Vita a Nemzetközi Kommunista Áramlattal (ICC)



Az ICC-vel négy éve kezdtünk vitát, aminek a folytatására idén október elején került sor. Minket vitára inspirált az a tény is, hogy olvastunk egy cikket a World Revolution nyári számában, amely Lenint, a forradalom hentesét az internacionalizmus hős zászlóvivőjének állítja be. A vita három témát foglalt magába:

1) a bolsevizmus és kommunizmus viszonya, az ún. „baloldali frakciók” (az ICC álláspontjáról persze már a cikk, aminek egy betűjével sem értettünk egyet, is eléggé tanúskodott);

2) az ICC hanyatláselmélete;

3) a jelenlegi helyzet.

Nem számítottunk arra, hogy el tudjuk tántorítani őket álláspontjuktól, és ők nekünk ugyanezt mondták. Mégsem tartjuk a vitát feleslegesnek, mert a tisztánlátás végett az álláspontokat sikerült egyértelművé tenni: ők arra mennek – beragadva a bolsevizmus látásmódjába, befalazva az ál-proletár misztikába –, mi pedig erre – valódi osztályharcos frakcióként remélhetőleg túllépve a múlt lidérces árnyain… Szívesen vitatkozunk olyan marxistákkal, akik sohasem értették meg az osztályharcot, és tulajdonképpen ugyanazt mondják, mint mi, csak fordított előjellel – ugyanis számukra az anarcho-kommunista harc (tényleges nevén az osztályharc) kispolgári, modernista eltévelyedés. (Az Internacionalista Kommunista Csoportot sajtótermékeikben rendszeresen leanarchistázzák. Ha valaki ismeri a fenti csoport tevékenységét, akkor könnyen ráébred arra, hogy egy ténylegesen kommunista-anarchista csoportot szándékoznak megbélyegezni az „anarchista” jelzővel, pusztán azért, hogy Marx előimádkozói előtt lejárassák – ősi szocdem szokás szerint ugyanis mindenkit, aki tőlük „balra” áll, ezzel a jelzővel illetnek. A másik eshetőség, hogy az IKCS-t valóban antiproletár csoportnak tartják, ami az ICC-re nézve ugyanolyan terhelő. Jó példa az imént kezünkbe került, az International Review-ba átvett cikk a piquetero-mozgalomról, amely pontról pontra megerősíti véleményünket az ICC sablonos gondolatmenetéről a vegytiszta forradalmisággal, a vegytiszta forradalmi elemekkel, a kispolgári anarchizmussal kapcsolatban, és arról, hogy az ICC a valódi proletárharcokat egyáltalán nem ismeri föl és félremagyarázza.)

1)

Az ICC-nek az a véleménye, hogy 1920 után a bolsevikok a burzsoázia ügynökeivé váltak. Mi ezzel nem értünk egyet, a mi számunkra nem lehetséges ilyen korszakhatárokat húzni egy alapvetően ellenforradalmi szervezet tevékenységében. Szerintük a bolsevik párt alapvetően proletár irányvonalat képvisel. Ezzel szemben a valóság az, hogy a bolsevizmus semmivel sem járult hozzá a proletariátus történelmi feladatának végrehajtásához, a bérmunka megszüntetéséhez. Ellenkezőleg, a bolsevizmus a szociáldemokrácia sivatagába száműzte az oroszországi forradalmat: a NEP-korszakkal, a bolsevizmus születésétől jelenlevő, mesterségesen táplált osztálytudat-elméletével és -gyakorlatával, az önjelölt hivatásos forradalmárok „élcsapatával”, a demokratikus (=burzsoá) centralizmussal, plusz ráadásnak még ott van Kronstadt, avagy az anarchisták 1917 óta tartó folyamatos likvidálása stb. stb. Minket nem érdekel, hogy Lenin és elvbarátai forradalmárnak képzelték magukat, amikor „áldásos” tevékenységüket folytatták (és amivel jobban visszavetették a munkásmozgalmat, mint a világ összes többi burzsuja együttvéve) – a tények nyíltan megmutatják azt, mennyire volt a bolsevizmus „proletár” jellegű… Mivel az ICC sem képes arra, hogy igazolja az igazolhatatlant, ezért ezen hazug álláspont kritikájára úgy reagál, hogy vagy a bolsevikok háta mögé bújik, vagy fordít egyet a köpönyegén, és immár a tanácskommunistánál is tanácskommunistábbnak tünteti fel magát. (Ez a vitán is egyértelműen kiderült.) Hogy is van ez? Éppen a tanácskommunizmus gyengeségeit használják fel céljaikra, és boronálják össze a bolsevizmussal. Ebből egy olyan sajátos szintézis sül ki, amiből kiderül, hogy a bolsevikok és az őket támadó forradalmárok voltaképpen ugyanazért harcoltak. Hát a tanácskommunizmus története nem ezt bizonyítja! Ld. Pannekoek, Gorter, Otto Rühle és a többiek tevékenységét – és azt, ahogyan a bolsevik házitörténészek a burzsoázia más historikusaival együtt nemes egyszerűséggel kiírták-kiirtották őket a történelemből. Egyes bolsevik történész-baglyok (akik a szürkületben kapnak szárnyra) szerint tanácskommunisták nem is léteztek, ugyanis azt olvashatjuk róluk, hogy 1920 után felhagytak mozgalmi tevékenységükkel – micsoda véletlen, éppen a bolsevizmussal való szembefordulás idején…

