BARIKÁD FÜZETEK 5.



CHUMBAWAMBA

Angol lázadó dalok 1381-1914

(English Rebel Songs 1381-1914)

Dalszövegek és háttér

 

 

Bertolt Brecht:

Ballada a vízikerékről

 

Ennek a földnek nagyjairól

Jelenti a hősi ének:

Felszállnak, mint a csillagok,

S mint csillagok, le is tűnnek.

Az embert ez nem vigasztalja meg.

Sajna: nekünk, akik etetjük őket,

A csillagok útja nem lényeges,

Hanem: ki viseli a költségeket?

         A kerék, persze, egyre csak forog,

         Merül lapátja föl s le.

         A víznek ez azonban annyi csak, hogy

         Robotol a kerék egyre, egyre.

 

Ó, volt nekünk urunk már sok,

Volt tigrisünk, sakálunk,

Volt disznónk, és voltak sasok,

De mindet mi tápláltuk.

Jók voltak? Rosszak? Oly mindegy.

A csizma – csizma marad. De

Belénk rúg csak. Megértitek:

Nem másik úr a vágyunk, hanem egy se.

         A kerék, persze, egyre csak forog,

         Merül lapátja föl s le.

         A víznek ez azonban annyi csak, hogy

         Robotol a kerék egyre, egyre.

 

Egymás fejét leütik,

Zsákmányra fenekednek.

Rongynak nevezik a többit,

S magukat jó embernek.

Gyűlölik egymást, egymásba harapnak,

S békülésről köztük szó sem lehet.

De nézd csak, egyszerre hogy összefognak,

Ha nem akarjuk etetni őket.

         A kerék, persze, egyre csak forog,

         Merül lapátja föl s le.

         A víznek ez azonban annyi csak, hogy

         Robotol a kerék egyre, egyre.

 

A történelem unalmas. A történelemkönyvekben csak az akadémikusok által összegyűjtött féligazságok milliárdjai olvashatóak. Az iskolában csupán királyokról, hercegekről, grófokról, törvényekről, háborúkról és csatákról tanítanak, amit a diákok egy hét alatt elfelejtenek. Az igazi történelem – az egyszerű emberek sorsa, küzdelmeik és győzelmeik, nem pedig a dicsőséges nagyurak egekig magasztalt élettörténetei – a múlt ködébe vész a lovagok és a főnemesség magasztos cselekedetei mögött. Pedig a történelem nem más, mint az osztályharcok története – szögezte le Marx.

Anglia valódi történelme tele van lázadásokkal, forradalmakkal, zendülésekkel, felkelésekkel. Az állandó osztályharc történelme, az osztályharcé, amelyet a mindenkori kizsákmányoltak vívnak az állam, a papság, a földesurak, a gyárosok: általában véve a tulajdonosok osztálya ellen. És nem kevésbé annak az osztályharcnak a története, amelyet a pénz- és hataloméhes elnyomó osztályok, a kizsákmányolás társadalmának fenntartói vívnak ellenünk. Ellentétben az iskolában tanított történelemmel, az osztályharc történelméből van mit tanulnunk. És ez sokkal érdekesebb is.

Anglia teljes történelme során a parasztok és a munkások mindenhol és mindig – harc, sztrájk, menetelés közben – lázadó dalokat és balladákat énekelnek. Ezek a dalok azért íródtak, hogy messzire eljuthasson az események híre, és hogy másokat is hasonló tettekre ösztönözzenek. Azért, hogy a történelem egy szeletének emlékei átöröklődjenek az egyik generációról a másikra. És persze azért is, hogy a harcban résztvevők önmagukat ily módon bátorítsák. A harc népzenéje ez, amit a kizsákmányoltak írtak a kizsákmányoltak számára.

