BARIKÁD FÜZETEK

1931-39. FORRADALMI HULLÁM SPANYOLORSZÁG TERÜLETÉN



BEVEZETŐ

A háború első néhány hónapjában Franco igazi ellenfele nem is a kormány, hanem a szakszervezeti mozgalom volt (még csak nem is az, hanem azok a proletárok, akik ugyan tagjai voltak talán valamilyen szakszervezetnek, de forradalmi harci cselekvéseik túlmutattak a szakszervezeti befogáson - a szerk.). Amikor kitört a felkelés, a szervezett városi munkások nyomban általános sztrájkot hirdettek, és fegyvert követeltek, majd erőnek erejével kinyittatták az állami fegyverraktárakat. Ha nincs ez a spontán és többé-kevésbé önálló fellépés, elképzelhető, hogy Francóval senki sem szegült volna szembe. Ez természetesen nem bizonyos, de legalábbis jogos feltételezés. a kormány szinte kísérletet sem tett a régóta előrelátható felkelés megelőzésére, és amikor megtörtént a baj, gyengének és határozatlannak bizonyult, olyannyira, hogy Spanyolországnak egyetlen nap leforgása alatt három miniszterelnöke is volt. Sőt vonakodva hozta meg az egyetlen döntést, amellyel hirtelenjében meg lehetett menteni a helyzetet: csak a heves népi követelésnek engedve volt hajlandó felfegyverezni a munkásokat. A fegyvereket végül mégiscsak szétosztották, és a nagy kelet-spanyolországi városokban a fasisztákat hatalmas erőfeszítéssel legyőzték, hála elsősorban a munkásosztálynak és a kevés kormányhű katonai alakulatnak (a Rohamosztagoknak stb.). Effajta erőfeszítésre valószínűleg csak forradalmi elszántsággal harcoló emberek képesek, vagyis olyanok, akik hitük szerint a status quo fenntartásánál nemesebb célért indulnak harcba. A lázadás különböző központjaiban, úgy tudni, egyetlen nap több mint háromezer ember halt meg utcai harcokban... Még aki nem hallott a parasztok földfoglalásairól, a helyi szovjetek megalakulásáról, az is nehezen hihette, hogy az ellenállás gerincét alkotó anarchisták és szocialisták a kapitalista demokrácia védelmében teszik mindezt, s különösen nehéz volt ilyesmit feltételezni az anarchistákról, mert az ő álláspontjuk szerint a kapitalista demokrácia nem egyéb központosított csalógépezetnél.

Mindenesetre a munkások fegyverhez jutottak, s ha már így történt, nem is voltak hajlandóak megválni tőle. (Becslések szerint Katalóniában még egy évvel később is 30.000 puska volt az anarchoszindikalisták kezén.) A fasisztabarát nagybirtokosok földjét sok helyütt birtokba vették a parasztok. A városi emberek pedig az ipar és a szállítás kollektivizálásán kívül azt is megpróbálták, hogy helyi bizottságokat hozzanak létre, a régi tőkésbarát rendőri erőket munkásőrjáratokkal váltsák fel, szakszervezetekre épülő munkásmilíciákat szervezzenek, s így nagyjából megteremtsék a munkásönkormányzat alapjait. Természetesen nem volt egyenletes a folyamat, és Katalónia minden más tartománynál messzebbre jutott. Voltak körzetek, ahol a helyi önkormányzati intézmények szinte érintetlenek maradtak, másutt pedig a forradalmi bizottságokkal párhuzamosan működtek. Néhány helyen független anarchista községi önkormányzatok működtek, akkor aztán a kormány erőszakkal felszámolta őket. Katalóniában az első néhány hónap során a tényleges hatalom nagyrészt a kulcsfontosságú üzemeket ellenőrzésük alatt tartó anarchoszindikalisták kezében volt. Ami Spanyolországban történt, valójában nem csupán polgárháború volt, hanem egy forradalom kezdete. A külföldi antifasiszta sajtó éppen ezt igyekezett különös gonddal eltitkolni. A dolgot a fasizmus és a demokrácia ellentétére szűkítették le, és a forradalmi mozzanatokat a lehető legnagyobb mértékben próbálták leplezni. Angliában, ahol a sajtó sokkal központosítottabb, és a közvéleményt sokkal könnyebb félrevezetni, mint másutt, a spanyol háborúnak két változata kapott nyilvánosságot: a jobboldal a véreskezű bolsevikokkal szembeszálló keresztény hazafiakról cikkezett, a baloldal pedig a katonai felkeléssel leszámoló nemeslelkű köztársaságiakról. A lényeget sikerült elködösíteni.

Ennek számos oka volt. Mindenekelőtt a fasisztabarát sajtó hajmeresztő hazugságokat terjesztett mindenféle állítólagos atrocitásokról és a jó szándékú propagandisták minden bizonnyal a spanyol kormány érdekében jobbnak látták tagadni, hogy Spanyolország a "vörösök kezére került". De a legfőbb ok az, hogy kis forradalmi csoportoktól eltekintve, mert ilyenek mindenhol vannak – az egész világ el volt szánva, hogy megakadályozza a spanyol forradalmat. Különösen a Szovjet-Oroszország támogatta kommunista párt (nem kommunista, hanem sztálinista - a szerk.) vetette latba egész súlyát a forradalom ellen. A kommunisták szerint a forradalom ebben a fejlődési szakaszban végzetes következményekkel járt volna, tehát Spanyolországban nem a munkásellenőrzés a cél, hanem a polgári demokrácia. Hogy a "liberális" kapitalista álláspont miért volt ehhez hasonló, az aligha szorul magyarázatra. A külföldi tőkének nagy érdekeltségei vannak Spanyolországban. A Barcelonai Szállítási Vállalatban például tízmillió brit tőke fekszik; márpedig a szakszervezetek Katalóniában minden szállítóeszközt birtokba vettek. Ha a forradalom folytatódik, kártérítésre nemigen lehet számítani; ha viszont fennmarad a kapitalista köztársaság, akkor a külföldi beruházások biztonságban lesznek. És mivel a forradalomra kimondták a halálos ítéletet, mi sem volna egyszerűbb, mint úgy tenni, mintha nem is lett volna forradalom. Így aztán leplezni lehetett az események valóságos jelentőségét, és amikor a hatalmat a szakszervezetek kezéből fokozatosan átvette a kormány, úgy lehetett beállítani, hogy mindez csak újabb szükséges lépés a katonai átszervezés útján: következésképpen rendkívül fonák helyzet jött létre. Spanyolországon kívül csak nagyon kevesen fogták fel, hogy forradalom zajlik; Spanyolországban senki sem kételkedett benne... Némelyik antifasiszta lap nem röstellt olyan kisszerű hazugságot sem, hogy templomokat csak olyankor támadtak meg, ha a fasiszták fegyveres erődöt építettek ki bennük. Valójában mindenütt magától értetődött, hogy a templomokat feldúlják, mert mindenki tudta, hogy a spanyol egyház a tőkés szemfényvesztés részese. A Spanyolországban töltött hat hónap alatt összesen két sértetlen templomot láttam, és 1937 júliusáig egy-két madridi protestáns imaház kivételével egyetlen templomot sem engedtek újra megnyitni.

Végül is csak a forradalom kezdetének voltunk tanúi, nem a teljes forradalomnak. A munkások még akkor sem döntötték meg a kormányt, amikor meglett volna hozzá az erejük, márpedig Katalóniában biztosan megvolt, és alighanem más tartományokban is." (George Orwell: Hódolat Katalóniának)



AZ ESEMÉNYEK

1931. április 14. A hatalmas erejű tömeges felkelések és a különböző polgári pártok szervezkedései következtében a Bourbon-monarchia fél évszázados uralkodása (XIII. Alfonz) és Primo de Rivera diktatúrája megbukott. Az elégedetlenkedéseket a nagybirtok nyomasztó túlsúlya és a hozzá kapcsolódó középkori eredetű földhasználati rendszer, az egyház hatalmas befolyása az élet minden területére, a hadsereg konzervatív kasztszelleme, és mindenekelőtt a szociális törvényhozás proletárellenessége váltotta ki. Kikiáltották a második Spanyol köztársaságot.

Jellemző momentum: a menekülő királyi családot több tucat vörös karszalagos PSOE tag védelmezte meg. Körülzárták a királyi palotát mikor azt meg akarta rohamozni a tömeg.

1931. április a köztársaság értékelése körüli vitákban kizárják a PCE-ből az egész Katalán-Baleári Föderációt A. Ninnel és J. Maurínnal az élen, akik tagadták azt, hogy a proletariátusnak most nem a forradalmat kellene vívniuk. Maurín megalakítja a BOC-ot, megjelenik a L Hora című hetilapjuk.

1931. május a Guardia Civil első ízben lő bele az ABC című jobboldali lap előtt tüntető proletárokba.

1931. december 9. A kortezben elfogadták az alkotmányt, amely Spanyolországot korának egyik legdemokratikusabb országává tette, "valamennyi osztálynak a szabadság és az igazságosság elvein alapuló demokratikus köztársaságává" - szólt az első paragrafus.

Így demokratikus változások mentek végbe a szabadságjogok, a nőkérdés, a földkérdés, a nemzetiségi kérdés, az egyházzal, az oktatással kapcsolatban. A forradalmi folyamat leverését tűzték ki fő célul, ennek érdekében Largo Caballero, a Spanyol Szocialista Munkáspárt (Partido Socialista Obrero Espanol PSOE) munkaügyi minisztere megpróbálta kielégíteni a lázongó proletárok közvetlen követeléseit. Májusban egy közrendeletben bevezettette a 8 órás munkanapot, foglalkozott a munkavédelemmel, a munkakörülmények megjavításával, a női- és gyermekmunka feltételeinek megszabályozásával. Bevezették a balesetekre és a szakmai megbetegedésekre szóló biztosítást, a terhességi segélyt. Létrehoztak egy úgynevezett Központi Intézetet, amely a munkaelosztással foglalkozott, valamint a munkanélküliség elleni harc céljából Nemzeti Pénztárat állítottak fel stb. Tehát fő törekvése az volt, hogy megvédje a burzsoáziát, a földbirtokosokat a forradalomtól. Úgy vélte, hogy a köztársaságnak mindenekelőtt békére, nyugalomra van szüksége. A konfliktusok rendezésére egy paritásos rendszert próbált létrehozni, amelyet még Primo de Rivera idején hoztak létre. Persze ezek a zseniális demokratikus intézkedések nem mást jelentettek a proletariátus számára, mint további nyomort és további kizsákmányolást. Ezekkel persze tökéletesen egyetértett a republikánus-szocialista kormányzat. A köztársaság elnöke a volt monarchista Alcalá Zamora lett.

1931. június 28. alkotmányozó nemzetgyűlési választás

1931. második felét a forradalmi hullám még erősebbé válása jellemzi. Ez idő alatt 3643 gazdasági jellegű sztrájk és 30 általános sztrájk zajlott le.

1931. július Sevillában utcai harcok alakultak ki.

1931. szeptember Katalóniában fegyveres felkelést kezdeményeztek a proletárok, Barcelonában általános sztrájk és utcai harcok zajlottak.

1931-33. több fasiszta csoport alakult, jelentősebbek A Jose Maria Gil Robles által vezetett Spanyol Jobboldali Autonomisták Szövetsége (Confederción Espanola de Derechas Autónomas CEDA), a Ledesma és Onesimo által létrehozott Nemzeti Szindikalista Offenzíva Juntái (Junta Ofensivas Nacional-Sindicalistas JONS). Ezzel párhuzamosan alapította meg Antonió Primo de Rivera a Spanyol Falangét (Falange Espanola FE). A két párt 1934-ben egyesült. A fasiszták főbb célja a köztársaság megbuktatása, egy katonai diktatúra létrehozása volt. Tehát a proletárok mozgalmának leverésére a demokrácia mind szélesebb körökben szervezkedett.

1932. januárjában mintegy 1.000.000 proletár sztrájkolt országszerte. Castiblancóban és Arnendóban a polgárőrség tüzet nyitott a tüntető proletárokra, többen megsebesültek és meghaltak.

1931. végén Asztúriában 30.000 "bányász" lázadt fel a bányák bezárása miatt.

1932. december 10. Salamancában és környékén általános sztrájkok zajlottak.

A proletárok megmozdulásai a köztársaság elleni nyílt harcba torkollottak, a forradalmi folyamat mind teljesebbé vált.

1932. január 21. Llobregátban tört ki anarchista lázadás, véres felkelés zajlott le. Gyakorlatilag a lázadók kezébe került a llobregati körzet teljes egésze, a proletárok hozzá láttak a "szabad kommunák" létrehozásához. Bizottságaik eltörölték a magántulajdont, a pénzt. A felkelés elfojtására a köztársaság reguláris hadsereget és a rendőrséget vetette be. A PCE január 25-26-ra 48 órás tiltakozó sztrájkot hirdetett. A felkelők többségét pl. B. Durrutit és F. Ascaót afrikai spanyol gyarmatokra deportálták. Ez újabb sztrájkokat, felkelési kísérleteket eredményezett. A harcok csak márciusban csendesedtek el. A CNT szakszervezetinek egy jelentős csoportja kilépett és a PCE-hez közeledve szakszervezeti ellenzékként szerveződött.

1932. március 17. a Spanyol Kommunista Párt (Partido Communista de Espana PCE) Sevillában megtartotta IV. kongresszusát, ahol véglegesen a sztálinista áramlat kerekedett felül. Elvetették a Bullejos és a párt eddigi vezetősége által kiadott "Le a burzsoá köztársasággal!" jelszót. Október 21. Bullejost és "szektásnak" tartott társait kizárták a pártból.

1932. március A. Nin összehívja a baloldali kommunisták II. konferenciáját. Létrehozzák Ninnel az élen a Spanyolországi Kommunista Baloldal pártját (ICE).

1932. július újjászervezték Katalónia Kommunista Pártját. Ugyanebben a hónapban különböző baloldali csoportok Madridban konferenciát tartottak és elhatározták, hogy önálló baloldali szakszervezeti központot alakítanak. Ennek nyomán jött létre 1934. az Egységes Általános Munkásszövetség (Confederación General de Trabajo Unitaria CGTU)

1932. augusztus 10. Sevillában J. Sanjurjo tábornok monarchista fegyveres felkelést robbantott ki a "túlságosan baloldali kormánnyal szemben". A PCE és CNT támogatásával a sevillai proletárok általános sztrájkba léptek, a felkelés elbukott.

1933. januárjában Casas Viejaóban a polgárőrség és a rohamgárda együttesen nyitott tüzet az agrár-proletárokra, amelynek következtében a proletárok ellenállást fejtettek ki. Az eseményeket mind a bal- mind a jobboldaliak a kormány elleni harcra akarták felhasználni. Az előbbiek kegyetlenséggel vádolták, az utóbbiak pedig az országban uralkodó anarchiát olvasták fel a köztársaságnak.

1933. március a PCE új főtitkára J. Díaz antifasiszta munkásegységfront megteremtése érdekében fordult a PSOE, a CNT, az UGT és a FAI vezetőségéhez.

1933. március Valenciában Angel Pestana, a CNT volt elnöke megalapította a Szindikalista Pártot, a párt kompromisszumkész "igazi munkáspárt" akart lenni. Barcelonában megindítják a Sindicalista című lapot.

1933. júniusa a kormány megbukott. Azana vezetésével hasonló összetételű kormány jött létre.

1933. július jellemző momentum: jegyzékváltás történt a bevallottan proletárgyilkos Spanyol Köztársaság és a munkások nagy hazájaként tetszelgő Szovjetunió között.

1933. szeptember. 9. Zamora a jobboldali republikánusokkal megbuktatta Azana kormányát. A kormányt Lerroux és a Radikális Köztársasági Párt vezette, a PSOE nem vett részt benne. Október 9-re már hasonló szellemiségű Barrio volt a kormányfő. Elrendelték a kortez feloszlatását és novemberre választásokat írtak ki. Széthullott a republikánus-szocialista blokk. A PSOE-ban a demagóg és ezáltal álszent frázisairól elhíresült Caballero vezette balszárny kerekedett felül.

1933. december 17. A novemberi választásokon a jobboldal győzött, Lerroux alakított új kormányt. A parlamentben egy PCE képviselőt is beválasztottak C. Bolivar személyében. Az új kormány letett a proletárokat eddig sikertelenül befolyásoló szociális reformpolitizálásról és még nyíltabban reakciós politikába kezdett. Meg próbáltak leverni minden megmozdulást, minden proletár mozgolódást. Ellenőrizték a baloldali, magukat kommunistának vagy anarchistának nevező szervezeteket (kellenek a mártírok). Persze a forradalmi hangulat nem enyhült.

