A magyarországi osztályharc története 1919-1945 között




A megtorlás korszaka


Az 1917-23-as forradalmi hullám leverésének részeként, a Magyarország területén zajló proletárforradalom visszaszorítása érdekében a burzsoázia, a proletariátus gyengeségeit kihasználva, rendkívül változatos eszközöket vetett be. Amíg az önszerveződő proletariátus fegyverrel a kezében aktívan harcolt az imperialista háború ellen, kiterjedt sztrájkmozgalmat szervezett, munkástanácsokat hozott létre, fosztogatott, valamint megkezdte a burzsoázia likvidálását, addig egy olyan „radikális” befogó erőre volt szükség, amely képes volt megakadályozni a harcok kiterjedését, centralizálását, a proletariátus párttá szerveződését. Ezt a szerepet a bolsevik mozgalom töltötte be, ami annak ellenére, hogy nagyrészt a proletariátusból nyerte erejét és amelynek vezetése a szlogenek szintjén a forradalom mellett volt (amit persze a sajátos bolsevik séma alapján akart végrehajtani: leváltani a régi uralkodó osztályt, hogy saját irányítása alatt a kapitalizmus radikális szociáldemokrata változatát hozza létre), a tőke mély válságának időszakában - amikor tág tere nyílt a proletár önszerveződésnek, a tőkés struktúrák totális lerombolásának -, objektíve ellenforradalmi erőt jelentett. Ez, a mérsékelt szocdemek támogatásával az úgynevezett Tanácsköztársaság formájában egy olyan hatalmi struktúrát hozott létre, ami sikeresen akadályozta a tömegek radikalizálódását. A bolsevik vezetés hatalma gyakorlása közben folyamatosan a harcoló proletariátus sírját ásta, ezzel is elősegítve az ellenforradalom előretörését. Ennek kirívó példája, amikor Kunék az antanttal való egyezkedés révén megakadályozták a forradalmi defetizmus kibontakozását. Clemenceau sürgönyt küldött Kunhoz azzal a szöveggel, hogy az előrenyomuló Vörös Hadsereg álljon le Szlovákia bevételével, és lám mit tesz a „burzsoázia istene” - Kun nyíltan lepaktált a burzsoáziával, magára hagyta a forradalmasuló szlovákiai proletariátust, ezzel is növelve a demoralizációt és felgyorsítva a proletariátussal szemben alkalmazott fehérterror térnyerését. A Vörös Hadsereg alávetette magát a pártbürokrácia rendelkezéseinek, így a munkásokból verbuválódott haderő fokozatosan a maga bőrén tapasztalhatta Kunék hűségesküjének következményeit. Miután mindez elérte a kellő hatást, és a magyarországi proletariátus nem volt képes harcát kiterjeszteni, összekapcsolni a térségben zajló proletár megmozdulásokkal, leszámolni a bolsevik vezetéssel, illetve fegyveresen is vereséget szenvedett, a Tanácsköztársaság kormánya lemondott a hatalomról - mivel meggyengülve és szétesve képtelen volt azt fenntartani. A lemondó nyilatkozatot a Népszava augusztus 2-án tette közzé. Kunék korábban még támogatást reméltek az oroszországi bolsevikoktól, akik azonban a saját hatalmuk megtartása végett véres háborút folytattak a vidék agrármunkásságával, a zsírosparasztsággal és a fehér haderőkkel. Így egyáltalán nem állt módjukban segítséget nyújtani magyarországi ellenforradalmi szövetségeseiknek.

Ezt követően tehát fokozatosan megkezdődött a hagyományos polgári berendezkedés restaurálása. Jobboldali szociáldemokratákból megalakult a Peidl kormány. Ez a bíróságok, a csendőrség, rendőrség újjászervezésével, a vállalatok tulajdonosaiknak való visszaadásával megteremtette az újjászervezéshez szükséges alapokat. A burzsoáziának egy olyan stabilizáló erőre volt szüksége a térségben, amely hosszabb távon is biztosítja a kapitalista viszonyok fennmaradását, azok zavartalan működését. Egyrészt fel tudja számolni a proletárok további ellenállását, és képes egy olyan politikai-gazdasági struktúrát létrehozni, amin belül újra megindulhat a termelés. A stabilizáció további feltétele a „világháborút” lezáró békeszerződés aláírása volt, amihez egy stabil kormány szükségeltetett. Azonban 1919. augusztus 4-én és 5-én a román csapatok a Tiszántúl megszállását követően bevonultak Budapestre is, a Peidl vezette szakszervezeti kormány uralkodása tehát tiszavirág életűnek bizonyult. Augusztus 6-án a konzervatív ellenforradalmi erőktől támogatott román különítményesek megszállták a miniszterelnöki épületet, elzavarták a szakszervezeti vezetőket, akik pár nappal korábban még abban bíztak, hogy az antant hatalmak tartják magukat az adott szavukhoz, s így szocdemjeink nyugodt körülmények között kiépíthetnek egy általuk elképzelt és irányított kapitalizmust. Tévedtek.

A bevonuló ellenforradalmi erők nem voltak egységesek, külön érdekszférát képviseltek az antant képviselői, különböző érdekcsoportokra szakadt a magyar nacionalisták tábora is, stb. Az ellenforradalmi csoportok rivalizálásában mindinkább a Horthy Miklós által vezérelt erők és a román alakulatok irányították az eseményeket. Ugyanis a fehérek, Horthy vezetésével, birtokában voltak a kellő katonai erőnek, és a Tanácsköztársaság bukása után a közigazgatás jelentős részét is az ellenőrzésük alá tudták vonni. Ezzel szemben az éppen regnáló kormányoknak csak névleges hatalmuk volt. A fehérterror leszámolt mindenféle proletár ellenállással, kíméletlenül megtorolta a burzsoáziát ért sérelmeket. Ahová az ország keleti és középső részébe bevonult román katonai erők nem értek el, ott, a magyar tiszti különítmények terrorlegényei végezték el a proletárok lemészárlását - immáron megerősödve folytatták, illetve kiszélesítették irtóhadjárataikat. A forradalom élcsapatát alkotó Lenin-fiúk gárdájából elfogott elvtársakat, a középkori inkvizíciót idéző körülmények között, irtózatosan megkínozták és kivégezték. A burzsoázia bosszúja vérszomjas volt, magatartásuk osztályhelyzetükhöz méltó. Horthy hadseregének bevonulási útját akasztott proletárok kísérték, levert vesék és kiszúrt szemek. Eközben a bolsevik-szociáldemokrata balszárny Ausztriában kapott oltalmazó menedéket. Kunék leléptek az országból, míg az anarchistákat és baloldali bolsevikokat szándékosan kihagyták ebből a menekülő akcióból, akik bujdosásaik közben megpróbáltak az országon belül ellenállni. A következmények meglehetősen lehangoló képet tárnak elénk: Szamuelyt agyonverték a határőrök (vagy öngyilkos lett), Korvin Ottó Pesten maradt és tovább szervezkedett, elfogták, megkínozták, majd felakasztották (megpróbálták megszöktetni, de a merész vállalkozás kudarcba fulladt). Mozgalmárok ezrei ragadtak itt, a fehérterrornak kiszolgáltatott proletárok tízezrei, akik megkísérelték újjászervezni mozgalmunkat.

A fehérek a fegyveres terror mellett a propaganda eszközeit – melyek a nacionalizmust és a revíziós tébolyt terjesztették mindenütt –, és az antiszemitizmus törvényerőre emelését (a zsidó származásúak egyetemre való felvételének korlátozása 1920-ban) használva igyekeztek pacifikálni, illetve a fehér ellenforradalom számára megnyerni a magyarországi munkásosztályt. Összességében tehát a kapitalista stabilizáció feltételei adottak voltak, így az antant támogatását élvezve a fehérek sikeresen átalakították a politikai berendezkedést, pár év leforgása alatt stabil kormányhatalmat hoztak létre. Horthyék, hogy mentsék birodalmukat (hiszen mégiscsak egy, a „világháborúban” vesztes hatalom uralkodó osztályának voltak egyenes ágú leszármazottai), felajánlották a francia burzsoáziának, hogy fegyveres csapatokkal támogatják a Szovjet-Oroszország elleni intervenciót. Azonban ez az ajánlat sem mentette meg birodalmukat jelentős területek elcsatolásától – 1920. júniusában Versailles-ban, a Trianon kastélyban aláírták a békeszerződést. Az amúgy is hatalmas gazdasági veszteségekkel zárult „I. világháború” és a forradalmak időszakát számukra még a területvesztés „apokalipszisa” is tetézte. A történelmi Magyarország 282000 km²-ről 93000 km²-re zsugorodott össze, lakosságának száma 18 millióról 7,6 millióra csökkent. A magyarországi szélsőjobboldalnak mindmáig jelentős traumát okoz az egykori birodalom megcsonkítása – tüntetéseiken, focimeccseken gyakran skandálják a „Vesszen Trianon!” rigmust. Másfelől azonban a trianoni döntés szétszakított sok ezernyi munkáscsaládot is, akik közül az elkövetkező évtizedekben sokan bedőlve a felülről vezérelt nacionalizmusnak, osztálytestvéreiket irtva hadakoztak burzsoá érdekekért, miközben az irredenta befogás mind erősebbé vált.


A túlélők


A forradalom leverése után a szakszervezetek és a szociáldemokrata párt tovább működhettek, egy-egy tartalmasabb elemzéstől eltekintve, azonban továbbra sem volt az osztályharchoz semmi közük. A bolsevikoknak újjá kellett szervezniük pártjukat.1 Bécsben tartózkodó vezetőségük az ottani Kommunista Párt lapjában, a Die Rote Fahne mellékleteként megjelenő Vörös Újságban kezdte feldolgozni a vesztes forradalom tanulságait. Bécsben jelent meg az a Kommunismus című folyóirat is, amelyben szárnyait bontogatta a kommunista mozgalom egy része a Kominternnel szemben, ebbe a lapba írt Lukács György is, a maga avantgarde marxista hangnemében. A lapot azonban hamarosan felszámoltatják a bolsevikok, annak „balos” elhajlásai miatt. Nem véletlenül említjük Lukács György elméleti tevékenységének eme fontos területét, a kommunista mozgalom számára gyümölcsöző időszakát – hisz ekkoriban formálódik a Történelem és osztálytudat című könyvének az az izgalmas, eleven dialektikus elemző koncepciója, amely a magyarországi mozgalmon belül leginkább József Attila, Justus Pál és az oppozíciósok tevékenységében fog majd visszaköszönni.

Ebben a korszakban továbbra is aktív maradt a Kassák Lajos nevével fémjelzett proletár militánsok köre is, akik egyfajta sajátos proletkultos felfogástól megittasulva, képtelenek voltak szakítani a „proletárművészet és a kommunista forradalom” összeházasítására való törekvéseikkel. A Kassák-féle csoportokban és azok újságjai körül tevékenykedő aktivisták szintén emigrációba kényszerültek a forradalom veresége után, forradalmi lendületük pedig lelassult. Mindinkább a művészeti avantgarde hatása alá kerültek, időtlen „összemberi, egy osztályok feletti humanista értékrendszert” kezdtek egyre erőteljesebben propagálni, ezáltal is távolodva az osztálymilitáns tevékenységtől. „A Ma politikai meghatározhatóság szerint és világszemléletében kommunista volt és ma is az, de ezenkívül még egyéb is - emberi: azaz egyetemes” - írja Kassák az emigrációban, és ez a vallomás rávilágít a forradalmi mozgalomhoz való viszonyukra. A folyóirat tagsága állandóan változott, a körből érkezők közül a jövőben sokan a bolsevik mozgalom aktivistáivá váltak (a korábban elkötelezett kemény mag javarésze), mások pedig a burzsoá esztétika gyönyörébe fulladtak, termékeik önmegvalósító egoizmussá, múzeumok megbecsült közkincseivé váltak a későbbiekben. A Ma és holdudvara még eleven, de meglehetősen zavaros tevékenységet fejtett ki Bécsben a húszas évek elején. Az örök forradalmat proklamálta, támadta a szociáldemokráciát, azonban félreértette a bolsevizmust, amelyet forradalmi társutasnak tekintett. Össztevékenységük lendülete, azáltal, hogy a forradalmi forgatagból egy viszonylag csendesebb területre korlátozódott, megtört, s a forradalmi törekvések helyett a fennálló viszonyok között a művészeti alkotásra való vágy érvényesítése lett a fő szempont. Azonban a Ma folyóirata, a proletariátus egyik frakciójának eme megnyilvánulása, a mai szemmel olvasva is üde színfoltja a fehérterror korszakának. Elkötelezettségük (mert az továbbra is megkérdőjelezhetetlen maradt) és egyre inkább pusztán verbális radikalizmusuk nem hozta el a kibontakozás lehetőségét, hiszen míg a „művészet forradalmát végigharcolhatták”, addig a valódi forradalomnak, a kommunista háborúnak mind epizodikusabb szereplőivé váltak.

A Magyarországon maradtak is életjelet adtak magukról ebben az időszakban. 1920. május elsején sok gyárban munkabeszüntetéssel válaszoltak a fehérterror azon felhívására, hogy a munkásosztály ne merjen semmiféle akcióba bocsátkozni. Ez év júniusában a Nemzetközi Szállítómunkások Szövetsége bojkottra való felhívásban felszólította a világ proletariátusát, hogy tagadjanak meg minden olyan munkát, ami a fehérterror Magyarországának közvetve vagy közvetlenül javára szolgálna. A bojkott hatályba is lépett június 20-án, leálltak a kereskedelmi vasutak. Erre válaszul a magyar burzsoázia leállította az élelmiszer kivitelt. Még a bojkott előtt sztrájkba léptek a bányászok Tokodon és Tatabányán, magasabb béreket követeltek - a rendőrség több tucat bányászt letartóztatott. A két megmozdulás azonban nem ért össze. A bányászok már régen újra robotoltak, amikor a bojkottra való felhívás egyáltalán megszületett. Maga a bojkott is nemsokára véget ért, ugyanis az antant burzsoázia „össztűz alá vette” a Nemzetközi Szállítómunkás Szövetséget, amely engedve a nyomásnak, félbeszakította merész, de következetlenül bonyolított akcióját. Tárgyalásba bocsátkozott az antant burzsoáziával, és ahogyan már lenni szokott, a szakszervezet farkát behúzva kullogott vissza a disznóólba zabálni a moslékot. 

 

Konszolidáció, avagy a kapitalizmus valósága

 

A forradalom leverése után a hatalmat a tőkés nagybirtokosok gyakorolták, akik az egyházzal összefogva uralkodtak és élték proletárgyilkos mindennapjaikat. Az uralkodó osztály a dzsentri maradványokból, a birtokos parasztságból és a városi burzsoáziából, tehát a nagybirtokosok, valamint a mezőgazdasági kistőkések, és az ipari, kereskedelmi nagytőkések csoportjából tevődött össze. Az egész piramis csúcsán Horthy kormányzó állt, ő nevezte ki az éppen aktuális miniszterelnököket. A véres megtorlást követően ebben az időszakban már a kevésbé brutális eszközök is elegendőek voltak a látszólagos társadalmi béke fenntartására, így az uralkodó osztály megkezdte a rendszer fokozatos „konszolidálását”. Teleki Pál, majd később Bethlen István miniszterelnöksége alatt háttérbe szorították, felszámolták a fehérterrorista különítményeket. Emellett a szélsőjobboldali erőket össze kellett békíteni a liberálisokkal és a kisgazdákkal, a kereszténydemokratákkal, szociáldemokratákkal és máris kialakult az uralkodó osztály gyakorlati és ideológiai arculata. Ezen belül meghatározó szerepe volt a katolikus egyháznak: a keresztény görény kurzus a legnagyobb földbirtokos maradt a maga 1 millió holdas tulajdonával, a katolikus püspöki kar tagjai fejenként legalább ezer holdat tudhattak magukénak. A konzervatívok politikája és ideológiája folyamatosan szedte áldozatait - ezerféle keresztény, fajvédő, szélsőjobbos félkatonai egylet született, melyek tovább nyomorították a fehérterror üldözéseinek kitett munkásosztály életét.

A Horthy rendszer a fasizmus és a burzsoá konzervativizmus sajátosságait ötvözve lépett hóhérként a porondra. Ennek hátterére, Ránki György egyik tanulmányát felhasználva, az alábbiakban mutatunk rá. A keresztény kurzus programjának két lényeges összetevője volt. Ezt Gömbös Gyula a következőképpen fogalmazta meg: „Két vezérgondolat fog vezetni. Az egyik a keresztény gondolat, amelyet röviden fajvédelemnek nevezünk, a másik pedig az agrárius gondolat.” Ez azt jelentette, hogy a kizsákmányolt tömegek tőke-ellenességét kihasználva, a „keresztény gondolat” jegyében tulajdonképpen a jelentős részben zsidó származású burzsoáziából álló nagytőke ellen léptek fel, de nem a tőkés rendszert akarták megreformálni, modernizálni, hanem a zsidó származású burzsoázia tőkéjét akarták kisajátítani, a „nemzeti érdekeknek” alárendelni. Másrészt a dzsentri–katonatiszti alakulatok a nagybirtok és a nagytőke ellentéteit (természetesen ez a korszak a mai nacionalizmus ős-forrása) igyekeztek a maguk javára fordítani, ezért fennen hangoztatták a „magyar föld”, a „magyar érdekek” védelmének szükségességét (a későbbi hungarista mozgalom ugyanezen szisztémára építve igyekezett bekebelezni a munkásosztály átnacionalizált részét), mint az „idegen” nagytőke visszaszorításának eszközét. Mindezt roppant élénk szociális demagógiával, és földreform ígéretekkel kiegészítve bolondították az agrár-, és ipari munkásságot.

A húszas évek elején a kapitalisták szempontjából részlegesen stabilizálódott a világpolitikai helyzet, elbukott a németországi forradalmi hullám (amelyet olyan simán azért nem vertek le, Max Hölz és elvtársai folytatták elkeseredett harcunkat). Kínában azonban permanens felkelés folyt, amelynek még sokáig nem tettek pontot a végére. Olaszországban az üzemi és gyárfoglalási harcok után Mussolini kezdte magát bebetonozni, Oroszországban megszilárdult a bolsevik hatalom, miután felszámolták az ukrajnai anarcho-kommunisták ellenállását, és minden szinten legyengítették az anarcho-kommunista mozgalmat; megkezdte még erőszakosabb fertőzését a leninizmus-sztálinizmus-trockizmus. Mexikóban legyengült, Argentínában pedig már korábban defenzívába kényszerült a forradalmi mozgalom. Magyarországon is meghozta eredményét a megtorlás, a munkásosztály átnacionalizálása, elhülyítése, így tovább folytatódhatott a politikai stabilizáció, illetve megindulhatott a gazdaság újjászervezése.

1921 tavaszán Bethlen István és kormánya került a hatalom élére (majd nem sokkal később megalakult az Egységes Párt, amely egyesítve az uralkodó osztály frakcióit, megszilárdította a kormányt), amely a látszólagos társadalmi béke érdekében az erőszakos elnyomással egy időben többféle politikai erő felé is gesztusokat gyakorolt. Folytatódott az 1920-as földreform végrehajtása, ezzel próbálták megnyerni a földnélküli agrármunkásságot a rendszer támogatására. Azonban a nagybirtokok dominanciája fennmaradt, a megművelhető földterületeknek csupán 5%-át osztották ki, melyből a jegyzők, a csendőrök, a fehérterror végrehajtásában élen járók első helyen kaptak. A szegényparaszt is kapott valami aszály sújtotta, vagy valamilyen más nyomorúságos, lakhelyétől távol fekvő, silány 0,5-1,5 holdnyi földet, amelyért kártalanítást kellett fizetnie. Valójában azonban terheket kapott, adósságokba verte magát, csakhogy az uradalmi-, vagy államkassza tovább hízzon. Az agrármunkások döntő többsége továbbra is földnélküli napszámosként, vagy gazdasági cselédként dolgozott, illetve minimális földbirtoka művelése mellett végzett bérmunkát. Ez a több milliós vidéki tömeg rendkívül nyomorúságos körülmények között élt: a jelentős mezőgazdasági munkaerő-fölösleg miatt folyamatosan nagyon alacsonyak voltak a béreik, évente átlagban 25 ezer munkás vándorolt el a mezőgazdaságból, akiknek jelentős részét a nagyipar sem tudta felszívni. A napszámosok különféle idénymunkákra szegődtek el, ami azzal járt, hogy állandóan vándorolniuk kellett az egyes nagybirtokok között, hogy egyáltalán valami munkát találjanak rövidebb időre, az egész napos, éhbérért végzett robot után pedig rendszerint az istállóban kaptak helyet. Így vidéken az egész korszakban gyakoriak voltak az agrárproletárok különféle megmozdulásai, melyek leverésére általában a karhatalmat vetették be.

Bethlen a szociáldemokrata párttal is egyeztetett. Megállapodás született köztük, hogy az MSZDP felügyeli a munkásság bármiféle mozgolódását, rendszerellenes megnyilvánulását, és természetesen demokratikus keretek között tartja azokat, lemond a postások, vasutasok, közalkalmazottak és a földmunkások szervezéséről, így tulajdonképpen a konzervatívok felügyelete alatt tevékenykedik és támogatja a kormányt. Ezt a politikát annál is inkább könnyű volt betartani, mivel 1922-ben az MSZDP 25 mandátumhoz jutott a parlamenti választásokon. Így még inkább lehetőségük volt a rendfenntartó erőkkel való hathatós együttműködésre. Ezzel szemben a bolsevik pártot 1921-ben törvényen kívül helyezték. A párt eddigre már túljutott a bolsevizálás folyamatán, és egy-egy elhajlótól eltekintve, híven követte a leninizmus ideológiáját.2 A központi bizottságnak Kun Béla ugyanúgy tagja volt, mint Landler és Lukács. Még mielőtt a párt megerősödött volna, az emigrációban kialakultak a frakcióviták. A Kun Béla vezette moszkvai frakció az illegális tömegpárt létrehozásáért szállt síkra, önálló erőként akart fellépni. Ezzel szemben a Landler-féle bécsi irányzat veszélyesnek tartotta azt, hogy tömegesen visszaküldjék az aktivistákat a fehérterror Magyarországára, úgy vélte, hogy az agitátoroknak inkább a szakszervezetekbe és az MSZDP-be kell beszivárogniuk, közben pedig meg kell erősíteni, ki kell építeni az illegális pártot. A Komintern eleinte a Landler frakció elképzeléseit támogatta és határozatba is foglalta álláspontját, így egy ideig a népfrontos taktika érvényesült, tehát a bolsevik mozgalmárok felülről érkező utasításra munkás-, és sportegyletekbe, szakszervezetekbe szivárogtak be agitálni. Egy-egy megbízott Magyarországon kísérletezett a párt újjászervezésével, néhány sejtet sikerült is kiépíteni, többek között Csepelen, Ózdon, Salgótarjánban, Budapesten és más helyeken is. Újságjaik Magyarországra is eljutottak, így a Proletárt, a Kommünt, a Kassai Munkást és egyebeket olvashatták a munkások. A szektarianizmus azonban legyengítette az amúgy sem túl acélos bolsevik pártot, így az nem tett szert tömeges befolyásra, befogó tevékenysége nem lehetett olyan hatékony, mint a forradalom időszakában.

