ÖNSZERVEZŐDŐ PROLETARIÁTUS A MONARCHIA TERÜLETÉN

1918-19.



Elöljáróban

Az elmúlt 40 év sztálinista-kádárista kapitalizmusában 1919. március 21., a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának napja szent ünnepnek számított. Manapság a liberális kapitalizmus napjaiban átestünk a ló túloldalára, és csak a legdurvább szitokszavakkal tudják jellemezni ezt a napot. A valóság az, hogy mindkét fél - bár látszólag ellenkező véleményt alkotnak - burzsoá szemléletet képvisel. Egyrészt egyes történelmi személyek cselekedetével magyarázzák meg az események sorát, másrészt nem is látnak folyamatot, csak éles elkülönülő szakaszokat. Kijelentik, hogy 1918. október 31., a polgári demokratikus köztársaság létrejötte, míg március 21. a kommunista társadalom kezdetének napja. Ezáltal akarják elérni, hogy kiszakítva a történelem folyamatából, a proletariátus ne tartsa fenn az osztályharc állandóságának, így önmaga létezésének a tényét. Illetve ehhez kapcsolódóan elveszti az a tény is a jelentőségét, hogy konkrét időben leszűkítve a proletariátus a háború utolsó évei óta szüntelen fegyveres harcot folytat a burzsoá rend ellen. És, hogy a fent megnevezett két jelentéktelen esemény nem proletár mozgalom pozitív eredményeképpen, hanem épp ellenkezőleg annak befogásaképpen jött létre. Mi is történt ezen a napon? 1919. március 20-án éjszaka az MSZDP néhány vezetője felkereste cellájában Kun Bélát, a KMP titkárát, és egységes kormányzásra hívott fel. Mivel a burzsoázia rájött arra, hogy még van egy adu ásza a forradalmi robbanás előtt. Ez pedig az a fiatal magát kommunistának nevező párt, amely még nem vesztette el hitelét a proletariátus szemében. A cél egyértelmű volt: leverje azt a világméretű forradalmi hullámot, amely Magyarország területére is elért. Hogy az utolsó pillanatban a proletariátus élére álljon, és megakadályozza azt, hogy kitermelje saját soraiból a saját forradalmi vezetését, és így harcát centralizálja. Tehát, hogy párttá szerveződve, a proletárdiktatúra mind erőteljesebb használatával szétverje a tőkés rendet, a demokrácia, a munka társadalmát. Március 21. különös nappá vált, a proletariátus látszólag elérte amit akart, a kommunista társadalmat. Oké a név stimmel - gondolhatták a proletárok -, de mik a "forradalmi kommunista vezetés" rendeletei és felszólításai?

- Mindenki, aki rabol, vagy fosztogat, halállal büntetendő.

- Mindennemű szeszesital kimérése, forgalomba hozatala és fogyasztása tilos.

- Bárminemű fegyvert csak a katonaság, rendőrség, csendőrség, védőrség, népőrség és más elismert alakulatok valamint a gyári őrségek és munkásgárdák tagjai viselhettek.

- Dolgozzatok! Rendet!

Ezek a tulajdon, a rend és a munka védelméről szólnak, forradalminak-kommunistának egyáltalán nem nevezhetőek.

A proletár mozgalmat persze nem lehetett ilyen könnyen lefegyverezni. Rengeteg erő maradt a proletariátusban, amely sajnos (önálló vezetés híján) polgári-ellenforradalmi vezetés alá állt csatasorba.

És bár polgári vezetés alatt voltak, ennek ellenére rendszeresen forradalmi tetteket hajtottak végre: szabotálták a munkát, fosztogattak, kíméletlenül, semmiféle humanista marhaság hatása alá nem kerülve irtották a látható burzsoáziát. De önálló centralizáció hiányában, nem rombolták le az államot, amely magát a közösségi tulajdon letéteményesének nyilvánította. Így a forradalmi proletariátus pártjának diktatúrája helyett, a lenini módon egy politikai párt játszotta el a proletariátus szerepét. Az állam megerősödött, és fokozatosan felszámolta a tényleges proletár erőket, miután a szociáldemokrácia 133 nap alatt eljátszotta ez irányú szerepét, azt a maroknyi forradalmi kisebbséget, akik még tevékenykedtek, felszámolta a dühöngő Horthy-terror. A Tanácsköztársaság politikai története nem más, mint a szociáldemokrata burzsoá klikk folyamatos kísérlete, az anarchista-kommunista mozgalom elszigetelésére. Amely mozgalom minden radikalizmusa ellenére is sajnos kompromisszumképességről tett tanulságot.1

I. A Zöld Gárda

A Szociális Forradalom2 cikke a "Zöld Gárdáról" - részlet az újság 1918. szeptember 28. Forradalmi "bandák" Horvátországban című cikkéből.

A csendőrökkel, katonai őrjáratokkal folytatott harc a monarchiában mindegyre elkeseredettebb jelleget ölt. Aminthogy a hadbíróságok nyakra-főre lövetik főbe a dezertőröket, aminthogy a rendeletek egész sora helyezi törvényen kívül, teszi úton-útfélen lepuffanthatóvá, űzött vaddá a háborúval eltelt, bujdosó katonákat, ugyanúgy felelnek a dezertőrök, a "zöld gárda" emberei is. Fegyveresen szállnak harcba üldözőikkel, és nem mindig ők a legyőzöttek. Sőt, akárhányszor már ők a támadók.

