Tovább… tovább… tovább…

2005 őszének franciaországi proletárlázongásairól

A burzsoá sajtó mocskosan hazudik forradalmainkról, felkeléseinkről, sztrájkjainkról. Történelmi tudat- és médiaiparuk örökösen hazapofázik, humanista paprikajancsik védik a „tökély birodalmát”, a kapitalizmust. Így volt és így lesz mindaddig, amíg szét nem verjük a nyomor társadalmát, és az utolsó rohadék tőkés papot fel nem koncoljuk. A kapitalisták írástudói ékesszólóan röfögnek a demokrácia nagyszerűségéről, elhallgatják azt a történelmet, amit valójában „osztályunk vérével” írtak át. A magyarországi Indymedia nyálas kriptamanóitól kezdve a francia napilapokig csöpög a burzsoázia gennye. Mindannyian vandalizmusról, erőszakról nyüszítenek, rendőrért kiáltanak a franciaországi események láttán, de este azért leülnek megnézni Guy Debord filmjét (vagy a most felkapott Gyűlöletet), és esztétikai orgazmusuk másnap reggelig is kitart, amíg újra meg nem hajolnak főnökeik előtt, és el nem kezdik bőszen nyalni e nagy büdös tőkés birodalom seggét.

Miközben a kapitalista centrumok városaiban (de a periférikus körzetekben is) a proletariátus újra utcán van és harcol, mialatt Franciaország számos területén, valamint kisebb mértékben, de más európai országokban (Belgium, Németország, Görögország) is zavargásokra került/kerül sor, a burzsoázia minden erejét latba vetve igyekszik elkendőzni ezen megmozdulások osztályjellegét. Így a rendőrség kivezénylése, a kijárási tilalom bevezetése, proletárok ezreinek letartóztatása mellett az ideológia frontján is támadásba küldte erőit. A gumibotok és a könnygázlövedékek „rendfenntartó” tevékenységét támogatni hivatott ilyen-olyan oldali véresszájú firkászaik is csatasorba rendeződtek. A burzsoá sajtó jobboldala hálátlan, élősködő arabokról fröcsög, akiknek szerintük az a bűnük, hogy a nagyvárosi gettó „kényelme” nem kielégítő számukra. Nem hajlandók a legalja munkákat éhbérért elvégezni, vagy csendben belerohadni a külvárosi kitaszítottság hétköznapjaiba, és szó nélkül tűrni a rájuk küldött rendőrök baszogatását, a szociális munkások és egyéb filantrópok államilag támogatott gyámkodását, melyek egyetlen célja, hogy kordában tartsák a proletárok elégedetlenségét. Ebben a mocskolódásban megértő társakra lel a liberális oldalon, ahol azon sopánkodnak, hogy elsősorban miért nem a hatalom szerveit érik a támadások, illetve hogy a zavargásokban részt vevők miért nem fogalmaznak meg valamiféle humanista követelést a társadalommal szemben. Hát persze, még több emberi jogot, magasabb segélyeket, barátságosabb rendőröket… A proletariátusnak le kell szarnia ezeket a segélyeket, jogokat, hisz a mindennapos tapasztalatok világossá tették számunkra, hogy a kapitalizmus, a kizsákmányolás, az elidegenedés társadalma mindezen szép, giccses szólamok ellenére tovább szedi proletár áldozatait.

Az úgynevezett forradalmi erők is kritikusan viszonyulnak az eseményekhez, ámbár meglehetősen más szempontok alapján kritizálnak. A baloldali bolsevikok az osztálytudatosságot kérik számon, valamint a forradalmi perspektívákat, a proletár program vegytiszta megjelenését. Részint igazuk van, másfelől azonban általánosságban tagadják az események proletár jellegét, és zavarosfejűeknek titulálják a felkelőket. Alapvetően konzervatív osztályszemléletükből adódóan nem is várhatunk mást eme leninistáktól – a múlt század első felében a maiakhoz hasonló felkelő proletárokat zagyva, kispolgári elemeknek vélték a bolsevikok, mai talmudistáik csak ezt a sémát követik.