Az uralkodó osztály által sikeresen menedzselt politikai stabilizáció alapjain megindulhatott a háború, valamint a forradalom során dezorganizálódott gazdaság újjászervezése. A kezdeti időszakban két problémát kellett megoldania a burzsoáziának. Először is a haditermelésről át kellett állni a normális termelésre, újjá kellett szervezni a fennmaradt termelési struktúrát, növelni kellett az ekkor igen alacsony termelékenységet és meg kellett fékezni a rendkívül gyorsan növekvő inflációt. Másrészt a gazdaságnak alkalmazkodnia kellett az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásával létrejött új feltételekhez. A békeszerződés értelmében Magyarország területe és lakossága jelentősen csökkent, ami kisebb piacot, kevesebb nyersanyagot, kisebb földterületet jelentett, így mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelőkapacitás csökkent. Magyarország exportja és importja korábban jelentős részben a Monarchián belül zajlott, ahol közös pénzrendszer, egységes árstruktúra volt, vámok pedig nem léteztek. Ezek megszűnésével a külkereskedelem új rendszerét kellett kiépíteni összhangban a világpiaccal, új felvevőpiacokat kellett találni, meg kellett oldani a nyersanyaghiányt, át kellett alakítani a termelés szerkezetét – mindez pedig nagy mennyiségű tőkét igényelt. A szükséges forrásokat az állam a papírpénz-kibocsátás növelésével igyekezett előteremteni, így az egyébként is növekvő infláció mértéke 1921-től jelentősen megugrott, 1924-re több százszorosról több ezerszeresre nőtt. Ennek hatására a munkásosztály egyébként is nyomorúságos életkörülményei tovább romlottak, súlyosbodott az élelmiszerhiány, a munkanélküliség. Az ipari munkásság átlagos munkaideje 9 és fél óra volt, Veres Péter pedig leírja, hogy a földmunkások, cselédek, summások napi 14-16 órát dolgoztak, mindezért a robotért most kevesebb bért kaptak. 1920-ban 40000 földmunkás volt munka nélkül aratás idején, 30000 földmunkás család megélhetését nem tudták biztosítani, egyes források szerint a fehérterror éveiben a munkanélküliek száma elérte a 300000 főt. Ekkoriban az agrármunkásság jelentős része éhezett, a gyerekek csoportosan koldultak, és később sem sokat változott a helyzet…

Az infláció révén nyert pénzt a burzsoázia hitelek formájában a nagyiparba és a nagybirtokokba pumpálta, hogy fellendítse a termelést, növelje a termelékenységet. Ezt elősegítette az is, hogy a nagy mértékű infláció következtében a munkások bérei arányaiban jelentősen csökkentek (az árak növekedésének mértéke több mint kétszer akkora volt, mint a béreké), ami csökkentette a termelés költségeit. Ez a hatás a mezőgazdaságban az agrármunkások rendkívül alacsony bérei miatt még erőteljesebben érvényesült. Mindezek eredményeként pár éven belül a termelés volumene közeledett a háború előtti szinthez, és nőtt az ipari-, és mezőgazdasági kivitel. Az időközben megérkező népszövetségi kölcsönből fedezni tudták az államháztartás további hiányát, így 1924-ben megállították a mesterséges inflációt, hiszen már nem volt szükség rá. Ebben az időszakban felgyorsult a nyugati tőke hitelek formájában való beáramlása, aminek azonban csak kisebb részét fordították a termelés fejlesztésére, a fennmaradó rész a korábbi hitelek törlesztésére, földvásárlásra és építkezésekre ment el. Beruháztak ellenünk: épültek a börtönök és a csendőrségi laktanyák. Ennek ellenére az elkövetkezendő években a magyarországi burzsoázia – Magyarországon az iparral szemben még ekkor is jelentős túlsúlyban volt a mezőgazdasági termelés – a relatíve magas világpiaci agráráraknak köszönhetően képes volt a mezőgazdasági termelés fellendítésére, a gazdasági növekedés megalapozására. Az iparban ugyanez a folyamat lassabban ment végbe, mivel az infláció megállításával keletkező tőkehiány és az ezzel járó növekvő munkanélküliség (1924-ben 120 ezer a városi munkanélküliek száma) következtében 1924 és 1927 között az ipari termelés szintje csökkent. A fellendülés csak ezután vette kezdetét és ekkor is relatíve lassan haladt. 

Mindeközben az egyre inkább magához térő szociáldemokrata párt és a szakszervezetek több sztrájkot szerveztek. A Népszava, a szocdemek napilapja aktívan fosta a szót, és mellette elméleti lapjuk, a Szocializmus is megjelent havonta. A magyarországi ipari munkásság jelentős része a szociáldemokrata párton és a szakszervezeteken belül erősítette, kovácsolta börtönének rácsait. A szakszervezetek taglétszáma 1921-ben 200 ezer körül volt. A párt elsősorban Budapesten és a közeli külterületeken volt erős (Újpest, Kispest, Budafok, stb.), taglétszáma állandóan változott és az első felívelés után a 20-as évek végére, a 30-as évek elejére kb. 70-100 ezer főre süllyedt. Mind a párt, mind a szakszervezetek állandó belügyminisztériumi felügyelettel a hátuk mögött funkcionáltak. Ez azt is jelentette, hogy minden gyűlést, sztrájkot, demonstrációt jó előre be kellett jelenteni. A párt és a szakszervezetek tevékenységéről elmondható, hogy továbbra is vetekedhettek az ellenforradalom élgárdája címért más burzsoá erőkkel. A kapitalizmuson belüli érdekvédelmet tartották fő feladatuknak, ezért is megtévesztő, amikor sok száznyi munkásmegmozdulásról számolunk be az évek során. Hiszen ezen megmozdulások zöme az említett politikai erők, vagy a bolsevik gnómok irányítása alatt zajlott le. A sztrájkok elterjedésének esélyét növelték, hogy Magyarország gazdasági szerkezete átalakulóban volt és egyre nagyobb szerephez jutott a nehézipari termelés, minek következtében a bányászat, a vasipar, a textilipar fellendülése során egész iparágak sztrájkmozgalmai voltak képesek kibontakozni (jellemző adat hogy, a textiles szakmában a kizsákmányoltak száma a korszak elejétől végéig, 20 ezerről 60 ezerre emelkedett).

Az üzemekben, gyárakban jelen voltak a keresztény szervezetek és a kiépített besúgói hálózat is. A sztrájkoknak, ahogyan egy korabeli megfigyelő feljegyezte, a 30-as évek derekán nemcsak gazdasági, hanem politikai jelentősége is volt. A konzervatív kormányok a Gömbös-éra alatt, de már korábban is, szélsőjobboldali-fasiszta munkásszervezetek (Magyar Munkások Országos Nemzeti Szövetsége, Egyházközségi Munkásszervezet, stb.) megalakításának támogatásával kísérelték meg befogni a kizsákmányoltak harcát, akkor is, ha csak reformista követelésekért folyt. A sztrájkok többnyire bérkövetelő fellépések voltak, és mint ilyenek defenzívek. Demény Pál az alábbiakat írja a maga utólagos következetességével az uralkodó osztály és a sztrájkok viszonyáról: „Horthyék kénytelen-kelletlen tűrték azokat. Államapparátusuk tudta azt, hogy a jobb falatért, kedvezőbb egészségi feltételekért, munkahelyük megtartásáért, a bércsökkentés, a termelékenység-nyúzás ellen harcoló szervezett munkásokkal nem jó kikezdeni. Igazságuk tudatában kemény gerincűek, szívósan kitartók és egységesek voltak. Sztrájktörők csak a szakszervezetieken kívülálló keresztényszociálisok, néhány „sas”, munkaközpontosok, zsugori közömbösök közül kerültek ki. Éppen az effélék a rossz munkások, velük a termelés nem megy. A profitkiesés nagy, a köztisztviselők sem örvendenek községük sztrájkoló elkeseredett férfiainak, asszonyainak. A szakszervezeti vezetők többnyire támogatják a sztrájkolókat, de ők is az egyezség hívei, amikor a sztrájksegély üríti kasszájukat.” Ennek tudatában érdemes feleleveníteni az 1922-től sűrűsödő sztrájkok jellemző vonásait. A sztrájkok százai zajlottak le úgy, hogy azok nem csaptak át valódi osztálymilitáns magatartássá. A béremelések követelése és kiharcolása után a munkásság általában visszahúzódott az üzem és a gyár kapui mögé. Emellett ezek a munkabeszüntetések, összehangolatlanságuknál fogva, egy-egy régióra korlátozódtak. Bár közben az adott tőkés a munkabeszüntetés miatt néha nagyobb profitkiesést könyvelhetett el, és figyelnie kellett, hogy idejében letörje az elégedetlenkedőket. A szakszervezeti vezetőség és a tagság között gyakran alakult ki konfliktus, és korántsem mindig politikai tartalommal, hanem „trade-unionista” alapon. Vagyis valamelyik fél felrúgta a lefektetett szervezeti megállapodást, és így vitába keveredtek egymással, amit azonban kisvártatva elboronáltak. A munkásosztály tömegeire tehát ráült a klasszikus szociáldemokrácia, a szakszervezeti bürokrácia, kisebb mértékben a sztálinizmus, egyre befolyásosabbá vált a szélsőjobb és a 30-as évektől erősödött az anti-fasiszta befogás.

Magyarországon egyre bonyolultabbá vált a tényleges osztályharc kibontakozásának lehetősége. Egyrészről az uralkodó osztály igen jól megszervezte felügyeleti hálózatát (rendőrségét, besúgói hálózatát, kommunista-, és proletárellenes törvények sokaságát megalkotva), és hatékonyan leszerelte a proletár megmozdulásokat. Az 1918/1919 után szétzúzott munkásmozgalom újjászerveződésével szemben törvények segítségével is igyekeztek fellépni: betiltották és minden eszközzel üldözték a kommunista szervezkedést, propagandát, az úgynevezett „osztályizgatást”, ami már akkor is megvalósulhatott, ha valaki elénekelte az Internacionálét, vagy továbbadott egy kommunista röplapot. Működött a cenzúra, tiltott volt minden olyan írott termék, amely a fennálló rend ellen osztályharcos módon propagált, tiltott volt a vörös és bolsevik emigráns kiadványok terjesztése, tiltottak voltak a „dicsőséges 133 nap”-ra való emlékezések. Tiltva volt és elkobozták többek között Trockij, Szabó Ervin, Kropotkin, Kassák Lajos, Radek, Lenin, Buharin, Lukács, Marx, Gorter, Pannekoek, József Attila és mások egyes műveit, a Front című bolsevik folyóiratot, és rengeteg más felforgatónak vélt könyvet, brosúrát, sajtóterméket. Másrészről a szocdem párt a szakszervezetekkel és az illegalitásban is hatékony beintegráló erőnek bizonyuló bolsevikokkal együtt, masszív, de persze belső frakcióharcoktól nem mentes ellenforradalmi tömbként működött és végezte aknamunkáját. E téren annyiban különbözik a mai magyarországi helyzet az akkoritól, hogy a demokrácia erőinek konkurenciaharcában akkortájt nagyobb ellenállást tanúsított a baloldal. Ma a baloldal Magyarországon a periférián döglődik és identitászavarában folyton a liberális kormány felé kacsintgat, vagy pedig nyíltan nacionalista-konzervatív, mint a bolsevik utódpárt, a Munkáspárt.


Agrárnyomor, kiszolgáltatottság és harc


A faluk és tanyák szegényparasztjai és bérmunkásai is megsínylették a forradalmak utáni korszakot. A mezőgazdasági munkásoknak annyiban volt „kötött a munkaidejük”, hogy szó szerint látástól vakulásig dolgoztak. Rövid, cinikusan ebédszünetnek nevezett száraz kenyér majszolás, ehhez hagyma és víz volt lakomájuk. Táplálkozásuk amúgy is „igen változatos és kiadós”, húst és gyümölcsöt alig ettek, annál több kenyeret, hagymát, rántott levest, lebbencslevest. Kovács Imre Néma forradalom című könyvének Élő koporsók fejezetében hosszasan taglalja, hogyan ölte meg gyermekét a jobbágykorszaktól kezdve a szegény parasztasszony (később agrármunkás), hogy ne a nyomornak szülje meg a gyereket, miközben az uralkodó osztály a magyarság drasztikus fogyásáról értekezett. Egy tizenegy éves Tardon vegetáló agrármunkásosztálybeli kislány így számolt be táplálkozásának sokszínűségéről Szabó Zoltán Tardi helyzetében: „Húst azért nem eszek, mert nincsen”. Világos beszéd. (Ma a Diósgyőri dögkút „halálraítéltjei” azért ehetnek húst, mert befalják a város kutya, macska és egyéb állathulláit - remek lakoma!). Ha elolvassuk a magyarországi „narodnyikok” műveit, ez a döbbenetes világ tárul elénk.3 A nyomor feudális-kapitalista mocskának társadalmi lenyomata: gazdasági cseléd, napszámos örökös gürcölésre ítélve. Az elmaradottságot tükrözte, hogy az agrármunkásosztály még szakszervezeteket sem volt képes létrehozni, így csak a szocdemek és a bolsevikok agitáltak szerte a vidéken, kevés sikerrel. Az egykor viszonylag erős agrárszocialista mozgalom azonban mégiscsak felütötte fejét itt-ott, hogy aztán heteken át álmatlan éjszakákat okozzon a csendőrségnek. Osztályunk szervezkedésének foka mégsem volt annyira lehangoló, mint ahogyan a fentiekből következtetnénk.

A gazdaság kapitalista átalakulása ebben az időszakban Magyarországon is két szembenálló osztályra egyszerűsítette az osztályellentéteket. Azonban emellett még erősen domináltak a feudális elmaradottság mentalitásbeli formái. A nagybirtokos a maga területén ugyanolyan kiskirály volt és maradt, mint korábban földesúrként. A kapitalizmus ugyan liberalizálta a gazdaságot, de sok időnek kellett még eltelnie, míg a kapitalizmus kultúrája is behatolt a régi paraszti miliőbe és kimozdította azt évszázados tespedtségéből. A vidéki magyar burzsuj a maga úri passzióival, mérhetetlen telhetetlenségében, romantikus nacionalizmusával, a legvégletesebb formában zsákmányolhatta ki az ott élő bérmunkásokat. Zajlott az úri muri, dáridó (disznóvágás, pálinka és bor, kurvázás, pipafüst és hajnali fejfájás…), mindezt pedig a summáslegény, a cselédlány, a napszámos, a földmunkás kiszipolyozott munkájából. Eközben az egykori dölyfös dzsentrik lába alól egyre inkább kicsúszott a talaj, és a feudalizmusból itt ragadt életmódjukat kényszerűen feladva, mindinkább kénytelenek voltak megfelelni a tőke mindennapos kihívásainak. Alávetettjeik a földmunkások (kubikosok), summások, gazdasági cselédek, illetve a saját földjükön gazdálkodó törpebirtokosok - ők alkotják az agráriumban kizsákmányolt osztályt. Gazdasági szinten ugyan lehetnek köztük eltérések, ahogyan egy utcaseprő és egy, idegen munkaerőt nem kizsákmányoló, saját munkaerejét használó (a termelőeszköz birtokosaként funkcionáló, azt a maga puszta megélhetésén túl profitszerzésre felhasználni nem képes) zöldségárus, egyéni vállalkozó között.

Az ellenforradalom földreformja 2-3 holdas életképtelen kisparcellákat teremtett, a rájuk rótt földváltsággal pedig elviselhetetlen nyomorba döntötte az új földbirtokosokat. 1920. óta 720 ezerről 912932-re növekedett a törpebirtokosok száma. A földreform a törpebirtokosok számának növekedésével nemcsak a birtokmegoszlást tette még egészségtelenebbé, hanem még fokozta a mezőgazdasági munkaerő kizsákmányolást s a földmunkásság munkabéreinek katasztrofális zuhanását idézte elő. Köztudomású, hogy a törpebirtokos átlagos viszonyok közt sem élhetett meg csupán földjébe fektetett munkájából. Kénytelen munkaerejét bocsátani áruba s a hiány fedezésére szükséges összeget idegennek dolgozva megkeresni. Érdeke tulajdonképpen azonos a földmunkáséval, hisz a munkaadójával szemben mindketten a lehető legmagasabb munkabér elérésére törekszenek. Munkanélküliség esetén azonban a törpebirtokos előnyben van a tisztán munkaereje áruba bocsátásából élő földmunkással szemben, hisz az ő létfenntartását részben már saját földjén is fedezni tudja. A földreform nemcsak szaporította a törpebirtokosok számát, hanem ugyanakkor a megváltási árban kibírhatatlan teherrel is sújtotta. A reformföldes törpebirtokos álmában sem gondolhatott arra, hogy 1-2 holdjába fektetett munkájával a földváltságot is, az adót is ki tudja fizetni s emellett még a maga és családja létfenntartására is marad. A kétségbeesés mohóságával kellett kapnia - bármely bér mellett is - minden elképzelhető és elképzelhetetlen munkaalkalom után. A földreform tehát valósággal egymás ellen uszította a reformföldeseket s a földmunkásokat és a mezőgazdasági munkás átlagos keresetét a Földművelési Minisztérium hivatalos adatai szerint az 1926-os évi 429 p-ről 1931-ig 227 p-re szorította.” - jegyezte fel a marxista Stolte István Miklós: Az ezer éves per: földreform és telepítés című brosúrájában.

Az agráriumban kizsákmányoltak közül a legkisebb fizetést a mezőgazdasági bérmunkás tipikus képviselője, a napszámos kapta, akinek a fizetése a 30-as évek elején évi 180 pengő körül volt (ez épp arra volt elég, hogy éhen ne haljanak). A gazdasági cseléd megkereste az évi 200 pengőt. A summás keresete nemcsak pénzbeli fizetés volt, néhány odavetett pengőn kívül kapott szalonnát, burgonyát, lisztet és egyebeket is, hogy éhen ne dögöljön és másnap is menjen megszakadni a munkában. Egy agrármunkásosztálybeli családban átlagban két kereső volt. Gazdasági cseléd család 1930-ban kb. 220 ezer lehetett, napszámos munkáscsalád kb. 560 ezer. A napszámosok évente átlag 120-150 napot robotoltak, télen általában nem akadt munkájuk, ilyenkor a munkanélküliség óriási méreteket öltött. A nyomorban tengődők közül rengetegen nem tudtak írni-olvasni (egy kimutatás szerint 1930-ban 433 ezer analfabéta kezébe „nem akartak Bibliát adni”). Vagy ha valaki megtanult olvasni, akkor az a „hatóságokat zaklatta” amint azt az alábbi beszámoló is tanúsítja: „Pethes András, mint a család első írásban-olvasásban járatos tagja, emberfeletti erőt tulajdonított a betűnek. Kérvényeket s felterjesztéséket küldött minden elképzelhető hatalomnak és felsorolta a vádjait az uraság ellen. Egészen különös lázassággal csoportosította bennük a parasztság ezeréves sérelmeit, melyek mind felfakadtak lelkében. A hatóság végül is elmegyógyintézetbe küldötte, mivel az öreg konokul azt hajtogatta, hogy a föld a népet illeti.” - írja Féja Géza.

Az agrármunkásosztály tömegével szemben álltak a vidéki nagy-, és kisbirtokos burzsoák és a városi arisztokraták (persze szintén burzsoák), akik vidéken birtokkal rendelkeztek. A feudális viszonyokat a Magyarországon is megindult tőkés fejlődés a XIX. század közepétől kezdve (amikor a „polgári forradalom” végigsöpört a Monarchián, karöltve az ipari forradalommal) fokozatosan felszámolta. De fejlettségi szintje a XX. század első évtizedeiben is megragadt a tőkés gazdálkodás kezdeti fokán és csak lassan lépett túl a tegnapok feudalizmusán. A termelési mód átalakult, a nagybirtokokat bérmunkások művelték, eközben azonban a vidéki provincializmus nehezen kapitalizálódott. Erdei Ferenc falukutató szavaival: „A másik jellemzője a vidék helyzetének az elmaradottság. Azt jelenti ez, hogy minden előbb történik a városban, s az is, ami vidéken történik előbb, illetve egyáltalán csak ott történik, az is a városhoz mérten jut jelentőséghez. Hamarabb jelenik meg az újság, hamarabb érkeznek meg a hírek a városban és onnan indul ki a legtöbb kezdeményezés, s legfőképp ott alakulnak ki az árak. Az eső vagy a jégverés a vidék eseménye, azonban ez is a városi piac árjegyzésein, hírein és állásfoglalásain keresztül válik társadalmi üggyé. És mindenekfölött: a polgári társadalom életének nagyon sok, mondhatni összes nagy eseményei csak a városban történnek, tehát ezekben szükségképpen csak másodsorban, s csak követőként, vagy átvevőként részesülhet a vidék. Ez a másodrendű és hátramaradásra kényszerült állapot most már vagy a hátramaradásnak az igenlő elfogadását, vagy az elmaradás ellen küzdő igyekezetet alakítja egyformán sajátos vidéki magatartásként. A városközeli falu sietve követ és igyekszik semmiből ki nem maradni, viszont az istenhátamögötti falu alig tehetvén mást, elvet formál az elmaradásból, vagy az orvosolhatatlan és konzervatív elvvé sem szépíthető elmaradottság terhe alatt sorvad és végül elpusztul”. Ezzel kapcsolatban a néha igen tartalmas dialektikus kritikai kézséggel rendelkező, de mindinkább a sztálinizmus felé haladó Révai József megállapításai is érvényesek: „Természetesen a fő erő a nagykapitalizmus, Budapest kezében van, de azzal a magyar specialitással, hogy a főváros diktatúrájával a vidék felett, megfér a vidék diktatúrája a főváros felett. Gazdaságilag, pénzügyileg, kulturálisan a főváros az úr, de a vidék bosszút áll és magában Budapesten igázza le a fővárost. A magyar társadalom életén 1867 óta uralkodó osztálykompromisszum jut kifejezésre: Budapest felső osztályai a vidékről bérlik azokat a rétegeket, amelyek révén a vidéket is, Budapestet is maguk alatt tartják. De a nagypolgári és feudális erők közötti szintézis nem teljes összeolvadás, hanem csak az 'ellentétek egysége', ezért kell mindig újból és újból megteremtődnie - harcban és alkuban - az új egységnek”.

