelfogható kifejeződése az általánosan elidegenedett szexualitás és az általánossá vált orgazmikus impotencia.

 

Az emberi lények nem közvetlenül életükön és életerejükön keresztül élik meg szexualitásukat, hanem a társadalom által rájuk kényszerített testté vált közvetítő eszközökön és ezek látványos képein keresztül. Jobban mondva, ezeket a közvetítő eszközöket az emberek a test fegyvereivé és páncélzataivá teszik, és emiatt az ember a másik embernek farkasává válik.

 

A burzsoá társadalom kifejlesztette saját válaszát az állampolgári létben gyökerező ezen kasztrációra, erre az elnyomásra, ami folyamatosan rombolja az életenergiát. A burzsoázia válasza abból áll, hogy áruvá tesz mindent, ami a szexualitással kapcsolatos; árulnak nőket, férfiakat, gyerekeket, árulják az öröm látványát, műpéniszt, művaginát, guminőket és –férfiakat.

 

A proletariátus minden forradalmi felbukkanása során, a burzsoá állam egész építményének megrendítésével és megkérdőjelezésével egy időben, az emberi viszonyok egésze is forradalmasítani kezdi magát, és kezdetét veszi az – ezen társadalom megfelelő működéséhez szükséges - általánossá vált örömellenesség valódi gyakorlati kritikája. Ezzel szemben minden győztes ellenforradalom során vagy a forradalom hanyatló időszaka alatt az individualizmus és az örömellenesség mindenhol jelenlevővé válik.

 

A kommunista forradalom többi központi aspektusához hasonlóan, a forradalom fő ellensége ebből a szempontból is a reformizmus, a kisebb javítgatások összessége, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a dolgok alapvetően ugyanolyanok maradjanak. Így a szabad szerelem, a szabad szexuális együttlét és a kapitalizmus keretei között megvalósítható élvezetek ideológiájának - még akkor is, ha netán többet jelentenek tárgyak és szolgáltatások megvásárlását szolgáló egyszerű propagandisztikus módszereknél - fő célja a proletariátus forradalmi energiájának befogása, eltérítése és elpusztítása.

 

A valódi emberi élvezeteknek semmi köze sincs ezekhez az áruvá vált karikatúrákhoz.

 

kommunizmus, történelmi megerősítésében, fel fogja szabadítani az emberi faj minden képességét az élvezetekre, és elpusztítva az összes szolgaságot egy olyan társadalmat valósít meg, amelyben a testi és szexuális örömök, a testi élvezet és az orgazmus olyan szintre fogja fejleszteni az emberi kapcsolatokat, az emberek emberi lényegét, magát az emberi fajt, ami ma elképzelhetetlen.

 

42.

 

A csere fejlődése egyre jelentősebb elválasztásokat és töréseket okozott az emberi tevékenységben, és ennek következtében az emberi tevékenység minden egyes aspektusa az egyre inkább mindenható értéktörvény uralma alá került. A tőke tökéletesítette ezt a folyamatot, azáltal, hogy uralma alá kényszerítette az emberi gyakorlat minden területét, kisajátította az ember minden alkotó tevékenységét, és azokat saját felhalmozási szükségleteinek szolgálatába állította. A kreativitást határozottan elválasztotta a többi emberi tevékenységtől; ezáltal az önkifejezés és az alkotótevékenység egyedüli lehetséges megjelenéseként a művészetet határozta meg, mint azt az egyetlen helyet és pillanatot ahol és amikor minden kifejezhető, mivel az élet maga elveszítette minden értelmét. A művészet szelepként, gettóként szolgál, a kapitalista rendszer nyílt sebeként, ahol felfakad rothadásának gennye. A tőke mindaddig bátorít mindenféle írást, beszédet, ábrázolást, amíg az adott művészi termék a valódi élet reprezentációjának és látványának keretei között marad, nem töri át a határokat és nem törekszik az élet átalakítására. Ezen határok között ezek a termékek ugyanolyan áruk, mint bármi más.

 

A népi művészet, az anarchizáló művészet, a "proletár" művészet - és ezek siránkozása a "munkások" sorsa felett - nem mások, mint különféle reformista és demokratikus javaslatok, melyeknek az a célja, hogy szublimálják a proletár életfeltételek nyomorának leglátványosabb aspektusait azért, hogy - nem látván és nem mutatván ebben a nyomorban semmi mást, csupán a nyomort magát - a proletariátust megelégedéssel töltsék el kizsákmányolt osztályként való létezésében.

 

Az összes radikális reformista állításával szemben a művészet elidegenedése nem abban áll, hogy a művészet elvont szintre helyezi a nyomort (hiszen a balos művészek kitöltik ezt az űrt!), hanem éppen ellenkezőleg: azon a tényen alapul, hogy a művészet maga az elidegenedett kreativitás, minden kreativitás elidegenedése, a burzsoá állam egy eleme a kapitalista társadalom megerősítésére és újratermelésére.

 

A kommunista forradalom el fogja pusztítani a művészetet (a "proletár" művészetet is), mivel az az osztálytársadalmak terméke, a tőke uralma alatt álló megosztott és széttagolt emberek tevékenysége. A kommunista forradalom meg fogja valósítani az emberek kreatív törekvéseit, amelyekre ma a művészet elidegenedett formában szándékozik választ adni.

 

A művészetnek - és még globálisabban, a tőke viszonyai között szétaprózódó különféle tevékenységeknek - a proletárok általi elpusztítása kezdetleges formában már ma is létezik (és ez egy régi jó munkáshagyomány!) a burzsoá uralom és terror eszközeinek leleményes szabotálásában, a gépek elleni szabotázsakciókban, a fegyvereknek a valódi ellenség ellen való fordításában, az állami ellenőrzés alóli kibúvásra kifejlesztett módszerekben, a főnökök eszközeinek saját céljainkra való felhasználásában, a munkakerülésben...; vagy általánosabban, osztályunk képzelőerejében és kreativitásában, amit ezen világ felforgatásának folyamatában mutat.

 

Az általánossá vált felkelés mélységesen kreatív tevékenység lesz - akár "művészinek" is lehet nevezni - és döntő lépés a művészet forradalmi elpusztításában.

 

43.

 

A proletariátus az osztálynélküli társadalom hordozója, amely társadalomban nem létezik az osztálytársadalmaktól elválaszthatatlan erőszak. A társadalmi forma, amelyből a proletariátus kiemelkedik, a burzsoá terroron alapul; függetlenül attól, hogy ez mennyire nyílt vagy álcázott, a burzsoázia ennek segítségével gyakorolja diktatúráját. Az ellenforradalom kannibalizmusa, az állami és "fél-állami" fehérterror, arra kényszeríti (és determinálja) a proletariátust, hogy a forradalmi erőszak eszközeivel, a vörösterrorral válaszoljon erre a terrorra.

 

Ennek az erőszaknak - amely spontán módon ezen terrorista társadalom talajából ered – a megszervezése, é s az alkalmazására vonatkozó döntések meghozatala, fontos elemeit képezik az általános vérengzés megakadályozásának, lerövidítik és csökkentik az új társadalom születésének fájdalmait. Ezért a kommunisták nemcsak hogy nem ellenzik ezt a fajta erőszakot, hanem az élére állnak azért, hogy irányítsák. A pacifizmus, és általában az anti-terrorizmus, valamint a szociáldemokrata különbségtétel a munkásosztály "egésze" által alkalmazott erőszak és az "egyéni" akciók között, vagy az "erőszak" és a "terrorizmus" között, soha sem volt és soha nem is lehet más, mint az ellenforradalmi ideológia cinikus megnyilvánulása.

 

43a

 

Habár igaz, hogy a terrorizmus vagy a munkások által alkalmazott erőszak (amely a harc első szakaszaiban szükségszerűen csak a kisebbségre jellemző) általános elítélése a reformizmus és az ellenforradalom általános gyakorlata; azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy az erőszak, a fegyveres akció önmagában forradalmi, szintén ideológiai abszurditás, amelynek az a legfőbb célja, hogy egy reformista és burzsoá program szolgálatába állítva befogja és likvidálja a proletariátus harcos szektorait. Azt gondolni, hogy a fegyveres harc önmagában forradalmi értékeket képvisel vagy pedig, hogy "emberi romlottság", hogy a terror önmagában jó vagy rossz, függetlenül az osztály programjától, amit a fegyveres harc támogat, függetlenül az azt alkalmazó osztály társadalmi feladatától - pedig ez az, ami szükségszerűen meghatározza ennek az erőszaknak a formáját és valódi tartalmát - morális álláspontot jelent. Ez a papok, idealisták és mindenféle voluntaristák nézőpontja, amely teljesen ellentétes a történelem materialista felfogásával és a forradalmi gyakorlat akadályát képezi. A társadalmi forradalom szükségszerűen erőszakos lesz, azonban teljességgel helytelen az a felfogás, hogy az erőszak szükségszerűen forradalomhoz vezet. A reformizmust és a forradalmat nem az erőszak alkalmazása vagy elutasítása különbözteti meg egymástól, hanem globális társadalmi gyakorlatuk, amely vagy a rendszer megreformált újratermelését szolgálja vagy ellentétes vele. A burzsoázia szintén alkalmazza háborúiban a fegyveres harcot. Ellenzéki frakciók, mindenféle reformisták, a különböző nacionalisták mindig is felhasználták az erőszakot és a fegyveres harcot érdekeik megvédésére, az állami vezetés megszerzésére vagy az abban való részvétel kiharcolására, az állam formájának megváltoztatására, vagy, hogy kikényszerítsék a kapitalista felhalmozás formájának vagy típusának olyan módon való megváltoztatását, hogy az értéktöbblet nagyobb hányadát tudják elsajátítani, stb. Akármennyire is fel vannak fegyverezve, és akármennyire is "forradalminak" nevezik vezetőik ezeket a küzdelmeket, mindezeknek a harcoknak semmi közük nincsen a forradalomnak a reformokkal szembeni megerősítéséhez, hanem pont ellenkezőleg, a reformok megerősítését, valamint a proletariátus és a forradalom elleni kapitalista háborút jelentik.