Különösen elhatalmasodtak Horvátországban, a Szerémségben a zöld gárda katonái. Valóságos "forradalmi bandák" harcolnak itt az államhatalom fegyveres hajcsárai ellen, mégpedig ugyancsak elkeseredett keményen. Szeptember 5-én egy ilyen dezertőr csapat Grabovci községben megtámadta Radosevics József csendőrőrmestert és Androvics Pál őrvezetőt, akik őrjáraton voltak. A dezertőrök agyonlőtték a két csendőrt és elszedték azok lőszerét, fegyvereit. Szeptember 6-án Erdevikben - mint a hivatalos hír mondja - "forradalmár bandák" agyonlőtték Utyesanovics Mile csendőrt. Ettől is elszedték a fegyvert és a lőszert. Szeptember 8-án ugyanezen bandáknak "nagyobb számú legénysége" Velika Bastaja faluban két csendőrőrsöt talált. Az egyik őrjárat a faluban járt, a másik a községházán maradt, ott Deutsch Miksa csendőrszakaszvezetőt agyonlőtték, a községi rendőrt és éjjeliőrt pedig lefegyverezték. A községházán összeszedett fegyvereket, lőszereket mind magukkal vitték.

Indjija szerémségi városkába is ellátogattak a zöld gárdista "forradalmárok". Müller Jakab dúsgazdag gőzmalom tulajdonostól elvitték az egész lisztkészletét, 20 000 K sarcot róttak ki reá, Motz Mihály vagyonos földesgazdára és több társára pedig 100 000 K-t, amit a megrémült emberek - tudva, hogy a csendőri védelem mit sem ér - ki is fizettek. Petrovicic, Karlovcic, Dec és Kupinovo községek minden vagyonos emberét, papját, jegyzőjét, meggazdagodott földbirtokosát kifosztották, megsarcolták a fegyveres dezertőrök. Mindez egyetlen hét leforgása alatt.

Így sorolja fel mindezt szárazon a Reichspost tudósítására hivatkozva a Népszava. A cenzúra által körülnyirbált adatokból is világosan kitűnik, hogy itt nem egyszerű rablásokról, nem is bűnügyi rovatba való rablóbanda működéséről van szó, hanem - mint ezt a Népszava is megjegyzi - "komoly politikai jelentőséggel bíró"3 esetekről. A szerémségi dezertőrök fegyveres csoportjai nem érik be azzal, hogy védekezzenek az őket halálra kereső üldözőkkel szemben, hanem nyíltan, fegyveres felkelésben támadnak az elnyomó osztályállam, annak hóhérlegényei és a burzsoázia ellen. Ott a Szerémségben, ahol a zöld gárda "forradalmár bandáitól" rettegnek, már tüzel, forr, lángba csapott ki a születőben levő nyílt fegyveres felkelés első tűzfészkeinek egyike a monarchiában...