 

The Cutty Wren (A kis ökörszem)

 

Ó, merre visz utatok

Kérdezte Kétmérföldes Mill

Ó, tőlünk meg nem tudod

Felelte Percy, a Rövid

Megyünk, az erdő hív

Vörösorrú John így szólt

 

Ó, mit terveztek ott

Kérdezte Kétmérföldes Mill

Ó, tőlünk meg nem tudod

Felelte Percy, a Rövid,

Gyerünk, az Ökörszemet ölik

Vörösorrú John így szólt

 

És felosztani majd hogy fogod

Kérdezte Kétmérföldes Mill

Ó, tőlünk meg nem tudod

Felelte Percy, a Rövid

Majd késsel és villával

Vörösorrú John így szólt

 

És a combja kié lesz

Kérdezte Kétmérföldes Mill

Ó, tőlünk meg nem tudod

Felelte Percy, a Rövid

A szegényeknek adjuk mind

Vörösorrú John így szólt

 

Ez a dal az 1381-es parasztfelkelés idején íródott. Az ökörszem – ami a király jelképe volt – elfogásának és a szegények közötti szimbolikus felosztásának történetét meséli el. Egy ősi szokás szerint a közrendűek minden évben egy napra felszabadultak a királyság hatalma alól; ezen a napon esett meg az ökörszemvadászat. Az emberek azonban nyilvánvalóan többet akartak a napi nyomorból és az éhezésből való jelképes felszabadulásnál.

A parasztok helyzete Anglia földjén – akárcsak Európában mindenütt – eléggé nyomasztó volt. Az 1348-as nagy pestisjárvány hatásaként az országban alig maradt munkaerő. Hiszen a pestis is elsősorban a szegényeket vitte el, bár a kortársak számára éppen a Halál előtti egyenlőség szimbóluma lett. És alighogy elvonult a Fekete Halál, III. Edward király (ez nem a fakólovas, de szintén nagy geci) kiadta rendeletét, amely kötelezte a föld nélküli, vagyontalan személyeket (12 és 60 év között), hogy a járvány előtti alacsony bérekért munkába álljanak. (Hiszen a munkaerőhiány amúgy felvitte volna a béreket.) Az ellenszegülőkre előbb deres, majd börtön és akasztófa várt. Megemelték ugyanakkor a földbérlő parasztok által fizetendő járadékot és a robot mennyiségét. Az utakon éjszakánként sötét alakok ólálkodtak: a titkos parasztszövetségek tagjai siettek éjféli gyűléseikre, ahol eretnek prédikátoraik, a lollardok az emberek egyenlősége mellett, az urak ellen szónokoltak. És felzúgott a dal, amelynek számtalan változatát énekelték Európa-szerte a parasztok, és amely mindenütt vészharang volt a vérszopó földbirtokosok, papok és állami tisztviselők fülében:

 

Mikor Éva szőtt, és Ádám kévét hordott,

Ki látott még akkor lovagot és lordot?”

 

A városokban a céhlegények bandái terrorizálták a tisztes gazdag polgárokat. A társadalom kazánja robbanásig feszült. És ekkor az uralkodó osztály úgy döntött, hogy engedmények helyett inkább még csavarnak a présen: a canterbury érsek börtönbe vetette John Ballt, a lollardok fő prédikátorát. A nemesek a parlamenttől kértek védelmet a fegyveres parasztcsapatok garázdálkodásai ellen. És a kormányzat 1377-ben bevezette a Poll Tax-et, egy új adófajtát. Ez bizonyult az utolsó cseppnek a pohárban. Dél-Angliában a parasztok 1381-ben fellázadtak: leölték az adószedőket, a földesurakat, a papokat. Megtámadták a kolostorokat, ahol a telekkönyvi és egyéb okmányokat őrizték, és elégették az irattárakat. Kent és Essex tartományok lényegében a parasztok kezére kerültek, akik kiszabadították John Ballt. Másik vezetőjük egy Wat Tyler nevű ács lett, akinek voltak bizonyos katonai ismeretei. A parasztok Londonba vonultak, amelyet a városi szegénység megnyitott előttük. II. Richárd király a Towerbe menekült, a canterbury érseket a lázadók agyonverték.

