MAHNOVSCSINA

Az ukrajnai anarcho-kommunista mozgalom 1917 és 1922 között

 


 

TARTALOM

 

Előszó

 

1. Földrajzi jegyzetek

 

2. A forradalom Oroszországban és Ukrajnában

 

3. Ki volt Mahno?

 

4. A partizán-taktika

 

5. A hetman bukása

 

6. A „petljurovscsina”

 

7. Belső építkezés

 

8. Gyenyikin

 

9. Első egyezmény a bolsevikokkal.

Az első árulás

 

10. Grigorjev

 

11. Második egyezmény a bolsevikokkal.

A második árulás

 

12. Az anarchisták Hosszú Menetelése

 

13. Belső újjászervezés

 

14. Harmadik egyezmény a bolsevikokkal.

A harmadik árulás

 

15. Vrangel

 

16. Negyedik egyezmény a bolsevikokkal.

A negyedik árulás

 

17. A mahnovscsina végleges veresége

 

Függelék: a mahnovscsina dokumentumaiból

 

Irodalomjegyzék

 

 

1917 áprilisában összefutottam Trockijjal egy párizsi nyomdában, amely elsősorban különböző orosz balos szervezetek számára dolgozott. (…) Természetesen a forradalomról beszélgettünk. Ekkor már mindketten arra készültünk, hogy elhagyjuk Franciaországot és ’oda’ menjünk. Egyszer azt mondtam Trockijnak: – Mindent egybevetve, tökéletesen biztos vagyok abban, hogy ti, baloldali marxisták végül magatokhoz ragadjátok a hatalmat Oroszországban. (…) És aztán jaj nekünk, anarchistáknak! Mihelyt megszilárdul a hatalom a kezetekben, üldözni kezdtek, majd lepuffantotok minket, mint a kutyákat.

Ugyan már, elvtárs – vágott vissza Trockij –, ti megátalkodott, javíthatatlan képzelgők vagytok. Mi választ el minket tulajdonképpen ebben a pillanatban? A módszer egy kis részlete, amely teljesen jelentéktelen. Ti éppúgy forradalmárok vagytok, mint mi, és végül is mi éppúgy anarchisták vagyunk, akárcsak ti. Csakhogy ti az anarchiátokat minden előkészület és átmenet nélkül azonnal meg akarjátok valósítani, míg mi, marxisták úgy gondoljuk, hogy nem lehet egyetlen ugrással elérni a szabad társadalmat. (…) Alapjában véve nagyon közel állunk egymáshoz, fegyvertársak vagyunk (…). És még ha nem is egyezik mindenben a véleményünk, akkor is túloztok, ha azt feltételezitek, hogy mi, szocialisták, esetleg nyers erőszakkal lépnénk fel az anarchistákkal szemben! (…) Nem! Hogyan is feltételezhettek akár egyetlen pillanatig is ilyen abszurditást!?”

(Volin)

 

Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.”

(Marx – Engels: A kommunista párt kiáltványa. 1848.)

 

Nem létezik egységes emberiség, csak az osztályokra szakadt emberiség: Urak és Szolgák.”

(P. Arsinov – Ny. Mahno – I. Mett: A liberter kommunisták szerveződési platformja. 1926.)

 

 

Előszó

 

Ritkán hallgattak el olyan sikeresen és rágalmaztak olyan kitartóan történelmi eseményt, mint a mahnovscsinát, ezt a forradalmi kísérletet Ukrajnában, amelynek négy éven keresztül kellett megállnia a helyét a fehér ellenforradalmárok és a „vörös” pártdiktátorok elleni állandó harcban. Az uralkodó osztály szolgálatában álló történetírók alapvető feladata a proletár ellenállás emlékeinek meghamisítása, elkendőzése. Ez persze nem puszta passzió számukra, hanem annak egy – fontos – eszköze, hogy meggátolhassák a proletariátus harcoló osztállyá szerveződését, azt, hogy a forradalmi erők megismerjék, felhasználják addigi harcaik eredményeit és tanulságait. A mahnovscsina történetét azonban még ehhez mérten is különösképpen elhallgatták. Hogy mi ennek az oka? Reméljük, ez a rövid brosúra némileg választ ad erre a kérdésre.

Az ukrán felkelő parasztok és munkások mozgalma – amely katonai és szellemi vezetőjéről, Nyesztor Mahnóról kapta a „mahnovscsina” elnevezést – egy kb. 70.000 négyzetkilométer kiterjedésű és 7 millió lakosú területen működött. Az osztályokra szakadt emberiség történetének során oly ritka alkalmak egyikeként itt sikerült olyan közösség felépítését megkezdeni, amely nem ismer kormányt és kizsákmányolást, amelyben nem uralkodik sem a tőke, sem az egyház, még csak egy párt sem. Rövid időre sikerült megtörni a csereérték és a nyereségvágy diktatúráját az emberi élet felett: tagadni a bérmunka társadalmát. Olyan próbálkozás volt ez, amely a mindennapi tevékenységet a paraszti- és munkáskommunák elvei alapján igyekezett megszervezni, és a termelés céljául a közösség saját szükségleteit állítani; ugyanakkor harci közösség, amely jó úton haladt az ember ember fölötti uralmának, a kizsákmányolás viszonyainak végérvényes megszüntetése, a kommunizmus felé. Megvoltak persze a gyengeségei, a hibái is ennek a társadalmi mozgalomnak. Demokratizmusa, az autonómia és önigazgatás túlzott istenítése éppen úgy okai voltak bukásának, mint a fehér és bolsevik külső ellenség csapásai. Bár a mahnovscsina a gyakorlatban felismerte, hogy a tőke, a magántulajdon mindennapos diktatúrájával szemben csak az osztállyá szervezett proletariátus diktatúrája, a kapitalista viszonyok feletti és elleni diktatúra, a bérmunka elleni diktatúra képes győzelmet aratni, de megijedt ennek a felismerésnek a totális alkalmazásától. Mint látni fogjuk, a döntő pillanatokban szinte mindig engedtek a „demokrácia”, a „népi kezdeményezés”, a „többség”, a „pluralizmus” kísértéseinek. Ez belülről is olyan mértékben meggyengítette a proletárszervezetet, hogy egyik fő oka lett a bukásának. De ellenségei „mindkét oldalon” felismerték, hogy közös, nagy ellenségük éppen a valódi kommunizmus, a proletariátus forradalmi diktatúrájának lehetősége. És a bolsevikok számára, akik az osztállyá szerveződött proletariátus diktatúráját a párt diktatúrájára cserélték fel[1] , valóban rémisztő volt a proletariátus maga is.

Mindazonáltal nagyon lelkesítően hangzik: 1917 és 1922 között Ukrajnában megvalósulni látszott az emberiség ősrégi álma egy olyan társadalomról, ahol nincsen sem kormány, sem parlament, nincsenek törvények és rendőrség, amely végrehajtaná őket; röviden egy kizsákmányolás- és elnyomásmentes szabad emberi közösség. Olyan társadalom, amely a megállapodások, a kölcsönös szolidaritás és segítségnyújtás alapján állt, és amelyet az a súlyos tapasztalat kovácsolt össze, hogy mind a fehér reakció, mind a bolsevikok szociáldemokrata diktatúrája halálos ellenségei voltak az efféle valódi, gyakorlati kommunizmusnak. Az anarchista gondolkodók elképzeléseit az uralomnélküli társadalomról évszázadok óta utópisztikusnak gúnyolták; Ukrajnában azonban életre keltek ezek az álmok. Az anarchizmus vörös-fekete zászlaja alatt szabad paraszti kommunák művelték a földeket, a városokban a munkások kommunái szervezték az ipari termelést, proletáriskolák, -színházak, -újságok jöttek létre, óriási kongresszusokat rendeztek a fellázadt kizsákmányoltak – részben ezek voltak az új proletárközösség irányító szervezetei –, ütőképes partizáncsapatokat szerveztek, melyekben nem voltak tisztek és nem volt hadkötelezettség.

Kezdettől fogva kedvezőtlen előjelek kísérték ezt a hatalmas forradalmi kísérletet: a mahnovscsina első órájától az utolsóig elkeseredett harcban állt a fehér reakcióval, majd később az új, szociáldemokrata cárok „Vörös Hadseregével”. Soha, semmi sem teheti elkeseredettebbé az elnyomók gyűlöletét áldozataik iránt, mint amikor azok felegyenesedve megpróbálják széttépni súlyos láncaikat. Egymásra talált a tőkés világ minden frakciója Vrangeltől Leninig: szent háborúra szövetkeztek az anarchista kommunizmus kísértete ellen! Közel egymillió parasztnak és munkásnak kellett halállal lakolnia szabadságszeretetéért. A „vörös” és fehér győztesek bosszúja véres termést aratott. A mahnovisták állandó, kényszerű harci erőfeszítései természetesen a belső újjáépítési munka rovására mentek. A forradalmárok sokat ígérő terveit és reményteljes kezdeményezéseit gyakran meghiúsította a „vörös” és fehér burzsoázia dühödt pribékjei elleni küzdelem. Azt kell mondanunk, hogy az ukrajnai proletariátus szinte minden energiáját a háborús erőfeszítésekre kellett, hogy pazarolja. Mégis, hihetetlen teljesítményeket nyújtottak ezek az emberek a felszabadított területeken.

Ez a tény nyújtja a kulcsot a mahnovscsina megértéséhez is. A mozgalom gyökerei az évezredek óta elnyomott póroknak abból az álmából eredtek, hogy „idegen” és „hazai” elnyomóiktól egyszer s mindenkorra megszabaduljanak. Volin, az orosz forradalom harcosa és történésze így ír erről: „Ez a mozgalom Mahno személye nélkül is éppen úgy létrejött és helytállt volna. Hiszen az az erő, az az élő tömeg, amelyből ez a mozgalom állt, és amely Mahnót mint rátermett, harcos vezetőt a reflektorfénybe emelte, éppúgy létezett volna nélküle is.”

Épp ez a tény veti fel a tolakodó kérdést: mi lett volna, ha lett volna alkalma a mozgalomnak a szabad kibontakozáshoz? Ha a mahnovscsina a kétfrontos harc hatalmas erőfeszítései ellenére is ilyen hatalmas lépést tudott megtenni az uralomnélküli társadalom irányába, elérték volna-e teljesen, ha minden energiájukkal erre a célra tudtak volna koncentrálni? Vagyis az a mód, ahogyan a mahnovscsinában tömörülő forradalmárok hozzáláttak egy kizsákmányolástól mentes emberi közösség felépítéséhez, elvezethetett volna-e a valóságos kommunizmushoz?

Bizonyos szempontból fölösleges feltenni ezt a kérdést. Először is, a történelemben nem létezik „mi lett volna, ha…”, másodszor, a forradalmi kísérletek a történelem során mindig azonnal a porondra szólították az ellenforradalom erőit is. 1871-ben a Párizsi Kommün idején, 1921-ben a kronstadti felkelésnél, az 1936-os spanyol forradalomban, hogy csak néhányat említsünk. Emellett azt is le kell szögeznünk, hogy a kommunista társadalom ellenségeit nem csak a szükségszerűen reakciós és elnyomó, nyíltan polgári-kapitalista erők oldalán kell keresnünk, hanem azok közt a „forradalmárok” között is, akik Karl Marx tanait leninizmus-sztálinizmussá korcsosították, és akik a proletárok kizsigerelésében és megvetésében, a forradalom, a valódi kommunizmus gyűlöletében bármely hagyományos kapitalista frakcióval vetélkedhetnének.[2] Szimbolikus jelentőségű, hogy a forradalmi mahnovscsinát nem a fehér csapatok számolták fel végérvényesen, hanem Lenin és Trockij „Vörös Hadserege”, a bolsevikok által félrevezetett és/vagy erőszakkal a frontra hurcolt proletárok ereje. Hiszen a burzsoázia egyetlen esélye a felkelő proletariátus erejével szemben az, ha képes a forradalmi mozgalom megosztására, a proletár célok elferdítésére. 1917-ben a bolsevik szociáldemokraták játszották el ezt a hálátlan szerepet, és jól mutatja az akkori forradalmi hullám jelentőségét, hogy a világtőkének jó hetven éven keresztül szüksége volt annak leverőire.[3]

A mahnovscsina bukásának természetesen alapvetően külső okai voltak: habár az 1917-23-as forradalmi hullám szinte az egész világot megmozgatta, de a világforradalom elmaradt. Márpedig a proletariátus forradalma csak világméretekben képzelhető el. Érjen bár el bármilyen magas szintet a kommunista harc egy-egy területen, országban, kontinensen, ha az nem terjed ki mindenhová, ha maradnak olyan területek, ahol a tőke uralkodik, akkor a forradalom bukásra van ítélve. A forradalmi fellendülést mindenütt sikerült leverni a tőke erőinek, és a mahnovscsina így az első pillanattól kezdve defenzívába szorult, megfosztva szinte minden internacionalista kapcsolattól. Ez azonban nem von le semmit az ott történt események fontosságából. Az egész világméretű forradalmi hullám szempontjából tragikussá vált az a körülmény, hogy az egyes területek forradalmi erői nem voltak képesek egymással hatékony kapcsolatokat teremteni. Hiszen a mahnovscsina harcaival egy időben számos más területen – mindenekelőtt persze Oroszországban – zajlottak felkelések. Hogy csak az európai területeket említsük, 1918-tól 1921-ig Németországban, 1918-19-ben Magyarországon, 1920-22-ben Olaszországban, 1922-23-ban Bulgáriában stb. folytak igen fontos küzdelmek. És nem a mahnovscsina volt az egyetlen forradalmi erő, amely önmagát megszervezve a proletariátus harci pártjaként igyekezett a mozgalmat irányítani. De az olyan forradalmi szervezetek, mint a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD), a bolgár tesznyákok vagy az olasz internacionalista kommunisták még egymással sem találták meg a valódi akcióegységet. Bár képviselőik általában már 1919-21 folyamán felismerték azt, hogy a bolsevizmus ellenforradalmi, és az új Internacionálé célja a reformizmus és az opportunizmus fegyverének alkalmazása a „szektás” forradalmi kommunisták ellen, de illúzióik, a bolsevizmussal való nyílt szakításra való képtelenségük – és nem utolsósorban a földrajzi elszigeteltség – képtelenné tette őket a lényegi együttműködésre.[4] És az ukrajnai felkelés hírei nem jutottak el a külvilágba. Így, bár az adott korszakban maguk a proletárok gyakran felülemelkedtek a szervezeteiket egymással szembeállító „ideológiai” ellentéteken[5], maguk a szervezetek sajnos mégis – bár egészen más értelemben, mint ahogy azt a bolsevikok rájuk sütötték – szektásak maradtak: a gyakorlati aktivitás helyett leginkább a „zászlóról” vitatkoztak, és ez az „idealizmus” komoly problémákat eredményezett.

Ugyanakkor nagyon fontos megnézni azt, hogy a mahnovscsina tevékenységében melyek voltak azok az elemek, amelyek valóban a proletárok harcának közösségét erősítették, és amelyek előremutató példák lehetnek a mai forradalmi antikapitalista harcban is. Persze nem mint „tiszteletreméltó” események, amelyeknek az évfordulóján kisúttörők (ízlés szerint esetleg kiscserkészek) éneklik el a nemzeti himnuszt, hanem olyan tanulságok, amelyeknek a figyelembevételével mai harcunk válhat hatékonyabbá, és elkerülhetjük a múltban már esetleg elkövetett hibákat. Hiszen a mahnovisták akkori harca – a mi mai harcunk is.

A mahnovscsina több mint 70 évvel ezelőtt bukott meg, azonban története még ma is aktuális a társadalmi forradalom régi-új perspektíváiról szóló vitákban, és fölöttébb fontos tanulságokat hordoz. Mert a „kommunista” szociáldemokrácia (ugyanaz az erő, amely Kronstadtban, Ukrajnában, Mexikóban, Spanyolországban stb. az eddigi legjelentősebb forradalmi kísérleteket az átmenetileg vörösre festett burzsoázia javára lemészárolta, amely vérbe fojtotta a magyarországi proletárdiktatúra kezdeményeit 1919-ben, amelynek pribékjei lemészárolták és kivéreztették a német proletariátust 1918-23-ban) készülődik, hogy világszerte újra szalonképes legyen a kizsákmányoltak szemében. A proletárok növekvő elégedetlenségét befogni, mederbe terelni, majd legyilkolni a forradalmat: a feladat változatlan. És habár a szociáldemokrata pribékek új álarcot öltöttek a hiteltelenné vált régi helyett, ne tévesszenek meg minket: ma is bármikor készen állnak arra, hogy a lázadó proletárok hátába döfjék a kést. A raktárban bevetésre készen vicsorognak a szociáldemokrata hóhérok: az új Sztálinok, Noskék, Kun Bélák[6], Caballerók… Ugyanarra szolgálnak, mint minden más politikai erő: a kapitalizmus barbár rendjének fenntartására, bármi áron.

Ezért is roppant fontos a mahnovscsina történetét a felszínre hozni a feledésből, és felvenni a harcot az ellenség torzításai ellen. A proletariátus szükséglete, hogy tanuljon a forradalmi mozgalom történelmi eredményeiből és hibáiból. Ez azonban csak egyféle módon válik lehetségessé: ha visszavesszük, újra elsajátítjuk osztályunk történelmét. Ez ennek a brosúrának is a közvetlen célja.

Nagy nehézséget jelent a megfelelő forrásanyag előteremtése, mert a mahnovscsináról megjelent írások nagy része részrehajló, illetve nyíltan rágalmazó. Nem meglepő persze, hogy a Szovjetunió történelmi irodalmában szinte egyetlen egyszer sem említik név szerint Mahno mozgalmát, vagy ha rájuk terelődik a szó, mindig „banditákról” és „bűnöző hordákról” beszélnek.[7] A mahnovistákat a szovjet szépirodalom és történettudomány általában összemossa a különféle ukrán nacionalista bandákkal, amelyek ebben a zűrzavaros korszakban meglehetősen dúsan tenyésztek. Ugyanakkor a polgári történetírók sem tudták a mahnovscsina bolsevikok elleni harcát a maguk javára kihasználni a mozgalom egyértelmű forradalmi tendenciái miatt. Hiszen számukra is világos volt, hogy ebben a harcban a tőke igazi ellenségeként nem a bolsevizmus, hanem a forradalmi anarchista kommunizmus lépett fel. A bolsevikok számára roppant fontos volt, hogy Szovjet-Oroszországban egyáltalán ne ismerjék meg a mahnovscsina igazi jellegét, mert ezzel a bolsevik pártdiktatúra önnön megcélzott társadalmi bázisát, a munkásosztályt és a parasztságot, azaz a tulajdonképpeni proletariátust[8] idegenítette volna el magától. Lehetetlen lett volna tehát bemutatni azt, hogy a bolsevik terror által felszámolt anarchista mozgalmak valóságos célja az volt, amiről a bolsevik vezérek csak pofáztak: nevezetesen az osztálynélküli társadalom, vagyis a kommunizmus megteremtése. És a Kremlben lazacot és kaviárt zabáló bolsevik ideológusok számára mi sem volt rémisztőbb, mint azt látni, hogy igenis van olyan proletárerő, amely valóban meg akarja valósítani az állam és az uralom, a tőke és a kizsákmányolás megszüntetését. Ez volt az ő igazi ellenségük, és ennek megfelelően nem ismertek vele szemben kíméletet.

Maga a mozgalom kevés írásos anyagot, eredeti dokumentumot hagyott hátra, ezért alapvetően a szemtanúkra és mozgalom résztvevőinek visszaemlékezéseire kell hagyatkoznunk. Volin így ír erről: „Ez a mozgalom a nép legalsóbb rétegeinek a mozgalma volt, azoké, akik a parádéért folyó hajszát, a pompát, uralmat és dicsőséget viszolygással fogadták. A mozgalom az orosz határterületeken fejlődött ki, távol a nagy központoktól, behatárolt körzetekben, és ezért lényeges, sajátos vonásait határain kívül alig ismerték. Majdnem egész idő alatt hallatlanul nehéz, megerőltető harci feltételek között kellett helytállnia, körülvette az ellenség, és a munkástömegeken kívül szinte nem volt egyetlen barátja sem, a kormányzó pártok kíméletlenül elnyomták. Később legaktívabb embereinek kilencven százalékát, férfiakat és nőket egyaránt, elveszítette, sem ideje, sem lehetősége, de még csak szüksége sem volt arra, hogy műveit, kiáltványait és gondolatait összegyűjtse és hátrahagyja az utókornak. Egyszóval: ebből a mozgalomból csak kevés élő, közvetlen nyom és emlék maradt hátra. Amit ténylegesen adott, azt nem jegyezték fel a krónikákban. Okiratait nem terjesztették tovább és nem őrizték meg.”

Hogy a különféle kapitalista (köztük bolsevik) történelemhamisítók meséit egyszer és mindenkorra leleplezzük, hogy ne legyen kétségünk a szociáldemokrácia őszintén ellenforradalmi jellegéről, és hogy a holnap forradalmának a javára a tegnap hibáiból tanulhassunk, megpróbáltuk a meglévő anyagokból ennek a forradalomnak az alaptendenciáit és krónikáját utólagosan lejegyezni.

Külön fontosnak tartjuk kiemelni, hogy ebben az írásban nem szándékozunk megfelelni a „történettudomány” mint burzsoá diszciplína ismérveinek. Nem törekszünk arra az „objektivitásra”, amely ennek a tudománynak a fétise, de amelyet, mint konkrét osztály-meghatározottsággal bíró ideológiatermelő és -tükröző, természetesen sohasem érhet el. Minden ideológia, tudomány stb. a két osztály közötti küzdelem közvetett terméke. A polgári történettudomány „objektivitása” nem más, mint igyekezet a kizsákmányolás rendjének fenntartására: osztályobjektivitás. Ezzel szemben naiv idealizmus lenne a „tiszta objektivitás” igényével fellépni. Mi tudatosan egy másik tudományos objektivitást vállalunk: a proletariátus elméleti osztálytudatának kifejezését. Ezért a tőkés rend történelmi meghaladásának álláspontját képviseljük. Írásaink konkrét célja a proletariátus osztályemlékezetének fenntartása és megerősítése, a tanulságok levonása és felhasználása mai harcunkban.

A visszaemlékezések, memoárok óhatatlanul szubjektívek, de felvázolják azt a folyamatot, amely egy darabja a két osztály közötti évszázados küzdelemnek. Ezek az alapvonalak a fontosak, nem az egyes események jól feldolgozott ellenőrizhetősége. Ezért – és az egyszerűség kedvéért is – mellőztük a terjedelmes szakapparátust, hiszen nem célunk vele „hitelesebbé” tenni ezt a brosúrát. Így lábjegyzeteink szinte minden esetben magyarázóak, nem forrást megjelölőek. Az írás végén azonban rövid áttekintést adunk a szakirodalomról, aminek alapján a kérdés iránt érdeklődők alaposabban utánanézhetnek a dolgoknak.

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Lenin maga így beszélt erről az ún. „szakszervezeti vitában”, 1920-ban: „a proletariátus diktatúráját ma már úgyszólván a párt diktatúrája határozza meg”. Vagyis az osztály helyett a hatalmat egy politikai elit ragadta magához.

 

[2] Ugyanez igaz az individualista „anarchistákra” is, akik éppen annyira anarchisták, mint amennyire a bolsevikok kommunisták. A szociáldemokrácia általában véve tágabb fogalom, mint a puszta történelmi értelmezés: magába foglalja mindazon erőket, amelyek „a burzsoázia pártjai a proletariátus számára”, vagyis eszköztárukban – a nyílt elnyomás mellett – nagyobb hangsúlyt kap az osztályharc forradalmi retorikával való befogása, a vörösre pingált reformizmus. A szociáldemokrácia a burzsoázia baloldala, és minden frakciója egy abban, hogy célja a fennálló rendszer megmentése bármi áron. A látszólag jelentős változtatások, reformok (államkapitalizmus, bizonyos burzsoá erők likvidálása, vallásellenesség stb.) azonban soha nem érintik a kapitalista kizsákmányolás alapját: a csereérték diktatúráját, a magántulajdont (az állami tulajdon is magántulajdon), a bérmunkát.

 

[3] Vagyis ilyen értelemben a Szovjetunió hetvenéves története lényegében az a folyamat, amelyben a kapitalizmus restaurálja önmagát az 1917-23-as forradalmi hullám után. Ez a megállapítás meglehetősen sarkított, de nem árt átgondolni ezt az aspektust is.

 

[4] Lásd a kérdésben: Gorter: Nyílt levél Lenin elvtárshoz; Max Hempel (Jan Appel): Beszéd a Komintern III. kongresszusán; Otto Rühle: Beszámoló a KAPD-nek a Komintern II. kongresszusáról; Amadeo Bordiga: Absztencionizmus és kommunizmus stb. Ezek mind korabeli kommunista hozzászólások a kommunisták és a bolsevikok közti vitához.

 

[5] Az első kommunista pártok a század elején alakultak Dél-Amerikában. Az őket létrehozók nagy része azonban magát anarchistának vallotta. Németországban 1918 folyamán az „anarcho-szindikalista” munkások akcióegységre léptek a kommunistákkal, elfogadva a proletárdiktatúrát, mint a harc formáját és célját. Angliában fellépett az anarcho-marxisták irányzata (Guy Aldred vezetésével), amely céljául a munkásmozgalom forradalmi erőin belüli mesterséges szakadás megszüntetését állította, akárcsak a magyar Szabó Ervin. De végső soron éppen ezt jelenti a mahnovscsina „anarcho-kommunista” illetve „liberter kommunista” meghatározása is.

 

[6] Leszögezzük, hogy Kunt nem azért ítéljük el, mert kommunista volt, hanem éppen azért, mert nem volt az. Ellenkezőleg, aktív szerepet játszott mind a magyarországi, mind az oroszországi (és mint látni fogjuk, az ukrajnai) forradalmi mozgalom megsemmisítésében.

 

[7] A tőke mindig kriminalizálni próbálja a proletárharcot. A magántulajdon elleni minden politikai akciót „garázdaságnak”, „lopásnak” stb. kiált ki. És ez így igaz: az osztályharc ebben a társadalomban jog szerint is bűntett, sőt, az egyetlen igazi bűntett, amely egyszerre támad minden tulajdont. Így mi mindannyian bűnözők vagyunk.

 

[8] A proletariátust az „ipari munkássággal” azonosítani olyan hiba, amelynek eredménye az osztály tagadásához vezet. A proletár – szociológiailag – az, aki saját munkaerejéből él. De fontosabb, hogy a proletariátus nem szociológiai, hanem harci, történelmi kategória, az osztályharc konkretizálódása, „az osztállyá, azaz párttá szerveződött proletariátus” (Marx). Az osztály bármilyen mechanikus szemlélete csupán egy folyamat kimerevített pillanatképét adhatja, amely mindenképpen félrevezető, hiszen egy adott állapot abszolutizálásához vezet. Szélsőséges példákkal élve: sem a bérmunka poklában passzívan felmorzsolódó milliárdok, sem a kezükben vörös zászlóval harcba induló forradalmi aktivisták nem képezik a proletariátust, mint olyat. A proletariátus nem más, mint annak a történelmi folyamatnak az „íve”, amely az egyiktől a másikig húzódik.

 

 

1. Földrajzi jegyzetek

 

A felkelő mahnovisták által ellenőrzött területet nem lehet pontosan behatárolni; határai a támadó ellenséggel szembeni frontok voltak. A harcok folyamán a rohamozó fehér és „vörös” csapatoknak többször is sikerült mélyen behatolni ide; egyszer még arra is rákényszerítették a felkelők seregét, hogy teljesen vonuljanak vissza a területről, ám ez részben a mahnovisták gerilla-taktikájához tartozott: hátrálni, mozgékonynak lenni, a túlerőben lévő ellenséget gyorsan és váratlanul letámadni. Még ha az ellenséges csapatok rövid időre el is foglalták a területet, az újjáépítő, szervező tevékenység mégis anarcho-kommunista szellemben folyt tovább a felkelő rajonban. A parasztkommunák egyszerűen hagyták lerohanni magukat, és mindaddig aktívan vagy passzívan ellenálltak, amíg gerillaseregük újra fel nem mentette őket. Az ellenség a harc négy éve alatt egyszer sem volt képes a rajont ténylegesen, területileg elfoglalni.

A „forradalmi felkelés” területe majdnem teljesen kör alakú volt. 280 km hosszú és 250 km széles, több kormányzóságot felölelt és mintegy 7 millió lakost számlált. Központja Guljajpolje volt, egy néhány kézműves- és ipari üzemmel rendelkező mezőgazdasági város, amely mindazonáltal fontos útvonalak kereszteződésében feküdt. Ez a várost a környék kereskedelmi központjává tette, míg a mahnovscsina számára stratégiai előnyöket biztosított. Guljajpolje lett a mozgalom kiindulópontja, de véres harcok, valamint a mahnovisták számos sikeres kísérletének a színtere is volt. A város mintegy 30 ezer lakost számlált, vasöntödékkel, vasútépítő műhelyekkel valamint mezőgazdasági üzemekkel rendelkezett. A felkelő terület déli része egészen az Azovi-tengerig húzódott, és Bergyanszk kikötővárost is ellenőrizte. A harcok folyamán a mahnovisták időnként ki tudták terjeszteni befolyásukat Harkov és Jekatyerinovszláv, Taganrog és Rosztov nagyvárosokra is, és átmenetileg még a Krím-félszigetet is elfoglalták Szevasztopollal együtt.

Ukrajnának ez a délkeleti része főként agrárvidék volt. Ennek megfelelően a mahnovscsina mindenekelőtt a parasztok mozgalma lett, hasonlóan Kína gyarmatellenes harcához. Mégis nagy visszhangot keltettek a felkelők jelszavai a városi munkásság körében is, és hatásukra ott is termelőkommunák és gyári szovjetek alakultak, úgyhogy hiba lenne a mahnovscsinát csupán parasztfelkelésként emlegetni. Mindazonáltal vidéken volt a legsikeresebb, a mahnovistáknak a nagyvárosokban sohasem volt elegendő befolyásuk ahhoz, hogy eszméiket olyan következetesen tudják érvényre juttatni, mint az ország több más részén.

Ukrajna nagysága összességében Franciaország területének mintegy négyötöd részét teszi ki, ennek nagy része a híres feketeföld-terület, amelyet igen termékeny lösztalaj borít. Ezen a talajon a gabona, a zöldség és más haszonnövények is megteremnek, de az állattenyésztés is hagyományosan elterjedt. Ukrajnát ugyanakkor számos folyó és több helyen hegyszorosok tagolják, amelyek gyakorta megnehezítik a közlekedést és a területek közötti kapcsolattartást. Nagy erdős területek és tavas vidékek váltakoznak szántóföldekkel és óriási pusztákkal.

Történelmileg nézve Ukrajna évszázadok óta őrzött valamiféle önállóságot, amely akkor sem tűnt el teljesen, amikor az orosz birodalom bekebelezte. A fegyveres partizáncsoportok alakulásának is jelentős hagyománya van ezen a területen.

A harcok kezdetén a terület nyugaton az Osztrák-Magyar Monarchiával, illetve annak az első világháború alatt elfoglalt területeivel volt határos, északon Belorussziával, keleten pedig egybefolyt a Volga ingoványos vidékeivel.

 

 

2. A forradalom Oroszországban és Ukrajnában

 

Rengeteget lehetne írni az 1917-es orosz forradalmi hullámról, arról a nagyszerű eseményről, amelynek során a forradalmi proletariátus az eddigi történelem folyamán a legközelebb került ahhoz, hogy elpusztítsa a kizsákmányolás társadalmát, és felcserélje azt az egyetemes emberi társadalomra, a kommunizmusra.[1] Különösen itt, egy olyan országban lenne fontos evvel a kérdéssel részletesen foglalkozni, ahol hosszú évtizedekig hazudoztak erről a forradalomról, ahol a forradalom eltipróit állami hódolat illette, és szentként kellett tisztelni őket. Az oroszországi forradalmat nem Lenin és egy maroknyi bolsevik elvtársa vívta meg, hanem az oroszországi proletárok milliói. A bolsevikok, akik már 1917 februárja óta visszahúzó erőt próbáltak kifejteni a tömegekre, nem igazán kívántak felkelést. Vita kerekedett a központi bizottságban is, ahol Lenin szinte egymaga képviselte a felkelés kirobbantásának politikáját, míg a többség elvetette, illetve elodázta volna a fegyveres felkelést. A felkelés azonban, függetlenül önjelölt vezéreinek akaratától, mégis kitört.

