Jean Barrot

A „renegát” Kautsky és legjobb tanítványa, Lenin

Előszó


Idestova több mint nyolcvan év telt el a proletariátus eddigi legnagyobb méretű forradalmi hullámának kirobbanása óta. Azt a képet azonban, amely az eltelt idő alatt kialakult ezekről a nagyszerű eseményekről, arról az időről, amikor osztályunk világméretekben fordult szembe a tőke és az állam uralmával, az értéktermelés diktatúrájával; nos, ezt a képet éppen a győztes ellenforradalom képviselőjének, a szociáldemokráciának és radikális frakcióinak, a bolsevizmusnak és – kisebb mértékben – az „individualista anarchizmusnak” az interpretációi alakították ki. A hamis beállításoknak, hazugságoknak és elhallgatásoknak az a tengere, amelyet ezen irányzatok ideológusai, a burzsoá történészek, szociológusok, politikusok stb. előállítottak, lassanként koherens mitológiai rendszerré állt össze. Ennek a mitológiának számtalan kisistene, prófétája és hérosza született. Az ellenforradalmi Olümposz tetején pedig Lenin alakja trónol, az Egy Igaz Istené, akinek számos önjelölt pápájától újabb és újabb irányzatok – trockizmus, sztálinizmus, maoizmus, guevarizmus stb. – erednek. De kik voltak valójában a bolsevikok, milyen szerepet játszott a valódi Lenin? A bolsevizmus átfogó kommunista elemzése magyar nyelven még nem történt meg. De reményeink szerint ez a kis írás – akárcsak egyéb publikációink – némi ízelítőt adhat abból a hatalmas munkából, amelyet osztályunk az elmúlt évtizedekben végzett azért, hogy tisztázza a forradalmi hullám gyengeségeit és erősségeit, az ellenség módszereit. A mitológia részét képezi az is, hogy nem volt a forradalomnak más alternatívája a bolsevizmussal szemben. Ez a determinizmus uralja a gondolkodást. Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy a kommunizmus nem alternatíva, hanem az osztálytársadalom megszüntetésének történelmi programja. A bolsevizmus éppen a kapitalizmus számára jelentett olyan alternatív formát, amellyel az túlélhette minden addigit felülmúló válságát. Ez a válság azóta csak fokozódott. A forradalom – még ha itt és most nem látjuk is élesen – mindig napirenden van. És ha ez a rövid írás csak néhányunkat is elgondolkodtat, vitára provokál és mélyebb elemzésre késztet, akkor leközlése elérte célját.


Barikád Kollektíva


Jean Barrot: A „renegát” Kautsky és legjobb tanítványa, Lenin


Ez a cikk eredetileg Karl Kautsky Les trois sources du Marxisme (A marxizmus három forrása) című írásának bevezetőjeként jelent meg (Spartacus, Párizs, B. sorozat, 78. szám). A jelen füzet az angliai Wildcat csoport Leninism or Communism (1978, Nottingham) című kiadásának fordítása.

A marxizmus három forrása; Marx történelmi munkája” valódi történelmi érdekesség, hiszen szerzője, Kautsky kétségtelenül a II. Internacionálé és pártja, a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) legjelentősebb és legbefolyásosabb gondolkodója volt. Kautsky, az ortodoxia gyámja volt általános vélemény szerint Marx és Engels munkáinak legavatottabb szakértője és tolmácsolója. Álláspontja ezért a munkásosztály mozgalmának egy egész korszakáról ad képet, és ha másért nem, már csak ezért is érdemes megismerni. Minket itt a proletármozgalom központi kérdése foglalkoztat: a munkásosztály és a forradalmi elmélet kapcsolata. Kautsky e kérdésben elfoglalt álláspontja jelentette az alapot a II. Internacionálé pártjainak gyakorlatához és szerveződési formájához, beleértve az Oroszországi Szociáldemokrata Pártot és annak bolsevik frakcióját is, amely ortodox tagja volt a II. Internacionálénak 1914-ig, vagyis annak az első világháború kitörését megelőző összeomlásáig.

Azonban a Kautsky által ebben a szövegben kifejtett elmélet nem omlott össze az Internacionáléval. Ellenkezőleg, tovább élt, és a III. Internacionálénak is alapelvül szolgált, amelyet a „leninizmus” és annak sztálinista és trockista leágazásai közvetítettek.1


LENINIZMUS: A KAUTSKYZMUS MELLÉKTERMÉKE!


A leninizmus a kautskyzmus mellékterméke! Ezen a kijelentésen csak azok csodálkoznak, akik Kautskyt csak a bolsevikok és különösen Lenin A II. Internacionálé csődje és A proletárforradalom és a renegát Kautsky2 című pamfletjében szereplő szidalmak alapján ismerik, és azok, akik csupán annyit tudnak Leninről, amennyit az általuk látogatott különféle templomokban és kápolnákban jónak látnak megismertetni róla.