1933 vége megalakul az Antifasiszta Munkás-Paraszt Milícia (MAOC). Vezetője a PCE tag Modesto.

1934. elején a baloldali pártok mind inkább igénylik az egységfrontot. A PSOE nem vetette el, csak vonakodott szövetségre lépni a PCE-vel. Az Országos Munkaföderáció (Confederación Nacional del Trabajo CNT), és az Ibériai Anarchista Szövetség (Federación Anarquista Ibérica FAI) vezetői egyelőre még a burzsoáziaellenes akcióegységről beszéltek. A PCE követelte legkövetkezetesebben a népfront politikát. A PSOE és az Általános Munkásszövetség (Unión General de Trabajadores UGT) terve az volt, hogy felkelést szervez, ha a fasiszta CEDA belép a kormányba, de addig is Munkásegyesüléseket (Alianzas Obreras) kezdtek el létrehozni, amely csak a saját szervezetekre épül. A PCE ezt támadta, de mivel mind többen léptek be ezekbe, így mégiscsak beadta a derekát.

1934. az UGT Országos Bizottsága Caballerot választja meg elnöknek.

1934. február 19. 100.000 proletár sztrájkolt az ausztriai Schutzbund-felkeléssel való szolidaritás jegyében.

1934. március a katalóniai baloldali pártok létrehozták a Katalóniai Antifasiszta Munkásegyesülést (Alianza Obreras Antifascista de Cataluna)

1934. április 23. 10.000 proletár tüntetett az Escorialban tartott fasiszta találkozó ellen.

1934. június 5. Az UGT-hez tartozó FNTT (Országos Földmunkás Szövetség) általános földmunkássztrájkról hozott határozatot. Az egész mezőgazdasági délvidék sztrájkolt 15 napon keresztül, kb. 500.000 proletár vett részt benne. Több faluban fegyveres osztagokat szervezetek, kifosztottak, kiraboltak minden szemét burzsujt. Több tartományban összecsaptak a polgárőrséggel. Miközben a harcok folytak Madridban a PSOE vezetői tárgyalásokat folytattak a rend helyreállításának lehetőségeiről.

Július végén Madridban meggyilkolták az ifjú "kommunista" Joaquín de Gradót, a PCE KB. tagot. Tiltakozásul több 10.000-en vonultak ki a legkülönfélébb politikai irányzatok közül. A Népfront első jelei!

1934. szeptember 8. Asztúria proletárjai tiltakoztak a fasiszták covadongai találkozója ellen. Bejelentették az általános sztrájkot, elfoglalták a Covagondába vezető utakat. A találkozón igen kevesen vettek részt.

Szeptember 9. hasonló események hiúsították meg Madridban és Barcelonában a katalán földbirtokosok találkozóját.

1934 folyamán két baloldali republikánus párt alakult a Köztársasági Baloldal (Izquierda Republicana - IR), amelynek Azana állt az élén, és a Martinez Barrio vezette Köztársaségi Szövetség (Unión Republicana UR)

1934. október 4. a proletariátus felfegyverkezett, erre ráülve a PSOE és a PCE antifasiszta beállítottságú munkásosztagokat szervezett. Újabb kormányátalakítás, az új kormányba 3 minisztert adott a CEDA.

1934. október 4-5-6. a baloldali erők UR-tól kezdve a PSOE-n keresztül egészen a PCE-ig bezárólag egyhangúlag felháborodtak a CEDA kormányba jutása miatt. Általános sztrájkot, fegyveres felkelést szerveztek és próbáltak kirobbantani (Madrid, Barcelona, Asztúria stb.). Persze az nevetséges állítás lenne, ha azt mondanánk, hogy ezek a pártok csinálták a felkelést, mint már említettük a proletariátus önmagától szervezkedett, de tény, hogy önálló proletár párt hiányának illetve gyengeségének következtében sajnos az antifasiszta erők tudták befolyásolni a megmozdulásokat. Az országos szintű felkelés kudarcot vallott, a CNT ekkor még határozatlan volt és nem szólította fel híveit a felkelésre, mivel ekkor még nem helyezkedett teljesen az antifasiszta blokk álláspontjára, de a szindikalista hagyományoknak megfelelően a proletár harci erő szervezeteként se akart fellépni, sőt sok helyütt például Barcelonában felszólította a proletárokat, hogy tegyék le a fegyvert és térjenek vissza dolgozni. Egyedül Asztúriában vált a felkelés komolyabbá, az általános sztrájk 4-én robbant ki, és ez hamarosan fegyveres felkelésbe csapott át. Néhány nap alatt az egész tartomány a proletariátus kezébe került, a munkásegyesülések forradalmi szervezetekké alakultak át, amelyek megszervezték a termelést és az elosztást. Fő jelszavuk: "Proletár testvérek, egyesüljetek!" Persze azonnal működésbe lépett a "vörös ellenforradalom" is és három egymást követő Tartományi Forradalmi Bizottság alakult, az első a munkásegyesülésekből kinövő TFB-t a PSOE jelölte ki még az események előtt, a felkelés előestéjén ez kiegészült két PCE és két CNT taggal, ez a bizottság 11-ig állt fenn. Majd a kormány támadásának következtében a bizottság széthullott, amelynek helyét az Oviedóban harcoló osztagok vezetőiből választott, TFB váltotta fel, ezt követően 13-án a Sama-de-Langreóban a harmadik egyenjogú pártokból alakuló TFB jött létre. A TFB egyes helyi szervei önhatalmúvá váltak és Asztúriai Munkás-Paraszt Köztársaság néven jártak el. A TFB négy nap alatt szervezte meg a hadsereget, amely persze már végül is önmagától megszerveződött. Október 17. B. Tomás a TFB PSOE-s elnöke fegyverszüneti javaslatot tett a kormánycsapatokat vezénylő Ochoa tábornoknak, a tárgyalásokon megállapodtak abban hogy a felkelők 24 órán belül háborítatlanul elmehetnek. A proletárok többsége nem tette le a fegyvert, október 19-én vérfürdőt rendezve verték le a felkelést.

1934. novembere egyesültek az UGT és a CGTU asztúriai federációi.

1934. december 3. letartóztatták az asztúriai felkelés egyik állítólagos vezetőjét a PSOE asztúriai föderációjának titkárát. Több baloldali politikust elkaptak, Prieto Franciaországba menekült.

1935. január CNT országos vezetőségi ülése az asztúriai tagok bírálták az irányításnélküliség taktikáját. Az év folyamán sokan átléptek a PCE-be.

1935. február 1. kivégezték D. Vázquezt és J. Argüellest ausztúriai fegyveres tevékenységük miatt.

1935. február 8. megkezdődik 91 proletár felkelő pere, köztük több CNT és FAI tag is volt, 21 embert halára ítéltek.

1935. az asztúriai események után a Katalán Munkásegyesülés akciókat szerveztek a bebörtönzöttek megvédésére. A PSOE, a Katalóniai Szocialista Szövetség (Unión Socialista de Cataluna USC), Katalán Proletár Párt (Partit Catalá Proletari PCP), és a Katalóniai Kommunisták Pártja (Partido Comunista de Cataluna PCC) Összekötő Bizottságokat hoztak létre.

1935. február a PCE felveti a választási egységfront szükségességét, egyelőre csak a Munkásegyesüléseknek. Áprilisban Prietó a PSOE egyik vezetője széles körű választási szövetséget javasol, ezt az álláspontot fejti ki a PCE KB is április 26-án.

1935. március 28. a CNT és az asztúriai UGT egység megállapodást írt alá.

1935. május 12. a betiltott gyűlésezés ellenére az amnesztia gyakorlása valamint a halálbüntetések eltörlése érdekében gyűlést rendeztek a madridi Európa Színházban. A kormány, hogy ne kelljen elismernie tehetetlenségét, ezután engedélyezte a gyűléseket.

1935. május 26. Azana az egyik llobragati hóhér, az IR vezetője elhíresült szabadtéri szónoklatainak egyikében kijelenti, hogy "A fő tétel ma a baloldal választási szövetsége."

1935. körvonalazódik a népfront. Június 2-án José Díaz a PCE főtitkára egy nagygyűlésen kifejti a népfront alapjait:

1. A nagybirtok és az egyház földjeinek kisajátítása, s e földek ingyenes átadása a szegényparasztoknak és a mezőgazdasági munkásoknak vagyis földosztás.

2. A spanyol imperializmus elnyomása alatt élő népek felszabadítása; a szabad önrendelkezési jog megadása Katalónia, a Baszkföld, Galícia népének és más nemzetiségének.

3. A munkásosztály élet- és munkafeltételeinek megjavítása.

4. Valamennyi bebörtönzött forradalmár szabadonbocsátása.

Ezek után mondja valaki, hogy a lenini tézisek nem alapjai egy sztálinista pártnak.

1935. július 25 - augusztus 21. a Komintern VII. kongresszusa. A kongresszus a fasizmus elleni harcra és ennek érdekében széles körű népfrontra szólít fel.

1935. augusztus 18. Valenciában a PCE és a PSOE tartományi bizottságai közös nagygyűlést szerveztek a fasizmus elleni harc jegyében.

1935. augusztusa azért nem mindenki akarja ezt a széleskörű választási szövetséget. Még a PSOE-n belül is hangot adnak ennek. A Leviatán című baloldali szocialista folyóiratban ekképp írtak: "Nem lenne-e előnyösebb véglegesen távol maradni a parlamenttől, a jelenlegitől és a jövőbeliektől is, hogy ne törvényesítsük jelenlétünkkel a munkásosztály elleni, már fasiszta mesterkedéseket... A parlament a tőkésosztálytól nem kényszerít ki újabb, a szociális viszonyokat javító törvényeket, hanem éppen az használja föl a parlamentet arra, hogy megcsonkítsa, eltörölje ezeket, néha éppenséggel szocialista kormány segítségével, ahogy Angliában történt a második Munkáskormány segítségével." Reformistákat a parlamenten kívül is találhatunk.

1935 őszén a kormány egy megvesztegetési ügybe keveredett és így megbukott, Alcalá feloszlatta a kortezt.

1935. szeptember 29. a Munkás-Paraszt Tömörülés (Bloque Obrero y Campesino – BOC) és a Baloldali Kommunisták (Izquierda Commuista IC) Barcelona melletti Les Planesben egyesült, és létrehozta a Marxista Egyesítés Munkáspártját (Partido Obrero de Unificación Marxista POUM). Főtitkára Maurín, a La Nueva Era című lapjuk szerkesztője Nin.

1935. november 12. a PSOE VB. és az UGT VB. találkozója, az UGT megbízottjainak Manuel Loisnak és Antonio Génovának megmutatták a PSOE választási programját, amelyet aztán elküldtek a PCE-nek. Azonnali célként az alkotmányos szabadságjogok teljes visszaállítását, az 1931-ben megválasztott községtanácsok helyreállítását, 1934. utáni politikai büntetőeljárások azonnali felülvizsgálatát tűzte ki célul. Ezen túlmenően a 1931-33-as szociális törvényeinek visszaállítását, a bankok és a földek államosítását, népi milícia létesítését, a tartományok önkormányzatát követelte. Ezek főleg a párt baloldali (Caballero) szárnyának akaratát tükrözték. Azonban december 16-án Caballero kivált a VB-ből.

1935. december a PCE is létrehozta a maga választási programját, amely hasonló jellegű, mint a PSOE programja.

1935. december 31. a republikánus pártok, az IR, az UR és Nemzeti Köztársaság Párt (Partido Nacional Rpublicano PNR), ugyancsak kifejtették programjukat: elutasították a földek és a bankok államosítását, az üzemek munkásellenőrzését stb.

1935 vége, az Antifasiszta Katonai Szövetség (UMA) és a Köztársasági Katonai Szövetség (UMR) egyesül és létre jön a Köztársasági Antifasiszta Katonaszövetség (UMRA).

1936. január a POUM jelezte, hogy csatlakozni akar a baloldal blokkjához.

1936. január 15. megalakult a spanyol népfront. A Népi Tömb Egyezményét a PSOE, a PCE, az IR, az UR, az UGT, a Szocialista Ifjúsági Szövetség, a POUM és a Katalán Köztársasági Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya ERC) írták alá. A PNR nem volt hajlandó a PCE-vel egy blokkban együtt lenni.

1936. január 26. A CNT katalán szekciójának konferenciáján elutasították a népfronttal való együttműködést és a szavazástól való távolmaradásra szólítottak fel, de hangsúlyozták, hogy nem szabad támadni a népfrontot. A kérdésben nagyon ellentmondásos vélemények születtek meg, pl. Durruti a népfront támogatását javasolta, vagy Pabo, a CNT főjogásza képviselőnek is jelöltette magát. A FAI semmilyen közösséget nem vállalt a népfronttal: "A munkások számára csak egyetlen front létezik, a szociális forradalom frontja... A fasizmus elleni harc ügyét a demokráciára bízni egyenértékű a szabadság elárulásával."

1936. február 16. a választások napja. A népfront elsöprő parlamenti győzelme. A PCE 16, a PSOE 88, az IR 87, az UR 39, a katalán Esquerra 39, a POUM 1 és a Szindikalista Párt 1 mandátumot nyert. A katalán munkáspártok 6, egyéb baloldali pártok 4 mandátumot szereztek. A baszk nacionalisták, akik kívülről támogatták a népfrontot, 10 mandátummal rendelkeztek. Az új kormány Manuel Azana vezetésével alakult meg. A PSOE nem volt a kormányban, mivel szerinte szükségszerű polgári-demokratikus átalakulásokhoz polgári-demokratikus pártok szükségesek. Undorító képmutatás: a régi kormány semmivel sem volt kevésbé polgári és demokratikus mint az új kormány, a PSOE pedig semmivel sem kevésbé polgáribb mint az úgynevezett polgári-demokratikusnak nevezett IR vagy UR. A kormány és programja a PCE teljes támogatását élvezhette. Ez nem jelent mást, mint amit Azana őszinte kijelentése tartalmaz: "A törvénnyel összhangban akarok vezetni. Nem kell semmiféle veszélyes újítás. Társadalmi békét és rendet akarunk, mértéktartóak vagyunk."

1936. február 17. Oviedóban és Gijonban és más városokban is a proletárok megtámadták a börtönöket és kiszabadították elvtársaikat. A proletariátus nem a társadalmi béke programját tartotta céljának, így az események nem a kortezben és a városi népfront bizottságokban dőltek el. Caballero és a PSOE baloldala a "tömegek" után próbál rohanni: "A köztársaság kikiáltása előtt ennek a megteremtése volt a kötelességünk, most viszont a szocializmus megteremtése az. És amikor a szocializmusról beszélek, nem általában a szocializmusról, hanem a marxista szocializmusról szólok. A marxista szocializmus pedig a forradalmi szocializmust jelenti..."

1936. február 28-29. Madrid a népfront pártjai erőfitogtató nagygyűléseket rendeztek. Követeléseik lényege az erőszakos megmozdulások demokratikussá tétele:

- az 1934. óta politikai okok miatt elbocsátott munkások visszavétele munkahelyükre,

- amnesztia,

- vonják felelősségre az 1934-es lázadás leverőit (érdekes, hogy a jobboldali kormány előtti, a számukra igazán demokrata kormány proletár kiirtásokról milyen gyorsan elfeledkeztek),

- bocsássák el a hadseregből a köztársaság ellenes tiszteket,

- dolgozzanak ki a munkanélküliség leküzdésére közmunkaprogramot,

- oszlassák fel a fasiszta bandákat.

1936. március 5. a PCE a PSOE-val való egyesülésre szólít fel. Caballero ezt elfogadja, Prieto elveti az ötletet, az ő véleménye került többségbe.

1936. március 17. a PSOE madridi szekciója (caballeristák) kifejtik programjukat, amelyben a szocialista társadalom létrehozását tűzték ki célul. A proletárdiktatúra átmeneti társadalmán keresztül "a proletárdiktatúra vezető szerve a szocialista párt lesz". Ez természetesen nem az igazi proletárdiktatúrára irányuló program volt. De érdemes megjegyezni, hogy a helyzet erőteljes forradalmi hangulatot árasztott, így hát a proletárokat egy olyan proletárdiktatúra képpel akarták befogni, amelynek semmi köze nem lehetett e proletárdiktatúrához.