 

43b

 

Vagyis a proletariátus nézőpontjából ugyanolyan abszurd a küzdelem társadalmi karakterét az alapján megpróbálni megállapítani, hogy használ-e fegyvereket vagy sem, mint ahogy az alapján sem lehet jellemezni, hogy terjeszt-e kiadványokat vagy röplapokat, hogy támogatóik tartanak-e gyűléseket és szerkesztenek-e újságokat. Azonban ez a zavarodottság mégis jelen van a proletariátus sorain belül és fontos szerepet játszik, valahányszor a proletariátus újra feltűnik a történelem színterén. Mivel a reformizmus és a pacifizmus elutasítása a proletariátus által még nem kristályosodott ki valódi forradalmi iránnyá, hajlamos mindent, ami fegyveres és erőszakos forradalminak elfogadni. Ezt azután a (fegyveres vagy fegyvertelen) reformizmus kihasználja. Amíg a proletariátus és élcsapata nem képes erőit centralizálni és továbbfejleszteni akcióit, perspektíváját, amíg nem képesek forradalmi választ adni a militarizmus kérdésére, továbbra is megmarad az ilyen fajta zavarodottság és lehetőség nyílik annak kihasználására.

 

Továbbá, ha számot vetünk azzal, hogy mennyire heterogének a kizsákmányolás, a harc, az öntudatra ébredés feltételei, hogy milyen hatalmas szervezeti és elméleti szakadásokat okoztak a proletariátus történetében a győztes ellenforradalom folyamatos évtizedei, hogy a tőke mindig annak a módját keresi, hogy hogyan tudja a proletariátust szektoronként megtámadni és legyőzni, világos, hogy a proletariátus megerősödésének időszakában teljesen heterogén, különféle véleményeket képviselő és hatalmas ideológiai gyengeségeket magukban hordozó kisebbségek fogják - mindezen gyengeségek ellenére - az erőszakos akciók egész sorát felvállalni, és kijelölni a proletariátus jövőbeli harcának perspektíváit és kiterjedésének irányvonalát. Szembekerülve ezekkel az akciókkal, az államapparátus és a fegyveres reformista csoportok (akár manipulálva vannak, akár nem) kihasználják a centralizáció és az irányítás hiányát és az ezen kisebbségek körében jelenlévő ideológiai gyengeségeket, hogy megpróbálják - sok esetben sikerrel – leválasztani őket a proletariátusról, az által, hogy rájuk kényszerítik az "apparátus apparátus elleni" harcot. A militarizmus tipikus ideológiái (a "példamutató" akciók legendája, a "magáért való erőszak" kultusza, a "konspiráló militánsok sérthetetlensége szemben a tömegek sebezhetőségével", a "fegyveres propaganda") elválasztják ezeket a kisebbségeket a proletariátustól, annak érdekeitől és harcaitól. Ez lehetővé teszi, hogy ezeket a kisebbségeket befogják a kapitalista háborúkba/a kapitalista háborúk által, olyan elképzelések alapján (mint például az "állandó népi felkelés"), amelyek minden kétséget kizáróan a proletariátus felkelésre alapozott programjáról való teljes és végleges lemondást jelentik.

 

43c

 

A proletár kisebbségek ilyen módon való felszámolása, és a kapitalista társadalom katasztrofális felbomlásából származó energiák eltérítése és felhasználása a tőke fenntartása, valamint a helyi háborúk érdekében, a proletariátust a különféle reformizmusok ágyútöltelékévé vagy passzív nézőkké, az apparátus apparátus elleni háborújának közvéleményévé változtatja. Mindezt az ellenforradalom történelmi szakasza teszi lehetővé, valamint a kommunista tapasztalatok összességén és a kommunista programon alapuló centralizált vezetőség hiánya, amely a tőke egészével szemben koncentrálja és centralizálja ezeket az újra felemelkedő erőket, ezeket a proletár kisebbségeket.

 

A válság kibontakozásával a tőke - annak ellenére, hogy taktikai érdeke a proletariátus szekciónkénti leverése lenne - politikájának homogenizálására kényszerül (csak egyféle válságkezelő politika létezik: a kizsákmányolás mértékének fokozása, és mindazok teljes elnyomása, akik ellenállnak), ami objektív feltételeket teremt a munkások válaszának nemzetközi homogenizálódására. Ez a győzelem szükséges és nélkülözhetetlen feltétele, de magában még nem elég.

 

A győzelem kivívása érdekében a proletariátusnak centralizálnia kell erőit. Arra van szüksége, hogy létrehozzon magának egy olyan vezetőséget, amely megfelelően képes a gyakorlatban összekapcsolni a kritika fegyverét a fegyverek kritikájával, és amely egyaránt képes minden téren szembeszállni a pacifizmussal és harcolni a reformizmus minden formája ellen. Ezért ez a vezetőség nem csak általában a pacifizmus és az anti-terrorizmus ellen fog összekovácsolódni, hanem a reformizmus minden formája, különösen a fegyveres reformizmus ellen, mivel az egy olyan rendkívül "radikális" alternatívát képvisel, ami azt a specifikus feladatot látja el, hogy befogja és felszámolja a legradikálisabb proletárokat, akik szakítanak az őket hagyományosan ellenőrző pártokkal és erőkkel.

 

44.

 

A valóságos kommunista mozgalom, mint tudatos létező, mint párt, hosszú történelmi harcai során elhatárolódott az ellenforradalom minden erejétől és ideológiájától, és egyre világosabb formában kifejezte a proletariátus diktatúrájának és a bérmunka eltörlésének szétválaszthatatlan egységét. A kapitalista termelési viszonyok elpusztítása szükségszerűen a proletariátus szervezett és centralizált erőinek önkényes tevékenysége lesz (az emberi szükségletek uralma az értéktörvény felett), a proletariátus rákényszeríti a világra saját osztályuralmát: a proletár világállamot. Ez az állam se nem szabad, se nem népi, mivel nem különböző osztályok vagy társadalmi rétegek egységén alapul, hanem kizárólag a párttá szerveződött proletariátust jelenti; és nem a szabadság érdekében jön létre, hanem a reakció minden erejének a forradalmi terror által való elfojtására. Azok a különféle irányzatok, amelyek az antiautoritarianizmus nevében tagadják bármiféle állam szükségességét, vagy azt mondják, hogy az átmeneti állam legyen "szabad", "népi" vagy "demokratikus", vagy, hogy akár nem proletár erők is részt vehetnek benne, nem csak a proletárok közötti zavar fokozásához járulnak hozzá, hanem objektíve az ellenforradalmat szolgálják.

 

45.

 

proletariátus államának semmi köze nincs a jelenlegi burzsoá államhoz, vagy bármiféle "munkás" kormányhoz. A proletariátus harcának nem az a célja, hogy "megragadja az állam politikai hatalmát és azt a saját szolgálatába állítsa", mivel a burzsoá állam, bárki is irányítja, megállíthatatlanul folytatni fogja a tőke újratermelését. Minden próbálkozás, amely a burzsoá állam proletár célokra való felhasználására irányul, reakciós utópia, és az ellenforradalom egyik legjobb eszköze arra, hogy elhárítsa a munkások a burzsoá állam és az önmagát értékesítő érték uralma elleni lázadásának pusztító hatásait. Ellenkezőleg, a proletariátus harcának célja a burzsoá állam egészének elpusztítása, földig rombolása, annak gazdasági-társadalmi hatalmával együtt. A burzsoá állam nem fog soha elhalni, erőszakkal kell elnyomni, elpusztítani, azzal a piaci és demokratikus diktatúrával együtt, amiből ered, és amit folyton újratermel. Ezzel szemben, az egyetlen állam, ami el fog halni, az a proletariátus állama ("fél-állam"), amely kifejlődése, megerősödése és kiterjedése során ugyanezen folyamatban számolja fel a tőkét és szünteti meg saját magát.

 

46.

 

Ezért a proletár forradalomnak semmi köze az állam irányításának átvételéhez, azzal a céllal, hogy megvalósítson egy sor "társadalmi reformot", hanem pont ellenkezőleg: ez a kezdetétől a végső céljáig egy társadalmi forradalom, ami abból a társadalmi szükségletből ered, hogy teljesen elpusztítsa a burzsoá társadalom minden hatalmát (katonai, gazdasági, ideológiai, politikai, stb.), és aminek célja a kommunista társadalom. A forradalom a valódi emberi lényeknek a kollektív léttől (Gemeinwesen) való elválasztásából ered, és célja a valódi emberi Gemeinwesen létrehozása: maga az emberi létezés. Nyilvánvaló, hogy ez a társadalmi forradalom, abban az értelemben, hogy a létező hatalom megdöntése, lerombolása és elpusztítása szükséges hozzá, magában foglalja a politikai harcot. De amikor hozzálát szervezett társadalmi tevékenységéhez, amikor a felszínre kerül saját célja és tartalma, a kommunizmus leveti politikai burkát.

 

Ezért a proletár forradalom nem redukálható a termelés irányításának gazdasági kérdésére, a munkás önigazgatás, stb. problémájára sem. Hogy létrehozza a társadalom szervezett tevékenységét egészen a kommunizmus megvalósításáig, a proletár forradalomnak el kell pusztítania az ellenforradalom minden intézményét és apparátusát, amelyek biztosítják és fenntartják az érték emberi szükségletek feletti diktatúráját.

 

47.

 

Mind a politicista elhajlás, amely szerint a proletariátusnak kezébe kell vennie a kapitalista társadalom államát, hogy megreformálhassa a társadalmat, valamint az ökonomista elhajlás, ami a problémát a termelés és az elosztás szférájának megszerzésére, ellenőrzésére és irányítására szűkíti, szinte mindig egy és ugyanazon "elméletben" egyesül. Ezek alapvetően ellenforradalmi ideológiákat alkotnak, amelyek a döntő pillanatokban a kapitalista társadalom megvédésének utolsó bástyáiként szolgáltak. Ezért kell a proletariátusnak szembeszállnia velük, ezért kell őket elnyomnia, és elpusztítania.

 

48.