Hiszen Lenin már írásának címében pontosan meghatározza, hogy milyen viszonyban is áll Kautskyval. Ha Lenin renegátnak nevezi Kautskyt, akkor azt gondolja, hogy Kautsky előzőleg az igaz hit követője volt, annak az igaz hitnek, amelynek egyetlen megfelelő védelmezőjének Lenin saját magát tartja.3 Lenintől távol áll a kautskyzmus kritikája – alkalmatlannak tartja magát erre a feladatra –, és megelégszik azzal, hogy elítéli egykori szellemi mesterét, mert az elárulta saját tanításait. Bármely nézőpontból szemléljük is, Lenin szakítása elkésett és felületes volt. Elkésett, mivel Lenin a legmélyebb illúziókat táplálta a német szociáldemokrácia irányában, és csak akkor értette meg az „árulást”, amikor az már bekövetkezett. Felületes, mivel Lenin megelégedett csupán az imperializmus és a háború kérdésében véghezvitt szakítással, anélkül, hogy mélyebben megvizsgálta volna, mi vezetett a szociáldemokrácia árulásához 1914 augusztusában. Ennek az árulásnak az okai szorosan kapcsolódnak a szociáldemokrata pártok természetéhez, nevezetesen a kapitalista társadalomhoz és a proletariátushoz való viszonyukhoz. Magukat ezeket a viszonyokat kell visszavezetni a tőke és a munkásosztály mozgásához. A proletariátus fejlődésének egy szakaszaként kell azokat felfogni, és nem olyan valamiként, amelyet egy kisebbség, vagy akár a forradalmi vezetőség – legyen bármennyire is tudatos – képes lenne megváltoztatni.4

Ebből ered annak az elméletnek a mai jelentősége, amelyet Kautsky különösen koherens formában fejt ki a maga írásában, és amely egész életében gondolkodásának alapját képezte. Lenin magáévá tette ezt a teóriát, és továbbfejlesztette már 1900-ban a Mozgalmunk legfontosabb feladatai, és 1902-ben a Mi a teendő? c. írásaiban, amelyekben hosszasan idéz Kautskytól, és dicséretét zengi. 1913-ban Lenin megint ezeket a nézeteket hangoztatja A marxizmus három forrása és három alkotórésze5 c. írásában, amelyben ugyanazokat a témákat fejti ki, és néha szóról szóra idézi Kautsky szavait.

Ezek a nézetek Marxnak és Engelsnek koruk értelmiségéhez, valamint a munkásosztály mozgalmához való viszonyának ingatag és felületes történelmi vizsgálatán nyugszanak. Néhány szóban összefoglalhatóak, hiszen egy-két idézet elegendő tartalmuk feltárásához: „A munkásosztály mozgalma spontán, és a dolgozó osztályokból hiányzik mindenféle képesség a fennálló kapitalizmus elméleti megértésére, így képtelenek a forradalmi munka véghezvitelére.”

Fontos kiemelni, hogy mit nevez Kautsky a munkásosztály és a szocializmus egyesítésének: „Ma a szocialista öntudat csak mély tudományos ismeretek alapján szerezhető meg. (…) A tudás hordozója azonban nem a proletariátus, hanem a burzsoá értelmiség; (…) tehát a szocialista öntudat valami olyan, amit kívülről kell bevinni a proletariátus osztályharcába, és nem pedig olyan valami, ami spontán felszínre kerül magában a mozgalomban.” Lenin szerint Kautsky ezen szavai „mély igazságot fejeznek ki”.

Nyilvánvaló, hogy a munkásosztály és a szocializmus oly nagyon óhajtott egysége nem ugyanazon a módon volt elérhető Németországban, mint Oroszországban, mivel mások voltak a feltételek. De fontos látni azt, hogy a bolsevizmus alapvető eltérése a szerveződés területén nem másféle alapkoncepciókból ered, hanem csupán ugyanazoknak az elveknek más társadalmi, gazdasági és politikai körülmények közötti alkalmazásából.6

A szociáldemokrácia tulajdonképpen távol áll a munkásosztály mozgalmának és a szocializmusnak egyre növekvő egységétől, ellenkezőleg, egyre szorosabb egységbe forr a tőkével és a burzsoáziával. Ami a bolsevizmust illeti, miután úgy úsztak az orosz forradalom vizében, mint a hal („a forradalmárok a forradalomban olyanok, mint hal a vízben” – Marx), a forradalom veresége miatt végül teljes mértékben egybeolvadtak a totalitárius bürokrácia által irányított államkapitalizmussal.7

A leninizmus azonban továbbra is ott kísért sok többé-kevésbé jóakaratú forradalmár fejében, akik a siker receptjét kutatják. Miután meggyőzték őket arról, hogy ők alkotják az „avantgardot”, hiszen ők a „tudatosság” hordozói – miközben csak egy hibás elméletet cipelnek –, militáns módon8 harcolnak a két metafizikai szörnyeteg, „a munkásosztály minden elméletet nélkülöző spontán mozgalma” és a megtestesült „szocialista tudatosság” egyesítéséért.

Ez a hozzáállás egyszerűen voluntarista. Ha Lenin azt mondta, hogy „az irónia és a türelem a forradalmárok legfontosabb tulajdonságai”, akkor „a türelmetlenség az opportunizmus legfőbb forrása” (Trockij). Az értelmiségieknek, a forradalmi teoretikusoknak nem kell azon aggódniuk, hogyan kapcsolódjanak a tömegekhez, mivel ha az elméletük forradalmi, már eleve a tömegekhez kapcsolódnak. Nem kell „a proletariátus táborát választaniuk” (nem Sartre használta ezeket a szavakat, hanem Lenin), mert, tulajdonképpen, nem kell választaniuk.

