Radikális szocialisták a XIX. század végén Közép-Európában



KRONOLÓGIA:

- 1877. szeptember: megalakul a budapesti cipészsegédek önképző egylete. Az egylet előadásokat szervezett, segítette a vidékről felkerült cipészsegédeket, osztályharcos álláspontot foglalt el a maga gyengeségeivel együtt. Tagja volt többek között a Radikális Szocialisták több megalakítója is: Szalay András, Heckmann István, Nagy Ágoston, Horváth János, Braun Lipót, Halász János.

- 1881. február: a Radikális Szocialisták első szervezett fellépése. A Magyarországi Általános Munkáspárt 11 tagja (nem csak cipészsegédek) nyílt levél közlését kérte a J. Most-féle Freiheit és a bécsi Die Zukunft szerkesztőségétől. Elítélték a párt vezetésében uralkodóvá vált klikk-rendszert, bírálták mérsékelt programját és a "polgári" pártokkal való kompromisszumokat. Kijelentették, hogy a Csillag-féle vezetéssel szemben pártot alapítanak. A radikálisok több tagja járatta a Freiheitet (Nagy Ágoston, Knecht Pál, Braun Lipót, Kürschner Jakab, Práger Ármin), Práger személyes jó viszonyban volt Mosttal.

- 1881. szeptember: megalakul a Radikális Szocialisták Végrehajtó Bizottsága. Tagjai: Práger Ármin, Heckmann István, Nagy Ágoston, Braun Lipót. Ezt a végrehajtó szervet ők "Cselekvő Bizottságnak" hívták, amelynek célja az volt, hogy tervszerű vezetést adjanak a mozgalom élére. A szervezkedés illegális volt, illetve a cipészegylet kerete alatt történt. Hasonló működést szerettek volna létrehozni a szabóegyletben is, de ez a tervük elbukott.

Összejöveteleiken (heti 2-3 alkalom), amelyek különböző vendéglők különtermeikben voltak, ritkán volt napirend. Megvitatták olvasmányaikat, főleg Marx, Bebel, Most, Lassalle, Weitling stb. írásait olvasgatták. Járatták a hírlapokat, igen jól ismerték (főleg a német és az osztrák) a nemzetközi osztályharcos lapokat. Megbeszélték az aktuális politikai eseményeket, mindig volt egy-két "külföldi" vendég, aki előadást tartott "otthonának" mozgalmáról.

- 1881. augusztus 14.: a Népszava beszámol egy tüntetésükről, ami a Beleznay kertben folyt le. A magyar hatóságok letartóztatták Niemojevszkyt, aki részt vett II. Sándor meggyilkolásában. Fellépésükre a hatóságok elengedték a bebörtönzöttet.

- A szervezkedés nem csak a főváros területére korlátozódott, szervezkedtek Pozsonyban, Eszéken, Kassán. Szoros kapcsolatot tartottak fenn az osztrák radikálisokkal, akik anyagilag is támogatták őket. Éppen ezért 1882. januárjára megérett az igény egy ellenzéki lap kiadására. Az első lapjukat Der Sozialist címmel adták ki. A kiadótulajdonos Horváth János, később Braun Lipót és Zlocha János, a szerkesztő Práger Ármin, később Horváth János. A havilapból öt szám jelent meg, még két radikális lap jelent meg ebben az időben, a Der Kommunist és a Volkswille. Osztályharcos szemléletük miatt sok proletár csatlakozott hozzájuk. Éppen ezért nem csak a hatóságok, de az Általános Munkáspárt is igen keményen támadta őket. Csillag és Frankel nem egyszer "gazembernek", "árulónak", "ellenséges elemnek" nevezte őket, másszor pedig úgy akarták gyengíteni őket, hogy közös zászló alá akartak bújni, és csak a módszert kérdőjelezték meg. Nemegyszer kárörvendően nyilatkoztak a radikálisok letartóztatásáról, és volt eset, mikor kevesellték a kiszabott büntetést. Egyébként komoly kritikai megjegyzést nemigen mertek tenni (nem is tudtak volna), hisz nem egy cikk szinte teljes egészében a Kommunista Kiáltvány alapján íródott. Szóval tipikus szociáldemokrata, ellenforradalmi játékot műveltek. A radikálisok nem hagyták magukat (főleg Szalay András jeleskedett ebben), és nem egyszer szétverték az Általános Munkáspárt gyűléseit. Csillagék idővel taktikát változtattak és nemzetiségi kérdést próbáltak faragni az ügyből, és nacionalista propagandával próbáltak maguknak munkásokat toborozni. A radikálisok kijelentették, hogy egy szocialista pártnak internacionalista alapon kell szerveződnie.