1936. május 10. Azana köztársasági elnök lett, Casares Quiroga vette át a kormány vezetését. A kormány kezdte megvalósítani az 1931-33-as kormány szociális intézkedéseit, és J. Díaz júniusi programját.

1936. május Barcelona Companys-sal az élen megalakul a katalán kormány.

1936. április 1. megalakult a "kommunista" és a szocialista ifjúsági szövetség egyesüléséből az Egyesült Szocialista Ifjúsági Szövetség (Juventud Socialista Unificada JSU). Santiago Carillo lett a vezetője. Az egyesülés után beléptek a Kommunista Ifjúsági Internacionáléba.

1936 tavaszán a proletárok több megmozdulást szerveztek. Májusban és júniusban 95 általános és több mint 200 részleges sztrájk zajlott le. Így hát a burzsoázia nem semmisíthette meg fasiszta szervezeteit, mivel (azon kívül, hogy ez a tőke társadalmában nem is lehetséges) így elvesztenék azt az erőt, amit a proletariátusnak majd ellenségképnek beállíthatnak, illetve amely kellő erővel, úgymond ellentmondás nélkül, hitelt nem vesztve tudja fegyveresen leverni a proletariátus megmozdulásait az adott esetben. Ennek megfelelően a fasiszta szervezetek februártól kezdve folyamatosan szervezkedtek látszólag és szavakban a köztársaság ellen, de valójában a köztársasági erőkkel karöltve a proletariátus ellen. Tehát fokozatosan készítették elő azt a burzsoáközi háborút, amely mint minden háború, a proletariátus ellen irányul.

1936. június Madridban építőmunkássztrájk zajlott le, az UGT és a CNT szervezetei véres összecsapásokat vívtak egymással.

1936. július 17. Marokkó spanyol zónájában megkezdődik a fasiszta katonai lázadás. Spanyolország legfontosabb helyőrségeiben és városaiban 18-án kezdődött a lázadás. Az események villámgyorsan követték egymást, a köztársaság erői képtelenek voltak az eseményeket befolyásolni. A proletariátus azonnal fegyvert ragadott, a gyárakban, üzemekben, városokban és falvakban létrejöttek önkéntes alapon a népi milíciák. "A rendszer lényegi eleme a tisztek és a katonák közötti társadalmi egyenlőség volt. A tábornoktól a közlegényig mindenki ugyanannyi zsoldot kapott, ugyanazt ette, ugyanolyan ruhát viselt és egyenrangúnak tekintette a másikat. Senki sem akadt fenn rajta, ha valaki jól hátbavágta a hadosztály-parancsnokot, majd cigarettát kért tőle. Elméletben minden milícia demokratikus, nem pedig hierarchikus szervezet volt (ez egyrészt ellentmondás, másrészt amennyiben valóban demokratikus volt, akkor ez a demokratikusság volt a milícia gyengesége a szerk.). Tudták, hogy a parancsnoknak engedelmeskedni kell, de azt is, hogy a parancsnok elvtársának tekinti a másikat, nem alárendeltjének. Voltak tisztek és tiszthelyettesek, de a szó rendes értelmében nem voltak rendfokozatok; sem rangok, sem rangjelzések, sem bokacsattogtatás, sem tisztelgés. A milíciákban az osztálynélküli társadalom egyfajta ideiglenes modelljét próbálták megteremteni. Természetesen nem volt teljes ez az egyenlőség, de közelebb állt hozzá, mint bármi, amit láttam, vagy amit háború idejében egyáltalán elképzelhetőnek tartottam volna... Később divattá vált a milíciákat becsmérelni, és az egyenlősdi számlájára írni a kiképzés és a fegyverek hiányából következő hibákat. A frissen toborzott milicista alakulat csakugyan fegyelmezetlen csőcselék volt, de azért, mert a kiképzetlen emberekből álló hadsereg mindig csőcselék, nem pedig amiért a tiszt "elvtársnak" szólította a közlegényeket. A gyakorlatban a "forradalmi" fegyelem sokkal megbízhatóbb, mint gondolnánk. A munkáshadseregben elvileg önkéntes a fegyelem. Osztályhűségre épül, a hadkötelezettségen alapuló burzsoá hadseregben pedig a fegyelem végső soron a félelemre építkezik. (A milíciákat felváltó néphadsereg félúton helyezkedett el a két típus között.) A milicisták a rendes hadseregben megszokott zsarnokoskodást és visszaéléseket egyetlen pillanatig sem tűrték volna el." (George Orwell: Hódolat Katalóniának)

A fasiszták Cádizban, Huevlában, Sevillában, Galíciában, Navarrában, Ó-Kasztíliában Aragóniában tartották még magukat. Badajosban két részre vágták az erőiket, egy északira, amelynek Mola tábornok állt az élén, és egy délire, amely Franco parancsnoksága alatt állt.

1936. július 19. megalakult José Giral kormánya. Bár ennek az adott helyzetben nem sok jelentősége volt, az utcákon nem volt a burzsoáziának ereje. A proletariátus, bár tény, hogy a fasiszta felkelés hírére folytatta még elszántabban a harcot, valójában nem a köztársaság mellett harcolt, hanem saját történelmi szerepét próbálta betölteni. És ez a köztársasági oldalon is azonnali változtatásokban nyilvánult meg: fegyverraktárakat támadtak meg, fosztogattak, kivégezték az ellenszegülőket, a matrózok elfoglalták a hajókat, leszámoltak a tisztekkel, az agrár-proletárok földeket foglaltak, városi elvtársaik elfoglalták a gyárakat, elüldözték vagy kivégezték a tulajdonosokat, számos helyen felléptek a népfronttal szemben és az UGT és más egyéb népfront pártnak tagjait likvidálták. Számos helyen úgynevezett "népi szervek" kerültek hatalomra, amelyek feladata a közrend fenntartása, az antifasiszta népfront akaratának kifejezése volt. Így Valenciában ún. Levantei Népi Végrehajtó Bizottság működött Arín ezredes majd Zabalz PSOE tag elnöklete alatt, részt vettek benne a CNT, az UGT, a PSOE, a PCE, az IR, az UR, a Valenciai Baloldal, a Szindikalista Párt. Murcia két központ körül szervezte meg életét, Cartagenában, az ipari - kereskedelmi - katonai zónában a CNT irányzat volt az uralkodó, Murciában, a közigazgatási és mezőgazdasági központban a PSOE volt a befolyásoló tényező. Andalúziában egymással szemben önálló helyi szervek jöttek létre. Asztúriában sok bizottságot alakítottak, de szeptemberben megalakult Gijónban a Népfront Tartományi Bizottsága, a PSOE Belarmino Tomásnak az elnökletével. Santanderben a CNT-FAI-vel kibővített népfrontbizottság működött, Baszkföldön IR befolyással jött létre a bizottság stb. A PCE a fasiszta lázadás első napjától egységre, a népfront megerősítésére, hadseregének centralizált felfegyverzésére buzdított, ezt egyelőre nemigen vette figyelembe a népfront többi pártja, tehát míg a PSOE és a polgári republikánusok nem látták át a zavaros helyzetet, addig már a sztálinisták a forradalom leverését készítették elő. A CNT és más anarcho-szindikalista csoportok a népi milíciákat tartották előnyben, de ez csak számukra a harc módszerét jelentette (az antifasiszta álláspont megmaradt), illetve azt, hogy a milíciákban főleg ők voltak az uralkodó irányzat, és azt nem akarták elveszíteni. Így azt kell mondanunk, hogy ha pusztán a fasiszták és az antifasiszták egymás elleni háborújáról veszünk tudomást - ahogy azt a polgári ideológusok elénk állítják , tehát pusztán a burzsoá közi háborút tekintjük, akkor minden téren a PCE-nek kell igazat adnunk, és valóban egy hadsereget regulárissá kell tenni: centralizálni kell a rangoknak megfelelően, kötelező sorozásokat kell bevezetni, és be kell vezetni a parancsrendszert a tisztek mindenhatóságát. Ha viszont azt tartjuk szem előtt, ami valójában történt, és azt vesszük alapul, hogy itt egy kommunista forradalmi hullám kibontakozásáról van szó, akkor se a CNT-nek, az úgynevezett anarchistáknak, az abszolút spontaneitás hirdetőinek álláspontjára, se a nyíltan burzsoá érdekeket képviselő PCE álláspontjára nem állhatunk. Mivel a háború a proletariátus és a burzsoázia között zajlik. Tehát nem lehetséges a kötelező sorozás, a parancsrendszer, de a spontaneitásnak is át kell alakulnia tudatos cselekvéssé. A forradalmi hadsereg önkéntes alapon, spontánul szerveződik meg a forradalmi folyamatban, de ahhoz, hogy erejük ütőssé váljon, nem lehet, hogy ez a hadsereg federálissá, széttagolttá váljon. A forradalmi hadsereget, mint a proletariátus egészét centralizálni kell. Ez a centralizáció a cselekvés egységességét jelenti, annak a cselekvésnek, amely a tőkés demokrácia, a munka társadalma ellen irányul. Ez a centralizáció nem lehet parancsrendszer-, tisztrendszer alapú, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek parancsok, ami viszont természetesnek fog hatni, mivel egy proletár nem általánosságban lesz parancsnok, hanem csak ott és abban a témában, amihez ért és amiért ő felelősséget vállal, és felelősségre vonható. Ezek a forradalmi hadsereg alapjai, ami nem válik el a proletariátus egészétől, hanem maga a proletariátus. Ezek azok az alapok, amelyek bizonyos mértékig megvalósultak a 36-os eseményekben is, de sajnos nagyobb befolyást ért el az antifasiszta álláspont, és az a régi, valójában ál-anarchista doktrína, amely a federalizmuson alapszik.

1936. július 19. J. Maurín a POUM főtitkára és egyetlen parlamenti képviselője a fasiszták fogságába esik. A. Nin került a POUM élére. Első lépése, hogy a POUM szakszervezeti központját a Szakszervezeti Egység Munkásszövetségét (Federación Obrera de Unidas Sindical - FOUS) belépteti az UGT-be.

1936. július 23. Burgosban megalakult a Nemzeti Védelmi Junta Cabanelias tábornokkal ez élen. Megszervezték a katonai és büntető gépezetet. Kényszersorozásokat tartottak. A fasiszta erők sokkal egységesebbek voltak, mint a köztársaságiak.

1936. július 23. a PSOE, a PCP, a PCC és az USC egyesüléséből megalakult Katalónia Egyesült Szocialista Pártja (Partido Socialista Unificado de Cataluna - PSUC). Egy nappal később megjelent újságjuk, a Treball (Munka) első száma. A párt létrehozását bevallottan a mind osztályharcosabban, mind inkább az anarchista (kommunista) gyakorlatnak megfelelően fellépő proletariátus leállítása indokolta. "A jelen pillanatban semmi egyéb nem számít, mint hogy megnyerjük a háborút; a győzelem nélkül minden egyéb értelmét veszti. Ezért most nem időszerű a forradalom továbbviteléről beszélni. Nem idegeníthetjük el a parasztokat az erőltetett kollektivizálással, és nem rémiszthetjük meg az oldalukon harcoló középosztályt. Legfontosabb feladatunk, hogy a hatékonyság érdekében felszámoljuk a forradalmi zűrzavart. Erős központi kormányt kell állítanunk a helyi bizottságok helyére, és egységes parancsnokság alá rendelt, megfelelően képzett, teljes mértékben militarizált hadseregre van szükségünk. Aki a munkásellenőrzés maradványaihoz ragaszkodik, és forradalmi frázisokat pufogtat, nem csupán nincs hasznunkra, nem csupán kerékkötője ügyünknek, hanem egyenesen ellenforradalmi tevékenységet folytat, mivel megosztottságot idéz elő, ezt pedig a fasiszták felhasználhatják ellenünk. A jelenlegi szakaszban nem a proletárdiktatúráért, hanem a parlamentáris demokráciáért harcolunk. Bárki, aki a polgárháborút társadalmi forradalommá akarja változtatni, a fasiszták kezére játszik, és bármi legyen is a szándéka, végső soron áruló." (PSUC közleményéből)

1936. július 24-25-től általános sztrájk kezdődött, majd a proletárok a burzsujokat elzavarva munkásellenőrzést akartak bevezetni a gyárakban, a proletariátus spontán megmozdulását végül is a népfront pártok és az szakszervezetek "segítségével" a burzsoá háború szolgálatába állították.

1936. július 25. a kormány legalizálni akarta a forradalmat, elrendelték "az állam közvetlen beavatkozását valamennyi, különösen a közszolgáltatásokat érintő ágazatokban." Ennek érdekében kezdték el megalakítani országszerte a fentebb leírt népfront bizottságokat.

1936. augusztus 2. egy újabb dekrétum kimondta, hogy az állam lefoglalja azokat a gyárakat, amelyeket elhagytak a tulajdonosaik. Számos más társaságról hasonló határozatokat hoztak.

1936. szeptember a fasiszták megindítják Madrid elleni támadásukat.

1936. szeptember 4. Caballero vette át a kormányzást. A népfront valamennyi pártja képviselte magát. A CNT még nem állt kötélnek.

1936. szeptember 15-i és 18-i plénumon a CNT-FAI 5 CNT tag, 5 UGT tag és 4 republikánus részvételével Országos Védelmi Tanács megalakítását javasolták.

1936. szeptember 26. Andrés Nin, a POUM egyik vezetője tagja lett a katalán kormánynak, a Generalitatnak.

1936. szeptember 28. a fasiszták elfoglalták Toledót. Mind közelebb kerültek Madridhoz.

1936. október 1. Franco tábornokot államfővé és a hadsereg generalisszimuszává kiáltották ki. "Azért jöttünk, hogy a népnek tegyünk szolgálatot. A szegény és a középosztályok, s nem a kapitalisták érdekében jöttünk..." "Kivétel nélkül valamennyi spanyol köteles dolgozni..." Szép kis szolgálat.

1936. szeptember 9. Franciaország, Leon Blum szociáldemokrata miniszterelnök javaslatára Benemavatkozási Bizottságot hozott létre 27 európai állam és a Szovjetunió képviseletével. Nyilvánvalóvá vált, hogy a fasiszta erőt addig nem támadják, amíg a burzsoázia egésze veszélyben van. Sőt az amerikai, angol, francia cégek ezt megszegték: nyersanyaggal, fegyverrel stb. támogatták a fasisztákat. Októberben a Szovjetunió kezdte el támogatni a köztársaságiakat, hogy minél szervezettebb reguláris hadsereget építhessenek ki.

1936. október megalakult az első Nemzetközi Brigád, a 11-es, majd fokozatosan mind több brigád alakult. A háború folyamán mintegy 35.000 "külföldi" proletár harcolt bennük, 1937-től kezdve egyre több "spanyol" proletárral voltak kénytelenek feltölteni őket.

1936. október 7. PCE földművelésügyi miniszter Uribe dekrétumot ad ki, amely a köztársasággal szemben állók tulajdonát képező földek elkobzásáról szólt. Megkezdődött a demokratikus agrárreform, amely az elkobzott földek felosztását jelentette. Az anarchisták ellenzik, mivel a program a kistulajdonosoknak kedvezett. Caballero kiadta a reguláris hadsereg létrehozására szóló parancsát.

1936. október 18. két hónappal az után, hogy a CNT-FAI belépett a katalán kormányba. Egy plénumon döntöttek arról, hogy a központi kormányba is belépnek.

1936. november 4. megalakul Caballero második kormánya. H. Prieto a CNT Országos Bizottságának titkára a CNT mindkét áramlatát be akarta vinni a kormányba, ez a FAI vezetőségére is érvényes volt. Így két CNT-s (Peiro és López) illetve két FAI-s (Garcia Oliver és Federica Montseny) minisztere lett az új kormánynak. Persze az osztályharcos valódi anarchisták továbbra is "demokratikus ellenforradalomnak" tekintették a népfront kormányt.

1936. november 6. Caballero kormánya Valenciába tette át a székhelyét. Madridban Védelmi Junta alakult Maraja tábornok vezetésével, de a vezető szerepet Mije és Diéguez két PCE tag valamint S. Carillo játszotta.

1936. november 7. általános támadás Madrid ellen.

1936. november 25. kifulladt a Madrid elleni támadás. Az antifasiszta erők győzelmét szoros egységüknek tudják be, amelyben már az anarcho-szindikalisták is részt vettek. A fáma nem szól arról, hogy számos proletár újabb burzsoá háborúban hagyta ott a fogát.