Amellett, hogy mi magunk is kritikusan figyeljük a proletár megmozdulásokat, fontosnak tartjuk megjegyezni a burzsoá bohócok hazugságaival szemben, hogy számos helyen igenis sor került a rendőrök, rendőrőrsök, rendőrautók megtámadására és nemcsak „osztályostársaik” autóit lobbantották lángra. Egy kis ízelítő: Nantes, Grigny, Rennes, Lille, Strasbourg, Pau, Évreux, Solouse, Lyon, Neuilly-sur-Marne, Stains, Aulnay-sous-Bois, Clichy-sous-Bois, Yvelines, Seine-et-Marne, Vel d’Oise, Saint Quentin. Ezen kívül több helyütt üzleteket, raktárakat vertek szét, ami szintén a magántulajdon társadalmának pofán csapása. Hogy a világ más részein élő proletárok nehogy magukra ismerjenek lázongó testvéreikben, a burzsoá vérebek általában hallgatnak azokról a tényekről, a szegénységről, nyomorról, az egyes területeken 40-50%-os munkanélküliségről, szegregációról, egyszóval a kapitalizmus által kitermelt feszültségekről, melyek valójában a proletár megmozdulások hátterében állnak.

Franciaországban összesen 800 munkáskerület van, 4.2 millió munkásosztálybeli lakos él itt, akiknek a helyzete még az átlagosnál is rosszabb. A munkásosztálybeli bevándorlók gyermekeinek soraiban a munkanélküliség egyes területeken 40-50%-os, szemben az országos 10%-kal, katasztrofális az egészségügyi ellátás, kevés a kórház és a gyógyszer, rosszak a lakáskörülmények. Egy-egy lakásban olykor 10-15 proli él. A külvárosi lázongások egyre sűrűbbek (végre valami pozitívum!). 1993 és 2005 között az úgynevezett „városi erőszak” kategóriájába sorolt megnyilvánulások száma 100 ezerre duzzadt, több tízezer autót gyújtottak fel, több ezer Molotov-koktél és kő repült, hogy megsemmisítse az elidegenedés falait. A franciaországi munkaerőpiacon sem sikerült integrálni a migrációs munkaerőt. A második világháború után az Észak- és Fekete-Afrikából elmenekült munkásosztály egy részének a franciaországi külvárosok horror-települései adtak a feje fölé bádogot, miközben mesterségesen elszigetelték őket az ipar- és üzleti negyedektől. Az idők folyamán a lakótelepek kukázó prolija létrehozta azt a szubkultúrát, amelyben a rai-zene, a rap, az etno-zene, a kábítószer-fogyasztás, a náci- és rendőrverés párosult az állam gyűlöletével és a polgári világ megvetésével. Természetesen e térségekben több a lopás és a bűnözés. Erős a feketepiac és a kábítószer-kereskedelem. Több nemzedék így nőtt fel, és a gettósodás folyamatosan visszaüt a rendszerre.

Mindezek ellenére összevissza hazudoznak az iszlám szélsőségesek akciójáról, az úgynevezett „bevándorlókról”, miközben tudjuk, hogy a nyomorúságos munkáskerületek „fehér fiataljai” is jócskán kiveszik részüket a burzsoá rend elleni lázadásból. Olyannyira nem igazak a radikális iszlámról hangoztatott szólamok, hogy egyrészt a zavargások során egy mecsetet is támadás ért, másrészt pedig nem járt sikerrel a vallási befogás, mivel az egyik muzulmán szervezet tilalma ellenére – ami vallási tanokra hivatkozva akarta eltiltani tagjait az erőszaktól – folytatták harcukat a külvárosok feldühödött proletárjai.

Eközben a franciaországi baloldal békés tüntetéseket szervez, hogy a reformizmus zsákutcájába terelje a proletár megmozdulások elemi erejét. Szavakban támadást intéznek a kormány ellen, Sárközy szóhasználata, modora, rasszizmusa miatt nyavalyognak, mintha egy ember viselkedéséből le lehetne vezetni a kapitalizmus ellentmondásai által kitermelt elégedetlenséget. Végeredményében azon mesterkednek, hogy az eseményeket kihasználva megerősítsék pozíciójukat a parlamenti bordélyház idétlen színpadán, és hogy a „parlamenti kretenizmus” igájába hajtsák a lázadó proletariátust. Összességében tehát látható, hogy a burzsoázia valamennyi frakciója – mely látszólagos megosztottsága ellenére egységes ellenforradalmi tömbként áll szemben a proletariátussal – azon van, hogy zagyva meséivel, reformista manipulációival gátat szabjon a proletárok harcának, és ilyen módon leszerelje azt, hogy mocskos, embertelen uralmát továbbra is ránk kényszeríthesse.