- 1882. végére a lapokat megbénították, a párt új lapok kiadására készült. Ekkor vetődött fel egy magyar nyelvű lap megjelentetésének az ötlete is.

- 1883. február 19.: a pártvezetőség hosszú vita után döntött a két lap szerkesztőbizottságáról. A Radikal és a Népakarat szerkesztőbizottságának a tagjai: Hoffmann Rudolf, Pudleiner Tamás, Czigelbrier Róbert. Póttagjai Szalay András és Tóth Endre. Később a két lapnak külön-külön szerkesztőbizottsága lett, a magyar nyelvű Népakaratnak Szalay, míg a német nyelvű Radikalnak Prager lett a szerkesztője. A Népakarat a "Magyar szocialisták közlönye" felírással jelent meg. Magukat "Magyar Szocialisztikus Munkás-Pártnak", illetve "Radikale Arbeiter-Partei Ungarns"-nak nevezték. Ebben az időben szoros kapcsolatban álltak az osztrák radikálisokkal és anarchistákkal, a londoni Kommunista Munkás Művelődési Egylettel és J. Most-tal. Sokat foglalkoztak az oroszországi eseményekkel, várták, hogy kitörjön a forradalom, "ápolták" a párizsi kommün emlékét, valódi internacionalisták voltak, újra és újra hangoztatták, hogy "a munkásoknak nincs hazájuk", nagyon fontosnak tartották kijelenteni, hogy a munkásosztály felszabadítása csak a saját műve lehet. Persze ezeket a megfelelő múlt századi patetikussággal, heroikussággal fejtették ki: "Nekem nincs hazám, én hontalan vagyok, akinek tulajdona volt, vagy van, annak van hona, a munkásnépnek nincs vagyona, nincs is hona, a föld csak élő- s lakhelye... de ha majd a gyár, a műhely, a közlekedési eszközök a nép tulajdonában lesznek, akkor nekünk is lesz hazánk... az ilyen hazáért élek, halok, feláldozom magam érte." Radikálisan támadták az egyházat, a vallást, népszerűsítették a darwini eszméket.

- 1883-84.: több sztrájkot nem csak részvétükkel, hanem anyagilag is támogattak. Nagyon fontosnak tartották a szervezkedést, illetve kritizálták a pusztán csak bérharcért küzdőket. "A munkások helyzetét munkabeszüntetéssel nem lehet megjavítani, hisz attól még fennmarad a gazdasági bértörvény. A legkedvezőbb esetben ugyan momentán, rövid időre el lehet érni a helyzet javítását, de sohasem tartósan." - írta Prager, a Radikalban.

- Ebben az időszakban az osztályellentétek mindinkább kiéleződtek, a párt egyre népszerűbb lett. Egyre több támadástól kellett tartaniuk, a Magyarországi Általános Munkáspárt is most már csak a nyílt támadással foglalkozott, és saját gyűléseiket rendőri védelemmel látták el. Egy per alkalmával így írtak: "Egy idő óta itt minden ad normam Bismarckianam megy. A vádlottak mindennapi oly dolgokat mondottak, amelyeket nálunk úton-útfélen hallhatni, de mivel szocialisták, munkások, mars be velük a kóterbe. Az illetők nem tartoznak a Magyarországi Általános Munkáspárthoz, de azt el lehet mondani, hogy mivel most minden zavargást nekünk rónak fel bűnül, azt mondhatjuk: ma neked, holnap nekünk."

- 1884. január: a radikálisok egyre népszerűbbek, mind több szervezet alakul országszerte. A Radikalból 6000, a Népakaratból pedig 800-1500 példány jelenik meg havonta.

- 1884. január vége: Bécsben bevezetik a kivételes állapotot. Március 9-ig mintegy 250 anarchistát utasítottak ki. Rengetegen jöttek Magyarországra is, ahol a párt tagjai segítették őket.

- 1884. február 2.: Tisza Kálmán utasította Thaisz főkapitányt, hogy figyeltesse a külföldi mozgalmárokat és a radikálisokat. Thaisz Február 27-én rendeletet adott ki, amelyben kiutasította a főváros területéről az anarchista és szocialista mozgalmárokat. Két nappal később koholt vádak alapján letartóztatták Prágert. A párt "vezetését" Heckmann István vette át.

- 1884. február 30.: Szalay társaival megverte a figyelésükre kiküldött rendőrt.