Elméleti és gyakorlati kritikájukat meghatározza a társadalomhoz való viszonyulásuk. Csak úgy szabadíthatják fel magukat ez alól a szenvedély alól, ha alávetik magukat neki (Marx). Ha „választaniuk kell”, az azért van, mert már nem forradalmiak többé, és rothadtan bűzlik az elméleti kritikájuk. A forradalmi elmélet behatolásának problémája, amelyet megosztanak a munkásosztály miliőjével, teljesen átváltozik ettől a miliőtől… amikor a történelmi feltételek, a szembenálló osztályok közötti erőviszonyok (amelyeket alapvetően a tőke mindentől független mozgásai határoznak meg)9 megakadályozzák, hogy a proletariátus bármilyen formában is megjelenjen a történelem színterén az értelmiségiek ugyanazt teszik, mint a munkások: amit tudnak. Olvasnak, írnak, a legjobb képességeik szerint végzik a munkájukat, általában meglehetősen rosszul. Amikor Marx, a proletariátus mozgalmának történelmi terméke, a British Múzeumban dolgozott, tevékenysége kapcsolatban állt, ha nem is a munkásokkal, de legalább a proletariátus történelmi mozgalmával. Nem volt jobban elszigetelve a munkásoktól, mint amennyire az egyes munkás a többiektől. Az idő korlátozottságának feltételei miatt ezek azok a viszonyulások, amelyeket a tőke megenged.

Másrészt, amikor a proletariátus ilyen vagy olyan módon osztállyá szervezi magát, háborút hirdet a tőke ellen, nincs szüksége senkire, hogy a cselekvést megelőzően belevigye a TUDÁST. Mivel mozgótőkeként a proletárok maguk is részei a tőkés termelési viszonyoknak, helyzetük bármily kicsiny megváltoztatására irányuló törekvésük is a probléma közepébe vezeti őket; amelynek elérése az értelmiségieknek oly sok gondot jelent. Az osztályharc folyamán a forradalmárok nem kötődnek jobban vagy kevésbé a proletariátushoz, mint a forradalom előtt. Akkor azonban az elméleti kritika egyesül a gyakorlati kritikával; nem azért, mert kívülről beviszik, hanem mert ez a kettő egy és ugyanazon dolog.10

Ha mostanában az értelmiségiek gyengesége abból a vélekedésükből eredt, miszerint a proletárok azért maradnak passzívak, mert hiányzik belőlük a „tudat”; és ha azt gondolják magukról, hogy ők az „avantgard” és vezetni akarják a proletariátust – akkor sok csalódásra számíthatnak.

Ez a gondolat jelenti a leninizmus lényegét, és ez meg is mutatkozik a bolsevizmus kétértelmű történetében is. Ezek a nézetek csak azért maradhatnak fenn, mert az orosz forradalom elbukott, vagyis mivel a tőke és a proletariátus közötti nemzetközi erőviszonyok nem engedték meg, hogy a proletariátus megvalósítsa gyakorlati és elméleti kritikáját.


A BOLSEVIZMUS VALÓDI SZEREPE


Azt próbáljuk meg bemutatni rövid elemezésünkben, hogy mi is történt Oroszországban, és mi volt a bolsevizmus valódi szerepe. Lenin alapos tévedésben volt, amikor úgy találta, hogy az orosz forradalmi körökben „a munkásosztály mozgalma és a szocializmus egyesítésének” gyümölcseit látja. A szociáldemokrata csoportokban szerveződő forradalmárok nem vittek be semmiféle „tudatot” a proletariátusba. Természetesen egy marxizmusról szóló elméleti írás elmagyarázása nagyon hasznos volt a munkások számára: azonban a haszna nem abban állt, hogy tudatosságot adott, vagy éppen megismertette a munkásokat az osztályharc gondolatával, hanem egyszerűen tisztázta a dolgokat, és további lépésekre ösztökélt. Lenin nem értette meg ezt a valóságot. Ő nem egyszerűen a szocializmus szükségességének tudatát akarta bevinni a munkásosztályba, hanem utasításokat is akart adni nekik, megmagyarázva, mikor mit kell tenniük. És ez Lenin számára teljesen normális volt, hiszen egyedül az ő pártja (mint az osztályöntudat egyedüli hordozója) volt alkalmas arra, hogy felismerje a munkásosztálynak – a különféle munkásrétegek partikuláris érdekei felett álló – általános érdekeit, hogy mindenkor elemezze a helyzetet, és megfogalmazza a megfelelő jelszavakat. Az 1905-ös forradalomnak tulajdonképpen fel kellett volna tárnia azt, hogy a bolsevik párt képtelen a gyakorlatban irányítani a munkásosztályt, vagyis az „avantgard” párt elmaradottságát. Minden történész, még azok is, akik elfogultak a bolsevikok iránt, felismerték, hogy 1905-ben a bolsevik párt nem értette meg a szovjetek lényegét. A szerveződés új formája felkeltette a bolsevikok bizalmatlanságát. Lenin kijelentette, hogy a szovjetek „sem nem a munkásosztály parlamentjei, sem pedig az önkormányzás szervei”. Fontos látni, hogy az orosz munkások nem tudták előre, hogy szovjeteket fognak létrehozni. Csak egy nagyon elenyésző kisebbségük ismerte a Párizsi Kommün tapasztalatait; és mégis megalkották a munkások államának embrionális formáját, habár senki sem tanította meg őket erre. A kautskysta-leninista elmélet mindenféle eredeti alkotóerőt megtagad a proletariátustól, ha az nem áll a párt irányítása alatt (megvalósítva a munkásosztály mozgalmának és a szocializmusnak az egyesítését). 1905-ben jól látható volt – Marx Feuerbach-téziseit idézve –, hogy „a nevelőt magát is nevelni kell”.