Ekkor azonban szembetűnővé vált az a különbség, amely elválasztja a XIV. századi parasztok felkelését a modern proletariátus osztályharcától: a parasztoknak nem volt, nem is lehetett önálló, osztályalapon álló társadalmi programjuk. Az általuk összeállított Mile End-i petíció, amelyet átadtak a királynak – akit, annak ellenére, hogy lényegében foglyuk volt, nem bántottak, sőt, tisztelettel tekintettek rá –, követelései, bár igen radikálisak, de mégsem szakítanak alapjában a fennálló viszonyokkal. Követelték a jobbágyrendszer megszüntetését, a robot eltörlését: ezek nagy csapást jelentettek volna a feudalizmus rendszerére, de éppen Anglia példája mutatta meg az elkövetkező századokban, hogy a fejlődés igenis éppen ebben az irányba mutat: ez azonban már a kapitalizmus fejlődése. A földjáradékot egységesíteni akarták, és követelték a szabad kereskedés jogát: tipikus polgári követelések voltak ezek, amelyek éppenhogy megerősítették azt a magántulajdont, amelynek a parasztok nyomorúságukat köszönhették. Ezekkel az ígéretekkel az urak taktikája, amely a parasztok megosztására irányult, első sikerét aratta; és lényegében legyőzték a mozgalmat. A módosabb gazdák, bérlők hazaindultak, és csak a legszegényebb rétegek maradtak London előtt Wat Tyler vezetésével. Ők földosztást és a bérmunka-törvények eltörlését követelték. Eközben az urak felfegyverkeztek, és a király egy tárgyaláson megölette Wat Tylert, a parasztok szeme láttára. A teljesen megzavarodott parasztokat pedig az amnesztia és az adómentesség ígéreteivel távozásra bírta, menlevelet adatva minden faluközösségnek. A parlament persze napokon belül „felmentette” a királyt ígéretei alól, és előre amnesztiát ígért azoknak a nemeseknek, akik ítélet nélkül ölnek meg parasztokat.

A tomboló reakció ellenére azonban mégis visszavonatatlan volt már a változás. Az elkövetkező években a nemesek egyre kevésbé merték a robotszolgáltatásokat kihasználni, és a parasztok személyi függése lassan megszűnt. Hiába fogott össze az uralkodó osztály a kizsákmányoltak ellen: a történelmi változás kereke nem visszafordítható. Ez az, amit a mai burzsujok soha sem fognak megérteni, pedig lassanként felettük is eljár az idő…

A Poll Tax hatszáz évvel későbbi újbóli bevezetése Nagy-Britanniában ékes bizonyítéka az évszázadokon áthúzódó ellenállásnak, és a hatalom őszinte gyűlöletének. Az angliai polltax-lázadások megmutatták – minden korlátozottságuk és gyengeségük ellenére –, hogy a burzsoázia nem mindenható, és nem tud mindent betakarni a demokratikus világrend mocskos álcájával. A tőke terrorista diktatúrájával szemben fellépő proletárerőszak egy időre visszaverte az angol kormány kísérleteit.

 

Ha megszúrtok minket, nem vérzünk? Ha csiklandoztok, nem nevetünk? Ha megmérgeztek minket, nem halunk meg? És ha rosszul bántok velünk, ne vegyünk érte

elégtételt?”

(Shakespeare: A velencei kalmár, 1594)

 

The Diggers Song (A Diggerek dala)

 

Mind, ti nemes Diggerek, talpra hát,

Talpra hát!

Nemes Diggerek, talpra hát!

Bevetni a parlagot

Mit a bűnös úr otthagyott

Serényen fussatok

Nagy hírre jussatok

Talpra hát, talpra hát!

 

Házainkat felégették, talpra hát,

Talpra hát!

Házainkat felégették, talpra hát!

Házainkat felégették

Oly sokunknak vérét vették

De az úrnak majd veszni kell még

És a szegényé lesz a tisztesség

Talpra hát mind, Diggerek!