1936. december 18. a PCE kiadja programját A győzelem nyolc feltétele címmel. Első helyen valamennyi antifasiszta egyesítése állt a népfront kormánya körül, valamint a reguláris hadsereg létrehozása. Követelte, hogy tisztítsák meg a hátországot a köztársaság ellenségeitől, államosítsák a legfontosabb iparágakat, hozzanak létre munkásellenőrzést a termelés felett, agrárreform létrehozása. Az antifasiszta erők többsége nem teljesen értett egyet ezzel a programmal, illetve bizonytalanul álltak hozzá. De semmi esetre sem voltak a forradalmi oldalon. Az anarchisták, illetve a proletárok támadták az államosítást és a demokratikus agrárreformot, és számos tartományban mezőgazdasági és üzemi kommunákat hozta létre, a "szabad kommunizmusért" harcoltak. Azt hangoztatták, hogy a népfront a "háború megnyerésért feláldozza a forradalmat".

1936. december 12-16. a POUM KB. ülésén akcióprogramot fogadtak el a következő jelszavak alapján: "A burzsoá parlament feloszlatása; alkotmányozó gyűlés összehívása a gyári bizottságok, a parasztok és a frontok küldötteiből; munkás-paraszt kormány, munkásdemokrácia." A népfront helyett "forradalmi proletárfront", a reguláris köztársasági hadsereg helyébe "forradalmi proletárhadsereg" szervezését követelték. A tényleges bolsevik program.

1936. december 17. a POUM kivált a Generalitatból.

1937. január Vers la liberté címmel a XIV. nemzetközi brigád kiadta lapját, amelynek példájára számos brigád lapot kezdett el indítani. A lapok sajnos előbb-utóbb a sztálinista vagy népfrontpárti politikai biztosok befolyása alá került. A politikai főbizottság lapja az 5 nyelven megjelenő Volontario de Libertad (A szabadság önkéntese) volt.

1937. február 8. a reguláris olasz csapatok elfoglalták Malagát. A fasiszták a Jarma folyónál újabb támadást kezdeményeztek Madrid felé, 2 hét után vereséget szenvedtek.

1937. február 22. az ipari minisztérium dekrétumot bocsátott ki, amely korlátokat szabott a kollektivizálásnak és bevezette a háborúra termelő iparvállalatok ellenőrzését. Ezt az utasítást egyelőre nehezen tudták a proletárok ellenállása miatt végrehajtani.

1937. március 8. újabb támadás Madrid felé. Az olasz hadosztályok vereséget szenvedtek. Március végén Baszkföld ellen indítottak a fasiszták támadást. Április 26. Guernica bombázása. Június 20-án elfoglalták Bilbaot. Az olasz csapatok augusztus 26. elfoglalták Santandert.

1937. április megalakul a PCE-PSOE összekötő bizottság

1937. április 17. Egyesültek a monarchisták, a karlisták és a falangisták erői, és Franco vezetésével új pártot hoztak létre Tradicionalista Spanyol Falange és Nemzeti-Szindikalista Junták (Falange Espanola Tradicionalista y de las Juntas Ofenzivas Nacional-Sindicalistas-FET y JONS) néven. 1937 elején igen csak megromlott Caballero és PCE kapcsolatai. PCE már adminisztratívan is támadta a POUM-ot. Caballero a széles antifasiszta front mellett állt ki. Végül is a POUM-ot, amelynek tagsága folyamatosan támadta a népfrontot, kizárták a Generalitatból. Caballero áprilisban feloszlatta a PCE vezetését Madridi Védelmi Juntát, április 17-én pedig korlátozta a főleg a PCE-nek fontos politikai biztosok hatáskörét.

1937. május 2-7. barcelonai felkelés

1937. május 17. Juan Negrin alakít kormányt. Prietó lett a hadügyminiszter. Ezzel a két legfőbb tárca PSOE centrista illetve jobb oldali szárnyához került. Negrin kapcsolatokat keres a PCE-vel, Prietó támadja a PCE-t, és tárgyalni akar a fasisztákkal.

1937. június 1. CNT országos bizottsága állást foglal a Negrin kormány támogatása mellett.

1937. június 16. betiltják a POUM-ot.

1937. június 22. 4 kihallgatás után A. Nint elhurcolja az NKVD.

1937. augusztus 10. két PCE hadosztály Lister és Modesto csapatai szétverték az aragóniai kommunákat, az Aragóniai Tanácsot.

1937. október 20. a fasiszták elfoglalták Gijont. Az év végére a fasiszták kezén volt az ország 60%-a.

1937. október 31. a kormány Valenciából Barcelonába költözik.

1937. november 16. Anglia, USA, Franciaország elismerte Franco kormányát.

1937. november a PCE kiadja a jelszót "Ellenállás a győzelemig!"

1937. december - 1938. február harcok Teruel mellett. 1938. tavasz harcok Aragóniában a köztársaság vereségei. Február 11. a fasiszták elfoglalták Teruelt.

1938. január 30 megalakul Franco első kormánya.

1938. március 15. Prietó terve: a köztársaság adja fel a központi és déli vidékeket. Erőket vonják össze Katalóniában.

1938. március 16. Barcelona tömegtüntetés. A háború folytatását követelték. A köztársaság egész területén kampány folyt egy önkéntes hadsereg felállítása érdekében.

1938. március 18. az UGT és a CNT többhetes tárgyalás után Barcelonában egység-megállapodást írt alá. A két szervezet elkötelezte magát a háborús erőfeszítések támogatására, a hátország fegyelmének megszilárdítására. Állást foglaltak a hadiipari és alapanyaggyártás egységes központi irányítása mellett, azzal a feltétellel, hogy erre alakítandó Országos Hadiipari Bizottság az UGT és a CNT részvételével alakul meg. Külön pont szólt a bányák, a vasutak, a nehézipar, a tengeri hajózás és a bankok állami tulajdonba vételéről. Az állami szektor irányítása a szakszervezeteket magába foglaló Legfelsőbb Gazdasági Tanácsot kívántak alakítani. Felvetették a két szakszervezetnek a kormányba való bevonását és kilátásba helyezték belépésüket a népfrontba.

1938. április 1. a CNT-FAI belép a Népfrontba.

1938. április 5. Negrin újjászervezte kormányát, leváltotta Prietót. Negrin vette át a hadügyminiszteri tálcát.

1938. április 6. PCE KB Togliatti és Minev vezetésével különbizottságot hozott létre egy megfelelő program kidolgozására. J. Díaz előterjesztése nem utasította el a Francóval való tárgyalásokat.

1938. áprilisa az illegalitásban lévő POUM továbbra is csak a "forradalmi utat" propagálja, és röplapon terjesztették Trockij "A győzelem 12 feltételéről" című írását.

1938. április 15. a fasiszták elfoglalták Vinarozt és Benicarlót. A köztársaság területét egy 30 km széles sáv vágja két részre.

1938. április 30. kiadják Negrin 13 pontját, amelynek lényege a Prietó egységbontó politizálásával szemben az egység még szorosabbra fűzése, és a kormány háborús céljainak kinyilvánítása. Hangsúlyozza Spanyolország függetlenségét, egységességét, a nemzetközi brigádok bírálatát, a tiszta demokrácia elérését, a vallásgyakorlás szabadságát, védelmébe veszi a magántulajdont, és megállapítja, hogy a hadseregnek mentesnek kell lenni minden pártosságtól. Végül is a 13 pont az erőösszpontosítás programjából fokozatosan a rendezett visszavonulás, az időnyerés taktikájává lett. Tökéletes nyíltsággal kihangsúlyozzák az eddigiekkel ellentétben, hogy ez a háború semmi esetre sem a proletárokért történt.

1938. május PCE KB plénuma a nemzeti egység nevében.

1938. június a fasiszták elindulnak Valencia felé.

1938. július 25. - november 15. csata Ebrónál. Köztársasági győzelem.

1938. július a Benemavatkozási Bizottság elfogadta a "külföldi" önkéntesek visszahívásának tervét. A köztársaság hozzájárul ehhez, 10.000 önkéntest kivonnak a Nemzetközi Brigádokból, Franco mellől is kellett volna "külföldieket" visszahívni, de ő elutasította a javaslatot.

1938. augusztus 16. dekrétum az ipar katonai ellenőrzéséről

1938. szeptember vége: A PCE KB "csonka" ülésén továbbra is a háború győzelmét próbálják elérni. Ennek érdekében mindenre hajlandók, meghirdetik a francóista hadseregben végzendő agitáció szükségességét "Spanyolország a spanyoloké!" jelszóval.

1938. október 11-29. a POUM vezetőinek, köztük Andrade és Gorkin tárgyalása. Négy vádlottat 15-15, egyet 11 évi börtönre ítéltek, kettőt pedig felmentettek.

1938. december 23. a fasiszták megkezdik katalóniai offenzívájukat.

1939. Január 26. elfoglalják Barcelonát.

1939. január 20-23. a CNT-FAI konferenciáján létrehozták Országos Védelmi Szervezet nevű katonai szervezetüket. Céljuk a hatalom meghódítása volt.

1939. február 2. Figueras, a köztársasági kortez utolsó ülése. Folyatják a háborút, vagy méltányos béke.

1939. február 9. A Negrin kormány áttelepült Franciaországba.

1938. március 4. felkelés robbant ki a cartagenai haditengerészeti támaszponton, amelyet levert a köztársasági hadsereg.

1939. március 5. Madridban lázadás robbant ki a fasisztákkal való tárgyalásoknak megfelelően. Védelmi Juntát hoztak létre Miaja tábornok vezetésével. Casado ezredes és a PSOE tag Besteiro vette át a vezetést, a CNT tag Cipriano Mera és IV. hadtest támogatta őket. Érdekes helyzet alakult ki, mert mindkét oldalon minden köztársasági szervezetből voltak elemek

1939. március 19. a front összeomlott.

1939. március 28. a fasiszták valamennyi fronton támadásba lendültek. Madridot elfoglalták.

1939. április 1. Franco bejelenti a háború végét.



SPANYOL SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT (PARTIDO SOCIALISTA OBRERO ESPANOL - PSOE)

1879. május 2-án alakult az I. Internacionálé volt tagjaiból, 1979-81-ig illegalitásban volt. Az I. kongresszuson 1888-ban célul tűzték ki a munkásosztály politikai hatalmának (értsd parlamentáris) kivívását. A századfordulón kis propagandisztikus párt. 1910-ben első ízben küldtek képviselőt az egyik alapító P. Iglesias személyében. A 1914-18-as háború idején semlegesség híve, de az antanttal érzett együtt. Ekkor váltak vezetőivé Largo Caballero, I. Prieto és Besterio. A háború után nagy belső viták voltak a Kominternhez való csatlakozás kérdésében, ennek meghiúsulása után egy jelentős baloldali szárny kivált és megalakította a PCOE-t. Reformista többsége kezdetben támogatta a Rivera diktatúrát, de később szembefordult vele, és csatlakozott a polgári monarchiaellenes erők tömbjéhez. 1931-től képviselői részt vettek az első köztársasági kormányban. Caballero kezdeményezésére a felülkerekedő baloldal részt vett az 1934 októberében lezajló általános sztrájkokban. 1936 januárjában csatlakoztak a népfrontegyezményhez. Szeptemberben Caballero népfrontkormányt alakított, aki után 1937 májusában az ugyancsak PSOE tag Negrin következett. Programjában nyíltan kiállt a burzsoázia érdekei mellett.

ÁLTALÁNOS MUNKÁSSZÖVETSÉG (UNION GENERAL de los TRABAJADORES - UGT)

A PSOE kezdeményezésére alakult szakszervezeti szövetség. Első elnöke, majd titkára A. Garcia Quejido. Hangsúlyozottan reformista irányultságú szervezet, elsősorban Kasztíliában, Baszkföldön és Asztúriában volt befolyása. Az 1914-18-as háború után a CNT-vel együtt vezette a sztrájkmozgalmat. Primo de Rivera diktatúrája idején passzivitásba vonult. De 1926-ban Rivera létrehozta a vegyesbizottságokat Földmunkás Federáció néven. Az UGT ezeket a szervezeteket használta arra, hogy megszervezze a vidéki proletárokat. 1931-ben a Földmunkás Federációnak 1 000 000 tagja volt, vezetője Gil, aki Besterio követője volt. A legtöbb tagja földnélküli proletár volt, akiknek radikális harcát e szervezeteken keresztül puhították. A Federáció szép lassan számszerűleg az UGT felét tette ki. 1934-ben az asztúriai felkelésben a legbefolyásosabb szervezetként lépett fel, és így ennek megfelelően tudta kifejteni demokratikus ellenforradalmi tevékenységét. 1935-ben sokáig tartó ellenségeskedés után (pl. 1922-ben kizárta soraiból a PCE tagokat) beleolvadt a PCE vezetése alatt álló CGTU-ba. 1939-39. vezetésében erősödött a sztálinista befolyás, az egységfront irányzat, ennek megfelelően képviselőit beküldte a népfrontkormányokba.

SPANYOLORSZÁG KOMMUNISTA PÁRTJA (PARTIDO COMUNISTA DE ESPANA - PCE)