A NEVELŐKET MAGUKAT IS NEVELNI KELL”


Azonban Kautskyval ellentétben Lenin forradalmi tevékenységet is végzett (többek között a háborúval kapcsolatos álláspontja esetében).11 De a valóságban Lenin csak akkor volt forradalmár, amikor saját osztályöntudat-elmélete ellen cselekedett. Vegyük például az 1917 februárja és októbere közötti működését. Akkor már több mint 15 éve (1900 óta) dolgozott az élcsapat létrehozásán, amely megvalósíthatná a „szocializmus” és a „munkásosztály mozgalmának” egységét. A „politikai vezetőket” („a mozgalom megszervezésére és vezetésére képes avantgard képviselőit”) akarta átcsoportosítani. 1917-ben – akárcsak tizenkét évvel korábban – ez a politikai vezetőség, amelyet a bolsevik párt központi bizottsága képviselt, elmaradt az események által megkövetelt feladatok és a proletariátus forradalmi tevékenysége mögött. Minden történész, beleértve a sztálinistákat és a trockistákat is, azt írja, hogy Leninnek hosszú és nehéz csatát kellett vívnia saját szervezetén belül, hogy győzelemre vigye elképzeléseit. Csak úgy tudott sikert elérni, hogy a pártban lévő munkásokra támaszkodott, a valódi avantgardra, amely a gyárakban szerveződött meg a szociáldemokrácia körein belül vagy azokon kívül. Erre persze lehetne azt válaszolni, hogy mindez lehetetlen lett volna a bolsevikok sokéves, a mindennapi munkásharcok és a forradalmi nézetek megvédésének és propagálásának terén kifejtett tevékenysége nélkül. A bolsevikok nagy többsége – Leninnel az élen – a szüntelen propaganda és agitációs tevékenységgel valóban hozzájárult az 1917-es felkelés sikereihez. Forradalmi militánsként hathatós szerepet játszottak; azonban az „osztály vezetőiként” és „tudatos avantgardként” elmaradtak a proletariátus mögött. A forradalom a Mi a teendő?-ben megfogalmazott nézetekkel ellentétesen fejlődött, és amilyen mértékben alkalmazásra kerültek ezek a nézetek (egy olyan szervezet által, amely irányítja a munkásosztályt, miközben nem része annak), olyan mértékben mutatkoztak meg a forradalom fejlődését ellenőrző és gátló tulajdonságaik. 1905-ben Lenin elmaradt a történelem mögött, mivel ragaszkodott a Mi a teendő?-ben leírtakhoz. 1917-ben Lenin részt vett az orosz tömegek valódi mozgalmában, és ezzel a gyakorlatban utasította el a Mi a teendő?-ben megfogalmazott koncepciókat.

Ha éppen annak a módszernek az ellenkezőjét alkalmazzuk Kautskyra és Leninre, mint amelyet ők Marx vizsgálatához használtak, vagyis ahelyett, hogy elválasztanánk nézeteiket az osztályharctól, inkább kapcsolatba hozzuk azzal, akkor a kautskyzmus-leninizmus egy egész korszak munkásmozgalmának legjellemzőbb vonásaként jelenik meg; ezt a periódust kezdetétől fogva a II. Internacionálé hatása és uralma határozta meg. A proletariátus, amely a legjobb képességei szerint fejlődött és szervezkedett, a XIX. század végétől ellentmondásos helyzetben találta magát. Különböző szervezetekkel rendelkezett, amelyeknek célja a forradalom volt, de ugyanakkor képtelenek voltak forradalmat csinálni, mert ehhez a feltételek nem voltak érettek. A kautskyzmus-leninizmus az erre az ellentmondásra adott megoldás kifejeződése volt. Követelményként állítva fel, hogy a proletariátusnak forradalmivá válásához először meg kell tennie a tudományos alaposságú tudatosság megszerzésének kerülőútját, létrehozta a proletariátus körülkerítésére, irányítására és ellenőrzésére szolgáló szervezetek létezésének alapját.

Mint már rámutattunk, Lenin esete sokkal összetettebb, mint Kautskyé, mivel Lenin életének egy részében forradalmár volt, szembehelyezkedve éppen a kautskyzmus-leninizmussal. Továbbá Oroszországban teljesen más volt a helyzet, mint Németországban, ahol mindenki számára jól láthatóan egy burzsoá-demokratikus rezsim volt hatalmon, és ahol erős, a rendszerbe beintegrálódott munkásmozgalom működött. Oroszországban egészen más viszonyok uralkodtak, mivel ott még mindezt létre kellett hozni, és így nem merülhetett fel a burzsoá parlamentben való részvétel és a reformista szakszervezetekben végzett tevékenység kérdése, mivel azok nem léteztek. Ilyen körülmények között Lenin képes volt kautskysta nézetei ellenére forradalmi álláspontot elfoglalni. Azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a háború kitöréséig követendő példának tartotta a német szociáldemokráciát. A sztálinisták és a trockisták utólag átírt és javított meséi a leninizmus történetéről egy tisztánlátó Lenint ábrázolnak, aki már 1914 előtt megértette és elítélte a szociáldemokrácia és az Internacionálé „árulását”. Ez azonban csupán mítosz, és ha komolyan tanulmányozzuk az Internacionálé valódi történetét, akkor azt kell látnunk, hogy Lenin a háború kitörése előtt nemcsak hogy nem ítélte el az Internacionálét, hanem éppenséggel semmit sem értett meg a szociáldemokrácia elfajulásának jelenségéből.

Lenin 1914 előtt még magasztalta a Németországi Szociáldemokrata Pártot, mivel annak sikerült egyesítenie a „munkásosztály mozgalmát a szocializmussal” (Mi a teendő?). Hadd idézzük ennek bizonyítására az August Bebel emlékére írott nekrológ néhány sorát. (Ez az írás több hibát is tartalmaz a „munkásvezér-modell” részleteit és lényegét illetően, valamint a II. Internacionálé történetével kapcsolatban.)

