A franciaországi tanácskommunizmusról

 

image003.jpg

 

Beharangozó

 

Többször írtunk már a tanácskommunizmusról, de ritkábban említettük annak tisztán ouvrierista ágát. Ahhoz, hogy képesek legyünk leszámolni a kommunista mozgalom eme áramlatának illúzióival, újra és újra meg kell határoznunk pozíciónkat, és világosan meg kell határoznunk a kommunista párt történelmi szerepét is. Eközben szót kell ejtenünk a proletariátus azon szervezeti törekvéseiről is, amelyek a történelmi tapasztalatok tanulságainak fényében hibásnak bizonyultak. Először is leszögezzük, hogy a szociáldemokrata, bolsevik pártoktól azonmód elhatároljuk magunkat, ugyanis ezek a pártok egytől-egyig a burzsoázia pártjai, amelyek az uralkodó osztály megtestesült militáns szervezetei voltak és lesznek is mindaddig, amíg létezik osztálytársadalom. Azonban ahhoz, hogy a proletariátus szétzúzza a kapitalista társadalmat, centralizált, egységes erőként kell fellépnie - tehát pártként. „A párttól különválasztva a proletáriátus nem jelenhet meg osztályként, azaz történelmi erőként.” Ennek az osztályharcos folyamatnak az alapjait részben már a Kommunista Kiáltványban is lefektették a korabeli anarcho-kommunista elvtársak. Azonban velük szemben mi kijelentjük, hogy nem létezhet a kommunistáktól független több proletárpárt, másfelől elvetjük szövetségi politikájukat (mai kifejezéssel népfrontos törekvéseiket) miszerint „A kommunisták végül mindenütt az egész világ demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodnak”. Ez ugyanis előrevetítette azt a modellt, amit aztán a szociáldemokrata és bolsevik pártok maradandóan érvényre jutattak ellenforradalmi gyakorlatukban. Nyíltan meg kell támadnunk azokat a zsákutcás kijelentéseket és a történelmi tapasztalatok tükrében fenntarthatatlan álláspontokat, amelyek a múlt hibáit és tévedéseit hagyják a kommunista programban és gyakorlatban tovább funkcionálni. Azzal, hogy kommunista mozgalmunk igyekszik újra és újra meghatározni és tisztázni harcunk menetét, illetve szervezettségi törekvéseinket, mind egyértelműbbé válnak a tegnap tévedései és hibái. Az elmúlt évtizedek proletárharcainak sikertelenségéből levonható következtetések egyértelműen rámutatnak arra a lényeges felismerésre, hogy a párt és az osztály szétválása esetén mindennemű forradalmi törekvés hamvába holt. „A párt számunkra nem más, mint a kommunizmus megalapozása nemzetközileg centralizált erőként, valamint a kommunista társadalom kialakulásának és prefigurációjának nélkülözhetetlen feltétele”. Hogy ez érthetőbbé váljon, ennek ellenpéldájaként felvonultatjuk azt a két áramlatot, amely meghatározó szerepet tölt be a modern osztályharcok területén, ám gátolja a párt és osztály egyé válását, vagyis a forradalmi gyakorlat organikus létrejöttét. A tanácskommunizmus, amely a forradalmi hullám után a KAPD kimúlásával, a Kommunista Munkásinternacionálé kiterjesztéséért folytatott sikertelen küzdelemmel, majd a GIK és a Kommunista Munkásszövetség megalakításával átlép a párt és tanácsrendszer szintézisén, végül eljut a proletariátus pártjának tagadásához. Pannekoek és elvtársai 1920-as évekbeli cikkeikben lefektetik a ma is működő tanácsmozgalom alapjait. Röviden összefoglalva ezek a következők: a régi munkásmozgalom lomjai közé visszadobni a pártot, mivel ezek a formációk azonosak a szociáldemokrata, bolsevik párttípussal, aminek következtében a pártot és osztályt elkülönítik egymástól a bolsevizmus negatív tapasztalataira hivatkozva. Az osztályharcot átplántálják a munkástanácsok fenségvizeire, így a cél a tanácsrendszer kialakítása lesz, amely - történelmileg nézve - a munkásönigazgatásba torkollott (utóbbi kritikájára itt és most nem térünk ki, ugyanis ezt másutt többször is elvégeztük).

 

image005.jpg

 

Tehát a múlt pártmozgalmainak tapasztalataiból arra a következtetésre jutnak, hogy nem lehet megvalósítani a forradalmi folyamatban a proletáriátus párttá fejlődésének gyakorlatát. Pedig éppen Pannekoekék tapasztalhatták meg, hogy a kibontakozó bolsevik-ellenes mozgalom csak akkor lehet sikeres, ha proletár akcióegységek jönnek létre, amelyek centralizálják harcaikat és kiszakadnak a füstös, kormos gyárakból, üzemekből, az izoláltság bevett szokásait pedig sutba dobják. Emellett a tanácskommunisták a fától nem veszik észre az erdőt, a bolsevizmus lombkoronája ugyanis eltakarta szemük elől azt a tényt, hogy a párt nem a forradalmi vezetők pártja, hanem a tudatos proletariátus osztályharcos kifejeződése. A bolsevik párt politikai párt, és mint ilyen az elit, a főnökök és funkcionáriusok pártja - a tanácskommunisták kritikai megállapításaik  többnyire találóak is e burzsoá párttal szemben.