1920-ban született meg a párt, ebben nagy szerepe volt az erőteljes forradalmi hullámnak (amely természetesen részese az 1917-23-as világforradalmi eseményeknek), illetve a III. Internacionálé - Komintern (1919. március 2-6.) megszületésének. A "kommunista párt" megalakításáért indított mozgalom élén a szocialista ifjúsági szervezet haladt. Már ’19 decemberében a Szocialista Ifjúsági Szövetség kongresszusán elfogadták a madridi szervezet javaslatát a Kominternbe való belépésről. 1920. április 15-én a Szocialista Ifjúsági Szövetség madridi szekciója megalakította a PCE-t. Ez az esemény hatással volt a szociáldemokrata PSOE-re. A PSOE-n belül két irányzat alakult ki: egy magát forradalmi marxistának való szárny és egy reformista szárny. A központi kérdés a Kominternhez való csatlakozás volt. 1921. április 13. sok PSOE-s vezető Garcia Quejido, Perezagua, Anguiano, Carro, Acevedo, Gonzalez, vagy Montenegro részvételével megalakították a Spanyol Kommunista Munkáspártot (Partido Comunista Obrero Espanol PCOE). A PCE és a PCOE között nem volt különösebb nézeteltérés. A Komintern III. Kongresszusán (1921. június 22. - július 12.) mindkét párt részt vett, ahol a VB. mindkét delegációnak javasolta, hogy hozzák létre az egységes pártot. Ez 1921. november 7-én meg is történt, és létrejött PCE néven az egységes párt. A párt központi lapja a La Antorcha, a pártnak kb. 10 000 tagja volt ekkor. A párt az antiimperializmus nevében fellépett a spanyol hadsereg, Silvestre tábornok által vezetett marokkói Rif-vidék elleni támadása ellen (1921. nyara), és különböző bérharcokban vett részt. 1923. szeptember 15. Primo de Riverát XIII. Alfonz megbízta a kormányzással, amely egy feudális maradványokkal teli katonai diktatúraként működött, a szigorú katonai kormányzás az újonnan fellendülő és mind jobban fenyegető proletár megmozdulások következtében vált szükségszerűvé. A PCE az első napoktól kezdve támadta az új kormányt, de csak a diktatúrát támadta és nem a kizsákmányoló rendszer egészét. A pártot betiltották, tagjainak nagy részét börtönbe zárták. A pártban viták kezdődtek a volt PSOE-s jobb szárny és a volt szocialista ifjúsági szövetségből jött bal szárny között. A bal szárnyra ekkor rásütötték a "a baloldaliság gyermekbetegségének" bélyegét. A baloldaliak kerültek fölénybe. 1925-ben váltás következett be a vezetőség soraiban, José Bullejos lett a főtitkár. A 20-as évek végére Primo de Rivera konzervatív kormányzása mind nagyobb válságba került, látszottak már a bukás jelei, a kormányzást egyrészt támadta a mind nagyobb gazdasági befolyással rendelkező, de a feudális intézmények által bilincsbe zárt tőke, illetve egyre jobban erősödtek a mind nagyobb nyomorban élő proletárok megmozdulásai. Sajnos a proletárok sok esetben hajlottak a tőkésekkel való együtt menetelésre. 1929 augusztusában Párizsban összeült a PCE III. kongresszusa, hogy meghatározza a párt irányvonalát az új körülmények között. A kongresszus leszögezte, hogy az országban érlelődő forradalom jellegénél fogva polgári demokratikus, és a proletariátusnak arra kell törekednie, hogy ebben megszerezze a vezető szerepet. Az az érdekesség, hogy mindeközben a Bullejos-féle szektásnak tartott csoport a szovjetek haladéktalan megalakítását és egy munkás-paraszt kormány megalakítását is követelte (az igazi bolsevik programnak megfelelően). A pártnak ekkor mintegy 7-800 tagja volt. Egyre több proletár megmozdulás történt, ahol egyes helyeken a radikális programot hirdető (vagy inkább radikálisnak látszó) PCE is befolyást tudott szerezni. 1930. augusztus 23-án megjelent a Mundo Obrero (Munkásvilág) című hetilap első száma, 1931. december 14-től ez lett a PCE központi napilapja. 1931. április 14-én kikiáltották a köztársaságot. A PCE újra legálissá vált. 1931. június 28-án lezajlott az alkotmányozó nemzetgyűlési választás, a PCE reformkövetelésekkel indult el a választásokon: béremelések, munkanélküli segély, amnesztia stb. 1932 márciusában összeült a PCE IV. első legális és nyílt kongresszusa, amelyen mintegy 12.000 párttag 257 küldötte vett részt. Bullejos és társai Manuel Adame, Gabriel León Trilla, Etelvino Vega stb. a párt programját nem az ún. demokratikus forradalomért, az agrár és a nemzetiségi problémáinak megoldásáért való harcban határozták meg, kiadták a "Le a burzsoá köztársasággal!" jelszót. Sürgették Katalónia, Baszkföld és Galícia azonnali és feltétel nélküli elválasztását Spanyolországtól. Bullejost és csoportját 1932. augusztusában leváltották vezetőségi tisztségeikből, és októberben kizárták a pártból. A kongresszust megelőzően a Komintern VB. különbizottságot állított össze a spanyolországi események fontossága miatt, amellyel Bullejos és Adame Moszkvában több napon keresztül vitatkozott a PCE politikájáról. 1931. május 21. a KIVB nyílt levélben fordult a PCE KB-hoz. A levél kemény bírálattal illette az addig folytatott politikát. Hibásnak tartották a PCE tételét, miszerint "a monarchia bukása csak a kormányzat homlokzatát alakította át, amely egy zsákba varrja a monarchiát és a köztársaságot". A levél azzal védelmezi meg a burzsoá köztársaságot (mintha lehetne egy köztársaság nem burzsoá), hogy azt a tömegek emelték fel. Kihangsúlyozta, hogy a polgári forradalom elmélyítéséhez egy bolsevik párt szükséges. Ezt a tanácsot a PCE mind inkább elfogadta. Az új KB. tagjai J. Díaz, D. Ibárruri, V. Uribe, P. Checa, A. Mije, J. Larranaga stb., a főtitkár J. Díaz lett. Az így létrehozott minden "balos elemet" kizáró PCE a legegységesebb baloldali párttá vált, ennek következtében szinte belső viták nélkül tudta végrehajtani az ellenforradalmi polgári demokratikus egységfront, a népgyűjtő párt politikáját. 1933-35-ig jobb oldali pártok voltak kormányon, ezt a korszakot nevezik a "fekete biennálé" korszakának, mivel a burzsoázia a mind erőszakosabb proletár megmozdulások ellenében kemény kézzel lépett fel, és visszavonta néhány liberálisabbnak (szociális érzékenységről tanúságot tevő) intézkedését. A proletárok demokráciaellenes harcát megint az antidemokratikusnak nevezett fasizmus elleni harccá akarták változtatni. A proletárok minden megmozdulását ennek megfelelően akarták befolyásolni, ennek megfelelő értelmet akartak neki adni. Ilyen volt például a 1934. októberi asztúriai felkelés is, ahol a proletárok éhség és kapitalizmus elleni lázadásából egy antifasiszta népfelkelést akartak szervezni. A párt még 1934. május 16-án levélben fordult a PSOE-hez, a CNT-hez, az UGT-hez és a FAI-hoz egy antifasiszta munkásfront megteremtése érdekében. Javaslata a következőkből állt:

1. Antifasiszta harci bizottságok létrehozása a gyárakban és az üzemekben, a városokban és a falvakban. Antifasiszta milícia megalakítása munkásokból és parasztokból.

2. Harc a polgárőrség és a rohamgárda lefegyverzésért. A fasiszta főkolomposok azonnali letartóztatása.

3. Valamennyi politikai fogoly kiszabadítása. Sajtószabadság, a gyülekezés és a tüntetés szabadsága a munkások számára.

4. A földbirtokosok és az egyház földjeinek átadása a parasztoknak.

5. Együttes harc a tőke támadása ellen, a munkabér csökkentése ellen, a munkafeltételek megjavításáért.

A közeledéseket kompromisszumokkal érték el. 1934. szeptember 11-12-én a KB. ülésén elhatározták, hogy belépnek a PSOE befolyása alatt álló Munkásegyesülésekbe. Az egyesülésekbe való belépés az azt a célt is szolgálta, hogy a mindinkább láthatóvá váló proletárfelkelést, mint egy magától is kirobbanó felkelést provokatívan kirobbantsák az antifasizmus nevében. De mivel a proletariátus az antifasiszta programnak még nem teljesen vetette magát alá, így a PCE antifasizmusa sem lehetett nyílt. 1934. október 3-ai programjukban (megjelent a Mundo Obreroban, A kenyérért, a földért, a szabadságért címmel) még első helyen emelik ki a "Minden hatalmat a munkás- paraszt egyesüléseknek.", de a program második részében már az antifasiszta egységfrontért szállt síkra. Ennek megfelelően jártak el a Tartományi Forradalmi Bizottságok, amelyek tevékenységében több más baloldali párton kívül a PCE is részt vett. A TFB ez alatt a pár nap alatt keretbe foglalta a proletariátus önszerveződési kísérletét, és e keret programja a társadalmi rend fenntartása volt. Tehát megint megszívlelték a Komintern tanácsát, és a tanácsokat nem hatalmi szerveknek kezdték el beállítani (aszerint, ahogy azt a proletárok eredetileg működtetni akarták), hanem "a tömegek mozgósításának és szervezésének, a munkásosztály és a parasztság forradalmi demokratikus diktatúrájának a szerveinek".

Az asztúriai felkelés és az országos megmozdulások után mindinkább érlelődött egy széles körű népfront lehetősége. 1935. június 2-án egy nagygyűlésen J. Díaz kifejtette egy antifasiszta népfront alapjait:

1. a nagybirtokosok, az egyház és a kolostorok földjeinek kisajátítása, s e földek ingyenes átadása a szegényparasztoknak és a mezőgazdasági munkásoknak.

2. a spanyol imperializmus elnyomása alatt élő népek felszabadítása; a szabad önrendelkezési jog megadása Katalónia, a Baszkföld, Galícia népeinek és más nemzetiségeknek, amelyek a spanyol imperializmus igája alatt élnek

3. a munkásosztály élet- és munkafeltételeinek megjavítása

4. valamennyi bebörtönzött forradalmár szabadon bocsátása.

1936. január 15-én megalakult a PCE részvételével a népfront. 1936. február 16-án lezajlottak az általános választások, a PCE-nek (17 mandátumot szerzett) ekkor mintegy 20.000 tagja volt. Tagsága folyamatosan nőtt, júniusra mintegy 100.000, 1937 tavaszára 300.000 tagja lett. 1936. július 18. a fasiszták puccsának napja, a forradalmi proletariátus fegyvert ragad és törekvéseket tesz a mind teljesebb proletárdiktatúrára, de ez egy valódi, nemzetközileg centralizált kommunista párt hiányában nem sikerülhetett. Így hát a magát kommunistának tartó PCE és népfront-barátai ülnek rá a kezdeményezésre. A proletariátus felkelését J. Díaz lenézően a "háború romantikus időszakának" nevezi. 1936. július 19-én megalakul a Giral kormány, majd szeptember 4. a Caballero kormány, amelyben már két PCE tag található: Uribe a mezőgazdasági, és Hernandez a közoktatásügyi miniszter. A kormányok célja leszerelni a proletariátust, a legjobb eszköz erre egy háború. 1936. decemberében a PCE mérleget vont a háború öt hónapjáról (túl voltak az első madridi csatán), a dokumentum címe: A győzelem nyolc feltétele. Az első helyen állt a népi milíciák lefegyverzése, amely valójában a proletariátus lefegyverzését jelentette, és egy reguláris hadsereg létrehozása, követelték még az államosítást, amely szerintük a munkásellenőrzés egyik feltétele, ezzel a valódi proletár felügyeletet akarták leszerelni. Még október 7-én Uribe kiadta rendeletét a földek elkobzásáról, amelyeket állami tulajdonba vennének, a dekrétum főleg a spontán módon megszerveződött anarchista-kommunista kommunák ellen adták ki. A forradalmi mozgalmat mindinkább támadták: a CNT-FAI és a POUM egyes szárnyait, illetve a szakszervezeteken és a pártokon kívül szerveződő proletárerőket. Nyíltan kimondták, hogy most nem a győztes forradalom a cél. 1937. május 3-án Katalóniában a proletárok fegyveres felkelést hajtottak végre, céljuk a tőkés társadalom szétverése volt, felkelést végül is a köztársasági hadsereg élükön a PCE-s osztagokkal igen véreskezűen verte le. 1937. május 17-én megbukott a Caballero kormány, és megalakult a Negrin kormány ugyancsak a két PCE-s miniszterrel. A kormány és a mind egyeduralkodóbbá váló PCE (a háború kezdete óta csak a Szovjetunió támogatta a köztársasági oldalt) fő célja a forradalmi mozgalom megsemmisítése, a háború megnyerése. 1937 augusztusában két PCE tábornok Lister és Modesto vezetésével verték szét az anarchista-kommunista társadalmat építeni igyekvő Aragóniai Tanácsot. A forradalmi mozgalom fő erőinek szétverése után a PCE mindvégig kormánypárt maradt és minden cselekedete a háború megnyerésére irányult. "Újra meg kell ismételni, hogy a legcsekélyebb kétség se maradjon felőle: Spanyolország népe ebben a háborúban nemzeti függetlenségéért és a demokratikus köztársaság megvédéséért harcol, amely országunk törvényes rendje, és amely a legszélesebb körű szociális vívmányokat teszi lehetővé. A kommunista pártnak, amely a szocialista párttal együtt a munkásosztály politikai pártja, nincsenek és nem is lehetnek olyan érdekei és céljai, amelyek eltérnek az egész nép céljaitól. Pártunk sohasem gondolta, hogy ennek a háborúnak a megoldása egy kommunista rendszer létesítése volna... És nagyon súlyos dolog lenne, ha pártunk soraiban nem hogy megingás, de akár csak egyszerű tisztázatlanság is támadna ebben a kérdésben, éppen a mostani helyzetben, amikor a nép legnagyobb fokú egységére van szükség, hogy szembeszállhasson a külföldi inváziós erők dühödt támadásaival." (J. Díaz levele a Mundo Obrero szerkesztőségéhez 1938. március 30.) Láthattuk, hogy a "demokratikus köztársaság megvédése" mit is jelent a proletariátus számára. A háborút végül is a PCE és a köztársaság elvesztette, ez igazából várható is volt, mert a kapitalista háborúban a köztársasági oldal csak a Szovjetunió támogatását élvezhette, ami végül is legyőzhette volna a fasizmust, az csak a felfegyverzett proletariátus lehetett volna, de győzelmével a köztársaság, a PCE, az egész tőkés világrend elpusztítása járt volna együtt. Mivel a fasizmus nem más, mint a tőke társadalmának, a demokráciának egy adott helyzetben felvett formája, amely láthatóan a köztársasági oldalon is megnyilvánult. Így hát nem véletlen, hogy a PCE is mint "vörösre" festett burzsoá párt a proletariátust, a valódi forradalmi erőt tartotta a legnagyobb ellenfelének.

MARXISTA EGYESÍTÉS MUNKÁSPÁRTJA (PARTIDO OBRERO DE UNIFICACIÓN MARXISTA POUM)

A POUM 1935. szeptember 29-én alakult a Barcelona melletti Les Planesben, két magát "baloldali kommunistának" nevező szervezet, az Andrés Nin vezette Spanyolországi Kommunista Baloldal (ICE), és a Joaquín Maurín által alapított Munkás-Paraszt Tömörülés (BOC) egyesüléséből. Maurín a PCE Katalán-Baleári Föderációjának a titkára. 1930. márciusában Maurín és Federációja a PCE bilbaói konferenciáján trockista álláspont felé közeledett, ami után kizárták őket a pártból, ekkor alapították meg új "kommunista" pártjukat. Nin hajdanán a CNT titkára volt, majd a Profintern egyik vezetője lett, 1930 februárjában alapította Andradeval a Spanyol Kommunista Baloldali Ellenzéket (Oposición Izquierda Espanola - OIE). Eleinte a BOC-cal tartanak kapcsolatot, de eltávolodnak a pragmatikusabb szervezettől. 1932 márciusában összehívja a baloldali kommunisták II. konferenciáját, ahol megalakították az ICE-t. 1933 őszén a BOC és az ICE csatlakozott a PSOE által létrehozott Alianzákhoz. Nin 1934-ben távolodott el Trockijtól, aki a baloldali kommunistáknak a szocialistákhoz való csatlakozását akarta, Nin ezt szervezetük függetlenségének feladásának vélte. Mint már említettük, a POUM 1935-ben alakult, a főtitkár a többségi szervezet vezetője Maurín lett, Nin a VB. tagja és a La Nueva Era című elméleti folyóirat szerkesztője lett. A POUM politikai elképzelése az volt, hogy magához vonja a PCE és a PSOE általa valóban marxistának tartott elemeit, és így összehívjon egy kongresszust, amelyen létrehozzák a "Lenin és Trockij" zászlója alatt spanyol proletariátus egységes forradalmi pártját. A párt alkotórészei a PSOE-val működtek együtt, többek között a Munkásegyesülések keretében, amelyeket a forradalom bázisának tartottak, és amely majd átveszi a hatalmat. Alapító okiratukban a gazdasági válságot a kapitalizmus olyan válságaként ábrázolták, amelyből már csak a társadalom szocialista átalakításával lehet kiutat találni (persze ez bolsevik értelemben értendő): ellenkező esetben a világ a barbárságba süllyed vissza. A spanyol helyzetről szólva nem tagadták a demokratikus forradalom szükségességét az agrárprobléma, a nemzetiségi (elismerték az önrendelkezési jogot) és vallási kérdés megoldására, de a végleges rendezést csakis a proletárforradalomban látták. Elzárkóztak a polgári baloldallal való egyezségtől (mintha a baloldal lehetne nem polgári): "Élet-halál kérdése, hogy harcoljunk a kispolgári pártok ellen, amelyek alkalmatlanságuk, tehetetlenségük és gyávaságuk következtében elárulták ígéreteiket." 1936 elején a pártnak néhány tízezer tagja volt, túlnyomórészt Katalóniában. Három Katalán városban önálló szakszervezeti csoportokat is fenntartott, Szakszervezeti Egység Munkásszövetsége (FOUS) néven. Programjukat meghazudtolva 1936. január 15. Juan Andrade, a POUM képviselője aláírta a baloldal közös választási programját. Egyes történészek és maga a párt is állították, hogy ez a szövetség nem a népfront támogatását jelentette, hanem "egyszerű választási jellegű paktumról van szó, amelynek fő célja az amnesztia kivívása". A februári választáson a POUM egy jelöltjét, J. Maurínt képviselővé választották. Bármilyen hangzatos cél érdekében elindulni egy parlamenti választáson, vagy bármilyen demokratikus választáson az nem jelenthet mást, mint ellenforradalmat, a burzsoáziával való népfrontot. Ezt az ellentmondást még maga a fő vezér is észrevette: "Felháborító, hogy régi baloldali kommunisták most egész egyszerűen a baloldali burzsoázia uszályává lettek. Nehéz elképzelni lealacsonyítóbb csődöt." (írta Trockij 1936 januárjában). Trockijnak, az orosz forradalom egyik hóhérának radikalizmusa inkább szolgált renitens trockista szervezet elleni kirohanásként, mint politikai hitvallásként, illetve mindinkább felszínre kerültek a számtalan trockista szervezet kisstílű mocskolódásai. A POUM nem csatlakozott a IV. Internacionáléhoz.