II. A Lenin-fiúk

A Tanácsköztársaság előtt és alatt a proletariátus rengeteg terror csapatot szervezett (lásd Zöld Gárda), amelyek a burzsoá viszonyok feletti diktatúrára szerveződtek, és tevékenységük a burzsoázia elleni könyörtelen harcban csúcsosodott ki. A leghíresebbé közülük a Lenin-fiúk váltak. A szervezetet, miután spontán módon megszerveződött, alárendelték a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztályának, de végül is az osztály nem igen tudta befolyásolni tevékenységét. Két kommunista "vezető" tudott bizonyos akciókban hatással lenni rájuk (persze csak akkor, ha az összefüggött az ő elképzeléseikkel is), Szamuely Tibor4 és Korvin Ottó5. Legenda övezte már a megjelenésüket is, felszerelésük a következő volt: bőrnadrág, bőrkabát, bőr lábszárvédő, tányérsapka, karabély, Steyre-pisztoly, szurony és tojás kézigránát. De az igazi legendát persze a burzsoázia elleni könyörtelen harc övezte. Általában a helyi proletariátussal összefogva leverték a szervezkedéseket, pl. május 1-én Szolnokon, 2-án Hatvanban, 7-én Devecserben, június elején Dunaföldváron, 21-én Dömsödön, 22-én Szekszárdon stb., és igen csak kivették a részüket a budapesti június 24-i ellenforradalmi szervezkedés leverésében is. "A Magyar Tanácsköztársaság Kormánya akkor is, ha hatalmát a legszélsőbb szigorral érezteti, mindig humánusabb lesz azoknál a kormányoknál, akik az emberiségre a háború borzalmait hozták." - jelentette ki Kun Béla6, és megpróbálta a proletariátus dühét gennyes humanizmussá átváltoztatni. De a Lenin-fiúkhoz sokkal közelebb álltak Szamuely szavai "Mindenütt szaladgálnak, ágálnak az ellenforradalmárok, üssétek le őket! Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! Ha csak egy órára is sikerül felülkerekedni az ellenforradalomnak, nem lesz kíméletes egyetlen proletárral sem. Mielőtt vérébe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!" (Vörös Újság, 1919. február 11.) Persze tevékenységüket élesen, helyenként fegyveresen támadta a magát kommunistának tartó Forradalmi Kormányzótanács. "A törvények és rendeletek ellenére végrehajtott ítéletek és elsősorban azok a minősíthetetlen gyilkosságok, amelyeket egyesek, vagy a kormánytól nem engedélyezett, sem a hadsereghez, sem a Vörös őrséghez nem tartozó szabadcsapatok vagy önkényeskedők követtek el: bűnös cselekmények voltak elsősorban a forradalom törvényei ellen, ezek a forradalom tisztaságát mocskolták be, ezekért a forradalom és forradalmárok felelősséget nem vállalnak." - írta Böhm Vilmos7, a tanácskormány hadügyi népbiztosa. Az önkényeskedők azért se hagyták magukat, még 1919. márciusában Cserny József8 vezetésével lefoglalták a főváros legforgalmasabb pontján lévő Batthyány-palotát. "A forradalmi kormányzótanács terrorcsapata" - írták fel a palota kapujába. A kormány tagjai megdöbbenéssel vették tudomásul az esetet. Soha nem adtak ilyen csapat felállítására engedélyt, illetve ha egyesek tudtak is róla, nem gondolták, hogy ilyen kimenetele lesz. Május 3-án Cserny tudtával egy pár vasmunkás megölte Návay Istvánt és Kis Béla főjegyzőt és még nyolc burzsujt. Az ő meggyilkolásuk különösképpen felháborította a kormányt, mert bár dzsentrik voltak, de fölöttébb demokratikus érzelműek és nem vállaltak ellenforradalmi szerepet - állították. Az esetet hamar megtorolták, és kivégezték a tetteseket. Rendeletbe foglalták, hogy minden spontán önkényeskedést azonnal megtorolnak. A megtorlással Haubrich József szociáldemokrata városparancsnokot bízták meg. Az önkényeskedők másik fő tevékenysége a túsz-szedés volt. Ez a tevékenység egyébként igen fölösleges, de a Lenin- fiúk sajnos nagy hibája volt, hogy nem tudtak teljes egészében elszakadni a kormánytól, és a Politikai Nyomozó Osztály parancsára kezdtek bele a túsz-szedésbe. Ahol pozitíve megemlítendő, hogy számos esetben túllépték a hatáskörüket. Ezért a kormányzótanács május 24-én rendeletben tiltotta be a túszszedéseket. Érdekes adalék, hogy a legnagyobb túszmentő nem egy jobboldali szociáldemokrata volt, hanem a KMP fővezére, Kun Béla, aki számos arisztokratát mentett ki a Lenin-fiúk karmaiból. Július elején a "baloldali" kommunisták önálló szervezkedésbe kezdetek egy új kompromisszummentes kommunista párt szervezésére. Részt vettek benne az I. Kerületi Tanács tagjai, a IV. Kerületi Munkástanács, Stark Ferenc, Englander Fülöp, Demény Ottó, két Ukrajnából származó forradalmár Jefimov és Jukelson, Varga Ottó és más anarchisták, valamint Szamuely és a Lenin-fiúk Szamuely mellé kihelyezett osztaga. A szervezkedés nem jutott túl a vitákon és a tervezgetéseken. Szamuely eltervezte, hogy Kommunista címmel egy újságot kíván indítani. Jefimovot és Jukelsont, hivatalosan Rakowski küldte Magyarországra, hogy megszervezzék a Tanácsköztársaság számára az orosz hadifoglyokat. Ezt a tevékenységüket túllépve, különvonaton keresztül- kasul bejárták az országot, és a Tanácskormány ellen agitáltak. Vidéken Abonyban és Sátoraljaújhelyen is szervezkedtek a vezetés ellen. A "baloldali" kommunisták kijelentették, hogy Magyarországon nincs proletárdiktatúra, hanem burzsoá diktatúra van. Továbbá kifejtették, hogy el kell távolítani a forradalom ál-vezetését, a szociáldemokratákat, illetve a KMP reformszárnyát Kun Bélástul. Július 20-án Kun vezetésével (Kun egyébként már áprilisban fellépet Szamuely radikalizmusa ellen, ekkor még sikertelenül) a szervezkedést felszámolták. Több tagját kivégezték, a két Ukrajnából származó forradalmárt a Dunába hajították. Szamuely tevékenységét megpróbálták a háttérbe szorítani, de ennél többet nem mertek ellen tenni, mivel túl nagy befolyása volt a párton belül, illetve mellette állt a Lenin- fiúk felfegyverzett egysége. Érdekes csattanója a történetnek, hogy Kun 1934-ben a szociáldemokratákkal következetesen fellépő forradalmár köntösében tetszelegve kijelentette: "Ha elkésetten is, de megkezdtük a mozgalmat, amely egy új kommunista párt kádereinek titokban, illegálisan való összehozására irányult."

A Lenin-fiúk osztagát már a megalakulásuk pillanatában fel akarták oszlatni (ha kell akár fegyveres harcok árán is). Böhm egy rendeletet adott ki április 30-án: "Ismételten jelentés érkezett hozzám, hogy hadműveleti területen részben egyes parancsnokságok, részben különböző munkás- és katonatanácsok különböző elnevezéssel, mint politikai terrorcsapat, helyi vörös csapat és a többi, csapatokat toboroznak, alakítanak és ezeket különböző karhatalmi, sőt helyenkint a forradalmi kormányzótanács rendeleteit túllépő célokra használják fel. A forradalmi kormányzótanács rendelete értelmében senkinek sincs joga az országban csapatokat toborozni, csak a hadügyi és belügy népbiztosságnak. Minden egyéb csapattoborzás, ha a legjobb szándékkal történik is, könnyen ellenforradalmi tendenciákat szolgálhat. Ennélfogva elrendelem, hogy a hadműveleti területen lévő valamennyi, a hadsereg, vagy vörös őrség rendszeresített állományába és hadrend-alakulataiba nem osztott úgynevezett politikai terrorcsapat vagy más elnevezés alatt működő külön csapat haladéktalanul föloszlatandó és az ott lévő katonák a vörös hadsereg kötelékébe besorozandók. A jövőben mindazok, akik ilyen önkényes politikai terrorcsapatokat alakítanak, vagy azokat vezetik, vagy azokban részt vesznek, haladéktalanul rögtönítélő törvényszék elé állítandók..."

Május 19-én a Lenin-fiúkat hivatalosan lefegyverezték. Május 23-án Csernyék sikertelen merényletet követtek el Böhm ellen.