A bolsevikok, és általában a szociáldemokraták már a februári forradalomtól is zavarba jöttek. Hiszen ők szentírásként tartották magukat Marx szavaihoz, amelyben nem a lényeget, a forradalmi elméletet, hanem a minden problémára komplett megoldást kínáló csodaszert látták. Szelleme helyett betűihez ragaszkodtak. A munkásmozgalom marxi ágának Marx halála után hosszú ideig nem teoretikusai, hanem csak Marx-epigonjai, filiszterei támadtak (be kell látni, hogy maga Engels is egyre inkább elszakadt a kommunizmustól), akik doktrinér „marxizmusuk” védőbástyája mögül magasról leszarták a tömegek, a proletárok véleményét, gyakorlatát.[2] Ezek a szociáldemokrata vezetők magukat egy misztikus „forradalom” varázslómestereinek tartották, amely forradalom előre megírt forgatókönyvét csakis a beavatottak ismerhetik.[3]

Ennek megfelelően a szociáldemokraták – Kautskytól tulajdonképpen Leninig, aki valójában mindig is kautskysta maradt – nem tartották eléggé érettnek Oroszország gazdasági-politikai viszonyait egy forradalom kitörésére. „A proletariátus még nem érett meg a forradalomra” – szajkózták. A forradalom azonban mégis kitört, nagyon is kézzelfoghatóan. És a szociáldemokrata csoportok, amelyek évtizedek óta a kis lépések taktikáját követték, ott álltak megdöbbenve. Persze hamar feltalálták magukat, és megpróbálták ellenőrzésük alá vonni az eseményeket. Erre a bolsevikok, és személyesen Lenin, igen megfelelőek voltak, hiszen nem kompromittálták magukat a háború során, amikor – a szociáldemokrácián belül – szinte egyedül ők követtek forradalmi politikát, és hirdették a forradalmi defetizmust. Ez lényegében azt jelentette, hogy a proletároknak fegyvereiket „saját országuk” burzsoáziája ellen kell fordítaniuk, és az burzsoáközi háborút polgárháborúvá, vagyis osztályháborúvá változtatniuk. Olyan fontos lépés volt ez, amely a proletariátus programjának egyik alapvető pontjára világított rá.

A forradalmi tömeg azonban nem pártforradalmat akart. És az önjelölt vezetők – időlegesen – arra kényszerültek, hogy átvegyék a proletárok anarchista-kommunista követelését: „Minden hatalmat a szovjeteknek!” Ez világos jelzés volt minden párt és politikai erő számára arról, hogy mit akarnak a proletárok: megszervezni saját irányításukat, harcukat a burzsoázia erői ellen. Likvidálni a vezetést és a kormányt, az igazgatókat és a papokat, a katonatiszteket és a gyártulajdonosokat. Természetesen ezeknek a szovjeteknek részben semmi közük ahhoz, amit később a „Szovjetunió” nevében elkövettek a vörösre festett burzsoá politikusok. Ezek a szovjetek nem voltak mások, mit maguk a harci osztályba forrott termelők: a munkások, parasztok, katonák. Legnagyobb problémájuk azonban az volt, hogy nem voltak képesek felülemelkedni a burzsoá demokratikus működéseken, és így a szovjetekben kevés kivétellel nem a legelszántabb osztályharcos hang volt az irányadó. (És akkor még nem is beszéltünk a nyíltan ellenforradalmi szovjetekről!) Így a szovjethatalom követelése forradalmi programból egy pusztán formai követeléssé silányult, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy semmiféle szervezeti forma önmagában nem képes a forradalmi tartalmat garantálni. A szovjetek üres és tehetetlen formává váltak csupán, a proletár harci szervezet karikatúráivá, demokratikus diskurzusok tribünjeivé. Lényegében ez okozta vesztüket is: a tétovázó, lazán szervezett szovjetek forradalmi vitáikban lassan és észrevétlenül elvesztették kezdeti erejüket: egyrészt demokratikusan az ellenforradalom irányába lökődtek, másrészt teret vesztettek a remekül szervezett politikus-akarnokokkal szemben.

A forradalmi tömeg követelései „benne voltak a levegőben”. Ez azonban nem az oroszországi anarchista csoportoknak volt köszönhető, amelyek gyengék és meglehetősen szervezetlenek, egymástól is elszigeteltek voltak. Ugyanakkor nem tudtak megmérkőzni a bolsevikokkal a forradalom vezetéséért, hiszen az anarchisták nem is törekedtek erre. Eszméik azonban (a rabszolgalétet kikényszerítő állam képviselőivel szembeni lázadás tudata, amelynek Oroszország számos távoli részén nagy hagyományai voltak) beleivódtak a kizsákmányoltak tudatába. Ily módon – habár az anarchisták semmiképpen nem tekinthetőek a forradalom vezetőinek – az anarchista-kommunista hozzáállás, a proletárforradalmi viszonyulás nélkülük is hatásosan megjelent a gyakorlatban. Ez a valódi anarchistáknak voltaképpen meg is felelt, hiszen így elháríthatták maguktól az örök dilemmát: mi a lényegesebb, hogy forradalmi legyen egy mozgalom, vagy hogy autonóm? A bolsevikoknak azonban más volt az elképzelésük, hiszen ők semmi esetre sem kívántak autonómiát, de a forradalmiságot is csak szigorú állami keretek között tudták elképzelni. Törekvéseiknek megfelelően először kénytelenek voltak eljátszani a színjátékot, hogy egyetértenek a tömeg követeléseivel, de valójában mindez csak addig tartott, amíg elég erőssé nem váltak ahhoz, hogy a hatalmat megragadhassák. Ebben valójában nem különböztek más burzsoá frakcióktól. Hiszen ígérgetni, alakoskodni mindnyájan tudnak, hogy azután lecsapjanak a kizsákmányoltakra: fegyverrel és/vagy törvényekkel. Így lett hamarosan az ipari és mezőgazdasági termelés önszerveződéséből, az áruviszony lerombolásából fékeveszett állami centralizáció, a termelés hisztérikus fokozása, a munkaerő sosem látott mértékű kizsákmányolása – és mindez a „kommunizmus” nevében! A munkások és parasztok kivívott szabadságát újra elvették, és minden ellenkezést véres megtorlás követett. A hatalom – éppen a valóban forradalmi erők szervezetlensége, a világos politikai cselekvés hiánya miatt – érett gyümölcsként pottyant a bolsevik vezetés ölébe, amely a forradalomban valójában nem is játszott döntő szerepet.[4]

A proletárok elégedetlensége persze nőttön nőtt, hiszen ők nem ilyen lovat akartak: a cár helyett most egy politikai párt diktatúrája ült a nyakukban, ahelyett, hogy ők szervezték volna meg saját diktatúrájukat a kizsákmányolás viszonyai felett, és saját pártjukat, a proletariátus világméretű osztálypártját, a felforgatás pártját, szemben a tőke, a rend pártjával. A proletariátust most saját nevében nyomták el. Persze azért a bolsevik taktika sem volt egyértelmű. A bolsevikok – beleértve még a vezetést is – többsége minden kétséget kizáróan őszinte forradalmár volt, akik valóban hittek abban, hogy ez az „új államalapítás” vezet majd a proletariátus felszabadításához. Doktrinér-szektás politikájuk és az, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyták a társadalom gazdasági átalakítását – Marx munkásságából csak a politikai vonatkozásokat emelték ki, amelyek önmagukban értelmetlenek –, vezetett részben a forradalom bukásához. Forradalmat hirdettek, de folytatódott a munkaerő kizsákmányolása, megmaradt az áru, forradalmi internacionalizmus helyett nacionalista honvédelembe kezdtek.[5]

Az elején még több anarchista, kommunista szervezet együttműködött a bolsevikokkal, de amint a fentebb említett tények nyilvánvalóvá váltak, ezek a csoportok bírálni, majd támadni kezdték a bolsevik vezetést.[6] A bolsevik párt az „oszd meg és uralkodj” elvének mestere volt; egymásnak ugrasztotta ellenfeleit, és megrágalmazta őket. A későbbi koncepciós perek ügyészei és bértollnokai ekkor tanulták meg a hivatásszerűen űzött felháborodás tudományának alapvonalait.[7] 1918 folyamán a bolsevikok szinte mindenütt megkezdték a katonailag sokkal gyengébb forradalmi szervezetek eltiprását: a nem bolsevik kommunista pártokét, a baloldali eszerekét, akik fellázadtak a breszt-litovszki béke megkötése és az élelmiszerspekulációk ellen, és a különféle anarchista csoportokét. A Szolovki-szigeteken felállított koncentrációs táborokba már 1920 folyamán megérkeztek az első foglyok, akik azonban forradalmárok voltak, nem bankárok vagy feketeszázasok. (Érdekes adalék: a bolsevik kormányzat ugyanekkor hevesen udvarolt a berlini Anarcho-szindikalista Internacionálénak (IAA – Nemzetközi Munkásszövetség), amelynek képviselőit meghívta Szovjet-Oroszországba.) Azok az anarchisták, akik megúszták a lövöldözéseket és a letartóztatásokat, ismét illegalitásba vonultak. Hiábavaló volt az anarchista delegációk felszólalása a „Vörös Szakszervezeti Internacionálé” kongresszusán. Az utolsó engedélyezett anarchista demonstráció Szovjet-Oroszországban 1921 februárjában volt, Pjotr Kropotkin temetésén.

Pjotr Arsinov így ír erről az időszakról: „Ez… a néhány tucat falu és néhány ezer paraszt a bukás rémét idézte fel a bolsevikok számára azzal, hogy nem engedelmeskedtek, és mindenféle kormány nélkül akartak élni. Mindenesetre a moszkvai és számos másik pártbizottság kénytelen volt géppuskákkal felszerelkezni, amikor 1919 április közepén feloszlatta az anarchista szervezeteket. (…) Hála annak a bizonyos rövid ideig tartó októberi bizalomnak, amelyet a munkások a bolsevikokkal szemben tanúsítottak, ez utóbbiaknak sikerült – persze csak általánosságban – könnyen és gyorsan megnyerniük a tömeget, miközben a forradalom helyébe a párt állami-politikai intézkedéseit állították. Ezzel el is intézték az oroszországi forradalom sorsát.”

Egész más irányt vettek az események Ukrajnában. A bolsevikok itt nemigen rendelkeztek komolyabb erőkkel, nem voltak támogatóik, legfeljebb néhány értelmiségi. A parasztok és a munkások között befolyásuk teljesen elhanyagolható volt. Az „októberi fordulat” itt csak 1917-18 fordulóján játszódott le; addig az országot a nacionalista nemzeti burzsoázia Petljura vezette kormánya, a Központi Rada irányította. A forradalom alatt itt is létrejöttek a szovjetek, amelyek azonban a bolsevikok gyengesége miatt nem kerültek a pártpolitika uszályába. A gyárak vezetését a munkások önkormányzatai vették át, míg a parasztok a nagybirtokokat foglalták el, gyakran véres jelenetek árán. Az ukrán kormánynak nem volt elég ereje ezeknek a jelenségeknek a hatásos elfojtásához, így már 1917 végén lényegében kialakult annak lehetősége, hogy a munkások és a parasztok a központi hatalomtól függetlenül szerveződhessenek meg. Ez a mozgalom aztán társadalmi szerveződésében saját proletárérdekeinek megfelelő utakat keresett, nem véve tudomást a kormányzatról és annak akaratáról. Ez hibaként is felróható: gyakran elfeledkeztek ugyanis a forradalom expanziójának szükségességéről, így a mozgalom – habár hatalmas területen – meglehetősen belterjes maradt.

Mindez megváltozott azonban, amikor a német és osztrák-magyar csapatok a bolsevik kormánnyal kötött breszt-litovszki paktum értelmében megszállták Ukrajna területét. A megszálló hatalom igyekezett semmissé tenni a rövid időszak eredményeit, és visszaállítani jogaikba az ipari és mezőgazdasági kizsákmányolókat. Létrehozták a „független” ukrán bábkormányt Szkoropadszkij hetman vezetésével. Napirenden volt a parasztok kifosztása, és a garázdálkodás elleni tiltakozások vérbefojtása. Ezekben természetesen régi jó szokásuk szerint a német csapatok jártak az élen. A vidék kifosztására jellemző, hogy a megszálló csapatok ellátó-parancsnokságának jelentései a vasúti szállítás túlterheléséről panaszkodtak: nem volt elég mozdony, vasúti kocsi és elegendő pálya a rablott javak nyugatra szállításához, pedig a tehervonatok éjjel-nappal jártak.

Nem volt nehéz rájönniük a parasztoknak, hogy mit jelent a megszállás és a hetman uralma: rablógazdálkodást, pogromokat és a forradalom minden vívmányának felszámolását. Számos faluban kitört a forradalmi felkelés, egymástól függetlenül, de azonos célokkal. Vagyis a mahnovscsina nem Nyesztor Mahno teremtménye volt, hanem a forradalmi cselekvés szükségszerűsége, a lázadó proletárok műve. A felkelők partizánalakulatokba szerveződtek. Ennek a hadviselésnek Ukrajnában már a középkori kozák szicsek hadviselése óta nagy hagyományai vannak. A gerilla-módszer, amely nem a vakfegyelmen és a megtorlástól való félelmen, hanem az önálló felelősségen és a közös cél szeretetén alapul, hatásos lehet óriási túlerővel szemben is. Ha a gerilla élvezi a lakosság támogatását, akkor szinte legyőzhetetlen. Ezen a módszeren vérzett el Napóleon Oroszországban, és később részben ez verte vissza Hitler hadseregét is. Alkalmas volt tehát egyrészt a megszállók elleni harcra, másrészt arra, hogy a harc tüzében megeddze, kölcsönös felelősségvállalásra, szolidaritásra oktassa a partizánokat és az őket támogató lakosságot. A partizánok 20-30 fős lovas egységei a gyors támadások és visszavonulások, hirtelen rajtaütések, szabotázsakciók és merényletek taktikáját követve komoly veszteségeket okoztak az ellenségnek.

Persze a hatalom sem ült tétlenül: megtorló rajtaütéseivel azonban csak az emberek elkeseredését, a partizánok bázisát növelte. Nem is kellett jobb propaganda a partizánharcnak, mint az őrjöngve rabló-gyújtogató német és magyar hordák. Mivel a felkelés központi területeire (mintegy 100 km-es sugarú kör Guljajpolje körül kb. kétmillió lakóval) a kormánycsapatok nemigen mertek behatolni, ezért megtorlásaik mindig a szélső területeket sújtották. Ezekkel azonban felébresztették a falvak gyűlöletét, és így a felkelés területileg is egyre inkább kiterjedt: az egyik nap még szélső falu a támadás hatására másnap már stabil magnak számított. Bár a kimondhatatlan emberi kínt tekintve roppant cinikusan hangzik, de így járult hozzá Ukrajna megszállása ahhoz, hogy a kizsákmányoltakban kialakuljon a forradalmi cselekvés szükségességének tudata, amely hozzásegítette őket a kapitalizmus korlátainak áttöréséhez. A mahnovscsina – létrejöttekor – már széles és autonóm forradalmi mozgalomra támaszkodhatott.

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Az irodalomjegyzékben megpróbáltuk összeszedni az események terjedelmes magyar nyelvű irodalmából a használhatóbbakat – a teljesség igénye nélkül. Sajnos, a témában megjelent irodalom nagy része 1990-ig sztálinista mocsok, azóta pedig reakciós mocsok (természetesen a sztálinizmus is reakciós) – de vannak kivételek.

 

[2] Mindazonáltal fontos leszögezni, hogy éppen Lenin volt az egyik azon gondolkodók közül, akik alkotó módon tudták értelmezni a kommunizmust. A probléma azonban éppen az, hogy Lenin sohasem tudta átlépni a politicista szociáldemokrácia korlátait, vagyis valójában nem volt kommunista. Így tevékenysége alapvetően elméleti, gyakorlata ellenforradalmi lett. A témáról lásd: Jean Barrot: A „renegát” Kautsky, és legjobb tanítványa Lenin. Barikád füzetek 9., 1998.

 

[3] A nemzetközi munkásmozgalom 1872-ben, amikor a marxisták – csekély többséggel – kizárták az anarchistákat az I. Internacionáléból, jószerével két részre szakadt. Ez a szakadás nagy csapás volt a forradalmi mozgalomra, hiszen mindkét frakcióban voltak forradalmi és reformista elemek. Ezért a szakadásból nem egy tisztán forradalmi és egy tisztán ellenforradalmi szárny került ki, hanem – hamis eltérések alapján – két ellentmondásos irányzat, amelyekben tovább folyt a demokratikus erjedés pusztító munkája. A mai forradalmi mozgalomnak célul kell kitűznie, hogy ezt a szakadást helyreigazítsa, és valódi értelmében – mint a forradalmi és reformista erők közti szakadást – valósítsa meg. A témához lásd: Szabó Ervin: Bevezetés Marx „A Nemzetközi Munkásszövetség első üzenete” című művéhez.

 

[4] A maroknyi bolsevik objektíve nem vívhatta meg a forradalmat úgy, ahogy azt a sztálinista történetírás sugallja. Maguk az akkori bolsevikok egyébként – iskolázott marxistaként – jól tudták, hogy az egyénnek nincs szerepe a történelemben. A karikaturisztikus kivétel éppen Trockij. Persze csak akkor, mikor saját személyéről, vagy Leninről van szó, akit – annak halála után – mint saját jobbik énjét igyekezett beállítani (és így megindokolni saját trónutódlását). Trockij úgy vélte, hogy nélküle ugyan még lett volna forradalom, hiszen ott volt Lenin, hogy megvívja, de Lenin nélkül nem… Ugyanakkor azonban szükséges rámutatni, hogy a bolsevikok a forradalmi felkelés idején (1917 október) – minden ellentmondásosságuk ellenére – azt a szervezeti magot, a legeltökéltebb szervezett proletár frakciót testesítették meg, amely köré kikristályosodhatott és centralizálódhatott a proletariátus ereje. Ez a centrális funkció valódi számaránya és tisztázatlan politikai programja ellenére komoly jelentőséget kölcsönzött a bolsevik frakciónak, de előrevetítette a forradalom bukásának veszélyét is: a proletariátus nem volt képes kitermelni saját vezetését, és így sorsát egy, a szociáldemokráciával szakítani nem tudó, illetve nem akaró, objektíve egyre kevésbé proletár, egyre inkább burzsoá-radikális politikai csoporthoz kötötte.

 

[5] A bolsevik pártot természetesen nem lehet egyetlen ellenforradalmi szervezetként szemlélni még ekkor. Magán a párton belül is élesen elkülönült egymástól forradalom és ellenforradalom, így a párt tipikusan ellentmondásos szervezet volt, ami általánosan jellemző a korszakra. Azonban a párt forradalmi eleminek gyengesége – akárcsak világszerte – éppen abban nyilvánult meg, hogy képtelenek voltak szakítani azzal a radikális szociáldemokrata irányzattal, ami a bolsevik párt központi politikáját képezte. A párton belüli olyan csoportosulások, mint a „Munkásellenzék”, a Mjasznyikov-féle Munkáscsoport, az Oszinszkij vezette csoportosulás, a Rabocsaja Pravda újság gárdája vagy a „baloldaliak” (Buharin, Radek stb.) körül csoportosulók stb. bírálták ugyan a központi-centrista lenini-trockiji vezetést, de végső szakításra nem vitték a kérdést. Ebben is, mint sok minden másban, a breszt-litovszki béke megkötése jelentette a fordulópontot. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a lenini vezetés teljes mértékben feladta forradalmi potenciálját, és a forradalom kérdésének kapitalista dinamikát adott. Breszt-Litovszk immár nem forradalom és ellenforradalom harca volt, hanem két tőkés állam közötti békeszerződés. A harcoló proletariátus objektíve nem köthet békét a burzsoáziával – nem elméleti-morális okokból, hanem egyszerűen azért, mert a két osztály közötti ellentétek antagonisztikusak, egymással nem kibékíthetőek. Minden béke a kapitalizmus békéje. A breszt-litovszki béke kizárólag az új szovjet-orosz nemzetállam szempontjából igazolható, ez azonban már kívül esik a forradalom területén. A bolsevik párton belül is számos ellenzője volt a békének, Buharin és Radek bizonyos források szerint még Lenin letartóztatását is tervezte a baloldali eszerek segítségével 1918 májusában.

 

[6] Egy későbbi mondás szerint: „Egy forradalmárnak 1916-ban támogatnia kellett Lenint, 1917-ben bírálnia. 1918-ban viszont agyon kellett volna lőnie…”

 

[7] Így a „lángszavú” Visinszkij, Sztálin kedvenc államügyésze, a nagy perek hivatásos szitokautomatája, aki 1917-ben még mint mensevik káder körözést adott ki Lenin ellen. Visinszkij már 1920-ban belépett a bolsevik pártba (mint Sztálin protezsáltja).

 

 

3. Ki volt Mahno?

 

Nyesztor Ivanovics Mahno szegényparaszti család fiaként született 1889. október 27-én Guljajpoljéban. Apja korán meghalt, és Nyesztor négy kiskorú testvérével együtt anyjára maradt. Hét éves volt, amikor mint pásztor dolgozni kezdett, később pedig napszámosnak szegődött el ukrán és német földbirtokosokhoz. Érdeklődő gyerek volt, aki önként eljárt a környék egyetlen iskolájába. Napszámosként gyakran saját bőrén tapasztalta azt, hogy munkaadói számára ő és társai nem emberi lények, pusztán jó hasznot hozó igás állatok. Hamar meggyűlölte a gazdagokat.

Tizenhat éves koráig nem került kapcsolatba a politikai élettel. Társadalmi és forradalmi elképzelései spontán módon fejlődtek, csupán a hozzá hasonló parasztok és proletárok szűk köreiben. 1905-ben az oroszországi forradalom kitörése kiszabadítja elszigetelt életéből. 17 éves volt ekkor, telve forradalmi lelkesedéssel, bármely tettre készen a munkások felszabadításának érdekében. Miután megismerkedett a guljajpoljei politikai szervezetekkel, a kropotkini vonalat követő anarcho-kommunistáknál kötött ki. A forradalom leverése után is aktív anarchista militáns maradt, szervezkedett a gyárban, ahol öntőként dolgozott, és részt vett számos, a cári hatóságok és a gazdagok elleni direkt akcióban. 1908-ban egy merénylet miatt (valójában többet is elkövetett) kötél általi halálra ítélték, amit fiatal korára való tekintettel életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak.

A hírhedt moszkvai Butirki-börtönbe került, amely forradalmárok nemzedékeinek süllyesztője, ugyanakkor iskolája is volt a cári időkben (majd később, a bolsevikok alatt is). Itt rengeteg anarchistával, eszerrel, szocialistával ismerkedett meg. Összebarátkozott a szintén itt ülő anarchista Pjotr Arsinovval, aki segítette őt „műveltségének” hiányosságait kipótolni. A börtönben Mahno foglalkozott orosz nyelvtannal, irodalommal, matematikával és közgazdaságtannal, de mindenekelőtt végeérhetetlen politikai vitákat folytatott elvtársaival az anarchista cselekvésről és az oroszországi forradalom lehetőségéről. Hasonlóan számos más olyan forradalmárhoz, akik a legalsó rétegekből származtak, Mahno is „népi egyetemként” használta fel börtönéveit. Későbbi forradalmi cselekedeteiben nagy szüksége volt az ott megszerzett politikai tudására.

Mahno már büntetésének kezdetétől rossz viszonyba került a börtönhatóságokkal. Mivel újra és újra szembeszegült a börtön rendjével, rossz magaviselete miatt súlyosbításként állandóan láb- és kézbilincseket kellett viselnie. A börtön nyirkos kazamatáiban töltött hosszú szigorított fogdabüntetései alatt tüdőbajt szerzett, amit soha többé nem tudott kiheverni, és később halálát is ez okozta.

1917. március 2-án a felkelő munkások megnyitották a Butirki kapuját. Mahno azonnal Guljajpoljéba sietett. Az ottani parasztok hősként fogadták, hiszen ő volt az egyetlen politikai fogoly, aki a városból származott, és mindenki tudta róla, hogy már akkor is forradalmár volt, amikor ez még nem volt divat. Visszatérése után azonnal hozzálátott a forradalmi munkához, legelőszőr városa és a környék parasztjait szervezte meg. Létrehozta a „Béresek Szakszervezeti Szövetségét”, egy munkáskommunát és a helyi parasztok szovjetjét. Akkoriban a parasztok egyesítésének és egy erős szövetségbe való megszervezésének a gondolata foglalkoztatta, hogy képesek legyenek egyszer s mindenkorra elűzni a földesurakat és a politikai vezetőket, hogy a saját kezükbe vehessék az életük irányítását. Ebből a célból állt a parasztok szerveződésének élére, egyrészt mint propagandista, másrészt mint a tettek embere.

1917 októberében a parasztszovjet elnöke volt, hasonló funkciót töltött be a fém- és fafeldolgozó munkások szakszervezeti szövetségének központi bizottságában és a guljajpoljei járás paraszt- és munkástanácsában. Ezeket a „címeket” azonban igazi anarchista módjára nem mint hatalmat, hanem mint felelősséget viselte. Persze az akkori szakszervezetek elnökeként nem úgy kell őt elképzelnünk, mint a mai dagadt szakszervezeti funkcionáriusokat.[1] Címe elsősorban annyit jelentett, hogy ő látta át legjobban az ügyeket, tudott írni-olvasni, és mindenki meg volt győződve forradalmi céljairól. Megbíztak benne, hiszen elnökként neki kellett végeznie az összes ügyes-bajos szervezési munkát.

A szegényparasztok és a napszámosok erejére támaszkodva földfoglalást hajtott végre 1917 augusztusában. Összehívta a terület összes földbirtokosát, átadatta velük a földjeikre és épületeikre vonatkozó minden dokumentumukat. Minden vagyontárgyat gondosan listába vett, és azután jelentést tett először a helyi szovjet ülésén, majd a körzet szovjetjeinek a kongresszusán, végül a szovjetek regionális kongresszusán. A föld használatának a kérdésében egyenlővé tette a földbirtokosokat és a kulákokat a szegény dolgozó béresekkel. Mahno javaslatára a kongresszus úgy döntött, hogy a földbirtokosok és a kulákok pontosan ugyanannyi földet és szerszámot tarthatnak meg, amennyit az egyes szegény parasztoknak és nincsteleneknek kiosztottak. A kiosztott földeken megszerveződött az agrárproletárok kommunája. A példa ragadós volt, és a környéken számos követőre talált. Jekatyerinoszláv, Tavride, Poltava, Harkov kormányzóságokban, valamint egyéb helyeken számos parasztkongresszus követte a guljajpoljei példát. Ekkoriban lett Mahno a térség parasztmozgalmának vezéralakja, annak a mozgalomnak, amely elvette a nagybirtokosok földjét és javait; és ha a nagybirtokosok nem álltak kötélnek, akkor gyakran lógtak róla: az ellenszegülőket szükség esetén kivégezték. Így vált Mahno a gazdag helyi burzsoázia legrettegettebb ellenségévé.

A német és osztrák-magyar megszállás alatt a guljajpoljei Forradalmi Bizottság egy – a felkelő parasztokból és munkásokból álló – szabadcsapat szervezésével bízta meg, amelynek az volt a feladata, hogy a megszállók és a Központi Rada (Ukrajna legfelsőbb kormánya) ellen harcoljon. Ezt rövid idő alatt sikerült megszerveznie, és jókora lovascsapatát a német csapatoktól rabolt felszereléssel fegyverezte fel. Azonban a túlerő visszaszorította Taganrogig és Rosztovig, csapatainak egy része az ellenség kezébe került. Mahno újabb harcosokat toborzott, és Taganrogba regionális anarchista konferenciát hívott össze az ukrajnai partizánháború megvitatásának céljából. Ez a terület és ez a lovascsapat lett a mahnovscsina magja, és itt mutatkozott meg először Mahno átlagon felüli katonai-stratégiai tehetsége és szervezőkészsége.

1918 júniusában Mahno Moszkvába utazott, és konstatálta, hogy az anarchista mozgalmat a bolsevik vezetés már jórészt szétzilálta és fél-illegalitásba kényszerítette. Az orosz anarchisták túl gyengék voltak ahhoz, hogy a mahnovscsinának bármilyen hathatós támogatást nyújtsanak. És persze számos íróasztal-anarchista (sok individualista tökfej) nem is igazán bízott meg az ukrán elvtársban, nem tartották igazi anarchistának, nem vették komolyan. Mahno, aki részt vett a moszkvai regionális anarchista konferencián, elégedetlenül távozott: „Mozgalmunkat még mindig tisztán filozófiai alapelvek irányítják a néptömegekhez való viszony kialakításában és mindennapos harci gyakorlatában. Ezért az állami szocializmus eszméjével szembeni minden fölénye ellenére az anarchista eszme nem elég erős, hogy meggyőzze a dolgozó tömegeket: ha támogatják, ha követik, eljutnak az egyéni és társadalmi élet szervezésének szabadabb, boldogabb, felsőbbrendű formáihoz.” Általában a moszkvai anarchisták közül szinte senki sem fogta fel az igazi fontosságát és mértékét annak, ami Ukrajnában elkezdődött. A kevés kivétel közé tartozott Volin, a fiatal anarcho-szindikalista, aki később csatlakozott is a mahnovscsinához, és annak történetírójává lett. Ekkor találkozik Mahno Kropotkinnal is, a híres anarcho-kommunista militánssal[2], akit többé-kevésbé még a bolsevikok is tiszteltek (Moszkvában utcát neveztek el róla). A találkozásra később így emlékezett vissza: „Olyan kedvesen fogadott, ahogyan még senki. Sokáig beszélgettünk az ukrajnai parasztokról. (…) Amikor tanácsot kértem tőle azzal kapcsolatban, hogy át akarok jutni Ukrajnába a parasztok között végzett forradalmi tevékenység végzésére, kategorikusan megtagadta, hogy tanácsot adjon. Ez a kérdés az ön életére, elvtárs, nagy veszélyt jelent, és más nem döntheti el. Csak búcsúzáskor tette hozzá: Jusson eszébe, kedves elvtárs, hogy a harc nem tűri az érzelmeskedést. Az önfeláldozás, az akarat és lelkierő mindent legyőz a kitűzött célhoz vezető úton.” Látható, mennyire képtelen volt Kropotkin bármiféle felelősséget vállalni a forradalmi mozgalom vezetésében. Semmitmondó tanácsait is óvatosan osztogatta. Ebből az irányból Mahno nem számíthatott semmiféle segítségre.

Találkozott Leninnel is. Nehéz megítélni, hogy Leninnek mik voltak a tervei a fiatal anarchistával, de a legvalószínűbb, hogy ekkor még őszintén támogatta az ukrajnai mozgalmat a hetmannal és a megszállókkal szemben. Ugyanakkor Lenin, aki mindig igyekezett precíz és naprakész információkat kapni, kíváncsi volt az ukrán helyzetre – Mahno elmondásában. Ráadásul volt ekkor a bolsevikoknak elég bajuk, nem értek rá Ukrajnával is foglalkozni: ez csak később került napirendre. A találkozót Jakov Szverdlov szervezte, aki akkor a párt Végrehajtó Bizottságának elnökeként tevékenykedett, és meglátta Mahnóban az ukrajnai helyzet kulcsfiguráját, akit mindenképpen be kell mutatni Leninnek. A kétórás beszélgetésre, amin Szverdlov is jelen volt, Mahno később, már franciaországi száműzetése idején így emlékezett vissza:

(…) ismét a Kremlben voltam, a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága elnökénél, Szverdlov elvtársnál. Szverdlov bevezetett Leninhez, aki atyáskodva egyik kezét felém nyújtotta, a másikkal könnyedén megérintette a vállamat és leültetett. Megkérte Szverdlovot is, hogy foglaljon helyet, ő maga pedig egy titkár- vagy írnokféle emberhez fordult.

Kérem, ezt két órára fejezze be! – mondta, és csak azután ült le, és kezdett kérdezősködni: Honnan jöttem? Hogyan fogadták az ottani parasztok a „minden hatalmat a helyi szovjeteknek” jelszót? Hogy reagáltak a jelszót ellenzők tevékenységére általában, és különösen az Ukrán Központi Radában? Szembeszálltak-e a parasztok a német és osztrák-magyar hadsereg ellenforradalmi támadásával?[3] Mi az oka annak, hogy a parasztmegmozdulások nem alakultak át általános felkeléssé, és nem egyesültek a közös forradalmi vívmányainkat olyan hősiesen védelmező vörösgárdista osztagokkal?

Valamennyi kérdésre röviden feleltem. Lenin a szervező és irányító emberekre jellemző módon úgy tette fel a kérdéseit, hogy a lehető legrészletesebben válaszoljak rájuk. Így például háromszor is visszatért arra a kérdésre, hogy a mi vidékünk parasztsága hogyan fogadta a „minden hatalmat a helyi szovjeteknek” jelszót, és minden alkalommal elcsodálkozott a válaszomon. Azt feleltem, hogy a parasztok ezt a maguk módján értelmezik: a helyi szovjetek hatalma szerintük azt jelenti, hogy a hatalomnak mindenben a dolgozók akaratát, törekvéseit kell kifejeznie; hogy a falusi, járási és kerületi Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei se nem többek, se nem kevesebbek, mint a forradalmi egyesülés és a gazdasági önigazgatás egységei a dolgozóknak a burzsoáziával és talpnyalóival, a jobboldali szocialistákkal és szövetségeseikkel vívott harcában.

Ön úgy véli, hogy a „minden hatalmat a helyi szovjeteknek” jelszavunkat a parasztság helyesen értelmezi így? – kérdezte Lenin.

Igen – feleltem.

Ebben az esetben az önök vidékén a parasztok anarchizmussal vannak megfertőzve.

És ez talán baj? – kérdeztem.

Ezt nem akarom mondani. Ellenkezőleg, ez örvendetes lenne, mivel meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött.

