Az 1956-os proletárforradalomról…





I.



Előhang



Nem egy egyedi csoport tapasztalataként, nem egyének történészi hobbijaként és nem valamiféle „ezt is mi csináltuk” égisze alatt szeretnénk közölni mondanivalónkat az 1956-os magyarországi proletárforradalom kapcsán. Ellenkezőleg, osztályunk tapasztalatait, felismeréseit és olykor tragikus tévedéseit szeretnénk összegezni és kommentálni Bill Lomax 1956-os elemzését meghaladva - ha kell, akkor nagyon is kritikusan viszonyulva akár a történtekhez, akár a szerzőhöz. Előretekintünk, miközben tekintetbe vesszük harcunk folytonosságát, és az eljövendő győztes proletárforradalom reményében tesszük közzé mondanivalónkat.

Nyugati nyelveken sok minden megjelent az 56-os felkelésről, akár németül, franciául és angolul is szépen gyarapodott ezen írások száma, de ezeket a publikációkat javarészt bértollnokok, a burzsoázia lakájai írták. Persze akadnak kivételek: ezek olyan proletár militánsoktól származnak, akik szűkös információk birtokában fejezték ki véleményüket, és az első láz hevében iparkodtak világgá üvölteni lelkesedésüket, fájdalmaikat. Bill Lomax könyve későbbi termék, és megítélésünk szerint általában a maga valóságában ábrázolta osztályunk harcát, ámbár a szerző demokrata és tolla meglehetősen visszafogott. Mentségére szolgáljon, hogy amikor művét írta, még akkor is nehezen voltak hozzáférhetőek az alapvető forrásmunkák és Magyarországon tűzzel-vassal üldözték a proletárok harcát ábrázoló dokumentumokat.

E könyvnek is megvolt a maga önálló élete, először Londonban jelent meg 1976-ban. Krassó György fordította magyarra, akinek bátyja, Krassó Miklós az Újpesti Munkástanács egyik oszlopos tagja volt a harcok idején. A forradalom leverése után Londonba emigrált és újbalos körökkel tartotta a kapcsolatot (pl. a New Left Review-val és trockista bulldogaival). Magyarországon Lomax műve először szamizdatban jelent meg. E térségben továbbra is véteknek számít, ha valaki komolyan proletárforradalomról mer szólni, és a Kádár-korszak szellemiségét folytatva, a bolsevik burzsujok után a modern demokrácia imaházai ma is perifériára szorítják azokat, akik nem pusztán szegénységről szónokolnak, „munkavállalókról és feletteseikről”, hanem a kapitalista társadalom szétzúzásáért küzdenek, illetve arról beszélnek, írnak.

Bill Lomax könyvét általában véve lényegretörőbbnek, alaposabbnak véltük a hozzá hasonló felfogású művekhez képest, ámbár demokratikus látásmódja meglehetősen visszavesz az események lendületéből. Persze többnyire nem fogadjuk el a szerző véleményét, az események ábrázolását azonban nagyjából hitelesnek tartjuk – ámbár több helyen kiegészítésre szorul története. Messzemenőleg elhanyagolja az önszerveződő proletariátus utcai küzdelmeit, inkább a politikusokra irányítja figyelmünket, illetve a munkástanácsokra, amelyek históriája meglehetősen közismert. Ebben a bolsevik típusú történetfelfogás híve, amelyben a nem intézményesített csoportok, felforgatók, fosztogatók háttérbe szorulnak, és többnyire lumpen elemekként vannak leírva. Nála, ha nem is lumpenekként tűnnek fel a „pesti srácok”, de jelentőségükhöz mérten mégis kevés szót kapnak. Érdemes e tekintetben átforgatni az International Communist Current sajtótermékeit vagy a mocskos trockista tirádákat. Csakis a tagsági könyvvel rendelkező elvtárs a jó elvtárs… máskülönben kispolgári elemek…



Proletár megmozdulások 1956-ig



Bill Lomax nyomban könyve elején szó ejt az 1953-as Rákosi Mátyás Vas és Fémművekben lezajlott sztrájkról, melyet az „az első valóban súlyos sztrájknak” nevez. De egy keveset repüljünk visszább az időben, hogy feleleveníthessük osztályunk még korábbi megmozdulásait, amelyek általában nem jutottak tovább a tiltakozásoknál, szabotázsoknál és kisebb sztrájkoknál. 1946 augusztusában sztrájkok voltak Csepelen, Pécsett és Miskolcon - a kiváltó okok a szanálások és az áremelések voltak. A tudósítások antiszemita felhangokról is beszámoltak.

Az anarchista mozgalom is részt vállalt a burzsoázia elleni harcban. A Le Libertaire nyomán a Noir et Rouge 1956-ban megjelent 4-ik száma egy korabeli mozgalmár emlékezései alapján számol be küzdelmeikről: „Az 1-es számú Csepel-szigeti üzemben az új kommunista szakszervezetek (természetesen ezek az úgynevezett „kommunisták” a bolsevikok, tehát az emlékező összemossa a forradalmi és ellenforradalmi áramlatot - a Barikád Kollektíva megjegyzése) antiszociális fellépésében csalódott munkások szimpatizálni kezdtek mozgalmunkkal, mint az egyetlen olyannal, amely valójában az ő érdekeiket képviseli. Most a MKP elvesztette a választásokat, amelyen az abszolút többséget a Kisgazdapárt szerezte meg, de köszönhetően a szovjet „hátszéllel” elért hatalomnövekedésüknek, azonnal megértették, hogy az anarchista mozgalom az erejét a (kisgazdapárti többségű) kormány megdöntésére, illetve a katolikus egyház meggyengítésére akarja fordítani, amely kezdetben a sztálinisták legerősebb ellensége volt. Amint a kommunista vezetők ráébredtek a veszélyre, amit a munkások között megjelenő anarchista eszmék konkurenciája jelentett számukra, Péter Gábor (a titkosrendőrség vezetője) egységeit ellenünk fordította. Torockóit letartóztatták és többé senki sem látta viszont. Négy anarchista diák egy padlásról tüzet nyitott a felvonuló vörös csapatokra, aminek következtében nyolc tiszt meghalt, aztán felgyújtották búvóhelyüket és öngyilkosságot követtek el. A Csepel Művekben az anarchisták szervezték meg a felszabadulás utáni Magyarország egyetlen sztrájkját. Ezt Péter Gábor egységei fojtották el, mielőtt még jelentős mértékben kiterjedt volna. 30 munkást, közülük 24 anarchista aktivistát a helyszínen kivégeztek. Christ - aki még mindig egy baloldali ifjúsági szervezet vezetőségének volt a tagja, bátran szembeszállt a kommunista nyomással és az volt a célja, hogy szakításra vigye a dolgot – letartóztatták, de egy tévedés folytán eleresztették és vidékre menekült.” Ezzel a beszámolóval véget is ért a magát anarchistának valló csoport története.