Ez volt tehát az az alap, melyen az agrárproletariátus ellenállása kibontakozott. A legkomolyabb üldözések közepette is életjelet adott magáról egy-egy agrárszocialista sejt. 1921 tavaszán Endrődön illegális sejt alakult, majd létrejött Jászapátiban, Jászszentlászlón is egy-egy csoport, a szervezkedési törekvések során pedig egyre több elszigetelt sztrájkra is sor került. Sorozatosak voltak a letartóztatások és zaklatások. A bécsi bolsevik frakciónak kapcsolata volt azokkal a magyarországi bolsevik csoportokkal, amelyek a Tisza vidékén rendszeresen röplapoztak, az „új proletárhatalmat” éltetve. A szocdem párt is folytatta a maga kisded politikai üzelmeit (Nagymaros környékén a párt több ezer koronát ígért a rájuk szavazóknak, ellenkező esetben munkanélküliséggel fenyegették meg a munkásokat), miközben a mezőgazdasági munkásokat, akik a párt hívei voltak, folyamatosan zaklatta a csendőrség. A régi nagy erejű agrárszocialista mozgalomnak halvány árnyéka maradt meg a 20-as évekre, a fő problémát az jelentette, hogy az ipari proletariátus és az agrárproletariátus nem volt képes létrehozni a maga egységes pártsejtjeit. Egyrészt az agrármunkásság megriadt a bolsevik-szocdem párt tanácsköztársaságbeli ügyködésétől. Ennek során azt tapasztalhatták, hogy régi uraikat újak váltják fel, vagy éppen ugyanazok maradnak („A csekély műveltségű magyar földmíves proletariátus semmiképpen sem tudta átérteni azt, hogy a technikai és üzemi dolgokban továbbra is engedelmeskednie kellene ugyanannak a gazdatisztnek, aki a forradalom előtt a földesúr nevében leigázta és kizsarolta őt” - jegyezte meg Varga Jenő a Tanácsköztársaság agrárkritikájának kapcsán 1921-ben), „földéhségüket” ugyanúgy nem elégítik ki, mint a múltban.

Ezen kívül jelen voltak az olyan megosztó erők is, mint a különféle kisgazda és földműves pártok, egyesületek, szövetségek, melyek földreformot ígértek, és amelyeknek országszerte erős befolyásuk volt. A városi proletariátus szervezetei pedig létszámbelileg és szervezettségi szintjüket tekintve is erőtlenek voltak ahhoz, hogy lefedjék a magyarországi munkásosztály egészét, és pusztán propaganda tevékenységgel amúgy sem lettek volna képesek forradalmasítani sorstársaikat, ha azokat a legközvetlenebb valóságuk nem forradalmasítja. A városi proletariátus és az agrárproletariátus egymásra volt utalva, kinek-kinek a „maga területén” kellett volna megütköznie a burzsoáziával, miközben megkísérlik egyesíteni erejüket. Erre azonban az adott korszakban egy-egy eseménytől eltekintve nem került sor. Az agrármunkásosztályt elszigeteltségében, szétszórtságában, a maga milliós tömegével együtt is képes volt kordában tartani a hatalom. Az agrármunkásság helyzete még az ipari munkásságénál is rosszabb volt, mert szervezetlenségénél fogva ki volt szolgáltatva a nagybirtokosnak. A vállalkozás kockázatát is részben rájuk hárították, ha ugyanis rossz volt a termés, hiába dolgozott többet, mégis kevesebb bért kapott, így a burzsuj veszteségének egy részét is kénytelen volt átvállalni. Az egész korszakban jelentős mezőgazdasági munkaerő-fölösleg miatt pedig könnyen munkanélkülivé válhattak, ha megpróbáltak fellépni érdekeik védelmében.

A forradalom után legyengült kizsákmányoltak serege lassan mégis csak kezdett talpra állni. 1920 telén, Sümegen, a sorozáson többen megtagadták az eskütételt és „Nem esküszünk!” felkiáltással, az Internacionálét énekelve kivonultak a teremből. A hatóságok szó szerint vadásztak elvtársainkra tanyán, falun, a poros kisvárosban és Budapesten egyaránt. Detektívek szaglásztak szerte-szét, korunkban ezt a bekamerázás technikája követi. Az az undorító légkör fojtogatta az agrár-, és ipari proletariátust, melynek burzsoá dögleheletét ma újra tapasztaljuk a sajtóban, az utcákon, tereken, piacokon, falun és villamoson. A provincializmus nacionalista beetetéssel és az uralkodó osztály által diktált profithajszolás mechanizmusával párosult. Ennek ellenére a proletariátus élni akarása számtalan módon kifejezésre jutott a munkamegtagadásoktól kezdve a mozgalmi szervezkedés miatti letartóztatásokig, a sztrájkokon át egészen a véres utcai harcokig. A hatalmi szervek szomorúan tapasztalták, hogy sok helyütt a kereszt helyett Marx és Lassalle képeivel díszítik falaikat az agrárproletárok. A sorozatos kínzások, vallatások sem törték meg az agrárproletariátus harcának lendületét, amely sokszor szervezetlen, de minden kétséget kizáróan állandó volt. A 20-as évek közepétől elszaporodtak a sztrájkok, 1926-ban aratás idején, egyes helyeken lebénult a termelés, mert az aratómunkások abbahagyták a munkát. Nyírmártonfalván is munkabeszüntetés volt ekkoriban, a munkabeszüntetőket 1 hónapra bezárták. Sztrájkoltak Mosonban, Mezőgyánán és másutt is. Titkosrendőrök és spiclik járták az országot, akik jelentéseikkel bombázták a hatalmi szerveket. 1928-ban, egy jelentésben az alábbiakat olvashatjuk: „A munkanélküliség egyre terjed, földmunkások ezrei tétlenségre vannak kárhoztatva és az elégedetlenség egyre nő. 70000 munkabíró létérdekéről van szó, akik válságos helyzetbe fognak kerülni, ha rajtuk megfelelő munkaalkalom megteremtésével nem segítünk. A földmunkás vállalkozó szövetkezet tagsága 5000 fő, de ezek sem tudnak munkaalkalmat biztosítani. A felesleges munkásokat engedjék külföldre és az egyház is fejtsen ki nagyobb, 'felebaráti szeretetre' nevelő munkát, mert minél kevesebbet foglalkozunk munkástömegeinkkel, annál inkább átsodródik annak magán és közélete a szélsőségek, a káros nemzetköziség és a hitetlenség felé”. A silány koszt és az alacsony bérek miatt szervezkedő munkásokat több helyen elzárták. A többnyire szervezetlen megmozdulásokat a hatóságok hamar szétverték, de magát a szervezkedő agrárproletariátust nem voltak képesek kiiktatni a nyomorúság világából. Sokakat elbocsátottak, a sztrájkolókra gyakran börtön és pénzbüntetés várt (ha az aratás idejére esett az elzárás, akkor az elvtárs családja éhhalálra volt ítélve). A bérküzdelmek legtöbb helyen kudarccal végződtek, és ez megfélemlítette a sztrájkolókat, hiszen az elbocsátás és a börtön réme ott lebegett fejük felett.

A bolsevikok így a Magyarországi Szocialista Munkáspárt (MSZMP - a bolsevikok 1925-ben létrehozott legális fedőpártja) is rájött arra, hogy az agrárproletariátus és az ipari proletariátus harcát egy irányba kell terelni, ezt hirdették is egyik vidéken terjesztett felhívásukban, amelyben a város és falu dolgozóinak egyesülését sürgették. De bolsevikjaink ez esetben sem voltak képesek kibújni a maguk elitista bőréből. Ugyanis az agrárproletariátust mélyen lenézve, azt hangsúlyozták, hogy csak a városi proletariátus képes sikerre vinni az ő harcukat is. Ez a tipikus, hamisan értelmezett élcsapat maszlag később megértő fülekre talált az agrármunkások soraiban (főleg a „II. világháború” után), de addig a bolsevik agitáció kevésbé hatékonyan károsította a falu elnyomottjainak életét. Kétségkívül fontos lett volna, ha egymásra utaltságuk révén egyesítik erejüket az agrár-, és az ipari proletariátus tömegei, de ez nem valósult meg.


Munkásosztály és proletariátus


A húszas évek közepén a munkások több mint 20%-a robotolt napi 10 óránál többet, Kőbányán 12 órás munkaidő mellett 12-13 éves munkásgyerekek gürcöltek, téglát cipeltek havi 7 pengőért. Évi 3000-4000-re tehető azon munkások száma, akik életüket vesztették, nyomorékká váltak az üzemi balesetek következtében. Egy dohos, poloskás lakás lakbére 1926-ban átlag 217 pengő volt, ebből fakadóan rengetegen kénytelenek voltak ágyrajárókat tartani, hogy ki tudják fizetni a lakbérüket. Rengeteg munkáscsalád éhezett, a budapesti munkások 51%-a nem tudott naponta háromszor enni. A munkáskerületekben pusztított a járvány. Kispest, Ferencváros, Pesterzsébet, Angyalföld… A vezetékes víz fertőzöttsége megtette a magáét. Sok volt az öngyilkos, Budapesten minden 2000 lakosa közül 1 lett öngyilkos (többnyire kilátástalan élete vitte sírba a munkásosztálybelit). „A rádió hangosan szól az egész világon, az írók írnak, színészek játszanak, a film pereg. A Visegrádi utca 20-24. számú ház lakói ezalatt szobáikban és konyháikban üldögélnek, fáradtan és keserűen, többnyire petróleumlámpa fényénél, alusznak, maguk elé bámulnak, esetleg civakodnak. És ha nagyon sok szabad idejük van, esetleg elgondolkoznak azon, hogy mennyivel jobb nekik, mint az abesszin bennszülötteknek, mert ők kultúrában élnek és jól megszervezett polgári társadalom őrködik anyagi és szellemi javaik fölött. És akit egészen áthat ez a gyönyörű gondolat, az hamarabb alszik el, mint a többiek, hogy reggel friss erővel mehessen ínségmunkára”. (Bálint György)

A húszas évek végén a munkásosztálybeliek lassan és fokozatosan szembesültek a tőke kirívó válságával, saját bőrükön tapasztalták, hogy a tőkések megint rajtuk verik el a port. 1929-ben főleg bolsevik aktivisták éhségsztrájkoltak a börtönökben, amit valószínűleg az illegális bolsevik párt szervezett meg. A nyomor a perspektívanélküliség újra és újra utcára vitte a munkásosztályt, azonban az 1930 tavaszától sorozatossá váló tüntetések, sztrájkok mögött nem a proletariátus tényleges érdekei álltak – ezek csupán a szocdem és a bolsevik párt uszályában vergődő munkásság demokratikus fellépései voltak. 1929-ben már 75000 ipari munkás volt munkanélküli. Különböző munkanélküli mozgalmak alakultak, amelyek hátterében a szakszervezetek fontoskodtak. Tüntettek Kispesten, Szegeden, Debrecenben, Gyöngyösön, Pécsett és más nagyobb városokban. 1930. január 26-án a KMP által szervezett tüntetésen, a Rákóczi úton a demonstrálók összeverekedtek a rendőrökkel, egy rendőrt leütöttek. Azonban ezeket a tüntetéseket különféle beígért segélyekkel, tárgyalásokkal hamar leszerelték. A munkásságnak ideje volt szembesülnie azzal, hogy az égvilágon semmit nem várhat sem baloldali funkcionáriusaitól, akik a maguk érvényesülésére használták fel a tömegeket, sem pedig a kormánytól, amely annyi segélyt ad, hogy a munkások épp csak éhen ne haljanak, és így bármikor munkába lehessen állítani őket. A baloldali pártok taktikáztak és az erőviszonyoknak megfelelően dobálták oda üres jelszavaikat a tömegeknek. A hétórás munkanap, a 40 órás munkahét volt ekkoriban a reformista munkásmozgalom terítékén. Ezt 1931-től vette át a szocdem mozgalom nyugati rokonától. A szervezett munkásokat a reformista baloldali politikai erők szervezték meg, a szervezetlenek pedig gyakran voltak sztrájktörők, így őket szívesebben is alkalmazták. A burzsoázia a megosztottságot akkor is ügyesen kihasználta. Az „idegen munkás” gyakran szembekerült a helyiekkel, a nem magyar munkások ellen a jobboldal emelte fel szavát, követelte elbocsátásukat és kitoloncolásukat (a nacionalizmus természetrajza mindmáig változatlan). Olykor egyes szocdemek is felsorakoztak ezen követelések mögé (pl. 1931-ban a győri szocdemek). A munkanélküliek gyakran összeverekedtek az alkalmazottakkal, és az osztályszolidaritás leghalványabb jele sem mutatkozott.

És mégis élt, lélegzett, mozgott, szervezkedett a magyarországi proletariátus. 1930. szeptember 1-én hatalmas tömegtüntetésre került sor Budapesten.

 

1930. szeptember elseje: 

 

Pesti utcák köveire,

folyik a proli vére,

gépfegyver, puska zaja szól,

nem halkan, miként tegnap

ébred a Vörös Holnap!

Dalunk a forradalomról”

 

A szeptemberi események nem érték váratlanul a hatóságokat, a világgazdasági válság idején jelentősen romló gazdasági helyzet miatt sűrűsödő sztrájkok jelezték a proletariátus egyre erőteljesebb harci kedvét. A szocdemek szeptember elsejére utcára szólították a tömegeket, azonban a proletárgyilkosok a farkát behúzó néma tömeg tüntetését akarták látni. A KMP radikálisabb hangnemben szólt a munkásosztályhoz, hangos, harcias tüntetésre hívott fel, hogy demonstrálják saját erejüket. 150 ezres tömeg vonult fel az Andrássy úton és környékén, a felvonulók serege „Vesszen Horthy!”, „Vesszen Bethlen!” kiáltással hömpölygött az utcákon, a jelszavak még visszafogottak voltak, „Munkát, kenyeret!” követeltek. Az Andrássy út sarkán a rendőrök elállták az utat és nekirontottak a tömegnek, amely „Éljen a proletárdiktatúra!”, „Le a kormánnyal!” felkiáltásokkal csapott össze az állam bérenceivel. Egy ellenzéki politikus megpróbálta megnyugtatni a dühös proletárokat, akik erre felgyújtották a kocsiját. A szocdem vezetők kétségbeesetten vették tudomásul, hogy elszabadult a pokol, és csak a rendőri segítségnek köszönhették, hogy nem ütötték őket agyon. Már a Városligetet is elérte a lázadás, beljebb a városban felborított villamosok és autók, felszedett utcakövek voltak mindenfelé. „Üssük agyon a rendőröket!” üvöltés terjedt a tereken, azonban a rendőri sortűz megölt egy 22 éves elvtársat. Még indulatosabbá váltak az utcák üres gyomrú proletárjai. Csatatérré változott a belváros, de egy-egy jól megszervezett kordon áttörésen kívül, a tömegek akarata a konkrét célok végrehajtásában nem volt egységes. Összecsaptak a karhatalommal, kiosztották a petróleumlámpa vakító fényénél megírt röplapokat, fel-felcsendült az Internacionálé, de általános méretekben nem tudták forradalmasítani a munkásosztályt. Vidéken is összetűztek a proletárok az uralkodó osztály erőszakszervezeteivel. Miskolc, Győr és más városok proletárjai külön-külön vívták a maguk utcai harcát. A szeptember elsejei eseménysorozat fordulópont lehetett volna a proletariátus életében, hisz ekkora tömegek még nem voltak az utcán a proletárforradalom óta. A tömegsztrájk fegyvere és a barikádok emelése azonban mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy továbbterjedjen a harc. A tüntetés eleve defenzív maradt, semmiféle konkrét program, elképzelés nem jelent meg, illetve az sem, hogy hogyan kellett volna továbblendülnie a harcnak. A környező országokban élő munkásosztálybeliekkel sem volt összehangolva a lázadás, egy-egy szolidáris hang fel-feltűnt a mozgalmi sajtóban, de általában a sztálinisták sajátították ki az események értékelését, a világ proletariátusának többsége nem is hallott a történtekről.


Permanens válság, fasiszta hordák, háború ellenünk


A kapitalizmus általános válsága a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentétéből adódóan folyamatosan különböző társadalmi robbanások formájában kerül felszínre. Ez még akkor is így van, ha a burzsujok átmenetileg gyógyírt találnak egy-egy részleges problémára. Ezeket a „kellemes gyógyíreket” nagyon is jól ismerjük: munkanélküliség, leplezett vagy nyílt háború ellenünk, és megannyi más jótétemény. 1929-ben a tőkés rendszer újabb válságtünete mutatkozott meg, méghozzá igen éles formában. Európa legfőbb hitelezője, az Egyesült Államok már 1928 végétől kezdve, 1929-től pedig még jelentősebb mértékben visszafogta hiteleit. A tiszta tőkeexport 1928. évi több mint 1 milliárd dolláros értéke 1929-re 200 millióra zuhant. Ez önmagában is veszéllyel fenyegetett, hiszen a közép-, és kelet-európai adós országok az esedékes törlesztéseket jórészt az újabb hitelekből tudták csak fedezni. A gazdasági élet tehát megroppant. Ilyen helyzetben új beruházásokra még a legprofitéhesebb burzsuj sem vállalkozott, így a beruházásokra fordított összegek jelentősen csökkentek világszerte. A beruházási javakat előállító iparágak megrendelés nélkül maradtak, leálltak, nagy munkástömegeket bocsátottak el. 1932 végén Európában 15 millió munkanélküli volt. A válság mélypontjára, 1932-re - a válság előtti csúcsponthoz képest - a termelési eszközöket gyártó iparok világtermelése 40%-kal csökkent. A világ szén-, vas- és acéltermelése 60%-kal csökkent. A foglakoztatás csökkenése a piac felvevőképességét is szűkítette, a válság egyre jobban átterjedt a fogyasztási cikkeket előállító iparokra. A kereslet rendkívüli mértékben csökkent, a csökkenő kereslet pedig az árak jelentős csökkenéséhez vezetett. A mezőgazdasági cikkek ára zuhanni kezdett, a gabona világpiaci ára 1929 és 1932 között 58%-kal esett. Az agrármunkásosztály éhezett, a városi nyomorgott. 1933-ban általános éhínség volt pl. Ukrajnában, az Észak-Kaukázusban, stb.

A tőkés termelés általános válságának hatása Magyarországra is begyűrűzött. Az agrártermékek világpiaci árának jelentős csökkenése következtében lényegében összeomlott a magyarországi agrárexport. Másrészt a konjunktúra időszakában jelentős tőkebeáramlás megállt, a magyarországi burzsoázia nyugati hitelezői hirtelen visszakövetelték a pénzüket, így a burzsujok a korábbiakhoz képest még jobban eladósodtak. Ezt a helyzetet a munkásosztály kizsákmányolásának fokozásával igyekeztek orvosolni. A bérek átlagban 50-60%-al csökkentek, miközben a munkanélküliek száma a korábbi kb. 250 ezerről 600 ezerre nőtt. A minimális földbirtokkal rendelkező szegényparasztok eladósodtak, elvesztették földjeiket, amiket a birtokos parasztok felvásároltak. Az iparban a termelés visszaesése elsősorban a vas -, és fémiparban, a gépgyártásban, az építőanyag-iparban és az élelmiszeriparban jelentkezett. Az 1932-es mélypontig bezárólag 30%-al csökkent az ezeken a területeken dolgozó munkások száma, a bércsökkenés pedig 25-30%-os volt. Mindez tehát a munkásosztály elnyomorodását, sok esetben a tényleges éhezést jelentette. Magyarországon nem volt munkanélküli segély, ezért bevezették az ínségmunka-rendszert, aminek az volt a lényege, hogy valamilyen közmunkáért cserébe annyi pénzt kapott egy-egy bérmunkás, hogy elvonszolja magát aludni és aztán másnap vissza a munkába. Az általános nyomor hatására ebben az időszakban megerősödött a munkanélküliek mozgalma, országszerte tüntettek a feldühödött proletárok.