Azt azonban „elfelejtik”, hogy a valóságban léteznek olyan kommunista mozgalmak, amelyek a kommunista világpárt kifejlődéséért küzdöttek és küzdenek. Ezek a pártsejtek nem a hatalomgyakorlás pártsejtjei, és nem eszközként használják fel a tömegeket céljaik elérésére, hanem magából a tömegből szerveződnek, vagyis a proletariátus által kialakított harci egység eredményei. Ezek nem holmi felülről vezérelt bolsevik propaganda útján jönnek létre, hanem a valóságos tudatosulási folyamat által, azaz a hétköznapok kemény gyakorlata során. A Mahnovscsinától a KAPD-on keresztül az olaszországi „baloldali kommunisták”-on át az Internacionalista Kommunista Csoportig  nyúlik a sor. Általában minden forradalmi dagályban fel-feltűnnek ezek a pártsejt képződmények -  olykor akár csak egy „röpke” villanás erejéig de megmutatják magukat!. Így az 56-os forradalomban a Tűzoltó utcaiakat, a mexikói forradalomban a Flores Magón-i áramlatot, vagy az 1937-ben, Barcelonában harcoló proletariátust említhetjük a számos példa közül.

Az 1960-as években a felkelési hullám erősödésével, majd csillapodásával több, egymással szembenálló áramlat jött létre, illetve tért vissza a feledés homályából. Az általunk itt bemutatandó franciaországi tanácskommunista-ouvrierista irányzat azokat a hagyományokat követi, amelyek az 1920-as évek elejétől törtek fokozatosan felszínre, majd a II. világháború idején apróbb internacionalista csoportokként vívták harcukat a kapitalizmussal szemben. Ahogyan Henri Simon szövegében is olvashatjuk, az 50-es években megerősödtek a tanácskommunista áramlatok - nem kis mértékben a magyarországi proletárforradalom hatására - és 1968-ra újra inspiráló erővel törtek maguknak utat. Kétségkívül nagy hatással volt ez az irányzat a 68-as Franciaországbeli mozgalmakra (Szituacionista Internacionálé, Március 22-e mozgalom, Ruge et Noir). Mint tapasztalhatjuk, a mozgalom életképes maradt a késő kapitalizmus posványában is - bár egykori tömegmozgalom jellegét teljesen elvesztette. Ennek az irányzatnak késői ellenpárjaként a valóság színpadára léptek azok a mozgalmak is, amelyek a munkásosztályt – Marcuse-tól nem függetlenül - a tőke szövetségesének látták, de annak „élcsapataként” mégis csak befolyásolni akarták az osztályharcos küzdelmeket. Példaként a Weathermen-eket említhetjük, akik a nagyvárosi gerillaharcokra fektették a hangsúlyt, és ezzel magukra kívánták terelni a közvélemény figyelmét. A forradalomcsinálás bajnokai voltak, akik nem a kapitalista rendszert támadták meg, hanem a rendszeren belüli egyéneket – büntetőhadjáratot akartak folytatni a kapitalizmus ellen. Figyelmük kizárólag a tőkés intézményekre irányult, megítélésük szerint ugyanis ezek testesítették meg a tőkés osztályt. Így a Kongresszus épülete, majd Észak-Vietnám bombázásakor a Pentagon ellen készültek hadba. Részleges sikereik az uralkodó osztály épületeinek megtámadásától a kaliforniai börtönrendszer elleni fellépésig - amikor is a Fekete Párducos George Jackson megölését megbosszulandó szerveztek akciókat - az atticai börtönlázadás leverését (1971) követő merényletekig terjedtek. Egészen a hetvenes évek második feléig lelkesen robogott a vonatuk, amikor is szerelvényeik kisiklottak s aktivistáik belefulladtak a reform versus forradalom vitákba. 1983-ban végleg koporsóba szállt a csoport, de előtte még bombát robbantottak a Kongresszusi Központban, válaszként az amerikai haderő grenadai inváziójára. Türelmetlenségük individualizmushoz és önfelszámoláshoz vezetett, a külsőleg injekciózott tudatosság, az élcsapat hamis, bolsevik jellegű értelmezése, a tömegeket felrázni igyekvő akcionizmusuk, egy az osztályától elkülönült „élcsapat” önmitizálása fejeződik ki a Weathermen-ek pályafutásában.