1948-1955 között bevezettek több normarendszert, a párt beköltözött a munkahelyekre és felügyelte alattvalóit. A brigádmozgalomtól az önbírálati órákig, a tökéletes rabság és befogás birodalmába került a munkásosztály vagy legalábbis a bolsevik rendőreik ezt gondolták (tudunk olyan gyárról, amelynek munkásai az egyik irodaépület helységét nyíltan „ÁVO szobának” nevezték). 1950-ben az Óbudai Hajógyárból és a Ganz Hajógyárból vittek el munkásokat, akiket sztrájkszervezésen kaptak, 1950 márciusában a Mávag mozdonyüzemében a darukezelők kezdtek sztrájkolni béreik csökkenése miatt. 1951-ben a Kispesti Textilgyárban több munkást letartóztattak politikai izgatás címén, áprilisban Csepelen az Acél és Csőgyárban ütötte fel fejét az elégedetlenség. Korábban a Budavidéki Posztógyárban, és májusban a Lőrinci Fonóban álltak le a munkások - az alacsony fizetésből lett elegük. 1951 decemberében a munkások spontán akciója nyomán a Csepel autógyárban is leálltak a gépek néhány órára, mivel nem kaptak fizetést. Ugyanez lejátszódott az Ikarus gyárban is. De sztrájk volt Tatabányán, aztán a Tüker budapesti telepén, Salgótarjánban és a Pécsi Kisgépüzemben is.

1953-ban sokan amnesztiát kaptak azok közül, akiket korábbi „vétségeik” okán leültettek (és akkor még nem beszéltünk az ÁVO Andrássy úti verőtelepéről, valamint a Recski fogolytáborról, ahol prolik ezrei sínylődtek, ahol a változatlanság szelei tovább repkedtek). A bolsevik vezetés 1950-51-ben rendeletet hozott a munkafegyelem erősítése érdekében. Ennek ellenére az igazolatlan hiányzások 1951 első felében a Mávagban 8876 munkanapot, a Kelenföldi Textilkombinátban 1580 napot, a Drasche Porcelángyárban 542 napot tettek ki, és még számos helyen szabotálták részlegesen a munkát. Az 1954-es futball világbajnokság döntőjét a magyar csapat 3:2-re elvesztette a németekkel szemben (a góllövőket most nem soroljuk fel, amúgy érdekes meccs volt…). A depressziós munkáshétköznapok közepette ez olaj volt a tűzre, mint ahogyan egy kommentár említi, „a vereség politikai dimenziója visszaütött a rendszer propagandájára, hiszen a labdarúgó válogatott sikerei e társadalmi rend felsőbbrendűségét voltak hivatva bizonyítani.” Az utcára kivonultak a proletárok, a rendőrök féltek, ennek ellenére hamarosan úrrá lettek a helyzeten és feloszlatták a tüntetést. A fellobbant harag és düh amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen visszavonulót is fújt, de a düh és harag, a kilátástalanság nagyobb volt mintsem egy vesztes meccs által kiváltott pillanatnyi elégedetlenség, ami aztán végképp elhal…



II.



Bill Lomax dicséretére szolgáljon, hogy könyvében megkísérli annak láttatni az eseménysorozatot, ami valójában volt: proletárforradalom. Már könyve elején leszögezi, hogy a mozgalom kifejlődése a munkásosztálynak volt köszönhető és nem az írók és politikusok elitrétegének, viszont meglehetősen zavaró a fogalomhasználata. Könyvében mindvégig kommunistának nevezi a bolsevik pártot és ellenzékét, ahelyett, hogy egyértelműen kijelentené, hogy a bolsevizmus egyes frakcióiról van szó. (Nyilván voltak a bolsevik párt soraiban tényleges kommunisták, akiket az „egységben az erő” tömegpárt víziója megragadott, de idővel felriadtak rémálmaikból). Persze közel sem véletlen a szerző „eltévelyedése”, annak ellenére, hogy a proletárforradalom történetírója s erre műve a példa. Esze ágában nem volt leszámolni a múlt hamis munkásmozgalmával, így sokszor csak odáig jutott elemzésében, hogy a demokratikus elemek küzdenek az antidemokratikus elemekkel, antisztálinisták a sztálinistákkal. Ez azonban csak részigazság. Az 56-os forradalom a bolsevik pártállam, vagyis a kapitalizmus ellen tört ki, ez még akkor is igaz, ha különféle zagyva ideológiák működtek a munkásosztály fejében, és ez visszahúzó erőként önmaga ellen hatott.

Lomax könyve első felében bemutatja a pártellenzék rögös útját a szánalmas pojáca Nagy Imre taktikai manővereitől a reformista értelmiségi törekvésekig. Nagy Imre még a reformfolyamatokon belül is visszahúzó erőnek bizonyult, lojális lévén Moszkvához, a párthoz, az alávetettséghez. A köpcös kopaszodó úr a forradalom sodrásában került felszínre, de nem értette a körülötte zajló véres eseményeket, nézőként, elidegenedett bábként volt jelen. A tömeg kifütyülte, megvetette, majd vállán hordozta, mint az új idők messiását. Az események árama sodorta és ő „rossz bolsevik” módjára nem volt képes megragadni a kormánykereket. Ugyanolyan pancser volt, mint a múltbéli csákányos-vitéz Trockij.

Az 56-os mozgalom a demokratikus bálványok bűvöletében, mindvégig elvarázsolt, hamis tudattal viszonyult a hatalomhoz és még azt is engedte, hogy az ő nevében párhuzamosan a Nagy Imre vonal törtessen. 1917-et emlékezetünkbe idézve nyomban felvetődik a történelmi analógia a két esemény között. Akkor a hatalom megragadása érdekében a bolsevik párt a tömegek óhaját leste, majd 56-ban úgyszintén a tömeg akaratához igazodott annak egyik frakciója. A taktikai manőverek igazi nyertese az a Kádár János, aki megfelelő időben nyúlt a hatalom botjához és 1957 május elsejéjén felvonuló százezrek integettek a pártvezetők felé. A munkásosztály pedig, miközben az utcákon, a tereken harcol a demokrácia ellen (sokszor demokratikus eszközökkel) azért, hogy élete irányítását a maga kezébe vegye, továbbra is illúziókat táplál a múlttal kapcsolatban. Ezt a múltat részint Nagy Imre és holdudvara jelenítette meg, annak a moszkovita bohócnak a burzsoá politikája, amellyel szemben voltaképpen részben harcoltak. Ennek a sajátos „feketemáglyának” volt árulkodó jele a demokratikus jelszavak követelése és hangoztatása, a függetlenség nacionalista szajkózása, az internacionalizmus elhanyagolása, a „párhuzamos hatalom” fenntartása. A maga totalitásában Nagy Imre áramlata ugyanolyan osztályellenség volt, mint korábban Rákosiék vagy aztán Kádárék. A bolsevizmus folytonossága adott volt, osztályunknak semmiféle párhuzamos kormányzati formának nem lett volna szabad engedelmeskednie.