- 1884. március 13.: éjjel letartóztattak 36 párttagot, és kitoloncolták a fővárosból. A letartóztatások után a Népakaratnak még 4 száma jelent meg Scheffler Albin, Mrohály János majd Topalits Pál szerkesztésében. Március 31-én újabb letartóztatások voltak, "az anarchista- gyanússágát" már nem csak a Népakarat és a Radikal lefoglalt számai jelentették, hanem az ott talált Népszava számok is. Holott a Népszava írói még a liberális politikusoknál is (pl. Eötvös Károly, aki felszólalt a Prager ellen elkövetett jogtalanság miatt) jobban elhatárolták magukat.

- 1884. május 2.: a súlyos tüdőbeteg Szalay András, akit letartóztatása után csak egy héttel vittek kórházba, belehalt betegségébe. Május 4-én nagyszabású munkásdemonstráció zajlott le a temetésen.

A fővárosból kitoloncoltatott szocialisták az ország különböző pontjain szóródtak szét. A lapok megszűntek, önálló pártot nem szerveztek. De a vereség látszólagos volt, hisz így most az állam pénzén küldték szét az agitátorokat országszerte. Horváth János Aradon, Braun Lipót Szabadkán, Heckmann István Pécsett és Szegeden, Práger 6 éves börtönbüntetése után Kaposváron, Pudleiner Tamás Kassán, Tamássy Árpád Újpesten, Czigelbrier Róbert Bártfán szervezkedett. A radikális párt több tagja a 80-as végén csatlakozott az Engelmann-féle ellenzékhez.

A RADIKÁLIS SZOCIALISTÁK PROGRAMJA - Népakarat, 1883. szeptember 15.

Az ország több részéből érkeznek hozzánk olvasóinktól levelek, kikhez lapunk első száma nem jutott, s így az abban kifejtett jelszavunkat (programunkat) nem ismerik, kérik annak kifejtését újból. Eleget téve az érdeklődő nagyközönség óhajának, következőkben foglaljuk össze bővebb magyarázattal programunkat: Az 1878-ik évi június 10-én Budapesten a "Nemzeti Szálloda" nagytermében megtartott kongresszuson a következő "programpontok" fogadtattak el:1

1. Általános, egyenlő, közvetlen választási jog, titkos és kötelező szavazással, adassék meg a 20 éveseken kezdve minden állampolgárnak, történjék a választás, bár az állam, a megye, a város vagy községek érdekében. Az országos és megyei választások községenként foganatosíttassanak. A választási nap mindig egy vasárnap vagy ünnepnapra tűzessék ki.

2. A törvények közvetlenül a nép által hozassanak, azaz: a népnek azon joga, hogy törvényeket javasolhasson vagy elvethessen, biztosíttassék. A béke és háború fölötti kérdésekben döntsön el az általános népszavazás.

3. A rendek, a birtok, a születés és a vallásfelekezet utáni előjogok töröltessenek el.

4. Általános, kivételnélküli védkötelezettség. Az állandó hadseregek helyébe hozassék be az általános népfölfegyverkezés.

5. Minden kivételes törvény, névleg a sajtó, egyesülési és szövetkezési törvények és rendeletek, töröltessenek el, általában mindazon törvények és rendeletek, melyek a szabad véleménynyilvánítást, a szabad gondolkozást és szabad bírálást megszorítják.

6. A bíráskodás joga közvetlenül a nép által gyakoroltassék. Az igazságszolgáltatás semmiféle költségbe ne kerüljön.

7. Általános és egyenlő, az állam által eszközelendő népnevelés. Minden gyermek az iskolába járásra köteles. A tanítás minden tanintézetben nyilvános és díjmentes legyen.

8. A hittanítás az iskolában eltiltassék. A vallás magánügynek nyilvánittassék.

Továbbá követeltetett:

1. A politikai jogok és a szabadságok a lehető legnagyobb mérvbeni kiterjesztése a fenti követelések értelmében.

2. Az államra és községekre egyetlen egy adó; a fokonkénti jövedelmi adó, vetendő ki, mind a többi adók, jelesül a népet terhelő közvetett adók eltörölendők.

3. Teljes sajtószabadság. A hírlapi kautió eltörlése.

4. Korlátlan szövetkezési jog.

5. A társadalom viszonyaihoz alkalmazott, törvényileg megszabott napi munkaidő. A vasárnap és éjjeli munka eltiltása.

6. A gyermekmunka, valamint minden az egészségnek és erkölcsiségnek ártalmas női munka eltiltása.

7. A néptanítók fizetésének javítása.

8. A perügyekbeni védelem szabadsága.

9. A munkások életét és egészségét oltalmazó törvények. A munkáslakások közegészségügyi ellenőrzése. A bányák, gyári, kézműves- és házi ipar felügyeltetése a munkások által választott hivatalnokok által. A munkások segélyegyleteinek teljesen önálló kezeltetése.