Sajátos módon mindkét irányzat, akár a nagyvárosi gerilla-hadviselés, akár a tanácsmozgalom (amely ez esetben mindinkább lemond a munkástanács szisztémáról és egyre jobban a nyers ouvrierizmus felé sodródik) a maga módján elkülöníti magát az egységes proletárharctól. Az egyik a maga arisztokrata autoriterségével úgy véli, hogy egy csapásra sikeresen felszámolhatja lét és tudat elkülönültségét, és akcionizmusával, nagyvárosi gerilla hadviselésével lavinaként sodorja magával a tőke kirakatait, és riadót fúj a proletariátus számára, azt remélve, hogy az parancsszóra felkel. Ezt az irányzatot egykori divatos fellendülése ellenére is elföldelhetjük, bár a latin-amerikai gerillamozgalom ezen ága ma is eleven. Igen, elfelejthetjük, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy e mozgalom kitermelte a maga negatív tanulságait. A másik irányzatot, amelynek tömegbázisa az osztályharc történetében lényegesen jelentősebb, már nehezebb kritizálni. Ugyanis ez az áramlat jóval több progresszív elemet hordoz magában. Elsődlegesen is azt a felismerést, hogy a tegnap párt és szakszervezeti mozgalmai túlnyomórészt bürokratikus és hierarchizált mozgalmak voltak, amelyek nem a proletariátus felszabadításáért küzdöttek, hanem tőkés hatalmi pozíciókért szálltak „ringbe”. Ebből a megállapításból eljutnak oda, hogy feleslegesnek ítélik a szervezettség stabil pilléreinek kijelölését. Csak a munkásoknak hisznek a gyárban, az üzemben. Semmiféle más tapasztalatot nem vesznek figyelembe. A munkásosztálybeli értelmiségiekről említés sem történik, az ouvrierizmus hagyományába ugyanis csak a „kőfejtő” fizikai munkás fér bele. S ahelyett, hogy az osztályegységet erősítenék, tovább fokozzák a megosztottságot. Ezen áramlat követői elutasítják a proletariátus pártját, emellett pedig hadat üzennek a külsőleg bevitt osztálytudat – hagyományosan bolsevik (szociáldemokrata) - modelljének is. De alapvetően összekeverik a valódi proletárharcok és a burzsoázia ellenforradalmiságának szerveződési jellegét. Mindebből kiindulva korunk tanácskommunistái továbbra is kitartanak az információáramlás fontossága mellett, azonban a proletárharcok centralizációja helyett azt hangsúlyozzák, hogy mivel a különböző proletár erők a maguk területén úgyis tapasztaltabbak, „okosabbak”, „kívülről” senki ne szóljon bele harcaikba – végső soron tehát elvetik a kommunista harc centralizálását. Ezáltal a föderalizmus hamis ideológiáját érvényesítik miszerint a munkásosztály a maga munkahelyén lépjen fel szervezetten a tőke uralma ellen, a többieket pedig lássa el információkkal. Összekeverik a bolsevik pártmodellt a valódi proletárpártéval és átcsúsznak egy anarcho-szindikalista magatartás irányába, amely révén a kizsákmányolás rendszerét a kizsákmányolás közvetlenül adott színterére, az üzemekre, gyárakra és egyáltalán a munkahelyekre korlátozzák. Elvetik az organikus centralizációt, megítélésük alapján azonban mégis a proletariátus összérdekeit tartják szem előtt. Azonban azzal, hogy a küzdelmet a munkahelyekre korlátozzák, gátolják a kapitalizmus totalitásával szembeni harc kibontakozásának lehetőségét. A kapitalizmus totalitásával szemben az önigazgatást helyezik a centrumba, mintha kizárólag a termelés lenne az egyedüli probléma a tőke világában. Erre kivételesen jó példa az 1968-as akcióprogramjuk. Mint a franciaországi tanácskommunisták itt közölt dokumentumaiból világosan kiolvasható, nem egységes szervezetet akartak létrehozni, hanem az információk áramlása és a viták során akartak közös álláspontra jutni. A Szituacionista Internacionálé már korabeli kritikájában, 1968-ban felhívta az ICO figyelmét arra, hogy „elméleti formulát csakis egy szervezett kollektíva hozhat létre, másfelől pedig szerintünk a munkások közötti minden tartós, szervezett kötődés célja kéne legyen, hogy a tetteihez felfedezze az általános elméleti alapot”. Világos: egy forradalmi mozgalomnak általános programmal kell rendelkeznie! Nem azért, hogy a „holt lelkeket” a maguk soraiban tudják, nem! Éppen ellenkezőleg, harcunkat semmiféle szabad információáramlás nem egységesíti, és önmagukban a kialakult helyzetről folytatott viták sem. A tényleges egységesítésnek szilárd alapját kell képezze az a centralizáló törekvés, hogy nem vagyunk megoszthatóak sem „nemzetiségi” alapon, sem a kapitalizmuson belül különböző funkciókat ellátó fogaskerekekként. Látható, hogy az ICO és később az Echanges a fentebb bemutatottakkal való összhang nyomán eljut arra a következtetésre, hogy az információs csatornák kialakításával, az események elemzésével automatikusan kialakul a forradalmi egység. Már a munkástanácsok megalakítását sem szorgalmazzák. Alapjában elvetik az osztálytudat fontosságát, és teljesen másképpen látják az osztállyá szerveződés organikus folyamatát. Pontosabban szólva, ouvrierista ideológiájuk következtében eltekintenek ettől a folyamattól, és a spontaneitás kerül az előtérbe (lásd a szakszervezetek és a parlamentarizmus kapcsán kifejtett véleményüket). Elválasztják az osztályharc fejlődési formáit a forradalmi mozgalmak fejlődésétől és megkérdőjelezik azt a történelmi materialista felismerést, hogy az osztályharc és annak mozgalma dialektikus viszonyba állnak egymással. Az egész Echanges jelenségen a mozgalom és munkásosztály, párt és munkásosztály mesterséges elkülönítését érhetjük tetten. Mi természetesen nem értünk egyet ezzel és ezért is vázoltuk fel alapkritikánkat. A mi feladatunk éppen abból áll, hogy a különböző földrajzi területeken elhelyezkedő proletárharcokat centralizáljuk és internacionálisan kialakítsuk a totalitás pártját - azt a pártot, amely nem a párttagsági könyvek és infantilis önreklámozók pártja, hanem maga az osztállyá szerveződött proletariátus.