August Bebel fektette le a német (és a nemzetközi) szociáldemokrácia parlamentáris taktikájának alapjait – amely taktika jottányit sem enged az ellenségnek, és megragadja a munkások helyzetének javítására szolgáló legkisebb lehetőséget is, ám amely ugyanakkor soha sem enged az elveiből és mindig végső céljának elérésére törekszik.”12

Lenin 1913 augusztusában írta ezeket a dicsérő szavakat a „német (és a nemzetközi) szociáldemokráciáról”, és annak „mindenféle kompromisszumot elvető elveiről”! Egy évvel később úgy gondolta, hogy a Vorwartsnek (a Németországi Szociáldemokrata Párt lapja) az a kiadása, amely hírül adta, hogy a szociáldemokrata képviselők megszavazták a hadihiteleket, csupán a német hadvezetőség által összetákolt hamisítvány volt. Ez felfedi, milyen mély illúziókat táplált már régóta (tulajdonképpen 1900-1902 óta) a II. Internacionáléval és a német szociáldemokráciával kapcsolatban. (Itt most nem vizsgáljuk más forradalmárok, pl. Rosa Luxemburg viszonyulását ehhez a kérdéshez. Ez egy másik részletes írás témája lehetne.)

Mint már említettük, Lenin 1917-ben nem követte gyakorlatában a Mi a teendő?-ben leírt elméleteit. De az osztályharc éretlensége globális szinten, és különösen az európai forradalom hiánya vereségre kárhoztatta az orosz forradalmat. A bolsevikok ölébe hullott a hatalom és rájuk várt „Oroszország kormányzásának” (Lenin) feladata, az addig még meg nem valósult burzsoá forradalom megvívása, és az orosz gazdaság fejlődésének biztosítása. Ez a fejlődés csak kapitalista lehetett. A munkásosztály – és a párt ellenzékének – elnyomása létkérdéssé vált számukra. Lenin, aki 1917-ben nem tagadta meg egyértelműen a Mi a teendő?-ben leírtakat, azonnal újra visszatért a „leninista” elképzelésekhez, mivel csupán ezek voltak képesek biztosítani a munkásosztály „szükséges” megfékezését. A demokratikus centralistákat, a Munkásellenzéket és a Munkáscsoportot szétzúzták, mivel azok nem fogadták el a „párt vezető szerepét”. A párt leninista elképzelését hasonló módszerekkel kényszerítették rá az „Internacionáléra”. Lenin halála után Zinovjev, Sztálin és sokan mások fogják majd továbbfejleszteni, és egyre inkább előtérbe helyezni a „vasfegyelmet” és a „gondolat és a cselekvés egysége” elvét. A sztálinista Internacionálé ugyanolyan alapokon épült fel, mint a reformista szocialista pártok (a párt és a munkások szétválasztása, a párt adja a tudatosságot a munkásoknak). És aki el merte utasítani a leninista-sztálinista teóriát, az „az opportunizmus, a szociáldemokrácia és a mensevizmus mocsarába süllyedt”.


MI A TEENDŐ?”


A trockisták mereven ragaszkodnak Lenin elképzeléseihez, és állandóan a Mi a teendő?-ből idézgetnek. Az emberiség válsága a vezetőség válsága – mondta Trockij: tehát mindenáron létre kell hozni a vezetőséget. Határtalan idealizmus a tudatosság válságával megmagyarázni a világ történelmét.

A sztálinizmus végül csak azokban az országokban tudott győzedelmeskedni, ahol a burzsoázia képtelen volt a kapitalizmus fejlődését olyan módon biztosítani, hogy az ne vonta volna maga után a munkásosztályt a kapitalizmus elpusztítására sarkalló viszonyok kialakulását. Kelet-Európában, Kínában és Kubában egy új vezető réteg jött létre a munkásosztály bürokratizált mozgalmának magas rangú vezetőiből, valamint az egykori burzsoá specialistákból és technokratákból. Néha, mint például Kína esetében, a hadsereg káderei és az új társadalmi rendért utcára menő egykori diákok is bekerülhettek a vezető körökbe. Ha a dolgok mélyére nézünk, ez a folyamat csak a munkásosztály mozgalmának gyengesége miatt mehetett végbe. Kínában például a parasztság volt a forradalom mozgatórugója: ám mivel képtelenek voltak maguk irányítani a mozgalmukat, azt csak „a párt” tehette meg helyettük. A hatalom megragadása előtt „a pártban” tömörült csoport irányította a tömegeket és a „felszabadított zónákat”, ha egyáltalán lehet így nevezni őket. A későbbiekben megszerezték az egész ország társadalmi életének totális irányítását. Lenin elképzelései mindenhol erős bürokratizáló tényezőt jelentettek. Lenin számára a munkásmozgalom irányításának feladata a „vezetőség” által gyakorolt speciális funkció volt; ez a funkció képezte a „vezetők” feladatát, akik magától a mozgalomtól elkülönülve szerveződtek meg annak irányítására. Azzal, hogy egy, a forradalomtól elkülönült szerv megalapozta a tömegek hivatásos vezetői testületének létét, egyben a leninizmus ideológiai igazolásként szolgált a munkásoktól elkülönült vezetőség létrehozására. Ezen a szinten a leninizmus, kiragadva eredeti kontextusából, csupán a tömegek befogásának technikája marad, a bürokrácia igazolására és a kapitalizmus fenntartására szolgáló ideológia: meghódítása történelmi szükséglet volt azon új társadalmi struktúrák fejlődése érdekében, amelyek a tőke fejlődésének szempontjából történelmi szükségszerűséget jelentettek. Idővel a tőke uralma az egész bolygóra kiterjed, megértek a feltételek a forradalom lehetőségére. A leninista ideológia napjai meg vannak számlálva. Lehetetlen a párt problémáját úgy elemezni, hogy kiragadjuk a vita keletkezési feltételeinek történelmi kontextusából: a leninista ideológia kifejlődésének alapja minden esetben – habár különböző formában – éppen a proletárforradalom adott lehetetlenségének következménye volt. Nem csupán véletlen, ha úgy tűnhet, mintha a történelem a kautskyzmus-leninizmust igazolta volna, és hogy annak ellenzői nem voltak képesek sem tartós szerveződés létrehozására, sem koherens kritikára: a kautskyzmus-leninizmus sikere korszakunk terméke, és az első komoly – gyakorlati – támadások ellene a történelem ezen korszakának végét jelzik. Hogy ez megtörténhessen, ahhoz az szükségeltetett, hogy a kapitalista termelési mód az egész világon teljesen kifejlődjön. Az 1956-os magyarországi forradalom egy történelmi korszak alkonyának első mozzanata volt: az ellenforradalom ideje lassan lejár, és újra beköszönt a forradalom virágzásának korszaka. Senki sem tudja előre megmondani, mikor ér véget teljesen az ellenforradalom kora, de az bizonyos, hogy Kautsky és Lenin – akik a letűnő korszakhoz tartoznak – nézeteinek kritikája ettől fogva válik szükségessé és lehetségessé. Azért javasoljuk A marxizmus három forrása, Marx történelmi munkája tanulmányozását, hogy az egész korszakra jellemző uralkodó ideológiát minél többen megismerjék és megértsék. Távol áll tőlünk azoknak az elképzeléseknek az elrejtésére való törekvés, amiket elítélünk és ellenzünk; ellenkezőleg, széles körben akarjuk elterjeszteni, hogy bemutassuk szükségességüket és történelmi korlátaikat.