Bill Lomax igazán csak az általa elképzelt/feltételezett „szervezett osztályharcot” mutatja be, neki is, mint általában a szociáldemokrácia baloldalán lézengőknek, az önszerveződő proletárcsapatok nem, vagy csak alig egy-egy villanás erejéig kerülnek látószögbe s közel sem véletlenül. A „harc a gyárakért” rögeszméjének hatása alatt, ő is a munkástanácsokat teszi fókuszba. Mi ezt a „mulasztást” a következő bekezdésben igyekeztünk pótolni. Viszont életszerűen mutatja be a forradalom kirobbanásáig vezető utat és a rákövetkező időszakot is. A könyve végén előhalássza az ”úttörő” Hungaricus valójában teljesen szociáldemokrata könyvét és elvész a részletekben. Hungaricus szerint helyes volt, hogy a leninisták megragadták a hatalmat 1917-ben, és ebből következtetve a későbbiekben a ”sztálinizmusból” vezeti le az 50-es évek kritikáját. Természetesen ezt a felfogást mi nem osztjuk. A bolsevizmust nem szeleteljük fel, egységes ellenforradalmi folyamatként értékeljük. Azzal együtt is, hogy soraiból a magára eszmélés idején sok-sok forradalmár szakadt ki, de ennek ellenére kitalált magának egy eszményített bolsevizmus képet, amelyet azonban a bolsevizmus történelmi valósága miatt soha nem tudott igazolni, önnön mozgalmi tevékenységével viszont meghaladta annak kereteit (pl. Mjasznyikov vagy Angyal István).

Bill Lomax könyve végén kitér a múlt bolsevik koncepcióira és annak falain belül tárgyalja a párt szerepét az eseményekben. Érvelései leragadnak a Lenin-Trockij-Sztálin „szentháromság” ideológiájánál, olykor feldob egy–egy Marx idézetet, amiből csak az derül ki, hogy az említettek és a tényleges kommunisták között valójában ott húzódik az osztályfront. A munkástanácsok történetét meglehetősen szűk keretek között beszéli el a szerző, teljesen szem elöl téveszti azokat a harcokat és tapasztalatokat, amelyeket az elmúlt jó pár évtized folyamán a tanácskommunizmus megvívott és megszerzett, egészen a németországi forradalmi hullámtól a spanyolországi forradalomig, 1968-ig és tovább...



Egy forradalmi csoport portréja



A nyugaton megjelent irodalomban vajmi kevés szó esik az utcán harcoló proletár csoportokról. Lomax könyve is meglehetősen röviden szól az önszerveződő proletáriátus ezen egységeiről, és ha meg is említi őket, korántsem jelentőségükhöz mérten ír róluk. Általában a munkástanácsokról rengeteget összeírtak, miközben az önszerveződő szabadcsapatok tevékenységéről kevesebbet és keveset arról a proletár csoportról, amely a legkövetkezetesebben harcolt a burzsoázia ellen. Az Angyal István vezette Tűzoltó utcaiakról van szó. Dióhéjban következő a történetük:

Spontán módon szerveződött meg a csoport október 29-én. Egyik meghatározó katonája, Angyal István elkötelezett marxista-leninista volt, aki ideológiai meggyőződése ellenére komolyan vette az alulról szerveződő harc fontosságát és ennek szellemében hatott elvtársaira. Megkísérelték centralizálni harcukat és az összes csoportot közös vezetés alatt integrálni, így tárgyaltak is a többi érintettel, de kísérleteik nem vezettek sikerre. Ezek az egységek a város különböző pontjain harcoltak, és ahhoz kevesen voltak, hogy Budapestet az irányításuk alá vonják. Egyesek szívesen nevezik az 56-os eseményeket általánosan kiterjedt forradalomnak, ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a történteket, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez egyszerűen nem igaz. Országszerte (vagyis eleve határokon belül zajlottak az események) több százezer ember vett részt a felforgatásban, de nem az „osztályharcba öltözött” proletáriátus maga. A lakosság javarésze elszenvedője volt a történéseknek mintsem alakítója. Nyilvánvaló, hogy szinte minden egyes család életébe bekopogott a forradalom, de a családtagok jó része passzív szemlélődő volt csupán. Az említett csoport azon kevesek közé tartozott, amelynek konkrét elképzelései voltak (egy program) és ennek szellemében tevékenykedett. Kiindulópontjuk Lenin Állam és forradalma volt, ez a félreértett ellenforradalmi írás, amelyből kivesézték az anti-etatizmust, az állam elhalásának vízióját, és az önigazgatás szükségességét hangoztatták.

40-80 tagú (sok helyen lényegesen magasabb létszámú) proletár egységek harcoltak Budapesten és országszerte az óriási túlerővel szemben. Harcaik létszámukból és technikai felszereltségükből kifolyólag defenzívek voltak. Angyal csoportja folyton-folyvást röplapokat gyártott, segítették és egyszersmind gátolták a lakosság élelmezését azáltal, hogy felléptek a fosztogatások ellen (igaz, éppen egyenlősítő elképzeléseik alapján, hogy minden rászorultnak jusson). Egyszerre voltak a függetlenség (burzsoá hóbort) és az internacionalizmus hívei, akik november 7-én a magyar háromszínű rongy mellé a vörös lobogót is kitűzték. Ők voltak azok, akik tényleges internacionalizmusuk révén kétnyelvű magyar-orosz manifesztumokat osztogattak, és felhívták az orosz kiskatonák figyelmét arra, hogy forradalmárokra nyitnak tüzet. Nem ellenséget láttak a szovjet kiskatonában, hanem megtévesztett elvtársat, aki végrehajtja a felülről érkezett parancsot. Másfelől ideig-óráig hittek Kádáréknak és több ízben tárgyaltak velük arról, hogy Kádárék álljanak a forradalom élére (!), a párt ne különüljön el a tömegektől. Ahogyan az egyik utcai harcos fogalmazott: „nem az a célunk, hogy a forradalom belépjen a pártba, hanem az, hogy a párt lépjen be a forradalomba”. Hát ez megtörtént, csak éppen nem úgy, ahogyan ezt a forradalmárok képzelték. A bolsevik párt teljesítette uralkodó osztályának és a moszkvai centrum óhaját, és minden erejével fellépett a proletárforradalom ellen. A Tűzoltó utcaiak látens bolsevizmusa megbosszulta magát és gyengítette harcukat azzal, hogy nem számoltak le illúzióikkal idejekorán.