A kormányzótanács proletárdiktatúra szemléletét is Böhm állapította meg szinte tökéletes burzsoá őszinteséggel: "A proletariátus diktatúrája a proletariátus többségének akaratából fakadó, tőle alkotott szabályok szerint alkalmazandó uralmi rendszert jelent. Még a diktatúra legfanatikusabb hívei is elismerik, hogy a diktatúrát csak a proletariátus által megalkotott törvények, rendeletek szabályok szerint csak a proletariátusnak szabályszerűen megválasztott képviselői gyakorolhatják és sohasem egyénekkel, hanem a burzsoáziával, mint osztállyal szemben." Ezt a szociáldemokrata politikát, amely a proletárokat újra csak bólogató választópolgárrá változtatná, az önmaguk sorsáért tenni akaró proletár erők már rég megtámadták:

"A Vörös Újság ellen pogromot rendezett Nagy Vince belügyminiszter9, ez a pimasz ifjú. Székesfehérvárott az ő államtitkára, Ágoston Péter, az ellenforradalmároknak, akik nyíltan akarják visszaállítani a királyságot, a haja szálát sem érintette meg.

Az ellenforradalom nyíltan felütötte a fejét. Határozottan munkás ellenes formában. Nem válogat, nem kérdi, vajon a szociáldemokrata párthoz tartozik-e a munkás vagy a kommunista párthoz. Nem nézi, vajon az osztály együttműködés apostolainak szavára hallgat-e a munkás, avagy a forradalmi osztályharcot akarja, s a burzsoá osztály fölött meg akarja kondítani a halálharangot. A burzsoázia tömegei nem akarják már az együttműködést, terhes már a demokrata állam is, nyíltan akarják saját diktatúrájukat.

Az ellenforradalom megmutatja mit ér a demokrácia. A belügyminiszter pogromot rendez a kommunista forradalmárok ellen, s a szociáldemokrata államtitkár anélkül jön vissza Székesfehérvárról Budapestre, hogy láncra verve hozza Károlyi József grófot, Prohászka püspököt, a Széchenyi, a Cziráky grófokat, a plébánosokat és a kormánybiztosokat. Nagy Vince, ez a pimasz ifjú, nem habozik, amikor pogromot kell rendezni a kommunista forradalmárok ellen. De államtitkára Ágoston Péter, visszautazik Budapestre anélkül, hogy gróf Károlyi Józsefnek fejét hozza utazókofferjében.

Tanulság: A proletárok csak maguk szabadíthatják fel önmagukat, s maguk a tömegek végezhetnek a burzsoázia minden ellenforradalmárával. Az ellenforradalommal szemben csupán egy biztosíték van: a forradalom továbbfolytatása, szakadatlan forradalmi osztályharc a burzsoázia teljes leveréséig, a proletárdiktatúráig és azon is túl addig, amíg megszűnik minden osztálykülönbség: a szocializmusig. A forradalom védelme: csak az osztályharcot vívó proletariátus felfegyverzése.

Fegyverkezzetek fel! Állig fegyverbe, proletárok!

Csírájában már nem lehet elfojtani az ellenforradalmat, amely már a legszebb virágjait hajtja. De vágjátok ki a gyökerét is. Vágjátok ki, és ne kíméljetek, pusztítsátok ki az ellenforradalmi burzsoáziát, mert különben titeket pusztít el. Ha nem akarjátok, hogy csak a ti véretek pusztuljon, ontsátok vérét az ellenforradalmi banditáknak.

Proletárok, fegyverkezzetek!

Salgótarján10, Tiszadob11, Makó12 még nem volt elég intő jel nektek. Íme, Székesfehérvárott már nyíltan követelik a régi rendszer visszaállítását, támaszkodva arra, hogy a kormány, amely a munkásmészárlásokat rendezte, megvédi őket a proletárok ellen. Nem is csalódtak, mert a kormánybiztos szóhoz sem engedte jutni Székesfehérvárott a vármegyeházban azokat, akik nem azt akarták, amit a grófok és püspökök, akik nem akarták a királyság visszaállítását. A kormánybiztos megakasztotta a szónokot, aki a köztársaság mellett akart beszélni, s a belügyi államtitkár, Ágoston Péter hazajött Pestre, hogy jelentést tegyen a pogromot csináló Nagy Vincének, a székesfehérvári kormánybiztos főnökének.

Pokolba a burzsoá demokráciának evvel a rendszerével, amely az ellenforradalmat táplálja. Pokolba a parlamentális köztársasággal, mely lehetetlenné teszi a proletártömegek önálló cselekvését, éljen a munkások, katonák, parasztok és földmíves szegények tanácsainak köztársasága, amely egyedül biztosítja a kizsákmányoltak hatalmát.

Fegyverben álló proletárok állama: ez az ellenforradalom határa!

Fegyverbe, proletárok: az ellenforradalom ellen, a munkások, a katonák és földmíves szegények hatalmáért!

Fegyverbe, proletárok!

(Szamuely Tibor: Proletárok, fegyverkezzetek!, 1919. február 6.)