Számomra ez hízelgő – mondtam, mosolyomat elfojtva.

Nem, nem, én komolyan gondolom, hogy ez a jelenség a parasztság körében meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött – ismételte meg Lenin, majd hozzátette: – De az a véleményem, hogy ez nem természetes jelenség, anarchista agitátorok terjesztik, és lehet, hogy gyorsan ki is merül az egész. Sőt, feltételezem, hogy ez a hangulat, mivel szervezetlen és a diadalmaskodó ellenforradalomtól súlyos veszteségeket szenvedett, már most túlélte magát. Azt mondtam Leninnek, hogy egy vezér nem lehet pesszimista és szkeptikus. Szverdlov félbeszakított:

Ön szerint tehát ezt az anarchizmust tovább kell terjeszteni a parasztság körében?

Ó, az önök pártja nem fogja tovább terjeszteni – feleltem.

De miért kellene terjeszteni? – vette át a szót Lenin. – Azért, hogy szétforgácsoljuk a proletariátus forradalmi erejét, hogy utat engedjünk az ellenforradalom kifejlődésének, és végül vérpadra vezessük az egész proletariátust?

Nem tudtam türtőztetni magam, és ingerülten megjegyeztem, hogy az anarchizmus és az anarchisták nem törekszenek ellenforradalomra, és a proletariátust sem vezetik ebbe az irányba.

Én talán ezt mondtam? – kérdezte Lenin, és kifejtette: azt akarta az előbb mondani, hogy mivel az anarchisták nem rendelkeznek saját, komoly tömegszervezettel, nem képesek a proletariátust és a nincstelen parasztságot szervezni, ebből következően nem tudják őket mozgósítani az eddig kiharcolt és mindnyájunknak drága vívmányok megvédésére.

Ezután áttértünk a többi kérdésre. Az egyiknél, amikor a „vörösgárdisták forradalmi bátorságáról” esett szó, amellyel a forradalom eredményeit védelmezték, Lenin arra kért, hogy erről részletesebben beszéljek. Ez a kérdés láthatóan nyugtalanította. Emlékszem, olyan belső nyugtalansággal figyelte szavaimat, amilyenre csak az az ember képes, akinek egész életét áthatja a gyűlölt rend legyőzéséért folytatott szenvedélyes harc.

1917 decemberében és 1918 elején részt vettem néhány, a német frontról visszatért kozák katonavonat lefegyverzésében, és volt alkalmam megismerkedni a vörösgárdista csapatok és egységek, különösen parancsnokaik „forradalmi bátorságával”. Nekem úgy tűnik, hogy önnek, Lenin elvtárs, másod- vagy harmadkézből kapott értesülései vannak erről, és ezért felnagyítja ezt a dolgot.

Hogyan? Ön szerint nem így van? – kérdezte Lenin.

Volt forradalmi és hősies bátorság a vöröskatonák között, de korántsem akkora, ahogy azt Ön elképzeli. Voltak a Központi Rada hajdamákjai, de különösen a német csapatok ellen vívott harcnak olyan pillanatai, amikor a forradalmiság és bátorság elhalványult, és maguk a vöröskatonák és parancsnokaik is jelentéktelennek mutatkoztak. Igaz, ez sok esetben szerintem azzal magyarázható, hogy a vörösgárdista csapatokat sebtében szervezték meg, és az ellenséggel szemben olyan harcmodort alkalmaztak, amely nem hasonlított sem a partizánharchoz, sem a frontharchoz. Ön előtt nyilván jól ismert, hogy a vörösgárdista egységek a vasútvonalak mentén intéztek támadást az ellenség ellen. A vasúttól 10-15 versztára lévő terület üresen maradt; itt lehettek a forradalom támogatói, de lehettek az ellenforradalmárok is. És az esetek többségében éppen ettől függött a támadás sikere. A vörös csapatok csak a vasúti csomópontokhoz, vagy a vasút által érintett városokhoz, falvakhoz vezető úton állították fel a frontot. A hátország helyzete, az ostromlott helység környéke azonban tisztázatlan volt. Ez pedig gyengítette a támadó hadműveletet. Ezért aztán a vörös csapatoknak nem volt érkezésük az egész terület lakosságához felhívást intézni, mert az ellenforradalmi erők máris támadásba mentek át, gyakran 10-20 versztányira visszaszorították a vörösöket, és megint csak a vasútvonalakhoz, a szerelvényekbe kényszerítették őket. Így a falubeliek nem is látták őket, és ezért nem is tudták őket támogatni.

Na és mit csinálnak a forradalom propagandistái a falvakban? Talán nem képesek felkészíteni a falusi proletariátust arra, hogy a mellettük elvonuló vörös csapatok sorait új, friss harcosokkal töltsék fel, vagy hogy újabb önkéntes vörösgárdista osztagokat alakítsanak, és szembeforduljanak az ellenforradalommal? – kérdezte idegesen Lenin.

Nem kell túlzásba esni. A falvakban nagyon kevés a propagandista, és ők is magukra vannak hagyva! Ugyanakkor pedig naponta százával érkeznek a forradalom titkos ellenségei. A legtöbb helyen és az esetek többségében nem a forradalmi propagandistáktól kell várni, hogy új, forradalmi erőket szervezzenek a falvakban és az ellenforradalom ellen vigyék őket. Hiszen a mai idők – tettem hozzá befejezésül – határozott cselekvést követelnek minden forradalmártól az élet minden területén, így a dolgozók harcában is. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk – különösen nálunk, Ukrajnában –, ez azt jelenti, hogy lehetővé tesszük az ellenforradalmár hetmanok számára, hogy szabadon kiépíthessék és megszilárdíthassák saját hatalmukat.

Szverdlov hol rám, hol Leninre nézve leplezetlen lelkesedéssel mosolygott. Lenin ujjait összefűzve, lehajtott fejjel gondolkodott. Majd kiegyenesedett, és hozzám fordult:

Mindez, amit most Ön itt elmondott, rendkívül sajátos.

Szverdlovra nézett, és hozzátette:

A vörösgárdista egységeknek a Vörös Hadseregben történő újjászervezésével azon a helyes úton járunk, amely a munkásságnak a burzsoázia felett aratott végső győzelméhez vezet el.

Igen, igen – helyeselt azonnal Szverdlov.

Mivel kíván foglalkozni Moszkvában? – kérdezte tőlem Lenin. Azt feleltem, hogy nem maradok sokáig, a taganrogi felkelő konferencia határozata alapján július első napjaiban már Ukrajnában kell lennem.

Illegálisan?

Igen.

Az anarchisták mindig készek az önfeláldozásra, a különféle áldozatokra – mondta Lenin Szverdlovnak –, de ezek a rövidlátó fanatikusok elszalasztják a jelent a távoli jövő kedvéért.

Arra kért, hogy ezt ne vegyem magamra, és még hozzátette:

Önt, elvtárs, realistának, forrongó napjaink emberének tartom. Ha az oroszországi anarcho-kommunisták csak egyharmada ilyen lenne, akkor mi, kommunisták készek lennénk velük együtt haladni, és együtt dolgozni a szabad termelői szövetkezetek megvalósításáért.

Éreztem, hogy kezdek tisztelettel tekinteni Leninre, akit korábban a Moszkvában és más városokban működő anarchista szervezetek szétverésében a legfőbb bűnösnek tartottam. Lelkem mélyén szégyelltem magam, és a megfelelő választ kerestem. Egy szuszra szakadt ki belőlem:

Az anarcho-kommunisták mindnyájan nagyra értékelik a forradalmat és eredményeit; ez pedig azt bizonyítja, hogy ebből a szempontból valamennyien egyformák.

No, ezt nekünk ne mondja – nevetett Lenin. Ismerünk mi olyan anarchistákat, akik nem rosszabbak, mint ön. Többségük nagyon keveset, vagy egyáltalán nem törődik a jelennel. A jelen pedig olyan komoly dolog, hogy nem foglalkozni vele és nem határozni meg a hozzá való viszonyunkat, a forradalmár számára több mint szégyenletes. Az anarchisták többsége a jövőről ábrándozik és ír, a jelent nem érti meg. Ez választ el bennünket, kommunistákat tőlük.

Az utolsó mondatnál Lenin felállt, és a szobában fel-le járkálva még hozzátette:

Igen, igen, az anarchisták erős oldala a jövőről alkotott képzelgés; ugyanakkor a jelenben talajtalanok, szánalmasak, kizárólag azért, mert tartalmatlan fanatizmusuk bűvkörében élve nincs reális kapcsolatuk ezzel a jövővel.

Szverdlov elmosolyodott, és hozzám fordult:

Ezt nem tagadhatja, Vlagyimir Iljics megjegyzése teljesen igaz.

Érzékelték-e egyáltalán valamikor is az anarchisták a jelenben való talajtalanságukat? Erre soha nem gondolnak – fűzte hozzá Lenin.

Mindenesetre azt válaszoltam, hogy én csak egy félanalfabéta paraszt vagyok, és Lenin elvtársnak az anarchistákkal kapcsolatos imént kifejtett bonyolult gondolataival nem tudok vitatkozni.

De az a véleményem, hogy az ön álláspontja, Lenin elvtárs, miszerint az anarchisták nem értik meg a „jelent”, és nincsenek vele reális kapcsolatban, alapjában téves. Az anarcho-kommunisták Ukrajnában (vagy ahogy önök, bolsevik-kommunisták nevezik: Oroszország déli részében) már éppen elég tanújelét adták annak, hogy mennyire kötődnek a jelenhez. A forradalmi ukrán falunak az Ukrán Központi Rada ellen vívott harca az anarcho-kommunisták és részben az eszerek (akiket, igaz, egészen másfajta célok vezettek a Rada ellen, mint minket) eszmei irányítása alatt folyt. A maguk bolsevikjei közül szinte egyet sem találunk a falvakban, vagy ha mégis, a befolyásuk jelentéktelen. Hiszen az Ukrajnában megalakult mezőgazdasági kommunák és ártyelek szinte kivétel nélkül az anarcho-kommunisták kezdeményezésére szerveződtek. Ukrajna dolgozó népének a belső fegyveres ellenforradalom és a német-osztrák-magyar expedíciós csapatok által képviselt külső ellenforradalom elleni harca kizárólag az anarcho-kommunisták eszmei és szervezeti irányítása alatt vette kezdetét. Kétségtelen, az önök pártérdekei nem teszik lehetővé ennek elismerését, de ezek megcáfolhatatlan tények. Úgy gondolom, önök jól ismerik az ukrajnai forradalmi csapatok számát és harckészségét. Bizonyára nem véletlenül hangsúlyozzák azt a forradalmi bátorságot, amellyel ezek a csapatok olyan hősiesen védelmezik a mi közös vívmányainkat. Ezeknek több mint a fele anarchista zászlók alatt harcolt. Hiszen ezeknek a csapatoknak a parancsnokai – Mokrouszov, M. Nyikiforova, Cserednyak, Garin, Csernyak, Lunyev és még sokáig sorolhatnám – mind anarcho-kommunisták. És még magamról és arról a csapatról nem is beszéltem, amelyikhez tartozom. Vagy azokról a forradalmi rajokról és szabadcsapatokról, amelyeket mi szerveztünk meg, és amelyek bizonyára nem ismeretlenek az önök legfelső vörösgárdista parancsnoksága előtt sem. Mindez elég meggyőzően bizonyítja azt, hogy mennyire téves az állítása, Lenin elvtárs, hogy mi, anarcho-kommunisták gyengék és szánalomra méltók vagyunk a „jelenben”, a „jövőről” pedig sokat szeretünk fantáziálni. Amit az előbb elmondtam, az kétségtelenül igaz, és pont az ellenkezőjét bizonyítja, mint az ön végkövetkeztetése. Mindenki előtt világossá teszi, hogy mi, anarcho-kommunisták minden idegszálunkkal a jelenhez kötődünk, benne dolgozunk, és éppen ezért a jelenben keressük a jövő felé vezető utat, amellyel igaz, komolyan foglalkozunk.

Lenin tanácstalanul széttárta a karját:

Lehet, hogy tévedek…

Igen, igen, ön, Lenin elvtárs, kegyetlenül elítél bennünket, anarcho-kommunistákat, csupán azért – én legalábbis így gondolom –, mert rosszul tájékoztatták az ukrajnai eseményekről és a mi ezekben játszott szerepünkről.

Lehetséges. Én ezt nem tagadom. Mindenki tévedhet, különösen olyan helyzetben, mint amilyenben jelenleg mi vagyunk – erősítette meg Lenin. Látta, hogy eléggé felizgattam magam, ezért megpróbált atyáskodva megnyugtatni, és mesterien másra terelte a szót.”

Lenin és Mahno ebben a beszélgetésben egyetértett abban, hogy a jövő fogja megmutatni, melyik forradalmi koncepció a hatékonyabb. Mahno meg volt győződve róla a Leninnel folytatott szinte elvtársias beszélgetés után, hogy a bolsevikokkal való békés versenyben fog majd kiderülni: melyik eszme az életképesebb. A valóság azonban, mint azt a „Vörös Hadseregnek” a mahnovisták elleni brutális és alattomos támadásai nemsokára ékesen bizonyították, nem volt ilyen idilli. Persze tegyük hozzá, hogy a bolsevik párt történetében nem ritka ez a fajta „altató” taktika. És nem Mahno volt az egyetlen, aki felült neki.

Mahno egy koffernyi illegális propagandaanyaggal tért vissza – a bolsevikok segítségével – Ukrajnába. Hajszálon múlott, hogy utazása közben nem lőtték le a németek. Guljajpoljében rettenetes hír várta: a megszállók az ő híre miatt agyonlőtték teljesen rokkant bátyját, és házát felgyújtották. Ekkor kezdődött meg hároméves elkeseredett harca a bel- és külföldi ellenforradalmi csapatok ellen. Ebben a harcban mutatkozott meg igazán Mahno szerepe: egyrészről a gerillataktika virtuóza, aki mindig más módon okoz vészes meglepetést az ellenségnek, másrészt a forradalmár szervező, a kommunista társadalom kísérleti laboratóriumának munkása. Inkább érzelmileg volt forradalmár, nem volt kimagasló teoretikus.[4] A gyakorlatban azonban osztályöntudatára (na meg osztálygyűlöletére) hallgatva többnyire helytálló döntéseket hozott. Szemben azzal a mocskos rágalomhadjárattal, amit a sztálinista és nyugati történetírás összehordott róla, hogy rablóvezér image-ét megteremtsék, viszonylag „szerény”, bár semmiképpen sem aszketikus életet élt. Néha napokat töltött nyeregben, és 20 órákat dolgozott: mint bárki más a mahnovscsina harcosai közül. Felrúgta ugyanakkor a polgári viselkedés normáit: propagálta és gyakorolta a szabad szerelmet. Ezt persze aztán minden ellensége, mindenekelőtt a bolsevikok állandóan a szemére hányták. Mahno nem is lehetett rendes forradalmár, hiszen „kicsapongó életet élt”. A kor bolsevik ideálja ugyanis a rettenthetetlen forradalmár volt, aki példás házasságban él kissé ugyan ostobácska, de lelkes feleségével. A példát talán éppen Lenin és Krupszkaja kapcsolata szolgáltatta? Persze nem erről van szó. A bolsevik prüdéria jól megmutatta, hogy a bolsevik forradalmiság alapvetően polgári pályákon mozgott, és evvel a szinte biedermeier családideállal is elsősorban az elnyomott – és mégsem olyan nagyon „buta” – bolsevik nők (mindenekelőtt Kollontáj vagy éppen Krupszkaja, de másrészről pl. Luxemburg és Zetkin is) próbáltak meg szakítani, nem a férfiak.[5]

Más források arról számoltak be, hogy Mahno alkoholista volt. Bár ezt több kortársa cáfolja, de maga Mahno valóban panaszolja azt, hogy voltak időszakok, amikor sokat ivott. Mindig próbált azonban ez ellen harcolni magában, többé-kevésbé eredményesen (később az emigrációban alkoholizmusa elhatalmasodott rajta). Ennek a brosúrának persze nem az a szerepe, hogy kiderítse, ivott-e Mahno vagy sem. Ez teljesen érdektelen, és aki makulátlan hősöket akar hús-vér emberek helyett, az olvassa a bolsevik történészek Leninről és Sztálinról szóló ódáit (erről szegény Lenin nem tehet) vagy a Szentek Életét… Az a tény, hogy Mahno gyakran nézett a pohár fenekére, semmivel sem teszi őt kevésbé fontos harcossá. Alkoholizmusának boncolgatása rokon azokkal a felháborodott kommentárokkal, amelyek a forradalmi fosztogatásokról, az italraktárak feltöréséről stb. számolnak be. A forradalom azonban nem babazsúr, hanem „az elnyomottak fesztiválja”, akik a tulajdont tagadva eksztatikusan adják meg maguknak azt, amiről addig csak álmodozhattak. Nem az alkoholizmust dicsőítjük itt, ami csak egy a burzsoázia által nyújtott lehetőségekből az „élet” (mármint amit ők annak neveznek) elviselésére. Inkább az aszketizmussal szállunk szembe, amely nem más, mint a valódi emberi élet minden lehetőségének idealista tagadása. Történetünk szempontjából pedig különösen azt nem szabad elfelejtenünk, hogy bár kulcsszerepet játszott az eseményekben, de számtalan ismeretlen nevű proletár éppen olyan önfeláldozóan harcolt a forradalomért, mint Nyesztor Mahno. És sokan közülük nyilván ittak is…

A mahnovisták nyitottak voltak minden új kezdeményezésre, ami a proletárok felől érkezett, hiszen ők maguk voltak a forradalmi proletariátus. Tökéletesen megtestesítették a harcra kelt proletariátust, amely forradalmi diktatúrát gyakorol az ellenforradalom felett. Nem akartak államot, irányítást, hatalmat: az ellenség elpusztítását akarták, a kizsákmányolás lerombolását. Mahno többször hangoztatta, hogy ők nem akarják a régi hatalmat újjal felváltani, ami parancsol és tanácsokat oszt majd a tömegeknek. A mahnovisták célja a forradalom kiterjesztése volt, és a forradalmi diktatúra törvényszerűségeinek mind ők, mind maga Mahno maradéktalanul alávetették magukat.

Mahno többször súlyosan megsérült a harcok során, tífuszt is kapott. Több merényletet kíséreltek meg ellene. A harc közben ő, az egykori analfabéta autodidakta sohasem felejtkezett el a „műveltség”, a forradalmi tudás fontosságáról. A mahnovscsina iskolái, melyek párjukat ritkították, az antiautoriter pedagógia tolsztoji-ferreri vonalát követték és – ami fontos – militarizálták.

Mahno ott volt mindenütt, és nem volt ott sehol sem. Hol itt, hol ott bukkant fel a felkelés területén, hogy döntéseivel, tanácsaival szervezze a közös harcot.

Politikailag széles látóköre sokkal többé tette őt, mint hogy csupán egy „anarchista Robin Hoodot” lássunk benne.

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Fontos dolog látni, hogy a szakszervezetek a kapitalizmus elidegeníthetetlen részei. Forradalmi szakszervezet éppen úgy nem létezik és nem is létezett, mint forradalmi rendőrség vagy forradalmi egyház. A szakszervezetek a tőke szervezetei a bérmunka jobb megszervezésére, és többek között arra szolgál(ná)nak, hogy az egyes kapitalisták érdekei ne veszélyeztethessék az össztőkés érdekeket, végső soron a kapitalizmus működését. Ezt persze a tőke képtelen biztosítani, de igyekszik. Más kérdés azonban, hogy voltak és lesznek olyan proletár harci szervezetek, amelyek, bár programjuk – a tőke, az állam stb. lerombolása – antagonisztikusan szemben áll a szakszervezetek céljaival, magukat mégis így nevezik meg. Ez mindig annak a jele, hogy a proletariátus adott gyakorlata mellett lemaradt a „tudati” tisztázás. Ez, amennyiben a mozgalom nem haladja túl korlátait – habár a valódi gyakorlat mellett a „zászló” másodlagos szerepet játszik –, végül visszahathat az összmozgalomra magára, és így végső soron a tőkét segíti a viszonyok restaurálásában. Nem véletlen, hogy a kapitalista ideológusok (a látszólag szakszervezet-ellenesek is) minden erejükkel azon vannak, hogy a szakszervezeteket mint a „proletariátus harcának konkrét eredményeit” ábrázolják.

 

[2] Csak érintőlegesen megemlítjük, hogy Kropotkin anarcho-kommunizmusa már akkor sokban különbözik a Mahno által képviselt anarcho-kommunizmustól. Kropotkin és követői számára a „kommunista” jelző csupán annyit jelentett, hogy az elképzelt ideálokat egy kölcsönös segítségen és szolidaritáson alapuló, mutualista közösség által vélték megvalósíthatónak. Hozzáállásuk alapvetően idealista volt, amennyiben a forradalmat végső soron emancipatorikus, tudati aktusként képzelték el. Maga Kropotkin, aki kétségtelenül igen fontos forradalmi militáns volt (minden ellentmondásossága ellenére), pl. az első világháború idején eljutott a „kisebbik rossz” ideológiájához, következésképpen a honvédő állásponthoz. Mahno és követői számára az anarcho-kommunizmus kommunista gyakorlatot jelent, amely tagadja az államot. Ez persze tautológia: a kommunizmus alapvetően tagadja az államot. Azonban abban az időben, amikor a „kommunizmusként” jelentkező és magát ilyen néven elfogadtató szociáldemokrácia az állam erősítésébe fogott, szükségessé vált egy ilyen megkülönböztetés.

 

[3] Ez a kérdés éppen Lenintől meglehetősen cinikusan hangzik. Hiszen a szinte teljes bolsevik Központi Bizottsággal szemben személyesen vitte keresztül a breszt-litovszki béke aláírását, amely Ukrajnát kiszolgáltatta a megszálló csapatoknak.

 

[4] Saját írásaiban ezt kissé túl is hangsúlyozza („én csak egy egyszerű paraszt vagyok” stb.). Ez azért ennyire nem volt igaz, és az oka minden bizonnyal Mahno értelmiség-ellenessége.

 

[5] Amit a sztálinista történetírás Mahnónál „kicsapongásnak” vagy „poligámiának” nevez, azt Leninnél – híres viszonya Inessa Armanddal – egyszerűen elhallgatja. A Lenin-hagiográfiák szerzői nem használhatták fel ezt a mozzanatot, ennek köszönhetően a forradalmár Armand jórészt egyszerűen kimarad a történelemből. Bár Lenin nemi élete számunkra igazán huszadrangú kérdés, de jellemző képet ad a burzsoá családideál (benne a „szerető” mint burzsoá feloldás) és a proletár elvtársiasság antagonizmusáról.

 

 

4. A partizán-taktika

 

A felkelő csapatok célja nem a honvédelem volt, hanem az, hogy a városokban és a falvakban biztosíthassák az agitáció és a szervezkedés feltételeit. Erre a célra tökéletesen megfelelt az itt-ott rajtaütésszerűen felbukkanó és lecsapó partizánalakulat, amelyben az egyéni és kölcsönös felelősségérzeten, szolidaritáson és a közös cél tudatán alapuló új, centralizált forradalmi haderő kialakulása is természetesebben ment végbe. Az ellenség azonban meglehetősen erős volt. Ez egyrészt a hetman parancsnoksága alatt álló ukrán „vartából”, egy nacionalista érzelmű seregből állt, másrészt ide tartoztak a német és osztrák megszálló alakulatok, valamint a magyar különítmények, amelyek különleges, kirívó kegyetlenségükkel szereztek hírt maguknak. A mahnovisták felléptek az ellenük agitáló és harcoló nagy- és középbirtokosok, papok, műhelytulajdonosok ellen is, akik nem akartak belenyugodni kiváltságaik elveszítésébe. Az ukrán parasztok többnyire már kisgyermek koruk óta remekül lovagoltak, és a partizáncsapatok akár napi 200 kilométert (!) is képesek voltak megtenni. Gyalogságukat gyors, könnyű szekereken (tacsankákon) szállították, és ennek a mozgékonyságnak köszönhették, hogy támadásuk többnyire váratlan volt és eredményes a túlerőben lévő, jobban felszerelt ellenséggel szemben is. Ezt a hadviselési technikát, amelyet Mahno állítólag a huszita harcokról szóló művek olvasásakor alakított ki, átvette tőle a „vörös” 1. Lovashadsereg is, amelyet Bugyonnij vezetett, gyakran éppen a mahnovscsina ellen. Iszaak Babel így ír erről méltán híres könyvében, a Lovashadseregben:

A testvérháború szeszélye folytán a pópai meg a közönséges hivatalnoki bricska fenyegető és mozgékony harceszközzé lépett elő, új hadászatot és harcászatot teremtett, eltorzította a háború megszokott ábrázatát, megszülte a tacsanka hőseit és a tacsanka lángelméit. Mahno, akit megfojtottunk, ilyen volt: a tacsankát tette meg titokzatos és furfangos stratégiája tengelyének. Ilyen volt ez a Mahno, aki megszüntette a gyalogságot, a tüzérséget, sőt, a lovasságot is, és ezek helyett az ormótlan és nehézkes fegyvernemek helyett háromszáz géppuskát erősített a bricskákra. Ilyen fickó volt ez a Mahno, sokoldalú, akár a természet. Csatarendbe felfejlődő szénásszekerek városokat vesznek be. Lakodalmas szekérmenet érkezik a járási Végrehajtó Bizottság épülete elé, hirtelen össztüzet nyit, és a nyápic kis pópa az anarchizmus fekete zászlaját lengetve követeli, hogy a helyi hatalom adja ki a burzsujokat, adja ki a proletárokat, adjon bort, és szolgáltasson muzsikát.”

Fontos szerepet játszott még a lázadók sikereiben helyismeretük is, de a legfontosabb az volt, hogy a helyi lakosság támogatását élvezték akcióikban – mivel tulajdonképpen ők maguk voltak a helyi lakosság.

A mahnovisták rajtaütései nemegyszer vakmerőek voltak: hol egy városi politikai nagygyűlésen jelentek meg, amit a hetman rendezett, hol hátulról lovagoltak be az ellenséges tüzérségi állásokba. Mahno és emberei többször is elvegyültek ál-egyenruhában a hetman katonái között, és felszólították a katonákat, hogy azonnal lovagoljanak velük, és fogják el a veszélyes Mahnót, akit nem messze már bekerítettek. Ezzel a csellel aztán rengeteg foglyot sikerült ejteni, hiszen Mahno fejére a hetman és a megszállók csillagászati összegű vérdíjat, ötszázezer rubelt tűztek ki. Gyakran törtek be a német hadállásokba is, ahol a katonákat néhány percig sakkban tartva összegyűjtötték a fegyvereket, és német nyelvű agitációs iratokat és röpcédulákat hátrahagyva távoztak.

A harc mindkét oldalon kíméletlen volt. A megszállók és hazai segítőik mindenkit legyilkoltak, akiről csak akár a gyanú is felmerült, hogy köze van a mahnovscsinához. Egész falvakat irtottak ki így. Ugyanakkor Mahno és emberei sem kegyelmeztek az ellenséges tiszteknek, földbirtokosoknak, akik közül sokat kegyetlenül megkínoztak. Az évszázados elnyomattatás és megaláztatás némileg érthető reakciója volt ez, a felegyenesedő nép veszett dühe a kizsákmányolók ellen: a tömény osztálygyűlölet. A közkatonákat azonban újra szabadon engedték azzal, hogy térjenek vissza „hazájukba”, és az ottani proletariátust tudósítsák az ukrajnai társadalmi háborúról, propagálják a forradalmat. Útravalóul ellátták őket propagandaanyaggal, politikai irodalommal, gyakran némi pénzzel is. Ez az eljárás naivnak tűnhet, hiszen volt olyan katona, akit a mahnovisták négyszer-ötször is elfogtak. Ez nem ritkán egyszerűen azon múlott, hogy az elengedett katonákat saját katonai rendőrségük elfogta, és újra besorozta. De még ha nyilván sokan a seggüket törölték is ki a mahnovista propagandával, akadtak olyan katonák, akik otthon vagy saját egységeiknél valóban forradalmi propagandába kezdtek. Az osztrák egységek parancsnokainak jelentései egyre növekvő nyugtalanságról, és kommunista agitációról panaszkodtak. Természetesen a dolog relatíve alacsony hatásfoka a mahnovistákat nem késztette módszerük megváltoztatására. Nem hivatásos katonák voltak, alávetve egy abszurd parancsoló-mechanizmusnak, hanem munkások és parasztok, lázadó proletárok: az elfogott katonák osztálytestvérei. Nem voltak hajlandóak a rájuk kényszerített kegyetlen harcban harcuk emberi céljáról megfeledkezni. Csak az osztályellenséget likvidálták, vele azonban nemigen tétováztak. Ha valaki az elvont anarchista ideálokat kívánná számon kérni a mahnovscsina háborús cselekedetein, és azt mondja, hogy a tisztek és földbirtokosok likvidálása „bűn” volt, annak azt válaszolhatjuk, hogy ez így igaz. Ebben a társadalomban mindig az a bűnös, aki fel akarja forgatni a viszonyokat, aki nem fogja be a pofáját, aki nem akarja tűrni a kizsákmányolást, a nyomort, a megaláztatást. És a jó állampolgárok, meg az „igyéjnij” anarchisták[1] mindig megkapják az állam elnéző mosolyát. Az állam szempontjából a tökéletes anarchista melegházi virág, különleges primőráru: nem veszélyes, sőt látványos, remek szelep a társadalom valagán. Mahno és emberei nem ilyen remek szalonanarchisták voltak, hanem osztályharcosok, akik nem sokat törődtek a humanizmus polgári jelszavaival.

Nem Mahno seregei voltak az egyedüliek, amelyek ebben az időben gerilla-módszerek szerint tevékenykedtek Ukrajna területén. Éppen ilyen spontán összeverődött, önszerveződő csapatok voltak Bergyanszk körzetében Kurilenko vezetésével, valamint Scsusz és Petrenko-Platonov csapatai Dibrivszki, illetve Kisenszki körül. Sikeres működésüket szintén az biztosította, hogy tagjaik paraszti származásúak voltak, akik fenntartották az állandó kapcsolatot a helybeliekkel. A legtöbb partizán nappal békés parasztként a földeken dolgozott, és csak éjszaka fogtak össze a közös akciókban, hogy reggel megint törvénytudóan munkába álljanak. Azok a parasztok, akik nem fegyverrel harcoltak, a felkelők ellátásáról, szállításáról és elrejtéséről gondoskodtak, tájékoztatták a partizánokat az ellenséges hadmozdulatokról stb. Nap mint nap ők is kockára tették az életüket, hiszen a partizánokkal való együttműködés minden formájának büntetése csak egy lehetett: a halál. Az a tény, hogy a kegyetlen megtorlás ellenére a parasztok mégis magától értetődően támogatták a partizánokat, jól mutatja a helyzetük reménytelenségét, azt, hogy csakis saját forradalmuk győzelmében bízhattak.

A mahnovista sereg legfontosabb alapelvei közé tartozott a szigorú önkéntesség. Soha nem alkalmaztak a területen hadkötelezettséget vagy kényszersorozást. De erre nem is lett volna szükségük: annyi önkéntes jelentkezett, hogy időnként a jelentkezők 90%-át kellett fegyverhiány miatt elküldeni. Számos frontszakaszon a parasztok leváltották fegyvereikről a fáradt harcosokat, és ők tartották az állásokat, amíg azok pihentek. Nem is lehetett volna a forradalmi harcot másként megvívni, mint tudatos, önkéntes harcosokkal. Az erőszakkal besorozott katona csak félelemből engedelmeskedik, és jól tudja, hogy saját tisztje a legfőbb ellensége. A mahnovscsina haderejében a vezetők (a Legfőbb Haditanács és a csoportfelelősök) kiválasztása hozzáértésükön és társaik bizalmán alapult. Vezetők és „közkatonák” egyaránt tudták, hogy saját magukért harcolnak, nem a gyűlölt gazdagok érdekeiért, vagy valamilyen politikai elit uralmáért. Ebben rejlik a centralizált gerilla-milícia abszolút felsőbbrendűsége a reguláris hadseregek felett.[2] Nem kétséges, hogy ha a mahnovscsina rendelkezik megfelelő mennyiségű fegyverrel, akkor a „vörös” és fehér burzsoázia sokáig emlegette volna az Ukrajnában kapott leckét…

Mind a szovjet, mind a polgári történetírás[3] fosztogató banditáknak állította be a mahnovistákat. Ez azonban értelmetlen: a körzet minden falujából és városából tartoztak emberek a csapatokba, és a partizánokban erősen élt annak a tudata, hogy ők nem más, mint a felfegyverzett nép. Nem fosztogattak saját maguktól. Tény azonban, hogy a nagybirtokoknak, egyházi földeknek, udvarházaknak nem volt kegyelem: a mahnovisták visszavették azt a kizsákmányolóktól, amit azok a nép véréből és verítékéből összeharácsoltak maguknak. A másik dolog, amely a bandita-sztorihoz alapot szolgáltatott, az nem más, mint a mahnovisták kinézete, viselkedése. Annak, aki a reguláris csapatok fegyelméhez szokott, meglepő látvány lehetett a mahnovista osztag, ahol nem volt egyenruha, tisztelgés, a csoportvezetőt csak akció közben lehetett megkülönböztetni a többiektől, minden feladatra más vezetőt találtak, és nem volt halkszavú alázat a katonák között. Persze egy jól nevelt történész ebből, és abból, hogy kifejezetten károsak voltak a gazdagok egészségére, rögtön levonta a következtetést: banditák. Természetesen kilengések, tévedések mindig akadtak: az azonban csak növeli a galamblelkű historikusok elszörnyedését, hogy a mahnovisták saját soraikon belül is kíméletlenül leszámoltak az ellenséges tendenciákkal. Ha valaki véletlenül hibázott, akkor nem büntették, hiszen annak nem lett volna értelme. De ha valakire rábizonyosodott, hogy tudatosan követett el olyat, amit a csapat tagjai bűnnek tartottak, akkor nem sokat teketóriáztak vele. Ez a hozzáállás jellemezte a mahnovscsinát az Ukrajnában oly elterjedt antiszemita megnyilvánulásokkal szemben is. Bár tény, hogy voltak ilyen jellegű fosztogatások, és a felkelők soraiban harcoló ukrán parasztok között voltak antiszemita érzelműek, a mahnovisták köreiben szervezett pogromokra soha sem került sor. Az, hogy az önfenntartó célú rekvirálásoknak zsidók is áldozatai voltak, természetes. De az antiszemita propagandát és az ilyen célú fosztogatást a felkelő hadsereg szigorúan, statáriális halállal büntette. Maga Mahno több kiáltványában is leszögezte, hogy a proletariátus elnyomói ellen folyik a harc, nemzetre való tekintet nélkül.