Mára már elavultak azok a feltételek, amelyek lehetővé tették a szociáldemokrata vagy a bolsevik típusú szerveződések kifejlődését és sikerét. Ami a leninista ideológiát illeti, amellett, hogy a hatalmon lévő bürokraták eszköze, távol áll attól, hogy alkalmas legyen azon forradalmi csoportok számára, amelyek a munkásosztály mozgalmának és a szocializmusnak az egyesítésén munkálkodnak. Hiszen ez az ideológia manapság csupán a bizonyos mértékig forradalmasodott munkások és a középszerű értelmiségiek közötti időleges összekötő elemként funkcionál.


1Sokan azt fogják mondani, hogy lehetetlen ezt a három irányzatot összemosni, vagy akár egy lapon említeni. Valóban igaz, hogy léteznek közöttük bizonyos különbségek. Alapjukban azonban teljesen egyek: szociáldemokrata ideológiák, amelyek funkciója egy erőteljes forradalmi mozgalom visszaszorítása, a burzsoá állam védelme, a csereérték emberi élet feletti diktatúrájának biztosítása. Egyetlen lényegi különbséget sem lehet tehát találni e három ideológia között, amelyek csupán egyazon burzsoá igénynek némileg különböző körülmények közötti kifejeződései. És természetesen mindhárom antagonisztikusan szemben áll a proletár osztály kommunista harcával.

2Lenin összes művei (LÖM) 26. köt. 195. o. és 37. köt. 96. o.

3Néhány példa, hogy Leninnek ez a hozzáállása miként kerül alkalmazásra a klasszikus sztálinizmus tollforgatóinál: „Az első kérdés, ami az olvasónál felmerül, nyilvánvalóan az, hogy miért kerül kiadásra annak a Kautskynak a könyve, akit a munkásmozgalom mint renegátot tart számon… aki… nyíltan és félreérthetetlenül átállt a burzsoázia táborába? Lenin több művében is rámutat arra, hogy Kautsky – bár későbbi árulásának csírái már korai munkáiban is mutatkoztak – a század második évtizedéig a marxista elmélet komoly tekintélye volt.” (Kiadói előszó Kautsky: A kereszténység eredete c. könyvének magyar kiadásához. Szikra, Budapest, 1950.)

„…Kautsky a munkásmozgalom renegátjává lett, és éppen ezért szükséges rámutatni: mindaz, ami munkájában jó és időtálló, abból ered, hogy 1895-ben még forradalmi marxista volt, hogy a proletariátus céljaiért harcolt.” (Székely György: Bevezetés Kautsky: A szocializmus előfutárai c. könyvének magyar kiadásához. Szikra, Budapest, 1950.)

Karl Kautsky neve nem új. Kautskyt régóta ismerik, mint a szociáldemokrácia érdemes teoretikusát… külön érdemes meghallgatni egy olyan elfogulatlan és tapasztalt elvtársat, mint Kautsky…” (Sztálin 1907-ben. In: Művei, 2. kötet, 3. o. Bp., 1949.) „…Kautsky mennyire beszennyezte és ellaposította Marxot és Engelst!” (Sztálin 1929-ben. In: Uő: A leninizmus kérdései. Bp., 1950, 304. o.)

A példákat még hosszú oldalakon keresztül idézhetnénk, de talán ennyi is elegendően illusztrálja Barrot leírását erről a jelenségről. Az ideológia öntörvényűségének és a gyakorlattól való teljes elválasztásának burzsoá-idealista felfogása általában véve érvényes a történelmi szociáldemokráciára csakúgy, mint annak álanarchista szövetségesére (individualista „anarchizmus”). Ennek a nézetnek legszembetűnőbb és leggyakoribb alkalmazása az, ha egy csoportot, eseményt, személyt stb. nem tevékenysége – vagyis aktív társadalmi globalitása –, hanem „programja”, „jelszavai” stb. alapján ítélnek meg. Ilyen értelemben Lenin „milyen jókat mondott” 1917-18 folyamán, hát elnézhetjük neki gyakorlati ellenforradalmi lépéseit.