Másrészről befejezésképpen leszögeznénk az alábbiakat: Mindezek ellenére Henri Simonék az Echanges létrehozásával egy nagyon fontos lépést tettek – felismerték, hogy a hatalom orgánumai-médiumai elhallgatják a proletariátus harcainak igazi természetét, és ezzel szemben kialakították a proletár információs hálózatot. Amiről csak tudtak, beszámolót írtak - az algériai dokkmunkások helyzetétől a lengyelországi proletárharcokig – méghozzá igazi internacionalista hevülettel. Eseményeket, könyveket elemeztek/elemeznek, hírt adnak és adtak egy-egy proletárcsoport feltűnéséről, miközben hiánypótló osztályharcos irodalmat publikálnak Gortertől Martin Glabermannig. Csoportokat támogatnak (ha tehetik, anyagilag is) és szerteszét küldik a proletárvilágba hírújságjaikat, elemzéseiket. Analíziseik roppant értékesek, általában rávilágítanak az események hátterére, de nem akarnak irányt szabni. Ők nem „időjárásjelzők”. Maga az Echanges egy rendkívül szolidáris, más földrajzi pontokon elhelyezkedőket hatékonyan támogató osztályharcos áramlat, amelynek hibáit azonban nem hallgathattuk el, mivel megítélésünk szerint, szándékuk ellenére is egy hamis ideológiát ültetnek át a gyakorlatba. „A kommunista cselekvés nem válik szét a kommunista programtól, a kommunizmus nem osztható kommunista mozgalomra és kommunista társadalomra” - idézzük önmagunkat a korábbiakban a Kerítéstörők 6-os számában leírtak nyomán. Kritikánk az Echanges felé konstruktív jellegű, mert valójában egy önkorlátozó proletáráramlattal szállunk vitába, amelynek osztály-hovatartozása és forradalmi szándékai kétségbevonhatatlanok. Szerintünk azonban megrekedtek a forradalmi önszerveződés egy korábbi állapotában és elmulasztották kijelölni a további előrelépés irányát. Másfelől, tevékenységükben az analizálás mélységeinek előbb-utóbb találkozniuk kell azzal a problémával, hogy nem elég nagyszerű elemzésekkel feltárni az adott helyzetet, hanem az osztálynélküli társadalomért folytatott centralizált harcban utat kell törnie az egységes mozgalomnak és proletariátusnak, tehát a kommunista világpártnak.

 

Barikád Kollektíva, 2006. tavasza

 

 

Henri Simon:

A kommunizmus Franciaországban

A Socialisme ou Barbarie, az ICO és az Echanges (1998)

 

image007.jpg

 

A Socialisme ou Barbarie 1958-ban a szerveződés kérdései miatt szakadt részekre. Az ’58 májusi Gaulle-i államcsíny után új tagok özönlöttek a Socialisme ou Barbarie-ba. Ezek főképp diákok voltak, akik a sorkatonai szolgálat miatt az algériai háború ellen küzdöttek. A tagok száma kevesebb, mint harmincról hirtelen felugrott több mint százra. A szerveződés problémái, melyek korábban csaknem állandó vita tárgyát képezték, gyakorlati kérdéssé váltak és a továbbiakban nem egyszerűen szűk körű, elvont elméleti töprengést jelentettek. Ez a probléma szorosan kapcsolódott egy, a politikai elemzésben megfogalmazódott két ellentétes állásponthoz (ez a szembenállás soha nem jelent meg nyilvánosan a folyóiratban, de látható volt a belső kiadványokban). Egyrészről a többség egy rövid ideig követte Chaulieu-t (Cornelius Castoriadist), aki munkásfelkelést jósolt De Gaulle „fasizmusával” szemben, másrészről a kisebbség azt mondta, hogy De Gaulle meg fogja oldani a francia kapitalizmus problémáit, és véget vet az algériai háborúnak. Két hónappal később Chaulieu is magáévá tette ezt az álláspontot, azonban időközben sikerült kiszorítania a kisebbséget a csoportból. Erre azoknak az új tagoknak a tömegét használta fel, akik azért kívántak „harcolni”, hogy a hagyományos struktúrák között hozzák létre az új szervezetet, azt gondolva, hogy ez végül a csoport újabb fejlődésének kiindulópontja lehet. Láthatjuk, hogy a „téves” helyzetelemzés – a „tömegek” befolyásolásával – akkoriban a párt felé vezető utat egyengette. A két javasolt struktúra nem volt összeegyeztethető:

 

– A Chaulieu-t követő többség sejteket akart létrehozni, melyek időről időre találkoznának egy általános gyűlésen, hogy meghatározzák a csoport célkitűzéseit és megválasszanak egy politikai bizottságot, aminek feladata az elfogadott cél végrehajtása lenne. A tagoknak nyilvánosan ki kellett volna állniuk a többség álláspontja mellett és követni azt, még akkor is, ha azzal nem értenek egyet. A véleménykülönbségeket a csoport egészén vagy a sejteken belül kellett volna tartani.

 

– A kisebbség autonóm munkássejteket akart alapítani, ahol az általános gyűléseken minden kérdés megvitatható volna, még az általános irányvonal is. Mindenki kifejthetné a saját gondolatait bármelyik pillanatban, bármilyen körülmények között.