 

Nyilvánvaló, hogy a felkelési folyamat során (és azt megelőzően) a proletariátus a saját kezébe fogja venni a termelési eszközöket (gyárakat, kommunikációs központokat, bányákat, földeket...). Mindezen tevékenység központi célja a felkelés általános nemzetközi győzelme kell hogy legyen, és határozottan el kell utasítania minden olyan illúziót, hogy a társadalmat működtetni lehetne a szervezett ellenforradalom elpusztítása nélkül. Ehhez elengedhetetlenül szükség van a proletariátus centralizációjára, a lehető legtökéletesebb megszerveződésére, vagyis a proletariátus párttá való szerveződésére. Csak a kommunista párt, szilárdan összeforrva történelmi programjával, képes olyan centralizált és centralizáló tevékenységet kifejteni, ami meg tudja gátolni a lokalista szétszóródást, az önigazgató illúziókat, a demokratikus föderalizmust és a független termelési egységek közötti cserét (ami a társadalmi munkával szemben álló magánmunka, és így a kereskedelem újjászerveződésének forrása). Csak a kommunista párt és annak centralizáló tevékenysége képes megadni minden proletár számára az egységes vezetést, é s csak az biztosítja az erők maximális mértékű összpontosítását az ellenforradalom társadalmi, gazdasági és politikai megsemmisítésére.

 

49.

 

A fegyveres felkelés egy minőségi ugrást jelent a küzdelemben, azonban ez a lépés nem visszafordíthatatlan. A fegyveres felkelés nem pusztítja el a burzsoá államot. Csak úgy lehet tökéletesen megsemmisíteni, ha elpusztítják fennmaradásának minden alapját; ezt nem lehetséges véghezvinni egy ország vagy egy országcsoport keretein belül. Ezért a proletariátus bástyáiban, ahol győzött a felkelés, a proletariátusnak arra kell felhasználnia a rendelkezésére álló erőt, hogy a kapitalista világnak abban a részében minden téren (politikai-katonai, propaganda, gazdasági, stb.) kisajátítsa és megtámadja a tőkét. Közvetlenül meg kell ragadnia minden lehetséges eszközt, hogy a termelést és az elosztást saját szükségleteihez és érdekeihez, vagyis az emberiség szükségleteihez és érdekeihez igazítsa. Ez az árutermelő társadalom és a bérmunka elpusztítását jelenti. Azonban mindezeket az intézkedéseket szigorúan alá kell rendelni a fő célnak: a forradalom egész világra való kiterjesztésének. El kell utasítani minden illúziót, ami azzal kapcsolatos, hogy lehetséges egy (vagy számos!) "munkásállam" megteremtése a világméretű árutermelő gazdaság közepette. Még inkább el kell utasítani a szocializmus egy országban vagy egy országcsoportban való felépítésének illúzióját. Ezért elengedhetetlenül szükséges, hogy a kommunista mozgalom centralizációja és hatékony vezetése egységes és globális legyen, hogy könyörtelenül szembeszálljanak minden regionális és nacionalista (szükségszerűen burzsoá) érdekkel és hogy minden rész alá legyen rendelve a mozgalom általános érdekeinek. Csak a világproletariátus szilárd és organikus centralizációja, csak a párttá szerveződött, a felkelés csatáiban programatikusan, számszerűleg, szervezetileg és katonailag megerősödött proletariátus lesz képes szembeszállni a kapitalista restauráció minden kísérletével.

 

50.

 

A proletár forradalomnak - sem céljaiban sem köztes fázisaiban - nincs semmi köze a burzsoázia politikai "forradalmaihoz", kivéve, hogy fegyvereket használ és a fennálló hatalom megdöntésére törekszik.

 

A burzsoá "forradalmak" a kormány tagjait akarják lecserélni, vagy a nemzetállam egyik formáját egy másikra változtatni. Ezzel szemben a proletár forradalomnak meg kell semmisítenie a nemzetállamot, és el kell pusztítania minden nemzetet, vagy országot.

 

A burzsoá "forradalmakat" a nép jólétének nevében vívják, miközben a társadalom nagyobb részének bérrabszolgaságát reprodukálják. Szociális színezetű terminológiát használnak, hogy korlátozott politikai céljaikat könnyebben elérhessék. Általános érvényű kifejezéseket alkalmaznak, hogy egy sajátos kisebbség partikuláris érdekeit biztosítsák. Ezzel szemben a proletariátus forradalma, bármennyire is lokális legyen a kiindulási pontja, bármennyire is kisebbségben legyen a harcokat elindító proletár frakció, bármennyire is szegényes és politikailag korlátozott legyen szóhasználata, általános társadalmi tartalmat hordoz magában.

 

A burzsoá "forradalmak" a demokrácián, az állampolgári jogokon alapulnak, vagyis egy burzsoá frakciónak azon szükségletéből indulnak ki, hogy ne legyen többé elválasztva a tőke kollektív lététől, az államtól; és ez a frakció arra törekszik, hogy részesévé váljon a demokratikus köröknek, amelyek ezt a politikai hatalmat irányítják, vagy annak egyedüli irányítójává váljék. A proletár forradalom viszont egy tejesen eltérő valóságból indul ki, mivel a kollektív lét, amelytől a munkást elválasztják, valóságos kollektív lét, és tartalmi szempontból teljességgel eltér a politikai közösségtől. Ez a kollektív lét, ez a közösség, amelytől saját munkájuk választja el őket, maga az élet - fizikai és szellemi élet, emberi tevékenység, emberi élvezet, emberi lét. Ezért a proletár forradalom nem a hatalom demokratikus felosztására törekszik, hanem ellenkezőleg, abból a parancsoló szükségletből ered, hogy felszámolja ezt a hatalmat, ezt a demokráciát és mindent, ami a proletariátust elválasztja emberi lététől, a Gemeinwesen-étől. "Az emberi lényeg [Wesen] az emberek igazi közössége [Gemeinwesen]."

 

51.

 

Végül különösen fontosnak tűnik számunkra, hogy kiemeljük a kommunista párt döntő jelentőségét. A párttá szerveződés nélkül a proletariátus nem jelenhet meg osztályként, vagyis történelmi erőként.

 

Ma a párt követelése a párt változatlan koncepciójának visszanyerését és újbóli elsajátítását jelenti, valamint azt, hogy elhatároljuk magunkat az összes demokratától azáltal, hogy ragaszkodunk ahhoz a tényhez, hogy a programnak ez a központi kérdése nem képez "külön problémát". Osztály és párt nem két különböző történelmi entitás, amelyeket egymástól különválasztva kellene meghatározni, hogy aztán majd később kapcsolatot hozzanak létre köztük, hanem ellenkezőleg, egy és ugyanazon történelmi létező, a kommunizmus különböző kifejeződései.

 

Ezért a párt alapvető determinációi nem érthetőek meg a feltételes valóság és a pillanatnyi szükségletek szintjéről szemlélve, anélkül, hogy ne esnénk elkerülhetetlenül az immediatista elképzelések (leninista vagy antileninista) csapdájába. Ezek a koncepciók mindig meghatározzák egyrészt az "osztályt" (mintha az meghatározható lenne a párttá való szerveződése nélkül), másrészt a "pártot" (amelyet általában egy történelmi ideál szempontjából írnak körül), hogy később megpróbálják összeegyeztetni a két koncepciót; vagyis, hogy "összekapcsolják" azt, amit előzőleg ideológiailag szétválasztottak. Ez után az önkényes értelmezés ezen az immediatista demokratikus koncepción belül úgy teljesedik ki, hogy meghatározást próbálnak adni a "párt" és az "osztály" közötti "viszonyra". Ugyanígy a párt alapvető történelmi determinációinak semmi köze sincs az ilyen-olyan, magukat "pártként" definiáló csoportosulásokhoz, amelyek úgy tesznek, mintha birtokában lennének a "tudatosságnak", sem pedig a proletárok gazdasági-szociológiai alapokon való összeadódásához.

 

Ellenkezőleg, a párt számunkra nem más, mint a centralizált nemzetközi erővé szerveződött kommunizmus. Ez a kommunista társadalom létrehozásának elengedhetetlen feltétele és a kommunista társadalom élő prefigurációja.

 

52.

 

Tehát a kommunista párt annak a forradalmi osztálynak a szervezete, amely osztály megvalósítja a kommunizmust. Ennek alapvető determinációi ugyanazok, mint amelyek osztállyá teszik a proletariátust: organikusság, centralizáció, egységes történelmi vezetés. A párt megerősítése nélkül - akár csak embrionális formában - nem létezik a proletariátus ("a munkásosztály vagy forradalmi, vagy nem létezik"). Azonban ez a párttá szerveződési folyamat nem lehetséges a kommunisták hosszú és nélkülözhetetlen militáns munkája nélkül, a program megerősítése, következetes gyakorlati tevékenység és forradalmi előkészületek nélkül. Nyilvánvaló, hogy a pártot (csakúgy, mint a forradalmakat) nem a forradalmárok találták ki, és nem is ők hozták létre; a párt magának a kapitalista társadalomnak a szükségszerű és spontán terméke. Azonban ez a történelmi szükségszerűség nem egyik napról a másikra fog konkretizálódni a világpárt teljes és hiánytalan megjelenésében. A párt spontán módon alakul ki, abban az értelemben, hogy szükségszerűen az érdekek és a perspektívák közösségének alapján, a proletár harc valódi közössége alapján fejlődik ki. Ez a szükségszerűség csak akkor valósulhat meg, ha a kommunizmus ennek a közösségnek a keretein belül egyidejűleg, mint a közösség programja és vezetése nyer megerősítést, ami így a forradalmi vezetés nemzetközi szervének prefigurációjaként jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy ez a történelmi determináció csak tudatos, előre elhatározott és szervezett akciókon keresztül konkretizálódik, amikor a forradalmi káderek szilárdan megszervezett szorosan összetartó kisebbsége - "a kommunisták", ahogy a Kommunista Kiáltvány nevezi őket - megerősíti a proletariátus történelmi programját és magára vállalja a vezetés nélkülözhetetlen feladatát nem csak a mozgalom céljait illetően (az emberi faj "életterveként"), hanem a győzelem kivívásához szükséges stratégiai és taktikai eszközök terén is.

 

A forradalmakat és a pártot nem lehet létrehozni. A forradalmárok feladata a forradalmak és a párt vezetése. A kommunisták ezen kisebbsége, szükségszerű és spontán (mindkét szó történelmi jelentését véve, nem pedig immediatista értelmüket) terméke a proletariátus egységes centralizált erővé való szerveződésének, ugyanakkor az a központi tengely, amely körül a proletariátus realizálja a gyakorlat megfordulását, lehetővé téve ezzel, hogy a spontaneitás egyszerű tárgyából az eljövendő forradalom tudatos alanyává váljék.

 

53.