 

Ásóval, ekével, talpra hát,

Talpra hát!

Ásóval, ekével talpra hát!

Szabadságtok ellenei:

A régi urak seregei

Leölnek, ha megtehetik

És jogaitokat elvehetik

Talpra hát mind, Diggerek!

 

Körben az urak, talpra hát

Talpra hát!

Körben az urak, talpra hát!

Körben az urak

Szemmel tartanak

Nem sokat akarnak:

A földünkbe marnak

Talpra hát, talpra hát!

 

Törvényük a korbács, talpra hát

Talpra hát!

Törvényük a korbács, talpra hát!

Törvényük a korbács

Toborozni próbál

De csapatuk kevés már

Hogy törvényük megóvná

Talpra hát mind, Diggerek!

 

Ezt a dalt Gerrard Winstanley, a Diggerek vezetője írta 1649-ben. A Diggerek, akik nem tudták és nem is akarták kifizetni a gazdag földesuraknak az irdatlanul magas földbérleteket, elfoglalták a parlagon hagyott földeket, és elkezdték kialakítani saját közösségüket. A papok és a földesurak parancsára időről időre megtámadta őket a helyi katonaság. Kitépték a növekedő gabonát, és a földbe taposták. A rendíthetetlenül pacifista Diggerek újra és újra hagyták, hogy megverjék őket, nem fejtettek ki semmiféle ellenállást. Egyik helyről a másikra vándoroltak, másokat is példájuk követésére ösztönözve. Két éven keresztül küzdöttek, a föld közös tulajdonáról és a munkamegosztásról szóló tanaikat terjesztve. Kommunisztikus rajongásukban igen messzire mentek: felismerték a magántulajdon ellenséges voltát, azt, hogy a munka csak akkor lehet emberhez méltó, ha értelme maga az ember, és nem néhány szutyok burzsuj gazdagodása. Megmutatták, hogy az ember képes megszervezni életét tulajdonosok, hivatalnokok és földesurak nélkül. Háromszáz évvel később ugyanez így fogalmazódott meg:

 

A miniszterek a népnek hirdetik egyre,

mily nehéz kormányozni. Miniszterek nélkül

nem fölfelé nőne a kalász, hanem le a földbe.

A bányából egy darabka szén

se jönne, ha nem oly bölcs a kancellár. A propagandaminiszter

nélkül nem esne teherbe asszony. Hadügyminiszter

nélkül nem lenne háború. Sőt, hogy a nap felkél-e

a Führer jóváhagyása nélkül,

fölöttébb kétséges; és ha

fel is kél – rossz helyen.

 

Éppily nehéz, mint mondják, a gyárak

vezetése is. Tulajdonos nélkül, mondják,

összedőlnének a falak, és elrozsdásodnának a gépek.

S még ha valahol gyártanának is ekét,

sose jutna el a földekre a ravasz

szavak nélkül, miket a vállalkozó ír a parasztoknak.

Másként ki mondaná meg nekik, hogy ekék is léteznek? És

mi lenne a birtokkal földbirtokos nélkül? Bizonnyal

ott aratnák a rozst, hol burgonyát ültettek.

 

Ha könnyű lenne a kormányzás,

nem lenne szükség oly ragyogó szellemre, mint a Führer.

Ha a munkás tudná, hogy kell a gépet etetni, s a paraszt

meg tudná különböztetni a szántóföldet a gyúródeszkától,

akkor nem lenne szükség sem gyárosra, sem földbirtokosra.

Csak mert mind olyan buták,

szükség van egyesekre, kik bölcsek.

 

Vagy tán az az igazság,

hogy a kormányzás azért nehéz,

mert meg kell tanulni a kizsákmányolást s a csalást?”