1929 végén, 1930 elején a tél jöttével a munkanélküliek is megérkeztek Szeged, Debrecen, Miskolc, Hódmezővásárhely, Eger, Pécs, Nyíregyháza utcáira. Szolnokon az éhező felvonulóknak nekirontott a rendőrség, a tömegverekedést a rendfenntartó erők kardlapozással fejezték be. Szegeden tüntettek az éhezők, ahogyan Gyulán, Járokszálláson, Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Kiskundorozsmán is. „Itt a forradalom, le az urakkal, menjünk oda, ahol ennivaló van!” felkiáltással csaptak össze a rendőrséggel, amely puskatussal oszlatta szét a tömeget. Sorozatosak voltak a letartóztatások. A megmozdulások azonban nem terjedtek tovább a maguk körzetén és elszigeteltségük miatt később minden ment tovább a régi kerékvágásban. Nem egy esetben a szociáldemokrata párt „higgadt”, pacifista, ellenforradalmi magatartása gátolta meg, hogy a tömegek valójában osztálymilitánsként lépjenek fel. Ehhez persze szükségeltetett némi vakhit is a párt irányában. Korábban azt írtuk, hogy a burzsoázia baloldali pártjai nem rendelkeztek számottevő hatással az agrármunkásosztály soraiban, és ez általában így is volt. Azonban jellemző módon képesek voltak éppen akkor nyomást gyakorolni a munkásságra, amikor erre a legégetőbb szüksége volt az uralkodó osztálynak. A válságos területeken hirtelen megjelenhettek a szociáldemokrata kiadványok és röplapok, hogy gyógyírt ajánljanak. Ehhez viszont elengedhetetlen volt, hogy a magukat komolyan megszervezni képtelen éhező tömegek táplálják magukban a demokratikus illúziókat és együttműködjenek a szocdemekkel.

A válság idején a földmunkások könnyen otthagyták nem-létező munkahelyeiket, így a megmozdulásokban a városok és azok környékének proletárjai együtt vonultak fel tüntetni uraik ellen. Amikor a budapesti proletariátus 1930. szeptember 1-én az utcán harcolt, Gyulától Szentesig, Szegedtől Debrecenig százak vonultak fel az utcákon, de ahogyan azt már említettük, az összecsapások nem alkottak egy nagy, erős lázadási hullámot. Az okok jól ismertek. Minden egyes régióban óriási volt a zűrzavar, a szervezetlenség és a távlatnélküliség dominált. Sokan úgy gondolták - teljesen helytelenül! -, hogy miközben az agrárproletariátus a „feudális nagybirtokkal hadakozott”, addig a városi proletárokkal szemben a világ burzsoáziája állt. Látszólag tehát más ellen harcoltak, a valóságban azonban csak az érem más-más oldaláról volt szó. A törpebirtokos, a napszámos közvetlen környezetében kereste problémáinak forrását, miközben kizsákmányolásából az uralkodó osztály profitált. Ezért lehetett az agrármunkásosztálybelit jobban manipulálni, antiszemitizmussal, városellenességgel hergelni, mert - ahogyan korábban részleteztük – a vidék fejlődése messze elmaradt a nagyváros mögött, a városi munkásság magasabb életszínvonalon vegetált, így a bűnbakképzés módszerei megértő hallgatóságra találtak. A magyar nacionalizmus ma is űzi ezt az ipart, elég csak arra gondolnunk, hogy mennyire népszerű a területi revízió gondolata, mennyire aktívak a szélsőjobbal összefonódó keresztény egyházak. Ugyanakkor mennyivel olcsóbb az ukrajnai, romániai bérmunkást alkalmaznia az itteni burzsujnak, amit viszont az idegenellenesség területén próbálnak kiaknázni. Ma ugyanannak a problémának vagyunk átélői, mint akkor, hasonlóképpen regionálisan vagyunk bezárva, vagy nagyobb távolságok által elszigetelve: a brazíliai földfoglalók és a lengyelországi bányászok harca között ugyanúgy nincs közvetlen osztálymilitáns kapcsolat, mint akkoriban a falu és város proletárjai között. A régióba zárt „mikro-problémákat” a burzsoázia minden esetben számára megnyugtató módon orvosolja.

Mindenféle manipuláció, erőszakos megtorlás és békés beetetés ellenére a harmincas években továbbra is folytatódtak a különféle megmozdulások. „Mi nyomorgunk és éhezünk. Teleki gróf 100 terítékes dáridókat rendez zselléreinek kipréselt véréből” - írta az egyik bolsevik röplap a harmincas évek elején. 1932 első felében Makón, Szegeden, Mindszenten és Nagymagócson követeltek munkát és kenyeret a tömegek, Battonyán kubikosok sztrájkoltak. Február elején, Pesterzsébeten az egyik cég állást hirdetett, felvettek néhány szerencsétlent, mire a kinnrekedő munkanélküliek megtámadták az irodát. Márciusban, Debrecenben munkát és kenyeret követelve mentek utcára a prolik, akik összecsaptak a karhatalommal, 54 embert letartóztattak. Tüntettek Csongrádon, Békéscsabán és sok más helyen is. A kormány anyagilag támogatta a szocdem pártot, és a szakszervezeteket, hogy nyomják el az elégedetlenkedő hangokat. 1932 áprilisában a tömegek és a baloldali belső ellenzék nyomására a szociáldemokrata párt az utcára ment, hogy mindkét oldal felé demonstrálja létezését, azonban Balmazújvárosban és Nyírturán a tömegek közelharcba bocsátkoztak a csendőrséggel, kövek és botok kerültek elő, a lovas csendőrök a tömegbe lőttek. Proletárok vére mosta az utcát, sokakat letartóztattak, és a kihallgatások során ütötték-verték őket. A párt napilapját, a Népszavát kis időre betiltották. Mind az MSZDP, mind a bolsevik párt sokat foglalkozott az agrárvilággal, amellyel kapcsolatban a felismerések terén odáig sikerült eljutniuk, hogy „a földmunkás kérdés elsősorban földkérdés”, vagyis politikai síkon kell kiharcolni a földosztást. A válság korszakában némileg a bolsevikok is megerősödtek. 1932 végére sok vidéki sejttel tartotta a kapcsolatot a pártcentrum (Kecskeméttől Győrig), de egyre több alkalommal kerültek kopókézre aktivistáik (1933-ban 193 mozgalmárt tettek hűvösre). A szocdem párt nem volt képes tartósan és hatékonyan szerveződni az agrármunkásság körében, nem ismerték kellőképpen a helyi viszonyokat és beleragadtak választójogi hadjárataikba.

Az általános forrongás állapotában a burzsoázia körében újra megerősödött a rendteremtés igénye, ami a kormány szélsőjobboldali ellenzékének a megerősödését vonta maga után. Bethlen lemondott, majd Károlyi Gyulát követően 1932-ben Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. Ezzel erősödött a fasiszta orientáció, a revíziós politika, az antiszemitizmus még inkább előtérbe került, Gömbös pedig hosszabb távon az olaszországi rendszerhez hasonló diktatúra kiépítésén dolgozott. A teljes fasizálás azonban ekkor még nem következett be, mivel egyelőre a hangzatos ígéretek, demagóg szólamok (munkahelyteremtés, a kapitalizmus megreformálása a romantikus antikapitalizmus jegyében, antiszemitizmus), és látszatintézkedések (középbirtokosok támogatása, a gazdaadósságok egy részének állami átvállalása, stb.) is enyhítették a munkásosztály elégedetlenségét. Antiszemita jelszavakat harsogó hordák járták az országot és könnyen befolyásolták az öntudatlan munkásság bizonyos rétegeit, amelyek földet, munkát, jobb életkörülményeket akartak. A Kaszáskeresztes Párt 1937-ben odáig jutott, hogy a falu leginkább kizsákmányolt munkásaiból megpróbált hadsereget verbuválni, amely felfegyverkezve Budapest ellen vonult volna, hogy aztán ott átvéve a hatalmat, kormányra kerüljön (győzelem esetén fejenként 20 hold földet ígértek a sereg tagjainak). A dél-alföldi tanyavilágba is eljutottak az elszaporodott fajvédők, a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt, a Nemzeti Radikális Párt, a Nyilaskeresztes Párt, az Alföldi Brigád, a Kettőskereszt Vérszövetség agitátorai. Emellett a NemzetőrNyilas rohamNyilas harc című újságok és számtalan brosúra propagálta és butította a megélhetést keresőket. Ez a folyamat Ausztria 1938-as német megszállásával csak fokozódott, ennek következtében ugyanis tovább erősödött a nyilas mozgalom. Gömbös mögött azonban nem állt egységes fasiszta tömegmozgalom. Ennek kiépítése pedig ellentétes volt mind a nagytőkések, mind a nagybirtokosok érdekeivel. Az uralkodó osztálynak a kezdeti rendteremtést követően nem volt szüksége egy teljhatalmú vezérre, márpedig az új miniszterelnök igyekezett kiterjeszteni a kormány hatalmát a gazdaság irányítására, folyamatosan hangoztatott szociális demagógiájával pedig a nagybirtokosok ellen hangolta az agrármunkásságot. Ez nem tetszett sem a nagytőkés, sem a nagybirtokos csoportoknak, így igyekeztek háttérbe szorítani a fasiszta csoportokat. 

A burzsoázia továbbra sem tudta teljesen helyreállítani a rendet, az uralkodó osztály belső villongásai közepette is tovább szervezkedtek a proletárok. 1934 nyarán Sarkadon tüntettek, majd decemberben Debrecenben és Nyíregyházán. Kőrösladányban „Éhen pusztulunk!” felkiáltással vonultak a városháza elé. 1936-ban a sövényházi Pallavici uradalomban aratómunkás sztrájkra került sor. A sztrájkok szervezésében és létrejöttében sokszor az elszigetelt kommunistáknak és bolsevikoknak is szerepük volt, de a tömegek támogatása nélkül nem voltak túl hatékonyak. A harmincas évek második felében megélénkült sztrájkmozgalomhoz az is hozzájárult, hogy a vidékkel közvetlen kapcsolatban lévő városi proletárok maguk is vívták bérküzdelmeiket, és nem egy esetben alkalmi munkásként maguk is részt vettek az agrárproletárok demonstrációiban. Az ipari proletariátus bérmozgalmának hatására sztrájkoltak a mezőhegyesi cukorgyárban, Kisbéren a vasúti pályamunkások, Szőnyben a lentörők, stb. A beérkező hírek alapján, az agrármunkások közül többen rokonszenveztek a spanyolországi proletárforradalommal. A béresek azzal fenyegetőztek, hogy „vigyázzon az uraság, mert megtáncoltatjuk, mint a spanyol parasztok az uraikat s papjaikat Madridban”.

Mindeközben a kormány saját helyzetének stabilizálása érdekében gazdasági újjászervezésbe kezdett. A válságból való kilábalást az állami kiadások csökkentésével, adóemeléssel, és kölcsönökkel igyekeztek megoldani. Pénzügyileg támogatták a mezőgazdasági exportot, így növelve a magyarországi termékek versenyképességét. Emellett az Olaszországhoz és Németországhoz, Ausztriához való politikai-gazdasági közeledésnek köszönhetően sikerült új piacokat szerezni a bővülő export számára. A munkanélküliség csökkentését pedig a villamosenergia-termelés, az alumínium gyártás állami támogatása révén érték el. Gömbös egy kötelező érdekképviseleti rendszer bevezetését is tervezte, ami igen hasonló lett volna az olaszországi korporációs rendszerhez. Így kívánta végérvényesen megszüntetni a sztrájkokat, tüntetéseket, azaz megoldani a „munkáskérdést”. Azonban Gömbös hiába mozgósította a fasiszta csoportokat, nem volt képes átvenni az irányítást a rivális burzsoá csoportokkal szemben, melyek ellenezték a gazdaság túlzott állami irányítását és a nagybirtokosok elleni szólamokat, valamint a Németországhoz való gyors gazdasági-politikai közeledést, mivel hosszabb távon féltek autonómiájuk elvesztésétől. Tehát Gömbös a nagytőkés és nagybirtokos körök ellenállása miatt szociális demagógiáját nem volt képes teljes mértékben átültetni a gyakorlatba, így megfelelő tömegmozgalom híján 1938-ig sem tudta teljesen véghezvinni tervét.

A harmincas évek közepétől megerősödő, aktivizálódó fasiszta hatalmak fegyverkezése következtében növekedésnek indult az oda irányuló magyar ipari-, és mezőgazdasági export. Az egyre szorosabbá váló gazdasági-politikai kötelékek a fasiszta erők további megerősödését tették lehetővé. A területi revízió állandó hangoztatásának logikus folytatásaként 1939-ben Magyarországon is megindult a fegyverkezés, ami a jelentős tőkebevonás, a nehézipari fejlesztés révén újabb lendületet adott a gazdaságnak. Csökkent a korábban hatalmas méreteket öltő munkanélküliség, nőttek az előzőleg minimálisra leszorított bérek - elsősorban a nehéziparban -, a korábbi évekhez képest valamelyest javult a munkásosztály életszínvonala. A növekvő belső fogyasztás és export következtében a mezőgazdasági termelés is fellendült. Ugyanakkor a kormány igyekezett a közvetlen irányítása alá vonni a gazdaság működését. Számos gyárat hadiüzemmé nyilvánítottak, amelyek élére katonai vezetés került. A kormány szabályozhatta az üzemek termelését, működését, ennek révén központilag növelték a munkaidőt, a munka intenzitását, a 14 és 70 év közötti férfiakat és a felnőtt korú nőket pedig bármikor behívhatták honvédelmi munkára – tehát már ekkortól fokozódott a munkásosztály kizsákmányolása. Az ebben az időszakban megszületett zsidótörvények – amelyek maximálták a zsidó származásúak számarányát bizonyos foglalkozási körökben – hatására a burzsujok igyekeztek megszabadulni zsidó származású munkásaiktól, akiket tömegével rúgtak ki munkahelyeikről. Miután munkanélkülivé váltak, a rendőrség rövid időn belül internálta őket, azzal az ürüggyel, hogy munkakerülők, így bizonyára illegális eszközökkel biztosítják megélhetésüket.

1941-ben Magyarországnak a „II. világháborúba” való belépésével a hadigazdaság működése, a háború kiterjedése tovább rontotta a munkásosztály helyzetét. A háborús konjunktúra következtében a munkanélküliség ugyan megszűnt, de a bérek növekedésével együtt az árak is jelentősen emelkedtek (1943-ra a háború előtti szint háromszorosát is elérték), és az áruhiány miatt bizonyos alapvető termékekhez egyáltalán nem lehetett hozzájutni, vagy csak jóval drágábban. Emellett az állam az ár-, és bérszabályozás révén igyekezett csökkenteni a béreket és a belső fogyasztást, majd a jegyrendszert és a mezőgazdasági termények kötelező beszolgáltatását is bevezették. Eközben a német háborús gépezetnek való fokozatos alárendelődés miatt jelentősen nőtt az államháztartási hiány, amit csak az infláció eszközével és a munkaidő állandó növelésével tudtak ellensúlyozni, ami folyamatosan csökkentette a munkásosztály életszínvonalát. Ráadásul a burzsoázia mindenféle ellenállást, szervezkedést igyekezett felszámolni. Pl. 1943. szeptemberében a Weiss Manfréd gyár 5000 munkása lépett sztrájkba 40%-os béremelést követelve, a katonaság közbelépett és felszámolta a sztrájkmozgalmat. A munkahelyeken a termelés zavartalan működésének biztosítása érdekében fokozták az állami elnyomást, kiterjesztették a rendőri felügyeletet, a munkásokat igazolatlan hiányzás esetében pénzbüntetéssel sújtották, a frontra küldték, vagy internálták. Eközben a hadsereg mozgósításával munkások tízezreit vezényelték a harcterekre, hogy ott burzsoá célokért harcolva megdögöljenek. A burzsoázia velünk szemben folytatott háborúja tehát minden szinten egyre totálisabbá vált.

A németek katonai kudarcait látva Horthyék mégis megpróbáltak kiugrani a háborúból. Erre válaszként 1944. március 19-én Magyarország német megszállásával egy időben fasiszták vették át a hatalmat a Sztójay kormány közreműködésével. A Gestapo a korábbi hatalmi szerveknél hatékonyabban nyomta el a munkásságot, egyre több munkatábor létesült a lázongó proletárok számára. Hamarosan megkezdődött a zsidó származású munkásosztálybeliek gettóba terelése, deportálása, frontszolgálatra küldése, amit a nyilasok (mikor ezt írjuk, Magyarországon éppen megalakul utódszervezetük, a Magyar Gárda) 1944. októberi hatalomra kerülésük után lelkesen folytattak. Cigány-, és zsidószármazású munkásosztálybeliek százezreit, kommunistákat, „lumpen elemnek” nyilvánítottak ezreit gyilkolták le. A magyarországi bolsevikok és baloldali szociáldemokraták szolidaritást vállaltak a Szovjetunióval és Hitler-ellenes antifasiszta frontba tömörülve vették fel a harcot: a „független, szabad, demokratikus Magyarország” jelszavát hangoztatták. A népfront szervezte az antifasiszta ellenállást, követelték a bérek emelését, az ellátás javítását, a munkaidő csökkentését. 1944-ben Pécsett a környező szénbányák munkásai munkabeszüntetéssel ünnepelték meg május elsejét, Békéscsabán „Szabotálj! Légy te is partizán! Ne vonulj be katonának! Le a háborúval! Üsd a németpártit!” feliratú röplapokat szórtak szét ismeretlennek július 10-én. Szeptemberben a diósgyőri vasgyár kb. 2000 munkása az igazgatóság elé vonult, és a háborúból való kilépést követelte. Októberben a Marót csoport partizánjai felrobbantották Gömbös Gyula szobrát a Döbrentei téren, később pedig egy nyilas könyvesboltot is. Egyes szabotázsakciókra is sor került, a Demény-, illetve a Deák-Mayer csoport Sashalmom, Kispesten, Soroksáron és másutt röpiratszórásokkal, a nyilasok elleni merényletekkel borzolta a fasiszták idegeit – azonban továbbra is szigorúan a Szovjetunió árnyékában működtek. A népfront vidéken is kiépítette bázisait, a bolsevik párt igyekezett eljátszani a nagy irányító szerepét, de az 1941-ben megalakult Parasztszövetségben riválisra talált. Antifasiszta tüntetések és függetlenségi megmozdulások egymást felváltva zajlottak, néhány alakulat átállt a szovjetekhez vagy a partizánokhoz, hogy a bolsevizmus oldalán harcoljon. A proletariátus forradalmi hagyományai nem jelentek meg a színen, a fasizmus, nacionalizmus, bolsevizmus szentháromság együttes tébolyával szemben nem volt szembenállás ebben a térségben.

1944. júniusában egy magát anarchistának nevező csoport adott magáról életjelet, egy észak-magyarországi kisvárosban lebonyolított akciója során. Már működésük kezdetén teljesen hamis (önfelszámoló) szövetséget alkottak a bolsevik partizánokkal, de összevesztek a mindinkább irányítani akaró sztálinistákkal, akik aztán feladták őket a fasisztáknál. A csoport életben maradt tagjai frakciókra szakadtak, egy részük beolvadt a bolsevik pártba, mások pedig direkt akciókat hajtottak végre. Megtámadtak két hadihajót a magyarországi folyami flottából, aztán a Várban felrobbantottak egy üzemanyag raktárt. A mozgalom harmadik részének tagjait lelőtték, miközben azok megtámadtak egy náci rezidenciát. Budapest ostromakor szabotázs-tevékenységet folytattak, amely során 200 aktivista meghalt. Ezek után - egy Korsakin nevű mozgalmár kivételével, aki nem értett egyet társaival -, úgy döntöttek, hogy tevékenységüket beszüntetik addig, ameddig nem válik szovjet zónává Magyarország, és utána majd meglátják mi a teendő. Addig is munkaosztagokban és kórházakban dolgoztak. 1945. júniusában a mozgalom gyűlést tartott, amelyen mindhárom irányzat képviseltette magát. A P. M. szignóval (ami mögött egy diák állt) jelölt irányzat a bolsevikokkal való együttműködés mellett szállt síkra, és abban reménykedett, hogy a burzsoáziával való leszámolások során a bolsevikokkal is leszámolhatnak. A Torockói nevével fémjelzett csoport célja a mozgalom legálissá tétele volt, míg a Korsakin-féle irányzat folytatni akarta a harcot az állam és az orosz csapatok ellen. A hogyan tovább kérdését demokratikus úton döntötték el, és mindhárom csoport kijelentette, hogy tartja magát a többség döntéséhez. A többséget a Torockói-féle irányzat szerezte meg, így a mozgalom legálissá vált, felállítottak egy nyomdát és elkezdték propaganda-tevékenységüket. Ekkor 500 aktív taggal rendelkezett mozgalmuk. A későbbiek során a csoport ismét szembekerült a bolsevikokkal, akik az első adandó alkalommal felszámolták a velük szemben harcoló csoportot (ez már a sztálinista hatalom korszakában történt, amikor az egyik csepeli üzemben sztrájk tört ki).  Szervezetlenségük, demokratizmusuk, a letisztázott közös program hiánya önfelszámolásra ítélte a népfrontba és osztálykollaborációba rohadt szélsőbalos vállalkozásukat. Végül megérkezett az olyannyira áhított Vörös Hadsereg és ott folytatta a munkásosztály kizsigerelését, ahol a nyilasok abbahagyták. Törtek-zúztak, kifosztották a munkások lakásait, az útjukba kerülő nőket, lányokat megerőszakolták, aki ellenkezni próbált azt lelőtték. A szovjetek által fogságba ejtett katonákat deportálták, kivégezték, sokan hosszú évtizedekre a gulágok „vendégeivé” váltak. A 14,6 milliós összlakosságból kb. 340-360 ezer katona és közel 600 ezer, főleg munkásosztálybeli, civil halt meg a burzsoázia diadalmas hadjárata során. Az „új korszak” nem jelentett semmi pozitívat a munkásosztályra nézve, az óvóhelyekről kijőve a nyomor és a kizsákmányolás jövőjét kapta – másfajta burzsoá keretek között. A kapitalizmus következő láncszeme a bolsevizálódás volt, hogy aztán felújítsák a monopolkapitalizmus eredeti verzióját. Nekünk azonban továbbra is csak egyetlen feladatunk van és az nem kevés: likvidálni az osztálytársadalmat, hogy végre úgy üljünk le sörözni, hogy ne kelljen az árlapot és az órát nézni. Ott a hideg sör… látod?


Lehet-e dialektikával falat törni? (1.)