Ez a fajta hadviselés igen ütőképes volt, amire sokan azt mondják: hogyan lehet úgy harcolni, ha nincs egy biztos tekintély, akinek a parancsait mindenki gondolkodás nélkül köteles teljesíteni? Hogy lehetséges a harc, ha a katonák csata közben vitatkoznak? Nos, természetesen a mahnovisták nem csata közben, hanem csata előtt vitatkoztak, és amit ott, közös konszenzus alapján a legjobb megoldásként elfogadtak, azt hajtották végre. Ez alól nem lehetett kibújni: a közösség, illetve a közösség által kiválasztott felelős döntéseit végrehajtották azok is, akiknek az egyéni véleménye esetleg más volt. A mahnovisták ugyanis anarchisták voltak, tehát kommunisták: a közösségre helyezték a hangsúlyt, amely biztosítja az egyéni kiteljesedést, és nem az egyénre a közösséggel szemben. Nem volt náluk kevésbé individualista közösség, de a harc szükségletei természetesen azt kívánták, hogy az adott pillanatban az utasítások egy pontból jöjjenek, az akciónak legyen egy irányítója. A közösség állandó vitái biztosították, hogy minden akcióra a legrátermettebb irányítót válasszák, akiben mindenki megbízik. Ezenkívül az akcióban részt vevő minden egyes katona tudatában volt az akció teljességének, céljának, annak, hogy mi a fontosabb és mit lehet elhanyagolni. Nem egy elvont parancsot kapott valami általa ismeretlen koncepció kis csavarjaként, hiszen ő maga is részt vett az akció megvitatásában.

Ez a felépítés nemcsak a hadsereget jellemezte, hanem – persze mindig más és más ismérvek alapján – az egész társadalmi működést a házépítéstől a kenyérsütésig. Az öncélú hatalom létrejöttének pedig gátat vetett az az eljárás, hogy minden irányító egy adott feladat végrehajtásáért felelt, és csak ebben a feladatban adhatott ki utasításokat. A feladat végrehajtása után megbízatása automatikusan megszűnt. Ugyanakkor azonban az irányítás nem személyek, egyes egyének kezében összpontosult, hanem a közös cél volt a meghatározó, amelynek az egyes személyek csupán kifejezői voltak. Habár ebben a kérdésben számos demokratikus gyengeség nyilvánult meg, alapvetően a mahnovscsina tendenciája az organikusan, a forradalmi cél által centralizált harci közösség irányába mutatott.

Álljon most itt egy jellemző történet Arsinov könyvéből:

Körülbelül 1918 szeptemberében kapta Mahno társaitól a ’Batkó’ – az ukrajnai forradalmi felkelés általános vezetője (batkó: kb. apácska, főnök) – becenevet. Ez a következőképpen történt: A helyi pomescsikok (földbirtokosok) a nagyobb központokban, a kulákok és a német megszálló hatóságok elhatározták, hogy bármi áron megölik Mahnót és megsemmisítik csapatait. A Mahno elleni döntő küzdelemre a pomescsikok létrehoztak a saját és a kulákok fiaiból egy különleges önkéntes különítményt. Szeptember 30-án ez az osztag a német-osztrák csapatok segítségével, erős katonai posztok felállításával az utakon, sarokba szorította Mahnót Nagy-Mihajlovka térségében. Mahnónak mindössze 30 embere és egyetlen gépfegyvere volt. Nem maradt más lehetősége, mint az ellenséges csapatok között lavírozva-harcolva visszavonulni. A dibrivki erdőhöz érve Mahno rendkívül nehéz helyzetben találta magát. Az ellenség elzárta a visszavonulás minden útját. Az osztaggal lehetetlen lett volna áttörni, de külön-külön menekülni nem volt összeegyeztethető forradalmár önbecsülésükkel. A csapatból senki sem akarta elhagyni a vezetőjét, hogy úgy mentse a bőrét. Némi gondolkodás után két nap múlva úgy döntöttek, hogy visszatérnek Nagy-Mihajlovkába (Dibrivki). Az erdőszélen azonban néhány paraszttal találkoztak, akik figyelmeztetni jöttek őket, hogy Dibrivkiben erős ellenséges csapatok állomásoznak, és hogy menjenek gyorsan inkább valahova máshová. Ez az információ nem állította meg Mahnót és partizánjait. A síró asszonyok nem tudták visszatartani őket, visszaindultak Mihajlovkába. Óvatosan közelítették meg a falut. Mahno néhány társával felderítőként előre ment. Egy hatalmas ellenséges tábort láttak a templom előtti téren, géppuskák tucatjait, több száz hátaslovat és lovasok csoportjait. A parasztoktól megtudták, hogy egy osztrák zászlóalj és a pomescsikok különleges osztaga állomásozik a faluban. Visszavonulásról már nem lehetett szó. Ekkor Mahno szokásos konokságával és határozottságával így szólt társaihoz: ’Nos barátaim! Itt most mindannyiunknak el kell készülnünk a halálra.’ A helyzet nem sok jót ígért, de az emberek határozottak voltak és telve lelkesedéssel. Mind a harmincan csak egy utat láttak maguk előtt, és ez az ellenség, az ezer jól felfegyverzett katona felé vezetett. Mind tudatában voltak annak, hogy a biztos halálba indulnak. Felindultak és izgatottak voltak, de egyikük sem veszítette el a bátorságát.

Ebben a pillanatban az egyik partizán, Scsusz[4] ezekkel a szavakkal fordult Mahnóhoz: ’Ettől a pillanattól fogva te mindannyiunk Batkója leszel és esküszünk, hogy veled együtt fogunk meghalni a felkelők soraiban!’

Ezután az egész csapat megesküdött, hogy soha sem hagyja el a felkelők sorait, és hogy Mahnót az egész forradalmi felkelés általános Batkójának tekintik. Ezek után felkészültek a támadásra. Scsuszt egy 5-7 fős csoporttal kijelölték, hogy oldalról támadja meg az ellenséget. Mahno pedig a többiekkel szemből támadott. A partizánok vad hurrá kiáltással, szablyáikat, puskákat, revolvereiket forgatva az ellenség kellős-közepébe vetették magukat. A rajtaütésnek megdöbbentő hatása volt. A katonák, akik egyáltalán nem számítottak semmiféle támadásra, elveszítették a fejület és pánikszerű menekülésbe kezdtek. Kisebb csoportokban és egyenként mentették a bőrüket, elhagyva a lovakat, a fegyvereket és a géppuskákat. A partizánok nem hagytak időt arra, hogy az ellenség magához térjen, vagy hogy megállapíthassa, hogy mekkora támadás érte, és ellentámadásba menjen át. A felkelők kis csoportokban üldözőbe vették a menekülőket, és teljes vágtában vágták le őket. A pomescsik-különítmény egy része a Volhja folyó felé futott, ahol a parasztok – akik a csata közben csatlakoztak a felkelőkhöz – a vízbe fojtották őket. Az ellenség teljes vereséget szenvedett.

A különböző irányokból összesereglő helyi parasztok és forradalmi felkelő csapatok ünnepelték a hősöket. Mahnót egyhangúan a teljes ukrajnai forradalmi felkelés Batkójának kiáltották ki.”

 

Lábjegyzetek:

 

[1]Szása [Alexander Berkman] oroszul folytatta. Büszke, hogy hallhatja, bajtársait így elismerik – mondta –, de miért vannak anarchisták szovjet börtönökben? »Anarchisták? – szakította félbe Iljics [Lenin]. – Képtelenség! Ki mondott maguknak ilyen meséket, és hogy hihették el azokat? Banditák vannak nálunk börtönben, meg mahnovisták, de nem igyéjnij [eszmei] anarchisták.«” (Emma Goldman: Élem az életem. In: Bozóki-Sükösd (ed.): Anarchizmus. Bp., 1991. p. 402.)

 

[2] Nem meglepő, hogy később a spanyol polgárháborúban is a sztálinisták mindenekelőtt a forradalmi milíciákat akarták felszámolni. Ezek a milíciák önkéntes, önszerveződő egységek voltak, amelyek egyszerre kívántak Franco ellen küzdeni és a társadalmi forradalmat végrehajtani. A sztálinista egységek a kormány közvetlen és Franco közvetett segítségével gyakran fegyverrel oszlatták fel a milíciákat.

 

[3] Persze a szovjet történetírás éppen úgy burzsoá, polgári történetírás, mint a „nyugati”, de számos szempontból eltérnek egymástól. Tulajdonképpen itt két burzsoá történetírói iskoláról van szó.

 

[4] Fjodor Scsusz nagy-mihajlovkai szegényparaszt volt. A cári hadseregben matrózként szolgált, és kezdettől fogva aktívan részt vett az ukrajnai felkelésben. Egy partizáncsapat tagjaként harcolt a német és osztrák-magyar csapatok ellen, majd a mahnovscsinához csatlakozott. Több felelős feladatot is ellátott a közösségben. 1921-ben esett el a bolsevikok kezétől.

 

 

5. A hetman bukása

 

A felkelő mozgalom növekedésével a mahnovscsina számos területet teljesen megtisztított az ellenséges csapatoktól. Sikerült Guljajpolje tartós elfoglalása is. Ezeken a helyeken nyomban gőzerővel kezdtek hozzá a társadalom forradalmi átformálásához.

A hetman hatalma valójában kizárólag a külföldi csapatokon nyugodott. Saját ereje jelentéktelen volt, hiszen az ukránok többsége ellenségesen viszonyult a nacionalista, burzsoá-földesúri vezetéshez, a hetman németbarátságához. A hetman az ukrán paraszt számára a gyújtogatást és kényszertoborzást, a zsidó kiskereskedő számára a pogromokat, a városi értelmiség számára a megaláztatást jelentette, és mindenki szemében a külföldi megszállást reprezentálta. A német és osztrák-magyar parancsnokság közel félmillió katonát állomásoztatott Ukrajna területén.

Ez a haderő azonban már túl volt a világháború rettenetes csatáin, a tisztek önkényeskedésein, a lövészárok borzalmain, az otthonról kapott, megcenzúrázott leveleken, amelyben szeretteik mégis éhínségről és terrorról számoltak be nekik. Ezek a katonák látták, hogy hogyan hal meg egy gránát repeszeitől társuk a kavernákban, és látták a tiszt urak és tábori lelkészek vad tivornyáit a front hátsó vonalaiban. És hallottak az otthoni eseményekről: Németország, Magyarország, Ausztria a forradalom tüzében égett. A csapatok demoralizáltak voltak, vagy inkább rátaláltak saját osztályuk moráljára: az ellenséget már saját tisztjeikben látták. Belefáradtak a háborúba, haza akartak menni, és gyűlöltek mindenkit, aki ennek útjába állt. Termékeny talajra hullott hát köztük a mahnovisták forradalmi agitációja.

1918 végén a német és osztrák-magyar parancsnokság belátta a helyzet tarthatatlanságát: fel kellett adniuk Ukrajnát, mielőtt katonáik között általános forradalmi zendülés tört volna ki. A német hadsereg és a német államrend összeomlani látszott: november 9-én a berlini felkelés hatására II. Vilmos császár lemondott. November 10-én azonban felállt az új, szociáldemokrata kormány, amely nemsokára vérbe fojtotta a proletárfelkelést. A megszálló csapatok kivonulása után a hetman hatalma kártyavárként omlott össze: Szkoropadszkij hetman és a nagybirtokosok Németországba menekültek, csapataikat pedig a mahnovisták és a többi gerilla-egység egy hét alatt felmorzsolták. Kijevben Petljura vezetésével az ukrán nacionalisták ragadták meg a hatalmat, de befolyásuk nem ért még messzire: a mahnovscsina igazgatta ekkor Dél- és Kelet-Ukrajna nagy részét. Petljura azonnal tárgyalásokat kezdett az antanthatalmakkal, akik 1918 őszén már két francia és két görög hadosztályt vezényeltek Ukrajna ellen. Petljura nem volt más, mint Szkoropadszkij hetman – antantbarát kiadásban.

A hetman bukása mindazonáltal igen fontos volt a mahnovscsina számára: egyrészt a rövid átmeneti békeidőben alaposabban figyelhettek oda a társadalmi kérdésekre, és megerősödött a lakosságnak a forradalom erejébe vetett bizalma, másrészt az elvonuló csapatoktól – vakmerő rajtaütésekkel – jelentős mennyiségű modern fegyvert és hadianyagot zsákmányoltak. Még néhány páncélos járművet is szereztek.

 

 

6. A „petljurovscsina”

 

Szkoropadszkij hetman csúfos megfutamodása után Ukrajnában – a mahnovscsinán kívül – két jelentős politikai erő maradt: a bolsevikok és a petjurovisták. Az előbbieket már ismerjük – és még jobban meg fogjuk ismerni őket. A Szemjon Petljura vezette politikai tömörülés a nemzeti burzsoázia egyik irányzatát reprezentálta. Fő céljuk egy független ukrán állam megteremtése, az ország feletti politikai és gazdasági uralom nemzeti kezekben való összpontosítása volt. Példaképüknek a polgári köztársaságot, a francia és svájci államot tekintették, és keresték az alkalmat, hogy a háborúk és forradalmak zűrzavarában mikor lesz alkalmuk kikiáltani Ukrajna leválását az Orosz Birodalomról. A petljurovisták 1917 tavaszán egyszer már kikiáltották az Ukrán Demokratikus Köztársaságot, amelyet az Ukrán Központi Rada vezetett. Ez a Kerenszkij-féle orosz Ideiglenes Kormányhoz hasonló, avval jó kapcsolatokat fenntartó szervezet volt. A Radát 1918 januárjában elűzték a bolsevikok, akik aztán a hetmannak és a központi hatalmaknak adták át a helyüket. Most újra Petljura volt soron. Mint Arsinov írta: „Üstökön ragadták a hatalmat, egyszerűen bevonultak az országba és kijelentették, hogy ők a nemzeti kormány. Erre bizonyítékuk is volt: a szuronyok.”

Időközben Harkov városát az anarchista – de Mahnótól függetlenül működő – Cserednyakov csapatai szabadítják fel, míg Mahno észak felé vonulva elfoglalta a csaplinói, grisinói és szinelnyikovói vasúti csomópontokat, majd nyugat felé, Jekatyerinoszláv irányába fordult. Ekkor találkozott össze először Petljura seregeivel.

A petljurovisták, akik az ország legitim uraiként viselkedtek, úgy gondolták, hogy Mahnót könnyen megnyerhetik a független ukrán nemzetállam eszméjének. Táviratot küldtek neki, amelyben „testvéri egyesülésre” hívták fel őt és csapatait. Mahno válasza nem is késlekedett: „A petljurovscsina a burzsoázia ügye, nekünk semmi közünk hozzá. Ukrajnát a parasztok és munkások munkáján és függetlenségén alapulva kell felépíteni. A népi mahnovscsina és a burzsoá petljurovscsina között nem lehetséges a megegyezés, csak a harc.”

A Dnyeper partján fekvő Jekatyerinoszláv szinte bevehetetlen volt. A forradalmárok több napon át hiába ostromolták. Ekkor érkeztek oda a bolsevik „Vörös Hadsereg” egységei, amelyek Oroszországból dél felé nyomultak előre, és szintén Petljura egységei ellen harcoltak. A bolsevik katonák és a velük lévő alacsonyabb rangú tisztek felkínálták Mahnónak, akit forradalmárként és rátermett hadvezérként ismertek, hogy vonják össze erejüket, és legyen az egységek főparancsnoka. Mahno is úgy gondolta, hogy az anarchista forradalmárok és a bolsevikok között lehetséges az effajta együttműködés. Hiszen – mint később kiderült, csak szóban – a bolsevikok is a társadalmi forradalomért harcolnak, a közös ellenség, a burzsoázia ellen. Semmi kétség, hogy az egyszerű vöröskatonák ekkor még csakugyan így is gondolták. Ők még az első idők lelkes forradalmárai, önkéntesek voltak, de nemsokára a bolsevik hadsereg elfelejtette rövid forradalmi kilengését, és visszaalakult „normális” haderővé: kényszersorozott, arrogáns, tisztcentrikus állami terrorszervvé, amely a terrort elsődlegesen saját tagjai ellen gyakorolja, és célja, hogy a prolikat háborúba hajtsa egy maroknyi elit érdekében.

Mahno tehát megszervezte a közös bolsevik-anarchista támadást a jól megerősített város ellen. Mivel nyilvánvaló volt, hogy közvetlen ostrommal nincs sok esély a győzelemre, ezért cselt eszelt ki. Egy vasúti szerelvényt telerakott katonákkal, és a Dnyeper hídján nyíltan elhaladva azt mondták az őröknek, akik nem tételeztek fel ekkora pofátlanságot, hogy a szerelvény munkásokat szállít a sztrájkoló jekatyerinoszlávi gyárak számára. A vakmerő terv sikerült, az őrök örömmel beengedték a vonatnyi „sztrájktörőt”, hiszen a városban már igencsak akadozott az ellátás. A modern trójai falóból előrontó forradalmárok aztán már pillanatok alatt kézre kerítették a várost.

Ezt a vereséget és a többi – elsősorban a „Vörös Hadseregtől” elszenvedett – csapást a petljurovscsina már nem tudta kiheverni. Csapatait az antant-támogatás gyengülése után erőszakkal besorozott parasztokkal töltötte fel, akik az első adandó alkalommal tömegesen szöktek át a forradalmárokhoz, hogy elnyomóik ellen harcolhassanak. Néhány hét leforgása alatt a petljurovscsina minden ereje felőrlődött, és csak kiszáradt fantomkormányként uralkodott egy nem létező köztársaság felett. Rövid idő alatt az ukrán burzsoázia második hatalmi centrumát is a porba sújtotta a forradalom ereje.

Guljajpoljétól északra hatalmas területek csatlakoztak a mahnovscsinához. A bolsevik felső vezetés ugyanakkor még nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy közvetlen támadást indítson Mahno ellen. A vöröskatonák és az anarchista felkelők között a szolidaritás és a közös harc erős szálai szövődtek. Ezt a „Vörös Hadsereget” nem lehetett volna bevetni tegnapi harcostársai ellen. Új, politikailag megbízható egységeket kellett létrehozni, elterjeszteni köztük a mocskos legendát a „nacionalista, antiszemita bandita” Mahnóról és „bandáiról”. Ez pedig nem ment egyik napról a másikra. A forradalom időt nyert.

 

 

7. Belső építkezés

 

A viszonylagos béke és külső nyugalom rövid időszakát a mahnovisták a felszabadított terület belső társadalmi szerkezetének átalakítására használták fel. Lassan kezdtek felvázolódni az osztálynélküli társadalom első halvány, ellentmondásokkal terhes körvonalai.

A mozgalom általános jellemzőihez tartozott a mély bizalmatlanság minden olyan réteggel szemben, amely nem a saját munkájából élt, hanem valamilyen módon bérmunkát alkalmazott. Ugyanez a bizalmatlanság élt a politikai pártokkal, az államhatalom képviselőivel és tisztviselőivel, az egyház minden képviselőjével szemben. A mahnovisták ellene voltak mindenféle hatalom felépítésének, és a dolgozók teljes önigazgatását kívánták megvalósítani. Olyan parasztkommunák létrehozását propagálták, amelyeket a nagybirtokosoktól elvett földeken a szegényparasztok szövetkezeti társulásai alapítottak meg. Ez az elképzelés hibás volt ugyan, de megfelelt a kommunista és az anarchista mozgalom régi elképzeléseinek, amelyeket a bolsevikok is vallottak addig, míg hatalomra nem kerültek. Ekkor gyorsan köpönyeget fordítottak, és Lenin – saját pártjának legnagyobb megrökönyödésére – átvette a földosztás eszer programját. Ez a program a burzsoá tulajdonosi szemléletet erősítette a parasztságban, ahelyett, hogy a közösségi társadalom felé haladt volna. (A későbbi sztálini kolhozosításnak már persze semmi köze nem volt a közösségi társadalom kialakításához.)

Az első mahnovista parasztkommuna a Pokrovszkoje falu melletti „Rosa Luxemburg Kommuna” volt. A több mint 300 tagot számláló kommuna jóval nagyobb termelékenységet mutatott fel, mint a korábbi nagybirtok, pedig tagjai nem dolgoztak látástól-vakulásig. Ésszerűbben, részben a saját szükségleteiknek, de részben még mindig egy elvont piac igényeinek megfelelően szervezték meg a termelőmunkát. (Az első kommuna egyébként szomorú sorsra jutott: 1919. június 10-én a bevonuló bolsevikok porrá égették, tagjai közül sokakat lemészároltak.) A Rosa Luxemburg Kommuna megalakulása után rohamosan terjedt a kommunamozgalom. A létrejövő közösségek már gyakran csak számot kaptak, hiszen minden kedvelt név foglalt volt: a tagok úgy döntöttek, a néven ráérnek később is gondolkozni. Ezeket a szövetkezeteket általában a földtelen muzsikok hozták létre.

Hasonló elven vezették a városokban az ipari termelést a munkások gyári kommunái. Az ipari és mezőgazdasági kommunák közötti cserében kiiktatták a pénzt. Minden kommuna a szükségletének megfelelő mennyiségű javat kívánt beszerezni, és a többiek szükségleteit ellátni. Ezt barter-cserében oldották meg, vagyis továbbra is az árucikkekben felhalmozott emberi munkát, a csereértéket hagyva meg alapul. A pénz, a bérmunka, a kizsákmányolás – némileg átfestve – az ablakon bújt vissza, miután az ajtón kidobták. Itt látszik, hogy a burzsoá „anarchizmus” elvei milyen mély nyomot hagytak még ezekben a forradalmi lázadókban is. A proletárok lerombolták a burzsoázia politikai struktúráit, kezükbe kerítették a hatalmat – és nem tudtak vele mit kezdeni. Amíg az állam látható formáiról volt szó, nem hezitáltak, de értetlenül álltak az érték diktatúrája – minden állam alapja – előtt. Az értéktermelést nem lerombolni, hanem – meglehetősen ellentmondásos módon – másként igazgatni akarták. A mahnovisták megállították a kapitalista gazdaság szétesését, és újra erőt adtak ennek a gazdaságnak azzal, hogy „demokratikusabban” próbálták azt megszervezni. A proletárok számára lehetővé tették önmaguk kizsákmányolását, nem látva be, hogy a tőke absztrakt törvényei erre a formára éppen úgy érvényesek, mint az azt megelőzőre. Most a proletárok maguk szervezhették meg saját kizsákmányolásukat. Nem szervezték meg a proletariátus diktatúráját a termelés és a piac törvényei ellen. Nem szervezték meg a termelés centralizálását az emberi szükségletek kielégítésére, vagyis a profit ellen. Ez a szükséges munkamennyiség azonnali drasztikus csökkentését tette volna lehetővé mindazon termelés megszüntetésével, amely szükségtelen a közösség számára.

Az élet minden területén folyt az átszervezés munkája. Minden döntést az érdekeltek közösen hoztak és vitattak meg. Ha kellett, a végrehajtásra felelőst neveztek ki, aki a konkrét feladat elvégzését irányította. A felelős bármikor visszahívható volt, ha az érdekeltek gyűlése úgy találta, hogy feladatára nem alkalmas. Ezt nem többségi szavazással, hanem konszenzussal döntötték el. A mahnovisták csak akkor avatkoztak közbe, ha valamilyen ellenforradalmi lépés veszélye állt fenn: ekkor – helyesen értelmezve az anarchista elméletet – forradalmi diktatórikus döntések meghozatalától sem riadtak vissza. A magasabb szintű döntéseket a kommunák vagy a bizottságok kongresszusain hozták. Kórházakat alapítottak, és hozzákezdtek, hogy az egyház népbutító oktatási rendszere helyett új oktatást fejlesszenek ki. Ebben az oktatási rendszerben a moszkvai és a petrográdi értelmiségi anarchista militánsok vezetésével megpróbálták a 19. századi nagy anarchista pedagógus, Francisco Ferrer elképzeléseit a gyakorlatba átültetni.[1]

Bezárták a templomokat (amelyekben magtárakat, iskolákat stb. rendeztek be), lerombolták a börtönöket. Elégették a telekkönyvi nyilvántartásokat, a tulajdoni lapokat és az adóíveket, hogy ezzel is megnehezítsék az esetlegesen győztes ellenforradalom restaurációs munkáját. Nyomdákat szerveztek, amelyek ontották magukból a könyveket, agitációs anyagot, brosúrákat. Marxot éppen úgy kiadták, mint Kropotkint, Shakespeare-t éppen úgy, mint a lapostetű elleni védekezésről szóló kis füzetkét. (Ebben hasonlítottak a korai bolsevik könyvkiadáshoz, amikor még az őszinte forradalmi szellemet nem torzította el a féktelen hatalomvágy és etatizmus.) Különleges színfoltot képviseltek a parasztszínházak, amelyek a népi színjátszókból spontán módon jöttek létre, és a forradalmi szellemet ötvözték a paraszti hagyományokkal. Hasonló folyamatok Szovjet-Oroszországban is lejátszódtak, és még inkább az 1936-38-as években a spanyol parasztkommunákban. Az emberek, anélkül hogy elméletileg tudták volna, mit csinálnak, megvalósították az anarchista-kommunista gondolkodók elméleteit. Talán ez volt a mahnovscsina legfontosabb – és egyben legellentmondásosabb – fejezete, de sajnos erről maradt fenn a legkevesebb adat és dokumentum. Leginkább még mindig a kortársak beszámolóira vagyunk utalva, bár ezek többnyire pontatlanok és elfogultak. Pontos számok és adatok nem maradtak fenn. Akkor a mahnovisták nem értek rá ilyen feljegyzésekkel foglalkozni, meg nem is vonzódtak túlságosan a számokhoz és a kimutatásokhoz. Később pedig a bevonuló bolsevikok mindent földúltak és elpusztítottak.

Persze erős túlzás lenne azt állítani, hogy 1918-ban Ukrajnában mindenkiben fennen lobogott az anarchista kommunizmus szelleme. Nyugodtan kijelenthetjük azonban, hogy ez volt a korszellem domináns irányzata. A felsőbb rétegeket kiirtották vagy elmenekültek; de a korábbi középbirtokosok, egy-két legénnyel dolgozó mesterek, kulákok között is sokan ellenségesen viszonyultak a mahnovscsinához. Ezek azonban ekkor még meglapultak, és sunyin kivártak vagy jó képet vágtak a dologhoz.

Mind a csapatokon, mind a parasztokon és munkásokon belül nagy erőfeszítéseket tettek az analfabétizmus felszámolására. A mahnovisták öntudatos forradalmárként nagy fontosságot tulajdonítottak az elméletnek, a propagandának. Szinte mindenki, aki megtanult valamelyest írni-olvasni, maga is tanítóvá vált. Így vált érezhetővé a mahnovscsina egyik problémája: az, hogy soraiban igen kevés értelmiségi működött. Ennek két oka volt: egyrészt az oroszországi anarchisták nagy része a bolsevikok vagy a fehérek börtöneiben ült (vagy elestek a fehérek elleni csatákban, netán kivégezték őket), másrészt sokan elhitték a bolsevik és fehér újságok propagandáját a „bandita Mahnóról” – arról a banditáról, akit nemrég Jekatyerinoszlávnál még a „Vörös Hadsereg” ottani egységeinek vezetésével bíztak meg.

Azonban néhányan mégis eljutottak Ukrajnába. A kijevi és harkovi anarchista csoportok tagjai, férfiak és nők egy csoportban verekedték át magukat az ellenségen, hogy Mahnóhoz eljussanak. Közöttük volt Arsinov is. Belőlük alakult meg a Kulturális és Felvilágosítási Csoport, amely a felnőttoktatást szervezte, és kiadta a „Nabat” (Vészharang) című „mahnovista kormánylapot”.

A mahnovscsina legfelső tanácskozó és döntéshozó szerve a Parasztok, Munkások és Felkelők Területi Kongresszusa volt. Ebben a harcosok és dolgozók ezrei vettek részt, a guljajpoljei színházban, vagy ha az kicsinek bizonyult, a szabad ég alatt ülésezve. Együtt vitatták meg a felmerült problémákat, és hozták meg közös döntéseiket. Itt bízták meg a felelősöket, ha erre szükség volt. A problémák megvitatásában és a döntéshozatalban minden érintett részt vehetett.

Az első Területi Kongresszust 1919. január 23-án tartották Nagy-Mihajlovkában. Mindössze három ízben ült azonban össze a teljes kongresszus: a viszonylagos béke időszaka a végéhez közeledett. A kongresszusnak egyre inkább katonai kérdésekkel kellett foglalkoznia, hiszen a határokon feltűntek Gyenyikin tábornok fehér ellenforradalmárai.

A Területi Kongresszusnak Mahno és csapatai is alá voltak rendelve. Az utasításokat adhatott, javaslatokat terjeszthetett elő és kritikát gyakorolhatott felettük, és ezt a gyakorlatban is megtette. A kongresszus a feladatok végrehajtásával mindig egy adott szovjetet bízott meg, pl. a Hadügyi vagy a Közlekedési Szovjetet. Ezek a szervek voltak kötelesek a lakosság akaratát, a kongresszus döntését végrehajtani. Nem voltak azonban jogosultak önálló döntésre, és a kongresszus azonnal feloszlatta őket, ha a feladatot nem tudták végrehajtani, vagy olyan utasítást adtak, amiről a kongresszusi határozatban nem volt szó.

Ezt a működést a háborús helyzet persze módosította, és a mahnovisták a harcban kénytelenek voltak visszatérni a gyorsabb döntési módszerekhez.

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Francisco Ferrer y Guardía (1859-1909) anarchista pedagógus. 1901-ben megnyitja a barcelonai Escuela Modernát, ahol az anarchizmus elveit követő nevelést valósít meg. Az iskolások Kropotkin, Malatesta, Reclus könyveit használták a társadalom megértéséhez. Az egyház az iskolát bezáratja. Ferrer kapcsolatba kerül a terroristákkal, majd 1909-ben a barcelonai munkásfelkelésben játszott szerepéért – a nemzetközi tiltakozás ellenére – kivégzik. Magyar nyelvű irodalom: Avrich, Paul: Ferrer vértanúsága. In: Bozóki-Sükösd (ed.): Anarchizmus. Bp., 1991. Fontos azonban látni, hogy Ferrer módszerei – bár szimpatikusabb formában – csupán a hagyományos oktatás reformját képviselik, olyan oktatásét, ahol a tanulás-tanítás folyamata és a valóság között továbbra is éles határvonal húzódik. Az oktatás továbbra is alapvetően ideologikus maradt.

 

 

8. Gyenyikin

 

Közismert tény, hogy a cárizmust az 1917-es forradalom nem söpörte el teljesen. Habár a cár, II. (Véres) Miklós, majd kijelölt utóda is lemondott, de a cárizmus elképzelésének az uralkodó osztályok között számos befolyásos híve maradt. Birodalomszerte lázasan szervezkedtek a monarchista frakciók, amelyek mind belföldről, a nagybirtokosoktól, a katonai és hivatali apparátus képviselőitől, mind külföldről jelentős segítséget kaptak. A bolsevik Szovjet-Oroszországot hamarosan a fehér csapatok gyűrűje vette körül. Ezek a fehér csapatok szemben álltak a bolsevik uralommal is, de – mint látni fogjuk – tudatában voltak annak, hogy legfontosabb és a bolsevikokkal közös ellenségük: az erejére ébredő proletariátus. Kornyilov, Kalegyin, Krasznov, Alekszejev, Kolcsak, Vrangel és Gyenyikin volt a fehér ellenforradalom sárkányának hét büdös szájú, randa feje.