 

Ezért a kommunisták nem képeznek külön pártot szemben egyéb proletár egyesülésekkel, még kevésbé a proletariátus szerveződésével. Nincsenek különálló érdekeik, amelyek elválasztják őket a proletárok összességétől. Nem nyilatkoztatnak ki külön elveket, amelyekhez igazítani akarják a mozgalmat. A kommunisták csak abban különböznek a többi proletártól, akiknek a harci közösségében részt vesznek, hogy egyrészt, a különböző harcokban az egész proletariátus közös érdekeit emelik ki és juttatják érvényre, függetlenül minden nemzeti jellegtől ("az Internacionálé története a Főtanács nemzeti szekciók elleni állandó küzdelmeinek története"), másrészt, a proletariátus és a burzsoázia közötti harc különböző fázisaiban mindig a kommunista mozgalom egészének érdekeit képviselik. Gyakorlatilag a kommunisták minden országban a legelszántabb frakciót jelentik a proletár harcon belül, ők az a szerv, amely folyton továbbhajtja és továbbviszi a többieket. Elméletileg az az előnyük a többi proletárral szemben, hogy tisztán látják a proletár mozgalom feltételeit, irányvonalát és általános következményeit.

 

A kommunisták specifikus szerveződésének semmi köze nincs egy különálló párt létrehozásához; éppen ellenkezőleg, az gyakorlatilag megerősíti a proletariátus párttá szerveződésének általános tendenciáját, hogy az egy központi szervvel lássa el magát.

 

Nyilvánvaló, hogy a pártnak és a kommunisták tevékenységének ez a koncepciója radikálisan és totálisan szemben áll minden demokratikus ideológiával, amelyek közül említésre érdemes:

 

- Az az elmélet, hogy a kommunisták a tudatosság letéteményesei és hordozói.

 

- Az "anti-szubsztitucionista" elmélet, amely szerint a kommunistáknak nem kell gyakorlati feladatokat vállalni a mozgalomban (akciók szervezése és irányítása).

 

- Végül mindazok az elméletek, amelyek ilyen vagy olyan módon, a specifikusan kommunista szervezetnek a munkásgyűlésekben vagy a munkástanácsokban való feloldását javasolják.

 

54.

 

A jelenlegi időszak (valamint a jövőbeli időszakok) egyike a tőke nemzetközi szintű növekvő társadalmi-gazdasági és politikai válságainak, valamint a proletariátus nemzetközi szinten való rend szertelen és nehézkes újramegjelenésének. A jelenlegi időszak megerősíti a proletariátus egész világra kiterjedő szerveződésének tendenciáját, habár csak hatalmas nehézségek árán képes újra megerősíteni magát az ellenforradalom több évtizedes töretlen uralma következtében, amelynek falán csak az egyre gyakrabban bekövetkező nagyobb társadalmi robbanások okoznak néhány repedést. Ugyanakkor ebben a korszakban nagyon kevés az olyan csoport, amely tudatosan és elszántan, a kommunista program megerősítésének alapján szerveződik. Ez egy olyan korszak, amiben a szektás időszakok - amelyek mindig megelőzik a proletariátus valódi megerősödésének időszakait – alapvető jellemzői megismétlődnek. Ebben a korszakban a proletariátus fejlődő harci közössége a tőke elleni világméretű harcában csak néhány, az egész világon elszórt kommunista militánsokból álló sejt által gyakorolt tevékenységen keresztül van tudatában céljának. Ennek a közösségnek a megszervezése és centralizációja döntő jelentőségű és a jövőben is az lesz. Nemzetközi szinten központi jelentőségű és a jövőben is az lesz az osztály valódi élcsapatának azon tevékenysége, hogy lehetővé tegye, hogy ez a harci közösség tudatára ébredjen saját erejének, céljainak, perspektíváinak.

 

Ez a tendencia, ami a proletariátus egész világra kiterjedő megszerveződése, programatikus megerősítése és organikus centralizációja irányába mutat, szemben áll és egyre erőszakosabb formában fog szembekerülni az ellenforradalom minden erejével és ideológiájával – ahogyan ezt leírtuk ezekben a tézisekben (habár vázlatosan, de mindenképpen kitérve közös lényegükre). Ez a tendencia különösen azokkal konfrontálódik, akik a "munkásosztály tudatosságának hordozói", a pártok és internacionálék mindenféle építőjével, akik azt gondolják, hogy az "objektív feltételek" érettek és a "tudatosság és az akarat" elegendő a "párt" és az "Internacionálé" létrehozásához, akiknek a tevékenysége valójában égbekiáltó ellentétben áll a forradalmi proletariátus akcióközösségével.

 

55.

 

Annak ellenére, hogy a proletariátus újjászerveződésének kezdeti korszakát éljük (amely, a szó szoros értelmében vett szektás időszak), a hiányosságok, a gyengeségek, a részleges próbálkozások, a kommunista frakciók tevékenységének általános ismeretlensége ellenére ma az egész világon - habár csak kezdetleges formában - érezhető a nemzetközi centralizációra és az egységes internacionalista és kommunista vezetés felépítésére való szükséglet.

 

Különböző ideológiák tömkelege áll szemben ezzel a fejlődéssel, amelyek ismét a legnagyobb akadályát képezik ezen tendencia továbbfejlődésének. Elsőként fontos kiemelni mindazokat az ideológiákat, amelyek azt feltételezik, hogy az eljövendő "Internacionálé" a már létező nemzeti pártok egyszerű összeadódásával fog létrejönni. Hasonlóképpen, van egy csomó "internacionálé-szervező", akiknek általában szinte semmi közük nincs a nemzetközi proletariátus valódi élet- és harci közösségéhez, és akik a vég nélküli elméleti viták során egy csomó formális elvvel állnak elő, amelyekhez a mozgalmat szeretnék igazítani. Még odáig is eljutnak, hogy kitalálnak egy sor elvont normát (elvi nyilatkozat), amelyek szerintük garanciát jelentenek az elhajlásokkal szemben.

 

Soha egyetlen egy szervezet, amely a munkásosztály alkotása volt és a társadalmi forradalmat szolgálta, sem épült fel ezen az alapon. Ez a tőke ideológiai alapokon történő szerveződésének klasszikus sémája, az egyházaktól kezdve a különböző burzsoá politikai pártokig.

 

Az internacionálék felépítésének mindezek a hívei a Második Internacionálé és hivatalos központjának történelmi irányvonalát követik.

 

A proletariátus nemzetközi megszerveződése a tőke elleni harci közösség szerveződésének és centralizációjának történelmi (és nem azonnali) terméke lesz, amely harci közösség a gyakorlatban fejlődik, és mint ilyen, egyre inkább elválik mindazoktól és szembehelyezkedik mindazokkal, akik a mozgalmat a szónoki emelvény magasságából kinyilatkoztatott elvont alapelvek sokasága révén akarják átformálni.

 

A holnap nemzetközi pártjának hatékony prefigurációja már napjainkban is létezik a ma még nem centralizált proletár kisebbségek összességének valódi tevékenységében, amely kisebbségek valódi harcukban, egymást követő szakításaik révén a párt változatlan programjának történelmi irányvonalához és magának a pártnak a vonalához csatlakoznak.

 

56.

 

A mi kis csoportunk a proletariátus ezen harci közösségének egyik kifejeződése, és azon tendenciájából származik, amely a világproletariátus által évszázadok alatt felhalmozott összes tapasztalat programatikus újraelsajátítását követi, a világproletariátus nemzetközi újjászervezésének, és globális centralizációjának megjelenése.

 

Konkrét kifejezésekkel: csoportunk tagadások, szakítások, harci tapasztalatok és a vereségekről készült mérlegek centralizációjának terméke. A világ más-más részein különböző elvtársak megkezdték ezt a centralizációt, ami a kommunista elmélet alapján, az egész világ forradalmárainak nemzedékei által felhalmozott tapasztalatok, a szervezett és tudatos kollektív erőfeszítések alapján a proletariátus nemzetközi centralizációját szolgáló élő és tevékeny erővé alakul. Így az Internacionalista Kommunista Csoport tudatosan és eltökélten a változatlan kommunista program (ennek egyik megjelenése az itt kifejtett tézisek sora) alapján tevékenykedik, hogy a kommunista világpárt felépítésének folyamatát és a kommunista forradalmat vezesse.

 

Ez a hatalmas, évszázadok óta fennálló, változatlan feladat, amely a proletariátus harci közösségének fejlődését továbbmozdító anyagi determinációk tudatos és eltökélt felvállalásából áll, forradalmi káderek ezreinek kollektív tevékenysége révén fog megvalósulni. Ez nélkülözhetetlen előfeltételét képezi a párt felépítésének és az eljövendő forradalomnak; a világ különböző részein forradalmi csoportok és militánsok már ma felvállalják ezt a feladatot.

 

Tekintettel a körülményekre, amelyek között a forradalmi tevékenység ezen közössége a felszínre kerül - az ellenforradalom évtizedeit követően - ma nyilvánvalóbb, mint valaha, hogy ez a közösség a proletárok szükségleteinek és érdekeinek gyakorlati közössége, amely a tőkével való szembenállás folyamán erősödik meg és termelődik ki, és amely közösség jóval előbb kikristályosodik az élcsapatot alkotó kisebbségek tevékenységében, mint hogy tudatos közösséggé válna (ez még ezekre a kisebbségekre is vonatkozik). Így ennek a közösségnek a megszervezése és centralizációja a tőke elleni összehangolt tevékenység (amely tevékenység már ma megmutatkozik szervezetlen formákban) alapján fogja megerősíteni magát, szükségszerűen szembehelyezkedve mindenféle ideológiai elhatárolódás kritériumaival. Ennek a közösségnek a megszervezése és centralizálása kifejezetten gyakorlati elhatárolódás lesz, amely a harc során fog megvalósulni. Ezen fejlődő közösség keretei között, ezt a folyamatot irányító militánsok minden csoportján belül (ezért a mi csoportunkon belül is) elkerülhetetlenek (és elkerülhetetlenek lesznek) az elméleti eltérések, véleménykülönbségek, amelyek igen jelentősek is lehetnek. Az egyetlen út, ahogyan meg lehet őket oldani, az ennek a közösségnek a keretein belül adódik; ez az egyetlen politikai színtér, ahol a vita elvtársak között folyik.

 

57.