A magyarországi munkásmozgalom történetét a „II. világháború” után szinte kizárólag bolsevik-szociáldemokrata marxisták vetették papírra, ebből adódóan minden nagyobb méretű mozgalmi megmozdulást saját pártvonaluk sikereként könyveltek el, miközben általában lekicsinylően írtak a tőlük balra, vagy azon túl működő antidemokratikus anarchista-kommunista csoportokról, jelenségekről és leárulózták azokat. Akadtak azonban olyanok, akikről mégis csak kénytelenek voltak szólni a párttörténészek, mivel munkásmozgalmi tevékenységük összeforrt például irodalmi tevékenységükkel, és így nem lehetett elhallgatni őket. A sajtó sem tehette meg, hogy ha felfedezett egy proletár költőt vagy munkásírót, akkor azt a maga szintjén ideig-óráig ne futassa, ne tőkésítse. Az itt következőkben a magyarországi mozgalom egyik legellentmondásosabb figurájáról, József Attiláról ejtenénk néhány szót, akire bevezető soraink nagyon is illenek. Ráadásul ma Magyarországon annak a hamisításnak vagyunk tanúi, hogy a proletár költőből polgári költőt próbálnak kreálni.

Az 1919-es forradalom leverése után a húszas években, Bécsben a Café Blauben egy kis anarchista kör találkozgatott, Weiler Ernővel az élén, aki kommunistának tartotta magát, de megutálta a bolsevik „pártfegyelmet” és ausztriai tartózkodása során szabotázsakciókat hajtott végre elvtársaival, miközben élte a vagabundok életét. József Attila Bécsbe ment diákoskodni és itt került kapcsolatba azzal a Forgács Gézával, aki tagja volt a Bund der Herrschaftlosen Sozialisten nevű anarchista körnek, melynek időszakos lapja is megjelent. A fiatal költő elment az egyik Pierre Ramus által tartott előadásra és ekkor ismerkedett össze Weilerékkel. Útjaik azonban elváltak. József Attila ekkoriban találkozott a bécsi emigráció bolsevik öregjeivel, Lukács Györggyel és Balázs Bélával, akik igen tehetséges proletár költőnek tartották. József Attila rövid bécsi tartózkodás után 1926-ban Párizsba került, itt ismerkedik össze A. Dauphin-Meunierrel (aki nem sokkal korábban, 1925-ben írta meg könyvét a magyarországi proletárforradalomról: La Commune Hongroise et les Anarchistes címen). József Attila megérkezése után nem sokkal felveszi a kapcsolatot az Anarcho-Kommunista Unióval, amely éppen ekkor folytatta le vitáit az individualista anarchizmus kontra kollektivizmus, anarcho-kommunizmus kérdésében. Semmilyen emlékezés nincs arról, hogy az ifjú proletárköltő bármilyen szinten is részt vett volna a vitákon, és arról sincs információnk, hogy összeismerkedett volna a Mahno-féle platformistákkal. Inkább a tájékozódás, az elmélyülés korszakát élte, mintsem a komoly elköteleződését. Azonban ekkor született forradalmi versein átütnek a friss hatások (elég csak a nagyszerű Szabados dalra gondolnunk). Hamarosan behatóan ismerkedik Marx műveivel, és többek között ennek hatására az egyik legnagyszerűbb forradalmi költővé válik, akinél a vers kilép a megszokott közegből és behatol a gyárak, az üzemek, a munkáslakások falai közé és üt. A költő a bolsevik párt tagjává válik, de megbízhatatlansága és anti-sztálinista felfogása miatt később kizárják. Versbe szedett Marx - jellemezzük legfontosabb és átgondoltabb költői műveit. József Attila a magyarországi mozgalmon belül azon kevesek közé tartozott, akinek történelmi materialista szemlélete nem válik sajátosan groteszk önigazolássá, amely révén belefullad a marxista ortodoxiába. Osztályharcos versei (amelyeket szép számmal ontott magából, miközben a legmélyebb proletárnyomorban élt) felérnek akármelyik jól sikerült kommunista elemzéssel, illetve elsőrangú agitációs alapok is. A későbbiek során verseinek és esszéinek némelyike megsínyli, hogy a költő nem találja meg elvtársait, és így elmozdul a szociáldemokrácia irányába, egységfrontos nézeteivel eltávolodik a forradalmiságtól. Publicisztikája és tanulmányai nem annyira tartalmasak, de csíráiban egy elveszett, komoly „kommunista teoretikus” képe tűnik fel (lásd pl. A szocializmus bölcseletét 1934-ből). József Attila 1937-ben 32 évesen úgy lett öngyilkos, hogy sem a polgári életben, sem a mozgalomban nem találta meg a helyét, ezért inkább a vonattal szétzúzatta fiatal, sokat nélkülöző testét. Ezt is írjuk a burzsoázia számlájára. Naná…    

 

Az IWW magyarországi tevékenységéről

 

Már az „I. világháború” előtt megalakult az Egyesült Államokban az IWW magyar nyelvű szekciója, megjelent újságja a Bérmunkás, melynek szerkesztője az „I. világháború” alatt Rothfischer Károly volt, akit a hatóságok leültettek, majd Mexikóba száműzték az IWW elleni irtóhadjárat során. Ami az IWW magyarországi jelenlétét illeti, kiadványaik (brosúrák, újságok) eljutottak az itt élő elvtársakhoz. A Bérmunkás címét folyton változtatni kellett, így hol Új Társadalom, hol Ipari Munkás, hol Védelem (1917), aztán Küzdelem (1918), majd Felszabadulás néven (1918-1923) volt olvasható. A szervezetnek 1912-től 1954-ig jelent meg magyar nyelvű lapja Clevelandben, Chicagóban és New Yorkban. Az 1919 utáni időszakról annyit tudunk, hogy Hoffmann György és társai rendszeresen megkapták az USA-ból az IWW kiadványait, és azokat átvitatták elvtársaikkal a Szúnyog-szigeten, illetve a népligetbeli találkozókon. Mosolygó Antalról (akit Lengyel József egyszerűen magyar Wobbly-nak nevezett) köztudott volt, hogy szimpatizált az IWW-val, annak kiadványait Szabó Ervinen keresztül ismerte meg és az „I. világháború” alatt terjesztette is azokat. Azonban róla sem tudjuk, hogy volt-e közvetlen kapcsolata az IWW-val. A forradalom időszakában a köztársaság megteremtése, Károlyi Mihállyal az élén, a magántulajdon meghagyása (!), üzemi tanácsok létesítése volt az itteni IWW szimpatizánsok célja. De lássuk, hogyan határozza meg a magántulajdonhoz való általános viszonyát maga a szervezet, az IWW. Az egyik 1926-os, külföldön megjelenő Bérmunkásban a következőket olvashatjuk erről (ez sem előbb, sem később nem módosult programjukban): „Az IWW az egész emberiség korporatív tulajdonába akarja helyezni a magántulajdont, ahol minden ember termelő munkás kell, hogy legyen, mert a munkatermelést kell szükségszerűleg fogyasszák, és aki csak fogyaszt anélkül, hogy termeljen, az szükségszerűleg más termelvényén élősködik - ellopná a más munkájának gyümölcsét. Azokat a használati cikkeket, amelyek minden ember személyi szükségletei, az IWW azoknak a magántulajdonává tenné, akik használják. Az IWW tehát csak a mai magántulajdon rendszerét szüntetné meg, azt, hogy a magántulajdon rendszer kizsákmányolásra legyen felhasználva vagy jobban mondva a tömegek tulajdonává tenné, akik azt ténylegesen termelik, hogy boldogulásukra és élvezetükre szolgáljon”.

Láthatjuk, hogy az IWW a kollektív tulajdon alapján gondolta el az osztálynélküli társadalmat. Ez a programpont természetesen egy illúzió foglya marad. A tulajdon csak akkor funkcionál, ha vele szemben létezik tulajdonnélküliség, tehát, ha az ellentétek összefüggő viszonyát felszámoljuk, maga az ok és okozat (tőke-munka) összefüggése megszűnik. Ezért tévedés a kollektív tulajdon társadalmát eltervezni, mint a kizsákmányolás nélküli világ alapját. A kommunista mozgalom egyik alappillére a tulajdon összes formájának elpusztítása, teljes felszámolása és kiiktatása. A tulajdon fogalma az érték világához kötődik, az pedig az árutermelés társadalmához, és ha nincs érték, amit szétvertünk az áru világával együtt, akkor elpusztul a kapitalizmus világa és egyáltalán a tulajdon világa. Azonban mégsem véletlen, hogy az IWW a kollektív tulajdont teszi a jövő társadalmának alapjává, ugyanis a szervezet programjában a munkás-önigazgatás a deklarált cél. Márpedig ezek teljesen téves programpontok. Mind a tanácskommunistáknak, mind az „anarcho-szindikalistáknak” azt kellett volna megérteniük, hogy a munkás-önigazgatás nem más, mint a „saját kezünk által” meghosszabbított szociáldemokrata elmélet és gyakorlat beteljesülése. A tanácskommunizmus a kommunista mozgalom fontos elemeként ugyan végrehajtotta a szakadások, a radikális továbblépések sorozatát, de ennek ellenére mégsem szakadt el teljes mértékben a szociáldemokráciától. Ez azért következhetett be az IWW esetében is, mert alapvetően félreérti a munkás és munkájának és egyáltalán a tőke és a munka viszonyát. Nem veszi számításba azt a kommunista felismerést, hogy a munkás a forradalom győzelme után (de már magában a forradalmi folyamatban is, amiben nem munkásként, hanem proletárként jelenik meg), nem pusztán termelőerőként, hanem a forradalmi folyamat által kiteljesedő (öntudatosuló) emberi lényként fog viszonyulni valóságához, amelyben az eltűnő érték és hozadékainak - piac és egyebek - szabályai nem érvényesülnek. A forradalom kiteljesülése révén eltűnik a munka és a tőke ellentéte, hogy helyét átadja az összemberi tevékenységnek, amely nem az egyén és közösség alá-fölérendelt viszonylatában, hanem annak szükségleteit kielégítve szervezi meg immáron nem elidegenedett életét. Ezzel szemben a munkás a munkás-önigazgatás révén az előállított értéket (tőkét), elidegenedésének egyik meghatározó faktorát igazgatja. Azon kívül, hogy elkergette burzsoá urait, megmaradt hierarchikus viszonyát újratermeli azáltal, hogy munkásként (egy adott területet felügyel és árutermelő/csereeszközt termelő munkát végez, a pénzt csupán más csereeszközzel helyettesíti, de funkcióját meghagyja) funkcionál, vagyis önmagát zsákmányolja ki, kollektíven pedig önmagát termeli újra a munka serege. Nem értik, hogy a tényleges kreatív emberi tevékenység a munkától és az érték termelésétől függetlenül létező világot alkot. Éppen azért nevezzük emberi tevékenységnek (és nem munkának!), mert nem tőlünk elidegenedett szegmensként létezik, nem értéktöbbletet és csereeszközt termelünk egy vagy több monoton munkafolyamatban, hanem a közösség a munkafolyamat (és eredményének az áruértéknek) univerzumát meghaladva, a nem szakosított „homo ludens” tevékenysége révén újra és újra újjászüli kollektív létezését valóságos (és nem elidegenített) szükségletei alapján.

Azonban térjünk most vissza az IWW magyarországi történetéhez. Még a kibontakozó fehérterror árnyékában, a Magyar-Amerikai Famegmunkáló Rt.-ben robotoló, az USA-t megjárt munkások honosították meg azt az IWW-s mozgalmi irányzatot, amely csak a 20-as évek második felében öltött komolyabb szervezeti formát. Ezt megelőzően azonban Pozsonyban már kiadták Felszabadulás című újságjukat. IWW frakció működött Komáromban, Rózsahegyen, Nagyszombaton, Losoncon; Romániában, Jugoszláviában, Ausztriában is terjesztették az újságot. 1921-től terjeszkedett a magyarországi IWW is, a Famegmunkáló Rt. berkeiben szerveződő IWW-s sejt aktivistái a tölténygyárban, a Ganz Villamossági Gyárban, a Kaszab Csavargyárban, a vasgyárban, egyéb munkahelyeken, illetve Csepelen, Budapesten, Miskolcon, Jászapátiban, Ózdon, Tatabányán, stb. tevékenykedtek. Az itt szervezkedő kommunistákkal együtt egy illegális kommunista pártot akartak létrehozni. Felmerült bennük egy fegyveres felkelés megszervezésének gondolata is, tíz zászlóaljat akartak bevetni a főváros stratégiailag fontos pontjainak megszállására, de a terv ideje korán elhalt. A szervezkedés lelepleződését letartóztatási hullám követte, aztán hosszú ideig csend. Majd váratlanul az egyesült államokbeli Bérmunkás 1928. június 26-i száma arról tudósít, hogy egy Párizsban élő elvtárs informálta őket, miszerint az anyaszervezett mintájára új mozgalmat kezdeményeztek Magyarországi Általános Munkásszövetség néven. A MÁMSZ tevékenysége a kezdetektől fogva a propaganda tevékenységtől a sztrájkok szervezéséig nyúlt, vitaköröket, olvasóköröket szerveztek, mozgalmi könyvtárat létesítettek. Ugyanakkor létezett egy Magyarországon szerkesztett, a MÁMSZ által kiadott Bérmunkás újság is, amely a szervezet hanyatlásával a 30-as években megszűnt (korábban sem volt folyamatos a megjelenés, voltak hosszabb-rövidebb megszűnések). A Magyarországon készített újság némileg visszafogottabb hangnemben jelent meg, és legális folyóirat lévén, ez egyfajta verbális opportunizmust eredményezett, mert állandóan figyelni kellett a cenzúrára. Azonban nem rejtették véka alá hovatartozásukat („A MÁMSZ-nak igenis van programja és ez nem más, mint a Világ Ipari Munkásainak Uniójáé” – írták lapjukban).

A szervezetnek lételeme volt a mozgalmi agitáció, a közös klubélet szervezése. Nem hallgatjuk el azonban a proletariátus potenciális erejét megosztó, ouvrierizmusból kiinduló káros ideológiájuk és gyakorlatuk következményeit. A MÁMSZ majdnem mindig a fizikai munkást, a bőripari munkást, az építőmunkást, a bányászt szólította meg (ahogyan programjukban is hirdették: az ipari munkást). Mintha szellemi munkát végző bérmunkások nem is lennének. Az uniók centralizációját hirdették, de ouvrierizmusuk miatt csak a gazdasági harcra irányították figyelmüket, nem számoltak a kapitalizmus ipari munkahelyeken túlmutató totalitásával. Szintén szindikalista ideológiájukból következett az általános sztrájk mindenhatóságába vetett hit. Igaz, hogy ez által lebénítják a termelést (ami igen fontos eleme a forradalmi harcnak), de ha a munkabeszüntetés nem megy át a tőke világa elleni általános harcba, akkor jön a visszarendeződés, a munkások egy-egy területen elkezdik az önigazgatói modell működtetését. Az önszerveződő kommunista párt hiánya akkor válik egyértelművé, amikor felvetődik a „hogyan tovább?” kérdése. Természetesen ez a párt sem mindenható és az önszerveződés rögös útjait kell végigjárnia, azonban már felhalmozódott annyi osztályharcos tapasztalata, hogy a párt és osztály egységét hirdetve száll szembe a korábbi illúziókkal. Nem megoszt, hanem centralizál, nem azon rágódik, hogyan folytathatnánk a munka átstrukturálásának folyamatát, hanem a „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint” tevékenység alapzatán, a szellemi és fizikai tevékenység összeolvadása alapján hirdeti a kommunista társadalmat, illetve ezen cél elérésével összhangban szervezi forradalmi harcát. Mindig a tőke világa, annak technológiai-, és munkalogikája adta meg szembenállásunk eszmei alapjait és szervezte meg gyakorlati lépéseit, ezért annak börtönfalain belül zajlott a defenzív szembenállás. Ideje ezt meghaladni, ennek pedig leginkább a régi beidegződések a gátjai (pl. a MÁMSZ tevékenysége is ebbe a sártengerbe fulladt bele).

Bérmunkásnak évi 10 száma jelent meg, 4 oldal terjedelemben. A folyóirat a bérmunkás küzdelmek egyik szócsöve lett, amely a szakszervezeteket bürokratikusnak, idejét múltnak tartotta és folyamatosan támadta, kritizálta azokat. A MÁMSZ elutasította a politikai pártokat is: „A gazdasági harcot nem politikai pártok vagy vezérek, hanem azok fogják irányítani, akik a munkahelyeiken a termelés színhelyén saját bőrükön érzik minden pillanatban a tőke elnyomását”. Tehát elutasították a szakszervezeteket reformizmusuk és osztálymegosztó jellegük miatt, támadták a politizáló munkáspártokat és a tőkések társadalmával szemben egy sajátosan centralizált munkás-önigazgatást, az ipari demokráciát állították, amely az általános sztrájk („az öntudatosuló osztályszolidaritás”) révén vívható ki. Ez az IWW frakció ellentmondásos, de tántoríthatatlan osztálymilitáns tevékenységével gyengítette ugyan a kapitalizmust, egyszersmind azonban tompította az osztályharc radikalizmusát. Ezért magáról az egész IWW-ról elmondható, hogy az egykori forradalmi élcsapat mindinkább egy tipikus anarcho-szindikalista szervezetté szelídült. A MÁMSZ esetében az említett bomlási folyamat akkor érte el a kritikus pontot, amikor 1934-ben szövetkeztek a Weisshaus Aladár-féle Népmozgalommal, együtt terjesztették mozgalmi kiadványaikat, és teret biztosítottak a Népmozgalomnak, hogy szervezetük keretein belül, de nem fuzionálva együttműködjenek. Mindezt úgy, hogy a MÁMSZ többször bírálta a Szovjetuniót (elítélve annak nemcsak pártbürokráciáját, hanem társadalmi berendezkedését is), miközben Weisshausék orgánuma, az Új szó többször kiállt mellette. Nem beszélve arról, hogy az IWW más országokban működő elvtársai élet-halál harcukat vívták a leninistákkal, trockistákkal és a sztálinistákkal. Ennek ellenére Magyarországon együtt szerveztek sztrájkokat, szolidaritási akciókat folytattak. A Népmozgalom valójában már magához szelídítette azt a MÁMSZ-ot, amely halovány árnyéka sem volt korábbi önmagának. A MÁMSZ összejövetelein felerősödtek a háborúellenes és antifasiszta jelszavak és a teljesen reformistává vált szervezetet 1937. februárjában feloszlatták a hatóságok.

 

Anarcho-kommunista bombák…

 

A harmincas években Magyarországon a tett propagandájának gyakorlata is visszatért a kommunista mozgalomba. Schiess József, aki Franciaországban szobafestőként tengette életét, tagja volt a Mahno-Arsinov-féle platformista Forradalmi Anarchista Kommunista Uniónak (UACR), amelynek 1930-as megszűnése után 1931-ben visszatért Magyarországra, de kapcsolatban maradt kinti elvtársaival. Több robbantást is végrehajtott Magyarországon. A tett propagandáját a platformisták nem ítélték el, olyan proletár eszköznek tekintették, amely révén a munkásosztálynak riadót fújhatnak. Azonban általánosságban elmondhatjuk, hogy a tett propagandistáinak akciói hatástalannak bizonyultak, számos elvtársunkat bitófára és börtönbe juttatták. Ugyanakkor, ha a burzsoá társadalom pöcegödrének mindennapjaiból indulunk ki, érzelmileg nagyon is érthetővé válik elvtársaink cselekvési kényszere. Folyton csak várni és várni, lesni a forradalmi orkán érkezését, miközben élve elrohadunk. Emellett mégis fontos megjegyezni: „Nem lehet a forradalmat elképzelni harcosok nagy tömege nélkül… és ezt igen sok forradalmár hajlamos elfelejteni”. Ha a forradalmár előbbre is jár, mint a tömegek, pusztán figyelmeztető akciókkal nem lehet őket felrázni. Nem lehet, mert ezek az akciók szükségszerűen zsákutcába torkollanak azáltal, hogy az egyén vagy egy kisebb csoport terrorját szegezik szembe a burzsoázia összehasonlíthatatlanul erősebb terrorjával. A forradalmi élcsapat soha nem különülhet el gyakorlatában sem a proletariátustól, mert egész egyszerűen magára marad a forradalmi tömegek támogatása nélkül - a forradalmat ugyanis nem lehet mesterségesen előállítani. 

Schiessék ezen tapasztalatok ismeretében is komolyan gondolták a tett propagandájának ébresztő erejét. Schiess József különböző kocsmákban találkozott a bolsevik pártból kizárt mozgalmárokkal, és feltehetőleg belőlük verbuválta össze csoportját. Merényletek sorozatát tervezték el, és kisebb akciókat végre is hajtottak. 1932-ben egy szálloda melletti telefonfülke repült a magasba, aztán következett az Andrássy út 60. A robbantások között Schiess elvtársaival szemináriumokat tartott „az anarchista ideológiáról, e szemlélet harci eszközeinek mibenlétéről, azoknak alkalmazásáról”. Hangsúlyozták, hogy „a mai társadalmi rend felborításához okvetlenül szükséges az, hogy a felforgatásra vágyó emberek úton-útfélen ártsanak a mai társadalmi rend letéteményeseinek, hogy sorozatos merényletek elkövetésével gyöngítsék a mai rend alappilléreit”. 1934-ben újból belelendült a csoport, ezúttal az andrássy úti burzsujok lakásai voltak célpontjaik. A rendőrség azonban már éber volt és letartóztatták Schiess elvtársat, akiből a társaira vonatkozólag semmit sem tudtak kiszedni. A csoport tovább szervezkedett, de a rendőrség a nyomukban járt és hamarosan letartóztatott két mozgalmárt, akik éppen bombáik összeszerelésén ügyködtek. A letartóztatottak senkiről és semmiről nem adtak információkat, letagadták csoportjellegüket és kapcsolataikat. A házkutatások azonban árulkodónak bizonyultak, ugyanis lakhelyeiken eszmei hovatartozásukra utaló bizonyítékokat, megannyi külföldi elvtársi kiadványt, illetve leveleket találtak. Mint az egyik nyomozó emlékezése is kihangsúlyozza, Schiess József meggyőződéses kommunistának tartotta magát, és azt hangoztatta, hogy az általa elkövetett bombarobbantásokkal a burzsoá társadalmat akarta megfélemlíteni és rettegésben tartani, a KMP tagjait pedig hasonló akciókra buzdítani. Közülük ugyanis jó néhányan szimpatizáltak a tett propagandistáival. Az egyik letartóztatott kijelentette: létezett a „legális” kommunista párt, amely a Komintern politikáját követte, és az „illegális”, az egyszerű tagok pártja, amely támogatta és részt vett volna az efféle akciókban. Az elvtársakat azonban hosszú-hosszú évekre lecsukták.