10. A rabmunka szabályozása.

Az itt felsorolt és a kongresszuson általánosan elfogadott "programpontok" azóta többnyire minden munkásgyűlésen publikáltattak, és elfogadásra indítványoztattak; de a gyűléseket ellenőrző "rendőr"- tiszt mindenkor megtagadta szavazat alá bocsájtani az indítványt, vagyis a kormány ezen hivatalos közege által kijelentette, hogy a "programm" maradhat örökre "programm" de törvényes úton meg nem valósulhat a munkásság jogos követelése soha! Így elzárva előttünk a jogkövetelés és a jogos önvédelem törvényes útja, még csak reményünk sem lehet, hogy majd idővel az a máris égető társadalmi kérdés, a szociális kérdés, (a munkáskérdés), vagyis a megélhetés kérdése törvényes megoldást nyerend, mert a jelent uraló osztálytársadalmi rendszer őrei, a hatalom uralói, kik e kor bölcseinek tartják magukat, a munkáskérdés megoldását úgy fogják föl, hogy azon embereket, kik a népet jogai követelésére fölhívják és buzdítják, börtönbe kell vetni mint jogtalan izgága zavargókat, mert még végre a nép öntudatra is ébrethet, és akkor a kényúri hatalomnak vége, és nem tűri tovább a sanyargatott munkásnép a nagybani termelők (földbirtokosok), gyárosok, tőkepénzes uzsorások és a hatalmi zsoldosok önkényuralmát, mit jelenben számukra törvény biztosít, fölkel a nép, s mit hosszú évekig hiába követelt, kért, az emberi jogot, szabadságot kívánva, erejének tudatával bírva nem lesz többé szolga; kivívja a nép forradalom által. A fönnálló rendszer alapján, jogunk követelésére nem marad más hátra, mint forradalmi állást elfoglalni, mert a tapasztalat bizonyítja, hogy a forradalom az egyedüli, mely a korszerűtlen, vénhedt társadalmi rendszert ledönti és újat épít.

Rövid "programunk" a fönnálló osztálytársadalmi rendszer minden ároni megdöntése, és helyébe alkotandó a nép igényeinek megfelelő közös népuralmi rendszer, mert míg osztályuralom létezik, a nép örökös nyomorban sínylődik, s az uralom rabszolgája lesz; a csalárd pénzlábakon álló rendszert csakis forradalom döntheti meg; egy "nemzetközi" népforradalom. Valamint a hatalmak nemzetközileg szövetkeznek a nép elnyomására és kizsákmányolására, úgy a nép is szövetkezhet a hatalom megdöntésére – ezt követeli a nép érdeke, ha meg akar szabadulni a zsarnoki rabiga alól.

Hosszú évszázadokig nyögött a munkás jobbágy nép, a jogos nemesi bigottság alatt; hiába hangoztatta kérő, követelő szavát, meghallgatásra nem talált, míg végre ütött a tett, a bosszúállás órája, mit megszült a minden vad önkényt és jogbitorlást fölemésztő idő és kor szelleme, kitört a forradalom, a jobbágyság fölszabadítá magát, valamint minden nagy társadalmi kérdést, úgy a szociális munkáskérdést is a forradalom fogja megoldani, ha majd a nép megismerte osztályát és ellenségeit. A válságos időt sietteti az erőszakoskodó hatalom, az eszközöket szentesíti az alkalom, az emberiséget érleli a kor szelleme és a mesterek mestere a hatalmas idő és a sors.