Alig verték vissza a német és osztrák-magyar seregeket, a hetman és Petljura csapatait, a mahnovista felkelők területeit újabb veszély fenyegette. 1919 elején a Fekete-tenger és a Kaszpi-tó közti vidékről megindultak Gyenyikin fehérseregei. A tábornokot a külföldi hatalmak támogatták: csupán az Egyesült Államok négy hónap leforgása alatt 70.000 lőfegyvert, 3 millió töltényt, 200.000 ágyúlövedéket és félmillió pár katonabakancsot szállított a fehéreknek. A csapatokat a hadviselésben akkor még újdonságnak számító angol tankok támogatták a gyors előrenyomulásban. Ezzel a modern hadsereggel kellett az ukrajnai anarcho-kommunistáknak szembeszállni.

1919. február 12-én ült össze a Parasztok, Munkások és Felkelők Második Területi Kongresszusa. Ezen megvitatták a fehér veszélyt, és számot vetettek saját haderejükkel. A forradalom védelmére a mahnovscsinának mintegy 20.000 önkéntes harcosa volt, lovasságra, gyalogságra, néhány gépfegyveres szakaszra és egy tüzérütegre osztva. Ezek mellett még számítani lehetett a paraszti felkelők függetlenül szerveződő osztagaira, akiknek azonban nem jutott mindig fegyver.

Nemsokára megtörténtek az első összecsapások a mahnovscsina déli határvonalánál. Gyenyikin nemigen számított ellenállásra, annál jobban meglepte a harcias mahnovisták ereje. Csapataival meghökkenve visszahátrált a Don folyó és az Azovi-tenger irányába, feladva a Pologyi és az Azovi-tenger közti területet. A mahnovisták bevonultak Bergyanszk és Marjupol városokba, és Rosztovig, illetve Taganrogig verték vissza a fehéreket. Ezekben a városokban megvetve a lábukat, a fehérek megállították a forradalmi erők előrenyomulását. Gyenyikin csapatai hosszabb ideig csak rajtaütésekre és bosszúhadjáratokra vállalkoztak: betörtek a falvakba, ahol a forradalmárokra és a zsidókra vadásztak, majd felgyújtva az épületeket visszavonultak. A visszaemlékezések szerint az elfogott mahnovistákkal igazi kedélyes burzsoá kegyetlenséggel bántak el: ágyú elé kötözték őket (angol találmány), vagy megsütötték őket élve (ezt a horthysta terrorlegények is szerették). Mahno fejére Gyenyikin kerek félmillió rubel vérdíjat tűzött ki.

Előrenyomulásuk során a mahnovisták sok nyersanyagot és fegyvert zsákmányoltak, amelyek jól megépített raktárakban Gyenyikin csapataira vártak volna. Ekkor a mahnovisták egy delegáció kíséretében mintegy száz vagon gabonát küldtek a moszkvai és petrográdi éhező munkások számára. Küldeményükkel nem a bolsevik kormányhoz fordultak, hanem mindig a helyi szovjetekhez, ami nem tette őket túl népszerűvé a bolsevik központi apparátus csinovnyikjainak szemében, akik szerették volna ezeket a küldeményeket lefölözni.[1]

Gyenyikin csapatait a mahnovisták hat hónapig tartóztatták fel. A „Vörös Hadsereg” – mint látni fogjuk – még a harcok korai szakaszában kivonult Ukrajnából, miután a mahnovistákat „ellenforradalmi bandának” titulálta. Egyvalamiről azonban „megfeledkeznek” a bolsevik történelemkönyvek: ezek az „ellenforradalmi bandák” voltak azok, akik Szovjet-Oroszországot megmentették Gyenyikin győzelmétől.

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Trockij visszaemlékezéseiben arról panaszkodik, hogy ezekben az időkben folyton kaviárt kellett ennie, mivel azzal voltak tele a Kreml raktárai. Közben az oroszországi proletárok ezrével haltak éhen. 1921-ben Trockij „bőgatyás úrifiúknak” titulálta a kronstadti éhséglázadás matrózait.

 

 

9. Első egyezmény a bolsevikokkal. Az első árulás

 

A mahnovscsina már három hónapja vívta élet-halál harcát Gyenyikin erőivel, amikor észak felől előrenyomult a „Vörös Hadsereg”. A mahnovisták Szinelnyikovo helységnél találkoztak össze először a Dibenko vezetése alatt álló első bolsevik hadosztállyal.

A „fekete” és a „vörös” csapatok első találkozásai még nem sejttették a későbbi eseményeket. A szovjet sajtó addig az időpontig Mahnót általában véve a forradalom hőseként ábrázolta, vakmerő harcának híre a fehérek és a megszállók ellen szinte már legendává nőtt. A csapatok tehát – elvtársként üdvözölve egymást – egyesültek, míg a vezérkarok hozzáláttak a Gyenyikin elleni közös fellépés lehetőségeinek megvitatásához.

Bár voltak olyanok a mahnovisták között, akik már ekkor rámutattak a bolsevizmus ellenforradalmi vetületeire és arra, hogy milyen veszélynek teszik ki beengedésükkel a mahnovscsina forradalmi munkáját, de az egyesülés elkerülhetetlennek látszott a jól szervezett nyílt ellenforradalom támadása miatt. Általában véve a legtöbben abban reménykedtek, hogy a bolsevikokkal való egyesülés a testvéri szolidaritáson alapulva politikai eredményeket is hozhat. Sokan egyenesen úgy vélték, hogy éppen az ilyen események lehetnek azok, amelyek felélesztik a lassan elbürokratizálódó, nacionalistává váló bolsevizmus régi forradalmi lendületét. Mindazonáltal a mahnovisták ügyeltek arra, hogy a közös harcban is fenntartsák függetlenségüket. Ezt az alapelvet a következő szerződésben tisztázták.

 

A felkelő hadsereg a következő feltételekkel csatlakozik a Vörös Hadsereghez:

a.) Belső felépítése érintetlen marad;

b.) A sereghez a kommunista kormány által kinevezett politikai komisszárokat vezényelnek;

c.) A sereg a Vörös Hadsereg főparancsnokságának csak hadműveleti szempontból van alárendelve;

d.) A sereg a Gyenyikin elleni fronton marad;

e.) A sereg hadi felszerelést és a Vörös Hadsereggel megegyező ellátást kap;

f.) A sereg megtartja a ’Forradalmi Felkelő Hadsereg’ elnevezést, és továbbra is a fekete zászló alatt harcol.”

 

Ez a szerződés alapvetően katonai jellegű volt. Mindkét fél elképzelése végső soron az volt, hogy az adott területen megszerzi a vezető pozíciót, és ideológiailag is magába olvasztja a másik felet. Ehhez az elképzeléshez azonban – a végső cél mássága miatt – eltérő módszerek társultak. A mahnovisták úgy vélték, hogy elképzeléseik forradalmiságával, autonómiájukkal és szolidaritásukkal meggyőzhetik a bolsevik (vagy a bolsevikok által kényszersorozott) katonákat. A bolsevikok ellenben úgy gondolkodtak, hogy amennyiben sikerül a mahnovista csapatokat a „Vörös Hadsereg” rendelkezései alá vonni, akkor felaprózzák – legrosszabb esetben Oroszország más részeibe vezénylik – őket, és a mahnovscsina területét a bolsevik központi kormány irányítása alá helyezik.

A mahnovisták valóban értek el sikereket. A bolsevikok azonban szokásukhoz híven kizárólag politikai szinten gondolkodtak, és nem vették figyelembe a gazdaság és a társadalom kérdéseit. Hiszen a mahnovista csapatok csak a forradalom dárdahegyét képezték a több millió lakosú területen. Az ukrán parasztok, munkások ekkor már hosszú hónapok óta autonóm módon intézték saját ügyeiket, közösen termelték meg a kommunák közös tulajdonát. Adót, központi hatalmat nem ismertek el maguk felett. Súlyos harcokat vívtak ugyan a betörő fehér hordákkal, de nem töltötte el őket lelkesedéssel az önjelölt „vörös” hatalom sem, meg a hírek, amelyek róla jöttek: az oroszországi éhínség, a forradalmárok bebörtönzése, a kényszerbeszolgáltatások rendszere, és nem utolsósorban az új, bolsevik cárok féktelen hatalomvágya. Ukrajna dolgozóinak nem volt szükségük új kormányra, mikor látták, hogy milyen jól elboldogulnak nélküle. Nem kértek a pártbizottságokból, tagdíjakból, küldöttgyűlésekből, az egész kapitalista demokráciából, légyen az bármilyen színű is. Távol a OK(b)P Központi Bizottságától és az európai radikális kávéházak baloldali fecsegőitől, ezek a parasztok és munkások, akik nem ismerték a forradalom elméletét, a gyakorlatban jöttek rá arra, amire majdani gyilkosuk, a nagy tudású és művelt Trockij majd csak öreg korában, a száműzetésben fog rádöbbenni, de akkor is pusztán elméletileg: az új államiság és bürokratizmusa nem hozhat forradalmi előrelépést!

A parasztokhoz hasonlóan vélekedtek a felkelő mahnovisták is, akik persze szintén parasztok voltak: fegyveres proletárok. A lakosság meglehetős gyanúval figyelte azt az odaadó igyekezetet, amellyel a bolsevik aktivisták megpróbálták pártjuk és kormányuk intézményhálóját kifeszíteni. Megszokott látvánnyá vált, hogy a parasztok furkósbottal, kövekkel vagy éppen fegyverrel futamították meg az Oroszország-szerte rettegett „rendkívüli bizottságok” (a hírhedt Cseka) embereit, akiknek állami terrorja igen gyakran a forradalmárokat sújtotta a kulákok, a burzsoák és a polgári értelmiség helyett. A bolsevikoknak még ahhoz sem volt merszük, hogy a központi Guljajpoljéban kialakítsák saját szervezeteiket.

Ekkor a „vörösök” új módszert választottak: bértollnokaik központi utasításra rágalomhadjáratot indítottak a mahnovscsina ellen. A kormánysajtó orwelli váltással „ellenforradalmi kulákmozgalomként” definiálta az addig istenített felkelősereget. Ezek a rágalmak – hosszasan és nagy példányszámban – lassan gyökeret eresztettek a szovjet-oroszországi közvéleményben, amely már megkezdte felkészülését a sztálini időszakra.

Ez semmi jót nem ígért. 1919. április 10-én rendezték meg a harmadik Területi Kongresszust, amelyen a fennálló helyzetet akarták megvitatni. 72 járás küldöttségei jelentek meg. A kongresszus kiállt a forradalmi háború mellett, és újabb erőfeszítésekről döntött a termelés és az elosztás kollektivizálásában. Nemsokára azonban távirat érkezett Dibenkótól, a „Vörös Hadsereg” hadosztályparancsnokától, amelyben a kongresszust törvénytelennek és ellenforradalminak minősítette. A kongresszus a következő hosszú kommünikét adta ki.

 

ELLENFORRADALMI?

 

Dibenko „elvtárs” az ez év április 10-én Guljajpoljéban összehívott kongresszust ellenforradalminak, szervezőit pedig törvényen kívülinek nyilvánította. Szavai szerint velük szemben a legszigorúbb megtorló intézkedéseknek is helyük van. Dibenko táviratának szó szerinti szövege:

 

Novoalekszejevka. 283. sz. Április 10-e, 2 óra 45 perc. Kapja: Mahno Batkó; Alekszandrovszki hadosztályparancsnokság; másolat: Volnohava, Marjupol stb. Másolat a guljajpoljei szovjetnek:

Minden kongresszus, amelyet a parancsomra feloszlatott forradalmi katonai parancsnokság hív össze, határozottan ellenforradalminak számít, és az ilyenek szervezőivel szemben a legszigorúbb megtorló intézkedéseket fogjuk alkalmazni, egészen a törvényen kívül helyezésig. Megparancsolom az azonnali intézkedéseket annak megakadályozására, hogy szükség legyen ilyen intézkedésekre. Dibenko”

 

Dibenko „elvtárs”, mielőtt a kongresszust ellenforradalminak nyilvánította volna, nem igyekezett megtudni, hogy azt kik és milyen célból hívták össze. Ezért jelentheti ki azt is, hogy a kongresszust a feloszlatott guljajpoljei katonai parancsnokság hívta össze, holott azt ténylegesen a Forradalmi Hadiszovjet Végrehajtó Bizottsága tette. Következésképpen a szovjet tagjai, amikor összehívták a kongresszust, nem tudták, hogy Dibenko „elvtárs” törvényen kívül helyezte őket, és hogy a kongresszust ellenforradalminak tartja.

Ezért engedtessék meg nekünk, hogy felvilágosítsuk a hadosztályparancsnok „elvtárs” őkegyelmességét, hogy ki is hívta össze ezt a – véleménye szerint ellenforradalmi – kongresszust, és mi célból tette; így talán már nem is lesz olyan szörnyű, mint ahogy maga tálalja.

Mint már említettük, a kongresszust a guljajpoljei körzet Forradalmi Hadiszovjetjének Végrehajtó Bizottsága hívta össze Guljajpoljéba. Ez volt a harmadik Területi Kongresszus Guljajpoljéban. A gyűlés célja a Forradalmi Hadiszovjet jövőbeli szabad működésének megvitatása volt. (Látja, Dibenko „elvtárs”, már három ellenforradalmi kongresszus is volt!) Felmerül most a kérdés, hogy honnan ered a Forradalmi Hadiszovjet, és milyen célból hozták létre? Nos, ha ezt Dibenko „elvtárs” esetleg nem tudná, mi fölvilágosítjuk róla. A területi Forradalmi Hadiszovjetet az ez év február 12-én (ugye, milyen régen volt, ön akkor még nem is volt itt) tartott második kongresszus határozata hívta életre. A szovjetet azért hozták létre, hogy megszervezze a harcoló embereket, és végrehajtsa az önkéntes mozgósítást a kadétok által körülvett területen, mivel az első önkéntesekből megszervezett felkelő csapatok nem voltak elegen ahhoz, hogy a kiszélesített frontvonalon kitartsanak. Akkoriban nem voltak bolsevik csapatok a körzetünkben. Egyébként a lakosság nem is nagyon számított a beavatkozásukra, mivel sokkal inkább saját kötelességének tartotta saját területe megvédését. Ebből a célból jött létre a Forradalmi Hadiszovjet. A második kongresszus határozatának értelmében minden járás egy képviselőt küldött, az összesen 32 tag mindegyike a jekatyerinoszlávi és taurini kormányzóságok valamelyik járását képviselte.

Alább még elmondunk néhány részletet a Forradalmi Hadiszovjetről. Itt most az a kérdés merül fel, hogy honnan ered a második Területi Kongresszus? Ki hívta össze? Ki bízta meg? Azok, akik törvényen kívülinek nevezik? És ha nem, akkor miért nem? A második kongresszust az a szervezőbizottság hívta össze Guljajpoljéba, amelynek öt tagját az első kongresszus választotta meg. A második kongresszus február 12-én volt, és összehívói nagy meglepetésünkre nem voltak törvényen kívüliek. Mivel, tudja, akkoriban még nem voltak itt olyan hősök, akik el merték volna nyomni az emberek jogait, a jogokat, amelyekért a vérüket hullajtották. Így újabb kérdés merül fel: Honnan került elő az első kongresszus, ki hívta össze? Azok, akik törvénytelennek nyilvánították? És ha nem, akkor miért nem? Ön, Dibenko „elvtárs”, úgy tűnik, csak mostanában került bele az ukrajnai forradalmi mozgalomba, ezért hát elmeséljük önnek ennek a mozgalomnak a kezdeteit. Ez talán megváltoztatja egy picit a nézőpontját.

Az első területi kongresszus idén január 23-án volt a felkelők táborában, Nagy-Mihajlovkában. Azoknak a körzeteknek a képviselői vettek részt rajta, amelyek a Gyenyikin elleni front közelében helyezkedtek el. A szovjet csapatok akkoriban messze voltak, nagyon messze. A mi területünk el volt szigetelve az egész világtól: az egyik oldalról a gyenyikinisták, a másik oldalról a petljurovisták támadták. És egyedül a felkelő csapatok, Batkó Mahno és Scsusz vezetésével voltak azok, akik folyamatosan csapásokat mértek az ellenségre. A különböző városokban és falvakban a szervezeteknek és társadalmi intézményeknek akkoriban még nem volt egységes az elnevezése. Az egyik városban szovjetnek, a másikban népi kormányzatnak, a harmadikban forradalmi katonai parancsnokságnak, a negyedikben helyi kormányzatnak stb. hívták. De összekötötte őket a forradalmi szellem. Az első kongresszus célja az volt, hogy megszervezze a frontot, és létrehozzon egy bizonyos egységességet a terület szerveződéseiben és az általuk végzett akciókban.

Az első kongresszust senki sem hívta össze; spontán találkozó volt. A lakosság kívánságára és támogatásával. Ezen a kongresszuson javaslatot tettek arra, hogyan lehetne megmenteni testvéreinket, akiket erőszakkal soroztak be Petljura seregébe. Ebből a célból öttagú delegációt választottak. Azt a feladatot kapták, hogy találkozzanak Mahno embereivel, és szükség esetén más csapatok tagjaival, ismertessék meg velük magukat és megbízásukat, utána lépjenek be az ukrán kormányzat (Petljura) hadseregébe abból a célból, hogy elmagyarázzák testvéreinknek: becsapták őket, ezért hagyják el a hadsereget. Továbbá, ennek a bizottságnak lett feladata visszatérése után a második, széleskörű kongresszus összehívása, amelynek célja már az ellenforradalmi bandáktól megtisztított terület újjászervezése, a front védelmének megerősítése volt. Visszatérésük után a küldöttek összehívták a második Területi Kongresszust, méghozzá a pártok, kormányok és törvények figyelmen kívül hagyásával. Akkoriban ön, Dibenko „elvtárs”, és az önhöz hasonló törvényimádó személyek még messze jártak, és a felkelő mozgalom hősi vezetői nem akartak semmiféle hatalmat a nép fölé. A nép a saját kezével tépte szét rabláncait. Ezért senki sem minősítette a kongresszust ellenforradalminak és szervezőit törvényen kívül állónak.

De térjünk vissza a területi szovjethez. A guljajpoljei körzet Forradalmi Hadiszovjetje éppen akkor alakult meg, amikor a Szovjet Hatalom egységei megjelentek a körzetben. A második kongresszus határozatainak értelmében azonban a szovjetnek el kellett intéznie a rábízott ügyeket, függetlenül attól, hogy a szovjetkormány feltűnt a láthatáron. Végre kellett hajtania a kongresszus utasításait. Hiszen a tanács nem parancsadó, hanem végrehajtó szerv volt. Legjobb képességei szerint folytatta tehát munkáját, és tevékenységében mindig a forradalmi utat követte. A szovjetkormány azonban egyre jobban igyekezett akadályozni a Hadiszovjet munkáját. A bolsevik kormánybiztosok és hivatalnokok pedig lassan úgy tekintettek már rá, mint ellenforradalmi szervezetre. Ekkor döntött úgy a szovjet, hogy április 10-én megrendezik Guljajpoljéban a harmadik Területi Kongresszust, amelyen meghatározza a tanács jövőbeli tevékenységét, vagy ha szükségesnek találják, döntenek a feloszlásáról. Tehát megrendezték a kongresszust. Nem ellenforradalmárok vettek részt rajta, hanem azok az emberek, akik itt először emelték fel a felkelés és a társadalmi forradalom zászlaját. Azért jöttek, hogy összehangolják a mindenféle elnyomás ellen a térségben folyó küzdelmeket. A kongresszuson 72 járás valamint több felkelő egység képviselői vettek részt. Mindannyian úgy gondolták, hogy szükség van a Forradalmi Hadiszovjetre; újabb tagokkal bővítették a Végreható Bizottságát és elrendelték az önkéntes és egyenlőségen alapuló mozgósítások folytatását a régióban. Mindannyiunkat meghökkentett Dibenko „elvtárs” távirata, amely minket ellenforradalminak bélyegzett, hiszen éppen ez a körzet tűzte ki elsőként a felkelés zászlaját. Ezért a kongresszus élénk tiltakozást szavazott meg ezen távirattal szemben.

Ezek tények, ébredjen már fel, Dibenko „elvtárs”! Térjen már észhez! Gondolkozzon! Jogában áll-e önnek egyénileg egymillió embert leellenforradalmározni, a lakosságot, akik saját kérges kezükkel tépték szét láncaikat, és akik most saját akaratuk szerint építik fel új életüket?!

Nincs! Ha ön igaz forradalmár, akkor segítenie kellene ezeknek az embereknek az elnyomók elleni harcában, az új, szabad élet megteremtésében.

Létezhetnek-e törvények – amelyeket néhány, magát forradalmárnak nevező ember hoz –, amelyek alapján egy egész, a törvény meghozóinál sokkal forradalmibb népet ellenforradalminak lehet nyilvánítani? (Hiszen a tanács Végrehajtó Bizottsága a nép egészét testesíti meg.)

Megengedhető-e, hogy az önkény törvényeit vezessék be és leigázzák az embereket ott, ahol a nép éppen hogy csak lerázta magáról a törvényhozókat és a törvényeket?

Van-e olyan törvény, amelynek értelmében egy forradalmárnak jogában állna, hogy a legszigorúbb büntető intézkedéseket foganatosítsa azzal a forradalmi tömeggel szemben, amelyért állítólag harcol, pusztán azért, mert ez a nép az ő engedélye nélkül vette el azt, amit a forradalom ígért neki: az egyenlőséget és a szabadságot?

A forradalom törvényének értelmében agyonlőhetnek-e megbízottat azért, mert gondoskodik arról, hogy végrehajtsa, amire a forradalmi néptől megbízást kapott?

Kinek az érdekét kell képviselnie a forradalmároknak: egy pártét, vagy a kizsákmányoltakét, akik saját vérük árán elindítják és továbbmozdítják a forradalmat?

A guljajpoljei körzet Forradalmi Hadiszovjetje nem áll egyik vagy másik párt befolyása alatt, csak az őt létrehozó néptől függ. Ezért feladata az, hogy a néptől kapott megbízásait végrehajtsa, és nem az, hogy mindenféle balos szocialista pártot megakadályozzon eszméinek terjesztésében. Tehát ha a bolsevik agitáció sikerrel jár, akkor a nép a Forradalmi Hadiszovjetet egy új, bolsevik forradalmi szervezetre fogja lecserélni. Addig azonban ne avatkozzanak be az ügyeinkbe, és ne akadályozzanak minket!

Ha ön, Dibenko „elvtárs” társaival együtt továbbra is folytatja régi politikáját, és úgy gondolja, hogy az jó és lelkiismeretes dolog, akkor folytassa csak kis mocskos ügyeit. Nyilvánítsák csak törvénytelennek a Területi Kongresszusnak meg azoknak a kongresszusoknak a szervezőit, amelyeket már akkor összehívtak, amikor ön még pártjával együtt Kurszkban üldögélt. Nyilvánítsanak csak ellenforradalmárnak mindenkit, aki az elsők között tűzte ki a felkelés és a társadalmi forradalom zászlaját Ukrajnában. Azokat, akik az önök engedélye nélkül nyomultak előre, és nem követték szóról szóra a programjukat. És nyilvánítsanak mindenkit ellenforradalminak, akik elküldték képviselőiket a Területi Kongresszusra, amelyet maguk ellenforradalminak neveznek. És legyen akkor ellenforradalmi az önök számára az összes elesett harcos is, aki az önök engedélye nélkül vett részt a dolgozók felszabadításáért indult felkelő mozgalomban. Nyilvánítsanak ellenforradalmivá minden forradalmi kongresszust, de legyenek tudatában, hogy az önök erőszakját legyőzi az igazság, és a szovjet – dacolva a fenyegetésekkel – nem fog lemondani a rászabott kötelezettségek teljesítéséről, mivel ehhez nincs joga, mint ahogy ahhoz sincs, hogy a nép jogait bitorolja.

 

A Guljajpoljei Körzet Forradalmi Hadiszovjetje nevében: Csernoknyisznij elnök, Kogan elnökhelyettes, Kabret jegyző, Koval, Petrenko, Docsenko tagok”

 

Ez a dokumentum a mahnovisták első felháborodásának terméke. Hiszen egy általuk is forradalminak tartott hatalom leplezte le magát hirtelen Dibenko tömör és velejéig bürokratikus ukázában. A hosszú válasz döcögős stílusa, állandó önismételgetései és némileg bárgyú iróniája is jól megmutatja: a mahnovisták nem profi politikusok voltak, hanem lázadó proletárok. De a burzsoá-bolsevik államhatalommal, a Dibenko-féle „forradalmárokkal” szemben az őszinteség mit sem számított.

A rágalmakat a bolsevik sajtó rögtön átvette, és Mahnót azzal gyanúsították meg, hogy összejátszik még Gyenyikinnel is. Ez több volt, mint cinizmus, tekintve azt, hogy sok ezer mahnovista esett el a fronton Gyenyikin ellen harcolva, és ebben nem kis szerepe volt a bolsevikok által elrendelt lőszerblokádnak, amely miatt a felkelő csapatok muníciója hamar kimerült.

Nemsokára bolsevik küldöttség érkezett a mahnovisták főhadiszállására Kamenyev (nem azonos Lev Kamenyevvel) vezetésével, aki ismét felszólította Mahnót a Forradalmi Hadiszovjet feloszlatására, mivel az, úgymond, nem létezhet alternatív hatalomként a szovjetállam mellett. Mahno a meghökkent Kamenyevnek is kifejtette, hogy a Hadiszovjetet a felkelők hozták létre, és így neki nincs ereje (meg persze kedve sem) feloszlatni azt. Ez persze a hatalomimádó bolsevikok számára meglehetősen idegen álláspont volt.

A „vörös” burzsoázia ekkor más eszközökhöz folyamodott. A Cseka több merényletet szervezett Mahno ellen, és ebben nagyban segítették a volt cári titkosrendőrség, az Ohrana csekistává átvedlett szakértői. Az egyik merényletet maga Mahno leplezte le, aki véletlenül megváltoztatva útitervét, az ügynököket éppen az előkészítő munkálatok kellős közepén lepte meg.

 

 

10. Grigorjev

 

1919. május 12-én, a Gyenyikin elleni harc és a bolsevikokkal való első nagyobb konfliktus idején a guljajpoljei főparancsnokságra a következő távirat érkezett.

 

Guljajpolje, Batkó Mahno tartózkodási helye szerint.

Az aljas Grigorjev árulást követett el. Nem teljesítette a parancsokat, és ellenünk fordította fegyvereit. Itt a döntés pillanata. Önök vagy elvonulnak, és akkor Önök mögött áll Oroszország összes parasztja és munkása, vagy megnyitják a frontot az ellenségnek. Semmi tétovázás. Azonnal informálják csapataikat a helyzetről, és adjanak ki felhívást Grigorjev ellen, amiről másolatot kérek Harkovba. Ha a válasz elmarad, azt hadüzenetként értelmezem. Hiszek az Ön, Arsinov, Veretelnyikov és a többiek forradalmi becsületében.

 

Kamenyev, 277. sz. Forr. Kat. Ellenőrzés. Lobie.”

 

A mahnovisták nem késlekedtek. Még aznap összeült a Forradalmi Hadiszovjet, és jóváhagyta a Grigorjev elleni harc megkezdését.

De ki is volt ez a Grigorjev? Egykori cári tiszt, akit némileg zavart elméje újabb és újabb politikai kalandokba hajtott. 1917-ben előbb Petljurához csatlakozott, majd a bolsevikokhoz állt át, próbálkozott Gyenyikinnél is, és dörgölődzött a mahnovistákhoz. Soha nem volt forradalmár, csak egy gátlástalan és primitív kardcsörgető. Universal című könyvében taglalta nézeteit: a nacionalizmus, az antiszemitizmus és az erőszak kultuszának visszataszító ötvözetét, egyfajta korai ukrán fasizmust.

A mahnovisták közleménye hamarosan megjelent a Nabatban és a Puty k Szvobogyéban, valamint röplapokon.

 

Ki is valójában Grigorjev?

 

Testvérek, munkások! Amikor egy évvel ezelőtt harcra egyesültünk a német-osztrák csapatok, a hetman, Petljura, majd Gyenyikin ellen, világosan leszögeztük harcunk célját. Az első naptól ez állt zászlónkon: a dolgozók felszabadítása maguknak a dolgozóknak a dolga. Harcunk nem volt hiábavaló: kiűztük a németeket, megbuktattuk a hetmant, nem engedtük, hogy Petljura kispolgári állama megerősödjön, és hozzáláttunk az építő munkához a magunk által felszabadított területen. Ám mindig felhívtuk mindenkinek a figyelmét arra, hogy kísérje figyelemmel azt, ami körülöttünk történik; számos rabló garázdálkodik körös-körül, és csak az alkalomra várnak, hogy magukhoz ragadhassák a hatalmat, és a nép nyakára üljenek. Itt a legújabb: Grigorjev atamán, aki egész áriákat énekel a nép nyomorúságáról és a szolgaságról, de közben vissza akarja hozni a régi rablórendszert, amelyben a népet leigázzák, nyomorúságát és elnyomását fokozzák, és jogait szétzúzzák. De beszéljünk egy kicsit magáról Grigorjev atamánról.

Grigorjev régi cári tiszt. Az ukrán forradalom első napjai Petljura oldalán találták a szovjet rezsim ellen harcolva, majd átállt a szovjetkormány oldalára. Most fellázadt a szovjetkormány és a forradalom ellen. Mit mond maga Grigorjev? Már könyve, az Universal első oldalain kijelenti, hogy Ukrajnát olyan emberek kormányozzák, akik „keresztre feszítették Krisztust”, és akik a „nagybélű Moszkvából” jöttek. Testvérek! Mi ez, ha nem zsidópogromra való uszítás? Nem látjátok, hogyan iparkodik Grigorjev atamán a forradalmi Ukrajna és Oroszország közötti testvéri kötődést szétzúzni? Grigorjev kérges tenyerekről és szent munkásokról prédikál; de ki nem beszél ma erről? Még a gyilkos fehérgárdisták is, akik lerohannak minket, fennhangon hirdetik, hogy a dolgozó népért harcolnak. De mi nagyon is tudjuk, hogy milyen áldás lenne a népnek az ő uralmuk.

Grigorjev azt állítja, hogy ő a komisszárok ellen harcol a szovjetek valódi uralmáért. De ugyanakkor könyvében ezt írja: „Én Grigorjev atamán … megparancsolom: válasszák ki komisszárjaikat!” És azután tovább magyarázza, hogy ellene van minden vérontásnak, de közben mozgósítást rendel el, és a következő parancsot küldi Kijevbe és Harkovba: „Kérem, engedelmeskedjenek parancsomnak, a többit én hajtom végre.” Ez számára a nép igazi hatalma.

Persze Miklós cár is valódi népkormánynak tartotta saját kormányát. Vagy talán Grigorjev atamán úgy gondolja, hogy az ő parancsai nem a nép fölötti uralmat jelentik, és komisszárjai nem tisztviselők, hanem angyalok? Testvérek! Érzitek, hogyan uszít benneteket egymás ellen egy kalandorbanda, hogyan akar széthúzást szítani a forradalom soraiban azzal a céllal, hogy saját magatok hajtsátok igába újra a fejeteket? Vigyázzatok! Az áruló Grigorjev, aki nagy csapást mért a forradalomra, a burzsoáziát is talpra állíthatja. Az ő zsidóüldözési programját kihasználva máris felénk tart Petljura Galícia és Gyenyikin a Don felől. Jaj az ukrán népnek, ha véget nem vet minél hamarabb ezeknek a külső és belső „kalandoknak”!

Testvérek! Parasztok, munkások, felkelők! Közületek sokan felteszik a kérdést, hogy mit csináljunk azokkal a felkelőkkel, akik őszintén harcoltak a forradalomért, de áldozatul esve Grigorjev árulásának, most az ő szégyenletes soraiban harcolnak? Vajon ők is a forradalom ellenségei? Nem, ezek az elvtársak egy csalás áldozatai lettek. Meggyőződésünk, hogy egészséges forradalmi ösztönük megmutatja majd nekik tévedésüket, és visszavezeti őket a forradalom zászlója alá.

Itt kell leszögeznünk, hogy a Grigorjev-mozgalom létrejöttének okai nem Grigorjev személyiségében keresendők, hanem inkább abban a zavaros helyzetben, amely az utóbbi időben Ukrajnában eluralkodott. A bolsevikokkal együtt bevonult ide a pártdiktatúra is. Államfenntartó pártként a bolsevikok mindenütt állami szerveket hoznak létre, amelyeknek a forradalmi nép irányítása lenne a feladata. Mindent maguk alá gyűrnek, és éber szemük pillantása mindenhová elér. A Cseka minden ellenállást, minden tiltakozást, és egyáltalán, mindenféle önálló lépést elfojt. Ráadásul összes szervezetük olyan emberekből áll, akiktől munka és forradalom egyaránt távol van. Az egész dolgozó osztály olyan hivatalnokok kezébe került, akik tőle teljesen idegenek, akik hajlamosak az önkényre és erőszakra a néppel szemben. Ez a bolsevik pártdiktatúra igazi lényege. A tömegek persze elkeseredéssel, tiltakozással, a fennálló rend tagadásával reagáltak a fejleményekre. Grigorjev ezt használja ki. Grigorjev elárulta a forradalmat, és a nép ellensége lett; de a kommunista párt éppen annyira ellensége a munkának, mint ő. Hiszen ez a párt – felelőtlen diktatúrájával – olyan elkeseredést váltott ki a tömegekben, amelyet ma Grigorjev lovagol meg, holnap valaki más. Ezért most, amikor kijelentjük, hogy Grigorjev atamán a forradalom ellensége, akkor magát Grigorjevet és mozgalmát a kommunista párton kérjük számon.