4Úgy véljük, hogy ez a mondat némileg determinista szempontból ábrázolja a forradalmi lehetőségek hiányát az első világháború kitörésének időszakában Ezt az „úgy volt, ahogy lennie kellett” megközelítést maga Barrot később részletesebben is kifejti mind ebben a szövegben, mind a Le Gauche Communiste en Allemagne (A németországi baloldali kommunizmus) című könyvében:

„…mindazon tényezőket figyelembe véve, amelyek ezt a forradalmi drámát irányították, a forradalom elbukott, mert el kellett buknia. Ezen lehet sajnálkozni, amit meg is teszünk, de semmi értelme megidézni a bolsevik pártot vagy bármely más deus ex machinát, hogy igazoljuk egy mesterséges múlt elvárásait. Ez éppen annyira hamis lenne (a korszak hamis bemutatása), mintha a dolgok „csakis így történhettek” kifejtését a „Párt” absztrakt hiányának hatásaival helyettesítenénk be, vagy bármi mással, hogy az eseményeket megmagyarázzuk. Az így eljárók figyelmen kívül hagyják, hogy a forradalom számos szempontból lehetséges volt. Következésképpen, ha lehet, még hibásabb úgy beállítani az eseményeket, mint egy szükségszerű, eleve elrendelt vereség forgatókönyvét. Meggyőződéses deterministák vagyunk, de a determinizmus nem egy történelmi faktor, amit valaki bedobhat az események után, hogy ezáltal magyarázza a tényeket.”

Ugyanakkor rá kell mutatnunk arra, hogy míg Barrot igen rossz véleménnyel van a „tudatos” „forradalmi vezetésnek” arról a képességéről, hogy megváltoztathassa a szociáldemokrata pártok és a kapitalista társadalom közötti viszonyrendszert, addig azt nem tagadja, azok a proletár kisebbségek, amelyek anélkül szervezik meg magukat akcióikra, hogy „megvárnák a tömegeket”, elsőrendű fontossággal bírnak. (A „tömegekre várás” volt az egyik legfontosabb gyengesége Rosa Luxemburgnak is.)

(Az angol kiadó jegyzete)

5LÖM 6. köt. 1. o., 4. köt. 346. o. illetve 23. köt. 40. o.

6Elterjedt az a nézet a „baloldali” kommunizmus hívei között, amely szerint a bolsevikok egyik fő hibája az volt, hogy a maguk sajátosan orosz viszonyait próbálták meg ráerőltetni a nyugati mozgalmakra is. Ez számos baloldali kommunistánál, mindenekelőtt a német-holland tanácskommunisták köreiben, Hermann Gorter, Anton Pannekoek vagy Jan Appel írásaiban, illetve a Német Kommunista Munkáspárt (KAPD) és a Kommunista Munkásinternacionálé (KAI) dokumentumaiban a bolsevik gyakorlat egyfajta kritikai igazolásává válik. Vagyis elismerik, hogy a bolsevikok az adott helyzetben helyesen jártak el. Ez alapvető tévedés, hiszen azt feltételezi, hogy:

forradalom nem globális, az osztály mint olyan regionálisan vagy éppen nemzeti alapon megosztott;

burzsoázia apparátusa átmenthető a proletárdiktatúra formái közé;

3. gazdaság és politika egymástól elkülöníthető, sőt, elkülönítendő szektorok. Éppen ez a viszonyulás vezette a radikális szociáldemokrata bolsevikokat az osztály (a gazdaság hordozója, helyi meghatározottságokkal) és a párt (formális, burzsoá értelemben vett párt, mint politikai orgánum, „a tudat”) elkülönítéséhez. Maga Barrot is beleesik abba a hibába, hogy reprodukálja ezeket a nézeteket, amelyeket egyébként a kommunista mozgalom már a harmincas években meghaladott (ld. pl. a hollandiai Internacionalista Kommunisták Csoportja (GIK) vagy Otto Rühle későbbi elemzéseit – pl. Barikád Füzetek 8., 1996. –, másrészről pedig az olasz internacionalista kommunisták állásfoglalásait.)

7Valójában a bolsevikok inkább a partra vetett hal szerepét játszották el a forradalomban (amely elhúzott mellettük, és nem igényelte irányításukat), de olyan halét, amely képes volt tüdőt növeszteni, szerszámokat készíteni, és a forradalmat a maga képére szabva ez egész tengert kiszárítani, halálra ítélve ezzel az összes többi halat. Persze – hogy a példánál maradjunk – a bolsevikok ellenforradalmi evolúciójuk közben végig fennen hangoztatták, hogy csak az az igazi hal, amely a szárazon is megél…