(Bertolt Brecht: Mily nehéz kormányozni)

 

A Diggerek története fontos tanulságot tartogat számunkra. Az a mód, ahogy megszervezték az életüket a földesurak nélkül, a közös és egyenlő munkán alapult. Ez olyan mértékben tagadta a kapitalizmus éppen kialakulóban lévő értékrendjét, és annyira veszélyes „rossz példát” jelenthetett, hogy a hatalom – amely éppen a világ első burzsoá politika hatalma volt ekkor – véres brutalitással irtotta ki a fegyvertelen Digger közösségeket. Éppen az, hogy elfogadták az állami erőszakot és pusztítást anélkül, hogy harcoltak volna ellene, nagyon nagy mértékben hozzájárult a Digger közösségek gyors elpusztításához. A forradalmakat mindig erőszakkal vívják, és az uralkodó osztályok soha sem mondtak le még önként hatalmukról. Az erőszakmentességet az állam mindig csak a kizsákmányoltakra nézve érzi kötelezőnek. Mindenki, aki békés átmenetet, erőszakmentességet stb. hirdet, a kapitalizmus pojácája!

A St. George’s Hill, a leghíresebb Digger település helye, ma az egyik legdrágább lakókörzet, és főleg jómódú brókerek élnek ott…

 

Bátorság, szabadság barátai és védelmezői! Nagyszerű időket élünk. Nem dolgoztatok hiába. Reszkessetek, világ elnyomói! Figyelmeztetünk benneteket,

rabszolgatartó kormányok és szolgaság támogatói! Adjátok vissza az emberiségnek az őt megillető jogokat, bűnhődjetek meg, ti bűnösök, mielőtt elsöprünk titeket a

föld színéről.”

(Richard Price, 1789)

 

The Colliers’ March (A szénbányászok felvonulása)

 

A nyár már elköltözött

A nedves szél foga mar

Aratáskor az ocsú közt

Túl kevés a mag

Az idők kemények, és

Mi jól tudtuk már:

Nincs oly kerítés

Ami előtt az Éhség megáll

 

Ekkor történt, hogy az aknákból

Előtört a fekete had

Kezükben a bunkósbot

Vad szelet kavart

És a bányászok vad pártja

Mely így fellázadott

Vezérének kiáltotta

A bősz Ír Tomot

 

Rettentő pörölye

Vad hévvel forog

Mellette lépked Will

Aki mindig morog

És mögöttük még vagy

Száz bajtárs vonult

Mint egykor a derék nép

Ha szólt Robin Hood

 

Készen, hogy kijavítsák

A nagy tévedést

Hogy a maláta ára nagy

S az ő pénzük kevés

Dudleytól Walsallig

Mentek sokan

És Hamptont is felverték

Jó alaposan

 

Mind az asszony és gyerek

Az utakon ott

A dudley-i fiúkért

Kiáltozott

Jöttek a takácsok, fonók és

Kartonnyomók

A menethez mindenki csatlakozott

 

Egy hétből hat nap

Munkával telik

És a tűzőfiú mégis csak

Krumplit eszik

A kemény robotban

Nincsen semmi jó

Számára két út van:

Éhség vagy bitó

 

Az országban mindenütt

Ugyanez áll:

Megfagyunk együtt és

Üres a tál!

A lázadás biztos

Kitör az idén

Tovább nem dolgozunk

Hat pennyért!

 

Ez a dal az 1782-es eseményekről szól, amikor a munkások az élelmiszerárak szabályozását követelve bevonultak Birminghambe. Olyan sokan voltak, és olyan erősnek látszottak, hogy a városi hatóságok ígéretet tettek arra, hogy megakadályozzák a maláta, a liszt, a vaj és a sajt árának további emelkedését, mivel tisztában voltak avval, hogy ha elutasítanák a munkások követelését, akkor éhséglázadások törnének ki, gyújtogatás és fosztogatás. Akkoriban az ilyen felvonulások és lázadások mindennaposak voltak. Manapság, ha lázadásokról, fosztogatásról, a rendőrség megtámadásáról beszélnek a parlamenti képviselők, rendőrök vagy a média, mindig úgy állítják be, mintha valami egyedi és páratlan eseményről lenne szó. Ez is azt mutatja, hogy milyen keveset tanítanak nekünk a történelem államellenes erőszakos tömegakcióiról. Pedig ez mindig is jellemezte a kizsákmányoló társadalmak történetét. A dalban szereplő „fekete dzsentrik” (a fordításban: „fekete had”) a Black Country-ból (Közép-Anglia körüli hegyek) származó bányászok, akik Dudley-ból Birminghambe vonultak, több más dalban és balladában is szerepelnek. A dalt John Freeth írta 1782 körül.