Ezek után nem meglepő az ICC azon tréfás húzása, hogy a „következetes bolsevikokat” teszi meg az „elfajulásuk” utáni kommunista harc kommunistáinak. Hiszen, derül ki az orosz balról írott szövegükből, a bolsevikokkal eredendően semmi baj nem volt. Akkor kezdődtek a problémák, amikor elszigetelődtek és degenerálódtak, aminek következtében szubsztitucionistákká lettek (nota bene, szubsztitucionizmusuk merőben a bolsevik hatalomkoncepcióból következik, ami többek közt a „még nem degenerálódott” Lenin Állam és forradalmában is világosan szerepel) – és az ekkor megszülető baloldali kommunista frakciók lényegében nem tettek mást, mint folytatták azt, amit a bolsevikok megkezdtek!!! Tehát az ICC szerint az igazi kommunisták – „hatalomnélküli” bolsevikok! Nem véletlenül tűzik zászlajukra Mjasznyikovékat (és az olasz balt, amelyre előszeretettel hivatkoznak) – akik ténylegesen ezt képzelték magukról. Persze ezekben a sejtekben nagyon sok kommunista volt, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a csoportoknak a bolsevizmustól csak szervezetileg sikerült elszakadniuk (ha ugyan sikerült), és hamis tudatukba beágyazódva mindvégig azonosították a kommunista harcot az „igazi” bolsevizmusért való harccal. Nem véletlen, hogy ezek a proletár elemek éppen azokat a pontokat kritizálták, amelyeket általában a kommunista mozgalom ténylegesen kritizált.

2)

Sok olyan kifejezést, melyeket Marx az emberi tevékenységek leírására használt, az emberek tevékenységét meghatározó külső, sőt „természetes” erők státuszába emeltek; így az olyan fogalmak, mint az „osztályharc”, „termelési viszonyok” és különösen „A Dialektika”, egyes marxisták elméleteiben ugyanazt a szerepet játsszák, mint amit az „Eredendő Bűn”, a „Végzet” és „A Sors Keze” játszottak a középkori misztikusok elméleteiben.”

(Fredy Perlman: A mindennapi élet újratermelése)

Mint láttuk, az ICC-nek a munkásmozgalom történetéről vallott felfogása alapvetően téves. Pl. a Párizsi Kommün és az első világháború között nem is látnak mást a „proletár oldalon”, mint a „legális munkásmozgalmat” (a II. Internacionálét), holott ez éppenséggel a burzsoázia szervezete volt a forradalmárok lefegyverzésére. Ez nem akadályozza meg őket, hogy lelkesen egyetértsenek az olasz ballal (Bilan), amikor az megállapítja, hogy a forradalom apálya idején valódi osztályharcos tevékenységet csak kis frakciók képesek folytatni. Ja persze, ez már a kapitalizmus hanyatló fázisára vonatkozik, itt már minden másképp működik…

Az ICC-nek a munkásmozgalomról vallott felfogása elválaszthatatlan a történelmi materializmus hamis, leegyszerűsítő értelmezésétől, a csoport által vallott burzsoá világnézettől. Ezt a világnézetet A kapitalizmus hanyatlása című brosúrájukban fejtik ki. Az ICC szubjektív meggyőződése szerint Marxra támaszkodik, és a hanyatláselméletet A politikai gazdaságtan bírálatához híres Előszavára hivatkozva fejti ki. Az ICC felfogása igen egyszerű: amikor a termelési viszonyok már útját állják a termelőerők fejlődésének, onnantól a társadalmi forma hanyatlik. Azonban a marxi Előszóban a felemelkedés-hanyatlás ellentétpárral nem találkozunk. Nem is találkozhatunk, mert a dialektikától idegenek az ilyesfajta merev szembeállítások. Az ICC egy néhány oldalas Marx-szövegre építi teóriáját. Az Előszó azonban csak a többi forradalmi írással és a történelemmel való összefüggésben érthető meg helyesen. Amikor Marx azt mondja, hogy „Fejlődésük bizonyos fokán a társadalom anyagi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal… Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át”, akkor ez egyáltalán nem jelenti, hogy valamilyen éles határt lehetne húzni egy termelési mód „felemelkedő” és „hanyatló” szakasza között. Hiszen pl. a kapitalizmus már születésétől csírájában magában hordozza mindazokat az ellentmondásokat, amelyek majd a vesztét okozzák. Ezek az ellentmondások fejlődésük során egyre hatalmasabb összeütközéseket teremtenek. És végül az összeütközések magukkal hozzák az alapvető ellentmondás (a magántulajdon) pozitív megoldását.