 

Ma a párt történelmi irányvonalára helyezkedni (amennyire korlátozott erőink megengedik), azt jelenti, hogy mint a legelszántabb elemek, a proletariátus többi részének előrelendítése érdekében tevékenykedünk.

 

Ma a párt történelmi irányvonalára helyezkedni, azt jelenti, hogy a lehető legkövetkezetesebben cselekedjünk a tőke elleni valódi harci közösség keretein belül, hogy azt saját létezésének, erejének, perspektívájának tudatára ébresszük, megszervezzük és vezessük.

 

Ma a párt történelmi irányvonalára helyezkedni, azt jelenti, hogy amilyen határozott erővel szállunk szembe az ellenséggel, annak minden formájával (beleértve az opportunizmust és a centrizmust), olyan mértékű elvtársi szolidaritást mutatunk minden proletár felé, akik világszerte a tőke ellen harcolnak.

 

Ma a párt történelmi irányvonalára helyezkedni azt jelenti, hogy rendületlenül folytatjuk a kommunista frakciók által megkezdett azon történelmi munkát, hogy megvonják a múlt tapasztalatainak és vereségeinek mérlegét. Ez azt jelenti, hogy fáradhatatlanul dolgozunk a forradalmi káderek felkészítésén.

 

Ma a párt történelmi irányvonalára helyezkedni, annak a ténynek az elfogadását jelenti, hogy a mi csoportunk, mint a forradalmárok bármely más csoportja a világon, a párt felépítését szolgáló szükséges és nélkülözhetetlen kifejeződés, szerveződés, de nem maga a párt. A párt fejlődése során - a történelmi folyamat értelmében felfogva - a mi csoportunk, csakúgy, mint a többi, a párt életében, és azon próbálkozások sorozatában, amelyet a nemzetközi vezetés szervének létrehozására tett, csak rövid epizódot jelent.

 

Ugyanúgy, ahogy a Kommunisták Szövetsége és maga az Internacionálé sem nem voltak mások, mint a párt életének - jóllehet nélkülözhetetlen - epizódjai, a mi tevékenységünk és szándékaink is határozottan és tudatosan a jelenlegi "kiscsoport-forma" meghaladása felé irányulnak, még akkor is, ha ez a forma kétségtelenül szükséges köztes eleme ezen meghaladásnak. Idealizmus és reakciós anélkül beszélni a történelmi pártról, hogy következetesek lennénk és felvállalnánk a tevékenységet, amely szükségszerűen együtt jár a kiscsoport-formával. Azonban alapvető fontosságú és sorsdöntő, hogy tisztában legyünk azzal, hogy egy ilyen csoport nem maga a cél, hanem köztes elem önmaga meghaladására.

 

58.

 

Az itt felsorolt tézisek alapján arra hívunk fel minden militánst és forradalmi csoportot, hogy centralizálja erőit a miénkkel a bérmunka eltörlését szolgáló proletárdiktatúra létrehozásáért folytatott harcban. Nem arról van szó, hogy a harci közösségen belül, amelynek részei vagyunk, összeadjuk a különböző vagy megegyező ideológiai nézeteket, hanem hogy hatékonyan koordináljuk a már ma is meglevő közös gyakorlatot, amelyet ez a koordináció meg fog erősíteni. Nem a mindannyiunkra jellemző hiányosságok és gyengeségek megoldásáról van szó, amelyekkel mindenki saját maga a saját helyén folytat küzdelmet – ez nem lehetséges. Ellenkezőleg, a megoldás az, ha strukturáljuk és centralizáljuk a minket egyesítő közös gyakorlatot, amely a militánsok közötti vita és így az előttünk álló hatalmas problémák megoldásának egyedül lehetséges kereteit jelenti. Elvtársak, a nélkülözhetetlen forradalmi vezetés a tőke minden szintű és bármilyen formájú támadására válaszoló következetes forradalmi gyakorlat révén fogja tisztázni magát. Eddig minden úgynevezett "forradalmat" a tudomány és az ész nevében vívtak, és ennek megfelelően ideológusaik mindig egy egész sor elvet dolgoztak ki, amelyekhez megpróbálták hozzáigazítani a mozgalmat. Az előttünk álló forradalomnak semmi köze nincs ehhez. A kommunista forradalom a valóban konkrét emberek valóságosabb és mélyebb szükségleteiből ered, abból, hogy a proletariátus megerősítse a valódi emberi élethez fűződő érdekeit. Így ez a forradalom, amelyért harcolunk, végérvényesen szakít és szakítani fog minden ideológiával, minden tudománnyal, a rációval és magának a fejlődésnek az eszméjével.

 

Elvtársak, valósítsuk meg azt, amik valójában vagyunk, és ami miatt fellázadtunk. Valósítsuk meg a kommunizmus következetes és forradalmi gyakorlatát, a kommunista pártot.

 

 

A Barikád Kollektíva kritikai észrevételei:

 

 Kommentárok a Téziseket bevezető előszóhoz

A bevezető szöveg kapcsán több kritikai megjegyzést kell fűznünk az IKCS által használt fogalmakhoz. Először is, amikor elvtársaink azt írják, hogy „a munkásoknak nincs hazájuk” (alább helyesen több ízben proletariátust írnak). Ugyanis a munkás, amennyiben csak munkás, tehát passzív elszenvedője a tőkés rendszer uralmának, annyiban nagyon is állampolgár és nem több. Amennyiben azonban tudatosul benne osztályhelyzete, és szervezkedni kezd a tőke rendje ellen, ez esetben proletárként már valóban nincs hazája és nincs mit védenie állampolgárként, hisz totalitásában harcol a kapitalizmus ellen. Egyébként a proletár illetve munkás jelző pontatlan, következetlen használatának hagyományát az IKCS kritikátlanul átveszi Marx és Engel s írásaiból.

A következő kritikánk a „burzsoá marxizmus” fogalmával kapcsolatos. AZ IKCS ugyanis ezzel a fogalommal különbözteti meg ezt a jelenséget az általuk feltételezett, de le nem írt „proletár marxizmustól”. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ezt az álláspontját az IKCS azóta meghaladta - bár a tézisekben érintetlenül hagyták a szöveget! - nyilvánvalóvá kell tennünk, ha kell ezerszer is elismételve, hogy a marxizmus annak ellenére, hogy megannyi kommunista nevezte magát marxistának (lásd pl. a tanácskommunizmus történetét), valójában nem több és másabb, mint bármelyik burzsoá ideológia, tehát nem lehet „proletár”. Ez még akkor is igaz, ha bizonyos felismerései tartalmasabbak és mélyenszántóbbak, mint a szokásos burzsoá tudományos modellek. Nyilván különbséget kell tenni a valóban kommunista militánsok között, akik magukat marxistának nevezték (Pannekoek és a többi tanácskommunista elvtársunk) és a magukat marxistának nevező, de a kapitalista rendszer keretein belül mozgó szociáldemokrata-bolsevik áramlat (Kautsky, Plehanov, Lenin szociáldemokrata-bolsevik marxizmusa), vagy pl. a Frankfurti Iskola új baloldali marxizmusa között. A marxizmus és a kommunizmus között a döntő különbség a következő: a marxizmus mint burzsoá kritikai modell különböző színvonalon, de csak analizálja a kapitalista társadalmat, reformista receptjei a teljes felforgatás szintjéig nem jutnak el, ezzel szemben a kommunista harc az elméletből átvált gyakorlatba és alapjainál fogva akarja és fogja szétverni a tőkés világot! Kommunista szempontból nem a marxizmusok minősége, hanem az osztályfrontok valósága a perdöntő. A tanácskommunisták, vagy az első szituacionista nemzedék tagjai, meghaladva a marxizmus korlátait, valóban kommunista militánsok voltak. Ebből nyilvánvalóvá válik, hogy a kommunisták nem marxisták és viszont. Másfelől sok kommunista azonosítja Marxot és a marxizmust, ami teljesen téves megközelítés. Ugyanis az adott időszak osztályharcainak gyakorlatából kikristályosodó elméleti-gyakorlati következtetések nem egy személy individuális felismeréseinek következményei, hanem a proletárharc kollektív eredményeiből jöttek létre. (Ezért is írja egy helyütt Karl Korsch, hogy Marx csak egy a munkásosztály szocialista mozgalmának elődei, alapítói és továbbfejlesztői közül. Ugyanolyan fontosak az úgynevezett „utópisztikus szocialisták”, Thomas Morustól a jelen időkig, vagy az osztályharcos militánsok milliói az idők folyamán - egészítjük ki Korsch gondolatsorát). A marxizmus ezzel szemben éppen a proletárharcok felismeréseit, eredményeit individualizálja és teszi meg pápájává Marxot, alattvalóivá pedig a beavatott „udvari bolondokat” (elég, ha csak Lenin Marxról szóló eszmefuttatásait átolvassuk).

Végül megjegyezzük, hogy a szöveg hibás módon „kommunista baloldalról” beszél, hisz a kommunizmusnak nincsen baloldala. E fogalom tarthatatlanságát már kimutattuk a közelmúltban kiadott brosúránkban („…a kommunizmus gyermekbetegsége”?, avagy: Egy szocdem revizor ámokfutása az osztályharc világában), így ezt a kérdést itt csak röviden érintjük. Az elvtársak figyelmeztetik az olvasót, hogy a kommunista nyelvezet és fogalomtár nem ugyanazt jelenti a kommunisták és a „átlagpolgár” számára, valamint, hogy más nyelveken más tartalmat fejezhet ki egy-egy osztályharcos fogalom. Ehhez hozzátesszük, hogy - a nyelvi gátakon túl, a tényleges tartalomra téve a hangsúlyt -, fogalmainkat, amelyeket az osztálytársadalom viszonyai között lefolytatott harc hozott létre, folyamatosan tisztáznunk és centralizálnunk kell csakúgy, mint harcunk akármelyik más aspektusát. Mivel az elmúlt évtizedek bolsevizmusa e téren is bábeli zűrzavart teremtett, így tisztázási törekvéseink révén következetesen és kitartóan újra és újra meg kell határoznunk magunkat, tisztázni kell történelmileg és társadalmilag kialakított militáns fogalomtárunkat, úgy hogy közben semmilyen engedményt nem teszünk „az értelem bajnokainak, a kákán is csomót keresőknek és egyéb fennhéjázó posztmodern unatkozóknak”.