Kísérteties az analógia Mjasznyikovék és a Tűzoltó utcaiak között, akik fejben egyaránt képtelenek voltak szakítani a bolsevizmus rémével, a gyakorlatban azonban harcoltak ellene. Egyes „baloldali kommunisták” rögtön hozzáfűznék, hogy a valódi bolsevik célokért harcoltak az elvtársak. Csakhogy ez az érvelés nem helytálló, mert az említettek ténylegesen a tőke hatalma, a hierarchia, és a bolsevik párt ellen harcoltak, azért, hogy a proletariátus kizsákmányolása megszűnjön és megvalósuljon az osztálynélküli társadalom. A Tűzoltó utcaiak nem voltak pártellenesek, sőt a proletariátus diktatúráját gyakorlatilag a párt által képzelték el, a sztálinizmus ellen pereltek, de az összbolsevizmus ellen harcoltak azzal, hogy a párt fogalmát ki akarták szélesíteni a párt és a munkásosztály egységbe fonódásával.

Ha kellett, kritizáltak más csoportokat, ennek illusztrálására említjük meg azt, amikor szóltak a Corvin közieknek, hogy küldjék el egységükből a horthysta tiszteket. Eltért a véleményük a Baross tériek csoportjáétól is, akik általános sztrájkot hirdettek addig, ameddig az orosz egységek ki nem vonulnak az országból. Ezzel szemben a Tűzoltó utcaiak a munka felvétele mellett szálltak síkra, ami mögött valószínűleg a lakossági élelmiszerigények kielégítése állhatott vagy megint beleestek a „tegnapok csapdájába” és a „rend és káosz” átláthatóságát tartották szükségesnek. November 4-én, amikor a szovjet offenzíva megkezdődött, Angyalék az Üllői út környékén kiépítették védelmi területüket, barikádokat emeltek, amin aztán „Lenin tankjai” hamarosan átgázoltak. A tetőkről lőállásokat állítottak fel, a lakosság segítségével vészkijáratokat alakítottak ki, és ameddig ésszerűnek tartották, addig ellenálltak. Molotov koktéllal a tankok ellen. Sokan elestek. Később parlamentereket küldtek a szovjet vezetőkhöz, akik feltétel nélküli kapitulációt követeltek. November 7-én Angyal István és elvtársai életük legkínosabb óráit élték át, a „szocialista forradalom ünnepén” (amely valójában a bolsevik fehérterror kezdete a forradalom ellen) a szovjetek fegyveresen támadták a forradalmárokat. Kínos és naiv szembesülés. November 8-án megszűnt a fegyveres ellenállás. A továbbiakban röplapokat fogalmaztak, lázító verseket írtak, de ez már a végső visszavonulás stádiuma volt. A letartóztatások és üldözések kora következett, többen disszidáltak. Angyal Istvánt elfogták és 1958-ban kivégezték. Szinte követelte kivégzését. „Én nem akarom végigcsinálni azokat a nyomorúságos kompromisszumokat, amelyek most rátok várnak” jelentette ki harcostársainak. A többi felkelő proletár csoport is hasonló sorsra jutott a Széna tériektől a Boráros tériekig. Menekülniük, bujdosniuk kellett.

Visszatérve Bill Lomax könyvéhez, a szerző csúsztat, mivel a Tűzoltó utcaiak korántsem voltak következetes hívei Nagy Imrének. Másrészről furcsa milyen keveset ír általában a fegyveres csoportokról, amikor más írásaiban nem győzi kihangsúlyozni a magyarországi munkásosztály vezető szerepét az 1956-os eseményekben. Viszont kimerítően ír a munkástanácsokról, miközben nem kritizálja őket, ahogyan a nyugati tanácskommunisták is bíborpalástba öltöztetve megszépítik azok történetét. A Socialisme ou Barbarie marxista elemzőitől, Andy Anderson 56-os könyvétől a Szituacionista Internacionáléig és tovább korunk anarchista mozgalmáig színre lépnek azok, akik a kritikus tapasztalati feldolgozás helyett dicshimnuszokat zengnek a magyarországi szovjetekről, megalapozva ezzel egy nagyon is veszélyes munkásönigazgatói koncepció, illetve ouvrierizmus máig is erősen ható alapjait.

Külön története van egyébiránt más önszerveződő proletár csoportoknak (Budapesten a Széna tériek, Práter utcaiak, Móricz Zsigmond körtériek, valamint egyéb csoportok a vidéki városokban, stb.), de mi elsődlegesen a legtudatosabb egységről, a Tűzoltó utcaiakról akartunk képet adni. Kijelenthetjük, hogy az annyira istenített munkástanácsokkal szemben ezek a csoportok sokkal radikálisabb harcot vívtak a burzsoázia ellen. Gyakran 13-14 éves suhancok, proli gyerekek harcoltak molotov koktéllal és egy szál puskával a tankok ellen, akiknek az önfeledt és kiteljesedett kommunista társadalmi élet helyett a mosókonyhabeli lét, a zsíroskenyér, és a halál jutott osztályrészül. Többüket kivégezték (akadt olyan, akinél megvárták míg nagykorú lesz), sokuk disszidált, még többjük börtönbe került.

Azt is kijelenthetjük, hogy a munkástanácsok és az utcai csoportok nem olvadtak össze közös egységbe, ki a sztrájk fegyverével (elég tompa fegyver ez) ki pedig molotov koktéllal harcolt a közös ellenséggel szemben. De tekintsünk körbe: A Ferenc körúti csoport október 24-én alakult meg, kevesen voltak, de így is harcoltak „Moszkva tankjai” ellen. A Berzenczey utcai csoport a forradalom kezdetén alakult, ebből a magból jött létre a Tűzoltó utcai csoport, de kifejlődött szervezett ellenállás a Ferenc téren is, akik úgyszintén Angyal Istvánékhoz álltak közel. A Ráday utcai ellenállók csoportja arra ügyelt, hogy a túl fiatalokat lefegyverezze, és hogy rendet tartson. Keveset tudunk a Tompa utcaiakról, akik november 4-én felvették a harcot a szovjet csapatokkal. Ezeknek a csoportoknak a harca merőben defenzív volt, nem tudták áttörni a szovjet zónákat és „pusztán” területvédelemre szorítkoztak a túlerővel szemben. Kivétel ez alól a már említett Széna téri csoport, ami október 25-én alakult. Az átlagosnál kiterjedtebb alakulat volt, amely több kis csoportra oszlott. Buda szerte tevékenykedtek, laktanyákat foglaltak el, ők támadták meg a Külügyminisztériumot és november 3-án a Márianosztrai börtönt, de ezzel elkéstek, ugyanis a rabokat már kiengedték. A szovjet invenció alatt elszántan harcoltak a budai oldalon, felhúzódtak a budai hegyekbe, hogy harcukat egyáltalán képesek legyenek folytatni, de a Vörös Hadsereg egységei likvidálták őket.