A kapitalizmus összeomlása Marxnál függ a munkásosztály akarati aktusától; de ez az akarat nem szabad választás, hanem maga is a gazdasági fejlődés által meghatározott. A kapitalista gazdaság ellentmondásai, amelyek ismételten felszínre kerülnek a munkanélküliségben, a válságokban, a háborúkban, az osztályharcokban, ismételten meghatározzák a proletariátus forradalmi akaratát. A szocializmus nem azért jön el, mert a kapitalizmus gazdaságilag összeomlik, és az emberek, a munkások és mások szükségszerűen arra kényszerülnek, hogy új szervezetet hozzanak létre, hanem mert a kapitalizmus, ahogyan él és növekszik, egyre elviselhetetlenebbé válik a munkások számára, és ismételten harcba taszítja őket, egészen addig, amíg kinő bennük az akarat és az erő a kapitalizmus uralmának megdöntésére és egy új szervezet létrehozására, és akkor a kapitalizmus összeomlik. A munkásosztályt nem az taszítja cselekvésbe, hogy kívülről megmutatják neki a kapitalizmus elviselhetetlenségét, hanem hogy maga érzi azt. Marx elmélete – mint gazdaságtan – megmutatja, hogyan lépnek fel a fenti jelenségek újból és újból egyre nagyobb erővel, és – mint történelmi materializmus – azt, hogyan szülik meg szükségszerűen a forradalmi akaratot és a forradalmi tettet.”

(Anton Pannekoek: A kapitalizmus összeomlásának elmélete)

Az ICC elemzése csupán az Előszóra koncentrál (és azt is félremagyarázza). A brosúrában azon igyekeznek, hogy az emberiség egész korábbi és jelenlegi történetét a „felemelkedés-hanyatlás” konstrukciójukhoz idomítsák, és ennek során végülis félreértik a történelmet. Ez ugyanis – mint osztályharcok története – az ősi közösségek felbomlása óta a magántulajdon által teremtett ellentmondás fejlődésének története. Ebből az ICC nem sokat vett észre. Pl. az őstársadalmakról írva az ICC egyetlen szót sem ejt arról, hogy milyen szerepet játszott ezek felbomlasztásában a közösségek közti csere.

Ahhoz, hogy az elidegenítés kölcsönös legyen, csak az szükséges, hogy az emberek hallgatólagosan az elidegeníthető dolgok magántulajdonosaiként és éppen ezáltal egymástól független személyekként lépjenek egymással szembe. De a kölcsönös idegenségnek ez a viszonya nincs meg egy természetadta közösség tagjai között, akár a patriarchális család, akár az ősi indiai közösség, akár az inka-állam stb. ennek a formája. Az árucsere ott kezdődik, ahol a közösségek végződnek, azon a ponton, amelyen idegen közösségekkel vagy idegen közösségek tagjaival érintkezésbe lépnek. De ha már egyszer dolgok a közösség külső kapcsolataiban árukká lesznek, ennek visszahatásaképpen belső életében is azokká válnak.”

(Marx: A tőke. I. könyv, I/2. A cserefolyamat. MEM 23, 89. o.)

Hogy az egyedek közötti csere létrejötte után és a termékek áruvá változtatásával milyen gyorsan érvényesíti uralmát a termék a termelőn, azt az athéniaknak meg kellett tapasztalniuk. Az árutermeléssel megjött a földnek egyedi, saját számlára végzett művelése és ezzel rövidesen az egyedek földtulajdona is. Megjött továbbá a pénz, az általános áru, amely minden más árura kicserélhető volt; de amikor az emberek a pénzt feltalálták, nem gondoltak arra, hogy ezzel ismét egy új társadalmi hatalmat teremtettek, azt az általános Egy Hatalmat, amely előtt az egész társadalomnak meg kellett hajolnia.”

(Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete. V. fejezet. MEM 21, 101. o.)

Nem foglalkozunk A kapitalizmus hanyatlásának részletes bírálatával, de megjegyezzük, hogy pl. Pannekoek A kapitalizmus összeomlásának elméletében tételesen is megcáfolta a hanyatláselméletek alapjául szolgáló Luxemburg- és Grossmann-féle nézeteket. Mi csupán azt fogjuk röviden illusztrálni, hogy az ICC történelemszemlélete mennyire absztrakt kategóriákban mozog, és mennyire figyelmen kívül hagyja az emberi társadalom valódi összefüggéseit.