 

Az oppozíció (1.)

 

A munkásmozgalmi oppozíció fogalmát sokkal tágabb értelemben használjuk, mint a magyar burzsoá történeti irodalom. Ez az áramlat közel sem volt egységes, egyaránt feltűntek benne a KMP-ből és a szociáldemokrata pártból kizártak, az „eleve függetlenségre törekvő” baloldaliak, és különféle marxisták, trockisták, az anarchizmushoz közel állók, művészlelkek és életművészek. Kialakultak azok a frakciók is, amelyeket a szocdem és bolsevik pártok kidobtak maguk közül. A kizártak annyiban tértek el a hivatalos áramlattól, hogy nem vetették alá magukat a sztálinista parancsuralomnak (látens, kezdetleges, nem karakteres Szovjetunió kritikát fogalmaztak meg), és valamivel pezsgőbb szellemi légkörben végezhették tevékenységüket. Tekintsük hát át a bolsevik oppozíciós mezőt és térképezzük fel annak alapvető támaszpontjait.

1925-ben megalakult a bolsevikok legális fedőszervezete, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt, amelynek egyik vezetője a régi mozgalmár, Weisshaus Aladár („Landler híve”) volt. Programjuk teljesen szociáldemokrata talajon állt: választójogokért, a politikai foglyok szabadon bocsátásáért, megfelelő reálbérekért és egyéb reformista tervek megvalósításáért szállt síkra. Weisshaus és néhány társa már a párt megalakulása előtt konfliktusba keveredett Kunékkal, így a párt megalakulása után kizárták őket. Weisshausék mindinkább bírálni kezdték az MSZMP programját, kétségbe vonva annak „forradalmi céljait”. Ellenezték a bolsevik sejtek megalakítását, támadták a pártvezetőséget, amiért részt akartak venni a parlamenti választásokon, továbbá kifogásolták, hogy a KMP külföldi bizottsága is részt vesz a magyarországi mozgalom irányításában. Egészében véve szembekerültek azzal a Kun-féle vonallal, amely Magyarországra küldte a felkészületlen és tapasztalatlan aktivistákat, akiket ezáltal egyre-másra letartóztattak. Ezt már csak tetőzte a Mendl Irma ügy. A bolsevik aktivistanőt rendőrspicliséggel vádolta meg a pártvezetőség, azonban Weisshaus ezt rágalomnak minősítette és kiállt a régi mozgalmár mellett. Ugyanakkor szakítást akart előidézni a párton belül, és egyes kerületekben társaival át akarta venni a párt vezetését. Például 1927 elején a Hernád utcai központi helyiségben Weisshausék összeverekedtek az ott lévőkkel.

A pártból való kizárás után Weisshaus nem tétlenkedett, frakciójával olvasó-, és agitációsköröket hozott létre Kőbányán, Ferencvárosban és más külvárosokban. Majd kapcsolatba kerültek a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségének (KIMSZ) egyes tagjaival. Az ifjúsági szervezet a bolsevik párt égisze alatt működött, de tevékenységük csak laza szálakon volt összehangolva. Ezért is vehette fel a kapcsolatot a KIMSZ kemény magját alkotó ifjakkal, későbbi elvtársainkkal, az ekkor még csak a kommunista mozgalom felé haladó, fejlődő Harstein Ivánékkal. Weisshausék részt vettek számos sztrájkban, miközben folytatták szemináriumaikat, amelyeken többnyire Marx Tőkéjét elemezték. Weisshaus Aladár írt is egy könyvet (Társadalmi gazdaságtan címen), amely didaktikusan, de korántsem alacsony színvonalon és nem önigazoló bolsevik módon interpretálja a vaskos kötetek mondandóját. Weisshaus 1934-ben Párkányi István álnéven kiadta egy hosszabb írását is, Új Társadalom felé címmel, amelyben tüzetesen elemzi a technika szerepét az árutermelő társadalomban, összefüggésbe hozva azt a növekvő munkanélküliséggel. Az állami deficit tárgyalásakor a kapitalizmus általános válságára mutat rá, de elemzése nem jut el máshova, csak a bolsevik államkapitalizmushoz - számára ez „a jövő társadalma”. Ennek ellenére a sztálinista bolsevikok állandóan támadták saját, kevésbé bürokratikus, anti-sztálinitsa tükörképüket, rendőrspicliéggel vádolták őket (alaptalanul). De vajon miért is nem tűrhette riválisát a sztálinista párt? Weisshaus nem akart frakciót létrehozni, nem akarta központosítani az olvasó-, és tanulóköröket, meghagyta az előadók önállóságát, ahogy egyik levelében fogalmaz „én egyelőre nem mozgalomra gondoltam, hanem inkább arra, hogy kommunista élcsapatot neveljek, amelynek hiányát az MSZMP-ben sajnálattal tapasztaltam”. Weisshausék tehát kreatív mozgalmárokat akartak nevelni és nem robotokat, akik gombnyomásra végrehajtják a parancsokat, ebben eltértek a sztálinistáktól, de mégis csak a Komintern vonalát követték. A harmincas évek második felétől a Weisshaus-féle Népmozgalom tagjai különféle fasiszta szervezeteket bomlasztottak, többen beléptek azokba és ott folytatták agitációjukat. 1937-ben Weisshaust leültették, mert kiterjedt antifasiszta működését nem nézte jó szemmel a hatóság. Követői azonban nélküle is aktívak maradtak, és a fasiszta szervezetek mellett a szocdem szervezetekbe is beszivárogtak vitatkozni, agitálni, bomlasztani soraikat. A háború alatt Weisshaus (1942-től ismét az utcán volt) újra tanulóköröket szervezett társaival, illetve kész üzemi hálózatot hoztak létre. Jellemző módon, ebben az időszakban a sztálinisták röpcéduláit is terjesztették: a népfront-politika, a Szovjetunió-imádat az azonos táboron belüli frakcióküzdelmeken túl (ez az oppozíció inkább a helyi sztálinistákkal állt szemben mintsem a sztálinizmussal), új felismerésekkel, amelyek meghaladták volna ellenforradalmiságukat, nem gyarapították a munkásmozgalmat. A háborút követően ugyan lezajlott az általuk várt hatalomváltás, Weisshaust azonban továbbra is üldözték sztálinista elvtársai.

A fentiekben kifejtett kritikai észrevételek elmondhatók a Demény Pál vezette mozgalomról is, melynek tagjai bizonyos kérdésekben ugyan szembehelyezkedtek Moszkvával, de valójában semmiben sem haladták meg a moszkoviták álláspontját. Kevésbé voltak demagógok, mint a sztálinisták; leninisták voltak, de még csak frakciónak sem hívták magukat. Ezt a jelzőt csak a háború után biggyesztették rájuk. Mégis az oppozícióba tartoztak, mert nem álltak be a sorba, hogy a hivatalos vezetés előtt hajbókoljanak, és annak szekerét tolják. Ugyanakkor gyakran együttműködtek a bolsevik párttal, álnéven írtak annak sajtójában, újságokat adtak ki, sztrájkokat szerveztek, röplapoztak. Támadták a személyi kultuszt, helyette a bolsevikok első „igaz nemzedékének” kultuszát ápolták. Könyveket és elemzéseket írtak, sokat ültek sitten mind a Horthy-, mind a bolsevik rendszer alatt (a sztálinista párt sohasem bocsátotta meg eretnekségeiket). A háború alatt a haza felszabadulásáért harcoltak, a proletárdiktatúrát hirdetve (!), sztrájkokat és szabotázsakciókat szerveztek - továbbra is szigorúan Moszkva árnyékában, elfeledve a zimmerwaldisták örökségét, sok ezernyi munkást behülyítve. Mindezzel együtt, a háború után Deményt sztálinista elvtársai börtönbe csukták. Később megírta börtönéveinek történetét, és önéletrajzát is, melyek annyiban hasznos olvasmányok, hogy képet adnak az oppozíció mozgalmának történetéről.


Pillanatkép Réznerékről


Weisshaus szemináriumain felcseperedett egy később „függetlenné” váló marxista mozgalmár, aki ugyan tételesen sem trockista, sem leninista nem volt, mégsem tudott kiszakadni a Szovjetunió bűvköréből, ugyanis a világ egyetlen proletárállamának tekintette azt. Rézner József rézművesről, a Rézner csoport kulcsfigurájáról van szó, aki 1931-ben vált ki a Weisshaus körből, kevésnek érezve annak óvatoskodó, visszafogott működését. Megalakította saját csoportját, melynek Román József rendőrségi adatok alapján közölt információja szerint 60-80 tagja lehetett. Rézner maga is nagy hangsúlyt fektetett az önképzésre, 1934-ben írt is egy könyvet Marxizmus címen, amely Marx Tőkéjét elemzi és népszerűsíti. A csoport rokonszenvezett az anarcho-szindikalizmussal, ezért fura a már említett „munkásállam” iránti szimpátiájuk. A csoport történetét javarészt homály fedi, ezért, ha csak érintőlegesen is, de jelezni akartuk jelenlétüket az oppozíció palettáján. Bár feltevéseink szerint felismeréseikkel, tevékenységükkel nem gyarapították a proletármozgalmat. Sőt, a Szovjetuniót kritikusan támogató nézetük hangoztatásával gátolták a magyarországi munkásság proletár osztályöntudatra ébredését.   

 

Trockisták

 

Hogy egyáltalán mi történik a Szovjetunióban, azt az e térségben élő kizsákmányoltak a mensevik barát szociáldemokrata, illetve a sztálinista sajtótermékekből tudhatták meg. Míg a burzsoá napilapok démonizálták a Szovjetuniót, a sztálinisták földi paradicsomként festették le azt, a leninisták, trockisták pedig a „proletár állam” elbürokratizálódásáról beszéltek. Ebben a manipulatív közegben munkásmozgalmi nemzedékek sokasága (kivéve természetesen az osztályharcos mozgalmat és később a baloldali bolsevizmusból kinövő nyugat-európai kommunistákat), el sem tudta képzelni mozgalmi létét a Szovjetunió nélkül. Ennek tudatában érdemes szemlélni az oppozíción belül elhelyezkedő trockistákat. A magyarországi pártsajtó folyton-folyvást hadakozott a „renegát munkásvezérrel”, a húszas évek végétől, de még inkább a 30-as évektől felerősödött a Trockij személye és a kialakulóban lévő trockizmus elleni hadjárat, melynek során ellenforradalmárnak, a kispolgári ideológia propagátorának, stb. titulálták. Ennek ellenére az oppozícióban, sok esetben Trockij volt a követendő példa, és csak kevesen vették észre a bolsevizmus családfájának egy-gyökerűségét, vagy a sztálinista propaganda torzításainak teljesen egyértelmű trükkjeit.

A két „világháború” között masszív, aktív trockista mozgalom nem jött létre Magyarországon. Stolte István Miklós amolyan félig-meddig magányos farkasa volt a magyarországi oppozíciónak, a maga trockista mivoltában (alig észrevehető anarchista elhajlással fűszerezve: „Igaz, hogy egy kis bakunyini anarchista elhajlástól nem vagyok mentes. Nos, büszke vagyok rá.” - vallotta egyik megnyilatkozásában.). 1931-32-ben rövid életű illegális bolsevik sejtet alapított bölcsészkari diáktársaival, majd kapcsolatot kerestek és be is léptek az illegális pártba. A KMP később kizárja (ezt balos elhajlásaival és megbízhatatlanságával indokolják), majd őt is rendőrspicliséggel vádolják (úgyszintén alaptalanul). A Dolgozók Lapja szerint 1935-ben „Kirov elvtárs” merénylői érdekében adott ki röplapot, amelyben a „Szovjetuniót, a Szovjetunió Kommunista Pártját és annak vezetőit rágalmazza” (nem tudhatta, hogy Sztálin áll a likvidálás mögött). Szász Béla, Stolte egykori barátja, önéletrajzában az alábbiakat írja a trockistának bélyegzett elhajlók és Stolte viszonyáról: „a mondvacsinált trockistákkal szemben, akikre ezt a megjelölést nem annyira meghatározásképp, mint inkább szitokszóként alkalmazták, Stolte István autentikus trockistának számított. Egyik legautentikusabbnak Magyarországon, mert miután kizárták a kommunista pártból, Stolte egy kis trockista csoportot szervezett, aminek vezetőjeként érintkezésbe lépett Trockij fiával, Szedovval, illetve azzal a regionális trockista központtal, amit Szedov állított fel a csehszlovákiai Pozsonyban”. A harmincas évek elején több brosúrát és könyvet is kiadott. Általánosságban a feudalizmusbeli magyarországi osztályharcokat dolgozza fel bennük, „csipetnyi” nacionalizmussal és extrém marxista nyelvezettel. 1934-ben jelent meg A jobbágyság keletkezése és a Dózsa féle forradalomAz ezeréves per: földreform és telepítés. Ezeket követte A parasztok királyától a nagyságos fejedelemig 1941-es kiadása, mely könyvében a korabeli osztályharcok történetét veti papírra erősen magyarkodó hangnemben. A harmincas években két Trockij könyv is megjelent magyarul, az egyik Belgiumban. A Merre tart Franciaország? a népfront elemzése; arról nem tudunk kik álltak a kiadás hátterében. 1932-ben, Pozsonyban megjelent Az egyetlen út címet viselő írás, ami a korabeli németországi eseményeket tárgyalja - ennek kiadásában Stolte keze is benne volt. A rendőrség 1943. novemberében trockista csoportra bukkant, 15 tagot letartóztattak. A csoport célja a IV. Internacionálé magyarországi szervezetének megalakítása volt, vezetőik már 1920 óta részt vettek különböző szocdem és szakszervezeti mozgalmakban. Nincs információnk arról, hogy Stoltéék szervezetének felbukkanásáról van-e szó.

 

Az oppozíció (2.)

 

Boér Ferenc bolsevik mozgalmárt „megbélyegezték, meggyőződését hazugságnak nyilvánították, s miután leleplezték, mint a mozgalom árulóját, kiszolgáltatták a rendőrségnek” - írja életrajzírója. Már a Kommunista 1929-es hasábjain bírálta a KMP vezetését a párt lapjában – már ezt sem vették tőle jó néven. Kritikája azonban akkor teljesedett ki, amikor kizárása után Leninista címmel egy számot megért új lapot szerkesztett. Ebben az alábbiakat fogalmazta meg: „A tények sorozata bizonyítja, hogy a párt mai opportunista vezetősége elszakadt a párttagságtól. Elszakadt attól a forradalmi élcsapattól, amely a proletárdiktatúra bukása óta véres áldozatokkal vitte előre a K.M.P-t. A pártvezetés nem tűr kritikát, eltávolítja, kizárja és rendőrspiclinek denunciálja azt, aki fel mer lépni a hibák ellen.” Boér a párt elfajulásáról beszél, ugyanakkor bízik abban, hogy a pártot vissza lehet téríteni a helyes útra. Ennek szentelte tevékenységét és egy pillanatra sem mondott le arról, hogy a tömegeknek a pártban a helye. Abban a pártban, amely a Szovjetunió megvédéséért, az imperialista háború polgárháborúvá változtatásáért, a világszovjet megvalósításáért szállt síkra. Boér az 1917-es bolsevik programot hangsúlyozta, amihez az akkori pártvezetés is csupán a jelszavak szintjén ragaszkodott. Boér egész életében nem vizsgálta felül az alap és felépítmény viszonyát, nem tekintette végig a bolsevizmus történetét, és komolyan azt gondolta, hogy az ő pártja mostanra fajult el. Boér esete viszonylag ismert történet, de az már kevésbé, hogy a húszas években számos mozgalmár magától lépett ki a pártból, mert elviselhetetlennek tartotta a légkört. A kizárt, megrágalmazott és általában börtönbe került aktivistákat (erről a KMP vezetése gondoskodott) a bent levő párttagok bántalmazták és kiközösítették. A mozgalmi foglyok támogatására létrejött Vörös Segély támogatottjait a párthierarchiában elfoglalt helyük alapján („nagyon fontos”, „fontos”, „kevésbé fontos”) különböző mértékben segítették.

 

Forradalmi program és centralizáltság nélkül…

 

Kassák Lajos és a Munka folyóirat (1928-tól) köré csoportosulók céljait Kassák az alábbiakban határozta meg: „Mindnyájunknak egyetlen feladata van ma: az élet reális adottságainak szociális szempontú, gyökeres átalakítása… elsősorban a fiatal dolgozókhoz és diákokhoz akarunk szólni, a tömegek organizatorikus és kritikai képességének fejlődését akarjuk elősegíteni és kimélyíteni…  revízió alá kellett vennünk a közelmúlt esztendők történelmi eseményeit, a munkásosztály megmozdulásainak taktikai és stratégiai módszereit, a hullámvölgybe jutás objektív és szubjektív okait… nem verseket írunk magáért a versért, nem szobrokat faragunk magért a szoborért, és házakat sem magáért a házépítés stílusáért építünk…”. A folyóirat és köre szintetizálta és magába foglalta a proletkultos szavalókórust, az ouvrierista munkásirodalmat, a szocialista tendenciájú művészeti avantgardot, a szociofotó elementáris tényfeltáró erejét és a marxi indíttatású gazdasági elemzéseket. A folyóirat nem pusztán szellemi műhely volt, hanem közösséget formáló, de nem egységes elvek alapján működő, a kommunizmus és szélsőbalosság mezsgyéjén elhelyezkedő áramlat, amely valójában soha nem tudta felszámolni saját demokratikus korlátait. Nem tudta, mert nem is akarta (amennyiben ezt aktivistáik megkísérelték, azokat kizárták), sőt Kassák az 1934-ben megjelent Napjaink átértékelése című brosúrájában kiállt a népfront mellett, elítélte a bolsevik és a szociáldemokrata pártokat, amiért azok a „proletariátus osztályán belüli” testvérharcokat kiélezték és az ellentéteket a halálos ellenséggel, a fasizmussal szemben sem tudják megszüntetni. Kassák semmit nem tanult az 1919 óta eltelt időszakból, nem tanulta meg azt sem, hogy az osztálykollaboráció a forradalmi harc feladásához vezet, és hogy az említett pártok nem a proletariátus tömegpártjai, hanem a demokráciáé.

Hiányzott a következetes forradalmi program, egységesítésre nem is törekedtek. Gyakran egymástól eltérő vélemények jelentek meg a folyóirat oldalain, teljes volt a káosz, pl. kiadták Molotov: A második ötéves terv című kis könyvét, miközben Vajda Imre folyamatosan írta a Komintern vonalától teljesen eltérő elemzéseit a munkásmozgalom és a fasizmus viszonyáról. Főleg a kezdeti időszakban jelentek meg olyan fasizmuselemzések, amelyek nem a fasizmus/antifasizmus keretein belül szemlélték a kapitalizmus növekvő terrorját, hanem az osztályharcot hirdették a kapitalizmussal szemben (azonban a fasizmust emelték ki, mint fő ellenséget). Nem tisztázták pontosan a viszonyukat a bolsevik-szocdem mozgalmakhoz és fel sem merült bennük egy új, valódi proletár pártsejt létrehozása. Odáig jutottak, hogy később Kassák már az ellenforradalom oldalára áll, amikor kijelenti: „Le kell venni a napirendről a proletárdiktatúra jelszavát, mivel ez csak olaj lenne a tűzre.” De mire ezt kimondja, a forradalmi elemek végképp elhagyták a Munka körét.


Lehet-e dialektikával falat törni? (2.)