A forradalom leverése után a különböző csoportok életben maradt tagjai üldözött vaddá váltak, akik börtönben, akasztófán végezték vagy éhbérért végigrobotolták nyomorúságos munkáséletüket. Akik tudtak, azok elmenekültek, de olyan is akadt, aki fasisztává válván meg akarta hamisítani egykori osztályharcos, kommunista tevékenységét.



A munkástanácsok kritikája



"Mi a társadalom alapjául a munkát tekintjük. Munkások vagyunk, dolgozni akarunk."

/ a Nagybudapesti Központi Munkástanács felhívása /





Az 1956-os munkástanácsok alapvetően a parlamentáris demokrácia síkján jöttek létre. Szabad választásokat, az ország függetlenségét, sajtó- és szólásszabadságot követeltek, továbbá bonuszként független szakszervezeteket. Mint látjuk a munkástanácsok követelései megmaradtak a tulajdon, a munka, az érték, az állam, vagyis a kapitalizmus világán belül.

Önigazgatást követelünk, hogy magunknak termeljünk, miközben a kapitalista termelési módot érintetlenül hagyjuk, hogy önmagunkat vonszolhassuk az egydimenziós élet mindennapjai felé, hogy továbbra is azok maradjunk, akik voltunk: munkától elidegenedett automatizált robotok, a tőke, a kapitalizmus, a totálissá formálódó demokrácia eszközei. A szabadság biztosítékát a szabad választások jelentik - ezt a megfelelőképpen ható burzsoá mítoszt 1956-ban is életben tartották, és hiába kergették el a régi vezetést, annak Janus-arca színen maradt. A munkásosztály felismerte, hogy nincs szüksége főnökei parancsolgatására és önnön kezébe akarta venni saját ügyét. Az első lépést megtette a sztálinizmus lebontásában, mikor a régi államapparátust ledöntötte trónjáról. De nem kergette el a bolsevizmus lidércét, sőt mi több, kokettált vele.

A munkástanácsokat a tipikus föderalisztikus szindikalizmus démona hajtotta. A bolsevik önigazgatás és a szindikalista eszközök békésen egymásra leltek. A mozgalom, akarata és szándéka ellenére harcát decentralizálta és ezzel önmagát legyengítette. Tovább élt bennük a "szocializmus egy országban" leninista elve. Hamis történelmi felfogásuk által közösségi jelleget adtak a magántulajdonnak, de attól az még az maradt ami. Felismerték ugyan, hogy a régi urakat el kell kergetni, helyette azonban újra akarták termelni önnön kizsákmányolásuk világát. A termelés fenntartása volt számukra az első. A termelési mód, a piac és minden, ami a kapitalizmus sajátja, érintetlenül maradt. Igaz, ennek tisztázásához el sem jutottak.

A már említett Krassó Miklós és újpesti elvtársai megpróbálták centralizálni és országos méretekben kiépíteni a munkástanácsmozgalmat, de csak a Budapesti Központi Munkástanács megalakításáig jutottak el. A munkástanácsok követelései általánosságban azonosak voltak a Nagy Imre vezette áramlatéval, képtelenek voltak elszakadni a demokrácia ideológiájától. Legfőbb rögeszméjüket, a termelés feletti irányítást sem tudták megvalósítani - erre igazából nem maradt idejük sem. Hiába írja Lomax, hogy mégiscsak létrejött az Országos Tanács - nem jött létre és pusztán az információáramlásra szorítkozó laza szálon működő kapcsolatok szerepét ne nagyobbítsuk. Másfelől az önkorlátozó tanácsok figyeltek arra, hogy ne szolgáltassanak ürügyet a kádár-rezsimnek a munkástanácsok betiltására. Mi ez, ha nem defenzív, taktikázó, a hatalom reagálásait mérlegelő opportunizmus. Mindez a forradalom óráiban? Önkorlátozás, alárendeltség, tárgyalások, lepaktálások…

A KMT tevékenysége ideig-óráig hatékonynak tűnt, részleges kormányellenes politikájukról elmondható, hogy felismerték az önszerveződés fontosságát, szabotáltak és demonstráltak, de egészében a demokrácia falain nem törtek rést. Tulajdonképpen mit is értek el?

Rámutattak az önszerveződés fontosságára, de mindezt a burzsoázia uszályában tették. Harcukat leverték, börtönbe csukták tagjaikat, életüket ellehetetlenítették, a bolsevikoknak ugyanis már a munkásreformizmus is sok volt. Betelt a pohár. A kádár-rezsim már csírájában elfojtotta a legkisebb munkásönszerveződést is. A munkásosztálynak rá kellett volna döbbennie, hogy csakis magában bízhat és semmi maga fölött állót nem ismerhet el.

Többen azt írják, hogy a munkástanácsok nem törtek politikai szerepre. Bali Sándor, aki maga is munkástanács aktivista volt, így beszél erről: „Nagyon jól tudjuk, hogy a munkástanácsok nem lehetnek politikai szervezetek. Nem akarjuk elkövetni ugyanazt a hibát, mint amit a múltban a Kommunista Párt, amely az ország és a gyárak vezetőjének tekintette magát egyidejűleg. Ha elkövetnénk ugyanezeket a hibákat, akkor visszajutnánk oda ahonnét elindultunk. Azt akarjuk, hogy a munkástanácsok intézzék az ország gazdasági ügyeit, a szakszervezeteknek pedig meg legyen a joguk, hogy sztrájkot hirdessenek és foglalkozhassanak a munkásvédelem kapcsán minden kérdéssel”. A munkástanácsok óriási hibája és visszalépése minden tekintetben, hogy pusztán át akarták venni a párttól a gazdasági eszközök irányítását és az önigazgatás kiépítésén ügyködtek volna, ha egyáltalán eljutottak volna addig. De még a belső ellentéteket sem tudták felszámolni - erre Lomax könyve is kitér. A sztrájk eszközét választották, de nem ragadtak fegyvert, harcukat nem kötötték össze a szabad csapatok fegyveres ellenállásával, az egységesülés helyett elszigetelt regionális küzdelmekbe bocsátkoztak.

Elragadtatásában még sok radikális elemző is az egyetlen tiszta anti-totalitariánus forradalomnak nevezi 56-ot, amelyben a spontaneitás hatóereje valóra vált. Rosa Luxemburg önigazolást talált volna az események spontán jellegében… A spontaneitás jelenlétét mi sem győzzük hangsúlyozni, de ennek párosulnia kell a következetes kommunista programmal. Az önszerveződő proletariátusnak létre kell hoznia azt a következetes kommunista világpártot, amely önszerveződésének folyamataiban túllépve a puszta spontaneitás hatóerőin, tényleges hatóerővé képes formálódni. Amely valójában a harc pártja és nem a tagsági könyveké, s amely megszünteti a munka, az érték, az elidegenedés világát, avagy erre törekszik minden erejével.