Elvtárs, proletár! Ugye emlékszel a barikádharcokra, forradalmainkra és felkeléseinkre, amelyek a kapitalizmus bástyáit bombázták/bombázzák? De ha nem emlékszel, akkor a kapitalizmus féktelen mocska úgyis emlékezetedbe idézi, hová dugtad a pisztolyt. Ragadj ismételten fegyvert, dinamitot, követ, puskát, és a modern hadviselés kelléktárárát is használva, keltsd életre a Molotov-koktél lángoló gyönyörét, amint beveri a bank falát, lángra gyújtja a börtönöket, a munkahelyeket, a tőke közlekedési eszközeit! És az imádkozó kapitalisták elkotródnak, és elégnek a múlt értéktöbblet-pornóvásznaival együtt.

Minden tényleges forradalom, lázadás, szabotázsakció a mi valódi harcunk, és a tőkésosztály mindent megtesz annak érdekében, hogy megossza, ellehetetlenítse azokat. Mindig arról ugatnak nekünk a kapitalista tudatgyárak, hogy ennyi-és-ennyi ember halt meg ártatlanul a „zendülések során”, de arról már nem ugatnak, hogy milliárdnyi proletár tengeti nyomorban rohadt életét, hogy mennyien élünk a tőkefelhalmozás pöcegödreiben, és hányunk hal meg legyengülve és kisemmizve nap-nap után, mialatt a Wall Streeten emelkedik a kőolaj részvénye. A kapitalisták sokszor azt is elérik, hogy a közvélemény rögtön a felforgatók ellen forduljon – ez csakis kifinomult manipulációs technikájukon múlik, illetve rajtunk, hogy felismerjük-e érdekeinket.

A mostani proletárlázadás főbb epizódjai ismertek, ezért csak röviden tekintsük át őket. Két munkásosztálybeli fiatal focizott az utcán, majd a rendőröket észrevéve megijedtek és futni kezdtek, befutottak a trafóházba, ahol agyoncsapta őket az áram. Miért ijedtek meg? (Biztosan valami „vétkük volt”, gondolhatja a polgári elme. S valóban akadt ilyen vétkük: ez pediglen a puszta létezésük, amiért a hatóságok annyira „szeretik őket”, és a hozzájuk hasonló más lepattant „deviáns elemeket”.) A burzsoá verzió szerint a tizenöt éves Bouna Traorét és a tizenhét éves Zyed Bennát, akik lopás után menekültek a rendőrség elől, halálos áramütés érte egy trafóházban. Mindez Clichy-sous-Boisban történt, abban a Párizstól északra fekvő elővárosban, ahol 28 ezer lakos él. A munkanélküliség itt 25%-os, a házak 30-%-a önkormányzati tulajdonban van, a lakosság fele 25 év alatti, 33%-ot tesznek ki a migrációs menekült-bevándorló munkásosztálybeliek. A két fiatal proli halálát követően a burzsoázia szerint elszabadult a pokol, a fényes nappal az álmos tompaságban vegetáló külvárosok népe a sötétség beálltával gyújtogatni, fosztogatni kezdett. A prolik újból rádöbbentek, hogy mennyire kiszolgáltatottak: ínyencfalatok a burzsoázia étlapján. A felkelés valójában futótűzként átterjedt a környékre és más városokra, Monterfermieltől a határon túlra, Brüsszelig és tovább. Autók, szemeteskukák, üzletek kaptak lángra – égett a tulajdon-fenevad. De az is tény, hogy a proletár militánsok sokszor önnön sorstársaik, munkásosztálybeliek autóit gyújtották fel, egy élet nyomorúságával összekuporgatott eszközt, amely a munkaerőpiacon megkönnyíti munkaerejük eladását. Igaz, mostantól kezdve neki sincs már mit védenie. Persze közel sem a tulajdonost és használati tulajdonát akarjuk védelmünkbe venni, de fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a „defenzív elégedetlenség” oda vezet, hogy megint csak a kapitalizmus által ránk kényszerített tárgyakat, és nem magát a kapitalizmus alapjait támadjuk meg. Annak ellenére, hogy iskolákat, középületeket, és a már említett rendőrőrsöket, raktárakat, üzleteket is támadás ért. De egyszer végre tovább kell lépni, és meg kell támadni a munka, a kizsákmányolás és az elidegenedés okozóit, vagyis magát az uralkodó viszonyok alappilléreit, s fenntartóit – a maguk totalitásában. Ehhez viszont egységesebb, szervezettebb osztályharcra van szükség, amelynek világos, egyértelmű programja van. A kommunizmus megvalósításáért folytatott harcok közepette megszerzett történelmei tapasztalatok tükrében születő programja. Azonban ennek a programnak nem elég ott kísértenie a fejekben, hanem ki kell lépnie a valóság utcáira.