 

A Szabadság minden szerelmeséhez. Biztosak vagyunk, hogy egyszer eljő a Szabadság. Rettegjetek ti, a Nép elnyomói, akik trónszékekben ültök, és sírjatok, ti

Miniszterei az Államnak, mert elkövetkezik a ti bukásotok. Sírjatok, szegényemberek megnyomorítói, a Nép elnyomói, a szorgalmas munkások éheztetői. Lord

Buckingham, aki nemrég halt meg, csupán azért, mert a Lordok Házában ült a seggén és nem csinált semmit, évente harmincezer fontot kapott. A Szabadság

hangosan szól, te, aki meghallod a hangját…”

(egy elkobzott röplapból, 1793)

 

A Ludlow melletti Cleehill bányászai csapatba verődtek, és lerombolták a városi szeszfőzdét. Igen rendezetten vonultak be a városba, odamentek a főzdéhez, s

amikor lerombolták, visszavonultak…”

(Annual Register, 1766)

 

Ha a törvényhozás nem vet be sürgősen valami hathatós eszközt a lázadás szellemének elfojtására, amely általánossá vált az alsóbb néprétegek között…, nem véd

meg minket semmi a fosztogató csőcseléktől… A csőcseléket le kell tiporni!!”

(Gentlemen’s Magazine, 1757. dec. 22.)

 

General Ludd’s Triumph (Ludd tábornok diadala)

 

Régi mesék szólnak rólad, hős Robin Hood

Ám dicsőséged a por belepte

Tetteidről dalolunk ma, Tábornok Ludd

Nottinghamshire hőse vagy te

 

Oly sok volt a vér és a pusztítás

A szenvedés már oly nagyra nőtt

Hogy felkelt a nép, már fegyverben áll

Ki áll meg vasökle előtt?

 

Menekülnek vonyítva a bűnösök

De bosszúnk a nyomukba ér

Kik kitalálták ezt a Gép-ördögöt

Miattuk sovány a bér

 

A titkos szavazás egyhangú volt:

A gépekre hozzunk halált

És Ludd maga volt, ki a nevünkben szólt

És mindenki fegyverben állt

 

A tűz és a vas a harcban hasznos barát

Hogy a masinát vele pusztítsuk el

Ludd minden eszközt hasznosnak lát

A Gép-ördögnek vesznie kell!

 

Az országúton a bősz katonák

Hiába kísérik őt

Áttörünk mi a vasalt ajtókon át

És szétzúzzuk az Ördögöt

 

Csapataink, a sok bátor takács

A törvényre mi csak teszünk

Gyáros, előbb jön a jótanács

De aztán már tűzcsóva repül..!

 

Az elnyomásból, nyomorból elég

A szégyent a gyáros vére mossa le!

Újra boldogok leszünk mi még

Ha összetörtük mind a gépeket

 

Hallgassuk hát a bölcs Ludd tanácsát:

Az ellenállást soha ne add fel

A törvény szava szól: legyen béred kevés

De ezt soha nem tűrjük mi el!