 

Azt kell mondjuk, hogy sem a többség, sem a kisebbség nem követte azt, amit elméletileg elvártak. A Socialisme ou Barbarie az algériai háború végéig (1962) volt aktív, azután lassan hanyatlani kezdett. Ez a hanyatlás a Pouvoir Ouvrier kiszakadása után kezdődött, amikor Chaulieu nyíltan lemondott a marxizmusról, majd a csoport eltűnt, egy, a franciaországi általános mozgalom lehetetlenségéről szóló teljesen téves politikai nyilatkozat után, 1967-ben. Az ILO azokkal a tagokkal alakult meg, akik kénytelenek voltak elhagyni a Socialisme ou Barbarie-t (főképp diákok és értelmiségiek). Azért, hogy kövessék elképzeléseiket, rendszeres munkástalálkozókat szerveztek azokkal a munkásokkal, akiknek a munkahelyén aktív, fokozott szindikalista tevékenység folyt. Ezeket a találkozókat eleinte „Gyárközi Bizottság”-nak nevezték. Lassanként a találkozók fontosabbá váltak, mint az ILO gyűlései és 1962-ben az ILO csoportja eltűnt, a másik bizottság pedig ICO-vá alakult át. Az ICO struktúrája inkább praktikus felépítést követett, mintsem politikait vagy elméletit. Bizonyos értelemben ez volt az, amit a felépítéssel kapcsolatban az ILO megálmodott, amikor kiszakadt a Socialisme ou Barbarie-ból: a rendszeres találkozók résztvevőinek többsége informális gyári csoportok informális aktivistája volt. Az ICO lapja a rendszeres gyűlések beszámolói alapján tudósításokat közölt valamennyi gyárral kapcsolatban az ottani helyzetről és az ott folyó harcról, és inkább csak valamiféle megegyezés érvényesült az autonóm tevékenység körül, mintsem egy politikai irányvonal. A résztvevők különböző kiindulóponton álltak, voltak anarchisták, marxisták, vagy el nem kötelezett aktivisták, azonban összekötötte őket az osztályharc iránti szilárd elkötelezettség. A más harcokban való részvétel Franciaországban és külföldön – a több kapcsolattal és az időről időre több általános vitával – fejlődött, de a csoport a lassú növekedés ellenére kis létszámú maradt 1968-ig. 1968-ban rengeteg ember – ismét főképp diákok – lépett be az ICO-ba. Az ICO az egész országban szétszóródott kis csoportok egyfajta föderációjává vált. A május 15-i általános sztrájk folyamán mindenki részt vett a harcokban a munkahelyén - mindenki egyetértett abban, hogy ne úgy tevékenykedjenek, mint egy csoport, amely „megszervezi a munkásokat”, hanem támogassák az autonómiát, bárhol is történjen erre kísérlet.

 

1968 után az ICO jellege teljesen megváltozott. A csoport inkább politikai szervezetté vált, néhány száz lazábban kötődő résztvevővel. A munkások kisebbségben voltak és a lábukkal szavaztak, ahogy a viták nagyon messzire kerültek a harcaiktól. Különböző irányzatok harcoltak azért, hogy a saját irányukba vezessék az ICO-t, így az négy év múlva több darabra hullott. Ennek egyik töredéke az Echanges. Ez ismét csak különbözött attól, amit korábban láthattunk. Az Echanges arra épített, hogy a korábbi időszak alatt (a főképp nemzetközi találkozókon keresztül) számos európai országban kialakult szoros nemzetközi kapcsolatokat áttekinti és fenntartja. Ez volt az oka annak, hogy az Echanges-nak a kezdetektől fogva volt angol kiadása, és inkább Angliára támaszkodott, mint Franciaországra, valamint, hogy inkább egyénekre alapozott - támogatók informális körével tartott kapcsolatot minden országban. Jelenleg, több mint húsz év után az Echanges leginkább egy kis franciaországi csoport köré összpontosul, amely rendszeresen találkozik, hogy a politikáról általában, a harcokról és a brosúra tartalmáról vitatkozzon. Két évvel ezelőtt, egy amerikai elvtárs javaslata nyomán, elindítottunk egy rövid, híreket tartalmazó kiadványt, ami kéthavonta jelenik meg nyomtatásban, 3000 példányban. Ezeket ingyenesen terjesztjük, és úgy tűnik, hogy ismét csak kapcsolatok új alapjának kezdetét jelenthetik országszerte. Az elmúlt húsz év tapasztalata megtanított bennünket a gyakorlatban arra, amit néhány elméleti vita hozott a felszínre: jelenleg nincs helye annak a fajta hagyományos szervezetnek, amit számos ember továbbra is keres. Pillanatnyilag a „szervezet” inkább egyfajta hálózat, amiben mindenki, vagy néhány érzékeny csoport bármikor meghatározhatja a harcban, vagy a kiadói tevékenységben való részvételét és a kapcsolatteremtést azokkal, akik ugyanezt a tevékenységet végzik. Nem gondoljuk azt, illetve nem tudjuk, hogy ez változatlanul így lesz-e, és hogy valami más körvonalazódni fog-e. Azt gondoljuk, hogy ebben a fontos kérdésben követni kell az eseményeket, de nem elébe vágni azoknak (pontosan tudva eközben, hogy mi az, amit munkásokként nem akarunk), valamint tanulni és elmondani, amit megértettünk, de semmiképpen nem tanítani.