Ez a program pedig nem más, mint a kapitalista rendszer elpusztítására való – magunk előtt letisztázott – mindenkori forradalmi törekvés, az önszerveződés kiteljesítése: a világ proletariátusának totális harcáról beszélünk. Arról, hogy harcunkat centralizáljuk, hogy végre felébredjünk, és józanul lássunk: a világ bármely pontján zajló harc közös harc, bármilyen megjelenési formájában te és én harcolunk – mi harcolunk. A kommunista világpárt ennek a harcnak az alapja, és azt feltételezi, hogy ugyanazt akarjuk: megszüntetni a ránk kényszerített, de általunk is fenntartott világot. Csakis ebben a harcban, illetve a harc általánossá tételével tehetjük meg a lépést a kommunista társadalom felé.

A mostani felkelés eleve időleges elhalásra ítéltetett, a spontán akciók, amelyek olykor meglehetősen szervezett formában folynak, leragadnak a maguk életterületén. Öngerjesztő föderalizmusnak vagyunk szemtanúi, amely csakis a „hasonló területekre” terjed át, miközben a gyárak, az üzemek, a metropoliszok színterei csendesek. A helyzet azzal nem forradalmasult, hogy több ezer kocsit bezabált a tűz, bár vidító látvány! Karnevál! De a nyomornegyedek proletariátusa újfent magára van hagyva. Miközben az utcán közelharcot vívnak a rendfenntartókkal, addig a munkásosztály nagyobbik fele az utca másik felén érzékeli, újságban olvassa és a tévében nézi azt a küzdelmet, ami róla szól, s amelyhez neki is csatlakoznia kellene. Soha nem volt ilyen nyilvánvaló a munkásosztály megosztottsága! A jobban szituált, vagy éppen nem abban a körzetben lakó munkásosztálybeliek, akiknek egzisztenciális biztonsága talán kevésbé fenyegetett, most is puszta tévénézők vagy manipulált ellentüntetők. (Bár kérdés, ki mennyire veszi szívesen, ha reggel egy kiégett Renault vár rá a parkolóban.) Az az igazság, ha folyton mérlegelünk és vacillálunk, akkor 50 év múlva is a munkahelyünket, a kocsinkat és elbaszott, elidegenedett kapcsolatainkat fogjuk védelmezni. Kényes kérdések ezek, mert a sikertelen felkelési hullám után bekövetkezik a visszarendeződés, és ahhoz, hogy csontváz-létünket folytassuk, szükségünk van kocsira és egyéb segédeszközökre. Michel Collon részint a gyújtogatókat hibáztatja, amikor azt írja: „aki felgyújtja a külvárosi szomszéd kocsiját, az akaratlanul is egy követ fúj a kormánnyal. Mivel arra kell a kocsi, hogy eladja magát a munkaerőpiacon (és maximálisan kizsákmányoltassa magát)”. A szeparáció egyik alapképlete az a tény, hogy az események visszarendeződésével minden változatlan formában folyik, és a reggel munkába induló prolit a szintén kizsákmányolt társa gátolja elidegenedett tevékenységének megszokott formában való folytatásában. Neki van mit veszítenie? A látszat szerint igen. Yves Coleman azt írja, hogy amikor a lázadók megtámadják a szegények autóit, az nem más, mint a kapitalista barbárság tünete. Csupa-csupa részigazság. A passzív munkásosztály, a kulcslyukon kukkoló, veszélyeztetve látja azt, amit a kapitalizmus szemetesgödre odavet neki. Azokat a remek „szociális vívmányokat”, amelyek révén idegbeteg, kisemmizett élőhullaként szövögeti ábrándjait egy olyan társadalomban, amely az újratermelődésen kívül a kollektív magányt, a kuporgatást és a “hollywoodi álmokat” kínálja. És a temetkezési költségeket az utódoknak…