Lomax írja egy másik munkájában, hogy sokan az első (!) valódi proletárforradalomnak nevezték az 56-os eseményeket, amelyben a munkásság a „hatalom valódi megragadására” törekedett. Ezt a pre-bolsevik nézetet sürgősen hányjuk el Lenin mumifikált teteme mellé. Az 1956-os forradalom hatása valójában utóhatásában domborodik ki, hiszen ezt követően a magyarországi munkásmozgalmat sárba tiporták és részlegesen felszámolták. A kádár-rezsim minden eszközt felhasználva sikeresen kordában tartotta a munkásmozgalmat, amely farkát behúzva az asztal alá vánszorgott. Tehát az 1956-os forradalom jelentősége nem pusztán az, hogy az öntudatra ébredt proletariátus felkelt, hanem az is, hogy a katasztrofális vereség élménye mindmáig kitart és hat, szedi áldozatait. A kádár-rezsim rettenetes károkat hagyott maga után, a bolsevikok testamentuma átnyúlik a XXI. századba is. Az erejét vesztett magyarországi munkásosztály krónikáját itt a cd-n taglaljuk a Helyzetjelentés, illetve A rémálom valósága című írásainkban.



Egy tiszta forradalom képei”



Az 1956-os proletármegmozdulások képei tiszták, mint a szentek ábrázolásai a templomokban, és ha hinnénk ezeknek a pofátlanul torz ábrázolásoknak, akkor a makulátlanság meséiről, a vegytiszta humanizmusról regélne nekünk az 1956-os proletárfelkelés. Valamint arról, hogy jó bérrabszolgának lenni, becsülettel és tisztességgel felkelni reggel 5-kor és este 6-ra hazaérni, hogy milyen jó dolog kifizetni a kenyér árát, amit az elvégzett munka öröme után megzabálok - pedig ott a bezúzott kirakat. Elvehetném az árut, de nem, én büszkén viselem a „forradalmár” jelzőt, aki a „közöshöz” nem nyúl, aki tiszteli és becsüli a magántulajdon ezeréves meséit a boldog idők eljöveteléről. Kétségtelen, az 1956-ról írt burzsoá könyvek arról próbálnak minket meggyőzni, hogy itt egy nép történelmi megtisztulásának vagyunk szemtanúi, amely „a sztálinizmusból csak a csizmát hagyta meg”.

Az 56-os ábrázolások javarésze éppolyan hamis képet alkot a forradalomról, mint a bolsevizmus „ikonjai és zseniális apologetikusai” Leninről, Sztálinról, Maóról, Trockijról - az ikonok, az igaz isten-emberről vallanak, a nagy harcosokról és gondolkodókról, a népek atyáiról, akik elé a proletárok milliói leborulnak eksztatikus önkívületben. A Lenin-mauzóleum a benne fekvő mumifikált féreggel egyetemben ugyanannak a designnak a képi maszturbációja, mint az a hamis kép, amit az 1956-ban történtekről létrehoztak. Az 56-os események általánosságban a demokrácia színházának falain belül történtek. A Nagy Imre vezette kormány és népének egybefonódásáról, az eggyé fonódott nemzetről könyvtárnyi vallomás beszél, de arról már jóval kevesebb, hogy az elégedetlen proletárok olykor-olykor a magántulajdon szentségét szembeköpve, valódi érdekeikért harcolva, a bérmunkás hullaházi szerepén túl, az osztály nélküli társadalom felé mutattak cselekedeteikkel. Röviden - tekintetbe véve az adatok és információk szűkös voltát - a fosztogató proletariátus alakját elevenítjük fel, amely köp Nagy Imre jóságos fejére, amely a tiltások és jogrendelkezések burzsoá manifesztumain túllépve megkérdőjelezi a szent tulajdont, mi több, az adott tabu pofájába vigyorog és cselekszik.



A Honvéd utcában a tömeg egy közértet felnyitott és az élelmet elhordta, egyéb értesülésünk nincs…

/1956. nov. 7./



A várban levő Belker raktárát a felkelők feltörték és kifosztották. Körülbelül egymillió forint értékű árut vittek el. A közérteket is több helyen feltörték. Behúzódtak a levéltárba (a Belügyminisztérium levéltárába, ahol az '56-os események során az 1945-1950-es anyagokat semmisítették meg), amit a szovjet tankok és a nehéztüzérség lángba borított. Ezután a várgondnokság pincéjébe hurcolkodtak be, de reggelre a létszámuk kb. 300 főre csökkent. A várat a szovjet elvtársak körülvették.

/Rendőrségi jelentés, 1956. nov. 7./



A X. kerületi Kapitányság jelentése szerint a Zalka Máté téren és a Pataky István téren fosztogatják az üzleteket. A becsületes dolgozók közül már többen felszólaltak, és amellett vannak, hogy a fosztogató bandákat fel kell számolni.

/Rendőrségi jelentés, 1956. nov. 8./



Nagykőrösön lakásokat fosztogattak, míg Szentendrén az állami gazdaság két tehenét lopták el és azokat levágták.

/Rendőrségi jelentés, 1956. nov. 15./



Végigjárom a Kossuth Lajos utcát és a Kiskörutat. A városnak ez a része meglehetősen vigasztalhatatlan látványt nyújt. Üzletek százai betört kirakatokkal, kiürített polcokkal. A tömeg pedig, amely reggel óta szabadon közlekedhet, a fosztogatást az oroszoknak tulajdonítja.

/G. T. Delof francia diplomata 56-os naplójából/



A mai nap folyamán fosztogatás miatt eljárás indult ismeretlen tettes vagy tettesek ellen, akik a dombóvári járásban és a tamási járásban 1-1 esetben fosztogatást követtek el.

/Szekszárd, 1956. nov. 28/



Figyelem a kirakatokat. Ezen az útvonalon egy sincs kifosztva, pedig van olyan, amelynek az üvege be van törve, de az áruk, köztük a drága fényképezőgépek és egyéb értékes apróságok köztük sértetlenek. Mivel a kormánynyilatkozatok fosztogató bandákról beszéltek, ez a kérdés, a fosztogatás, a többi embereket is érdekli. Mutogatják egymásnak a betört kirakatokat hangos megjegyzés kíséretében: odanézz! Hol fosztogattak? - Nem igaz hogy fosztogattak, stb. A Visegrádi utca sarkán már komolyabb jelei vannak annak, hogy a sínek föl voltak tépve. A felkelés első komoly és szomorú maradványát a Nyugati pályaudvar környékén látom.

/Zimándi Pius: A forradalom éve/



A Meszesi italbolt ajtaját ismeretlen tettesek feltörték, majd az FMSZ raktárába behatolva onnan kb. 7000 forint értékű ruhaneműt loptak el.