 

image009.jpg

 

ICO 1968

 

Az összefogás célja a munkások újraegyesítése, akik többé nem bíznak a munkásosztály hagyományos szervezeteiben, a pártokban és a szakszervezetekben. Tapasztalataink megmutatták, hogy a jelenlegi szakszervezetek a kizsákmányoló rendszer stabilizálásának és fenntartásának az elemei. Közvetítőként szolgálnak a munkapiacon, politikai célokra kihasználják a vitákat, az uralkodó osztály kiszolgálói minden modern államban. A munkásoknak maguknak kell megvédeniük érdekeiket, és maguknak kell harcolniuk felszabadulásukért. Mint munkások kölcsönösen tájékoztatni akarjuk egymást arról, ami munkaterületünkön történik, feltárni a szakszervezetek machinációit, megvitatni követeléseinket, s egymást kölcsönösen támogatni. A harcokba, mint munkások, s nem, mint szervezet avatkozunk bele azért, hogy meg ne osszuk a mozgalmat, és bizottságok létrehozását javasoljuk, melyek az akció révén a lehető legtöbb munkást kapcsolhatják magukhoz. Nem valamiféle hierarchia vagy foglalkozási csoport követeléseiért harcolunk, mi csak olyan követélésekért harcolunk, amelyek mindenkit érintenek. A forra¬dalmi mozgalom kiszélesítése mellett és elszigetelése ellen vagyunk. Nemzetközi kapcsolatok útján meg akarjuk tudni, mi a munkások helyzete a világban, és vitatkozni akarunk velük. Tiltakozunk a kizsákmányoló társadalom és minden szervezet ellen, megvitatunk olyan általános kérdéseket, mint az államkapitalizmus, a hierarchia, a bürokratikus vezetés, az állam és a bérmunka megszüntetése, a háború, a rasszizmus, a szocializmus stb. Mindegyikünk szabadon kifejti nézeteit, és szabadon dönt azokról az akcióikról, amelyeket üzemében meg akar valósítani. Rendkívül fontosnak tartjuk az összes modern uralmi apparátusok elleni spontán ellenállási mozgalmakat, míg mások a szakszervezetek és más szervezetek akcióit tartják fontosaknak. A munkásmozgalom olyan eszközökkel vívott osztályharc, amelyeket erre a célra a munkások kifejlesztettek. Csak a munkások taníthatnak bennünket arra, hogy miért kell harcolnunk: semmiféle körülmények között sem foglalhatjuk el az ő helyüket; csakis ők tehetnek valamit. Mi csak információt szolgáltathatunk nekik, ugyanúgy, mint ők nekünk, csak hozzájárulhatunk vitáikhoz azzal a céllal, hogy világossá tegyük közös tapasztalatainkat, és amennyiben ez lehetséges, anyagi segítséget nyújtsunk nekik, hogy saját harcaikat és saját helyzetüket megértsék és megismerjék. A harcokban annak az útnak egy szakaszát látják, amely oda vezet, hogy a munkások maguk vezessék az üzemeket és a társadalmat.

 

image011.jpg

 

Mi az Echanges et Mouvement?

 

Az Échanges Et Mouvement nem a baloldali miliő hagyományos értelmében vett csoport, hanem egy hálózat: a történetének megismerése lehetővé teszi számunkra, hogy jobban megértsük jelenlegi álláspontját. Az Echanges hálózatot 1975-ben alapították különböző irányból érkezett baloldali militánsok:

 

1) Az angol Solidarity csoport Joe Jacobshoz közelálló tagjai, akit azért zártak ki a csoportból, mert az osztályharc fontosságát hangsúlyozta a Castoriadis véleményéhez közelálló többség politikai vonalával szemben

 

2) Az ICO (Informations Correspondance Ouvrieres) nevű francia csoport néhány tagja (a csoport az 1968-as események során szűnt meg, amikor a csoporton belül ugyanígy vita kerekedett az osztályharc természete és fontossága kérdéséről)

 

3) A "Daad en Gedachte" (Tett és gondolat), a holland tanácskommunista csoport néhány tagja

 

4) Belga militánsok kis csoportja, akik a "Liaisons" c. kiadvány mögött álltak

 

Mindezen militánsok elég hosszú ideig voltak kapcsolatban, és ehhez a maghoz elszórtan jelenlévő egyének vagy csoportok kapcsolódtak. A kapcsolatot köztük nem pusztán a csoport kiadványai vagy a levélváltás alkotta, hanem voltak viszonylag rendszeres nemzetközi találkozóik is. Ezen találkozók egyike biztosította az ötleteket és az anyagot a közös álláspontjukat részletező pamflethez — Az új mozgalomhoz (1974 december). Hogy életben tartsák a hosszú évek alatt kiépült eszmecserét, ezek a különböző csoportok és egyének úgy döntöttek, hogy kiadnak egy közlönyt, amely tájékoztat az osztályharcokról és az egyes balos csoportok tevékenységéről: Az Echanges Bulletin-t. Az egész hálózat a már korábban meglevő kapcsolatokra épült, és mindenkinek megadta a lehetőséget arra, hogy vitákat kezdeményezzen és kövessen a kapitalista társadalom fejlődésével és az osztályharccal kapcsolatban.

 

Hogyan jött létre az „Echanges” közlöny és milyen célból?

 

Kezdetben azok, akik részt vettek a csoport működésében, úgy döntöttek, nem foglalkoznak az általános álláspontok tisztázásával (amely általában egy új csoport születését kíséri). A kezdeményezés fejlődése volt az, amely egy viszonylag közös álláspontot hívott életre. Ez a közösség a hétköznapokban megjelenő osztályharc jelenségeinek elemzésével fejtette ki működését. Mindezeket egy jóval általánosabb világnézet keretei közé helyezték (a jelenségek magukban foglalták azt is, amit a többi ember a harc vagy az elutasítás egyéni formáinak tekintett, ám valójában egy kollektív mozgalom részei — mint pl. a lógás, a felforgatás, ha nem akar az ember dolgozni)

 

Hogy elérjük ezt a célt, sok információval kell rendelkeznünk az egyes konfliktusokról és a hozzájuk kapcsolódó elméletekről.