Emlékeztetnünk kell a dolgozó népet arra, hogy az elnyomás és a nyomor igája alól csak saját maga szabadíthatja fel magát. És ebben semmiféle kormányváltás nem nyújthat segítséget: a dolgozók csak saját szabad munkás- és parasztszervezeteik által érhetik el a társadalmi forradalom kapuját, ahol a teljes szabadságot és az őszinte egyenlőséget találják. Halál és pusztulás minden árulóra és a nép ellenségeire! Le a nemzeti viszállyal! Le a provokátorokkal! Éljen a munkások és parasztok teljes egysége! Éljen a dolgozók szabad világkommunája!

Aláírta a Batkó Mahno osztag parancsnokságának kollégiuma: Mahno, A. Csubenko, Mihajlov-Pavlenko, A. Olcsovik, J. M. Csucsko, E. Karpenko, M. Puszanov, V. Sarovszkij, P. Arsinov, B. Veretelnyikov. Csatlakozott még: az alekszandrovszki Munkás-, Paraszt- és Vöröskatona-küldöttek Szovjetje Végrehajtó Bizottságának tagjai; a megyei karhatalmi bizottság elnöke stb.”

 

A Grigorjev-féle lázadás hamarosan összeomlott, hiszen pillanatok alatt elvesztette tömegtámogatását, csak egy rövid időre tudta meglovagolni az általános elégedetlenséget. Ez az idő is elég volt azonban néhány öldöklő zsidópogromra, amit aztán később a sztálinista „történészek” előszeretettel varrtak a mahnovisták nyakába.

Grigorjev maga maradék néhány ezer emberével Herszon kormányzóságba vonult vissza, ahol tovább harcolt a bolsevikok ellen, gyengítve ezzel a Gyenyikin elleni frontot. A bolsevikok – jellemző módon a pénz erejében bízva – egymillió rubelt tűztek ki a fejére. Grigorjev ekkor rövid táviratot küldött Mahnónak a következő szöveggel: „Batkó! Mi keresnivalód van neked a kommunistáknál? Verd agyon őket! Grigorjev atamán”

Grigorjev még több ízben felajánlotta Mahnónak a szövetséget a bolsevikok ellen. Mahno azonban tisztán látta a grigorjevscsina ellenforradalmi jellegét, és azon igyekezett, hogy leválassza róla azt a néhány ezer megtévesztett parasztot, akik még mindig követték az atamánt. Ezért Mahno beleegyezett egy találkozó megtartásába a két sereg között. Ezt 1919. július 27-én Szentovóban tartották meg, mintegy húszezer résztvevővel. Először Grigorjev beszélt, és a Gyenyikinnel való egyesülés lehetőségeit boncolgatta. Válaszában Mahno durván nekitámadt Grigorjevnek, és így fejezte be: „A Grigorjev-féle gazemberek minden igazi ukrán felkelő szégyenei; semmi keresnivalójuk az őszinte forradalmár harcosok soraiban!” Grigorjev ekkor fegyvert rántott, de Mahno „Halál az atamánra!” kiáltással megelőzte, és mindenki szeme láttára agyonlőtte. Grigorjev utolsó beszéde azonban már elérte hatását, és harcosainak nagy része átlátott a szitán: ők csatlakoztak a mahnovscsinához.

 

 

11. Második egyezmény a bolsevikokkal. A második árulás

 

Láttuk az előzőekben, hogy miként kötött a „Vörös Hadsereg” első ízben egyezményt a mahnovscsinával, és miként támadta aztán hátba a forradalmárokat, amikor már elég erősnek érezte magát ehhez. Ekkor azonban a bolsevik politikusok elszámították magukat. Túl korai volt az elhatározásuk, és még ezután is többször csalódniuk kellett.

A bolsevik taktika nemcsak abban merült ki, hogy adott pillanatban leállították az egyezségben vállalt fegyverszállítást a mahnovscsina számára, arra számítva, hogy a forradalmárok és Gyenyikin csapatai kölcsönösen felőrlik egymást a harcban, hanem mindenekelőtt abban, hogy a bolsevikok a katonai megállapodásra hivatkozva közvetlenül bele kívántak avatkozni a felkelő körzet ügyeibe. Céljuk az volt, hogy a forradalmi harcosokat megkerülve saját reformista elképzeléseiket valósíttassák meg a terület proletárjaival. Az a látszólagos elvtársi légkör, ami korábban Lenin és Mahno találkozását jellemezte, ekkor már füstként szétoszlott. A bolsevik politikusok azonban kénytelenek voltak belátni, hogy nincs még elegendő erejük a forradalmi központ felszámolásához. És amikor Grigorjev személyében újabb veszély tűnt fel horizontjukon, újból a mahnovistákhoz fordultak támogatásért. Grigorjev azonban erőtlen ellenfél volt, és a bolsevikok legnagyobb megdöbbenésére Mahno roppant egyszerű módon elintézte a problémát.

Amint a veszély elmúlt, a bolsevikok azonnal újra leállították a lőszerszállítást, blokádot vontak a felkelők által ellenőrzött területek köré. Trockij, a hadügyi népbiztos, aki remek tollú szerző volt, valóságos sajtóhadjáratot indított Mahno és emberei ellen – megteremtve ezzel a későbbi sztálinista „történetírás” számos rágalom-toposzát. (Az már a történelem iróniája, hogy ezeket a Trockij által „feltalált” jelzős szerkezeteket – „a burzsoázia acsarkodó kutyája”, „veszett dúvad” stb. – majd éppen szerzőjük ellen fogják oly sokszor alkalmazni…) Eközben pedig Gyenyikin erősítést kapott a Kaukázus és a Kubán vidékéről. Trockij a következőképpen fogalmazta meg véleményét: „inkább engedjük át egész Ukrajnát Gyenyikinnek, mintsem hogy eltűrjük a mahnovscsina továbbterjedését”. Ez a vélemény világosan megmutatja, hogy a fiatal szovjetállam, amely a proletariátus hazájának szerepében tetszelgett, nem volt más, mint a tőke némileg átöltöztetett diktatúrája. Hiszen a különféle tőkés frakciók, bármily hevesen harcoljanak egymással, azonnal egységbe forrnak a lázadó proletariátus forradalmi harcával szemben. A bolsevik Trockij ily módon táncolt megkapó pas de deux-t a cárpárti Gyenyikinnel.

Ennek ellenére a mahnovisták tartani tudták a frontot. Jelentős erősítést is kaptak: Szovjet-Oroszország számos részéből érkeztek egyesével vagy csapatosan olyan forradalmárok, akik hallottak a harcokról, és a blokádot áttörve csatlakoztak a felkelőkhöz. A fehér és „vörös” csapatok között őrlődő mahnovisták 1919. június 15-ére a helyzetet megvitatandó összehívták a negyedik Területi Kongresszust Guljajpoljéba. Trockij, aki személyesen vette át a parancsnokságot Ukrajnában, azonnal fenyegetőzni kezdett.

 

A köztársaság Forradalmi Hadiszovjetjének 1824. sz. parancsa, 1919. június 4., Harkov.

 

Alekszandrovszk, Marjupol, Bergyanszk, Bahmut, Pavlovgrád és Herszon megyék összes hadikomisszárjának és karhatalmi erőinek.

 

A guljajpoljei erők és a Mahno-brigád parancsnoksága megpróbálja június 15-ére Alekszandrovszk, Marjupol, Bergyanszk, Militopol, Bahmut és Pavlovgrád megyék szovjet- és felkelőkongresszusát összehívni. A szóban forgó kongresszus az ukrán szovjetkormány és a déli front szervezetei ellen irányul, amelyhez maga a Mahno-brigád is tartozik. A kongresszus eredménye csakis egy olyan gyalázatos felkelés lehetne, amelyre Grigorjev szelleme nyomná rá a bélyegét, és amely megnyitná a frontot a fehérek előtt, akik elől a Mahno-brigád állandóan meghátrál, köszönhetően parancsnokai tehetetlenségének, bűnöző hajlamainak és árulásának.

 

1. A fent említett kongresszus ülésezése tilos, semmilyen esetben sem engedélyezhető.

2. A paraszt- és munkástömegeket szóban és írásban egyaránt figyelmeztetni kell, hogy a kongresszuson való részvételt a szovjetkormány és a déli front elleni legsúlyosabb támadásnak tekintjük.

3. Minden képviselőt, akit a kongresszusra megválasztanak, haladéktalanul le kell tartóztatni, és a 14. haditörvényszék – az egykori 2. ukrán hadsereg – elé kell állítani.

4. Mahnót és a guljajpoljei parancsnokság felhívásának minden terjesztőjét le kell tartóztatni.

5. Ez a parancs a távirat kézhezvételével lép életbe, majd eljuttatandó és nyilvános helyen kiragasztandó a területi és helyi karhatalom által. Kapják még a szovjetkormány képviselői és a csapatrészlegek parancsnokai és komisszárjai.

 

Trockij, a Forradalmi Hadiszovjet elnöke, Vacetisz, főparancsnok, Aralov, a Forradalmi Hadiszovjet tagja, Kokarjev, a herszoni terület hadikomisszárja.”

 

Trockij nem volt ostoba. Nagyon jól tudta, hogy a mahnovisták nem egyszerűen a „Vörös Hadsereg” egyik lázadó brigádja, akiket engedetlenségükért képes lenne megbüntetni. A parancs maga egyértelmű, de mondanivalója több, mint amit az első pillanatban elárul. Nem vesz tudomást azokról a tényekről, amelyeket nemlétezőknek kíván tudni: a mahnovscsina önállóságáról, milíciajellegéről, forradalmi erejéről és nem utolsósorban – cinikus módon – megkérdőjelezi harcainak hatékonyságát. Azonnal felmerül a kérdés: ha ez a csapat egyszerűen csak egy egysége a bolsevik hadseregnek, akkor Trockij népbiztos miért nem fogatja el vezetőit, ahelyett hogy a szomszédos területeken munkás- és parasztképviselőkre vadászik? A válasz persze egyszerű, és a parancs megfogalmazói is tisztában voltak vele, csak bevallani nem szándékoztak: a felkelés területén semmiféle erejük nem volt. Sem a szovjetkormánynak, sem a „Vörös Hadseregnek”. Amit Trockij csírájában el akart fojtani, az nem volt más, mint a szovjetrendszer gyakorlati megvalósulása, éppen azé a rendszeré, amelyre a bolsevikok kezdettől fogva nagypofájúan hivatkoztak, de amelyeket éppen ők vertek szét a forradalom országában. A proletariátus autonómián alapuló diktatúrája rémálommá vált a kapitalizmus restaurációját építgető bolsevik szociáldemokraták számára.

A bolsevik terrorgépezet beindult, hiszen a haditörvényszék egyenlő volt az agyonlövetéssel, és Trockij parancsa nem maradt papíron. Így váltak a forradalom mártírjaivá Kosztyin, Polunyin és Dobroljubov, három paraszt, akik a jelentés szerint egymás között „Mahno kiáltványáról beszélgettek”…

Evvel egy időben megindult a „Vörös Hadsereg” katonai támadása a felkelő terület ellen. A mahnovisták naiv módon nem biztosították kellő erővel a Szovjet-Ukrajna felé eső vonalaikat, és csapataikat főként Gyenyikin ellen vetették be. De a forradalom hóhérai éppen erről támadtak: Guljajpolje volt a céljuk, hogy ott mérjenek végső csapást a megvalósulni látszó proletár önigazgatásra. Vonultukban szétrombolták a kommunákat, kivégezték azokat, akikről gyanították, hogy az anarchistákhoz húznak. A „Vörös Hadsereg” nyomában ott vonultak a Cseka különleges egységei, amelyek feladata a rend megszilárdítása volt, és eszközeikben nem válogattak. Trockij tajtékzott a dühtől: a területen talált újságokban őt, a kor leghíresebb „forradalmárát” egyszerűen állami hivatalnoknak nevezték…

Trockij az anarchisták ellen a grisinszki frontszakaszról vezényelt át csapatokat. Itt annyira meggyöngült a front, hogy Gyenyikin könnyűszerrel áttörte, de mit ad a bolsevikok istene, nem a „Vörös Hadsereg” ellen vonult, hanem ő is a mahnovscsinát támadta meg a másik irányból. Már idéztük egyszer Trockijt: „Inkább engedjük át Gyenyikinnek egész Ukrajnát, mint hogy engedjük a mahnovscsina továbbterjedését.” Nem ez volt az első eset a történelemben, amikor az egymást látszólag gyűlölő burzsoá frakciók hirtelen teljes egyetértésben rontanak a lázadó proletariátusra. Nem is az utolsó.

A „Vörös Hadsereg” híres páncélvonatait vetette be, de szembetalálkozott azzal, amit később saját stratégiájává fejlesztett: a gerillaháborúval. A bolsevik túlerő csak lassú, öldöklő harcban tudta volna felmorzsolni az anarchista ellenállást. Ekkor Mahno, aki átlátta, hogy a bolsevik támadás egyik fontos célpontja személyesen ő, felajánlotta, hogy lemond tisztéről, és egyszerű milicistaként harcol tovább. Megállapodott a csapatokkal, hogy egy ideig névleg bolsevik vezénylet alatt harcolnak, hogy legalább Gyenyikint feltartóztathassák. Közben várni fogják az alkalmas pillanatot, amikor újra függetlenné válhatnak. Mahno egy kisebb lovascsapattal eltűnt, hiszen rá egy „véletlen baleset” leselkedett volna a bolsevikok jóvoltából, de a mahnovscsina több vezetője – pl. Kalasnyikov, Kurilenko, Klein és Dermendszi – inkognitóban a csapatokkal maradt. Trockij ekkor dölyfösen kijelentette: „Gyenyikin nem jelent többé veszélyt.” Két hét múlva azonban a veszélytelen fehértábornok csapatai Jekatyerinoszláv és Harkov között áttörték a frontot. A „Vörös Hadsereg” és az ukrán szovjetkormány fejvesztve menekült. A mahnovscsina megint egyedül maradt Gyenyikinnel szemben.

 

 

12. Az anarchisták Hosszú Menetelése

 

Gyenyikin támadása elsöprő erejű volt. Mahno egy kis csapattal Alekszandrovszk felé húzódott vissza. A „Vörös Hadsereg” is pusztított, de az a terror, amit a fehérek gyakoroltak, még a sokat látott Ukrajnában is hihetetlen volt. A bolsevikoknál inkább csak a karhatalmi egységek végeztek ki embereket, a reguláris egységek nemigen. Zsidópogromok csak elvétve voltak, és a bolsevik hadvezetés azok ellen is keményen fellépett. De Gyenyikin seregeiben nem munkások és parasztok harcoltak: habzó szájú arisztokraták, papok, kozákok, kulákok csemetéi, a tiszti kaszt ifjú titánjai vonultak fel a nemzetközi tőke által támogatva. Az emberiség legmocskosabb söpredéke, ugyanaz, amelyik Magyarországon ekkor tombolt a fasiszta Horthy parancsára. Dúlva, rabolva, gyilkolva, pogromokat rendezve vonultak át az elfoglalt területeken. A menekülők feltöltötték Mahno csapatait, amely folyamatosan védekezve, de állandóan hátrálni kényszerült. És ez már nem a saját területen harcoló anarchista kommuna volt: a visszavonulást sebesültek, betegek hátráltatták, rossz volt az utánpótlás, az emberek ormótlan szekerekkel mentették holmijukat, amelyek rendszeresen eltorlaszolták a síkság járatlan útjait. Állandóan kevés volt a lőszer, és a menetelés közben nehéz volt a készletek feltöltése. Elesett Guljajpolje is. A fehérek szinte mindenkit kivégeztek, a nőket előtte megerőszakolták. Körülbelül 14-15 lovas- és gyalogosegység üldözte Mahnót és csapatát, amely Alekszandrovszkon át Kicskaszk, Dolinszkaja és Jelizavetgrád felé hátrált. Ugyanakkor a lázadó csapatok újabb erősítést kaptak osztálytestvéreiktől. Gyenyikin megjelenésekor sok bolsevik vezető oldott pánikszerűen kereket, magára hagyva a rá bízott csapatokat. Az elkeseredett katonák beolvadtak azokba a mahnovista egységekbe, amelyek Mahno „lemondása” után a „Vörös Hadsereg” kötelékeiben harcoltak. Ezek a proletárok tisztán látták, hogy a fehér veszedelemmel már csak a mahnovscsina áll szemben.

A harcokban a lázadókat egészen Ogyessza körzetéig szorították vissza. Itt Mahnónak sikerült többé-kevésbé megvetnie a lábát, és a lélegzetvételnyi szünetben csapatait újjászerveznie. Felállítottak négy gyalogosegységet, némi lovasságot, egy tüzérüteget és egy újabb szekeres-gépfegyveres osztagot, összesen kb. 15 ezer harcost. A hadsereg törzsét az a lovasszázad képviselte – köztük Mahnóval –, amelyik minden harcban az élen volt, és bátor lerohanásokkal zavarta meg rendszeresen az ellenséget.

Több kisebb győzelmet sikerült Gyenyikin fölött aratniuk, sőt, néhány páncélvonatot és vasúti löveget is zsákmányoltak, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a lázadó csapatok hosszabb távon nem bírják állni a sarat a többszörös túlerőben lévő, a nemzetközi tőke által remekül felfegyverzett fehérekkel szemben. Egyre nyugatabbra szorultak vissza, közben Gyenyikin északon már Kurszknál járt. Krónikussá vált a lőszerhiány, amin állandó zsákmányoló rajtaütésekkel próbáltak enyhíteni. Nyomorúságos látványt nyújtott ekkor a mahnovscsina. 100 km hosszú karavánban rótták a poros ukrán vidéket, több mint nyolcezer sebesültet cipelve magukkal. Számtalan paraszt csatlakozott családostul a menethez állandóan elakadó szekerével; ők is Gyenyikin elől menekültek. Élelem igen kevés volt, és a fehér csapatok szorosan felzárkózva üldözték a lázadókat. Mindennaposak voltak az összecsapások.

Ez a menekülés több mint egy hónapon át tartott, egészen Umany városig. Itt Petljura néhány megmaradt egysége állomásozott, akik beengedték Mahno csapatait, majd elárulták Gyenyikinnek: február 12-ére virradóra a mahnovistákat egy kb. 10 négyzetkilométeres területen kerítették be. A lázadók helyzete reménytelennek látszott. Ezt az ellenség is tudta, és Mahno erre alapozta taktikáját. Az utolsó lehetőséget játszotta meg, felismerve, hogy elmenekülni lehetetlen, és a tét: győzelem vagy halál.

Szeptember 25-én a mahnovscsina szakaszai nyugat felé áttörték az ostromgyűrűt és vad menekülésbe fogtak. Az élen Mahno haladt a törzzsel, és hamarosan eltűntek nyugat felé. Gyenyikin csapatai azonnal üldözni kezdték őket, de ekkor, hajnalban egy adott jelre a menekülők hátraarcot csináltak és összecsaptak az ellenséggel. A meglepett ellenség megtorpant, de rövid zavarodottság után újra érvényesült számbeli és technikai fölénye: reggel 9 órára a mahnovisták egy faluba szorultak vissza. Ekkor tört ki egy hegyszorosból Mahno és lovassága, és oldalba támadta a megdöbbent ellenséget. Ugyanakkor a faluból szélesen elnyúlt alakzatban előrobogtak a géppuskás tacsankák, mögöttük pedig a gyalogság. Muníció már csak a szekereken volt, a gyalogosok késekkel, cséphadarókkal, karddal és kaszákkal harcoltak. A fehér csapatok fejvesztve menekültek 15 kilométeren keresztül, ahol útjukat egy folyó keresztezte. Itt sorsuk megpecsételődött: az iszonyatos vérengzésben Gyenyikin csapata felőrlődött. A mahnovisták ezúttal nem ejtettek foglyokat.

A lázadók azonnal visszaindultak, három hadoszlopban törve előre e felkelés körzete felé. Visszafelé minden faluban akadt pár percük, hogy a parasztok útmutatása alapján leszámoljanak Gyenyikin hátrahagyott helyőrségeivel. Lerombolták a kis falusi fogdákat és elégették a sztaroszták és a földesurak irattárait, a tulajdoni lapokat és a rendőrségi feljegyzéseket.[1] Olyan sebességgel haladtak, hogy maga Mahno előbb érkezett meg, mint győzelmének híre. A gyenyikinisták meglepetését kihasználva rajtaütésszerűen visszafoglalták Alekszandrovszkot, Pologyit, Guljajpoljét, Bergyanszkot, Melitopolt és Marjupolt. A két utóbbi helyen jelentős mennyiségű lőszert is zsákmányoltak. Ezután Valnohavában elfogták Gyenyikin tartalék tábori tüzérségét.

Gyenyikin újabb csapatokat dobott be a küzdelembe, és páncélautókat vezényelt a tacsankák ellen. A harcok november végéig húzódtak, de ekkor a vereségek és az anarcho-kommunista agitáció hatására a kaukázusi és csecsen egységek elhagyták Gyenyikint és fegyveresen, kötelékben hazaindultak. Így kezdődött Gyenyikin hadseregének széthullása.

A fehérek fölött aratott győzelem igen nagy jelentőségű volt egész Szovjet-Oroszország számára. Nem érdemes ugyan „mi lett volna, ha…” jellegű szerencsétlenkedésekbe bonyolódni, de az biztos, hogy ha az umanyi áttörés és a fehér hadtápterület felszámolása nem sikerül a mahnovscsinának, akkor a fehér ellenforradalom sokkal jobb pozícióból küzdhetett volna a proletárok és a „vörös” ellenforradalmárok ellen.

A mahnovscsina egy éven át állta Gyenyikin támadásait, több ezer harcosát veszítette el a harcban, és végül döntő csapást mért a fehérekre. Mindez nem gátolta meg a hadügyi népbiztos Trockijt, hogy – persze biztonságos távolságból – „Gyenyikin szövetségeseinek” és az „ellenforradalom cinkosainak” titulálja a lázadókat. A bonyolult és nehezen átlátható ukrajnai helyzet lehetővé tette a tájékoztatást kezükben tartó bolsevikok számára, hogy eltussolják a „Vörös Hadsereg” csődjét és a mahnovscsina diadalát. Az a körülmény, hogy látták, amint saját csapataikból az osztálytudatos proletárok tömegesen csatlakoznak a valódi kommunista alternatívához, vagyis a tőkés renddel szembeni egyetlen alternatívához, megrémítette a bolsevik vezetőket. Hiszen számukra – akárcsak a fehérek számára – éppen a forradalmi proletariátus volt a legnagyobb ellenség. A bolsevikok tulajdonképpen – mint az összes többi szociáldemokrata frakció – csupán „kezelni” akarták a kapitalizmus és az orosz állam ellentmondásait, nem eltörölni azokat. De más megközelítésben ugyanez volt a fehérek szándéka is. Történelmi perspektívájukban, a magántulajdon és a kizsákmányolás rendszerének megőrzésében, az állam megerősítésében éppen ez a két burzsoá frakció, fehérek és „vörösök” voltak szövetségesek a mahnovscsina, és általában a lázadó proletariátus forradalmi osztályerejével szemben.

De ha a mahnovscsina a fehérek kutyája volt, akkor ki győzte le Gyenyikint? A szovjet történetírás persze megadja a választ: a hősiesen harcoló „Vörös Hadsereg”. És valóban: az etatista államszocializmus szépen újra előrenyomult dél felé, akárcsak a hetman bukása után. Azokon az utakon haladt előre, amelyeket az anarcho-kommunizmus megtisztított számára.

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Az ókori Egyiptomtól máig minden lázadásnak részét kell, hogy képezze az állami adminisztráció minél teljesebb megsemmisítése.

 

 

13. Belső újjászervezés

 

Gyenyikin veresége és a nemsokára ezután bekövetkező bolsevik támadás között volt egy időszak, amelyet a mahnovscsina a belső építésre, a kommunizmus csíráinak gyakorlati megvalósítása felé tett lépések megtételére használhatott fel. Amikor a lázadók elfoglaltak egy-egy települést, már a harcok folyamán megkezdték az agitációs tevékenységet. Tisztázni igyekeztek, hogy ők nem egy új párt vagy kormány, hanem csupán a forradalmi proletariátus élcsapata. Ugyanakkor leszögezték, hogy a proletárok felszabadítása érdekében nem riadnak vissza a kíméletlen, diktatórikus döntésektől sem. A harcban és a kommunizmus felé tett lépésekben azonban biztosították a proletárok kezdeményezéseinek szabadságát, mindaddig, amíg azok nem kerültek ellentétbe a teljes közösség érdekeivel. Vagyis teljes volt a vélemény- és sajtószabadság a proletár forradalmi vélemények és újságok számára. Mást azonban nem tűrtek meg. Ez azonban gyakran csak szép elképzelés maradt, és túlzott, az osztályhatárokon átnyúló pluralizmust eredményezett. Az anarchista doktrína gyengesége, a demokratikus felfogás még meglévő csökevényei okozhatták azt, hogy a mahnovscsina ellenőrzése alatt álló területen mindenféle burzsoá baloldali csoportosulás nyíltan hirdethette nézeteit. Így például Jekatyerinoszlávban – azon két hónap alatt, amíg a lázadók birtokában volt – szabadon megjelenhetett a jobboldali eszer Narodovlasztyije, a baloldali eszer Sznanya Vosztanya, a bolsevik Szveda, valamint több anarchista és mensevik lap. Ez olyan hiba volt, olyan demokratikus gyengeség, amely hozzájárult az anarcho-kommunista harc elgyengüléséhez, és kérdésessé tette a mahnovista proletárdiktatúra erejét.

A jekatyerinoszlávi helyzet odáig fajult, hogy a helyi mahnovista Hadiszovjet kiadta az „ideológiai sokszínűséget”, vagyis az ellenforradalom visszalopódzását elősegítő alábbi kispolgári-idealista rendeletet.

 

Minden szocialista politikai pártnak, szervezetnek és áramlatnak kivétel nélkül teljes szabadságot adunk felfogásuk, eszméik, tanaik és véleményük terjesztésére mind szóban, mind a sajtó útján. A szocialista ideológia és sajtó terjesztését semmilyen körülmények között sem fogjuk akadályozni.

Megj.: katonai közléseket csak a forradalmi felkelés Puty k Szvobogye c. lapjának szerkesztőségi engedélyével lehet nyilvánosságra hozni.”

 

A mahnovisták, akik a harctéren vérbe fojtották az ellenforradalmat, a békében hatalmas csapásokat szenvedtek el tőle, anélkül, hogy ennek akár tudatában lettek volna. A vélemények demokratikus sokszínűsége nem más, mint a proletariátus véleményének, a forradalmi véleménynek az eltiprása. Ha a proletárok úgy gondolják, hogy meg kell hallgatni a másik felet is – amely viszont megfordítva sohasem követett még el ilyen hibát –, akkor saját forradalmuk nyakára teszik a kést. A burzsoá vélemény szabadsága nem más, mint annak a véleménynek a szabadsága, hogy az egyik embernek joga van kizsákmányolni a másikat, hogy szükség van szegényekre a kevesek gazdagságának érdekében, hogy a demokrácia és a kapitalizmus jó dolog. Hiszen a burzsoázia legfőbb fegyvere nem a puska vagy a harckocsi, hanem éppen a demokrácia, ez a minden kapcsolatunkba beszivárgó, mindenhol felbukkanó szörnyeteg, ami az emberi kapcsolat és szolidaritás helyére vevők és eladók üzleti egyenlőségét állítja, és amely a tőke éltető levegője, egyetlen lehetséges formája.

Ami az újjáépítés fő vonalait illeti, azok nagyjából hasonlóan zajlottak le, mint ahogy azzal a hetedik fejezetben már foglalkoztunk. Gyenyikin persze feldúlta a területet, számos aktivista halt meg, nem beszélve az infrastruktúra pusztulásáról. De az újrakezdésnek mindig megvan az az előnye is, hogy lehet tanulni a korábbi hibákból, meg lehet kísérelni az elkerülésüket. A felszabadított területeken a mahnovisták azt propagálták, hogy a termelők maguk szervezzék meg közös tevékenységüket, amelynek elosztását és a szükségleteket közös, átfogó gyűléseken tárgyalják meg illetve mérjék fel. Alekszandrovszkban pl. a vasút is ilyen kommuna kezébe került: ésszerűsítették a menetrendet, megszüntették az első osztályt, a minimumra redukálták a viteldíjat stb. Október 20-tól több mint 200 munkás részvételével egy héten át tárgyalt a termelői kommunák gyűlése, hogy a termelés átfogó megszervezését megbeszélje. Augustin Souchy, egy szemtanú így ír a kongresszusról A munkások élete Szovjet-Oroszországban és Ukrajnában c. könyvében:

Amikor 1919 októberében Mahno bevette Alekszandrovszkot, az egész kormányzóság munkásait és parasztjait gyűlésre hívta össze. Ezt Volin szervezte, aki anarchista volt, mégsem önszántából, hanem a háborús felfordulás és a kaotikus közlekedés jóvoltából csapódott még júliusban Voznyeszenszknél Mahnóhoz.(…) Volin mint anarchista, ellensége volt a pártpolitikának. Emiatt nem szándékozott a bolsevikok uralma alatt élni. Ezért működött együtt Mahnóval, és hívta össze ezt a kongresszust.

Mahno seregének szüksége volt a parasztok támogatására. Követeket küldtek a falvakba azzal a kéréssel, hogy a parasztok válasszák meg megbízottaikat, és küldjék el őket Alekszandrovszkba. A különböző pártok képviselői hiába könyörögtek Volinnak, hogy ne csináljon őrültséget, és Isten és a forradalom nevében állítson össze inkább pártlistákat, hogy a parasztok azok szerint vehessenek részt a találkozón. Azt remélték persze, hogy a kulákok lesznek majd többségben, és az ő véleményük fogja uralni a kongresszust. Nagy fiaskót jósoltak. Volin azonban azt válaszolta, hogy a parasztok már igazán jól megismerhették a pártokat, és itt az ideje a pártpolitikával való szakításnak. Így a kongresszus a pártok képviselete nélkül jött létre, és ezt senki sem sérelmezte a parasztok közül. Sőt, a találkozó megnyitásakor a parasztok megkérdezték, hogy képviselve van-e valamilyen párt. Mikor kiderült, hogy a szakszervezetek delegátusaként hét mensevik is jelen van, a parasztok kijelentették, hogy nekik távozniuk kell, és addig nem kezdték el a tárgyalást, amíg a mensevikek el nem hagyták a termet. Néhány résztvevő megerősítette, hogy még sohasem vettek részt olyan gyűlésen, amelyet ekkora összhang jellemzett volna. Minden veszekedést és pártharcot kiküszöböltek.[1] A gyakorlati teendőket beszélték meg, és a lényeg a mahnovscsinának nyújtott segítség volt, hogy folytathassa a harcot Gyenyikin ellen. Egyöntetűen úgy döntöttek, hogy segíteni fognak: akinek sok lova van, adjon oda kettőt, akinek csak három, az egyet… Akinek két lova volt, az ne lovat adjon, hanem takarmányt, szénát vagy egyéb szükséges dolgokat. A résztvevők legnagyobb megelégedésére a találkozó pártoktól és kulákoktól mentesen zajlott le.”

A győztes forradalmárok feloszlatták a rendőrséget, és megjelentek a munkás- és parasztmilíciák járőrei. A gyűlölt börtönöket rögtönzött népünnepélyek keretében robbantották fel. Megvitatták a propaganda és a hadsereg problémáit, eltörölték a hadkötelezettséget, de kiáltványban szólították fel a 48 év alattiakat a közös, önkéntes harcra. A kulákok számára bevezették a kényszerrekvirálást, a szegényparasztoknál ez – elvileg mindig, gyakorlatilag többnyire – önkéntes alapon történt. A parasztok általában segítették a forradalmi erőket szállással és élelemmel egyaránt, akár otthonaikban, akár a központokban (Guljajpoljéban és Alekszandrovszkban) felállított közellátási raktárakon keresztül. A parasztok elfogadták, hogy gondoskodnak a tanárok ellátásáról. Az oktatást egy parasztokból, munkásokból és értelmiségiekből álló anarcho-kommunista bizottság ellenőrizte és irányította. Ők alakították ki a tantervet, és vigyáztak annak forradalmi jellegére. Guljajpoljéban több elemi iskola mellett két „forradalmi egyetem” is létrejött. Külön agitátorok dolgoztak a forradalmárok között az analfabétizmus felszámolásán. Az általános tananyag a következőkből állt: politikai gazdaságtan (Marx: Bérmunka és tőke), történelem, az anarchizmus és kommunizmus elmélete, a francia forradalom és a Párizsi Kommün története, valamint az aktuális események elemzése. A pedagógiában Ferrer elveit alkalmazták, tankönyveket nyomtak, és újjáépítették a Gyenyikin által lerombolt „népi színházakat”.