 

Kommentárok a Tézisekhez

(Az általunk megadott számozás természetesen kapcsolódik a szöveg számozott téziseihez, így megjegyzéseink azokra vonatkoznak.)

 

2. Az IKCS ebben a tézisben tévesen a cseréből vezeti le a termelés átalakulását (ez a hiba egyébként a későbbiekben a 11. és 42. tézisnél is visszaköszön), miközben a kettő közötti ok-okozati összefüggés ennek épp a fordítottja. A csereérték alapja ugyanis nem közvetlenül a közösségek közötti csere, hanem maga a termelés. Ahogy Marx a Grundrissében összefoglalóan megállapítja: „Meghatározott termelés tehát meghatározott fogyasztást, elosztást, cserét határoz meg s e különböző mozzanatok egymáshoz való meghatározott viszonyait. Persze a termelést, egyoldalú formájában, magát is meghatározzák a többi mozzanatok.” (MEM 46/I. 25.o) Engels szerint a csere kialakulásában az volt a döntő lépés, hogy a vadászatból az állatok megszelídítésével kinőtt az állattenyésztés – „ez volt a munka első nagy társadalmi megosztása” -, aminek köszönhetően a pásztortörzsek több és más létfenntartási eszközt kezdtek el termelni (tej, hús, állatbőr, fonott, szőtt cikkek). „Ezzel első ízben vált lehetővé rendszeres csere.” „Eredetileg törzs cserélt törzzsel, kölcsönösen a nemzetségi elöljárók révén; amikor azonban a nyájak különtulajdonba kezdtek átmenni, mindinkább túlsúlyra jutott az egyedi csere, s végül egyetlen forma lett.” (MEM 21. 141-142.o). Tehát látható, hogy a termelésen belül jelentkező munkamegosztásnak van meghatározó szerepe a csere, majd a csereérték kialakulásában és így a közösségek felbomlásában. Ennek folyamata a következőképpen teljesedik ki: Az i. e. IV. évezredben Nyugaton a Szahara és a Földközi-tenger, keleten a Tarr-sivatag és a Himalája, északon az Eurázsiai-hegység, a Balkán-hegység, a Kaukázus, az Elburz és a Hindukus, délről pedig a Ráktérítő határolta területen elkezdődött egy olyan folyamat, amely az ősközösségi társadalmak felbomlásához vezetett. A rézolvasztási technikák elsajátításával bővülnek a földművelő technikák, kiépítik az öntözőcsatornákat. Megjelenik az eke, amely pl. összeforrasztotta a földművelést és az állattenyésztést; összességében növekedni kezdett a termelékenység, a kézművesség technikai fejlődése is felgyorsult. A takács, a fémöntő és fazekasmesterségek úgyszintén kifejlődtek, a termelés fejlődése nagyobb szakosodást követelt. A növekedő (fejlődő) termelés szakosította a tevékenységeket és kialakult a társadalmi munkamegosztás. Ezek a körülmények a csere kibontakozását vonták maguk után egyes közösségek és törzsek között, melyek a termelés egyik vagy másik ágára szakosították magukat. Az Eufrátesz és a Tigris völgyébe pl. eljutott a kaukázusi obszidián, az iráni réz, stb. A termékek felhalmozása és a gazdaság gyarapodása, ami egyenlőtlenséget hozott létre a különböző földrajzi helyeken élő közösségek között, megszülte a maga különböző rablóhadjáratait is. A háború pedig a meggazdagodás egyik eszközévé vált. Ez a folyamat természetesen nem volt lineáris, megszakítások nélküli és a különböző területeken eltérő ütemben ment végbe. Azonban ehelyütt nem célunk, hogy kommunista szemszögből feldolgozzuk az emberiség őstörténetének ezen utolsó fejezetét… 

 

4. Habár igaz, hogy az általánossá vált árutermelés rendszere, tehát a kapitalizmus jelentősen különbözik valamennyi pre-kapitalista termelési módtól, amennyiben az előbbi a bérmunka rendszere révén minden emberi tevékenységet az árutermelésnek rendelt alá, azonban nem lehet a kapitalizmus előtti különböző társadalmi formákat összemosni, idealizálni őket és azt állítani, hogy ezekben „az emberek mindig önmagukat tekintették a termelés céljának; a csere nem más, mint eszköz.” Ez ugyanis csak jelentős megszorításokkal érvényes. Marx A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalaiban ezekről a társadalmakról általánosságban szólva leírja, hogy a pre-kapitalista „formákban, amelyekben a földtulajdon és mezőgazdaság a gazdasági rend bázisa…a gazdasági cél használati értékek termelése” (MEM 46/I. 364.o). „A tulajdon tehát eredetileg – és így az ázsiai, szláv, antik, germán formájában – azt jelenti, hogy a dolgozó (termelő) (illetve magát újratermelő) szubjektum úgy viszonyul termelése, illetve újratermelése feltételeihez, mint amelyek az övéi. Ezért különböző formái is lesznek aszerint, hogy milyenek e termelés feltételei. Maga a termelés a termelő újratermelését célozza a termelő ezen objektív létezési feltételei között és velük együtt” (uo. 374.o). Azonban már ezekben a társadalmakban megjelennek azok az elemek, amik egy hosszú történelmi folyamat eredményeként az általános árutermelésben csúcsosodnak ki. Mindezekben ugyanis adva vannak a bérmunka kifejlődésének csírái, tudniillik „a szabad munka elválasztása megvalósításának objektív feltételeitől – a munkaeszközöktől és a munkaanyagtól” (uo. 355.o). Az említett pre-kapitalista társadalmak mindegyikében jelen van az idegen munka feletti rendelkezés (rabszolgaság, kényszermunka, jobbágyság, hűbériség, stb.), amit élőmunkaként, illetve különböző adók, terményjáradékok formájában sajátítanak el. Az uralkodó osztály ezekhez, mint használati értékhez jut hozzá, és döntően saját magának, mint uralkodó osztálynak a fenntartására (államgépezet működtetése, háborúk finanszírozása, a hatalom reprezentációs költségeinek fedezése, stb.) és személyes szükségleteinek kielégítésére fordítja. Az ókori államok által folytatott kiterjedt távolsági kereskedelem révén viszont az árutermelés és a vagyonfelhalmozás is megjelenik. Ugyancsak a világtőke létrejöttének irányába hat – ahogyan azt a 3. tézisben említik - a vándorkereskedelem és az uzsoratőke megjelenése. A csereérték uralkodóvá válásával, a közösségi földtulajdon különböző formáinak felbomlásával, és így a „szabad munka” létrejöttével pedig a pénz felhalmozása válik meghatározóvá.

 

7. Valóban, az osztályharcok folyamán a kapitalizmust megelőző korokban nem létezett olyan, nem az utópia labirintusaiban tévelygő forradalmi program, amely totalitásában proklamálja és gyakorlati cselekvése által előrevetíti a kommunista társadalmat - nem létezett, mert nem létezhetett. Engels A német parasztháború című művében így ír a münzeri mozgalomnak az adott kor anyagi feltételei folytán fennálló korlátairól: „Nemcsak az akkori mozgalom, hanem az egész század sem volt érett azoknak az eszméknek a megvalósítására, amelyekről benne magában is csak homályos sejtelmek éltek. Az általa képviselt osztály nemhogy teljesen kifejlett és az egész társadalom leigázására és átalakítására alkalmas lett volna, még csak keletkezőben volt. Annak a társadalmi átalakulásnak, amely Münzer képzeletében élt, még olyan kevéssé volt meg az alapja az adott anyagi viszonyokban, hogy ezek a viszonyok éppenséggel olyan társadalmi rendet készítettek elő, amely homlokegyenest ellentéte volt annak, amelyről ő álmodott. Amellett pedig kötötték a krisztusi egyenlőségről és az evangéliumi vagyonközösségről mondott addigi prédikációi; legalább kísérletet kellett tennie megvalósításukra. Proklamálta az összes javak közösségét, mindenki egyenlő munkakötelezettségét és minden felsőbbség megszüntetését” (MEM 7. 389-390.o). A totalitásra való törekvés hiányával kapcsoltban meglehetősen árulkodóak a középkori reneszánszbeli egyenlősítő utópiák. Morus izgalmas színtere egy sziget, Campanelláé a Napváros, amely ugyan allegória is, de mégiscsak város. Az utópia szigetig, államig terjed (a különféle balos föderalista nyúlványok alapjaikban ezen utópiák közvetlen leszármazottai és komikus véglényei 400 évvel később…), a kommunizmus totalitása azonban az emberi társadalom totalitása.

 

12. Minderről bővebben: az Internacionalista Kommunista Csoport Kommunizmus című magyar nyelvű folyóiratának 3. 1996-os számában olvasható A demokratikus szabadságjogok legendája ellen címen megjelent írás, illetve Jacques Camatte: A demokratikus misztifikáció / Barikád Füzetek 2006.

 

25. E tézis utolsó bekezdését árnyaltabbá téve, arról van szó, hogy a munkásmozgalom összes kísérlete lezajlott. A föderalista „kísérleti nyúlnak” és az önigazgatói „kísérleti egérnek” pusztulnia kell, mert a XX. században végbement forradalmi hullámok megmutatták, hogy osztályunk saját dolgát, helyzetét nehezítette meg, amikor a hamis tudat foglyaként olyan gyakorlati célokat próbált megvalósítani, melyek valójában az önkorlátozást és a kapitalista társadalom újratermelését jelentik. Ezerszer és ezerszer beigazolódott, hogy az árutermelés társadalmának egyetlen mozzanatát sem emelhetjük be a forradalmi gyakorlatba, anélkül, hogy ezzel ne növelnénk a régi rend visszatagozódásának lehetőségeit.

Emellett szükségesnek tartunk néhány rövid magyarázatot, hozzáfűzést is egyes fogalmakkal kapcsolatban. Formális pártok alatt nem a proletariátus befogására létrehozott számtalan hagyományos szociáldemokrata, illetve bolsevik (ami a szociáldemokrácia balszárnya) szervezet értendő, hanem azok a valódi proletárcsoportok, amelyek a történelmi értelemben vett kommunista párt konkrét időben és térben jelentkező szervezeti megnyilvánulásai, amik lehetnek különféle csoportok, szövetségek, pártok, mint például a Kommunisták Szövetsége, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD), stb. Erről bővebben a Communism, No. 2 1985. májusi számban a Contribution to the so-called question of the party című cikkben lehet olvasni. Ezen kívül, a szöveg már ezen a ponton utal arra, hogy az IKCS elfogadhatónak tartja az úgynevezett proletárállamot, mint a proletariátus osztályszervezetét, melynek révén az diktatúráját gyakorolja. Ezt a kérdést a 44. és 45. tézisben bontják ki részletesebben, így az ezzel kapcsolatos kritikánkat az említett pontoknál fejtjük ki.