A fönnálló kényúri rendszer alatt a legegyügyűbb pór is gondolkodni kezd, gondolkodóba ejt nyomasztó viszonyok tűrhetetlensége, kora tavasztól késő őszig fáradva dolgozik a munkás- földmíves a nagybirtokos rengeteg pusztáján, sok száz társával, egész évi fáradtságának gyér díjja alig néhány métermázsa gabona, melynek színe-javát még haza sem viheti, egyenesen a kufár uzsorás tölti raktárában részint uzsorapénz és kamat fejében, részint készpénzért, hogy adóját fizethesse, mert a hatalom már nagyon jól tudja, hogy mikor lehet a pórnéptől pénzt zsarolni; aratás után küldi is szét kérlelhetetlen bérenc kopóit, a végrehajtókat, kik mindent elkövetnek, hogy az állam rettentő nagy kiadásait legyen miből fizetni az ingyenélő hadsereg százezreit és az időt meglopással töltő sok megyei és állami tisztviselők nagy díjazásait; a kényúri hatalom fényűzésének fedezésére megfosztják a szegény munkásnépet részes aratással keresett gabonájától, sovány tengeri és burgonyával tengeti életét; míg a gőgös "földesúr" kinek egész éven át dolgozott sok századmagával fényes palotából kéjelegve nézi a hangyaszorgalmú népet és jókedvében nagyot nevet a tele magtár mellett, melyet a neki a szolgalelkű nép megtöltött és ha megszorulnának néhányan, kik résztvettek a munkában, eszökbe sem jutna talán segélyt kérni ott, hol egész éven át dolgoztak, pedig erre alaposan építhetnének jogot; dehát segélyt hiába is kérnek, hisz szépszerével úgysem nyernének – ha mindjárt éhenvesznének is...

... A munkásnép önmaga oka nyomorának, a munka képezi a vagyont, a munkás teremt mindent; mit ér a nagybirtok, ha nincs aki, munkálja, nem hoz hasznot; tehát amit a föld terem, azé, aki megműveli; mit ér a gyár, ha üresen áll, ha nem dolgozik benn a munkás, a gyáros milliókat nem szerez, ha meg nem lopja a munkáskezet.

MUNKÁSNÉP! MINDEN A TIED! ÉBREDJ! NAGY IDŐ KÖZELEG, EMBERI JOGOT KÖVETELNEK A NÉPEK VILÁGSZERTE!

SZALAY ANDRÁS: SZOCIÁLIS FORRADALOM – Népakarat, 1884. február 14.

E szót hallottuk hangoztatni parlamenti üléseken, úgy külföldön, mint nálunk. A szociális forradalom kitörhetéséről beszélnek főpapi körökben, arisztokraták, tőzspolgárok, tőkepénzes uzsorások, nemkülönben értelmes munkások. Míg amazok borzadnak az üres szótól is, hacsak hallják a szociális forradalom közeli kilátásba számíttatását, addig emezek lelkendezve várják ama nagy nap elérkezését.

Honnét ez a nagy eltérés, hogy amitől a nép egy osztálya borzadva retteg, fél a nép más osztálya szomjazva várja? Mért fél az uralkodó osztály, ha igazsága és joga van? Miért nem lép fel nyílt számadásra a követelőkkel, ha igazolni képes jogos álláspontját? Hisz kezében a hatalom! Akinek kezében van a megdönthetetlen igazság és az elvitázhatatlan jog fegyvere, nyugodt lelkiismerettel, bátran megy az nyílt támadásra, mindenkor, mint ment Krisztus a római helytartó elé igazságérzetének tudatával. A tőzspolgári osztálynak, mely a jelenben uralja a népet, csak az erőszak és a hatalom van a kezében, de joga nincs. Azért félnek, rettegnek és kapkodnak, minden oly eszköz után, mellyekkel bitor hatalmukat még tovább is fenntartani vélik. Mert látják, hogy az elnyomott nép a szolgaság jármából kivetkőzni készül és mint nehéz álomból felébredt férfi, bosszúállólag kiált "ne tovább"-ot a jogbitorló hatalomnak világszerte.

A munkásnép fölébredt azon szellemet bilincselő mámorból, melybe a papi ámítás vezette, fölébresztette a nélkülözés, a nyomor. Igen, a nagy nyomor, melyben a munkásosztály teng.

Honnét a munkásosztály nyomora? Ezt kérdik sokan, kik a nyomort nem ismerik, kevésé a népek helyzetét, úgy vélekednek, hogy azok, kik nélkülözésnek vannak kitéve, munkakerülők, rest naplopók.

Ez téves felfogás, ez nem igaz; akik csavargással lopják az időt, rendes mesterségük "törvényes" vagy törvénytelen lopás, azok jajdulnak fel a hatalom ellen. A nép nyomora a napról-napra fejlődő gyáripar, a nagybani termelés, a tőke uralmából ered, a pénz tőzsérek gépekkel berendezett gyáraikban, midőn a kereskedelmi forgalomban annyi árucikkeket gyártanak, hogy raktáraik is tömve maradnak, így történik a tömeges munkások elbocsájtása, mely megteremti a nyomort.