/1956. nov. 26./



Sajnálatosan a londoni rádió is átvette és közölte a hírt, így: A budapesti rádió szerint a felkelők fosztogatnak és gyújtogatnak. Még így sem lett volna szabad közölni ezt a hazug hírt.

/Zimándi Pius: Forradalom éve/



És a kirakatok?

Üvegek nélkül teljen üresen. Ki fosztotta ki ezeket? Nem tudom, de csak ez a hely volt ilyen, másutt mindenütt tele voltak a kirakatok.

/Zimándi Pius: A forradalom éve/



Tanúja voltam az Apponyi téren két élelmiszer üzlet kifosztásának. Az egyik már üres volt, csak fa és üveg polcokat lehetett elvinni, a másikban volt még a polcokon, két fiatalember hordta ki a barackos üvegeket és testvériesen szétosztotta abban a kis csoportban amellyel ott megállt. Elhárítottam a nekem felajánlott polcokat.

/G. T. Delof: 1956 napló/



Két üzletet nyitottunk ki. Felpakoltuk az autót és vittük szét a kerületben amit tudtunk. Az egyik középvezető kommunista volt és nagyon véresszájú, utálta az egész környék. Azt mondta, nem nyit ki, ő erre nem kapott parancsot az államtól. Ellenünk volt és nem tetszett neki, hogy a lakosság velünk szimpatizál. Jó én tiszteletben tartom, ha valakinek elvei vannak, de akkor, amikor emberek százai éheznek akkor nem lehetnek elvek. Az az áru nem az ő tulajdona volt, hanem azoké, akik megdolgoztak érte. Ekkor ráfogtam a géppisztolyomat, erre a hájfejű házvezető nőre, és azt mondtam neki: Ha nem nyitja ki a boltot és nem ad ennivalót az embereknek, akkor lelövöm. Igen kényszerítettem, hogy nyisson ki és adjon az embereknek lisztet, cukrot, ami kell! Nem latolgattam akkor, hogy nekem mit kell csinálnom. Én mindig beteg emberekkel dolgoztam és láttam, hogy az emberek szenvednek. Egy percig sem gondolkodtam akkor. Én nem mondom, hogy mindenki becsületes volt akkoriban és nem történtek visszaélések, mert biztos történtek.

/Hroszov Erzsébet: Pesti utca 1956/



Fosztogatás csak november 4-e után kezdődött, amiben éppen a szovjet katonák jártak elöl jó példával.

/Gömöri: A forradalomról/



A fosztogatás a forradalom elemi része, de nem maga a forradalom. A tulajdon tagadása és felszámolása, amennyiben azt a fosztogatók nem saját tőkéjük hízlalása végett teszik. A fosztogatók, a forradalom fosztogatói persze a kisemmizettek voltak, földönfutó éhezők és nincstelenek, akik élni akartak, nem nyomorogni. A fosztogatás számukra öröm is - elvenni a burzsoáziától ami a miénk, amit a mi verítékünkből harácsoltak össze. A kirakat bezúzását, a spontán lakomák lucullusi karneválját, a nyomornegyedek éhgyomrából kitörő elemi lázadást, az elidegenedett élet felszabadítását, a pénz, az áru, a csereérték tagadását, a moralisták, a papok, a jog szembeköpését, a munkamegosztás szembeköpését, a burzsoá viszonyokon túlmutató cselekvés, forradalmi erő és tett proletár kifejeződését nem a tőkefelhalmozás szándéka vezérli, hanem a közösség szükségleteinek kielégítése. Részben ez történt 1956-ban is.

A fraternizációt a magyarországi eseményekben is tetten érhetjük, több emlékező megemlíti, hogy nekik nem a kiskatona az ellenségük, hanem a szovjet imperializmus, így többször barátkoztak is egymással a felek. Ahogy említettük, a Tűzoltó utcaiak kétnyelvű röplapot fogalmaztak, amelyben felvilágosították a kiskatonákat, hogy voltaképpen a munkásosztály ellen harcolnak. Akadtak esetek, amikor a szovjet kiskatona átállt, de általában teljesítették feletteseik parancsát. Ugyanakkor nekik is igen gyatra volt az ellátásuk, így ha tudtak, ők is fosztogattak…



Osztályszolidaritás! Proletárszolidaritás!



Romániában a diákok több nagyvárosban, így Bukarestben, Marosvásárhelyen (itt például október végén mintegy 2500 diákot tartóztattak le), Temesváron, Kolozsváron, Nagyváradon és Nagybányán tüntetéseket szervezetek a magyarországi forradalom mellett. A romániai bolsevik vezetés szigorította a vízumokat, október 24-én bevezették a rendkívüli állapotot, cenzúrázták a postát (ezt Magyarországon ma is megteszik nap mint nap), a Securitate ellenőrzés alatt tartotta a kormányépületeket. Több diák csatlakozni akart a felkelőkhöz, de a határon éberek voltak a rend őrei.

Az NDK-ban túl közel volt az 53-as felkelés emléke, az ifjúság itt is meglehetősen nyugtalanul élte napjait, emellett a gyári munkások sem élvezték túlontúl a „sztálinizmus második szimfóniáját”. A Stasi jelentése szerint az év közepétől 44 alkalommal került sor sztrájkokra az alacsony bérek miatt. Október 30-án a magdeburgi Dimitrov gyárban (nem elég, hogy a munkásosztály utálta a rájuk telepedett bolsevikokat, de még börtöneik is azokról kapták nevüket) munkabeszüntetésre került sor, a helyi Volkstimme újságban közzétettek egy szolidaritási nyilatkozatot, amelyben az üzem ifjúsági szervezete támogatásáról biztosította a győri Wilhelm Pieck Vagongyár munkásait. Az oberlungwitzi harisnyagyárban az ipari tanulók a magyarországi példára hivatkozva ugyancsak letették a munkát. 56’ őszén a diákmozgalmak felélénkültek, egyik röplapjuk általános felkelésre szólítja fel az egyetemistákat világszerte (Miért csak a diákságot? Hisz Magyarországon proletárforradalom zajlott ekkor).

Csehszlovákiából, Pozsonyból és egyéb városokból is érkeztek hírek, miszerint a diákok szolidárisak a felkelőkkel. A Szovjetunióban, Moszkvában az állambiztonságiak november 4-e után megszállták az egyetemeket és letartóztatták azokat a tanárokat és diákokat, akik tüntetéseken ítélték el a szovjet intervenciót. Jaroszlavban bolsevik ellenes jelszavakat, plakátokat írtak és ragasztottak a falakra, a KGB azonban ura volt a kialakult helyzetnek és keményen lecsapott a tüntetőkre.