A június 24-i ellenforradalmi mozgolódás után Cserny még erőteljesebben hallatta a hangját: "Veszélyben a proletárdiktatúra! Budapesten dühöng az ellenforradalom, s hogy nem diadalmaskodott az kizáróan az én embereim érdeme... Ezen utolsó három nap megmutatta, hogy véres kézzel kell átgázolni és vérbe kell fojtani az ellenforradalmat. Meg kell szervezni a vörös őrség tüzérosztagát. E célból kérek 200 tagból álló legénységet, 80 nyomozó, 35 őrségi személyzetet és egy 25 főből álló törzset. Ezek szereltessenek fel 16 ágyúval, 12 gépfegyverrel és egyéb lőfegyverekkel. Bocsáttassék rendelkezésükre megfelelő épület. Én átveszem a parancsnokságot, és én fogom megválogatni a legénységet. Az osztag megszervezése után adassék át nekünk a dunai flottilla is. Lenni vagy, nem lenni, ez most a kérdés! Ne tétovázzunk, fogják keményen a gyeplőt." A szociáldemokratákkal szemben is igen határozott álláspontot foglaltak el. Unalmas óráikban a Batthyányi palotában gyakran énekelték, hogy "Szerkesztő úr Jakab, kitörjük a nyakad." Természetesen nemcsak ilyen "humánus" formában élték ki dühüket, több merényletet követtek el különböző szociáldemokrata politikusok pl.: Kunfi, Erdélyi, Rónai stb. ellen. Az előbb említett Jakab úrnak, Weltner Jakabnak a szociáldemokrata lapnak, a Népszavának a főszerkesztőjének pedig az alábbi levelet küldték: "Még két napod van. Vigyázz, mert óráid meg vannak számlálva. Szürke szemüveget viselek, ha meglátsz, azonnal szaladj el." Egy alkalommal (a forrás nem ad időpontot) a kormány kiküldött egy Vadász nevű figurát, aki a Park-klubban vigyázott a felhalmozott értékekre. Vadász megakadályozta, hogy a proletárok azokat széthordják. A Lenin-fiúk ebben megakadályozták, Vadászt csak hosszas fogság után tudták kiszabadítani a palota börtönéből. Számos sztorit lehetne még róluk írni, amelyek hol fedik a valóságot hol nem. De ez a kérdés legfeljebb a történészeknek lehet fontos, mivel a lényeg az magának a csoportnak a forradalmi irányultsága. Hiba lenne ha pusztán csak a mozgalom pozitívumait emelnénk ki. Tény, hogy ebben a forradalmi hullámban a proletariátus avantgárdjaként szerepeltek, és így tény az is, hogy a legradikálisabb elemek voltak. De mint ahogy az az egész 1917-23- as világméretű forradalmi hullámra jellemző volt, ők sem tudtak teljes következetességgel elszakadni a bolsevizmustól, bár bizonyos elemeiben felfedezték annak ellenforradalmiságát, sőt túl is léptek rajta. De nem tudták megnevesíteni igazából ezt az ellenséget, és így illúziókat tápláltak irányában. Ennek tudható be, hogy a tanácskormánynak inkább csak a jobboldali (történelmi) szociáldemokrata részét támadták, míg semmiben sem különböző Kun Béla félékben megbíztak. Magának a bolsevik, lenini ideológiának is teret engedtek soraikban. Abszolút ítéletet nehéz lenne róluk alkotni, hisz a Tanácsköztársaságot, és ezzel a Lenin-fiúk mozgalmát 133 nap után augusztus elsején leverték. Ez igen kevés idő arra, hogy teljes egészében felismerhessék a bolsevizmus ellenforradalmiságát (főleg azért, mert a bolsevizmusnak hatalmas hitele volt a proletariátus szemében). Bár a történelem nem ismer ha-kat, de azért elmondható, hogy Szamuely és a Lenin-fiúk egy-két hónapon belül teljes egészében szembefordultak volna a KMP politikájával, mint ahogy erre már kísérletek is voltak. Így az sem véletlen, hogy a kapituláció után, míg a pártvezetőség elmenekülhetett, addig Korvin Ottó, Szamuely és a Lenin-fiúk itt maradtak (Csernyéknek volt egy olyan tervük, hogy felmennek a Bakonyba és erdei banditaként várják ki az közelre várt forradalmat), és így a fehér terror áldozataiként haltak meg.

"Mi a proletárhatalom védelmében mindenütt keményen és elszántan léptünk fel, ahol a fehérek ellenforradalmi hidrája felütötte a fejét, és sorra levertük az ellenforradalmárok kísérleteit, de sajnos az első Magyar Tanácsköztársaság bukását nem tudtuk megakadályozni, az nem csak rajtunk múlott. A bukásban része van annak is, hogy a proletárdiktatúra nem volt elég következetes és kemény a nép ellenségeivel szemben. A jobboldali szociáldemokrácia a régi rend uraival és külföldi imperialistákkal árult egy gyékényen kezdettől fogva. Böhm, Kunfi és társaik minden esetben mentették az ellenforradalmárokat, és humanizmusról szavaltak akkor, amikor annyi ellenség az életünkre tört. Teljes erővel igyekeztek lefogni a proletariátus öklét, hogy ne tudjon még keményebben lesújtani. ők jártak élen a Szamuely elvtárs és csoportja elleni támadásban, s buzgó terjesztői voltak a reánk szórt szennynek." "Böhm is ott tartózkodott, és mi a Városházán intéztük az ügyeket. Akkor Böhm oda jött hozzánk, és pesszimista beszédével felháborította Tibi elvtársat. Tibi meg mi is annyira ellene voltunk, hogy az ez után a nagy differencia után következő gyűlésen beszélő Tibi elvtárs után Böhm is beszélt, és úgy látszott használt neki, hogy előzőleg jól megmondta Tibi elvtárs a véleményét. És mikor Böhm elment, hozzátette Tibi elvtárs, hogy a munkásnak szívből való, egyszerű elvtársakra van szüksége, és nem ügynökökre, akik csak beszélnek, de nem tesznek semmit. Mi eztán a vonaton mindjárt tovább megtárgyaltuk, és erre a mi szintén felejthetetlen Kerekes Árpád13 elvtársunk megjegyezte, hogy ezek ellen sokkal jobban kellene harcolni, mint a nyílt ellenség ellen, és mi hiába várunk nyugatról segítséget. Az ilyenfajta, úgynevezett munkásvezérek nem a harcot akarják, mert félnek tőle, és mi lenne akkor, ha ők nem lennének. Erre Tibi elvtárs ezeket mondta: - Mi nem szívesen mentünk velük a Tanácskormányba, és ezeknek az eltávolítása a munkásmozgalom érdekében feltétlenül fontos." (Gábor Antal14 visszaemlékezései)

III. Még egy érdekes cikk

Csak vissza nem! (Miskolci Munkás, 1919. július 1.)15

Ha vannak még kis hitűek, és ha van még bizakodó burzsoázia, századszor kiáltjuk nekik: Nincs többé visszatérés! Senki se áltassa magát álreményekkel, és senki se üljön fel a visszafordulás szépen színezett képének, ha ilyenek még vannak. A demokrácia, legyen az akár "polgári", akár "szociál" demokrácia, senki előtt sem találhat többé hitelre. Azok, akik a forradalmi tűz hiányában humánus meggondolások alapján még mindig a demokráciával akarnak kacérkodni, gondoljanak a múltra. A múlt legocsmányabb tettei, a kizsákmányolás, nemzeti osztályállamok alkotása, ezek egymás elleni imperializmusa, mindez a demokrácia szent jelszavával történt.