Justus Pál 1925 óta tagja volt az MSZDP-nek. Ide-oda írogat (pl. a Nagy Lajos-féle baloldali Együtt című lapba). Hamarosan egyik alapítója és fő publicistája a Munkának, aktívan ír, szemináriumokat szervez, vitázik és olvas (Marx, Lukács, Korsch, stb.), ismereteit elmélyíti. 1930-tól mozgalmár társaival együtt szembekerül Kassákkal. Justusék kritikája az volt, hogy Kassákék az osztályharc területén passzívak voltak és ellentmondásosak, mert ugyan támadták a bolsevik párt lapját, a 100%-ot, azonban gyakran dicsérték a Szovjetuniót. Justus azt írja, magát is beleértve, hogy az elégedetlenek kevesellték a politikai aktivitást, úgy látták, hogy a kör főleg kulturális munkát végez, s e helyett „egy új, a két létező párttól független, forradalmi szocialista mozgalom elindítása szükséges, lehetséges is. Ennek sokkal baloldaliabbnak kell lennie a szociáldemokrata párt balszárnyánál is, de függetlennek a kommunista pártól is.” 1930 tavaszán Szabó Lajos heves vitába keveredett Kassákkal, melynek révén a szakadás egyértelművé vált és a radikálisokat kizárták a körből. Elvtársaival, a Karl Korsch hatása alatt álló Partos Pállal (aki később, a spanyolországi proletárforradalom idején a FAI-val állt kapcsolatban) és az úgyszintén Korschoz közeli Szabó Lajossal létrehozzák a maguk mozgalmi körét, amely valójában soha nem alkotott zárt, centralizált mozgalmat: a Diákoppozíciót. Az oppozíciósok radikálisai közül Szabó Lajosék, mint Tábor Ádám írja, már marxistaként sem hittek semmiféle „szocialista államban”: olyan mértékben antiinstitucionalisták voltak, hogy Szabó Lajos „mozgalmi neve” például AO azaz „Anti-Organization” volt. Ez az elnevezés azonban nemcsak antibolsevizmusról árulkodott, hanem arról is, hogy nem értették meg a kommunista párt szükségszerűségét és nem sikerült tisztázniuk, hogy mi különbözteti meg egymástól a kommunista és a demokratikus munkásmozgalmat. A töredékesen jelentkező pártkoncepció bírálatokon túl, nyoma sem maradt annak (főleg nem írásos), hogy behatóbban foglalkoztak volna az osztály és a párt kérdéseivel. Részlegesen beérett Karl Korsch hatása, ugyanis Partos Pál és elvtársai Korsch nyomán – akivel rendszeres kapcsolatban álltak - hirdették azokat az „anti-organizációs” téziseket, amelyek szerint „a viszonylagos társadalmi béke idején minden szervezet önmagában hordja a bürokratizálódás és lemerevedés veszélyeit”. Az ellenforradalmi korszak idején a lebukás veszélye miatt is csak laza csoportokat kell alakítani, amelyek belső autonómiával rendelkeznek és eszerint működnek. Korsch a burzsoá értelemben vett politikát és szerveződési modellt utasította el és már ekkor a tanácskommunistákhoz közelített, akikkel hamarosan kapcsolatba is került. A burzsoá politikai modell tagadásával a tanácskommunisták és követőik azonban nem csak a szakszervezeteket, a parlamentarizmust vetették el, hanem a kommunista párt szükségességét is - felületes módon összemosva a bolsevik és a kommunista pártot. Az oppozíción belül az „ortodox korschista” Partosék és a trockista hatásokat mutató Fuchsék között hamarosan kiéleződtek az ellentétek. Partosék az anti-organizáció mellett, míg Fuchsék a trockista vonalú pártépítés mellett érveltek. Korschnak a fentiekben hangoztatott véleményét az oppozíció tagjai közül (akik egyesek szerint hatvanan voltak, mások szerint százan vagy még többen) csak tízen osztották. Fuchs Pálék inkább Trockijt követték, de nem alakítottak sem frakciót, sem pártot. Fuchs Pálék inkább Deményékhez közelítettek, de azok hosszú távon nem tolerálták Fuchsék Szovjetunió kritikáját, ezért tartós szövetség nem alakult ki köztük. Justusék pedig elméleti tevékenységük során a tanácskommunizmus irányába léptek el, bár önálló mozgalmat nem tudtak létrehozni. Helyette maradtak a viták, gyakorlat nélkül…

Justus Pálra is hatással volt Trockij (pl. bizonyos taktikázó vonásokban: Justusék a szocdem párttól kapott infrastruktúra fejében részt vettek a szocdem párt községi választási agitációjában, és az sem véletlen, hogy a háború után Justus a szocdem párt egyik szócsövévé vált – igaz nem sokáig), de nem volt trockista, ha Sztálinnal szemben érvelt is mellette. Az oppozíciósoknak a további radikalizálódás érdekében felül kellett volna vizsgálniuk passzivitásukat, hogy a kommunista pártsejtek kiépítésével meghaladhassák korábbi korlátaikat. De Partosék csak arra voltak képesek, hogy segédkezzenek egy valóban aktív tanácskommunista mozgalom létrejöttében, annak kiépítésében azonban már nem vettek részt. Pezsdítő vitákat kezdeményeztek a Harstein Iván nevével fémjelzett mozgalommal, amely a KIMSZ-en keresztül elindult a radikalizálódás rögös útjain, előbb trockista úton, majd azon továbblépve, hogy tagjai végül a kommunista mozgalom militánsaivá váljanak. A radikális oppozíciósok befolyásolni akarták a KIMSZ bolsevik ifjait, akikkel rendszeresen hosszas vitákat folytattak, melyek nem egyszer verekedéssel értek véget. Ennek ellenére keresték egymás társaságát, hisz az oppozíciósoknak szükségük volt arra, hogy kineveljék (kiverjék), felvilágosítsák sztálinizált osztálytársaikat, akik ugyan a párt befolyása alatt működtek, de mégis csak a szomszéd proli gyerekek voltak, akik ugyanolyan áldozatai a rendszernek, mint ők. Hogy Justusék körön belül és azon kívül miről is vitatkoztak, csak érintőlegesen tudjuk leírni: tagadták a Szovjetunió szocialista jellegét és alapjaiban az előbbiekben felvázolt utakon bolyongtak. Az egyik kikupálódott bolsevik vitapartner Román József, Lőwy Dénes oppozícióssal való vitáira így emlékszik: „Ő rendszerint azt fejtegette, hogy a társadalmi fejlődés iránya szükségessé teszi a marxizmus hajlékonyabb alkalmazkodását a változó technikai, s tudományos viszonyokhoz. Ilyen körülmények között a mozgalom katonai jellegű, centralisztikus szervezése veszélyes, fenyegető és alkalmazkodásképtelen, a feltétlen engedelmesség követelése lehetetlenné teszi a párt politikai módosulását, hajlékonyságát. Az én válaszaim viszont nem sokban különböztek a közelmúlt szemináriumainak tananyagaitól… és noha a jól ismert nótát fújtam, a beszélgetés nem maradt rám hatástalan.”  

1931-ben Szabó Lajos Szirtes Andorral, Justus Pállal, Tábor Bélával, Heinlein Károllyal és Partos Pállal közösen lefordítják, és „Lantos” álnéven kommentárokkal ellátva publikálják Marx Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához című munkáját. A kommentárokat Korsch nagy elismeréssel fogadja (a könyv egyébként hozzáférhetetlen). Az oppozíció ennek ellenére sem alkotott organikus egységet és amilyen gyorsan született olyan gyorsan szét is esett. 1933-ban a bécsi rendőrség Szabó Lajos zsebében megtalálta Lenin Sztálin-ellenes testamentumának másolatát, amelyet Korsch küldött vele Magyarországra. A rendőrség kommunista ügynöknek hitte, így egy hét vizsgálati fogság után Párizsba toloncolták. Justus 1932-ben munkatársait sztrájkra buzdította, ezért kirúgták állásából. Párizsba vitte útja, ahol kapcsolatba került a Cercle d’études Scientifigues körével, amelyet Boris Souvarine hozott létre, illetve kapcsolatba lépett Carlo Roselli és Lucien Larat csoportjával is. Általuk is inspirálva alakította ki egyre radikálisabb szemléletét. Párizsban tudta meg az igazságot a koncepciós perekről (Justus 1937-ben Budapesten néhány aktivistával demonstrációt szervezett a szovjet követség elé, kiállva Buharin és társai mellett). Mialatt Justus a szocdem párt tagja volt, és annak segítségével szemináriumokat tartott, 1942-ben befejezte könyvét A szocializmus útja címmel, melyhez később egy utószót biggyesztett. Justus a fasizmust tanácskommunista alapról elemzi, rámutatva arra, hogy a demokrácia és a diktatúra nem két ellentétes politikai formát, tehát két egymással szembenálló burzsoá magatartást és ideológiát jelöl, hanem a kapitalista társadalomfejlődés két egymásra következő szakaszát. Azt is kifejti, hogy a burzsoáziának militarizálnia kellett magát, „hogy a munkásosztály minden ellenállását megtörje, és intézményesen lehetetlenné tegye, mert máskülönben a súlyos akkumulációs válság egyetlen megoldása, a munkásosztály életszínvonalának gyors és radikális letörése nem valósítható meg”. Elemzi a fasizmus tömegmozgalommá válásának folyamatát, és arra az egyetlen helyes következtetésre jut, miszerint a kapitalisták konkurencia harcában a tőke két frakciója áll egymással szemben a fasizmus/antifasizmus formájában, miközben mindkettő a munkásosztályban leli meg hátországát. A szövegben tisztán megjelenik a forradalmi defetizmus internacionalista programja, amikor Justus kijelenti, hogy a mozgalom feladata nem a demokrácia győzelemre segítése a fasizmussal szemben, hanem a szocializmus győzelemre segítése a kapitalizmus ellen. Elvtársunk elveti a népfrontot és rámutat arra, hogy az az osztályharc feladásával jár együtt, és igazán ott jutott diadalra (Franciaország, 1936), ahol a „fasizmus veszélye” nem volt napirenden. Az osztálystruktúrák elemzése révén Justus kimutatja, hogy a kistulajdonos kizsákmányoltat miként manipulálja és militarizálja valósága. Azt sem hallgatja el, hogy a munkásosztály „hatalmas gazdasági és társadalmi fegyverzetét nem merte használni a munkahely elvesztésétől való félelme miatt, a munkanélküliek kezéből pedig az addig ismert és használt fegyvereket már kiütötték. Maradt a politikai fegyver, az egyetlen, amelyet a reformista tudat ismert: a szavazócédula. A munkásosztály szavazott is egyszer, kétszer, ötször, tízszer, egyre nagyobb tömegek 'radikalizálódtak' a választási statisztikák bizonyossága szerint. Azt azonban hiába várta, hogy pártjai, amelyekre szavazott, helyzetén változtassanak. Ugyanígy képtelen volt a kapitalizmus válságát tudatosan is felismerő munkásság a szocializmusért harcolni, részben azért, mert a szocializmus széthulló, reformista ideáljaiban csak bizonytalan általánosság, ünnepi beszédek szépen hangzó záróakkordja volt, de azért is, mert a kapitalizmus elleni osztályháború a még meglévő munkahely kockáztatását jelentette”. Justus problémafelvetései ma ugyanolyan aktuálisak, mint megírásukkor, annyiban árnyalva, hogy ma a kapitalizmus előretolt vasgárdája nem a fasizmus-klasszikus szociáldemokrácia-bolsevizmus szentháromsága, hanem egy komplexebb, de mindezeket teljes mértékben magába olvasztó tőkés demokrácia diktatúrája.

Justus elítéli a régi pártokat, ugyanúgy, mint nyugat-európai elvtársai, azonban ő is a szociáldemokrácia örököseként ábrázolja a kommunista mozgalmat. Ezzel mi egyáltalán nem értünk egyet. A kommunizmus az osztályharc folyamatából jött létre, azokból a tapasztalatok útján fejlődő mozgalmakból, harcokból, amelyeket az ókori radikális rabszolga lázadások, a középkori szocialisztikus eretnekmozgalmak, parasztlázadások, majd a modernkori proletármozgalmak hoztak létre. Justus, akárcsak Pannekoek és mások, azért nem jut tovább a munkástanácsoknál, mert eleve rossz szálon vezeti le a demokrácia és a kommunizmus szembenállását. A szociáldemokrácián és annak marxizmusán felcseperedett tanácskommunistáink képtelenek szakítani azzal a hagyománnyal, annak elsősorban szerveződési modelljét bírálják, és ezzel megrekednek az önigazgatás szintjén. Ha azonban végigtekintünk az imént említett előzményeinken (és félreértés ne essék, ebbe a tanácskommunizmus is beletartozik), az adott termelési mód keretei között az érték, a tulajdon, a demokrácia és a munka elpusztításának részleges gyakorlatával találkozunk. A totalitást azonban kizárólag a történelmi materializmus pártja, a kommunista párt hozhatja létre. Justus álláspontja ezekben az években tehát a tanácskommunizmus talaján áll (elméletileg), miközben a szocdem párton belül igyekszik balra tolni a párt szekerét. Ezt a kirívó ellentmondást neki sem sikerült feloldania, hisz Magyarországon a „világháború” alatt nem alakult ki osztályharcos szembenállás, mely a forradalmi defetizmus gyakorlatát követte volna.


Túl az oppozíción – egy kommunista pártsejt: a magyarországi tanácskommunisták


A magyarországi tanácskommunista elvtársak története elénk tárja annak a kommunista élcsapatnak az útját, amely az 1918/19-es proletárforradalom után e térségben a legkövetkezetesebben képviselte a kommunista programot. Ez a pártsejt az oppozíció szülötte volt, elvtársaink végigjártak a mozgalmi szamárlétrát. Harsteinék a már többször említett KIMSZ, illetve a szociáldemokrata párt ifjúsági szervezetének táborából szakadtak ki. Részt vettek Weisshausék tanulókörében, majd ezen is túllépve fokozatosan kialakítják azt a kommunista csoportot, amely internacionalista harcunk részeseként tevékenykedik. A kezdeti korszakról a következőket írja Román József: „A beszélgetés –szeminárium már szombat délután elkezdődött. A csoport három vezetője – ez a kifejezés dívott  - Harstein Iván, Vucsinovics és Fürth Laci. Egyikük, a rendszerint felülmúlhatatlan Harstein tartott előadást… Igazi otthona a politika, a marxizmus minden zegzugával, lenyűgöző idézeteivel, nemcsak Marxtól, Hilferdingtől, Reichtől, Rosa Luxemburgtól, Lenintől. Fő téma az áru, az eredeti tőkefelhalmozás, a munkaérték-elmélet…” A rájuk emlékezők általában kiemelik a csoport eleven vitastílusát, friss, a bolsevik doktrinerségtől mentes pezsdítő, inspiráló jelenlétüket. Ennek megfelelően Harstein és társai állandó céltáblái voltak a sztálinistáknak, akik provokátoroknak, rendőrspicliknek, likvidátoroknak, stb. nevezték őket, hogy ellehetetlenítsék tevékenységüket. 1929-ben Hartsteinék megalakítják a Marxista Ellenzéki Frontot, melynek aktivistái kiterjedt tagság hiányában (kb. 30-40 tagjuk volt) tüntetéseken, mozgalmi rendezvényeken, a baloldali pártok gyűlésein elvegyültek a tömegbe és annak takarásában agitáltak, provokáltak és próbálták radikalizálni a helyzetet. Akárcsak a hollandiai GIK, ők is a munkaközvetítők előtt agitáltak a munkanélküliek között.

Újságjuk, a Jövő – Marxista Munkásszemle 1930 tavaszától jelent meg évente tízszer. Általában rövid, velős cikkeket írtak, amelyekben hangsúlyozták a proletárharc folytonosságát és mindig határozott hangnemben támadták a „baloldali reformizmust”. Erről szóló cikkükben pl. az alábbiakat olvashatjuk: „A szociáldemokrata pártot mindenek előtt a hatalmas bürokráciájáról ismerjük meg. A KMP-ét szintúgy. Egy hatalmas lapos és semmittevő bürokrácia karakterizálja ezt a mozgalmat; azonban addig, amíg a szociáldemokrata bürokrácia háta mögött tömegek állanak, addig a KMP-nek egy tömegnélküli bürokráciája van. Ezek az anyagilag jól dotált bürokraták természetesen nem vesznek részt aktívan a gyakorlati munkában és az akciók megorganizálásában. Ők csak irányítanak. Ők a 'fejek' és a 'felsőszerv' tagjai. Azt hiszik, hogy 'csak' irányítással meg lehet csinálni a második tanácsköztársaságot. De természetesen ez kényelmesebb, és ami fő, nem jár olyan veszéllyel”. Írtak a világforradalom perspektíváiról (e cikkben még arról írnak, hogy a forradalmak elbuktak, kivéve Oroszországot!), a parlamenterizmus kérdését is érintik, ebben már tisztán kommunista állásponton állnak. A bolsevik taktikázással szemben azt hangoztatják, hogy „A parlamenti munka az osztálybéke munkája. A munkásosztály felszabadulása csakis osztályharccal lehetséges. Csak az a mozgalom képviseli igazán a munkásosztály érdekeit, amely annak felszabadulása érdekében osztályharcot folytat!”. Ezzel együtt a Kominternt nem utasítják el egészében, eltorzulását 1923-ra datálják (ekkor még az elfajulás elméletek rabjai). Cikkükben megtámadják a Komintern ingadozó politikáját, amiért az „amikor forradalmi szituáció van, akkor opportunista, amikor pedig stabilizáció van, akkor forradalmi és puccsista”. Magyarán szerintük a III. Internacionálé nem méri fel reálisan a forradalom lehetőségét, és rossz döntéseivel gátolja a proletariátus harcának kibontakozását. Előhozakodnak például a kínai forradalommal, amelybe a Komintern úgy avatkozott bele, hogy nem támogatta egy önálló kommunista párt létrejöttét, hanem a népfront politikát erőltette. Emellett amikor a Komintern a „szociálfasizmus” jelszavával operál, nem látja „hogy a szociáldemokrácia egy demokratikus, a fasizmus nyílt diktatórikus burzsoá uralmat jelent, s habár mind a kettő a munkás osztály elnyomását szolgálja - az egyik mégis demokrácia, a másik diktatúra. A helyett, hogy a reformizmus munkásárulásaira mutatna, a helyett így támadja, amit senki sem vesz komolyan.” Ez a néhány sor idézet is világossá teszi, hogy a Jövő ekkor még csak ellenzéki pozíciót foglal el, de már rendelkezik kommunista felhangokkal.

A szociáldemokráciában csupán árulókat látnak és nem eleve ellenforradalmi irányzatnak tekintik. Jelzik a szociáldemokrácia és a fasizmus közötti eltéréseket, de rossz észrevételekkel hozakodnak elő. Sokkal inkább arra kell tenni a hangsúlyt, hogy a szociáldemokrácia nem pusztán politikai demokráciájában (pluralizmus, liberális szabadságjogok, parlamentarizmus, stb.), külsődleges módszereiben különbözik a fasizmustól, hanem ezek történelmileg különböző reakciók a tőkés társadalom adott válságaira. A mai szociáldemokrácia nem azért más, mint a klasszikus szociáldemokrata mozgalom, mert nem használja az osztályterminusokat, elszakadt a marxista ortodoxiától, illetve mert nem szólítja sztrájkba a behülyített munkásságot, hanem a modern kapitalista társadalom dinamikája diktálja neki ezt a másságot. Ideológiáját és gyakorlatát az intenzívebb tőkefelhalmozás alakítja: mind perverzebb nacionalizmusával, a munkásosztály eltűnéséről szóló mítoszokkal új arculatot kap. A magasabb szintű kizsákmányolás, munkaszervezés tehát „modernizálja” és újabb erőfeszítésekre készteti a tőkések baloldali frakcióit. Eduard Bernstein helyett Anthony Giddens. Ha szükséges, a szociáldemokrácia ugyanúgy militánssá válik (Noske, Bécs 1934, Tony Blair Irak politikája, stb.), és azt se feledjük, hogy a bolsevizmus a klasszikus szociáldemokrácia örököse, egy megújult burzsoá baloldali reformerő. Tehát mindkét irányzat része a tőke demokratikus diktatúrájának, de míg a fasizmus elsősorban a feltörekvő munkásosztálybeli „középrétegeket” (tisztviselők, kiskereskedők, kisbirtokosok) használja fel céljai eléréséhez, addig a szociáldemokrácia a munkásosztály egészének megnyerésével akarja magát legitimálni. „A monopolkapitalizmus kezdetén a nagytőke a kisegzisztenciák összességével áll szemben. A legmagasabb tőkeösszetételű iparágak magasabb profitja az alacsonyabb tőkeösszetételű dolgozók profitjából kerül ki, a külön kartellhasznot részben nem a szövetkezett tőkések fizetik ki. Az általános érdek tehát a monopoltőke ellen fordítaná a „középosztályt”, de ez érdekeket más érdekek keresztezik. Így a munkásosztály követeléseivel szemben közös az ellenállás, sőt minthogy a kisebb tőkések számára a szociális terhek sokkal súlyosabbak, gyakran elviselhetetlenek, szocialistaellenes magatartásuk rendkívül harcias. S mert az addig ideologikus munkásellenséghez - a proletárkövetelések és a szociálpolitikai vívmányok kivívásával -reális ellentét is járul, a proletarizálódó „régi középosztályból” kerülnek ki a nagytőke első rohamosztagai - a szónak mind közvetlen, mind átvitt értelmében” - írja Justus Pál megrázó erejű könyvében, amely az adott kérdés radikális elemzését nyújtja 1942-ben.

Harsteinék szervezkedésüket a korábban már bemutatott MÁMSZ-on belül is folytatták (ahová egyénenként beléptek), aminek aztán a rendőrség vetett véget, ugyanis „bolsevista agitáció” vádjával perbe fogták Fürth Barnabást és társait. Szervezetileg teljesen önálló útra kellett lépniük, illetve fejlődésük lendülete sem engedhette meg a taktikázó magatartást. Ekkor a Jövőben még trockista hatások dominálnak. Hisz elítélik ugyan a „szocializmus egy országban” bolsevik koncepciót, de csupán a sztálinista vezérkart támadják, amikor Trockij mellett érvelnek. „Tehát végső fokon Sztálin és Trockij ellentéte: két osztálynak az ellentéte” – írják és kifejtik, hogy Trockij megítélésük szerint a kínai forradalom, az ötéves tervgazdaság, a Komintern kérdésében, stb. a proletariátus érdekeit képviseli. Harstein évekkel korábban kapcsolatot keresett Berlinben és Bécsben az ott működő trockistákkal, így pl. a Leninbund-al és most is egy új, bolsevik típusú párt megalakításáról ábrándozott, miközben a csoport vele együtt menetelt a tanácskommunizmus felé. Ezt az átmeneti időszakot cikkeikben is tetten érhetjük, amikor egy helyen kiemelik a munkástanácsok forradalmi szerepét, de még nem érvelnek teljesen mellettük, és nem fordulnak szembe a bolsevizmus baloldalával. A döntő lépést a Partos és társai által képviselt oppozíciós vonallal folytatott vitáik hozzák meg, Harsteinék újjászervezik a csoportot és a börtönből szabadult Fürth Barnabással 1932 tavaszán létrehozzák a Magyarországi Baloldali Kommunisták Szervezetét (MBKSZ). Fokozatosan radikalizálódnak és akciókba kezdenek, pl. tüntetést szerveznek a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségének székház elé. Innen elvonulva kirakatokat zúznak be és felforgatják a burzsujok szórakozóhelyeit, pl. a Hauer cukrászdát, szerte a belvárosban fosztogatnak és kisajátítanak.