8A militáns megközelítés valójában ellenforradalmi, abban az értelemben, hogy az egyént szükségleteinek területén kettéválasztja, megkülönböztetve valódi egyéni igényeit társadalmi szükségleteitől; az okot, amiért az egyén többé már nem képes ennek a világnak az elviselésére, elválasztja az akciótól, a világ megváltoztatására irányuló erőfeszítéstől. A militáns nem képes belátni, hogy ezek együttesen forradalmiak, hiszen éppúgy meg kell változtatniuk az egyedi életet, mint általánosan a társadalmat. Így elnyomja magában azokat a késztetéseket, amelyek a társadalommal való szembefordulásra sarkallják. Aláveti magát a forradalmi akciónak, mintha az rajta kívülálló valami lenne: nem nehéz észrevenni ennek a viselkedésmódnak a morális jellegét. Ez már a múltban is rossznak és konzervatívnak számított; ma azonban egyre inkább reakcióssá válik. (…) A kommunisták nincsenek elszigetelődve a proletariátustól. Akciójuk sohasem egy próbálkozás mások megszervezésére; inkább egy állandó erőfeszítés saját, a világgal szembeni felforgató válaszuk kifejezésére. Végtére is minden kezdeményezésnek szüksége van koordinálásra. De a forradalmi feladat nem elsődlegesen szervezési; a feladat: kifejezni (szóban vagy tettben) a világhoz való felforgató viszonyt. Legyen kicsi vagy jelentős, egy ilyen akció támadás a régi világ ellen.”

(Barrot: Eclipse and Re-emergence of the Communist Movement. Detroit, 1973.)

(Az angol kiadó jegyzete)

9Az osztályharc, az értéktörvény és a tőkés felhalmozás közötti összefüggést a szerző sokkal alaposabban kifejti az Eclipse… c. könyvében. Csak némi ízelítő:

A valódi kommunista elgondolás, amelyet Marx kifejezett, és később a legtöbb marxista – köztük valódi forradalmárok is – elfelejtettek, nem különíti el a „gazdaságot” az „osztályharctól”. Marx A tőkében lerombolja a tudás specializált területeit. Csak akkor láthatjuk meg a kapitalizmusban rejlő kommunista potenciált, ha a modern társadalmat egészében vesszük szemügyre. (…) Teljesen haszontalan azon töprengeni, hogy a gazdasági válságok szülik-e a proletárakciókat, vagy éppen a munkások harci aktivitása okozza a gazdasági problémákat. A proletariátus áru, amely saját magának mint olyannak az elpusztítása felé halad, azért is, mert a rendszer folyamatos támadásokat intéz ellene, és azért is, mivel életkörülményeik elviselhetetlenekké váltak. A tőke igyekszik csökkenteni a fizetéseket, és a munkásosztály bizonyos részeit kiszorítja a termelésből: mindkét folyamat a tőkés felhalmozás eredménye. A proletariátus egy érték, amely nem bír többé értékként létezni. (…) A munkaerő – áru. Ahelyett, hogy az emberiség számára lehetővé tenné a világ anyagi, szellemi és érzelmi elsajátítását, a munka ma csupán tárgyak létrehozásának folyamata érték termelésének érdekében. A felforgatás már a ludditák óta az értékről mint társadalmi kapcsolattól való megszabadulásra irányuló erőfeszítés. Ezt szem előtt kell tartani, amikor vadsztrájkokról, lázongásokról stb. beszélünk, még ha azok a szavak szintjén nem is említenek kommunista perspektívát. (…) A válságokat nem tanulmányozhatjuk a kommunizmustól elkülönítve és viszont. Ez nem jelenti azt, hogy minden gazdasági depresszió kommunista potenciált hordoz. Az 1929-es válság belül maradt a fennálló gazdasági és társadalmi rendszeren. Egy olyan időszakban fejlődött ki, amikor az aktív társadalmi erő – a proletariátus – éppen vert helyzetben volt. Ma nem ez a helyzet. A polgárháború ma igenis lehetséges, még ha a mai harcok nem is mutatnak pozitív kommunista aktivitást. A mai limitált helyzet még nem termelt ki egy szélsőséges és erőszakos kommunista mozgalmat.”

(Az angol kiadó jegyzete)

10Barrot általában véve beleesik abba a csapdába, hogy a proletariátus „igazi hordozójaként” egy szociológiai-munkamegosztási kategóriát, a munkásokat nevezi ki (ouvrierizmus). Ez a kategória azonban értelmezhetetlen az osztályharc dinamikájának szempontjából, amely csupán két antagonisztikus osztállyal, a proletariátussal és a burzsoáziával számol, nem azért, mert ez az elmélete, hanem azért, mert ez a kapitalizmus valósága. Az, hogy egy proletár adott esetben munkásként szerepel a burzsoá társadalom leosztásában, semmivel nem teszi „értékesebbé” az osztályharc szempontjából, mintha diák, értelmiségi, munkanélküli stb. lenne. Történetileg igaz, hogy a modern osztályharc az ipari proletariátus megjelenésével kezdődik, és koncentrálódásával válik egyre meghatározóbbá. A proletariátus azonban maga sem állókép, hanem dialektikus folyamat. Korunka pedig – mint a forradalmat hordozó osztály – az emberiség egyetlen képviselője.

11A forradalmi defetizmus azonban nem „Lenin elmélete” volt, hanem a proletariátus által adott gyakorlati osztályreakció a kapitalista háborúra. Lenin éppen a gyakorlati defetista akciókból – amelyek egyidősek a proletariátussal, sőt, idősebbek nála – vonta le következtetését, amely szerint a proletároknak a háborút polgárháborúvá, azaz a saját burzsoázia elleni harccá kell átfordítaniuk. Ennek a gyakorlati felhívásnak e hirdetése kétségkívül fontos, alapvető lépés volt a kommunista program tisztázásában. A bolsevikok azonban – élükön Leninnel – hatalomra kerülésük legelső pillanatától fogva a forradalmi defetizmussal szemben burzsoá-pacifista ideálokat kezdtek el hangoztatni (A békéről szóló dekrétum).

12Lenin: August Bebel. In: LÖM 23. köt. 363. o.