Legyünk tehát tisztában azzal, hogy a demokrácia olyan értelmezése, ahogyan azt a diktatúra ellenségei szeretnék hirdetni, hazugság, becsapás. Ez a múlt tanulsága. De legyünk tisztában azzal is, hogy a visszatérés, bármilyen formában történne is meg, nem állhatna meg a szociáldemokráciánál, hanem ismét a legteljesebb burzsoá diktatúrához vezetne. Ne felejtsük el soha, hogy ma a bujkáló ellenforradalom legveszedelmesebb jelszava, aknája a demokrácia. Vigyázzunk! Aki ma demokráciáról beszél, bármilyen kenetes szent arccal teszi is, halálos ellensége a munkásságnak. És vigyázzanak az ellenforradalmi bujtogatók, mert a munkásság vörös álarcuk alatt is megismeri őket.

A Tanácsköztársaság Alkotmánya kimondja a proletariátus belső demokráciájának elvét. De nem fogjuk tűrni, hogy ezt a jelszót a proletariátus soraiba befurakodott ellenforradalmárok arra használják fel, hogy visszafelé akarják fordítani a kereket, amelyet egyszer az igazi proletariátus ragadott meg és lendített előre.

A proletariátus a maga kebelében a legteljesebb demokráciát akarja érvényesíteni. A proletariátus soraiba fogadja mindazokat, akik a kizsákmányolás elvéről lemondva lélekben is proletarizálódnak és a munka alapjára helyezkednek. De jaj annak, aki a proletariátus nagylelkűségével visszaél, jaj annak, aki miután proletárnak jelentette ki magát, a munkásság jóhiszeműségét arra akarja felhasználni, hogy belülről folytassa azt az aknamunkát, amelynek sikertelenségét, kívül állva, már belátta. A munkásság ma nagylelkű és jóhiszemű. Ezeken múlik, az marad- e. Azokra a jövevényekre pedig, akik a demokrácia jelszavát hangoztatják, különösen vigyázzunk, még akkor is, ha "csak" a proletariátus belső demokráciájáról beszélnek is. Ezt a belső demokráciát a régi, kipróbált harcosok maguk fogják kiépíteni, nincs szükségük segítségre, amely könnyen burzsoá illatú lehet. Nincs, nem lehet visszatérés!16





1Az, hogy ezt tudattalanul tették, legfeljebb csak szimpátiát ébreszthet bennünk. Az, hogy ezt 1918-19-ben nem is láthatták meg, és ezért igazából nem lenne szabad nekünk ítéletet alkotnunk róluk, ugyancsak hibás következtetés. Egyrészt már 1918-ban Oroszországszerte fegyveres proletár felkelések voltak a bolsevik kormányzás ellen, pl. a baloldali eszer lázadásnak hívott felkelés vagy a Mahno-féle anarcho-kommunista mozgalom. Németországban pedig szinte már Zimmerwald óta kialakultak olyan kommunista erők, amelyek folyamatosan támadták a bolsevik mintára szerveződött Spartacus csoportot, - Szövetséget, majd a későbbiek során mindinkább bolsevizálódó KPD-t: pl. Johann Knief, Otto Rühle, Appel, J. Borchardt vagy szervezeti szinten a brémai baloldal pártja, az ISD (Németország Internacionalista Szocialistái), KAPD (Németországi Kommunista Munkáspárt), AAUE (Általános Munkásszövetség – Egységszervezet) stb. Másrészt ezek a proletár harcosok nem megtámadhatatlan hősök, hanem egyszerű harcos emberek. Pont azáltal tennénk harcukat semmissé (mint ahogy azt a leninista-sztálinista történelemszemlélet munkáshős heroizálásával meg is tette), ha tetteikből nem vonnánk le következtetéseket, és nem használnánk fel az ebből merített tapasztalatokat. A proletariátus forradalmi harca azáltal is folytonos, hogy elvtársai harcát állandó elemzés tárgyává teszi. A látszólagos elméleti tevékenység így közvetlenül a gyakorlat része.

2A Szociális Forradalom című újságot 1918. április 3-tól az OKP magyar csoportja adta ki Moszkvában. Szerkesztője Kun Béla és Szamuely Tibor volt.

3A Népszava cikkéről (1918. szeptember 18.) tudni kell, hogy közel nem ilyen „jóindulattal” viszonyult a Zöld Gárdához. A legenyhébb jelzőjük a „bitang gonosztevők” volt. Ami ennél lényegesebb, hogy a proletariátus minden tulajdon ellenes megnyilvánulása (rablások, fosztogatások, kizsákmányolók meggyilkolása), még ha nem is lengetnek közben vörös zászlót, százszor „forradalmibb”, mint a forradalom hangzatos jelszavaival hadba vonuló vörösre pingált burzsoá bolsevizmus bármikor is volt (mivel az már az ellenforradalom). Ezt azért kell megjegyeznünk, mert a Szociális Forradalom írói is bizonygatni akarják, hogy a Gárda nem pusztán a tevékenységük miatt forradalmi, hanem a tevékenység mögött rejlő politikai háttér teszi azzá. Ezzel kinyilvánítják, hogy a „pusztán” rabló, fosztogató proletár csak egy elítélendő bűnöző, és így a számukra politikai tettnek erkölcsi fölényt adnak: „ő nem pusztán önző érdekből teszi, hanem a társadalom megjavítása érdekében” - mondhatnák a cikk írói. Tehát mint minden erkölcscsősz, a tudatból (a kommunista tudat megfelelő megtanulásából) vezetik le a folyamatokat, és nem a létből. Persze azt hiba lenne kijelentenünk, hogy a proletariátus spontán ereje elegendő a forradalom megvívásához. Tehát puszta spontán tevékenység mellett igenis fontos az, hogy nem nemzeti, hanem vörös zászlót lobogtatnak, és hogy tudják, mit miért tesznek. De ezt a tudatosságot nem egy felettes hatalom, valamiféle elit tanítja meg a proletariátusnak, hanem ez a tudatosság a proletariátus létéből, annak harcából, tehát magából a proletariátusból ered. És pont ez a tulajdonság az, ami a Zöld Gárda és a hozzá hasonló proletár szerveződések fő jellemzője.