 

Ez a dal az 1812-es luddita (gépromboló) lázadást dicsőíti. Ma a luddita kifejezést a haladást gyűlölőkre alkalmazzák. És valóban, a ludditák a haladást ellenezték, ami miatt elveszítették a munkájukat, ami miatt éheztek, és ami nyomorba döntötte őket és családjukat. A luddizmus a bérmunka elleni harc volt, és a burzsoák elleni harc, akik azért, hogy minél hatalmasabb gazdagságot halmozzanak fel, elbocsátották a munkásokat. Harc a tőke barbár haladása ellen, amely napjainkra már a világot ítéli halálra. Ha a média a haladás, a fejlődés és a civilizáció dicshimnuszát zengi, ti gondoljatok mindig a savas esőkre, az atomfelhőkre, az éhhalálra, a lakótelepekre, a német turistákra és a csokoládés ömlesztett sajtra: ezek éppúgy a haladás termékei, feltételei, mint az állítólagos „pozitív” vonások (amik persze szintén ellenünk vannak).

Amikor az észak-angliai textilgyárakban új gépeket vezettek be, szükségtelenné téve egy csomó kézi munkát, a munkások elhatározták, hogy közösen lépnek fel megélhetésük elvesztése ellen. Ned Ludd (Ludd tábornok, Ludd király) nevét (minden követelés, figyelmeztetés, halálos megfenyegetés végére ezt a nevet írták) tűzve zászlajukra, elkezdték összetörni az új gépeket. A modern technikát alkalmazó burzsoákat gyakran megtámadták, megverték vagy meggyilkolták, gyáraikat, raktáraikat és villáikat felgyújtották. A gépeket szállítás közben is megtámadták és tönkretették. A ludditák igen jól szervezett, hatékony csoportokba szerveződtek. Akcióikat alaposan előkészítették. Az általában 5-15 fős csoportok magvát a Kalapácsosok képezték, akik a gépeket összezúzták. A többiek figyeltek, és a gyújtogatásokat végezték el. Egy dal így emlékezett meg róluk:

 

Éjjel, ha nem rezdül a lomb,

s a Holdat elrejti a domb,

a kis csapat előreront,

         fegyvere puska, bárd!

Ó, jó takács fiam,

derék, bátor fiam,

csapásod alatt

a gép hasad,

jó takács fiam.

Nagy Enoch jár mindég elül,

jaj annak, ki ellenszegül,

bátor ember mind több kerül,

         fegyvere puska, bárd!”

 

(Enochnak a kalapácsokat hívták, arról a szerszám- és gépgyárról, amely gyártotta őket. „Enoch csinálta, Enoch zúzza szét!” – szólt a harci kiáltás.)


Megint mások anyagi támogatást szedtek be a megfélemlített gyárosoktól, amelyből újabb akciókat finanszíroztak, például a börtönök megtámadását, és a luddita foglyok kiszabadítását, vagy éppen az ellenszegülő gyárosok elleni gyilkos merényleteket. A mozgalom fejlődésével azonban már gyakran 100-300 fős csapatok támadtak a gyárakra, tűzharcot vívva a kirendelt katonasággal.

A luddita mozgalom Nottinghamből indult el, és elterjedt egész Lancashire-ben és Yorkshire-ben. Sohasem derült fény arra, hogy legendás vezetője, Ned Ludd valóban létezett-e vagy sem.

 

A két sebesült ludditától hiába akarták megtudni, hogy kik voltak a támadás vezetői. Azt mesélik, hogy az egyikük halálos ágyán magához intette a papot.

- Tud titkot tartani? – kérdezte.

- Hogyne tudnék! – mondta mohón a pap.

- És is tudok – lökte oda a haldokló, és összezárt ajakkal halt meg.”

 

A luddizmus veszélyét a hatóságok és a gyártulajdonosok azonnal felismerték: nemcsak az anyagi kár volt jelentős, a burzsoázia számára sokkal ijesztőbb volt, hogy a proletárok nem kívánják alávetni magukat a tőkés fejlődés barbár törvényeinek. Az, hogy a kizsákmányoltak nem kívánnak megdögleni parazita uraikért, ez utóbbiakat mindig nagyon felháborította… A kormány különleges egységeket hozott létre, amelyek spiclikből, bérgyilkosokból, helyi polgárokból és reguláris csapatokból álltak. A parlament külön törvényt hozott, amely a szövőgépek rámáinak összetörését az emberöléssel egyenértékű bűntettnek nyilvánította, és halállal büntette.