 

•     A közlöny létrejöttének oka, hogy az osztályharccal kapcsolatos információforrások nem megfelelőek és hogy eltúlozzák a politikai és gazdasági információk fontosságát (a valóság megváltoztatásának és elrejtésének két módja)

•     Így két fő feladatunk van. Meg kell keresnünk az osztályharcokkal kapcsolatos információkat, és egy informatív alternatívát kell teremteni a politikai, diplomáciai és közgazdasági hírek mellett

•     Lehetnek előítéleteink, amelyek korlátozhatják az információgyűjtést és az analízist. Nem az számít, hogy mi mit gondolunk — beleértve az osztályharcról alkotott véleményünket — hanem az, hogy mi az, amit az emberek ténylegesen tesznek, és mi ezeknek az akcióknak a valódi jelentése. Azt gondoljuk, hogy tanulnunk kell ezekből a harcokból, és tartózkodunk attól, hogy "tanácsokat osztogassunk", vagy "tanítsunk" embereket. Úgy gondoljuk, hogy ez a hozzáállás egy elitista koncepció jele, amit azok alakítottak ki, akik ki akarják használni, illetve irányítani akarják a munkásharcokat.

•     Az Echanges közlöny célja, hogy több legyen puszta információterjesztési eszköznél. Sokkal inkább úgy áll össze, mint egy közös levél, amiben minden olvasó részt vehet, lehetősége és szükséglete szerint, cserébe azért, amit ő ezért elvár.

 

Az Echanges alapelvei

 

Egy hálózat, hasonlóan bármely más csoporthoz vagy közösséghez, egy olyan szervezet, amelynek megvan a társadalomhoz viszonyított saját élete és fejlődése. 1975 óta néhányan különböző okokból kifolyólag otthagyták az Echanges-t, míg mások (akiknek a megközelítésük más volt, mint az első résztvevőknek) csatlakoztak hozzá. 1980-ban néhányan közülünk úgy gondolták, hogy egy szöveg sokkal tisztábban kifejezi az Echanges közös álláspontjait. Az ennek eredményeképpen létrejött tézisek nem tekinthetők az Echanges platformjának, sokkal inkább egy bevezetőnek a vitához. A következők nem az eredeti szöveget tartalmazzák, hanem a 2002 végén frissített legújabb verziót.

 

1) Egy kapitalista társadalomban a valódi ellentmondás nem az eszmék (forradalmi, reformista, konzervatív, reakciós, stb.), hanem az érdekek között feszül. Nem létezik olyan akarat, vagy vágy, ami megdöntheti a fogyasztási cikkek gyártását, vagy szétzúzhatja a bérmunka rendszerét; a rendszer csak a munkásosztály kapitalista termelésben elfoglalt helyéből kibontakozó osztályharc révén dőlhet meg.

 

2) Egy széles körben elterjedt vélemény szerint a szükséges és elégséges feltétele annak, amit forradalmi viselkedésként, vagy a munkásosztály tevékenységeként határoznak meg, az "osztálytudat" és a dolgozók közti "egység" megléte. Ez a nézet eltekint attól, vagy félreértelmezi azt, ahogyan a tevékenység és az öntudat befolyásolja egymást. A munkások nem azért tevékenykednek "forradalmi osztályként", mert mindenekelőtt "tudatosak" és egységesek, vagy majd azzá válnak. A tudatosság és az egység nem a harc előfeltétele, hanem a harc során teremtődik meg, és ennek a tevékenységnek az eredménye. A társadalmi harc maga változtatja meg a benne résztvevők mentalitását. A kapitalizmus osztályaként elfoglalt helyzetük azt jelenti, hogy a puszta érdekek különbözősége az, ami elkerülhetetlenül és közvetlenül szembefordítja őket a fennálló rend alapjaival. Ezeket, a küzdelmeket folyamatosan vívják és potenciálisan forradalmiak.

 

3) Az osztályharc fejlődése annak összes formáival együtt messze fontosabb, mint az ún. forradalmi mozgalmak fejlődése, tekintet nélkül arra, hogy mit jelent a "forradalom" szó.

 

4) A politikai gyakorlat vagy gondolat, amelyik a kizsákmányolás bármely formájával szemben áll, nem elméleti viták és koncepciók kérdése, hanem az osztályharcé és a munkások tevékenységéé, azoké a tevékenységeké, amelyek napi kizsákmányolásuk egyenes következményei.

 

5) A szakszervezetek a kapitalista társadalom intézményei, és feladatuk a munkaerőpiac szabályozása. Azért, hogy így tegyenek, egyensúlyban kell tartaniuk egyfelől a munkások érdekeit, hogy megtartsák a munkások támogatását, másfelől a kapitalisták érdekeit, hogy megtartsák a munkások közti fegyelmet, és irányítani tudják őket. A kapitalizmus fejlődése arra kényszeríti a szakszervezeteket, hogy mind gyakrabban és gyakrabban lépjenek föl fegyelmezően és elnyomóan a munkásokkal szemben.