Dehát hová tette a munkás a munkabérének a fölöslegét akkor, mikor a munkáskéz kapós volt, hogy mikor a munkaszünet beáll, már nincs is mit ennie? Ezt a nagy kérdést vetik fel a dőzsölők, ahelyett, hogy azt kérdeznék, legalább akkor, mikor dolgozott, élt-e rendesen? Mit kérdeznek ők bármit is, hisz nagyon jól tudják, hogy egy magánzó nőtlen munkás, ha jól tud zsugoroskodni, ehet száraz kenyeret, családapa már koplalásnak van kitéve családjával együtt, mert oly csekély díjazásban részesül, hogy azt nem is nevezhetjük munkadíjnak.

Honnét ered, hogy a munkabér úgy megcsökkent? Talán a munkások kevés munkát végeznek és nem hasznosat? Még soha nem végeztek a munkások annyi munkát és hasznosabbat, mint ma végeznek; de mivel minden kereskedelem és ipar a tőke hatalmában van, hogy a tőkepénzesek egymással versenyezhessenek és a tőkéjüket minél nagyobbra növelhessék, rövid idő alatt a munkabér letörésével kezdték a gazdálkodást; és ha a munkás panaszkodott, hogy kevés a bér, azzal vígasztalták, hogy legyen szorgalmasabb, végezzen több munkát, többet keres, így volt a munkás kénytelen évről-évre kevesebb díjért többet dolgozni, míg végre idejutottunk, hol ma vagyunk, hogy a munkás a tőke által kirabolt koldus.

Vegyük csak bonckés alá, hogy ki az a munkás és ki ő a társadalomban? Nem-e a munkásság a tőke megteremtője és mindazon árucikké, mellyekkel telvék a raktárak és ő fázik, didereg annak hiányában. Hát a sok gabonát, élelmiszereket ki termelte és gyűjtötte a magtárba. Nem-e a munkás? De a pénztőzsér elzárja az éhező nép elől, hadd haljon éhen, míg az ő magtárában a gabona az állástól romlik el, inkább ez történjék, minthogy az éhezők nyomorán enyhítene, mert ő nyerni akar. Ez a mai kor vézna képe, nem csoda tehát, ha a válságok korszaka közeleg, midőn 300 000 munkás, Párisban kenyér nélkül gyűlésez és követel a kormánytól kenyeret, mindenek előtt kenyeret, gyorsan; mert az éhséget semmiféle törvénnyel elfojtani nem lehet és a megélhetéshez mindenkinek joga van, ezen tudattal járt Páris utcáin nagy csoportokban az éhező, keresetnélküli munkásnép "Éljen a szociális forradalom!" kiáltásokkal, mert tudják, hogy a kormány nem képes helyzetükön segíteni, ha nyújt is pár milliót, az csak annyit ér, mint egy csepp víz a tengerben, fölemészti a nagytőke, mely fölemésztette munkaerejét. A kormány nem tehet sehol semmit a munkanélküli nép érdekében. A pénztőzsérekre nem gyakorolhat pressziót, hogy azok javítassák a munkabért, mert egyedüli támaszát azok képezik; ha a munkabért emelné, ők jönnének rövidebbre. E szerint egyedül a szociális forradalom van hívatva a munka és tőke közötti kérdést megoldani, mely a közeljövőben el fogja borítani Európát; legalább azt engedik következtetni mindazon jelenségek, melyek hol egyik, hol másik államban történnek, melyeket mint a szociális forradalom előcsatározásait lehet tekinteni; mert a nép nyomora oly nagy fokra hágott, hogy elviselhetetlen tovább.

Munkások! Fogjunk szervezkedéshez, kikre elviselhetetlenül nehezedik a tőkerendszer uralma, ha ütött a tett órája, a szociális forradalomra készen legyünk, hogy a kényszer eszközeivel lerázhassuk azt magunkról, melyeket elleneink ismertettek meg velünk; közeleg az idő, ne hagyjunk sok időt a gondolkodásra, az önvédelemre mindenkinek joga van!