A békés építkezés soha sem sejtett erőt és kreativitást szabadított fel a proletárokban. Maguk a „régi” anarchisták és kommunisták is megdöbbenve látták, hogy lemaradtak: a parasztok és munkások lelkesedése és ötletgazdagsága alig ismert határokat. Az emberek megérezték, hogy ez az a társadalom, amiről valójában mindig is álmodoztak.

A területnek mindenekelőtt békére lett volna szüksége, hogy tovább erősödhessen. Ez azonban több okból is lehetetlen volt: egyrészt az ellenség csupán erőt gyűjtött, másrészt a mahnovisták nem elégedhettek meg azzal, hogy csupán a felszabadított területeken működjenek. Felismerték azt, amit a bolsevikok igyekeztek Breszt-Litovszk után gyorsan elfelejteni, hogy a proletárforradalom nem korlátozódhat csak egy területre, országra vagy földrészre. Folyamatosan igyekeztek exportálni a forradalmat, de az újjáépítés lázában mindenképpen csökkent katonai éberségük. És a legnagyobb hiba: alapvetően megbíztak a baloldali frakciók forradalmi akaratában. Megbíztak leendő hóhéraikban, a bolsevikokban is.

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Hát ez azért valószínűleg nem igaz. Hiszen vita nélkül mi értelme lett volna az egésznek? Egyébként Volin nem ilyen idilli egységre emlékezett vissza.

 

 

14. Harmadik egyezmény a bolsevikokkal. A harmadik árulás

 

Gyenyikin összeomlása után a „Vörös Hadsereg” észak felől lassan újra benyomult Ukrajnába. A mahnovisták úgy gondolták, hogy miután oly keményen harcoltak a fehér ellenforradalom ellen, a bolsevikok is elismerik a területüket, és nem kívánnak harcolni ellenük. Ez jól mutatja annak a hibának a továbbfejlődését, amit már a „szocialista” sajtó szabad terjesztésének engedélyezése is megmutatott. A bolsevikok a szavak szintjén forradalmárok voltak, és az anarcho-kommunisták úgy vélték, hogy az események hatására a két irányzat együtt harcolhat a közös ellenség ellen. A mahnovscsina figyelmét különben is lekötötte a belső megszerveződés folyamata. Meg sem próbálták a velük szimpatizáló tömegeket mozgósítani a bolsevikok ellen.

A „Vörös Hadsereg” és a mahnovscsina első találkozásai megint a forradalmi lelkesedés és elvtársiasság légkörében zajlottak le. Többször csatlakoztak egész szakaszok a mahnovistákhoz, mint pl. a Bibiki vagy az Ogarjev vezette egységek. 1919. december 20-án érkeztek meg az első reguláris „vörös” egységek Jekatyerinoszlávba és Alekszandrovszkba. A légkör igen szívélyes volt. Az ekkor tartott gyűléseken a két mozgalmat egyenrangúnak ismerték el, és közös nyilatkozatban szögezték le, hogy „a Vörös Hadseregnek és a mahnovscsinának közös ellenségei: a tőke és az ellenforradalom!”

Ez a nagy barátság azonban mindössze egy hétig tartott. Ekkor érkezett meg ugyanis a „Vörös Hadseregen” belüli 14. Hadsereg Hadiszovjetjének a parancsa, amelyben elrendelte a mahnovista milíciának, hogy kapcsolódjanak be a lengyelek elleni háborúba. Mindenki számára azonnal világos lett, hogy ez gyakorlatilag mit jelentett volna: a felkelés körzetét megfosztották volna haderejétől, ami így könnyedén a bolsevik kormány hatalma alá került volna. A proletármilíciát pedig beolvasztanák a „Vörös Hadsereg” reguláris egységeibe, ahol elvesztené minden erejét. Ráadásul – eltekintve attól, hogy a „Vörös Hadsereg” éppen annyi joggal osztogathatott parancsokat Mahnónak, mint a római pápa, és hogy ez a parancs ellentmondott az alig egy héttel azelőtt kötött egyezménynek – a milícia nem is volt abban a helyzetben, hogy belefolyjon a lengyel hadjáratba. A katonák felét, köztük Mahnót is a tífusz verte le lábáról. Persze ezt a bolsevik vezetés nagyon jól tudta. A mahnovisták elutasították a parancsot, és kiáltványban szólították fel a „Vörös Hadsereg” katonáit, hogy ne dőljenek be vezetőiknek, mikor azok a felkelők ellen uszítják őket. Ugyanakkor mozgásba lendült a forradalmi hadsereg is: kivonultak táboraikból, és Guljajpoljéban vonták össze meglévő erőiket.

A bolsevik hadvezetés Mahnót és embereit lázadóknak nyilvánította, a parancs megtagadásának indokával. Így vette kezdetét az a kilenc hónapos harc, amely sok áldozatot követelt a forradalmároktól mindkét oldalon.

A támadás megindulásakor számos bolsevik osztag átállt Mahnóhoz, annyira, hogy a bolsevik hadvezetés kénytelen volt csapatait átcsoportosítani. Az első vonalakba egy lett lövészezredet és egy kínai internacionalistákból álló csapategységet vezényeltek. Ezek ugyanis nem tudtak sem oroszul, sem ukránul, így lepergett róluk a mahnovista agitáció.[1]

A harc igen kemény volt, a tífusztól sújtott forradalmi sereg szétszakadozott. A magas lázban hánykolódó Mahnót a parasztok rejtegették a bolsevikok elől. A „Vörös Hadsereg” nem bánt kesztyűs kézzel az anarcho-kommunistákkal szimpatizáló lakossággal. A 42. és 46. Cseka-különítmény vérengzései hírhedtté váltak. Guljajpolje vagy tucatszor cserélt gazdát a harcok közben. A harcokban és a megtorlásokban több tízezren haltak meg mindkét oldalon. A bolsevik újságok hosszasan sorolták az elesettek számát, holott a mahnovscsinának összesen nem volt annyi harcosa, amennyi a győzelmi jelentésekben szerepelt.

A mahnovista csapatok ismét a régi stratégiát alkalmazták: csak a tiszteket végezték ki, az elfogott katonákat lefegyverezték és szabadon engedték. A bolsevikok viszont nem sokat teketóriáztak a foglyaikkal, rövid úton agyonlőtték őket. A Cseka sorra szervezte a Mahno elleni merényleteket. Azonban Mahnót mindig időben figyelmeztették: és éppen a Cseka illetve a „Vörös Hadsereg” katonái.

A harcok folyamán a mahnovscsina állandóan vándorolt. Menetelésük közben tovább folytatták agitációs munkájukat azokban a településekben, amelyeken áthaladtak. Mindenütt igyekeztek megszervezni a termelők kommunáit.

A bolsevik sajtó undorító kórusban szidalmazta a mahnovista banditákat. Az emberek számára úgy állították be a helyzetet, mintha Ukrajna már a bolsevikok kezében lenne, csupán kisebb tisztogató-hadműveleteket kell csak végezni a garázdálkodó bandák ellen.

De a fehér ellenforradalom még egyszer rákényszerítette a bolsevikokat arra, hogy ezeknek a banditáknak a segítségét kérjék.

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Sztálin tanácsára ugyanezt a stratégiát alkalmazta Trockij a kronstadti felkelés leverésénél is, mivel ott is sok vöröskatona állt át a forradalom oldalára. Ott szibériai és baskír csapatokat használtak.

 

 

15. Vrangel

 

1920 nyarának közepe óta, amikor megverték Gyenyikin seregét, a monarchista csapatok újra összeszedték erejüket, és ismét készen álltak Ukrajna megtámadására. Vrangel tábornok vezetésével – és persze megint a külföldi kapitalisták segítségével – az ellenforradalom az egész Donyec-medencét fenyegette.

A mahnovisták tisztában voltak vele, hogy Vrangel ugyanakkora veszélyt jelent, mint korábban Gyenyikin, ezért megtettek minden szükséges intézkedést, hogy felvehessék vele a harcot. Kétszer intéztek támadást Vrangel ellen, de mind a két ízben vissza kellett vonulniuk, mert a bolsevikok mindkét esetben ugyanakkor támadták meg Vrangel hadtápállásait, és az a veszély fenyegetett, hogy ily módon a mahnovisták két tűz közé kerülhetnek.

Azonban ahogy Vrangel egyre nagyobb veszélyt jelentett, úgy voltak kénytelenek a bolsevikok egyre inkább a fehér csapatok elleni harcnak szentelni magukat, ugyanakkor az is egyre jobban érezhetővé vált, hogy nem tágítanak a proletariátus elnyomásától: rájuk akarják kényszeríteni a saját államiságukat. Ahogy ez egyre nyilvánvalóbbá vált, úgy tömörültek az ukrán parasztok újra Mahno körül. A bolsevikok a felkelők elleni hecckampány fokozásával reagáltak. A harkovi körzeti meghatalmazott, Jakovlev még azt is állította, hogy dokumentumokkal igazolható bizonyítékaik vannak Mahno szövetségéről Vrangellel.

Mindazonáltal ez a propaganda csak a felkelő körzeten kívül eső városok lakosságát érte el; a szabad rajonok parasztjai és munkásai jobban ismerték Mahnót, minthogy hitelt adtak volna ilyen mendemondáknak.

Június 9-én egy Vrangel táborából származó tiszt, név szerint Mihajlov valóban elment Mahno törzskarához, és egy levelet hozott, amelyben a fehérek felajánlották neki a szövetséget. A mahnovisták válasza rövid volt és velős: a követet haladéktalanul kivégezték.

Ahogy egyre jobban előrenyomult a fehér hadsereg, a mahnovisták összehívtak egy katonai konferenciát. Ott határozat született arról, hogy Vrangel a fő ellenség, és ellene kell elsősorban harcolni. Abban is egyetértettek, hogy Oroszország távolabbi területein a munkások tömegei valóban a bolsevikok mögött állnak, és hogy ezek a proletárok valóban őszintén képviselik azt az ügyet, amit propagálnak. Vrangel legyőzése után akartak ebben a kérdésben végleges döntést hozni. Abban a pillanatban azonban az ellenforradalom közvetlen támadásának visszaveréséről volt szó.

Augusztus elején egy erre vonatkozó írást küldtek a „Vörös Hadsereg” parancsnokságára, amelyben arra tettek javaslatot, hogy függesszenek fel minden egymás elleni harcot, és közösen szálljanak szembe Vrangel erejével. A bolsevikok nem válaszoltak.

Csak miután Vrangel szeptemberre elfoglalta Jekatyerinoszlávot, Bergyanszkot, Guljajpoljét és Szinjelinkovót, akkor került sor egy találkozóra Sztarobelszkben – ahol a mahnovisták állomásoztak – az ukrán „kommunista” párt központi bizottságának Ivanov vezette küldöttségével, hogy megtárgyalják a Vrangel elleni közös akciók lehetőségét. A „Vörös Hadsereg” déli frontjának vezetői, Frunze, Guszev és Kun Béla úgy gondolták, hogy az anarchista lázadók felszámolása túl nagy erőket kötne le. Ezért elhatározták, hogy felhasználják őket Vrangel ellen, és miután jól kivéreztek, egyszerűbb lesz a likvidálásuk. Így vélekedett Kun Béla is, aki október 22-én személyesen járt Mahno főhadiszállásán, hogy kieszközölje néhány, az anarchista csapatokhoz átállt vöröskatona kiadatását. Későbbi tettei ismeretében tévedésnek bizonyul, hogy nem lőtték le.[1]

Október 15-én írták alá a bolsevikok és a mahnovisták a következő szerződéseket:

 

Az Ukrán Szovjetkormány és a Forradalmi Felkelő Hadsereg (mahnovisták) között létrejött ideiglenes katonai-politikai egyezmény feltételei.

 

I. rész – Politikai egyezmény

 

1. Minden mahnovista és anarchista azonnali szabadlábra helyezése, és az ellenük folytatott bűnvádi eljárás megszüntetése minden, a szovjetek által irányított területen, azok kivételével, akik fegyverrel harcoltak a szovjetrendszer ellen.

2. Mindenféle agitáció és propaganda engedélyezése – mind szóbeli, mind írásbeli – a mahnovisták és az anarchisták számára, hogy terjeszthessék gondolataikat és elképzeléseiket, kivéve a szovjetrendszer erőszakos megdöntésére felszólító felhívásokat, amelyekre továbbra is érvényes a hadicenzúra. Kiadási kérdésekben a mahnovistákat és az anarchistákat a szovjetrendszer által elismert szervezetként kell kezelni, használhatják a szovjetek technikai felszereléseit, hogy a kiadás technikai oldala biztosítva legyen a számukra is.

3. Szabad részvétel a szovjetválasztásokban; a mahnovistáknak és az anarchistáknak joguk van a szovjetekhez tartozni, és szabadon részt vehetnek az ez év decemberében megrendezésre kerülő összukrán szovjetkonferencia összehívásának előkészületeiben.

 

Az USZSZK szovjet vezetésének megbízásából: J. Jakovlev

Az ukrajnai Forradalmi Felkelő Hadsereg (mahnovisták) szovjetjeinek és parancsnokságának meghatalmazottai: Kurilenko, Popov

 

II. rész – Katonai egyezmény

 

1. Az ukrajnai Forradalmi Felkelő Hadsereg (mahnovisták) a köztársaság fennmaradásáért harcoló erőkhöz szabadcsapatként csatlakozik, és működési szempontból a Vörös Hadsereg főparancsnoksága alá tartozik, megtartva korábbi felosztását, anélkül, hogy átvenné a Vörös Hadsereg reguláris csapatainak felépítését és alapelveit.

2. Ha az ukrajnai Forradalmi Felkelő Hadsereg (mahnovisták) csapatai szovjet területeken vonulnak keresztül, a front mellett vagy a frontvonalak felé, a Vörös Hadsereg csapategységei nem olvaszthatják be soraikba a mahnovista csapategységeket.

 

Megjegyzések:

 

a, Ha a felkelő hadsereg és a Vörös Hadsereg csapattestei és egyes katonái Vrangel hadtápterületén összetalálkoznak és összekapcsolódnak, a sikeres összecsapás után újra leválhatnak a Vörös Hadsereg egységeiről.

b, A felkelő mahnovisták, akik Vrangel hadtápterületén maradnak, és a helyi lakosságból azok, akik a felkelő seregek soraiba beállnak és ott is maradnak, a felkelő sereg részét képezik, akkor is, ha előtte a Vörös Hadseregbe kellett volna bevonulniuk.

 

3. Az ukrajnai forradalmi felkelő hadsereg a jelen megegyezést a közös ellenség – vagyis a fehérgárdisták – megsemmisítése céljából kötötte, ezért felhívásaiban és kiáltványaiban felszólítja a dolgozó tömegeket, hogy mindenféle katonai akciókat szüntessenek be a szovjethatalom ellen, és a lehető legszéleskörűbb eredmény elérésének érdekében a szovjetvezetés is azonnal nyilvánosságra hozza a jelen megegyezést.

4. A mahnovista felkelőhadsereg tagjainak szovjet területeken élő családtagjai ugyanazokat a privilégiumokat élvezik, amit a Vörös Hadsereg katonáinak hozzátartozói, és az ukrajnai szovjet vezetés kiszolgáltatja nekik a szükséges igazolványokat.

 

Aláírták: Frunze, a déli front parancsnoka, Kun Béla, Guszev, a déli front Forradalmi Hadiszovjetjének tagjai, Kurilenko, Popov, a mahnovista felkelő seregek parancsnokságának és szovjetjeinek meghatalmazottai.”

 

1920. október 15-20. között az anarcho-kommunisták és a bolsevikok megkezdték közös támadásukat Vrangel ellen. A hír, hogy a bolsevikok és Mahno csapatai összefogtak Vrangel ellen, azonnal elterjedt. A felkelők között a hangulat szemmel láthatóan jobb lett. Vrangel csapatai már az összevont támadás első napjaiban vereséget szenvedtek egy Prologjorjehov nevű településnél. 4000 katona – köztük Grusztov tábornok – fogságba esett.

Miközben a „Vörös Hadsereg” elfoglalta Perekopot, a mahnovista seregek a Krím-félszigetig kergették Vrangel seregének maradékát. Marcsjenkosz, egy paraszt-anarchista vezetésével a lovasság pergőtűzben átlépte a Szivas tengerszorost, amit éppen jég borított. Tovább kergették az ellenséget, és végül lényegében megsemmisítették. November 13-án a mahnovisták elfoglalták Szimferopolt, és Szemjon Karetnyik, a felkelő csapatok krími parancsnoka főhadiszállását itt állította fel. Vrangel hadseregének nagy részét szétverték, a veszély lényegében elhárult. Jellemző módon ezt a jelentős győzelmet a bolsevik történetírás egy kicsit átírta: részleteiben nem változtatott ugyan, csak egy kicsikét. Tudniillik, hogy a mahnovisták helyett a „Vörös Hadsereg” egységeit állítja be mint a szivasi átkelés hőseit, megszervezőiként pedig a nagy triászt: Frunzét, Guszevet és Kun Bélát.

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Az a hősköltemény, amit Kun Béláné kreál könyvében a fegyvertelen Kunról, akinek rettenthetetlen bátorsága meglepi és meghunyászkodásra készteti az anarchista banditákat, több, mint röhejes. Túl azon, hogy sem az időpontok, sem az események nem stimmelnek, az egész nem illik Kunnak, ennek a kisstílű szocdem intrikusnak a valódi képébe. (Kun Béláné: Kun Béla. Bp., 1986. p. 337.)

 

 

16. Negyedik egyezmény a bolsevikokkal. A negyedik árulás

 

Az előző fejezetben foglaltakkal szemben a bolsevik sajtó soha nem jelentette meg a mahnovistákkal kötött egyezményt. Csak a folyamatos nyomásra jelentek meg részletek az amúgy igazán nem hosszú szövegből. Ez a tény bizalmatlanná tette a felkelőket. Amint elterjedt a híre Vrangel krími vereségének, Grigorij Vasziljenszkij, a mahnovscsina egyik vezetője kijelentette: „Vége az egyezménynek. Mérget mernék venni rá, hogy a bolsevikok egy héten belül megtámadnak minket.” Ez november 15-én történt. 26-án a bolsevikok meglepetésszerűen megtámadták Mahno főhadiszállását Guljajpoljéban és a krími csapatokat. A „krími vérfürdő” megszervezését Kunra bízták, aki olyannyira lelkesen látott a feladathoz, hogy ezzel állítólag még Lenin rosszallását is kiérdemelte, és saját elvtársai is hosszú évekig a „krími hóhér” megtisztelő címmel illették. Harkovban letartóztatták a mahnovscsina képviselőit és az összes elérhető anarchistát, szervezeteiket pedig azonnal betiltották. Azt állították, hogy Mahno puccsot szervezett az ukrán szovjetkormány ellen, és csapatai a Krímben megtámadták a „Vörös Hadsereg” egységeit. Az első vádpontról nem mondhatunk biztosat. Tulajdonképpen nem elképzelhetetlen, hogy Mahno ilyen módon kívánta volna kihasználni a győzelemből eredő jó pozícióit. A második pont azonban nyilvánvaló képtelenség. A Forradalmi Felkelő Hadsereg egyszerűen nem volt abban a helyzetben a súlyos áldozatokat követelő harcok után, hogy ezt megtehesse.

A bolsevikok jól előkészítették a rajtaütést. A megelőző napokban a mahnovisták kilenc bolsevik kémet fogtak el Guljajpoljéban. A Cseka vezetése kijelentette, hogy túlkapásról van szó, és az esetért felelős 42. Cseka-osztag felelős parancsnokát felfüggesztették. Az eset kivizsgálása ürügyén több bolsevik egység érkezett Guljajpoljéba. Ezek 26-án délelőtt 11 óra körül gépfegyverekkel támadták meg a települést. Ugyanezen a napon a „Vörös Hadsereg” győzelmi ünnepségre hívta meg a krími mahnovista csapatok vezetőit. A lakomán azonban az összes anarcho-kommunistát agyonlőtték. Az ötlet kiagyalója és megvalósítója egyaránt öreg barátunk, a magyar Noske: Kun Béla volt. Az ügyesen kivitelezett támadás nagy csapást mért a forradalmárokra. Maga Mahno nem tartózkodott Guljajpoljéban, de a várost a bolsevikok ideiglenesen elfoglalták. A rajtaütést a bolsevikok már korábban eltervezték. A „Vörös Hadseregen” belül a politikai megbízottak már november 15-én terjesztettek röplapokat „Halál a mahnovscsinára!” felirattal. Volin – letartóztatásakor – állítólag szemére vetette ezt az árulást Szamszonovnak, a Cseka egyik megbízottjának, aki így válaszolt: „Ön ezt árulásnak tartja? Véleményünk szerint itt csupán ügyes politikai lépésről volt szó. Amíg szükségünk volt Mahnóra, addig értettünk hozzá, hogy felhasználjuk, most, hogy már nincs rá szükségünk, ahhoz is értünk, hogy kiiktassuk.” Hogy ez valóban így elhangzott-e, nincs rá bizonyíték Volin – nyilvánvalóan elfogult – visszaemlékezésén kívül. Az azonban egyértelmű, hogy valóban így történt a dolog. A mahnovscsinán való rajtaütés után megkezdődött a forradalmárok üldözése. Arsinov így emlékszik vissza erre:

Jelizavetgrádban tizenöt 15-18 év közti fiút tartóztattak le. Bár még a nyikolajevi hatóságok sem értettek egyet a letartóztatással, azt hangoztatva, hogy inkább a valódi anarchistákat kellene letartóztatni ezek helyett a zöldfülűek helyett, a fiatalokat nem engedték szabadon. Az anarchistavadászatot Harkovban olyan módon űzték, amire már évek óta nem volt példa Oroszországban. Minden helyi anarchista lakásán csapdát állítottak, akárcsak a „Szabad Testvériség” könyvkereskedésben. Aki csak bement ide, hogy könyvet vásároljon, a Cseka kezei közé került. Azokat is lefogták, akiket tetten értek, amint a Nabat anarchista röpiratait olvasták, amiket nem sokkal azelőtt legálisan ragasztottak ki a falakra. Egy helybeli anarchista, Grigorij Zesznyik sikeresen elmenekült, mire a bolsevikok feleségét zárták börtönbe, akitől minden politikai tevékenység távol állott. Mikor a nő éhségsztrájkba kezdett, hogy kiszabadulását elérje, a bolsevikok cinikusan közölték vele, hogy ha a férjének fontos, akkor úgyis megjelenik. Ez valóban így is történt, és Zesznyiket letartóztatták.”

Hozzá kell fűznünk, hogy ezek az intézkedések nem voltak semmivel sem kegyetlenebbek, mint azok, amelyikeket bármely állam bármikor megtesz a forradalmárok ellen. Sőt, nem is voltak igazán durvák. Csupán ugyanolyanok voltak.

A Forradalmi Felkelő Hadsereg maradéka áttört a perekopi útlezáráson, és visszatért a felkelő területre. A híres Mahno-lovasság 1500 emberéből csak kb. 250-en tértek vissza. A bolsevikok rövid napok alatt több forradalmárt likvidáltak, mint amennyi a Vrangel elleni harcokban elesett. A mozgalom véglegesen elgyengült. Guljajpoljéban Mahno idegösszeroppanást kapott. És ez a lovasság volt a büszke forradalmi hadsereg utolsó maradéka. De a lovasok áttörték a Guljajpoljét bekerítő bolsevik ostromzárat, és szétszórtak egy „vörös” kozák egységet. Egy héten belül a csatlakozó parasztok, a bujkáló gerillaegységek és az átálló vöröskatonák újra megerősítették a felkelősereget. A lovasság 1000, a gyalogság 1500 főre nőtt. Ez a csapat vette be újra Guljajpoljét, és ejtette foglyul az ott állomásozó 42. hadosztály 6000 katonáját. Három hétre rá Andrelejevszka falunál a forradalmárok szétszórták a 2. „vörös” hadosztályt, és 10.000 foglyot ejtettek. Mint mindig, most is csak a tiszteket végezték ki, a többieket lefegyverezve elengedték. Még három győzelmet arattak a felkelők Komarj, Zarje Konsztantyinovka és Bergyanszk határában. A bolsevikok azonban rövid idő alatt négy hadsereget vetettek be Mahno ellen. Kétszer is bekerítették, de a lázadók mindkét alkalommal áttörték az ostromgyűrűt. A Forradalmi Hadiszovjet úgy döntött, hogy feladja a déli körzeteket, és a csapatoknak biztosítja a teljes autonómiát a gerillaháború megkezdéséhez. A területen azonnal megindult az illegalitásra való áttérés megszervezése. Ekkor a kb. 3000 mahnovistával már mintegy 150.000 „vöröskatona” állt szemben. A gerilla-hadviselés a mahnovisták jó helyismeretének és támogatottságának köszönhetően még hozott eredményeket. Továbbra is sokan álltak át az ő oldalukra a „vörös” egységekből. A „Vörös Hadsereg” kénytelen volt külön egységeket felállítani, amelyeknek egyetlen feladata volt a mahnovisták által lefegyverzett és szabadon engedett katonák begyűjtése és újbóli harcba állítása. Ismeretes ugyanakkor a 41. „vörös” egység napiparancsa, amelyben elrendelték az elfogott forradalmárok kivégzését, azzal a – valós – indokkal, hogy a foglyok „anarchizmussal fertőzik meg” őreiket.

Kijevnél a mahnovisták veszélyes helyzetbe kerültek. Egy hegyszorosban elvesztették teljes tüzérségüket és a hadtápot. Teljesen bekerítették őket, de ebből a gyűrűből is sikerült kitörni. A kétségbeesés és a félelem hajtotta őket olyan menetteljesítményre, amellyel messze maguk mögött hagyták a „vörös” lovasságot. Galícián át menekültek, majd a poltavai kormányzóságba behatolva Kurszkhoz közeledtek.

 

 

17. A mahnovscsina végleges veresége

 

A mahnovscsina ezután már sehol sem tudta megvetni a lábát, hogy újra szervezze erejét. Az egykori felkelő területen a bolsevikok megkezdték a kommunák szétverését, az állami terror meghonosítását. Az illegalitásba vonult forradalmárok egyre kisebb erőt képviseltek. 1921 augusztusában Mahno súlyosan megsebesült. Menekülnie kellett. Egy levelében így ír erről:

Alighogy elutaztál, kedves barátom, két napra rá elfoglaltuk a kurszki Korocska várost. Itt szétszórtunk néhány ezer példányt a Szabad szovjetek alapításának lényege röplapból, majd azonnal elindultunk a Don-vidéken át a jekatyerinoszlávi és taurini kormányzóság felé. Nap mint nap súlyos harcokat kellett vívnunk egyrészt a kommunista bolsevik gyalogsággal, amely mindig a sarkunkban volt, másrészt a közvetlenül ellenünk mozgósított 2. Lovashadsereggel. Persze te ismered a mi lovasságunkat: a bolsevik lovasság gyalogsági és páncélkocsis támogatás nélkül soha nem tudta volna megállítani. Nagy áldozatok árán, de sikerült megtisztítani az utat magunk előtt, anélkül, hogy eltértünk volna a választott iránytól. Seregünk pedig bebizonyította, hogy igazi forradalmi néphadsereg: ahogy a dolgok álltak, már régen össze kellett volna omlania, ehelyett azonban egyre erősödött, mind emberben, mind felszerelésben.

Az úton, amit választottunk (…) elveszítettük egy lovasegységünket, köztük sok parancsnokunkat. Itt halt meg nagyszerű barátunk, Gavrjuse Troja, az egység parancsnoka is. (…) Még Guljajpolje előtt találkoztunk a Brova és Parhomenko vezetése alatt álló nagyobb csapatainkkal. Ekkor Bugyonnij negyedik hadosztályából az első egység és Maszlak egysége átállt hozzánk. A harc még elkeseredettebbé vált a bolsevik önkényuralom ellen. Március első napjaiban a Brova és Maszlak vezette egységeket leválasztottuk az általam vezetett hadseregről, hogy önállóan támadjanak a Don mentén. Ők elindultak a doni és kubányi területek felé. Később ugyanígy küldtem Voronyezs felé Parhomenko csoportját. Parhomenkót nemsokára megölték, és ekkor a csoport élére az anarchista Csugujev állt. Kiválasztottam még egy 600 fős lovascsoportot és Ivanjuk gyalogosegységét, ők Harkov felé indultak.

Ekkortájt sebesült meg egyik legjobb elvtársunk, Vdovicsenko, akit néhány másik sebesülttel együtt visszaküldtünk Novoszpasszkba, hogy felgyógyuljanak. Ott azonban rájuk akadt egy bolsevik büntetőegység, és a harc folyamán ő és Matroszenko golyót röpítettek a fejükbe. Matroszenko azonnal meghalt, de Vdovicsenkónak a golyó az agyveleje mellett hatolt be, és életben maradt. Amikor a bolsevikok felismerték, azonnal orvost hívtak, és megmentették az életét. Röviddel ezután hírt kaptam tőle. Az alekszandrovszki kórházban feküdt, és arra kért, hogy hozzuk ki onnan. Megkínozták, és arra akarták kényszeríteni, hogy írásban tagadja meg a mahnovscsinát. Ő ezt elutasította. Valószínűleg agyonlőtték, bár ezt nem tudom biztosan.

Ekkor elindultam a Dnyeperen át Nyikolajevbe, és újra vissza Perekop északi irányába, hogy eljussak a körzetünkbe, ahol néhány osztaggal találkoztam volna. Melitopolnál azonban csapda várt, és már nem tudtam visszajutni a Dnyeper jobb partjára. A folyó zajlott. Így lóra ültem, és magam irányítottam a harcot.[1] Az egyik fronton sikerült elkerülni az ütközetet. (…)

A mindennapi harc olyan vakmerővé tette a harcosokat, hogy az szinte hihetetlen. „Szabadság vagy halál!” volt a csatakiáltás. Egy támadásnál egy golyó csípőn talált és a vakbelembe fúródott. Leestem a lóról, és ez volt a visszavonulás oka: egy tapasztalatlan kölyök kiabálni kezdett, hogy „Batkó elesett!”… 12 versztán keresztül cipeltek egy gépfegyveres tacsankán, és majdnem elvéreztem. (…) Ez március 14-én történt. Március 15-én a csoport minden parancsnoka és a sereg parancsnokságának minden tagja Belas vezetésével hozzám fordult, és azt javasolták, hogy adjam parancsba 100-200 harcos csatlakozását Kurilenkóhoz, ugyanennyiét Koszinhoz és ugyanennyiét a különféle körzetekben lévő csapatokhoz. A cél az volt, hogy engem a törzs kíséretében nyugalmasabb helyre küldjenek, amíg újra lóra nem tudok ülni. Aláírtam a parancsot, és Szabugyko egy kisebb egységgel előrement a kiválasztott területre, de közben tartotta velünk a kapcsolatot. Március 16-án reggel az osztagok elvonultak, én a törzzsel maradtam. Ekkor lepett meg minket a 9. Lovashadosztály, és 180 versztán keresztül üldözött. Az Azovi-tenger melletti Szlobodán lovakat cseréltünk, és rövid, ötórás pihenőt tartottunk.

Március 17-én kora reggel indultunk el Novopaszovka felé, de hamarosan újra bolsevik lovasok tűntek fel, akik Kurilenkót követték, és miután elvesztették szem elől, belénk botlottak. 25 versztás üldözés után egyre jobban szorongatni kezdtek minket, pedig hatalmas szükségünk lett volna a pihenésre. Nem voltunk harcképes állapotban. Mit tegyünk? Én nemhogy lóra ülni, még felülni sem tudtam; a kocsi hátuljában fekve néztem, hogy tőlem 150 méterre hogyan folyik a vérengzés. Embereim csak miattam haltak meg, mivel nem akartak elhagyni. De végül is a pusztulás mindannyiunk számára biztosnak látszott. Az ellenség öt-hatszoros túlerőben volt. Ekkor a kocsimra kapaszkodtak a luisiták[2] közül öt-hatan, azok, akiket te is jól ismersz, a csernigovszkai Misa vezetésével. Így búcsúztak tőlem: „Batkó, te nélkülözhetetlen vagy a mozgalmunkban. Nemsokára meghalunk, de téged megmentünk, és azokat, akik hűek hozzád és minket támogatnak. Ezt ne felejtsd el megmondani a szüleinknek!” Megcsókoltak és eltűntek. Ekkor Lev Szinkovszkij a karjában átvonszolt egy parasztszekérre. Csak a gépfegyverropogást és a gránátok robbanását hallottam, ezek a luisiták voltak, akik feltartóztatták a bolsevikokat. Megtettünk vagy három-négy versztát, és átkeltünk egy folyócskán. Itt estek el a luisiták. Később, amikor visszatértünk erre a helyre, a sztarodubovkai parasztok mutattak a harctéren egy sírt, ahová eltemették a mi luisitáinkat. Még ma sem tudom visszafojtani a könnyeimet, ha rájuk gondolok. Mégis, barátom, ez valahogy meggyógyított. Ugyanaznap este felültem a lovamra és elhagytam a körzetet.

Áprilisban sikerült felvenni a kapcsolatot minden csapategységgel. Akik nem voltak túl messze, azokat Poltavában összehívtam. Májusban Koszin és Kurilenko is megérkeztek. Néhány gyalogcsapatot és egy több mint 2000 fős lovasegységet hoztunk létre. Harkov felé indultunk (…).