A POUM persze továbbra is hangoztatta radikális szólamait: "a fasizmus legyőzésére egyetlen hatékony eszköz van: a proletárforradalom". De mindeközben 1936 szeptemberében csatlakoztak a Generalitathoz, amelyben Nin átvette az igazság- és jogügyi tárcát, illetve tagja volt a kormány öttagú, szűkebb kabinetjének is. Maurínt még a francóista felkelés első napjaiban elfogták. Ettől kezdve a vezetésben Nin irányzata kerekedett felül. Mivel a párt két fő részből állt: a Nin vezette radikálisabb kisebbségből, amely mint a látszólagos élcsapat törekedett a munkáskormány megalakítására, és a Maurín vezette többségből, amely nyíltabban közeledett a CNT-hez, és próbálta megnyerni a tömegeket. Egy dologban viszont teljesen közösek voltak, ez pedig a hagyományos leninista-bolsevik szemléletben, amely pusztán a kapitalizmus látszólagos-felszínes és nem teljes elpusztítására irányult. Ennek megfelelően a proletariátus tömegeit pusztán eszköznek tekintették hatalmi érdekeik megvalósításában. A forradalmi folyamat elmélyülése során szakítaniuk kellett a népfronttal, és el kellet játszaniuk a proletárpárt szerepét. A 1936. december 12-16-i KB ülésen fogadták el a következő akcióprogramot: "A burzsoá parlament feloszlatása; alkotmányozó gyűlés összehívása s gyári bizottságok, a parasztok és a frontok küldötteiből; munkás-paraszt kormány, munkásdemokrácia." A burzsoázia ekkor munkásruhában nyomult, de a demokrácia fénye nem halványulhatott... A népfronttal való szakítás másik oka volt, hogy mint rendes trockista szervezet egyre több zűrje támadt a sztálinista PCE-vel, és a Szovjetunióban megkezdődtek a "trockista" perek is. Hogy mennyire felemás volt ez a Szovjetunió-ellenesség, arról legjobban a POUM alapító okirata tanúskodik: "a POUM kötelességének tekinti a Szovjetunió védelmét, de nem mond le az objektív bírálat jogáról". Itt hangsúlyoznunk kell, hogy nem abban látjuk a hibát, hogy ha valaki a Szovjetuniót támadta, hanem abban, hogy ugyanaz a politika, amelyet a POUM követett alapozta meg anno a sztálini rendszert. Csak míg az SzKP egy kormányzati, állami irányító pozícióból folyatta a bolsevik hagyományoknak megfelelő tevékenységét, addig az egész trockista áramlat, amely elvesztette a sztálinizmussal folytatott hatalmi harcát, 1917-es ellenforradalmi bolsevik hagyományoknak megfelelően cselekedett. Így hát a burzsoázia két fajta bolsevik módszerrel is próbálkozott leverni a proletárerőket: egyrészt a sztálinista antifasiszta befogással, amely inkább hasonlított az 1914-es szociáldemokrata pártok politizálására, és az ezen túllépő proletariátust pedig a forradalmi jelszavakat ordibáló, de nem kevésbé demokrata POUM-mal. 1936. decemberben a Generalitat válságba került, amely végül is a POUM eltávolítása után 17-én alakult újjá. A POUM-nak mint legális köztársasági pártnak az 1937. májusi események tettek be. Amikor is az egyre forradalmibb helyzetet, egy provokációval kirobbantott proletár felkeléssel oldották meg. 1937 májusára a forradalmi folyamat lefelé ívelt, lassan kezdett visszatérni Barcelonában a "normális" kapitalista élet, elérkezett az idő a PCE-t, a népfrontot nem teljes szívvel támogató szervezetek (CNT-FAI, POUM) erejének csökkentésére, de lényegében persze a még felfegyverzett, de szervezetlen, tényleges kommunista párt nélküli proletariátus szétverésére. A felkelést nagy nehézségek árán (nem számítottak arra, hogy a proletariátusban még ennyi forradalmi potenciál van) leverték. Nin és a POUM a következőképp határozta meg az eseményekben szervezetük szerepét: "Ha a fejlemények tőlünk függtek volna, nem adtuk volna ki az utasítást a felkelésre. A pillanat alkalmatlan volt a döntő akcióra... A forradalmi munkások azonban harcba indultak, és mi nem hagyhattuk magukra őket." Mintha Lenint olvasnánk 1917-ből. A felkelés előkészítését, és a végül is a spontán módon kirobbant felkelést a "fasisztákkal lepaktáló" trockista erőkre kenték, ennek megfelelően a fegyveres összecsapást a nagy politikai ellenfél elleni leszámolásra is felhasználták. Május 28-án betiltották a szervezet központi lapját a La Batallát, és a poumista ifjúság Juventud Obrera című újságját, a POUM-ot június 15-én tiltották be. 16-án letartóztatták a Végrehajtó Bizottság tagjait. A KB. többi tagja elkezdte a La Batalla illegális kiadását, részben francia trockisták segítségével. A POUM-nak Valenciában kialakult egy maurínista szárnya, amely felülvizsgálta az 1937. májusi eseményeket, természetesen jobbról: 1938 márciusában a Negrin politikáját támogató erőként mutatkozott. Kiálltak a népfront mellett: "A forradalmi szervezetekben a forradalmi visszavonulás időszakában keletkeznek a legveszélyesebb szélsőséges irányzatok. Ezeknek két vonatkozása van: a gyakorlati extremizmus, amely elkerülhetetlenül puccshoz vezet, és a verbális extremizmus, amit nehezebb felszámolni, mert papíron lévén, nem szembesül a realitás próbájával, s csupán arra szolgál, hogy hátráltassa a visszatérést a legalitáshoz." A POUM továbbra is támadta a PCE népfront felfogását, de helyette (cseberből vederbe) olyan "speciális proletár cselekvést" tartott szükségesnek, amely "a forradalmi munkásfront elsőbbségével", az antifasiszta frontot célozza, "a dolgozók és a demokratikus burzsoázia közös cselekvésével". 1938. október 11-én kezdődtek meg a POUM vezetők (Andrade, Gorkin stb.) tárgyalásai (Nin-t még a puccs alatt az NKVD titokban elrabolta és valószínűleg kivégezte), a vádlottakat nem vádolták meg a fasisztáknak való ügynökösködéssel (ahogy azt a PCE rágalomhadjárata bizonygatta), de elmarasztalták őket a puccsban való részvételük miatt: "hozzájárultak a dolgozók egy része izgatott és lázadó hangulatának a fenntartásához, amivel a nehéz percekben lazították a Köztársaság számára annyira szükséges fegyelmet; veszélybe sodorták a Köztársaság tekintélyét a nemzetközi közvélemény előtt, amelynek kedvező reagálása a kormánynak szüksége volt. Ebben az értelemben a lázadók terveit támogatták, habár közvetve és szándékuk ellenére." A POUM vezetői a háború utolsó heteiben Franciaországban tartózkodtak. Nem vállaltak közösséget a Casado-juntával, de elítélték a PCE junta elleni támadásait is. 1939 áprilisában a POUM KB. ülésén megbélyegezték Trockijt, ugyan csak jobbról: "A trockizmus semmilyen szerepet nem játszott a spanyol forradalomban. Egyrészt híján volt bármilyen hatékony szervezetnek Spanyolországban, másrészt bírálata és tanácsai, amelyeket a legszűkebb szektásság és sematizmus hatott át, semmiképpen nem lehettek hasznára a spanyol proletariátus forradalmi élcsapatának". Trockij fő vádjai arról szóltak, hogy a POUM "egyetlen napig se törekedett független szerepre", illetve fő vádja Nin ellen szólt: "egy forradalmi osztályháború forrpontján Nin belépett egy burzsoá kormányba, amelynek az volt a célja, hogy lerombolja a munkásbizottságokat, a proletárkormány alapköveit." Trockij bírálatával bizonyos szintig egyetértünk, de az ő bírálata pusztán csak egy párt politikai lépéseit kritizálja, számára azok pusztán politikai lépések, mivel számára az egész forradalom nem más mint kormányváltás, és ha ezt vesszük figyelembe, akkor már tökmindegy, hogy egy párt kivel paktál le. A proletariátus célja nem lehet egy proletárkormány felállítása, mivel csak egy célja lehet: szervezett erőként, azaz kommunista pártként szétverni az egész tőkés rendet. A háború befejezése után a POUM Franciaországban maradt vezetői (pl. Andrade) csatlakoztak annak az I. Prietónak a segélyszervezetéhez, aki ekképp érvelt anno a POUM ellen: "A köztársaságnak meg kell védenie magát azok ellen, akik mindenáron akarják a forradalmat." A POUM másik része pedig a Trockij álláspontján lévő Spanyolország Bolsevik Leninistái nevű csoporthoz csatlakozott.

Hogy érzékeltessük, hogy a POUM mennyire radikális befogó erőnek számított, közreadjuk az egyik röplapjukat, amelyet már az illegalitásba kényszerített szervezett terjesztett. A röplap Trockij Spanyolország leckéje: az utolsó figyelmeztetés című cikkéből a "A győzelem feltételei" című részt tartalmazta.

"Ha a felfegyverzett munkások és parasztok, vagyis a köztársasági Spanyolország élén forradalmárok, nem pedig gyáva burzsoá ügynökök állnának, a fegyverzet kérdése korántsem játszana döntő szerepet. Franco haderői, beleértve a gyarmati riff csapatokat is, távolról sem volnának biztosítva a forradalmi fertőzés ellen. Minden oldalról körülvéve a szocialista forradalom lángjaitól, a fasiszta katonák száma jelentéktelenné zsugorodna. Nem fegyverek hiányoznak Madridban és Barcelonában, nem is katonai "zsenik". Ami hiányzik, az a forradalmi párt.

Annak a feltételei, hogy a tömegek a polgárháborúban győzelmet arassanak elnyomóik felett, alapjában véve nagyon egyszerűek.

1. A forradalmi hadsereg katonái legyenek maradéktalanul tudatában annak, hogy teljes társadalmi felszabadulásukért harcolnak, nem pedig kizsákmányolásuk régebbi (demokratikus) formájának a visszaállításáért.

2. Ugyanezt meg kell értenie a munkásoknak és a parasztoknak is, mind a köztársasági, mind az ellenséges hadsereg hátországában.

3. A propagandát saját frontjukon éppúgy, mint az ellenséges fronton és mindkét hadsereg mögöttes területén, át kell hatnia a szociális forradalom szellemének. Az "előbb a győzelem, aztán a reformok" jelszó minden elnyomó és kizsákmányoló jelszava, a bibliai királyoktól Sztálinig.

4. A győzelmet az határozza meg, milyen osztályok és rétegek vesznek részt a harcban. A tömegeknek olyan államapparátusra van szüksége, amely közvetlenül az ő akaratukat fejezi ki. Ilyen apparátus csak a munkás-, paraszt- és katonaküldöttek szovjetjeire lehet építeni.

5. A forradalmi hadseregnek az elfoglalt tartományokban nemcsak meg kell hirdetnie, hanem végre is kell hajtania a szociális forradalom legsürgetőbb rendszabályait: az élelmiszerek, az ipari és egyéb termékek fellelhető készleteinek elkobzását és szétosztását a rászorulók között, a lakások újraelosztását a dolgozók és mindenekelőtt a harcolók családjai javára, a föld és a mezőgazdasági eszközök átadását a parasztoknak, a termelés munkásellenőrzésének megteremtését és a régi bürokrácia helyettesítését a szovjethatalommal.

6. A forradalmi hadseregből kíméletlenül ki kell űzni a szocialista forradalom ellenségeit, vagyis a kizsákmányoló elemeket és ügynökeiket, még ha "demokraták", "köztársaságiak", "szocialisták" vagy "anarchisták" álarcában lépnek is fel.

7. Minden hadosztály élén olyan komisszárnak kell állnia, akinek a tekintélye (mint forradalmáré és mint harcosé) vitathatatlan.

8. Minden katonai egységben szükség van a legodaadóbb harcosok jól összeforrott csoportjaira, akiket a munkásszervezetek ajánlanak. Ezek tagjainak az a kiváltsága, hogy az elsők legyenek a tűzben.

9. A parancsnoki karban az első időkben elkerülhetetlenül szükség van sok külföldi elemre, akik kevéssé megbízhatók. Kiválogatásukról és véglegesítésükről a katonai tapasztalatok, a politikai biztosok által adott jellemzések és a sorkatonaságból jövő jelzések alapján kell dönteni. Egyidejűleg erőfeszítéseket kell tenni a forradalmi munkások soraiból jövő parancsnokok kiképzésére.

10. A polgárháború stratégiájának a hadművészet szabályait össze kell hangolnia a szociális forradalom feladataival. Nemcsak a propagandában, hanem a hadműveletek során is számolni kell az ellenséges hadsereg különböző egységeinek szociális összetételével (burzsoá önkéntesek, mozgósított parasztok avagy mint Francónál; gyarmati rabszolgák). A hadműveletek irányának kiválasztásakor pedig szigorúan szem előtt kell tartani az ország érintett részeinek szociális arculatát (iparvidékek, parasztkörzetek, forradalmi vagy reakciós övezetek, elnyomott nemzetiségi területek stb.). Röviden: a hadászatban a politikának kell uralkodnia.

11. A forradalmi kormánynak, mint a munkások és parasztok végrehajtó szervének értenie kell ahhoz, hogy megnyerje a hadsereg és a dolgozó lakosság bizalmát.

12. A külpolitika legfőbb céljává azt kell tenni, hogy fokozza az egész világ munkásainak, parasztjainak és elnyomott nemzetiségeinek öntudatát.

Mint látjuk, a győzelem feltételei rendkívül egyszerűek. Együttvéve szocialista forradalomnak nevezik őket. E feltételek egyike sem volt jelen Spanyolországban. Ennek fő oka, hogy nem létezett forradalmi párt."

ORSZÁGOS MUNKAKONFÖDERÁCIÓ (CONFEDERACIÓN NACINAL DEL TRABAJO - CNT) ÉS AZ IBÉRIAI ANARCHISTA SZÖVETSÉG (FEDERACIÓN ANARQUISTA IBÉRICA - FAI)

A szindikalista központ, a CNT 1911-ben alakult, míg az úgynevezett doktriner anarchistákat képviselő FAI 1927-ben alakult. A két szervezet és számos más kisebb csoportosulás pl. libertáris nőszervezetek, ifjúsági szervezetek alkották a spanyolországi libertáris mozgalmat. Főleg Katalóniában, Andalúziában, Aragóniában és Valencia környékén szerveződtek. Ezek a szervezetek voltak tehát a libertáris mozgalom főbb képviselői. Mozgalmuk Kropotkin, Malatesta eszméihez kapcsolódott. Távlati céljaikban az államnélküli társadalom került előtérbe, elvetettek mindenféle hatalomgyakorlást, de ezzel nem csak a parlamenti kormányzást, a politikai pártokat vagy más egyéb demokratikus például személyi diktatúrát vetették el, hanem a proletariátus diktatúráját a proletariátus szervezett centralizált erővé, azaz párttá szerveződését is elvetették. A mozgalom fő szervezettségi ereje a szakszervezet, amely mint azt oly sokszor láttuk már a proletariátus pártja helyett egy burzsoá szerveződést takar. A fő harci fegyverük az általános sztrájk, amely önmagában pusztán gazdasági harcot jelent, és amely így valójában nem több mint erőfitogtatás. A libertáris mozgalom a CNT-FAI, az általános sztrájk eszméje azért válhatott ilyen jelentős erővé, mivel a XIX-XX. században a vidékről a nagy városok gyáraiba özönlő parasztság magával hozta a primitív "anarchista" csodavárás szokását és ideológiáját, ez az ideológiai hozzáállás megismerkedett a szindikalisták általános sztrájk programjával, és ezt a proletárok úgy fogták fel, mint valamiféle ítéletnapot, amikor a burzsoázia elmenekül a sztrájkoló munkások elől. De az általános sztrájk csak akkor válhat valódi erővé, ha szervezett fegyveres harc által a társadalom megdöntése a célja. Nos, ezt a CNT gyakorlata nem igazolja. A CNT 1916-17-ben az UGT-vel karöltve részt vett az általános sztrájkokban. 1919-ben csatlakozott a Kominternhez, de onnan hamar kilépett és ezután a Munka Nemzetközi Társulása nevű nemzetközi szerveződéshez csatlakozott. A forradalmi hullám 1920-ig komoly erővel fenyegetett, a proletárok fegyveres lázadásokat hajtottak végre az egész ország területén, és számos helyen munkástanácsokat szervezetek, amelyekben a CNT is részt vett. 1921-től a CNT taktikáját a terrortámadások megszervezése jellemzi, ebben az évben megölték Dato miniszterelnököt. Egy év alatt mintegy 30-40 befolyásos polgárt likvidáltak. Ekkor a támadások taktikáját támogatta többek között Durruti, Garcia Oliver, Ascao stb.. A rifek elleni vesztes háború után Rivera katonai fasiszta diktatúrája jött létre. Fő célja a proletármozgalom felszámolása volt. A forradalmi hullám leverése után a CNT elvesztette tömegbázisát, 1924-ben feloszlatta magát, és tagjai különböző csoportokban nyomulva illegalitásba vonultak. Három anarchista áramlat alakult ki: az ún. tiszta anarchisták, akik a társadalmi forradalmat tűzték zászlójukra, az anarchoszindikalistákra, akik főleg a diktatúra ellen akartak fellépni, pl. Pestana, Peiró (lényegileg ez volt a CNT vezetősége) és az ún. forradalmi szindikalistákra, akik egyre inkább közeledtek a bolsevikokhoz pl. Arlandis, Casaneilas. A forradalmi anarchizmust az ún. tiszta anarchisták egyes tagjai képviselték, akik számos forradalmi akciót hajtottak végre: társadalmi forradalom mellett agitáltak, kaszárnyákat támadtak meg, bankokat raboltak stb.. 1927-ben megalakult a FAI, amelynek fő célja az volt, hogy ideológiailag és politikailag átvegyék az irányítást a CNT-n belül. A csoport akciócsoportokat védelmi szervezeteket állított fel és mind több közvetlen akcióval támadta a tőkés társadalmat. Mindeközben a FAI vezetősége mindjobban alkalmazkodott a CNT reformista politikájához. A CNT a Rivera diktatúra után vált újra legálisan hatalmas erővé, jellemző momentum, hogy szervezetük legalizálásáért a Beltengerrel zajlott tárgyalások során még az alkotmányozó kortezt is elfogadták, tehát az általuk olyannyira támadott jobboldallal is lepaktáltak.