 

26. A forradalmi defetizmus részletesebb kifejtéséhez lásd a Kommunizmus folyóirat 6-os magyar nyelvű számában A háborúval szembeni forradalmi álláspont mindig ugyanaz marad: A „forradalmi defetizmus”! címmel megjelent szöveget, vagy az IKCS teljességre törekvő cd-romját, amely beszerezhető tőlünk vagy tőlük.

 

30. A munkástanácsok, munkásdemokrácia (önigazgatás) részletesebb kritikáját a Barikád Kollektíva 1956-os cd-romján olvashatod (a cd-romot tőlünk kérheted, vagy a csoport honlapján is megtalálod a szöveget).

 

32. Ahogyan a tézis említi, a proletariátusnak, mint a tőkés rendszert megsemmisítő történelmi tényezőnek a tagadása többféle formában jelentkezhet. Érdemes ezekről az ellenforradalmi ideológiákról, mint a proletárharc befogásában továbbra is szerepet játszó tényezőkről, részletesebben szót ejteni. Az immediatizmus a közvetlen valóság foglyává válást, az egyetemes, történelmi perspektíva elvesztését jelenti. Ez a szemlélet figyelmen kívül hagyja a kapitalizmus ellentmondásainak egyetemességét, változatlanságát, a proletariátus harcának történelmi meghatározottságát, folytonosságát és így a jelen harcait elválasztja attól a történelmi mozgástól, ami a kapitalizmus megsemmisítése felé vezet és amely történelmileg a proletariátusban foglaltatik benne. A gradualizmus a proletárharc céljainak „fokozatosságát” szorgalmazó gyakorlat és ideológia, ami a közvetlen és a történelmi célokért való harcot kettéválasztja, annak érdekében, hogy a reformokért folytatott küzdelmet tegye meg a proletariátus céljává, amely küzdelem és annak a kapitalista rendszeren belül elért eredményei úgymond segítik majd a forradalmi harc fokozatos megalapozását. Az evolucionizmus a fejlődés ideológiája, a felforgatás történelmi szükségszerűségének tagadása, ami a kapitalizmus bizonyos fázisait úgy próbálja meg feltüntetni, mint amelyek ideig-óráig lehetővé tették a proletariátus fejlődését a kapitalista társadalmon belül és ezzel megpróbálja elmosni a burzsoázia és a proletariátus közötti szembenállás totális jellegét. A fatalizmus az egyetemes társadalmi folyamatok „végzetszerűségében”, a proletariátus tudatos és akaratlagos cselekvésétől való „függetlenségében” való hit; ami ilyen módon megpróbálja kiiktatni a harcoló proletariátust a társadalmi folyamatok döntő tényezői közül – ez gyakran a kapitalizmus „automatikus” összeomlásáról szóló mechanikus-materialista ideológiák formájában jelentkezik -, ami által a proletariátus történelmi harcának egészét tagadja.

Még annyit szükséges megjegyeznünk, hogy a hanyatláselméletekről szóló kritika elsődleges címzettje az ICC (Nemzetközi Kommunista Áramlat), amelynek bolsevik, tanácskommunista egyvelegű programja szintén a hanyatláselméletre épül.

 

34. Az említett tőkés államok ideológiája nem a „marxista kifejezésekkel” él vissza – hiszen azok a burzsoá tudományosság fogalmi apparátusához tartoznak -, hanem ezek a burzsoá frakciók a proletárharc befogása, leszerelése érdekében magukat a munkásosztály autentikus képviselőjeként, kapitalista rendjüket pedig a munkásosztály földi Kánaánjaként próbálják meg feltüntetni. Ideológiai síkon a proletariátus történelmi harcában létrejött fogalmakat igyekeznek kisajátítani, hogy uralmukat ezzel legitimálják a munkásosztály előtt. Ezért pofáznak folyton „szocializmusról”, „osztályharcról”, stb.

 

35. A szocializmus vagy kommunizmus s a proletariátus történelmi mozgalma, amely antagonisztikus ellentétben áll a kapitalizmussal, tehát a burzsoázia egészével, és amely mindezek megsemmisítésével megszervezi a kommunista világközösséget, a valódi emberi Gemeinwesen-t. Ebből adódóan nem beszélhetünk „burzsoá szocializmusról”, csak a proletariátus harcát korlátozó, befogó ellenforradalmi ideológiákról, mozgalmakról, melyek a szociáldemokrácia történelmi alakváltozatai. Hiszen mindig is a szociáldemokrácia „hitelesítette” a tőke világát a munkásosztály előtt, a célból, hogy rávegyen minket arra, hogy elidegenedett termelőerőként vállaljunk szerepet a demokrácia komédiájában, hogy szavazópolgárrá, ágyútöltelékké, fontolgatva haladó családapává és anyává váljunk. Ennek érdekében a különféle szocdemek mindig a munkásosztály érdekeire hivatkoznak, retorikájukat ennek megfelelően alakítják ki, és akikre valóban igaz az, amit az IKCS ír, miszerint „minden pillanatban a tőke rohamcsapatainak szerepét töltik be a burzsoá rend fenntartása érdekében”. Guy Aldred egyik Bakunyinról szóló eszmefuttatásában azért szapulja Marxot, mert annak tevékenységében mindig nyitva maradt a kiskapu a szociáldemokrácia felé, és ennek kisugárzása eredendően megmérgezte a marxi indíttatású mozgalmat. Még későbbi elvtársainknál, a tanácskommunistáknál is folyton visszaköszön ez az átkos hagyaték, amikor eltévednek az önigazgatás országútjain.

 

36. A nevek és áramlatok felsorolását még hosszasan lehetne folytatni. Nyilvánvalóan ide soroljuk az önbefogó kísérleteket is, azokat a szubkulturális, zöld, „autonóm” életmód-bohózatokat is, amelyek a kapitalizmus bendőjében lelnek rá a közösségre, arra a misztikus hűtőgép rendszerre, amely lefagyasztja a cselekvést, amely a kivívott helyzet fenntartására fordítja energiáit. Az ál-házfoglalóktól a mai úgynevezett „anarchista” csoportokig húzódik a sor, amelyek a fentiek szellemében ügyködnek. Bordiga egyik megnyilatkozásában az „anarchistákat” korunk szociáldemokráciájának nevezte - találóan. A valódi anarchizmusnak ehhez semmi köze. A témához háttérnek: Anarchizmus - a harc folyik tovább… (Nyomtatott alakban megrendelhető tőlünk, máskülönben honlapunkon is olvasható a szöveg). 

 

39f  A „burzsoá szocializmus” fogalmával kapcsolatos kritikánkat lásd a 35. tézis kommentárjánál.

 

40. A kommunista harc munkaellenességéről a Kommunizmus című magyar nyelvű folyóirat 3. 1996-os számában az Emberi tevékenység a munka ellen címmel megjelent cikkben, illetve a Barikád Kollektíva Május 1. cd-romján és természetesen Marx és Engels: A német ideológia című művében olvashatsz bővebben.

 

43. Az IKCS már a bevezetőben említi a terrorizmust, mint a proletariátus harci eszközét, és ebben a pontban is a proletárharc egyik formájaként beszélnek róla – ide sorolják az egyéni akciókat is -, ami nem különíthető el a munkásosztály által végrehajtott erőszakos akcióktól. Ezt több szempontból is problémásnak tartjuk. Először is a szövegből egyáltalán nem derül ki, hogy az IKCS mit ért terrorizmus alatt, ezzel pedig lehetővé válik, hogy egyrészt mindenki azt gondoljon ezen fogalom mögé, amit szeretne, másrészt pedig ez alapján mindenfajta erőszakos akció igazolhatóvá válik, amennyiben azt a munkásosztály tagjai hajtják végre. Pedig - ahogy a következő pontban nagyon is helyesen rámutatnak - valójában csak az adott erőszakos akció formája és valódi osztálytartalma alapján ítélhető meg hogy forradalmi, vagy ellenforradalmi tettről van szó. A történelmi tapasztalatok alapján egyértelmű, hogy a proletárharcnak tömegereje, egységessége és világméretű kiterjedése által kell győzedelmeskednie; a terrorizmus - beleértve az egyéni akciókat - ezzel szemben, még ha a proletárok összérdekeire hivatkozik is (ebben a kritikában nyilvánvalóan nem térünk ki a különféle szélsőjobboldali és etnikai alapú/szeparatista terrorizmusra) elkülöníti magát a proletariátus általános harcától, ennek megfelelő ideológiákat hirdet, mint például a 43b tézisben említett példamutató akciókra, a fegyveres propagandára való hivatkozás. Ezekből kiindulva magára egyfajta „forradalmi avantgárdként” tekint, és vagy nem számol a tömeges proletárfelkelés lehetőségével, és hamis módon a forradalmat maga akarja megvívni, vagy akcióival éppen a tömeges felkelést igyekszik kiprovokálni, az objektív körülményeket erre „éretté tenni”, a forradalmi tudatot kívülről bevinni a munkásosztályba – mindkét forma az önfelszámolás útja, az üres akcionizmus ellenforradalmi gyakorlata. Mindezeknek megfelelően a terrorizmus, az egyéni akciók csupán a kapitalista társadalom egyes intézményeit, személyes képviselőit támadják, és így gyakorlatuk, valamint különféle ideológiáik révén fenntartják a proletár tömegektől való elkülönültségüket. Ezért tehát ezek az akciók a fegyveres reformizmus fogalmával írhatók le, melyek a proletariátus radikálisabb elemeit befogják, a burzsoá frakcióharcok eszközévé teszik, és ez által felszámolják az autonóm proletárcselekvést. Így a terrorizmus és az egyéni akciók elkülönítése a proletárok forradalmi erőszakától semmiképpen nem „az ellenforradalmi ideológia cinikus megnyilvánulása”, épp ellenkezőleg, ez a proletariátus történelmi tapasztalatainak levonását és ezek alapján a fegyveres reformizmussal kapcsolatos illúziókkal való leszámolást jelenti.