A felhívások, hogy a szakszervezeteket támogassuk, vagy hogy utasítsuk el őket, értelmetlenek. Sokkal fontosabb fölismerni, hogy mi a sajátos és meghatározott szerepük az osztályharc folyamatában. Tisztán tudatában kell lennünk annak a ténynek, hogy ugyanazok a beosztott munkások, akik egyszer a szakszervezet mellett vannak, mert föl tudják használni őket saját céljaikra, azok rendszerben betöltött szerepe miatt, amint érdekeik arra kényszerítik őket, hogy a fennálló társadalmi rend ellen lépjenek föl, el fogják utasítani azt.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az osztályharc fejlődése nagymértékben lecsökkentette a szakszervezetek által végzett kiegyenlítés lehetőségét, és olyan helyzetet teremtett, amikor a munkások egyre többször találják szemben magukat a szakszervezettel, különösen a magasan fejlett országokban. Az osztályharcnak ugyanezen fejlődése túlhaladottá változtatott mindenféle szindikalista elképzelést.

 

6) Hasonló okok miatt értelmetlen felhívást intézni a parlamentarizmus elutasítására vagy támogatására. A parlamentarizmus sorsa a tőkés rendszerben kizárólag az osztályharctól függ. Bármi is légyen az indítéka azoknak, akik forradalmároknak tartják magukat, arra, hogy ne vegyenek részt a parlamenti munkában, vagy hogy ne szavazzanak egy választáson, a munkásoknak más okaik vannak arra, hogy ne menjenek el szavazni. Ha a választás napján otthon maradnak, azt azért teszik, mert a parlamentnek, a parlamenti pártoknak és a politikusoknak nincs mit mondaniuk nekik, mert megértették, hogy egy politikai párt sem védelmezi az ő érdekeiket, és hogy számukra mindegy, hogy melyik párt van éppen kormányon. Másfelől, a munkások, akik szavaznak, és illúziókat táplálnak a parlamenttel szemben, éppolyan lendülettel vesznek majd részt az azonnal megkezdett sztrájkokban vagy a gyárfoglalásokban, mint jelen nem lévő társaik. A munkások mindkét csoportja a gyakorlatban azonos módon fog viselkedni, tekintet nélkül véleményeikre, és a választásokon tanúsított hozzáállásukra, és a nélkül fognak így tenni, hogy parlamenti tevékenységre vonatkozó forradalmi elméletekre hivatkoznának.

 

7) Az úgynevezett forradalmi mozgalmak és a forradalmi csoportok gyengülnek és mind nagyobb mértékben atomizálódnak. Azért gyengék, mert a munkások mind nagyobb mértékben tevékenykednek maguktól és a maguk érdekében. Nem akarják, hogy tevékenységi módjaikat és harci módszereiket valaki más írja elő, vagy bármilyen erre a célra létrejött mozgalom vagy csoport tanítsa őket, a munkásosztályon kívülről, vagy éppen belülről. Az osztályharc a forradalmi csoportoktól és mozgalmaktól függetlenül létezik és fejlődik. Annak a szintje és mértéke, hogy a forradalmi csoportok úgymond részt vesznek az egyes harcokban, sosem határozza meg a szintjét és méretét ezeknek, a harcoknak. Mi egyénileg mindannyian benne vagyunk ezekben, mert vagy egy olyan közösségben vagyunk, amely részt vesz egy adott harcban, vagy, mert részt veszünk a temérdek időleges szervezet egyikében, amelyek kizárólag ezekre, a harcokra jöttek létre. Az egyes harcokban a forradalmi csoportok részvételének szintje és mérete sosem határozza, meg vagy befolyásolja alapvetően a szintjét és méretét ezeknek, a harcoknak. Mi személyesen úgy gondoljuk, hogy ezeken, a harcokon kívül a mi tevékenységünk módot adhat az információcserére, a vitákra, és az elméleti betekintések keresésére, de semmiképpen sem valami kéretlen beavatkozásra.

 

8) Ha meg akarjuk határozni a forradalom fogalmát, azt mondhatnánk, hogy a kapitalizmus megdöntése csak a rendszer uralmát biztosító valamennyi szervezett erő teljes dezintegrációjának eredménye lehet, a munkásharcokban létrejött autonóm szervezetek alakulása által, azáltal, hogy tagadjuk ill. eltűnik minden, gyakorlati formája a munkások érdekének képviseletére létrejött szervezeteknek, és minden kísérlet arra, hogy ezeknek a szerveződési formáknak ideológiai kifejezést adjanak.

 

Mi ma az Echanges?

 

Nem akarunk megnyerni egy szervezetet sem, vagy bárkinek a "vezetősége" lenni. Mi egy kis létszámú, szétszórt résztvevőkből álló csoportosulás vagyunk, akik különböző helyeken tevékenykednek, és 300-500 emberhez juttatják el és írják a közlönyt. Köztük természetesen nincs túl sok munkás, és sok olvasónk nem ért egyet a politikai bemutatkozó szövegünkben vázolt pontok némelyikével.

Mint már korábban is kiemeltük, egy csoport a történelmi helyzet terméke. Az Echanges sorsa nem csak a mi közreműködésünk és tevékenységünk, hanem az osztályharc fejlődésének az eredménye is lesz. Ha valami mást próbálnánk építeni a puszta akaraterőnkre támaszkodva, ellentmondásba kerülnénk saját nézeteinkkel. Gyakori kritika, hogy pusztán szemlélői vagyunk az osztályharcnak. Amit elmondtunk magunkról, ellentmond ennek az állításnak; hozzátesszük, hogy az, benne vagyunk-e, vagy sem az osztályellentétek fejlődésében, nem pusztán a mi választásunk kérdése.

Jelenleg az Echanges legaktívabb tagjai Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban és az Egyesült Államokban tevékenykednek.

 

image013.jpg