UTÓSZÓ

Fontosnak tartottuk, hogy bemutassuk ezt a korabeli proletár szervezkedést, mert rámutathatunk arra, a lenini tézissel ellentétben, hogy a szociáldemokráciát nem 1914-től kell ellenforradalminak tartanunk, hanem már megalakulása pillanatában, létrejöttének okában felfedezhetjük az ellenforradalmat. Ezen túlmenően rávilágíthatunk arra is, hogy nem Lenin fedezte fel a spanyol viaszt, a szociáldemokrácia ellenforradalmiságát, bárhogy is szerette volna azt elhitetni a proletariátussal. A proletariátus már a szociáldemokrácia megalakulásakor igen radikális választ adott az ilyen jellegű szervezetek létrehozásával. Tény, hogy a Radikális Szocialisták, mint a nemzetközi proletariátus egésze, magán hordozza a kor és ennek megfelelően saját osztályának gyengeségeit, de ezek inkább a fogalmazás szintjén: jog, szabadság, egyenlőség, igazságosság szavak használatában, illetve bizonyos fennkölt erkölcsi szólamok használatánál fedezhetők fel. De annak ellenére, hogy ezeket sem szabad figyelmen kívül hagynunk, és létre kell hoznunk saját proletármozgalmunk kritikáját,2 elmondhatjuk azt, hogy ezek a gyengeségek elenyészőek voltak.3 És maga ez a párt, ha bizonyos esetekben a szavak szintjén nem is, de tettekben a tulajdon pártjának, a burzsoá rendnek az elpusztításán tevékenykedett. Ez kiváltképp érezhető, ha összevetjük a szociáldemokráciával, annak is a legradikálisabb ágával, a bolsevizmussal. Míg a bolsevikok az adott helyzetnek megfelelően úgymond lepaktáltak a polgársággal (akárcsak a Magyarországi Általános Munkáspárt), mondván a feudális rend ellen ezt meg kell tenni, addig a radikálisok az ugyancsak félfeudális Monarchiában kijelentették, hogy "a forradalom nem lehet tekintettel olyan személyekre vagy dolgokra, akik, vagy amik kapcsolatban állnak a rablás és gyilkolás fennálló rendszerével". Míg a bolsevikok képesek voltak a parlamentben játszadozni kevéske eredmények eléréséért (akárcsak a korabeli szociáldemokrata pártok), ők kijelentették, hogy "az erőszakkal szemben csak erőszak küzdhet". Támadták a parlamentarizmust, a választásokat. Kifejtik, hogy "Rövid programunk: a fönnálló osztálytársadalmi rendszer mindenároni megdöntése..." A bolsevikok a kapitalizmus és a kommunizmus között egy átmeneti államot képzeltek el, amelyet ők proletárdiktatúrának neveztek. Holott a radikálisok, bár elképzeléseikben nem beszéltek proletárdiktatúráról, a valóság az, hogy sokkal közelebb álltak hozzá: "a nép jóléte és teljes boldogsága addig nem lesz sohasem megvalósítva, amíg a nép állami rend-korlátok közé lesz szorítva, ha mindjárt azon állam egy "népállam"-nak is neveztetik." Érezhető, hogy mekkora a különbség a proletár-kommunista (anarchista) és a szociáldemokrata programok között. A proletariátus saját tapasztalataiból levonva tudja, hogy csak saját magára számíthat, minden más csak kapitalista befogás, így volt ez a múlt század végén, a 1917-23-as forradalmi hullám esetében. Tehát nem tehetünk mást, magunkat kell párttá szerveznünk, hogy szétverjük a tulajdon társadalmát.

"A proletariátus szociális követeléseinek lefaragták a forradalmi élét, és demokratikus fordulatot adtak nekik, a kispolgárság demokratikus igényeit megfosztották pusztán politikai formájuktól, és szocialista élüket helyezték előtérbe. Így keletkezett a szociáldemokrácia. E kombináció eredménye, az új hegypárt, néhány szocialista szektariánust leszámítva, ugyanazokat az elemeket foglalta magába, mint a régi hegypárt, csak számban megerősödve. De a hegypárt a fejlődés során megváltozott azzal az osztállyal együtt, amelyet képviselt. A szociáldemokrácia sajátságos jellege abban foglalható össze, hogy demokratikus- republikánus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszüntesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa, és összhanggá változtassa. Bármily különböző rendszabályokat javasolnak is e cél elérésére, bármennyire felcicomázza is magát ez a cél többé-kevésbé forradalmi képzetekkel, a tartalom ugyanaz marad. Ez a tartalom pedig a társadalom megváltoztatása demokratikus úton, de a kispolgáriasság határain belül való megváltoztatása. Csak nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság elvileg egy önző osztályérdeket akar keresztülvinni. Ellenkezőleg, azt hiszi, hogy felszabadulásának különös feltételei azok általános feltételek, amelyek egyedül teszik lehetővé a modern társadalom megmentését és az osztályharc elkerülését."