Minap egy francia szociológus arról nyilatkozott, hogy a lázadóknak valójában elképesztően sok információjuk van a kapitalizmus világáról, és nem holmi falanszterbe zárt etnikai lázadásról van szó, hanem általános tendenciáról, amit a mindennapok megaláztatásai szülnek. A burzsoá tudomány elismeri, hogy ezek az emberek felfogják, mi történik köröttük – ez azért megtiszteltetés! Ugyanakkor bennünk felmerülnek az alapkérdések is. Bárhol az események során feltűnt-e akárcsak egyetlen egy röplap is, amely túlmutat a lázadás időszakos jellegén, és rámutat a kapitalizmus univerzális poklára, és arra, hogy harcunknak általános jelleget kell adni akárcsak egy manifesztum szintjén is? Akárcsak egyetlenegy esetben is tisztázták-e a felkelők maguk előtt, hogy mi lesz a dolgok elültével? Annak ellenére, hogy az autógyújtogatások és fosztogatások kisebb mértékben, de évtizedek óta permanensen tartanak, valójában mit értek el? És milyen további tapasztalatokat nyújtanak az események az elkövetkező időkre? Miért nem a passzivitásba rohadó munkásosztályt támadjuk meg? A szociáldemokrácia gyümölcse beérett, a demokrácia kéjeleg a munkásosztály hullája felett.

A proletariátus és a munkásosztály kettészakítottsága aggasztó, ezért minden adandó alkalommal rá kell mutatnunk közös sorsunkra, közös helyzetünkre. Csakhogy a „külvárosok népével” ki vállal azonosságot? Főleg akkor, amikor azt tapasztalja, hogy amaz lázongásával őt is korlátozza, megtámadja tulajdonát, és olykor más nyelven beszél. Magyarországon ugyanaz a folyamat játszódik le a cigány munkásosztállyal, mint a franciaországi bádogvárosokban az úgynevezett bevándorlókkal. A reggel munkába indulók és a munkanélküliek között egyértelmű a szakadék, pedig ahogyan a papírnélküliek egykoron fogalmaztak, „a munkanélküliség nem a munka ellentéte, hanem egyik stádiuma”. A jövőre nézve: tovább kell tisztázni a társadalmi folyamatokat, kapcsolatot kell keresni a mozgalom és az ott élő munkásosztálybeliek között. Ez a kapcsolat most szemmel láthatóan nem él, hiszen a lázadók jó része a bolsevikok szavazóbázisának része, vagy nihilista, passzív ábrándozó. Emellett nem kedvelik a szervezett mozgalmakat, gyakran szexisták és márka-őrültek (erre kérdez vissza a franciaországi liberter kommunista OCL csoport: miért, a Marseille-ben sztrájkoló buszsofőrök nem azok?). Egy franciaországi elvtárs jegyezte meg róluk, “ha a rendőrök megverik vagy letartóztatják őket, az nem kudarc számukra, hanem hősi tett”. Még mindig él bennünk az individualizmus bűvölete, hogy kitűnjünk és mások legyünk, megkülönböztessük magunkat – pedig ez zsákutca!

Láthatjuk tehát, hogy a munkásosztály megosztott, egyedei elfogadják a lokálpatrióta szerepeket, és a „mi közöm hozzá, nem velem történik” elvét követik. Az osztályszolidaritás meddő. A burzsoázia általában igyekszik a felkeléseket és lázadásokat faji zavargásoknak feltüntetni, ahogyan ezt rendszerint más nemzetiségű burzsoák is megtették. Teljes mértékben tagadják az események osztályharcos jellegét. A tőke automatikusan védi a munkaerőpiacot, a szociális juttatások szintjén csakis a „holnapi megélhetést” biztosítja, amely éppen elegendő a munkavégzéshez (már akinek van munkája), és a bérmunkás fogyasztói létének fenntartásához. A szinte csak kizárólag segédmunkára alkalmas munkásosztálybeli ifjúság csak keservesen kap munkát, és ha kap, akkor is többnyire segédmunkát. De akármilyen munkát kap vagy nem kap, kifejezésre kell juttatnunk az osztályháború szintjén, hogy nem akarjuk életünket a kapitalizmus által nyújtott feltételek között leélni, sem mint bérmunkás, sem mint feltörekvő citoyen. A mostani felkelés valódi okai a munkahelyi elbocsátások, a papír nélküliek üldöztetése, a megélhetési költségek növekedése – a hétköznapi élet kizsákmányoltjai ők, akárcsak mi.