4Szamuely Tibor (1890-1919), újságíró. Az 1914-18-as háború előtt az MSZDP tagja. 1915-ben hadifogságba került. A fogolytáborban forradalmi agitációs tevékenységet fejt ki. Az 1917. novemberi bolsevik puccs után az OKP tagja, és magyar csoportjának egyik vezetője. Részt vesz a Szociális Forradalom című magyar nyelvű újság szerkesztésében. Egyik szervezője volt a hadifoglyokból alakult internacionalista csapatoknak, harcol az intervenció ellen, majd 1919. jnuárjában tér vissza Magyarországra. A KMP KB tagja és a Vörös Újság szerkesztője. Mindvégig ellenezte az MSZDP és a KMP koalícióra lépését. Az 1919. március 21-i Tanácsköztársaság kikiáltása után helyettes hadügyi népbiztos. A front mögötti területek ellenforradalmi mozgalmait kellett likvidálnia. Többször visszahívták úgynevezett túlkapásai miatt, ilyenkor szociális tevékenységeket (proletár gyerekek nyaraltatása a Balatonnál, lakáskérdés) varrtak a nyakába. A Tanácsköztársaság bukása után az osztrák szociáldemokrata kormány nem akarta befogadni, nem úgy, mint a Tanácsköztársaság vezetőit. Szökés közben vagy az osztrák vagy a magyar határőrök ölték meg. Szamuelyt igazából nem is kéne a Lenin-fiúktól különállóként említenünk, hisz a terrorcsapattal együttműködve ő is következetesen írtotta a burzsoáziát.

5Korvin Ottó (1894-1919), magántisztviselő, 1917-ben banktisztviselő. Ekkor bekapcsolódott a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesülete baloldali csoportjának munkájába. Tagja volt az anti-militarista Galilei-körnek. 1918. januárjától ő irányította a Galilei-kör tagjait és a szindikalista munkások csoportját (Forradalmi Szocialisták). Csoportja munkástanácsok alapítására és forradalomra felhívó röplapokat adott ki. A különböző kommunista erők összefogásán munkálkodott, részt vett a KMP megalakításában, az első KB tagja. Ő is ellenezte a két párt egyesülését. 1919. március 21. után a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztályának vezetője. Több ellenforradalmi szervezkedést felszámolt a Lenin-fiúk segítségével. Bár korábban támadta a parlamentarizmust, még az úgynevezett „munkásparlamentarizmust” is, és eszmeileg ő is hasonlóan „baloldali” kommunista, mint Szamuely, de a kormányzótanács olyan posztra helyezte, ahol ténylegesen a reakció ellen kellett harcolnia, így nem vette észre, hogy maga a kormányzótanács is az ellenforradalom. A bukás után hátrahagyták, hogy újraszervezze a KMP-t, de púpos lévén hamar felfedezték (micsoda véletlen), és hosszú kínvallatások után megölték.

6Kun Béla (1886-1939), újságíró. A háborúig Kolozsvárott vett részt a munkásmozgalomban mint az MSZDP tagja. A háború alatt orosz hadifogságba esett. Tomszkban majd Moszkvában a magyar és a nemzetközi hadifogoly-mozgalom egyik vezetője, az OKP magyar csoportjának alapító tagja, a Szociális Forradalom című lap egyik szerkesztője. 1918. novemberében tért haza. A KMP egyik alapítója, titkára, a Vörös Újság szerkesztőségének tagja. A két párt egyesülésének fő kezdeményezője. A Tanácsköztársaság külügyi- majd hadügyi népbiztosa. Több burzsujt és arisztokratát mentett ki a forradalmárok kezeiből. A proletár forradalmi hullám egyik leverője, Szamuely és a Lenin-fiúk egyik likvidátora. A bukás után ki tudott menekülni Ausztriába, onnan Szovjet-Oroszországba ment. Ott többek között segédkezett a mahnovscsina leverésében. Seggnyaló sztálinista, 1936-ig a Komintern VB tagja. Nem kellő időben értette meg a KI VII. kogresszusán a népfront-politikát, és így 1937-ben letartóztatták, a börtönben halt meg.

7Böhm Vilmos (1880-1949), műszerész. Jobboldali szociáldemokrata. A háború előtt az MSZDP vezetőségének tagja. Az 1918. október 31-i polgári demokratikus kormány létrejötte után a Károlyi-kormányban hadügyi államtitkár, 1919. januárjától március 21-ig a Berinkey-kormány hadügyminisztere. A Tanácsköztársaság idején a szocializáló bizottság vezetője, hadügyi népbiztos, a Vörös Hadsereg főparancsnoka. Már reakciósan a proletariátus ellensége, ezt a politikai tendenciát képviselte élete végéig.