A bolsevikok azonban nem aludtak. 60 páncélkocsival, néhány lovashadosztállyal és egy gyalogoshadsereggel vonultak ellenünk. A harc több hétig tartott.

Egy hónappal ezután Scsusz elesett Poltaszcsina mellett egy ütközetben. Ekkor már ő volt Szabugyko egységének parancsnoka, ahol kiváló munkát végzett.

A következő hónapban elesett Kurilenko elvtárs is. Seregével egy vasútvonalat biztosított, ezért egy századdal hátramaradt. Bugyonnij lovasai bekerítették és lemészárolták őket.

1921. május 18-án Bugyonnij lovashadserege a jekatyerinoszlávi körzetből a Don felé indult, hogy leverje az ottani parasztfelkelést, amelyet Brova és Maszlak elvtársak, Bugyonnij első brigádjának egykori parancsnokai irányítottak. Petrenko-Platonov vezetése alatt összevont csapataink – velem és a főparancsnoksággal együtt – mintegy 15-20 versztányira voltunk az úttól, ahol Bugyonnij haladt. (…)

Pontosan abban a pillanatban rohantunk rájuk, mikor elhaladtak állásaink mellett. Bugyonnij, aki büszkén lovagolt az élen, járműveit elhagyva menekült. Ezeket a vörös csapatokat azonban máshonnan hozták ide, nem azok voltak, akikkel a Krímben együtt harcoltunk. Ők úgy tudták, hogy banditák ellen harcolnak, és ezek elől nem akartak megfutamodni. A mi harcosainkat viszont az a tudat tüzelte, hogy igaz ügyért küzdenek. Iszonyú csata bontakozott ki, amely a bugyonnijisták vereségével végződött. Ezután a vöröskatonák dezertálása még gyakoribbá vált.

Ekkor egy szibériaiakból álló osztagot Glaszunov elvtárs parancsnoksága alatt a lehető legjobb felszereléssel ellátva Szibériába küldtem. 1921 augusztusának első napjaiban olvastuk a bolsevik újságokban, hogy ez az osztag feltűnt a szamarai kormányzóságban. Utána már semmit sem hallottunk róluk.

1921 egész decemberét végigharcoltuk. A jekatyerinoszlávi, a taurini, a herszoni és a poltavai kormányzóságokban és a Don mentén tomboló aszály arra kényszerített minket, hogy a sereg egyik részével a kubányi területre, Caricin és Szaratov felé, míg a másikkal a kijevi és csernyigovi kormányzóság felé vonuljunk. Csnigoszenben Koszin elvtárs töretlenül folytatta a harcot. Amikor összetalálkoztunk vele, átadott egy halom iratot, amelyekben a csernigovi parasztok biztosítottak minket támogatásukról a szabad szovjetekért folytatott harcunkban.

Én Petrenko és Szabugyko csoportjával tartottam a Volgáig a Donon keresztül. Számos mellettünk harcoló osztaggal találkoztunk, és segítettünk nekik egymással kapcsolatba lépni. Egyesítettük őket az azovi csapattal (Vdovicsenko egykori csoportjával). Mivel súlyos sebeim voltak, ezért több más sebesülttel együtt elhatároztuk, hogy külföldre szökünk, ahol felgyógyulhatunk. Ez idő tájt sebesültek meg legjobb hadvezéreink, Koszin, Petrenko és Szabugyko is.

1921. augusztus 13-án egy lovasszázaddal elindultunk a Dnyeper irányába, és 16-án Orlik és Kremencsug között hét halászcsónakkal vízre szálltunk. Ezen a napon hat sebesülést szereztem, de ezek nem voltak súlyosak.

Utunk során több egységünkkel is találkoztunk, akik mind ugyanúgy értékelték utunk célját: „Menjetek, és gyógyíttassátok meg Batkót, aztán gyertek vissza segíteni!” Augusztus 19-én Bobrinyectől 12 versztára beleütköztünk a 7. vörös lovashadosztályba, amely ott állomásozott. Visszafordulni már nem lehetett, mivel egy lovasegység már elindult a jobb oldalon, hogy a hátunkba kerüljön. Ezért megkértem Szinkovszkijt, hogy segítsen nyeregbe, és berontottunk a faluba, szétszórtuk az egység gépfegyveres szakaszát. 13 Maxim géppuskát és 3 LUIS géppuskát zsákmányoltunk. De közben újabb lovasegységek érkeztek Nyikolajevkából, és ellentámadást indítottak. Zsákutcába kerültünk, de nem csüggedtünk el. Miután lerohantuk a 7. lovashadosztály 38. századát, 110 versztát haladtunk előre, állandó harcban az üldözőkkel. Végül sikerült elmenekülnünk, de a 17 legjobb tacsankánkat elvesztettük.

Augusztus 22-én újra én okoztam a legtöbb gondot; egy golyó eltalált a tarkóm alatt jobbra, és az arcomon jött ki. Újra a kordéban feküdtem. 26-án újra harcba bocsátkoztunk a vörösökkel, és ekkor vesztettük el drága barátainkat, Petrenko-Platonovot és Ivanjukot. Az útirányt megváltoztatva 1921. augusztus 28-án már a Dnyeszteren hajóztunk. Most külföldön vagyok…”

A harcok lassan véget értek. Ukrajnát már semmilyen külső ellenség nem befolyásolta, és az elsöprő túlerőben lévő „Vörös Hadsereg” egyesített ereje elsöpörte a Forradalmi Felkelő Hadsereget. A gerilla-utóvédharcok még sokáig elhúzódtak, az ellenállás egészen 1922-ig tartott, és az anarcho-kommunista harcba belekóstolt ukrán parasztok merényletei még évtizedekig megnehezítették a szovjet hatóságok dolgát. A mozgalom leveréséről nagyon keveset tudunk, hiszen nem sok elvtárs volt képes külföldre menekülni. A mahnovscsina dokumentumai pedig máig is valamelyik orosz archívum mélyén pihennek.

Mahnót Romániába vitték, ahol – a Szovjet-Oroszország elleni háborús készülődés részeként – menedékjogot ajánlottak fel neki. Mahno ezzel nem élt, hiszen nem kívánt lepaktálni semmiféle hatalommal. Innen Lengyelországon (ahol elítélték) át Danzigba (Gdansk), Berlinbe majd Párizsba ment. Mire felgyógyult sebeiből, már nem volt hová visszatérnie.

Ukrajnában tombolt a Cseka terrorja. Az eredetileg a „forradalom védelmére” alakult szervezet hatékonyan számolta fel a forradalmi erőket. A büntetőexpedíciót közvetlenül Frunze, a déli front parancsnoka irányította. Több mint 8000 kivégzettről szólnak az adatok.

Franciaországban Mahno gyári munkásként élt. Az orosz emigráció gyűlölte, a „kommunista” párt állandóan agitált ellene. 1926-ban több elvtársával létrehozta a Gyelo Truda című anarcho-kommunista lapot, majd az „Száműzött Orosz Forradalmárok” nevű csoportot. Ebben többek között részt vett Ida Mett, a kronstadti felkelés veteránja és Arsinov is. 1926 nyarán adták ki a Liberter Kommunisták Szerveződési Platformja című kiáltványt. Ebben felszólították a forradalmi osztályharcos anarchistákat egy egységes harci szervezet létrehozására, tagadták a demokráciát, mint a burzsoá állam létformáját. Elutasították ugyanakkor az együttműködést az individualista „anarchistákkal”, és azt a népfrontos szellemet, amit pl. Volin képviselt az emigrációban. A csoportot sok támadás érte – olyan „anarchisták” részéről, mint pl. Malatesta vagy Alexander Berkman –, de támogatói is akadtak számos országban.

Mahno megírta a harcok történetét, és dolgozott az osztályharcos mozgalom megerősödésén. A börtönben szerzett tüdőbaja azonban elhatalmasodott rajta, különösen, amikor 1928-ban egy régi sebesülés miatt műtéten esett át. 1929-ben a francia anarchisták gyűjtést rendeztek számára. 1934-ben halt meg egy párizsi szegénykórházban. Személyében a proletár világforradalom egyik nagy harcosa távozott az élők sorából.

 

Lábjegyzetek:

 

[1] Mahno ekkor súlyosan meg volt sebesülve.

 

[2] A gépfegyveresek elnevezése a mahnovscsinában (a gépfegyverek márkája volt LUIS).

 

 

Függelék: A mahnovscsina dokumentumaiból

 

Ukrajna Forradalmi Felkelő Hadseregének (mahnovisták) nyilatkozata

 

Ukrajna minden parasztjához és munkásához.

 

Továbbítsátok ezt a felhívást távírón, telefonon vagy levélben Ukrajna minden falvába, vidéki kerületébe és minden kormányzóságába! Olvassátok fel a parasztok gyűlésein, a gyárakban és az üzemekben!

 

Dolgozó testvéreink! A munkások és a parasztok elnyomása – egyfelől a burzsoá-földesúri hatóságok, másfelől a bolsevik-kommunista diktatúra által – elleni tiltakozás hívta életre Ukrajna Forradalmi Felkelő Hadseregét (mahnovisták). A felkelő mahnovista hadsereg azt a célt tűzte maga elé, hogy harcoljon Ukrajna dolgozóinak a felszabadításáért a különböző hatóságok uralma alól, valamint a VALÓDI SZOVJET SZOCIALISTA RENDSZER megteremtéséért. Több fronton is konokul küzdünk céljaink eléréséért, és jelenleg sikerült legyőznünk Gyenyikin hadseregét. Egyik területet a másik után szabadítjuk fel, és a felszabadított területeken folyamatban van mindenféle elnyomó hatalom és elnyomó szervezet felszámolása.

Sok paraszt és munkás kérdezi: Mi fog most történni? Mit kell tenni? Mit kezdjünk az elűzött hatóságok rendeleteivel stb.?

A végleges és részletes választ ezekre a kérdésekre az összukrán munkás-paraszt kongresszus fogja megadni, amelyet azonnal összehívnak, amint a munkásoknak és a parasztoknak lehetőségük lesz összegyűlni. Ez a kongresszus fog dönteni a munkás-paraszt élet legsürgetőbb kérdéseiben.

Mivel a kongresszus összehívásának ideje egyelőre bizonytalan, a felkelő mahnovista hadsereg szükségesnek találja, hogy a munkás-paraszt életet érintő következő bejelentéseket tegye.

 

1. Eltörölünk minden rendeletet és intézkedést, amelyet Gyenyikin (önjelölt) hatóságai hoztak. Továbbá eltöröljük a kommunista hatóságok olyan rendeleteit is, amelyek sértik a munkások és a parasztok érdekeit.

(Megjegyzés: Maguknak a dolgozóknak kell meghatározniuk, hogy melyek azok a kommunista hatóságok által hozott rendeletek, amelyek hátrányosak rájuk nézve. A parasztoknak gyűléseken, a munkásoknak a gyáraikban és üzemeikben kell dönteniük.)

 

2. Az állami tisztviselők, a hercegek, a kolostorok és a dolgozó tömegek egyéb ellenségeinek földjét, minden jószággal és más javakkal egyetemben, átadjuk azoknak a parasztoknak, akik pusztán kétkezi munkájukkal tartják fenn magukat. A földek átadásának rendjét a parasztok gyűléseinek kell meghatároznia, amelyeknek ezekben az ügyekben nem csak a saját személyes érdekeiket kell szem előtt tartaniunk, hanem minden elnyomott, dolgozó paraszt közös érdekeit is.

 

3. A gyárak, az üzemek, a bányák, minden szerszám és termelési eszköz a dolgozó osztály egészének tulajdonába megy át, amely maga fogja kézbe venni a vállalkozások irányítását a szakszervezetei által, és saját érdekeinek és törekvéseinek megfelelően fogja megszervezni a termelést, az ország egész iparát egyetlen egységes szerveződésbe tömörítve.

 

4. Javasoljuk, hogy minden paraszt- és munkásszervezet kezdje meg a szabad munkás-paraszt szovjetek megalakítását. Csak a társadalmasított gazdaság számára szükséges munkát végző dolgozók vehetnek részt a szovjetekben. Politikai szervezetek képviselőinek nincs helyük a munkás-paraszt szovjetekben, mivel részvételükkel a munkások szovjetjeit a pártok eszközeivé változtatnák, és ez a szovjetrendszer bukásához vezethetne.

 

5. A parasztok és a munkások számára nem elfogadható a Cseka, a pártbizottságok és az egyéb kötelező autoriter és fegyelmi intézmények létezése.

 

6. Minden dolgozó elidegeníthetetlen joga a szólás-, a sajtó-, a gyülekezési- és szerveződési szabadság. Ezek bármiféle korlátozása ellenforradalmi tett.

 

7. Eltöröljük az állami milíciát, a rendőrséget és a hadsereget. Ezek helyett az emberek maguk fogják megszervezni saját önvédelmüket. Csak a munkások és a parasztok szervezhetik meg az önvédelmet.

 

8. A munkás-paraszt szovjeteknek, a munkások és parasztok önvédelmi csoportjainak és minden egyes munkásnak és parasztnak meg kell akadályoznia a burzsoázia és tisztjei bármiféle ellenforradalmi megnyilvánulását. A banditizmus megjelenését sem szabad tolerálniuk. Mindenkit a helyszínen agyon kell lőni, akit banditizmusban vagy ellenforradalmi tevékenységben bűnösnek találnak.

 

9. A szovjet és az ukrán pénzt minden egyéb pénzekkel egyenlőnek kell elfogadni. Akik ezt megsértik, forradalmi megtorlásnak lesznek kitéve.

 

10. A munkatermékek és javak cseréje szabad marad, a munkás-paraszt szerveződéseknek jelen pillanatban nem kell átvenniük ezt a tevékenységet. Ugyanakkor javasoljuk, hogy a munkatermékek cseréje főleg a DOLGOZÓK KÖZÖTT menjen végbe.

 

11. Aki szándékosan akadályozza ennek a deklarációnak a terjesztését, ellenforradalminak minősül.

 

A Forradalmi katonai szovjet és Ukrajna Forradalmi Felkelő Hadseregének (mahnovisták) vezetősége

 

(1920. január 7.)

 

 

Kik a mahnovisták, és miért harcolnak?

 

1. A mahnovisták olyan parasztok és munkások, akik már 1918-ban felkeltek a német-magyar-osztrák és hetman burzsoázia elnyomása ellen Ukrajnában. A mahnovisták azok a munkások, akik harcra keltek a gyenyikinisták és mindenféle elnyomás, erőszak és hazugság ellen. A mahnovisták azok a dolgozók, akiknek a munkája hizlalja és gazdagítja a burzsoáziát, és akik fölött itt és most a szovjet burzsoázia uralkodik.

 

2. Miért hívjuk magunkat mahnovistának?

 

Először is azért, mert a borzalmas reakció napjaiban Ukrajnában láttunk a sorainkban egy soha el nem gyengülő barátot és vezetőt, Mahnót, akinek a dolgozó emberek bármiféle elnyomása elleni tiltakozó hangja egész Ukrajnában hallható volt, harcra szólítva minden elnyomó, fosztogató és a minket eláruló politikai sarlatánok ellen; és aki most is tántoríthatatlanul velünk menetel a végső cél felé: a dolgozók mindenféle elnyomás alól való felszabadításáért.

 

3. Mi az alapja a felszabadításnak?

 

A monarchista, koalíciós, republikánus és szociáldemokrata kommunista-bolsevik párt kormányának megdöntése. Az ő helyüket a dolgozók szabad és teljesen független szovjetjeinek rendszere kell, hogy átvegye, amely mentes a hatóságoktól és azok önkényes törvényeitől. A szovjetrendszer nem a magukat szovjethatalomnak nevező szociáldemokrata kommunista-bolsevikok hatalma, hanem a tekintély nélküli, államellenes szocializmus legfelsőbb formája, amely a dolgozó emberekért létező szabad, boldog és független társadalmi élet rendszerében valósul meg, és amelyben minden egyes dolgozó és a társadalom egésze mindenféle külső gyámkodás nélkül lesz képes megvalósítani saját boldogságát és jólétét a szolidaritás, a barátság és az egyenlőség elvei alapján.

 

4. Mit értenek a mahnovisták a szovjetrendszeren?

 

A dolgozóknak maguknak kell szabadon megválasztaniuk saját szovjetjeiket, amelyeknek maguknak a dolgozó embereknek az akaratát és vágyait kell megvalósítaniuk, vagyis ADMINISZTRATÍV és nem uralkodó szerepük van.

A föld, a gyárak, az üzemek, a bányák, a vasutak és minden vagyon a dolgozók tulajdona kell, hogy legyen, azoké, akik ott dolgoznak. Vagyis szocializálni kell őket.

 

5. Milyen út vezet a mahnovisták céljainak eléréséhez?

 

Könyörtelen forradalom és kitartó küzdelem mindenféle hazugság, önkényesség és elnyomás ellen, bármiből is eredjenek azok, harc a végsőkig, harc a szólásszabadságért, az igaz ügyért fegyverrel a kézben. Csak minden hatalom megszüntetésével, az állami, politikai és gazdasági kérdésekkel kapcsolatos hazugságok alapjának a lerombolásával érhetjük el a célunkat. Csak az állam lerombolásával, mint a társadalmi forradalom eszközével valósítható meg a valódi munkás-paraszt szovjetrendszer. Csak így érhető el a szocializmus.

 

A (mahnovista) Felkelő Hadsereg Kulturális és Oktatási Szekciója

 

(1920. április 27.)

 

 

A fiatalokhoz

 

Miért ültök otthon, elvtársak? Miért nem vagytok köztünk?

Vagy arra vártok, hogy megérkezzenek a komisszárok a büntető különítményeikkel, és erőszakkal besorozzanak titeket? Ne higgyétek, hogy nem fognak megtalálni titeket, hogy majd sikerül elrejtőznötök, és megmenekülhettek! A bolsevik hatóságok már bebizonyították, hogy semmi sem tudja megállítani őket: letartóztatják a családotokat és a rokonaitokat, túszokat ejtenek, és ha kell, ágyúval lövetik az egész falut, de valamilyen módon besoroznak a kormány hadseregébe téged és az elvtársaidat, akik most még szabadok vagytok.

És akkor fegyverrel a kezetekben el fognak küldeni, hogy legyilkoljátok paraszt és munkás testvéreiteket, a forradalmi felkelő mahnovistákat.

Mi, mahnovista felkelők, nem ülünk otthon, habár mindannyiunknak vannak szeretteink, családunk és rokonaink, akiktől nem szeretnénk távol lenni. De forradalmárok vagyunk. Nem maradhatunk közönyösek, amikor azt látjuk, hogy a dolgozó embereket újra rabszolgaságba vetik, a szocialista-kommunista álarc mögé bújva új despota urak kerekednek föléjük, a munkás-paraszt hatalom zászlaját lengetve. A forradalom három éve megtanított minket arra, hogy minden hatalom, legyen az Véres Miklós vagy a bolsevik-kommunisták kezében, kivétel nélkül ellenforradalmi. Mi, mahnovisták, a totális társadalmi forradalom zászlaját emeljük a magasba. Minden hatalom és elnyomó ellen, a dolgozók szabad szovjetjeiért harcolunk.

Kövessetek minket, elvtársak! Maradjanak otthon valakinek a szoknyája mellett a bátortalanok, az önzők és a gyávák – nekünk nem kellenek puhányok. De neked, aki becsületes paraszt vagy munkás vagy, köztünk van a helyed, a forradalmi felkelő mahnovisták között. Mi senkit sem fogunk erővel besorozni. De ne feledd: a bolsevik kormány brutális erőszakkal bánik a mahnovistákkal, és ez minket is könyörtelen harcra kötelez.

Tehát döntsetek, elvtársak! Besoroznak a komisszárok, ellenünk küldenek, és akkor kénytelenek leszünk ellenségesen, a forradalom ellenségeként viszonyulni hozzátok. Velünk vagy ellenünk – válasszatok!

 

Felkelő mahnovisták

 

(1920. június)

 

 

Elvtársak a Vörös Hadseregben!

 

Parancsnokaitok és komisszárjaitok azzal fenyegetnek és hitegetnek titeket, hogy a mahnovisták megölik az elfogott vöröskatonákat.

Elvtársak! Vezetőitek azért találták ki ezt az aljas hazugságot, hogy ti rabszolgák módjára megvédjétek a komisszárok érdekeit, és hogy ne hagyjátok, hogy a mahnovisták foglyul ejtsenek titeket, és így megtudjátok az igazat a munkás-paraszt mahnovista mozgalomról.

Mi, elvtársak, minden zsarnoki elnyomás ellen keltünk fel. Három éven keresztül folyt a vérünk a frontokon. Elüldöztük az osztrák-német zsarnokokat, szétvertük Gyenyikin hóhérjait, harcoltunk Petljura ellen, most a komisszárok hatalma ellen küzdünk, a bolsevik-kommunista párt diktatúrája ellen, amely rátette vaskezét a dolgozó emberek teljes életére: Ukrajna parasztjai és munkásai nyögnek az igájuk alatt. Könyörtelenül ki fogjuk irtani a lengyel földesurakat is, akik idejöttek elfojtani a forradalmunkat, és megfosztani minket az elért eredményeinktől.

Harcolunk minden hatalom és elnyomás ellen, akárhonnan is eredjen. A mindenféle nemzetiségű földesurak és kapitalisták, a gyenyikinista tábornokok és tisztek, a lengyel földesurak és a bolsevik komisszárok a halálos ellenségeink. Könyörtelenül megbüntetjük és megöljük őket, mivel ők ellenségei a dolgozó emberek forradalmának.

De téged, elvtárs a Vörös Hadseregben, testvérünknek tartunk, akivel együtt akarunk küzdeni a valódi felszabadulásért, a pártok és hatóságok elnyomása nélküli igazi szovjetrendszerért.

Az elfogott vöröskatonákat azonnal szabadon engedjük, bárhová mehetnek, vagy ha akarnak, beállhatnak közénk.

A csatákban elfogott vöröskatonák ezreit engedtük már szabadon, a sok fogoly közül ma számosan önzetlenül harcolnak a sorainkban.

Tehát, elvtársak a Vörös Hadseregben, ne higgyétek el a parancsnokaitok meséit, hogy a mahnovisták megölik a vöröskatonákat. Ez aljas hazugság.

Amikor csatába küldenek a mahnovisták ellen, ne mocskoljátok be a kezeteket a testvéreitek vérével. Amikor a harc elkezdődik, öljétek meg a parancsnokaitokat, ne lőjetek ránk, hanem gyertek át a mi sorainkba. Testvéreinkként fogunk köszönteni titeket, és együtt teremtjük meg a munkások és parasztok igaz és szabad világát, együtt harcolunk a dolgozó emberek összes elnyomói és tirannusai ellen.

Éljen a mahnovista forradalmi felkelők és a Vörös Hadsereg munkásainak és parasztjainak testvéri egysége!

 

Felkelő mahnovisták

 

(1920. június)

 

 

Állj meg egy percre! Olvasd el! Gondolkozz!

 

Elvtárs a Vörös Hadseregben! A parancsnokaid és komisszárjaid ideküldtek, hogy elfogd a felkelő mahnovistákat. Feljebbvalóid parancsára békés falvakat fogsz feldúlni, olyan embereket fogsz megölni, akiket nem ismersz, de akikről azt mondták neked, hogy a nép ellenségei. Azt mondták neked, hogy a mahnovisták banditák és ellenforradalmiak.

Kioktatnak, parancsolnak neked, nem kérdezik meg a véleményedet, ideküldenek, és parancsnokaid engedelmes rabszolgájaként foglyokat ejtesz, és megölöd őket. Kiket? És miért?

Gondolkozz el ezen, elvtárs a Vörös Hadseregben! Gondolkozz ezen, te, aki dolgozó paraszt vagy munkás vagy, akit erőszakkal soroztak be az új urak hadseregébe, akik a munkás-paraszt hatalom lelkesítő címét bitorolják.

Mi forradalmi felkelő mahnovisták, mi is parasztok és munkások vagyunk, mint ti, testvéreink a Vörös Hadseregben. Az elnyomás ellen keltünk fel, egy jobb és boldogabb életért harcolunk. A mi őszinte célunk a dolgozók hatalomnélküli társadalmának elérése, amelyben nem lesznek paraziták és komisszár-bürokraták. Azonnali célunk a szabad szovjetek rendszerének megteremtése, amelyben nincs hatalma sem a bolsevikoknak, sem pedig bármiféle egyéb pártnak. Ezért küldött a bolsevik-kommunista kormány büntető expedíciót ellenünk. Sietve békét kötöttek Gyenyikinnel, a lengyel földesurakkal és a többi fehérgárdista söpredékkel azért, hogy könnyebben el tudják pusztítani a forradalmi felkelők népi mozgalmát, akik az elnyomottakért keltek fel, hogy lerázzák az elnyomás igáját.

A fehér-vörös hadsereg-parancsnokság fenyegetései nem tudnak megfélemlíteni minket.

 

ERŐSZAKKAL FOGUNK VÁLASZOLNI AZ ERŐSZAKRA!

 

Ha szükséges, mi maroknyian megfutamítjuk a bürokratikus Vörös Hadsereg légióit. Mert mi vagyunk a szabadságszerető forradalmi felkelők, és mi harcolunk az igaz ügyért.

Elvtárs! Gondolkozz: kivel vagy, és ki van ellened?

Ne legyél rabszolga! Légy ember!

 

Felkelő mahnovisták

 

(1920. június)

 

 

Irodalomjegyzék

 

(A téma magyar nyelvű irodalma természetesen igen szűk, csupán néhány írás foglalkozik bővebben a mahnovscsinával. Sok helyen olvasható persze egy-két mondatos utalás a „banditákra, ukrán nacionalista hordákra” stb. Ez utóbbiakat nyugodtan kihagyhatjuk.)

 

P. Arsinov – Ny. Mahno – I. Mett: A liberter kommunisták szerveződési platformja. Barikád füzetek (új sorozat) 1999/1.

Cohn-Bendit, Gabriel és Daniel: Baloldali radikalizmus: gyógyír a kommunizmus aggkori betegségére. H. n., é. n.

Hobsbawm, Eric: Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és a XX. században. Bp., 1974. pp. 263-268.

Kun Miklós: A Mahno-emlékiratok és ami azokból kimaradt. In: Világtörténet. Új folyam 1. szám. 1983. pp. 121-129. (Utána található Mahno leírása Leninnel való találkozásáról – Vadász Sándor fordításában –, amelyet jelen kötetben átvettünk.)

Uő: Anarchizmus Oroszországban. In: Anarchizmus és rendezőelvek. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve. 1986. pp. 188-192. (Nem túl érdekes írás.)

Mahno, Nyesztor Ivanovics: Az anarchista forradalom. In: Bozóki András – Sükösd Miklós (ed.): Anarchizmus. Bp., 1991. pp. 409-417.

 

A bolsevik viszonyuláshoz:

 

Barrot, Jean: A „renegát” Kautsky és legjobb tanítványa, Lenin. Barikád füzetek 9., Bp., 1998.

Buharin, Nyikolaj Ivanovics: Anarchia és tudományos kommunizmus. In.: Krausz Tamás (ed.): Demokrácia, „cézárizmus”, szocializmus. Bp., 1988.

Lenin, V. I.: Anarchizmus és szocializmus. Lenin Összes Művei (LÖM) V/346.

Uő: Szocializmus és anarchizmus. LÖM XII/120.

Uő: Egy lépés előre, két lépés hátra. LÖM VIII/181.

Uő: Állam és forradalom. LÖM XXXIII/1.

 

Kun Béla szerepéhez:

 

Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz. Bp., 1979. (Mindenekelőtt az V. fejezet.)

 

Az októberi forradalom eseményeihez (a teljesség igénye nélkül):

 

Dolmányos István: A Szovjetunió története. Bp., 1971.

Krausz Tamás: A cártól a komisszárokig. Bp., 1987.

Uő: A szovjet Oroszország. In: Font – Krausz – Niederhauser – Szvák: Oroszország története. Bp., 1998. V. fejezet.

Kun Miklós: 1917 – Egy év krónikája. Bp., 1988. (Érdekes dokumentumok.)

Reed, John: Tíz nap, amely megrengette a világot. Bp., 1977. (Több kiadás.)

Trockij, L. D.: Életem. Bp., 1989.

Frunze válogatott művei 1-2.

 

A fontosabb külföldi szakirodalom (ahol tudtuk, megadtuk azt a címet, ahol az adott anyag beszerezhető):

 

Anger, Max: The Spartacist School of Falcifications. In: Anarchy No. 43. 1997 tavasz-nyár. Columbia, USA. (Cím: The Poor, the Bad and the Angry, PO BOX 3305 Oakland, CA 94609 USA)

Archinoff, Pierre: L’Histoire du Mouvement Makhnoviste. Paris, 1928. (Angolul lásd lejjebb.)

Barrot, Jean: The „Renegade” Kautsky and His Disciple Lenin. Wildcat, London, é. n. (Cím: BM Cat, London WC1N 3XX, UK)

Dauvé, Gilles – Martin, Francois: Eclipse and Re-Emergence of the Communist Movement. Antagonism Press, London, 1998. (Cím: Antagonism Press c/o BM Makhno, London WC1N 3XX, Britain.) (Net: www.geocities.com/CapitolHill/Lobby/3909/ A szöveg a neten: www.skatta.demon.co.uk)

Brighton, Maurice: The Bolsheviks & Workers’ Control 1917-1921. The State and Counter-Revolution. Black Rose Books, Montréal, 1975. (Cím: Black Rose Books Ltd., 3934 St. Urbain, Montréal 131, Québec, Canada)

Camatte, Jacques: Community and Communism in Russia. London, 1978.

CNT-AIT: Los bolcheviques contra la revolución. Paris, 1971.

Debord, Guy: La société du spectacle. Buchet-Castel, Párizs, 1967. (Különösen a 4. fejezet.)

Goldmann, Emma: Die Ursachen des Niedergangs der Russischen Revolution. 1. Band. Dokumenten 1917-21. Munnich, Willing, 1974.

Uő: Living My Life. Vol. 2. London, Pluto Press, 1988.

Grupo Comunista Internacionalista: Rusía. Contrarrevolución y desarrollo del Capitalismo. In.: Comunismo No. 15, 16, 17. GCI, Bruxelles, é. n. – ugyanez franciául is. (Cím (a csoport nevének említése nélkül a borítékon): BP 54 – BXL 31 1060 Bruxelles, Belgium)

Kubanyin, M: Mahnovscsina. Leningrád, 1928.

Lehning, Arthur: Anarchismus und Marxismus in der russischen Revolution. FAUD, 1929 – W. Berlin, 1971.

Machno, N. I.: La Revolution Russe en Ukraine: mars 1917 – avril 1918. Paris, 1927.

Uő: Das ABC der Revolutionären Anarchisten. Berlin, Destreich, é. n.

Uő: Das ABC des Anarchismus. Berlin, Wetzlar, é.n.; új kiad.: Ems-kopp Verlag, Meppen, é.n.

Maximov, G. P.: Revolutionär-syndikalistische Bewegung in Russland. W. Berlin, 1971.

Serge, Victor: Eroberte Stadt. Frankfurt a. M., 1977.

Skirda, Alexander: The Rehabilitation of Makhno. In: The Raven – Anarchist Quarterly No. 8., Freedom Press, London, 1989. (Cím: Freedom Press, 84b Whitechapel High Street, London E1 7QX, UK)

Souchy, Augustin: Wie Lebt der Arbeiter und der Bauer in Russland und in Ukraine. Berlin, Syndikalistische Verlag, 1921.

Trotsky, Leon: The History of the Russian Revolution. London, 1932.

Voline (V. M. Eihenbaum): The Unknown Revolution. 1917-1921. New York, 1955.

Uő: Opposing Conceptions of the Social Revolution in 1917. In: The Raven – Anarchist Quarterly No. 8., Freedom Press, London, 1989.

 

Jelen brosúra elsősorban Horst Stowasser Die Machnowtschina – Der Kampf für eine freie Gesellschaft in der Ukraine 1917-1922 (Wetzlar, Anzhausen, 1982.) c. könyvének felépítését követi, de attól mind anyagában, mind szemléletében jelentősen eltér. Fő forrásunk Peter Arshinov: History of the Makhnovist Movement 1918-1921, Freedom Press, London. 1987. (Angol fordítás: Lorraine és Fredy Perlman.) Ez utóbbi könyv a téma alapműve.

 

Végezetül – a teljesség igénye nélkül – néhány szépirodalmi könyvet ajánlunk, amelyek egyrészt érintőlegesen foglalkoznak a témánkkal is, másrészt hozzásegítenek a korszak alaposabb megértéséhez. Ráadásul nagyon jók.

 

Babel, Iszaak: Lovashadsereg. Bp., 1985 és több kiadás.

Uő: Napló, 1920. Bp., 1993.

Bulgakov, Mihail: A fehér gárda. Bp., 1983 és több kiadás.

Platonov, Andrej: Csevengur. Bp., 1989.

Satrov, Mihail: Tovább… tovább… tovább! Bp., 1988.

Solohov, Mihail: Csendes Don. (Több kiadás.)

Tolsztoj, Alekszej: Golgota. (Több kiadás.)

Veszjolij, Artyom: Véráztatta Oroszország. Bp., 1985.