A nyomor internacionalizmusa világos, bár le akarják szűkíteni a „külvárosok népére”. A francia nyelv bádogvárosoknak (bidonville-nek), az angol nyomortanyának (slumnek), a német szegénynegyednek (Armenviertelnek), a spanyol fantáziadúsabb: calampas colonias proletariasnak hívja Mexikóban, barriadas en pueblos jovenesnek Peruban, ranchitosnak Venezuelában, ciudades miseriasnak Argentínában, tugoriosnak Kolumbiában, suburbiosnak Ecuadorban. És a szegénység további elnevezései: Törökországban gecekondunak, Indiában bustee-nek, Pakisztánban jhugginak, Brazíliában favelának, Tunéziában gourbivillnek, Chilében campamentónak, Indonéziában kampongnak hívják. Ezek a perifériák, az elszigetelendő peremvárosok. Most éppen Sydney van terítéken, ahol fasiszta ifjak arabokra vetik rá magukat, mert elszabadultak a túlfűtött indulatok az arabokkal szemben, akik válaszképpen rendőröket támadnak meg. Az ausztráliai kormány meg csodálkozik – az a kormány, amely a nyugati tőkés világ egyik leghithűbb csatlósa az iraki proletariátus elleni harcban. Mielőtt bárki felcsapná Huntington agyalágyult szófosásait a civilizációk összecsapásáról, álljunk meg egy pillanatra. Soha nem volt ennyire világos, hogy a tőke eszköztárában és céljainak véghezvitelében egységesebb, szervezettebb, mint a kizsákmányoltak osztálya. Újra és újra, folyton-folyvást globalizálnak. A demokrácia terrorja, gazdasági imperializmusa mindinkább kiteljesedik. A termelés és ellenőrzése, termelés és fogyasztás, termelés és forgalom, verseny és monopólium, fejlettség és fejletlenség (vagyis a nyugati világ és a perifériák választóvonala), a válságot szülő csökkenés magvával terhes terjeszkedése, a termelés és pusztítás (ez utóbbit gyakran a „termelő” vagy „teremtő pusztításként” dicsőítik), a tőke strukturális uralma a termelőerők felett és leküzdhetetlen függősége az élőmunkától, a szabadidő termelése (többletmunka) és ennek nyomorító megtagadása a szükséges munka újratermelődésének és kizsákmányolásának parancsolata révén, a profit mindenáron való növelése, az ezzel járó környezetpusztítás, hogy a jövő munkásosztályának természeti élménye az Utópiák könyve lesz, amelynek lapjairól felüvölt tenger és lagúna, hegy, ég, állat, mező, erdő, folyó és a hangyaboly! Egyre több lidérces valóság! A burzsoázia annak ellenére egységesebb, hogy versenyfutásaira bennünket használ fel, gondoljuk csak bele, mi lenne, ha az ausztráliai munkás és munkanélküli összefogna az Algériából származó munkással és munkanélkülivel, és a tőke anyagcsere-funkcióját közösen megtámadná! Felkelés. Forradalom. Ezért a kapitalista ideológia mesterséges ellenségképeket teremt, felturbózott nacionalizmust, munkahelyi érdekellentéteket, vallási és kulturális ellentéteket, amelyeket azonban neki kell megrendszabályoznia, és olykor rá is visszaüt. A „rendzavarások” idején néhány rendőrt összevernek, és bezúznak pár kirakatot. Ez nyugodtan belefér a költségvetésbe.

A visszarendeződést követően nyilván a retorziók sem fognak elmaradni, a burzsoázia tovább fogja növelni hétköznapi terrorját, a szakértők megírják könyveiket, nekünk azonban tovább kell lépnünk, és mielőtt végképp elér bennünket e nagyszerű civilizáció szeméthalma, cselekednünk kell, újjászerveződnünk és mattot kell adnunk a kapitalista jövőnek!

Barikád Kollektíva