 

44-45. Az IKCS szerint a proletariátus a proletár világállam („fél-állam”) formájában gyakorol diktatúrát a kapitalista termelési viszonyok felett, számolja fel azokat és érvényesíti az emberi szükségletek uralmát. A proletár világállam a tézisekben, mint az osztályuralom szerve, azaz mint a párttá szerveződött proletariátus jelenik meg, melynek célja „a reakció minden erejének a forradalmi terror által való elfojtása”, ami kifejlődésében, kiterjedésében számolja fel a tőkét, a bérmunkát, a burzsoá államot, és saját magát. A kommunizmus a demokráciával szemben című szövegében ezt a folyamatot az IKCS így részletezi: „Amikor ez az ellentmondás szétveti magát (tudniillik a kommunista mozgalom és a demokrácia közötti szembenállás – Barikád Kollektíva) és a forradalmi proletariátusnak sikerül magát uralkodó osztályként megszerveznie (a kommunista forradalom a proletárdiktatúrához vezet, aminek célja a bérmunka megszüntetése), ez az uralkodó osztállyá való szerveződés, amit a kommunisták vezetnek, diktatórikusan valósítja meg a kommunista programot, egyre erőteljesebben kényszeríti rá a társadalom egészére az érték megsemmisítését, az uralkodó osztálynak a kiterjesztését és ennél fogva ez utóbbinak, mint elkülönült szférának a megszüntetését (a tagadás tagadása). Ennek a társadalmi folyamatnak az eredménye az osztálynélküli és államnélküli kommunista társadalom kifejlődését jelenti. Minél inkább megerősödik a bérmunka eltörlését célzó proletárdiktatúra, ez minél jobban megerősíti a nevezetes fél-államot („fél”, mivel az önmagának, mint közvetítésnek, mint részleges és elkülönült szférának az elhalása felé halad), annál inkább megsemmisül a demokrácia, az egyének atomizáltsága és elősegíti az új közösség megjelenését/általánossá válását, melynek előképe a kommunista párt, ami az egész átmeneti folyamatot vezeti. Így minél inkább győzedelmeskedik a kommunista forradalom, annál teljesebb a kapitalista diktatúra lényegének, a demokráciának a megsemmisítése”. A Proletárdiktatúra a bérmunka megszüntetéséért című szövegben szintén kijelentik, hogy „A tőke megsemmisítése és a kommunista társadalom felépítése nem lehetséges egy átmeneti időszak nélkül, melyben az állam nem lehet más, mint a proletariátusnak uralkodó osztállyá való szerveződése”. A felkelés első sikereit követően a proletariátus megkezdi diktatúrájának kiépítését, hogy szembeszálljon az ellenforradalmi kísérletekkel és felszámolja a tőkés társadalom anyagi alapjait. Ahogyan a szöveg fogalmaz: „Természetesen a felkeléstől kezdve a proletariátus megerősítheti magát, mint állami erőt, annak az országnak vagy országcsoportnak a kommunista pártja, ahol a felkelés győzött, irányítja az ellenforradalmi erők szisztematikus leverését és egy sor olyan intézkedést tesz, amelyek arra irányulnak, hogy támadást intézzenek a tőke és a bérmunka alapjai ellen”. Ezzel az erővel szemben a tőke megpróbálja majd újjászervezni államát, hogy hatalmát ismét kiterjessze a társadalom felett - ebben a kísérletében pedig számíthat a többi kapitalista állam támogatására is. Ezért „A proletárállam legfontosabb feladata akkor az lesz, hogy mint a tőkével szembeni ellen-állam erősítse meg magát: a tőkét fenntartó alap megsemmisítése és a társadalomnak proletár alapon való megszervezése pontosan ugyanaz.” Minél inkább kifejlődik a proletár állam, minél erősebben támadja a tőke alapjait és irányítja a kommunista társadalom felé való átmenetet, annál inkább létezik, mint nem-állam. „Ez a proletár állam az, ami egyszerre egy anti-burzsoá állam, és amely magában foglalja minden állam tagadását; ez az állam az, aminek el kell halnia.”

A proletárállamról írottakkal kapcsolatban látható, hogy az IKCS hibás módon ragaszkodik a Kommunista Kiáltvány azon tarthatatlan kijelentéséhez, amely az államról, mint „az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus”-ról beszél. Ez a fajta kritikátlan ismételgetése azoknak a téziseknek, amelyek már akkoriban sem állták meg a helyüket, nem segíti elő a kommunista program tisztázását, sőt a történelmi tapasztalatok fényében azt is kijelenthetjük, hogy ez igencsak veszélyes fegyvert ad az ellenforradalom kezébe. Egyrészt az IKCS-val szemben mi azt gondoljuk, hogy azért mert a proletárdiktatúra időszakában a proletariátus még létezik, mint elkülönült szféra, ez nem jelenti azt, hogy a tőkés rendszer gazdasági, társadalmi, politikai, katonai, stb. alapjainak megsemmisítését állami erővé szerveződve hajtja végre. Ez nem lehetséges, ugyanis ahogyan Engels fogalmaz, az állam „a társadalom terméke meghatározott fejlődési fokon; annak bevallása, hogy ez a társadalom megoldhatatlan ellentmondásba bonyolódott önmagával, kibékíthetetlen ellentétekre hasadt, amelyeknek megfékezésére képtelen. Hogy azonban ezek az ellentétek, az ellenkező gazdasági érdekű osztályok ne emésszék fel magukat és a társadalmat meddő küzdelemben, ahhoz egy látszólag a társadalom felett álló hatalom vált szükségessé, amely az összeütközést tompítja, a 'rend' korlátain belül tartja; és ez a társadalomból származó, de fölébe helyezkedő, tőle mindjobban elidegenülő hatalom az állam.” (MEM 21. 150.o) A tőkés rendszert megsemmisítő proletárdiktatúra gyakorlása esetében a proletariátusnak nem kell egy, az illuzórikus közösségiségre alapozott elkülönült szervet létrehoznia, hogy magát a közösség érdekeinek képviselőjeként mutassa be, mert az emberi nem érdekeit juttatja érvényre, és éppen azt az ellentmondást szünteti meg – a magántulajdont, a bérmunkát, az antagonisztikusan szembenálló osztályokat – ami történetileg kikényszerítette az államnak, mint a status qou-t fenntartani hivatott szervnek a létrejöttét. Eközben a proletariátus a kommunista programot diktatórikus eszközökkel érvényesíti, erőszakos módon lép fel a tőkés rendszerrel, az ellenforradalom minden kísérletével szemben, kiterjeszti uralmát és ugyanebben a folyamatban önmagát, mint elkülönült szférát is felszámolja, ami az osztálynélküli, államnélküli társadalom felépítéséhez vezet. Tehát ebben a folyamatban a párttá, azaz osztállyá szerveződött proletariátus a burzsoáziával szembeni világméretű ellenerőként hozza létre magát, azonban nem hív életre új állami struktúrákat.

Mindezeken túl ennek a tézisnek az elfogadása és propagálása igen veszélyes is. A proletárállam követelésével ugyanis lehetőség nyílik arra, hogy a felkelés időszakában színre lépjenek a „legradikálisabb” burzsoá frakciók, a szociáldemokrácia baloldali erői, amelyek a proletármozgalom egyes részeinek befogása révén átveszik a burzsoá állam irányítását – amit az állítólagos proletárállam létrehozásaként igyekeznek feltüntetni – és ennek segítségével számolják fel a forradalmi mozgalmat. Az 1917-23-as forradalmi hullám során több példát is láthattunk arra, hogy a bolsevik ellenforradalmárok Magyarországon és Oroszországban is a végtelenségig pofáztak a burzsoá állam megsemmisítéséről (Lenin egy egész könyvet szentelt a „burzsoá állam megszüntetéséről”, é s a „proletárállam elhalásáról” szóló fejtegetéseinek), majd mikor lehetőségük nyílott rá, átvették az államgépezet irányítását (azt se felejtsük el, hogy 1918. januárjában Oroszországban a bolsevikok csak azután oszlatták fel az Alkotmányozó Gyűlést, hogy több hónapos választási hadjáratukat követően sem sikerült többséget szerezniük benne!), magukat „munkáskormánynak” kiáltották ki és ettől fogva még hatékonyabb módszerekkel végezhették a proletárharc felszámolását. Mindezt pedig az úgynevezett átmeneti időszakban állítólag elengedhetetlenül szükséges proletárállam nevében. Tehát a proletárállam létrehozásának jelszava objektíve soha nem jelenthet többet, mint a tőke azon kísérletét, hogy a forradalmi válság időszakaiban a fentebb említett módon átstrukturálja működését és ilyen módon biztosítsa a kapitalista viszonyok fennmaradását.

 

52. A szöveg többször használja a forradalmi káderek kifejezést, amivel kapcsolatban - a félreértések elkerülése végett -, fontos néhány rövid megjegyzést tenni. A magyar nyelvterületen elterjedt közkeletű értelmezéssel szemben ebben az esetben természetesen nem a szociáldemokrata-bolsevik vezetőség által felszentelt, a proletariátus forradalmi útra való terelésére érdemesnek nyilvánított „hivatásos forradalmárok” – akik a tudatosság fő letéteményeseinek, és így a „szegény, tanácstalan” munkásosztály gyámolítóinak szerepében tetszelegnek - gyülekezetéről van szó. A tézisek egyértelművé teszik, hogy az IKCS annak a folyamatnak a meghatározó elemeiről beszél, amiben a proletariátus harci közösségéből megszerveződő kommunista párt, azaz az osztállyá szerveződött proletariátus – a történelmi determinációk tudatos felvállalásával – a kommunista program alapján szerveződve létrehozza egységes nemzetközi vezetését. Tehát a forradalmi káderek, a kommunisták, azaz a proletármozgalom tudatos, szervezetten cselekvő részei a kommunista programon alapuló vezetést érvényesítenek a proletariátus harcán belül, azaz e köré centralizálják azt, és így magukra vállalják a feladatot, hogy a kommunista világpárt felépítésének folyamatát és a forradalmat – nem mint a harcoló proletariátustól elkülönült hivatásos vezérek, hanem, mint a proletárharccal szerves egységben cselekvő élcsapat! - vezessék.