8Cserny József (1892-1919), cipészsegéd. A háború alatt a haditengerészetnél szolgált. 1918-ban Szovjet-Oroszországba ment, ahol kapcsolatba került az ottani internacionalista mozgalommal. Agitátorképző tanfolyamot végzett, majd 1918. decemberében Magyarországra ment. Belépett a Nemzetőrség tengerész-különítményébe. 1919. elején egy munkáskatonákból, matrózokból szerveződött különítmény „vezetője” lett. A KMP alapító tagja, csoportjának feladata volt, hogy a KMP Visegrádi utcában található helyiségét védje. Március 21. után a 180-200 fős Lenin-fiúk csapatának „vezetője”. A bukás után elkapták, és a kínzások hatására elárulta társait, amiért a Tanácsköztársaság vezetői, pl. Böhm később árulónak nevezték. Lengyel Józsefnek, a baloldali írónak van egy frappáns megjegyzése a három burzsujírtóról: „a vörösterror Cserny számára szükséges jó, Korvin számára szükséges rossz, Szamuely számára pedig csak egyszerűen szükséges volt.” Bár mindhárman elég jól végezték ez irányú tevékenységüket, azért a Csernyről mondottak bizonyulnak számunkra a legszimpatikusabbnak.

9Nagy Vince (1886-1965), polgári liberális politikus. 1918. december 21. és 1919. március 21. között belügyminiszter. Ő vitte keresztül 1919. februárjában a KMP vezetőinek letartóztatását.

101919. január elejére Salgótarján proletárjai csatlakoztak a KMP-hez. Január 3-án a Munkástanács elhatározta a hatalom átvételét. A kormány különítményeket küldött a felkelés leverésére. Január 4-én elkezdődött a mészárlás. Irányítója Peyer Károly szociáldemokrata vezető volt, rémuralma egészen márciusig tartott.

111918. decemberében Tiszadob nélkülöző lakossága a helybeli helyettes főszolgabíró biztatására vadászni kezdett az Andrássy kastély és uradalom vadaskertjének vadjaira. 1919. februárjában egy különítmény hajtóvadászatot indított a parasztok ellen.

12A makói szocialisták 1919. januárjában követelték, hogy a csendőrség távozzon a városból, és hogy le kell fegyverezni őket. A csendőr százados ettől való félelmében gépfegyverekkel látta el csendőreit, amelyeket a helybeli tüzéralakulattól vittek el. A katonák követelték a fegyvereiket. A százados azt üzente, hogy 24 óra múlva visszaadja a fegyvereket. A munkástanács vezetői egy fegyveres, de muníció nélküli küldöttséget küldtek értük. A csendőrség sortűzzel fogadta őket, több halálos áldozat volt. Ezt követően kiűzték a csendőröket a városból.

13Kerekes Árpád (1896-1919), vasesztergályos. A háborúban a haditengerészetre került. Részt vett az 1918. februári cattarói matrózfelkelésben. 1918. decemberében belépett a KMP-be. A Tanácsköztársaság idején a Lenin-fiúk különítményének a tagja. 1919. december 29-én végezték ki. „... Én, a veszedelmet látva, hamar magamra öltöttem a fekete bőrruhát, ami később a burzsoázia veszedelme lett, és több munkástestvéremmel útnak indultunk a kiváltságos osztály ellen azzal az erős elhatározással, hogy megvédelmezzük a veszélyben lévő proletárdiktatúrát. …” - írta búcsúlevelében.

14Gábor Antal (1896-halálának időpontját a forrás nem adja meg), lakatos. 1918-ban megszökött a hadseregből, visszatért Budapestre. 1919. januárjában belépett a KMP-be. A Tanácsköztársaság idején a Lenin-fiúk közé tartozott. Szamuely páncélvonatán járta az országot. A bukás után bebörtönzik, egy francia újságíró menti meg, kijut Romániába, ahonnan Ausztriába kerül. Tevékenyen részt vett az osztrák proletármozgalomban.

15A Miskolci Munkás a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártjának miskolci délutáni lapja.

16A demokrácia mint a kapitalista társadalom alapja, az árucsere szabadságának az intézménye. Mindenkor a proletár mozgalom ellen lép fel. Bár a röplap nagy pozitívuma, hogy felismeri a polgári demokrácia, sőt a szociáldemokrácia ellenforradalmiságát, ebben az „erényben” benne van a gyengesége is, hisz megkülönbözteti a demokrácia „polgári” és „szociáldemokrata” formáját. Ennek az elvnek a továbbviteleként megnevez „proletár demokráciát”, amely „belülről”, tehát alulról szervezkedik. Bár kimondják, hogy megtámadják azt, aki ezt a „proletár demokráciát” kívülről befolyásolni akarja, tehát abszolút proletár jellegre gondolnak. De észre kell vennünk azt, hogy demokráciából csak egy fajta létezik, fölcímkézhetjük azt különböző jelzőkkel: munkásdemokrácia, szocialista demokrácia stb. Nem az a lényeg, hogy ki működteti a demokráciát, hanem az, hogy a demokratikus (bármilyen címkével) működés maga jelenti a kizsákmányolást. Amely legfeljebb csak a nevét kölcsönözte a proletariátustól, de az uralkodó osztályt nem tűntette el. Sőt a demokrácia ilyenfajta álruhába öltöztetése nem is szolgálhat más célt, csak a magántulajdon védelmét a proletariátussal szemben. Ezért ki kell jelentenünk, hogy a proletariátus szervezett harcának a szabadság, egyenlőség, testvériség demokratikus létét, a kapitalizmus (munka) társadalmát kell eltűntetnie a föld színéről. És ennek védelmezőjének, a különböző vörös köntösbe bújó burzsujoknak kell a torkát átharapni (ami feltétlenül élvezetes cselekedet lesz) ahhoz, hogy az emberiség ténylegesen közösségi és uralomnélküli, tehát demokráciamentes életet élhessen a Földön.