Kanadában, Ottawában 600 magyarországi disszidens részvételével, szolidaritását kifejezvén vonult fel a tömeg, később Szabadság Légiót kívántak szervezni, amely átrepül az óceánon és a felkelőket segíti a harcban - e terv sem valósult meg. Több hollandiai városban tüntetéseket szervezetek a szovjet intervenció ellen, megtámadták a bolsevikok székházait, és máglyákat raktak azok bútoraiból, papírhegyeiből. November 4-e után a szakszervezetek tüntetéseket szervezetek számos hollandiai városban, a rendőrség azonban itt is éber volt és határozottan lecsapott a felvonulókra. Ami viszont érdekes, és amiről a hollandiai napilapok is beszámoltak, hogy a magyarországi események önnön lakóhelyükre és kizsákmányolt életükre terelték az ottani proletárok figyelmét, és az osztályszolidaritás vállalásán túl szembesültek saját kizsákmányolt helyzetükkel. Ez előrevetítette a 60-as évek munkásosztálybeli küzdelmeket Hollandiában.

Az Olasz Kommunista Pártból (valójában a Togliatti-féle bolsevik pártból, amely már Amedeo Bordigát is el akarta tenni láb alól) 1957-ben a magyarországi forradalom hatására 200 000 párttag lépett ki. Érdemes felidézni Marcello Venturi beszámolóját, aki akkoriban a milánói L’Unita újságírója volt: „Beavatkozott a rohamrendőrség, hogy megvédje testi épségünket a milánói diákok haragjával szemben…azt ordították, hogy gyilkosok vagyunk és bizonyos értelemben, elméletileg igazuk volt: az orosz harckocsik éppen azokban a percekben gyilkolták a diákokat és munkásokat Budapest utcáin”.

Saigon, Bankok, Calcutta, Bombay, Delhi, Karachi, Teherán: gyűlések és vitaestek színterei, ahol azon az alapkérdésen rágódtak, hogy mit lehet és lehetne tenni a forradalom érdekében. Buenos Airesben Nagy Imre kivégzése után bombát hajítottak a szovjet követség épületére. A szovjet kereskedelmi delegáció székházába behatolt több száz tüntető diák, majd máglyát gyújtottak az előcsarnokban és elégették a Kádárt, Hruscsovot és Szerovot ábrázoló bábukat. Franciaországban 56’ november 7-én megtámadták a bolsevikok pártszékházát majd a L’Humanité székházát is. Gyújtogatásokra került sor, egy ember életét vesztette. Párizsban a követség ablakait kövekkel verték be, tüntettek Bonnban, Oslóban, Calcuttában, Londonban, Koppenhágában. Reykjavikban 10 ezren vonultak fel a mészárlások ellen, Svájcban viszont a burzsoá pártok szerveztek tüntetést (ez esetben nyilván nem beszélhetünk „tisztán proletár” szolidaritásról). Kaunaszban a tömegtüntetés során a városba csapaterősítéseket küldtek a hatóságok, hogy fenntartsák rendjüket.

A lengyelországi osztályszolidaritás külön fejezetet alkot. A magyarországi események kezdetén, Budapesten október 23-án a proletariátus olyan transzparensekkel vonult az utcára, amelyek kiálltak a lengyelországi forradalmi események mellett. Lengyelországban véradással kezdődött a szolidaritási hullám, hiszen Magyarországon óriási szükség volt rá a sebesültek ellátása végett. Varsó, Krakkó, Katowice, Poznan és más városok proletariátusa „adta vérét a magyarországi proletariátusnak”, lengyelországi orvosok és ápolónők százai jelentkeztek, hogy segítsenek magyarországi kollégáiknak. Segítettek pénz, élelmiszer és gyógyszergyűjtési akciókban is. Az enyhülés idején a lengyel vezetés nem akadályozta meg ezek eljuttatását Magyarországra. Október 27-én a Jelzci Gépkocsialváz munkásai félbeszakították a munkát és gyűlést tartottak, ahol kiálltak a magyarországi forradalom mellett, aztán visszatértek börtönükbe melózni. Október 30-án Olsztyn városában szolidaritási tüntetést szervezetek, amelyen 10 ezren vettek részt. Alsó-Sziléziában, Lwówek Slaski településen röplapokat tettek ki, amelyek a magyarországi példa követésére buzdítottak. A krakkói vajdaság alumínium kohójában Lenin és Sztálin szobra állt, de csak Sztálin szobrát döntötték le (ez a baklövés arról árulkodik, hogy nem látták világosan a bolsevizmus általános ellenforradalmi jellegét). Zakopane környékéről készen álltak egy légiónyi szabadcsapatot Magyarországra küldeni harcolni, de ez aztán nem valósult meg. A teljes lengyelországi proletariátus felbuzdult Wroclawtól Poznanig, röplapok és tiltakozó hangok repdestek. Poznanban és Krakkóban tiltakozó gyűlések voltak, de pacifista visszafogottsággal vonultak az utcán a tömegek. Szolidaritási gyűlés volt a poznani Aratógépek Gyárában is, a Hel–félsziget tengerészei „Le a diktatúrával!” felkiáltással álltak ki a magyarországi proletárok mellett és harcolni is készek lettek volna, de erre azért odafigyeltek a honi moszkoviták. Az egyetemeken is, Varsótól Krakkóig kiálltak a forradalom mellett, de csak nagygyűléseket tartottak. A Varsói Gépkocsigyárban október 29-én úgyszintén szolidaritási gyűlésre került sor, ahogyan a Lámpaüzemben is. A lengyelországi szakszervezetek pénzadományt ajánlottak fel „Budapest lakosainak”. Az üzemekben, egyetemeken, főiskolákon segélybizottságok alakultak országszerte. Gyógyszerek, pénz, ruha, élelmiszercsomagok indultak Magyarországra – amelyeket időnként a szovjet egységek lenyúltak, emiatt tiltakoztak is a poznani Cigielski művek munkásai. A későbbiekben a lengyelországi proletárok személyesen vitték el adományaikat Magyarországra. Szecinben december 10-én zavargásokra került sor, a tüntetők behatoltak a szovjet konzulátus épületébe és ott törtek zúztak, két napig forradalmi lázban égett a város. Különböző wroclawi üzemekben, így az Archimedes-ben, illetve a Pafaw-ban leállt a munka néhány percre és párttag munkások visszaadták tagsági könyvüket. Általánosságban kiálltak a magyarországi munkásosztály mellett, de ez jórészt adományokban és jelszavakban fejeződött ki, komolyabb ellenállásra nem került sor.

Amikor Magyarországon bebörtönözték a forradalom párti írókat, számos nyugati országból tiltakozó levelek érkeztek a magyar bolsevikokhoz. Majd 50 évvel később egy egykori Lukács György tanítvány ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a bebörtönzött nem neves értelmiségiekért, a kutya sem emelte fel szavát a baloldali entellektüelek sorában… 1957-ben Nyugat-Európában számtalan helyen megemlékeztek a forradalom évfordulójáról, Magyarországon pedig megkezdődött a hallgatás, az alárendeltség és a beintegrálódás kora.





Barikád Kollektíva

2005