MARX: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája





1 1873. március 23-án alakult meg egy munkásgyűlésen a Magyarországi Munkáspárt. Első elnöke Ihrlinger Antal, titkára Külföldi Viktor, úgy 2-3000 tagja volt. 1873. április 25-től illegalitásba kényszerültek. Munkás Heti Krónika című lapjukban egyesülési és gyülekezési jogot, sajtószabadságot és általános választójogot követeltek. Egyfolytában kísérleteztek a párt legálissá tételével. 1878-ban a párt vezetői Frankel Leó vezetésével létrehozták a Nemválasztók Pártját. Külföldit még 1877. márciusában eltávolították a pártból. Külföldi ez év májusában Népszava címmel újságot indított, és 1878. június 9-10-én egy ellenzéki kongresszuson létrehoztak egy újabb Magyarországi Munkáspárt nevű szervezetet. Az itt felsorolt 10 pont ennek a pártnak a programját tartalmazza. Az elnökség tagjai: Külföldi V., Bokros J., Kátser Flórent, Horváth J., Heckmann I. (az utolsó kettő a radikálisokhoz tartozott később). A kongresszus határozatait a vezetőség kérvényben terjesztette a parlamenthez. Tevékenységük a Népszava lapjain történő agitációs munkában és a Nemválasztók Pártjának szidásában merült ki. Tartózkodtak a kormány bírálatától, ragaszkodtak a legális tevékenységhez, a törvények betartásához. Tagsága nem volt egységes. Egy csoportja nemzeti alapon állt, a párt másik szárnya a proletár internacionalizmus elvét vallotta (vezetői: Horváth, Heckmann, Váczi Nándor). Mind a Nemválasztók Pártja, mind a Munkáspárt egyaránt fontosnak tartotta az egység megteremtését, így 1880. január 25-én hosszas tárgyalások után elhatározták a Magyarországi Általános Munkáspárt létrehozását. Az egyesülési határozat kimondta, hogy a párt felveszi a szociáldemokrata nevet. Ezt végül is azért nem tették meg, mert az alakuló kongresszuson 1880. május 17-én Thaisz Elek rendőrkapitány is részt vett, és nem engedte meg a szociáldemokrata név használatát. A kongresszus szociáldemokrata programot fogadott el, amely a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét tűzte célul (ez persze államosítást jelentett). Harcot indított az általános titkos választójogért, a különböző szabadságjogokért, követelte a nép felfegyverzését, az egyház és az állam szétválasztását, az ingyenes közoktatást és igazságszolgáltatást, a 10 órás munkanapot stb. A párt vezetői: Csillag Zsigmond, Politzer Zs., Csorba G., Frankel, Ihrlinger, Kürschner J., Mallár I., Kupa Á., Szabó S., Krizsala J.. Hivatalos közlönyeik a Népszava és az Arbeiter-Wochen Chronik. A párt tipikus múlt századi szociáldemokrata szervezet volt, lassalleanista programjuk enyhe marxizálással keveredve védte meg a burzsoá rendet a proletár erőtől. Nem hiába, részt vehettek a II. Internacionálé 1889-es alapító kongresszusán, és végül is a burzsoázia hatalmas engedmény tett: 1890-ben felvehették a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevet.

2 Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a proletariátus programjának tisztázása együtt halad a proletariátus mozgalmával, és nem egy politikai pártot szervezünk egy politikai programhoz. Hisz maga a program és a mozgalom egységes egészet alkot, nem lehet tudni, hogy melyik jött előbb létre, a tulajdon társadalmának elsöprését mint igényt maga a társadalmi berendezkedés hozta létre. Mihelyst fellépett ez az igény, az azon nyomban cselekvésben is megnyilvánult. A proletariátus cselekvései mind jobban tisztultak a történelem folyamán, így az magát a proletár programot is mind jobban tisztázta. Tehát az egész mozgalom mind nagyobb szervezettségi szintet él meg.

3 Most természetesen csak a csoportnak, mint egy proletár szerveződésnek a kritikájáról beszélhetünk. Mert bár a proletariátus ezen avantgárdja túllépett a bérkövetelések, a politikai jogok követelésének szintjén, azért ne felejtsük, maga a proletariátus még sajnos egészen a 1917-23-as forradalmi hullám leveréséig a vörösre mázolt burzsoázia, a szociáldemokrácia befogó hatása alatt harcol. Persze ez nem jelenti azt, hogy maga a proletariátus szociáldemokrata érdekeltségű. Ne felejtsük el, hogy a szociáldemokrácia (bolsevizmus) csak a már létező proletár spontaneitást próbálja befogni. De a Radikális Szocialisták története is rámutat arra, hogy ha a proletariátus túllép a kezdeti spontaneitáson és tudatosan képes megszervezni magát, akkor képtelen befogni a burzsoázia.