Az 1936-os események során egyre jobban nyilvánvalóvá válik a libertáris program, a CNT-FAI ellenforradalmisága. Januárban elutasították a baloldal választási egyezményét, de tagjainak megengedték a választásokon való részvételt. De ez az "elutasító" magatartás nem sokáig tartott. 1936 szeptemberében, amikor az általuk oly nagyon várt forradalom javában zajlott, beléptek a katalán kormányba, majd november 4-én a központi kormányba is. Tehát a két nagy szervezet, a CNT és a FAI elfogadta a burzsoá népfrontot, és ez a tény mindvégig jellemezte tevékenységüket. Természetesen az igazi anarchisták, a proletárok nem fogadtak el semmiféle népfrontot, és a burzsoá antifasiszta háborúja helyett a kommunizmus harci programját akarták megvalósítani. Ez többnyire fegyveres harcokban, burzsoá intézmények elpusztításában, fosztogatásokban, illetve a közösségi élet megszervezésében, a kommunák létrehozásában nyilvánult meg. A proletariátus mint önálló harci erő megjelenését a burzsoáziának meg kell támadnia, és ezek számos ütközetben nyilvánultak meg. A proletárok mindjobban felfegyverkeztek reguláris katonai egységeket fegyvereztek le, stratégiai pontokat foglaltak el, merényleteket hajtottak végre a népfront vezető ellen. A harcok az 1937. májusi barcelonai felkelésben csúcsosodtak ki.



1937. MÁJUSI FELKELÉS

1937. március 4. a központi kormány elrendelte a rendőri erők alá nem vett fegyveres munkáscsoportok lefegyverzését.

1937. április 17. a CNT-hez "tartozó" anarchista proletárok és a lefegyverzésükre érkezett carabinerók között összecsapásokra került sor a Puigcerda határállomásnál. A CNT tárgyalásokat kezdeményezett, majd visszavonult. A CNT-ből mind többen váltak ki, és mind több tőle független proletárcsoport jött létre.

1937. május 1. a haditermelés miatt munkanappá nyilvánították.

1937. május 2. az anarchisták kezében lévő barcelonai telefonközpont ügyeletese megszakította Azana köztársasági elnök és Companys a Generalitat kormányfőjének telefonbeszélgetését, nem ez volt az első ilyen eset, ugyanez megtörtént már Prietóval is.

1937. május 3. Salas, a köztársasági hadsereg tábornoka megtámadta a telefonközpontot, ahol állóháború jött létre. Barcelonában azonnal általános sztrájk alakult ki, és a proletárok fegyveres harcokat kezdeményeztek.

1937. május 4. a proletárok hazaindulási tervet kezdeményeztek az aragóniai frontról, a CNT aktivistái lebeszélték őket, természetesen így is több százan elindultak elvtársaik megsegítésére. A CNT a tűzszünet mellett agitált: "Harcostársaim az antifasiszta egység nevében, a proletáregység nevében, azok nevében, akik elestek a harcban, kérlek ne dőljetek be a provokációnak. Ne műveljétek e pillanatban a halottak kultuszát. A halottak, a halottakkal kapcsolatos indulatok, elesett testvéreitek halála miatti indulatok ne akadályozzanak meg benneteket a tűzszünet megvalósításában. Ne műveljétek a halottak kultuszát." (Garcia Oliver)

1937. május 5. F. Montseny megérkezik Valenciából és a Generalitatnak ad tanácsokat abban, hogy hogyan lehet lefegyverezni a proletárokat. Tanácsa: bűnbakkeresés. A bűnbak: Salas tábornok.

Mindeközben folytatódtak a harcok. A proletárok elfoglalták a Montjuich magaslatot és tüzérségét, de nem lőttek a szemben lévő Generalitat palotájára. Mivel ott CNT tagok tárgyaltak. A harc defenzívába szorult.

1937. május 6. a központi kormány 5000 fős csapatot küldött a helyszínre. A csapat útközben Tartosában és Tarragónában véres megtorlásokat végzett a proletárok között. A francóista hadsereg megállt a támadással, amíg Barcelonában rendeződött a helyzet.

1937. május 7. a túlerőben lévő köztársasági hadsereg leverte a proletárok defenzívába szorult felkelését. Az utolsó harcok a kikötői munkásnegyedben zajlottak.

És a terror folytatódott.

A csaknem egy hétig tartó harcokat, mint láttuk, nem a CNT-FAI kezdeményezte, hanem a harcoló proletariátus válaszolt a burzsoázia köztársaság terrorjára. A proletariátus egyik "vezető szerve" a még ekkor a CNT-n belül működő Durruti barátai nevű csoport volt. A felkelést a csoport az 1936. júliusi forradalmi napok egyenes folytatásaként tartotta számon. Forradalmi Tanácsot és Konföderális Védelmi Bizottságokat hoztak létre.

A harcok folyamán három proletárcsoport vezető erejéről tudunk.

1. Berneri csoportja osztályalapon maradva vette fel a harcot. Újságjuk a Guerra di Classe (Osztályháború). "Noske árnyéka rajzolódik ki. A monarchista- katolikus-tradicionalista fasizmus csak az egyike az ellenforradalom szektorainak. Ezt nem szabad elfelejteni. Ezt ki kell mondani." (Berneri) Camillo Bernerit 1937. májusában a GPU Togliatti utasítására meggyilkolta.

2. A már említett Durruti barátai (Amigos de Durruti)

Jaime Balius vezetésével alakult a májusi napok kompromisszumot nem ismerő csoportja. Balius maga köré tömörítette a Katalóniában igen radikális anarchista ifjúsági szövetségből a militánsokat, valamint a dezertőrök százait.

"Dolgozók, követeljétek velünk együtt: forradalmi vezetést. A bűnösök megbüntetését. Minden olyan fegyveres testület lefegyverzését, amely részt vett az elnyomásban. A gazdaság társadalmasítását. Azoknak a politikai pártoknak a feloszlatását, amelyek a munkásosztály ellen támadtak. Ne adjátok át az utcát! Forradalom mindenekelőtt!" (A csoport májusi röplapjából)

A nép barátja (El amigo del Pueblo) című, 8 számot megélt újságjukban megpróbálták levonni a vereség tanulságait: "A bűnösök fejének a porban kell gurulnia" írta a lap. Hibának minősítették, hogy nem létezett "forradalmi junta", egy "vezető szerv", amely egyértelmű osztályirányítást adott volna: "Elmélet nélkül a forradalmak nem tudnak előre haladni. Mi, "Durruti barátai", megfogalmaztuk gondolatainkat, amelyek a társadalmi felfordulások során természetes felülvizsgálatok tárgyává válhatnak, de amelyek két eltörölhetetlen lényegi pontban gyökereznek: egy program és puskák." (EL amigo del Pueblo 5. szám)

3. Bolsevik-Leninista Szövetség (Liga).

George Munis vezetésével alakult kicsiny szervezet, amely osztályharcos alapon szakított a trockizmussal. Ez még akkor is igaz, ha az irányzat a későbbiekben újra magán viseli a trockizmus bizonyos elemeit (pl. átmeneti program).

"Éljen a forradalmi offenzíva. Semmiféle kompromisszumot. Le kell fegyverezni a Köztársasági Nemzeti Gárdát (a volt csendőrséget) és a rohamgárda reakciósait. A döntő pillanatban vagyunk. Legközelebb már túl késő lesz. Általános sztrájkot minden vállalatnál, kivéve azokat, amelyekben haditermelés folyik, egészen a reakciós kormány megdöntéséig." (A csoport egy röplapjából)

De a burzsoázia baloldala is megmutatja a foga fehérjét: "A normalitáshoz való visszatérésre van szükség. Az antifasiszta háború e pillanataiban az ipari tétlenséghez való ragaszkodás azt jelentené, hogy kollaborálunk a közös ellenséggel, meggyengítjük önmagunkat. Ezért a CNT és az UGT elrendeli, hogy dolgozóinak bárminemű kivétel nélkül mindnyájan vegyék fel a munkát." (A CNT és az UGT közös nyilatkozatából) "Befejezni a harcot és elkerülni az értelmetlen vérontást, és megerősíteni a fronton harcoló társainkban a bizalmat és a lelkesedést, amelyek annyira szükségesek a harchoz, halálos ellenségünk, a fasizmus ellen." (A POUM VB. döntése)

A felkelés a magukat istenítő ál-anarchistákkal ellentétben nem a forradalmi hullám kezdetét, hanem a forradalmi hullámnak a leverését jelentette. A felkelés bár a proletariátus militánsai számára nem jelentett mást, mint harcot a tőke ellen, valójában már csak ennek a harcnak az egyik utolsó kétségbeesett kísérlete volt, amelyet a köztársaság élén a PCE-vel és a CNT-vel provokált ki a csak regionálisan megszervezett, tehát a valójában decentralizált proletariátusból. "A párt egészében véve (a PCE a szerk.) helytelenül orientálódik ebben a kérdésben. Útban Barcelonából Valenciába, kérdéseket tettem fel az elvtársaknak, akik kísértek. Véleményük nagyon egyszerű volt: az anarchisták elvesztették minden befolyásukat, Barcelonában nincs már egyetlen anarchista munkás sem, azt várjuk, hogy szervezzenek egy második puccsot, és akkor egyszer s mindenkorra végzünk velük." (Togliatti jelentéséből, amit a Kominternhez küldött 1937. augusztus 30-án). A megállapítás sajnos egyre igazabb lett, a terror szép lassan elérte célját, az osztályharc defenzívába szorult. A puccsot természetesen a szélsőbalos szervezetekre hárították a POUM-ra és a CNT-FAI-ra, így kiváltak a népfrontkormányból, ahova 1938 áprilisában visszaléptek. Ekkoriban írták alá az egységmegállapodást az UGT-vel. Ettől kezdve a két szervezet tevékenysége nem szól másról, mint antifasiszta és különböző burzsoáközi harcokról. Amely végül is elvezetett a köztársasági oldal totális vereségéhez. Amely vereség számunkra csak annyiban érdekes, hogy megállapítsuk, hogy kijelenthessük, hogy az egész antifasiszta harcnak egyetlen lényegi célja volt: a proletariátus anarchista-kommunista harcának, a forradalmi hullámnak a leverése. És ebben óriási szerepe volt a libertáris "anarchista" mozgalomnak, az anarchoszindikalista CNT-nek, amely hosszú illegalitás után 1976-ban alakult újjá, hogy továbbfolytassa öntömjénező és ellenforradalmi politikáját.



A KOMMUNÁK

A Spanyolországban lezajló forradalmi hullám egyik nagy eredménye, hogy a proletariátus hatalmas rombolóerején túl megmutatta elképesztően kreatív építő erejét is, vagyis megjelentek a kommunista életforma (persze számos ellentmondással) első csírái is. Bár tény, hogy a kommunamozgalom nagyvárosokban is bemutatkozott (természetesen majd ennek rövid bemutatására is kerítünk helyet), de igazán a mezőgazdasági területeken, vidéken bontakozott ki. A köztársasági, sztálinista propaganda előszeretettel hangoztatta, hogy ez a forradalmi mozgalom csak a realitás érzéküket elvesztett, hibbant anarchisták erőszakos befolyása révén jöhetett létre, és hogy a spanyol paraszt rohadtul nem értett ezzel egyet. Ezek persze egyértelmű rágalmak, és túl azon, hogy ez a rágalomhadjárat felszínre hozza a burzsoázia gátlástalan hazudozásait, végérvényesen bemutatja azt is, hogy a bolsevizmus az antifasizmus, és egyáltalán mindenféle reformizmus a proletariátus egyértelmű ellensége. De, hogy a rágalmakat is cáfoljuk, egy picit elmélyülünk a spanyol területen lezajlott agráranarchista mozgalom múltjába. Hogy a rágalmat már rögtön az elején megcáfoljuk, egy angol történészt Gerald Brenant, tehát a burzsoázia egyik ideológusát idézzük: "A falusi anarchizmus egyszerűen arra törekszik, hogy visszaállítsa azokat a primitív spanyol kommunákat, amelyeket a 16-17. századi Spanyolország sok részén fennálltak... Az utóbbi száz évben nem volt olyan parasztfelkelés Andalúziában, amikor a falvak nem alkottak volna kommunákat, nem osztották volna fel a földet, nem szüntették volna meg a pénzt és nem nyilvánították volna magukat függetlennek-szabadnak az "idegen" földesurak és rendőrség beavatkozása alól." Ez az anarchista kommuna mozgalom egész Spanyolországban (és persze még a világ számos helyén létrejött pl. Oroszország 1917-23, Mexikó 1910-17. stb.) igen élénken élt, de a központja egészen 1936. júliusáig Andalúzia volt, éppen ezért a legtöbb példánkat ennek a vidéknek a történetéből fogjuk venni. Andalúzia Spanyolország déli részén fekszik, földrajzilag a Guadalquivir síksága tartozik ide és a síkot körülölelő hegyek. Ezen a területen többnyire koncentrált helyiségek pueblók voltak, a földbirtokosok a városokban éltek, így a vidék lakossága a földnélküli bracerókból és napszámosokból állt. Hatalmas nagybirtokok latifundiumok voltak itt, de elszórva léteztek hosszú bérletű vagy apró magángazdaságok is. Andalúziában már a középkortól kezdve az ipari elsorvadás folyamata zajlott. Maradt tehát a szeszélyes hozamú mezőgazdaság. Így hát a bracerók is akkor dolgoztak, ha akadt munka, ha nem volt, akkor éheztek vannak helyek ahol máig se igazán változtak az állapotok. Ennek megfelelően a terület, szinte amióta a tulajdon megjelent, permanens lázadás helyszínévé vált. A történészek (és mi sajnos csak rájuk tudunk hagyatkozni) az első említésre méltó esetnek az 1476-os fuenteovejunai lázadást tartják. Ez egy falusi lázadás volt, amelyet a földesúr mértéktelen kizsákmányolása váltott ki, a felkelésbe bekapcsolódtak Cordoba városi munkásai is. A XVII. században inkább városi andalúz szeparatizmussal befogott éhséglázadások zajlottak le. Ettől az időszaktól jelenik meg egy legendás harci forma, a társadalmi banditizmus:

"Diego Corrientes, andalúz bandita

Szegények támasza, gazdagok ostora"