Amikor megrendül a gazdaság, az egész rajta alapuló felépítmény a válság és széthullás állapotába zuhan. E széthullás megnyilatkozásai a rendszer hanyatlásának jellegzetes vonásai. Ezek a megnyilatkozások, melyeket maga a rendszer szül, az esetek többségében hanyatlási folyamatát gyorsító tényezőkké válnak. Sok burzsoá történész, aki figyelmét erre a jelenségre fordítja, arra következtet, hogy a civilizációk hanyatlásának legfőbb okai éppen a felépítményben rejlenek.” (A kapitalizmus hanyatlása. I. Az osztálytársadalmak felemelkedése és hanyatlása. – A felépítmény lerombolása.) Az ICC ezután felsorol négy jelenséget a felépítményben, melyek „jelezték mind a rabszolgatartás, mind a feudalizmus hanyatlását”, melyek közül a harmadik az „osztályharc élesedése és fejlődése”. Tehát az ICC szerint az osztályharc a felépítmény (ami egyébként egy absztrakció, és ezért hiba mereven szembeállítani az alappal!) szférájában zajlik. Csupán kísérőjelenség, amely meggyorsíthatja a rendszer bukását. Valójában azonban az osztályokat éppen a termelésben elfoglalt helyük határozza meg és állítja szembe, így az osztályharc a legszigorúbb értelemben vett gazdasági tény (is). A gazdaság mint olyan is az osztálytársadalomhoz kötődik, és annak kimúlásával maga is el fog tűnni.

Azt, hogy az ICC számára a kizsákmányoltak osztályharca mennyire alárendelt mozzanat a történelmi fejlődésben, megvilágítja egy másik idézet is: „Az éhínség, a járványok, a háborúk és káosz éveire volt szükség ahhoz, hogy az emberek kénytelenek legyenek elvetni a rabszolgatartást és a feudalizmust. Csak az ilyen, a társadalmi forma hanyatlásában gyökerező jelenségek képesek rá, hogy véget vessenek az évszázados szokásoknak, eszméknek és hagyományoknak. A kollektív felismerés mindig elmarad az objektív valóság fejlődése mögött.” (A kapitalizmus hanyatlása. II. Válság és hanyatlás. – A hanyatlás okai.) Ez misztifikáció, amely a kollektív felismerést nem úgy mutatja be, mint az objektív valóság eleven alkotóelemét, hanem mint rajta kívül álló, meglehetősen passzív elemet. És tegyük hozzá, hogy az ICC megintcsak ellentmondásban van önmagával, hiszen programjában éppenséggel ezt írja: „Az 1871-es Párizsi Kommün a proletariátus első kísérlete volt e forradalom megvalósítására egy olyan korszakban, amikor annak feltételei még nem értek meg.”

3)

Utolsóként kitértünk a jelen és a jövő osztályharcaira. Ez esetben nem kell túl sok mindent mondanunk, hiszen az ICC által átvett, a cikkünkben már említett írás a piquetero-mozgalomról némi képet ad arról, hogy mennyire (nem) ismerik föl a valódi osztályharc jelenségeit. Rávetítik a jelen proletárharcaira saját elvárásaikat (ez már tiszta idealizmus!), és ha azok nem felelnek meg nekik, akkor előhúznak egy „jól bevált” klisét… Az ideológia torzító lencséje mögött a dolgok elveszítik valódi alakjukat, és olyanokká válnak, amilyennek az ICC látni akarja őket. A kispolgárokról, lumpenekről stb. zengett ellenforradalmi frázisok minden elméleti érvnél jobban bizonyítják a dekadenciaelmélet dekadenciáját.

Amennyiben azonban a szocialista ember számára az egész úgynevezett világtörténelem nem más, mint az embernek az emberi munka által való létrehozása, mint a természetnek az ember számára való létrejövése, akkor ily módon megvan a szemléletes, ellenállhatatlan bizonyítéka a maga önmaga általi születéséről, a maga keletkezési folyamatáról… A szocializmus az ember pozitív, már nem a vallás megszüntetése által közvetített öntudata, mint ahogy a valóságos élet az ember pozitív, már nem a magántulajdon megszüntetése, a kommunizmus által közvetített valósága. A kommunizmus az állítás mint a tagadás tagadása, ezért az ember emancipációjának és visszanyerésének valóságos, a legközelebbi történeti fejlődés számára szükségszerű mozzanata. A kommunizmus a legközelebbi jövő szükségszerű alakja és energikus elve, de a kommunizmus nem mint olyan az emberi fejlődés célja, – az emberi társadalom alakja.”

(Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből)



Barikád Kollektíva, 2004.