 

Új korszak

 

A MEF már megalakításakor forradalmi útra lépett, de ez csak akkor teljesedett ki, amikor Fürth Barnabás Németországba utazott és elvtársi kapcsolatokkal megerősödve tért vissza, melyek inspirálták és radikalizálták a csoportot. Fürth kint találkozott a KAPD, az Itranzigens Baloldal, a Rühle-féle AAUD-E elvtársaival, a Német Iparszövetség (DIV), amely a MÁMSZ németországi testvérszervezete volt, aktivistáival. Találkozott más országokban tevékenykedő kommunistákkal is. Vita vitát követett és a programok tisztázása után anyagi támogatást is kapott Fürth elvtárs, no meg egy csomó mozgalmi irodalmat: többek között Pannekoek Világforradalom és kommunista taktika című írását, KAPD kiadványokat, Gorter Nyílt levél Lenin elvtárshoz című brosúráját, R. Luxemburgnak az oroszországi forradalomról írt művét és Trockij Levél a németországi munkáskommunistákhoz című írását. Tervezték, hogy ezeket kiadják magyarul, de egy brosúrától eltekintve – Weimartól a horogkeresztig címen jelent meg 1933-ban – mást végül is nem publikáltak. Megváltoztatták újságjuk nevét és immáron Osztályharc néven adták ki (a fejlécen pedig feltűnt a „Minden hatalmat a munkástanácsoknak!” jelszó), amely még radikálisabb, összetettebb és egészében véve centralizáltabb lett.

 

A sztálinizmusról

 

A bolsevizmus iránti illúzióik fokozatosan elszálltak, ennek ellenére a sztálinizmust még mindig leválasztották a bolsevizmusról, és nem annak egészét, hanem csak akkori uralkodó formáját tették kritika tárgyává. A sztálinizmust ellenforradalminak tartják, úgy ahogyan van. A sztálinisták fejére olvassák, hogy „egy igazi forradalmi munkásszervezet éppen abban különbözik a reformizmustól, hogy csakis a proletariátus érdekeit képviseli és semmi köze a kispolgársághoz. A KMP, amikor röpiratain harcra hívja fel a munkásokat, parasztokat a földért és szabadságért, akkor miben különbözik a szoc. demokratáktól? Hogy taktikázik a kispolgári elemekkel? Nem és nem lehet ezt a kérdést így beállítani. A szocdemek minden árulásukat a taktika bármiképp magyarázható fogalmába csomagolják. S ugyanezt csinálja a KMP is”. Egy másik írásukban felfedik a Szovjetuniónak a kapitalistákkal való kokettálását, és kijelentik, hogy „a kapitalizmus és a szocializmus között sohasem lehet béke”. Általában igyekeznek leleplezni a Kreml politikáját, amire azért volt szükségük, mert Magyarországon a KMP azzal hülyítette híveit, úgy propagálta a Szovjetunió nagyszerűségét, hogy a bölcs vezetés zseniális „forradalmi politikájával” harcol a világkommunizmusért. Ezért is helyeztek akkora hangsúlyt a fiatal bolsevikokra, nem tekintették őket kiforrott ellenforradalmároknak, és ezt helyesen tették, mert nem megkövült világnézetű aktivistákról volt szó, hanem a hétköznapjaikra reflektáló kizsákmányoltakról, akiket a hozzájuk legközelebb férkőző tudatipar is manipulált. Az MBKSZ Szovjetunióról szóló cikkei már nem a kritikus támogatás talaján állnak, hanem rámutatnak, hogy az országban továbbra is a bérmunka és a kizsákmányolás uralkodik: „Ha a Szovjetunióban a proletariátusnak a diktatúrája állna fenn, mint osztály gyakorolná a diktatúrát, rendelkezne a termelési apparátus felett, akkor semmi sem határozná meg a bérek egyenlőtlenségét, nem cselekedne érdekei ellen, és nem üldöznék, száműznék, vetnék börtönbe azokat a munkásokat, akik az állítólagos proletárállam szovjetjeiben kritizálni merészelnek, mint ahogy azt a despota cárizmus tette a forradalmárokkal. Az államkapitalizmus feloldja a magántőkét, a változás csak annyi, hogy a magánkapitalizmus helyébe az államkapitalizmus lépett, de a bérmunka, mint a kapitalizmus anyajegye továbbra is fennmarad. Az osztálykülönbségek szintén megvannak, mert a termelési eszközök nem proletár tanácsok, hanem az állami bürokrácia kezében vannak, ezért nem lehet likvidálni a II-ik 5 éves terv keretén belül az osztálykülönbséget előidéző okokat s ezért nem lehet még szó a szocializmus megvalósításáról. Az orosz ipar fejlődésének tempója még nem bizonyítéka a szocializmusnak. Az USA-ban a magánkapitalizmus fejlődésénél ugyanezt láthatjuk… Ezért tehát a II-ik 5 éves tervet egész bátran a sztálinizmus blöffjének nevezhetjük”.

 

A fasizmusról

 

Az MBKSZ szerint a fasizmus azért is veszélyes, mert nemcsak a brutális fegyveres elnyomást képviseli a tőkések érdekében, hanem megpróbálja szellemileg is befolyásolni a munkások tömegeit. „Antikapitalistának mutatja magát, hogy beférkőzhessen a munkások bizalmába, a kizsákmányolás, a magántulajdon ellenségének hirdeti magát, és harcol is ellene [Ez utóbbi természetesen nem igaz, a fasizmus csupán a magántulajdonos osztály egyes frakcióit támadja, és ezt szociális demagógiája részeként általános antikapitalista törekvésként igyekszik bemutatni – Barikád Kollektíva]. Az ő állama a fasiszta állam, az osztályok felett áll, kiegyenlíti a tőke és a munka közti ellentétet s közben… így készíti elő ideológiailag az imperialista háborút”. A nemzeti gondolat, a haza nem létező fogalmának előtérbe állításával, próbálja megtéveszteni az iskolázatlan munkásokat. „A burzsoázia látja, hogy a reformizmus nem képes a proletárok forradalmasodásának gátat vetni, tehát egy új ideológiát, egy veszedelmes kapitalista ideológiát próbál a munkástömegekbe belevinni. A fasiszta ideológia azonban a teljesen iskolázatlan, a teljesen öntudatlan munkáscsoportokat tudja, de csak bizonyos fokig, befolyásolni. S így a fasizmusnak a súlypontja főleg a forradalmi munkások elleni fegyveres harcban, azaz terrorisztikus harcban merül ki” – írják 1932 tavaszán. Az antifasizmus/fasizmus problémája számukra nem kérdés, elvetik az egységfrontot, a forradalmi defetizmus álláspontján állnak, ez a háborúk kapcsán írottakból is kiderül. Elvetik a Kominternnek a szociálfasizmusról rikácsolt félrevezetéseit, a fasizmus hatását elsősorban a munkásosztály szempontjából vizsgálják, és megállapítják, hogy „a fasizmus uralma meg fogja semmisíteni a régi munkásmozgalom erejét”. 1932-ben előre leírták azt, ami Németországban 1933-tól kezdve fokozatosan végbement, de arra nem számítottak, hogy az internacionalizmus teljesen meggyengül, és a munkásosztály fasiszta, illetve átnacionalizált tömegei egy újabb imperialista háborúban mészárolják le egymást. Úgy gondolták, hogy „a fasizmus lesz a burzsoá elnyomásnak az utolsó formája”.

 

Külvárosi éj


Az úton rendőr, motyogó munkás.

Röpcédulákkal egy-egy elvtárs

iramlik át.

Kutyaként szimatol előre

és mint a macska, fülel hátra;

kerülő útja minden lámpa.”


(József Attila)


1932 nyarán újabb lapot indítanak (aminek azonban csak egy száma jelent meg) a külvárosi munkások számára. A „tespedő külvárosnak fel kell ébredni a kábultságából, közömbösségéből, és be kell állni a forradalmi harcok folyamatába” – üvöltik Felszabadulás címmel megjelenő újságukban. „A külvárosok proletárjainak tisztában kell lenni azzal, hogy egyedül a Szélsőbal kommunista oppozíció az ő igazi osztályszervezetük, élcsapatuk, amely vezeti a harcot a kapitalizmus ellen. Amely elveti a reformokat és a kommunizmusért, a hatalomért harcol.” A megfogalmazás ugyan tele van pontatlanságokkal, a végig nem vitt kritikából adódó tarthatatlan fogalmakkal (szélsőbal, oppozíció), mégis megkísérli megszólítani – indulatosan és félreérthetetlenül - a közvetlenül a tőke igényei szerint működő munkásokat. Az újság rámutatott, hogy Magyarország egy kapitalista marhavagon, ahol a munkásosztály önként megy a vágóhídra. Ezért e kis kommunista csoport megkísérelte felrázni osztálytestvéreiket. „Valaminek történnie kell, a jelenlegi állapotok elviselhetetlenek, meg kell mozdulnia a külvárosnak, a féktelen és kifejezhetetlen kapitalista kizsákmányolás eme szenvedő alanyainak. Nekik kell megmozdulniuk, mert sehol sem oly ordítóak a kapitalista társadalom belső ellentmondásai, sehol sem érezhető a jelenlegi állapotok gyors és radikális megváltoztatásának a szüksége, mint éppen itt, a fényes belvárosok és körutak árnyékába burkolt külvárosokban. A kapitalista kizsákmányolás nyomában járó fizikai és erkölcsi elállatiasodás, fertő, posvány, nyomor eme borzalmas tanyáin”. Kérlelhetetlenül ostromolják kiáltványaikban a KMP, a szocdemek és a fasiszták bástyáit: „A napi kérdés nem az ebédjegy, az ínségsegély, a csecsemővédelem és az aggkori biztosítás, ezek nem jelentenek semmit, ezek legfeljebb a munkásság nyomorát, éhségfolyamatát hosszabbítják meg. A nap kérdése a forradalom!!!.” Igazuk van!!! „El kell vetni a szociálpolitikáért, a reformokért való harcot, ezeknek az ideje már lejárt, a jelenlegi forradalmi helyzetben a munkásosztálynak közvetlenül a célért kell harcolnia, A KOMMUNIZMUSÉRT, A PROLETÁRDIKTATÚRÁÉRT. El kell vetni minden paktumos politikát, a kompromisszum a tőke és munka között nem lehetséges, ellentéteik sohasem és semmiben sem áthidalhatóak”.

Ilyen hangvételű kiáltványokkal árasztották el a nyomor utcáit, a periférián éhezők olvasták is ezeket, mégsem erősödött meg a szervezet, és más kommunista erő sem keletkezett, miközben sok volt baloldali mozgalmár beáll majd a nyilasok közé. Sőt a nyilaskeresztesek leutánozták az illegális munkásmozgalmat, szemináriumokat és olvasóköröket szerveztek. A hungarista mozgalom közösséget és társadalmi jólétet ígért, tömegbázisa a munkásosztály volt, annak is a legszegényebb és a legöntudatlanabb rétege.

1940. októberében sztrájkba kezdtek a bányászok, akik magasabb béreket követeltek, körükben a nyilas propaganda időlegesen annyira sikeres volt, hogy az ő megmozdulásukat akarták felhasználni a nyilasok a kormány megbuktatására. Azonban mikor a kormány katonai erőt vetett be, a nyilasok kihátráltak a sztrájk mögül. Mégis jellemző, ahogyan a fasiszták – akárcsak ma – felhasználták a munkásosztály átnacionalizált rétegeit. Így a több százezres tagságú hungarista mozgalomnak, melyet a burzsoázia hol megtűrt, hol támogatott, sem strukturálisan, sem hatékonyság szempontjából nem lehettek vetélytársai a kommunisták. Ezzel együtt az MBKSZ rendületlenül hirdette, amit a kommunistáknak mindenkor hirdetniük kell, a kompromisszummentes osztályharc szükségességét, a proletárdiktatúrát, a forradalmi vörös terrort. Nem hódoltak be és nem taktikáztak, nem felhasználni akarták a munkásosztályt, hanem együttműködve megszervezni az osztályháborút. Megkísérelték radikalizálni a sztrájkokat, megpróbáltak propagandát kifejteni minél szélesebb körben, a mozgalom megerősítésére is kísérletet tettek. Hosszabb távon üzemi sejtek és munkástanácsok létrehozását tűzték ki célul.

 

A bolsevizmusról általában

 

Konkrétan megnevezve, a bolsevizmus egészével szemben nem fogalmaztak meg kritikát. Habár új néven megjelenő újságukban, a Spartakus 1933. szeptemberi számában, kimondva - kimondatlanul mégis csak a bolsevizmus egészét (Pannekoek szóhasználatával élve a „régi munkásmozgalmat”) támadják. A tömegek és vezetők címmel közzétett cikkükben a következőket írják: „a szakszervezetek és pártok bürokráciája már régen elszakadtak a tömegektől, oly annyira, hogy az utóbbi években lejátszódó sztrájkok túlnyomó részben a szakszervezetei bürokrácia tiltakozása és akarata ellenében jöttek létre. Ezzel a vezetők maguk is absztrakcióvá váltak a tömegekkel szemben, és azt hiszik, hogy ők a tömegek felett lebegnek. A kapitalistákkal karöltve igyekeznek a nyomort, mint forradalmasító tendenciát csökkenteni. De hiába is próbálnák a régi reakciós vezetőket kicserélni baloldali és forradalmi munkásokkal, mert ezeknek a szervezeteknek a felépítésük, tartalmuk és beállítottságuk ellenforradalmi és lehetetlenné teszi a tömegeknek azt, hogy a szervezetet saját akaratuk eszközévé tegyék. Csakis a munkástanácsok képesek gyökeresen megsemmisíteni úgy a szakszervezeti, mint a párt bürokráciát. Ha a forradalom abban nyilvánul meg, hogy a tömegek a termelés vezetését magukhoz ragadják, akkor az organizációnak olyan formája kell, hogy legyen, hogy a tömegek önmaguk uralják a társadalmukat, és csakis olyan organizáció képes a proletárforradalom feladatának megfelelni, amely a munkásoknak megengedi, hogy mindenben aktívan részt vegyenek és cselekedjenek, öntevékenyen dolgozzanak, a saját meggyőződésükből a saját felelősségükre, a közösség érdekeinek megfelelően. Márpedig a régi munkásszervezetek beállítottsága nem az osztályharc és a forradalom.” A tömegek és vezetők viszonya kapcsán leírják továbbá, hogy a munkásmozgalmi vezetők eddig lebecsülték a tömegek szerepét, és kizárólag magukat tekintik a döntő tényezőnek. Ezzel szemben az MBKSZ így érvel: „1. A tömegek megmozdulását és cselekvését egyrészt a tőkés ellentmondások élessége (válság, háború, éhínség) másrészt az élcsapatok előkészítő munkája, a tömegek harcra való előkészítése és harcba vitele idézi elő. 2. Aproletariátus élcsapatának feladata nem lehet más, mint a tömegek forradalmi megmozdulásának egy céltudatos és határozott alakot adni, és a mozgásba jött tömegeket a szocializmus megvalósításának elérésére beállítani.”

 

Gyengeségek, a csoport felbomlása

 

Ezek a kritikai-, és programpontok összecsengenek a korabeli kommunista avantgarde egyik frakciójának programjával, lényegében semmiben nem különböznek a tanácskommunizmus elképzeléseitől. De eltérnek a platformisták és a baloldali bolsevizmusból kiszakadó kommunisták programjától. Azonban a magyarországi viszonyokból adódóan nem alakult ki egy – a tanulmányban említett frakciókon kívül – koherens, radikális mozgalom, ezért a „régi munkásmozgalomtól” való elszakadás problémái több helyen is visszaköszönnek. Az MBKSZ-en belül tulajdonképpen két frakció létezett. A Harstein-féle irányzat sohasem számolt le tételesen az ortodox bolsevizmussal, a Fürth Barnabás-féle irányzat pedig nem erőltette, hogy pontosan megnevezzék az osztályellenséget, ezért kommunista gyakorlatuk ellenére a bolsevizmussal szembeni kritikát nem vitték végig. Ilyen módon a csoporton belüli viták odáig fajultak, hogy a Harstein-féle irányzat ki akarta sajátítani a közös infrastruktúrát (nyomdai felszerelések, mozgalmi anyagok, stb.); az ellentéteket aztán mégis elsimították. A további tisztázások azonban a csoport lebukásával, felszámolásával lehetetlenné váltak. Az egyik fiatal elvtársnő, Weisz Teréz lebukott és rajta keresztül később 27 elvtársat fogtak el és csuktak le. A szervezet tehát szétesett és megszűnt, egyesek felszívódtak a bolsevikok soraiban, mások emigráltak, vagy munkaszolgálatosként haltak meg, mint Harstein Iván.

Tevékenységük azonban a mára nézve is számos tanulsággal szolgál. A totalitás fokozatos felismerésekkel bővül, de egy olyan mozgalom, amely nem kritizálta meg elég mélyrehatóan tegnapi önmagát, nyilván megismétli azokat a hibákat és tévedéseket, amelyeket korábban elkövetett. Ma az MBKSZ programja más tanácskommunista nézetekkel együtt - a munkástanácsok mitizálásával, a kommunista párt elvetésével, az anarchizmus kidobásával - vállalhatatlan lenne, de nem egészében. Hiszen felismeréseikkel és gyakorlatukkal gyarapították a proletariátus osztálymozgalmát. A kommunista avantgarde része volt ez az áramlat, de nem annak a totalitása. A totalitás ugyanis maga a harci folyamatban megszülető kommunista világpárt - ehhez képest minden más csak frakció és fragmentizált erő az osztályharcban. Ha valamely egyedi csoport vagy szervezet tagjai ma azt híresztelnék magukról, hogy ők „A KOMMUNISTA PÁRT” egyedüli képviselői, akkor lőjük őket tarkón! Ma csak pártsejtek léteznek! A kommunista program csakis gyakorlata által lehet a totalitás pártja, a kapitalizmus felszámolója! Ma azonban osztály és párt olyan mérvű elszakadását tapasztaljuk, hogy csak apró kommunista sejtek képviselik egyedül a proletariátus forradalmi programját, ezért az elmélet és gyakorlat egysége egészében nem képes kibontakozni. Ennek egyik legfőbb gátja éppen a munkásosztály. A kommunisták folyamatosan polemizálnak, újra és újra kritizálják, és felismerésekkel bővítik mozgalmukat, de a szükséges osztálytámogatás és a világméretekben kibontakozó radikális harc híján a tömegektől elszakadó élcsapat elszigetelten áll a kapitalista mocsokban. A passzív munkásosztály a bérharcok börtönében vergődik, miközben a kommunisták a radikális tömegek támogatása nélkül, ezért nem túl hatékonyan, kalapálják azokat a börtönfalakat, amelyeket a munkásosztály nap mint nap megerősít. Párt nincs osztály nélkül, és viszont! Azt csak a szocdem és bolsevik pártok gondolják, hogy pártjuk (a „hivatásos forradalmárok”, azaz a tőkés érdekek kiszolgálóinak pártja) kinyilatkozásait a demokratikus centralizmus erejével odavethetik osztályunk elé. Ezt az alapvető problémát a két „világháború” közötti magyarországi munkásmozgalom ugyanúgy magában hordozta, mint korunk munkásmozgalma. Milliószor újra és újra üvölthetjük, hogy ránk ég a bolygó, elmos minket a szökőár, hogy éhen döglünk, kussolunk munkahelyeinken, stb., hogy a munkásosztálynak meg kell tagadnia önmagát ahhoz, hogy osztályharcunk győzzön. Várhatunk tőzsdekrachokra, miközben a burzsoá társadalom imperializmusa kiterjed és elpusztít, átalakít mindent, ami nem neki szolgál és ezzel saját sírját ássa. A tőkét azonban nem érdeklik saját ellentmondásai, ránk kényszerített törvényeit és ezekre épült világát nekünk kell szétverni! VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ÉLJEN A KOMMUNISTA VILÁGFORRADALOM!

 

Barikád Kollektíva 

2008. január

 

 

 Jegyzetek

 

1 Mikor a szövegben szociáldemokratákról, bolsevikokról, sztálinistákról, trockistákról írunk, minden esetben az adott korszakban jelentkező konkrét szervezeti formákat különböztetjük meg, melyek taktikai elképzeléseik, szerveződési elveik, programpontjaik bizonyos eltérése ellenére mind a történelmi szociáldemokrata mozgalom részei, annak klasszikus, illetve radikális formái.


2 A KMP-n belül a bolsevik pártfegyelem megszilárdítására, az elhajlók eltávolítására azért volt szükség, mert a pártvezetés bolsevik irányvonala ellenére a párt már 1918. novemberi megalakulása óta számos forradalmi elemet is tömörített magában. A forradalom alatt ezek közül többen (Lenin-fiúk, Korvin Ottó, Szamuely Tibor, Kogan Henrik, stb.) különböző mértékben szembe is kerültek a Kun Béla által képviselt irányzattal. Lásd korábban e témában kiadott brosúráinkat: Önszerveződő proletariátus a Monarchia területén 1918-19.; Kritikai megjegyzések „Martyn Everett: Háború és forradalom” című írásához; The Anarchist Group of Budapest – History and two documents


3 A népi írók mozgalma rengeteg dokumentarista művet írt annak érdekében, hogy bemutassa a parasztság, a falu, a tanya életét és ezen keresztül teret adjon az ott élő kizsákmányoltak antifeudális és antikapitalista törekvéseinek. Ezen írók többsége demokrata volt és általában egy osztályok felett álló parasztság képével hozakodtak elő, csakhogy a „parasztság mélyvilágának” ábrázolásával mégis a valódi osztályviszonyokat ábrázolták. Hiába fogalmaztak úgy, hogy a „magyar paraszt”, a „magyar néplélek” és hiába írtak le számos egyéb sületlenséget és pontatlanságot, mivel vádirataik arról tanúskodtak, hogy létezik a kizsákmányolt agrármunkásság és a falusi/városi burzsoázia nagyon is éles osztályellentéte. Azonban ők is különválasztották a falu és város proletariátusának harcát - ezt jó okkal tehették, hiszen nehéz lenne ezt az elkülönültséget nem látni. Akadtak persze kimondottan osztályharcos megjelenítések is, így pl. Nagy Lajos Kiskunhalma és egyéb írásai, illetve más olyan leírások, amely direktben elevenítik fel az osztálytársadalom agrárviszonyait (Féja Géza: Viharsarok, Kovács Imre: Néma forradalom, Szabó Zoltán: Tardi helyzet, Illyés Gyula: Puszták népe, Erdei Ferenc vaskos kötetei, illetve Szabó Pál, Sinka István, Veres Péter, Darvas József, Móricz Zsigmond művei élen járnak e sorban).