A napóleoni háborúk idején az eddig a parasztok tudatában felemás helyet betöltő katolikus egyház tovább növelte "népiességét". Számos falusi kispap állt a gerilla csapatok élére. A vallás és a kommunizmus sajnálatos összeegyeztetéséről alkotott képzeteket ez is elősegítette. Még manapság is vannak olyan idős emberek, akik ekképp vélekednek: "Ott kommunizmus van, kérem. Összeteszik, amijük van, és ki-ki annyit vesz ki a közösből, amennyire szüksége van a megélhetéshez." Természetesen ez a vallási jelenség hatékony levezető szerepet játszott abban, hogy ezek a forradalmi mozgalmak sokkal világibb, tehát tudatosabb formában jelenjenek meg. (Ennek a jelenségnek a leírására található egy zseniális könyv, Mario Vargas LIosa: Háború a világ végén). A múlt század közepén leírnak olyan parasztbandákat, olyan falvakat, amelyek egész falvakban vették át a hatalmat. 1861-ben zajlott le a lojai és iznajari felkelés, amely már egész kiterjedt területen zajlott le. 1868-73. között az I. Internacionálé bakunyinista szekciója kezdte kiterjeszteni mozgalmát, megindult a falvak függetlenségének követeléséért való lázadások sorozata, számos esetben pl. Benamejíben is nemegyszer tartották ostrom alatt az uralkodó osztály képviselőit. Az 1870-es évektől kezdve a tudatos politikai mozgalmak rohamos fejlődésnek indultak. Számos város és falu vált az anarchizmus fészkévé. A 70-es évek végén a mozgalom enyhült, bár Cadízban erőteljes maradt, majd a 80-as években kapott új erőre. A parasztok között általános sztrájk ekkor lépett fel hatékony fegyverként. Jerezben, ahol az anarchista mozgalom szinte állandóan teljében volt, 1892 januárjában egy parasztmenetet vert szét a hatóság. Az 1900-as évek elején az általános sztrájk zászlója alatt harcoltak szinte egyedülálló következetességgel a társadalmi forradalomért. 1905-ben az oroszországi forradalmi hullám hírére az eddigi legnagyobb anarchista felkelés zajlott le Andalúziában. Az általunk tárgyalt időpontig (1931.) persze még számos "agrár"-anarchista felkelés zajlott le, számos kommunalista kísérletet fojtottak vérbe, de most térjünk ki inkább ezeknek a mozgalmaknak egy-két jellegzetességére. Ezen a mozgalmak fő programja a "gondolat- és cselekvésszabadságban hívő kommunista". Gazdasági programja a közös tulajdont hirdette, a valóságban eleinte a földosztást, és csak később a közös földtulajdont. Támadták a tekintélyelvet, minden külső erőt: királyokat, arisztokratákat, rendőröket, adószedőket, stb. Ez az önkormányzatra való törekvés abszolút nem volt álmodozó, hisz valójában ez a közigazgatási forma szinte a pueblók alapjai voltak. Programjukat leginkább a klasszikus anarchizmus, a bakunyinizmus tudta befolyásolni, és abból is a leglényegesebb pontot vették át: mindennemű kizsákmányoló erő elpusztítását. Ezt az igen szimpatikus hajlamukat legjobban a templomok felgyújtásában élték ki: "Malaga a haladó eszmék városa. 1931. május 12-én és 13-án negyvenhárom templomot és rendházat gyújtottak fel"írja egy 1935-ös spanyol útikönyv. A történészek a "falusi" anarchizmust 3 fő részre bontják: a falusi agrárproletariátus tömegeire, amelyek időszakosan aktívak: a helyi vagy általánosabb értelemben vett tudatosabb elemekre, a "lelkiismeretes munkásokra", akik állandóan aktívak maradtak, és a nemzeti vezetőkre. Ezt a legutóbbit mi már nem tartjuk anarchistáknak, inkább ezek közül kerültek ki a befogó erők képviselői. A mozgalom elutasított bármiféle szigorúbb fegyelmű szervezetet, nem vett részt a politikai közéletben. Sajtója többnyire a röplapjai voltak. Ideológiájukat röplapjaikon kívül a "lelkiismeretes munkások", mint vándoragitátorok terjesztették. Ezek az agitátorok szenvedélyesen képezték magukat, és a vita volt az életelemük, illetve számos pamfletet írtak. José Sanchez Rosa rövid prózai munkákat és szónoklatokat készített a szerzetesek által készített régi iskoladrámák mintájára (persze a tartalom nem valami vallásos szarság volt). Ezeket aztán a munkásszállásokon és a tanyákon elő is adták. A tudatos elemek természetesen nem, mint individuumok léptek fel, többnyire csoportokat szerveztek, amelyek biztosították a vezetést és a folyamatosságot. A "falu népe" ezekre a szervezetekre abszolút bizalommal tekintett, és egy adott lázadásban vezető szerepet kaptak. Az idő során ez a spontán szervezeti forma nem vált nagyobb méretekben centralizálttá, előbukkant az effajta "agrár"-anarchizmus legnagyobb gyengesége a helyi jelleg, a széttagoltság, ennek következtében az anarcho-szindikalizmus, amely komoly szervezési erővel bírta ráhúzta saját befogó politikai dogmáját ezekre a szerveződésekre. Amelyiket nem tudták így lefegyverezni, azt egész egyszerűen fegyveresen felszámolták. Persze addig számos felkelés zajlott le, a történészek adatai szerint egy adott falu körülbelül tíz évenként lázadt fel. És ezek a lázadások baromi jó légkört biztosítottak: "Mi, akik átéltük azokat az eseményeket, nem felejtjük 1918-1919-et. A földeken, a viskókban, az udvarokon, bárhol találkoztak is a parasztok, bármely célból, egyetlen témát tárgyaltak komolyan és lázasan: a társadalmi kérdést. Ha a munkások megpihentek, ha cigarettaszünetet tartottak, este vacsoránál, a jelenlevők legműveltebbike röpiratokat olvasott fel meg újsághíreket; mindenki feszülten hallgatta. Majd egymást követték a hozzászólások, a hallottak kiértékelése, és utána se vége, se hossza viták, beszélgetések. Az emberek nem értettek meg mindent. Bizonyos szavakat addig soha életükben nem is hallottak. Egyikük-másikuk gyermeteg módon értelmezte a dolgokat, mások kárörvendően, rosszakaratúan, mindenki személyiségének megfelelően. De lényegében egyetértettek. Hogyan másképp? Hiszen amit hallottak, nem volt egyéb, mint a színtiszta igazság, amit egész életükben éreztek, még ha kifejezni sohasem tudtak is. Mindenki mindig csak olvasott. Az emberek kíváncsiságának nem volt határa. Még a lovasok is olvastak a nyeregben, kantárt-gyeplőt eleresztve. Az elemózsia mellé mindig valami olvasnivalót csomagoltak... Megközelítőleg 70-80 százalékuk írástudatlan volt, ez azonban nem számított leküzdhetetlen akadálynak. A lelkes analfabéta odaadta újságját valamelyik társának, felolvastatta vele, amit tudni akart. Megjelölte azt a cikket, amelyik a legjobban tetszett neki, azt azután megint felolvastatta magának, egy idő múltán kívülről fújta. És akár egy év múlva is elmondta szóról szóra annak, aki nem olvasta még a szóban forgó dolgot. Egyetlen szóval jellemezhetem csak ezt az állapotot: delírium... Néhány héten belül a hívek eredeti magva 10-12 főről 200 főre nőtt; pár hónap alatt gyakorlatilag a dolgozók egész tömegét magával ragadta a hittérítő tevékenység láza; szinte eszeveszetten hirdették a lángoló eszmét. Voltak persze néhányan, akik félrehúzódtak, talán békésebb természetűek vagy félénkek lévén. Ezeket azután a "meggyőződésesek" magukkal vitték a hegyoldalba, s miközben szántottak vagy később házaikban, a kocsmában, az utcán mindenütt érvekkel, átkokkal, szitkokkal, gúnnyal ostromolták, bombázták, amíg be nem adták a derekukat. Lehetetlen volt itt az ellenállás. Mihelyt a faluban gyökeret vert a "meggyőződés", az agitációnak semmi sem állhatta útját... Agitátorrá vedlett mindenki. Így terjedt a tűz, így érte el villámsebesen az összes gyúlékony falut. A propagandistáknak nagyon könnyű dolguk volt. Elég volt felolvasniuk az adott cikket a "Tierre y Libertad"-ból, az "El Productor"-ból; és a hallgatóság máris fellelkesült az új hit hallatán." (Diaz del Moral, spanyol anarchista szimpatizáns történész.)

Ezeknek a lázadásoknak a legfőbb jellemzőjük az volt, hogy nem fogalmaztak meg követeléseket, senki se próbált tárgyalni. Időnként még a hatóságok próbálták befolyásolni a lázadókat, hogy legalább magasabb béreket követeljenek, ha ezt a lázadók elfogadták, akkor a lázadásukat le is verték. Ezeknek a lázadásoknak csak egy célja volt: a társadalmi forradalom, és mivel az nem jött el, így egész egyszerűen letették a fegyvert, és mindenki visszatért a munkájához, és várt. Az "anarchista" vezetők ebben az esetben óriási hibákat követtek el, többnyire úgy akarták feléleszteni a sztrájkot, hogy mérsékelt célokat fogalmaztak meg. Ahelyett, hogy a mozgalom kiterjesztésére és organikus centralizációjára szólítottak volna fel. Így hát mozgalmukat, amely területileg kötött volt, ideológiailag pedig messianisztikus (forradalomra váró), könnyedén leverte az uralkodó rend. Talán első és eddig utolsó olyan próbálkozás, amely a maga ellentmondásaival együtt a mozgalom kiszélesítésére törekedett az a 1931-39-es forradalmi hullámban zajlott le. Éppen ezért (és mert persze ez írásunk témája is) most ezt vesszük jobban szemügyre.

Az 1936-ban felerősödő forradalmi hullám következtében a proletárok kezdeményező tevékenysége is hihetetlen mértékben megnőtt. Ez leginkább és számunkra talán a legtöbb tapasztalatot nyújtóan kommunista anarchista élet megszervezésére tett nem kis ellentmondásokkal teli kísérletekben látszódtak meg. 1936. július 19. után a proletárok megdöbbentő gyorsasággal és erővel zavarták el a burzsoázia tagjait és sajátították ki a földeket és a gyárakat. A köztársaság, a CNT stb. tehetetlennek bizonyultak a forradalmi erővel szemben, és áldásukat adták a kollektivizálásra. De kihangsúlyozták, hogy csak a fasiszta puccsban résztvevők (fasiszták) tulajdonát vehetik el, ez persze ekkor már naiv álomnak bizonyult. A láncaitól megszabadult proletariátus nem nézte, hogy az adott kollektivizált tulajdon köztársasági burzsuj vagy francóista burzsuj kezében volt. A proletariátus a tőke teljes egésze ellen fogott fegyvert. És bár a PCE propaganda pl. a földosztást tolta előtérbe, a proletároknak eszükbe nem jutott a földek magáncélú felhasználása. A létrejött mezőgazdasági kollektívák vezetésében kétféle funkció különült el: a gazdasági és a területi irányítás. Minden faluban az általános gyűlésen vezető bizottságokat választottak, a gazdaság irányítással kapcsolatos feladatok ellátására. A bizottság tagjai a titkár kivételével tovább folytatták a termelő tevékenységet. A termelés minden 18 és 60 év közötti egészséges férfi számára kötelező volt. A termelők tizenegynéhány fős csoportokba oszlottak. Minden csoport egy-egy megbízott vezetése alatt művelte a rá kiosztott földet vagy végzett egyéb hasznos feladatokat. A vezetőbizottság minden este fogadta a csoportok megbízottait. A helyi ügyek intézése végett időnként általános gyűléseket rendeztek. Minden a közös alapba került, kivéve a személyes jellegű dolgokat, pl. ruha. A termékek elosztására a legelterjedtebb módszer, hogy a fizetést a szükségletek szerint alakították, amely egy különleges jellel ellátott peseta volt. Ezt a bont csak fogyasztási cikkekre lehetett becserélni a többnyire a templomokban berendezett kommunális üzletekben. Minden egyes fel nem használt megtakarítást az egyén javára szolgáló hitelszámlán helyeztek el. E számláról meghatározott összegű zsebpénzt lehetett felvenni.

A kommunák kantonális föderációkba tömörültek, ezek pedig regionális szövetségeket hoztak létre. Az ország számos területén alakultak kommunák – a megművelhető terület 17-47%-án, de a legerőteljesebben Aragóniában. Az iparban is megjelent a kollektivizálás jelensége (főleg Katalóniában), de ez egyrészt jóval kisebb méretű volt, másrészt bár az állam sokáig képtelen volt úrrá lenni a kialakult helyzeten, a proletariátus nem ért el olyan mélyreható eredményeket a közösségi élet megszervezésében mint azt tette a mezőgazdaság területén. Nem igazán nyúltak a magántulajdonhoz, nem próbálkoztak a bérrendszer felszámolásával és komoly beleszólást engedélyeztek a katalán kormánynak.

Végülis mint maga a forradalmi hullám ez a kollektivizálási folyamat is megbukott. Ennek számos oka volt, de a legfőbb az, hogy a proletariátus nem tudta teljes következetességgel felszámolni a tulajdont, a csereértéket, és bár mint azt eddig is kifejtettük erre kísérletet tett de ezek számos komoly ellentmondást hordoztak magukban. Ez meglátszott például abban, hogy a tulajdon szentségében megmaradva a külkereskedelem, a bankszektor az állam kezében maradt, és egyáltalán nem lett megtámadva. Persze figyelembe kell venni azt is, hogy nem alakult ki világszerte a forradalmi hullám. Így a proletárok a pillanatnyi fosztogatásokból tudták csak szervezni életüket, ami ezáltal kétségessé tehette a hosszú távú kollektív életre való berendezkedést. Másrészt egy nagyon fontos kérdésben abszolút tévutat jártak be. Az igaz, hogy kísérletet tettek a közösségi földhasználatra és a pénz megszüntetésére, amelyet bónokkal helyettesítettek. Ezek a bónok bár nem feltétlenül a munkateljesítményhez kapcsolódtak és amelyet csak szükségleti cikkek kiváltására lehetett alkalmazni de mégis felhalmozódhattak. Így az alapműködés csereérték jellege megmaradt. És bár azt hitték, hogy megszüntették a pénzt ez az által mégis jelen volt, hogy hagytak a tulajdonszerzésnek kiskaput. "A pénzkristály szükséges terméke a cserefolyamatnak, amelyben különböző fajta munkatermékeket egymással ténylegesen egyenlővé tesznek és ezzel ténylegesen áruvá változnak. A csere kibővülésének és elmélyülésének történelmi folyamata kifejleszti a használati értéknek és az értéknek az árutermészetben szunnyadó ellentétét. Az a szükséglet, hogy ezt az ellentétet az érintkezés számára külsőleg kifejezésre juttassák, az áruérték önálló formájának létrehozását sürgeti, és nem nyugszik, míg ezt végérvényesen el nem éri olymódon, hogy az árut kettőssé teszi, áruvá és pénzzé. Amilyen mértékben tehát a munkatermékek árukká változnak át, az áru átváltozik pénzzé. Ehhez a részhez írt lábjegyzetben ez áll: Eszerint kell megítélni a kispolgári szocializmus furfangosságát, amely az árutermelést örökkévalóvá akarja tenni és ugyanakkor meg akarja szüntetni "a pénz és áru ellentétét", tehát magát a pénzt, hiszen ez csak ebben az ellentétben van meg. Ugyanígy lehetne a pápát megszüntetni és a katolicizmust fenntartani." (Karl Marx: A tőke I. kötet). Ezt a kispolgári tendenciát karolta fel az ellenforradalom, amely javaslatot tett a kollektívák finanszírozására egy szövetségi bank felállítására. Hogy ez a szövetségi bank nem jött létre az csak azt mutatja, hogy a CNT még ehhez a reformista ötlethez képest is konzervatív volt, és inkább a köztársaság seggét nyalta. De annyit elért, hogy a proletariátus harcát, mint a legradikálisabbnak mutatkozó burzsoá szervezett erők egyike sikeresen lefegyverezte. Így a proletariátus ahelyett, hogy tényleges kommunista cselekvéssel a tulajdon társadalmát számolta volna, bedőlt a szindikalista ármánykodásoknak. És ahogy már az ilyenkor lenni szokott, a tudatilag legyengített, befolyásolt proletariátus harcát végül is fegyveresen számolták fel (mint ahogy azt eseménytárunkban leírtuk). De ennek a félelmetes erejű proletármozgalomnak az erejét jelzi az is, hogy a propaganda-hadjárat, 1937. májusa, a kommunák fegyveres szétverése köztük az Aragónia Tanács szétverése után, azután, hogy számos aragóniai kommunát szó szerint kiéheztettek, még mindig nem kevés településen a proletárok újra kezdték szervezni a kommunista harcot és megsemmisítették a tulajdonosi okmányokat...