 

A munkások támadásait példátlan nélkülözések szülték: csak a teljes nyomor űzhette a nép széles, valamikor tisztességes és szorgalmas seregét ilyen kockázatos

vállalkozások végrehajtására. Önök ezeket az embereket csőcseléknek nevezik. Tudjuk-e, hogy mivel tartozunk ennek a csőcseléknek? Ez a csőcselék dolgozik az önök

földjein, szolgál házukban, látja el emberekkel az önök haditengerészetét és hadseregét (…). De ez a csőcselék önöket is kihívhatja, ha a hanyagság és balsors

kétségbeesésbe kergeti. (…) A legelnyomóbb hitetlen kormány alatt sem tapasztaltam olyan boldogtalan nyomorúságot, mint (…) egy keresztény ország szívében. És

mi az önök orvossága? Több hónapos tehetetlenség, majd a tehetetlenségnél is rosszabb több hónapos cselekvés után végre megjelenik az állam orvosainak Drakón

óta jellegzetes és soha nem hibázó csodaszere: a halál.” – vázolta Byron, a költő a humanista burzsoázia véleményét, amely felismerte, hogy etetni is kell a juhot

ahhoz, hogy nyírhassák.

 

A luddita csoportokat végül a túlerő szétverte és bíróság elé állította; számos militánst akasztottak fel elrettentésül, a többieket életfogytig tartó deportálásra ítélték, de így is három év telt még el, amíg a burzsujoknak sikerült nagyrészt megfékezniük a luddita felkelést. A mozgalom tetőpontján, 1812 nyarán 12.000 katona állomásozott Leicester és York luddita körzeteiben, és az elpusztított gépek értéke elérte a 100.000 font sterlinget (500 fonttal már gyárat lehetett alapítani).

 

Tájékoztatlak róla, hogy hatezer ember jön Apralba, és utána elmegyünk, és felrobbantjuk a Parlamentet, és felrobbantunk mindent, amit a dolgozó emberek

gyűlölnek. Nem tűrjük tovább, hogy ilyen Roger-félék kormányozzák Angliát. Nemsokára elhozzuk a nagy forradalmat, és akkor minden úrnak a porba fog hullani a

feje.”

(Egy papírlapból, amit a Chesterfield Marketen adtak postára 1812-ben.)

 

Uram!

Most értesültem arról, miszerint Ön ama gyűlöletes nyírókeretek birtokában van… vegye tudomásul, hogy amennyiben nem távolítja el azokat a jövő hét végére,

elküldöm egyik hadnagyomat, hogy törje össze őket… Ha pedig olyan pimasz lenne, hogy rálő akár egyetlen emberemre is, parancsuk van rá, hogy megöljék Önt, és

mindenestül felgyújtsák a házát…

Ned Ludd, a Bosszúálló Hadsereg tábornoka”

(Fenyegető levél egy gyárosnak Huddersfieldben, 1812 tele.)

 

A XIX. század eleje bővelkedett lázadásokban és felkelésekben. A szegények majdnem minden rétege fellázadt – tengerészek zendülései, mezőgazdasági munkások lázongásai stb. stb. követték egymást. A munkások mindenütt érezték annak szükségességét, hogy harcukat minél jobban megszervezhessék. Szervezeteket hoztak létre, amelyeket felhasználtak a sztrájktörők ellen, amelyek vezették a felkeléseket. A burzsoázia erői kíméletlenül leverték azokat a csoportokat, akik valóban forradalmi akciókat vittek véghez, és akik köptek a kapitalizmus erkölcseire és elvárásaira:

 

„…a pamutfonók szövetsége, amely 1816 óta működött Glasgowban, rendkívül szervezett és erős volt. A tagokat eskü kötelezte a többség határozatainak

végrehajtására, a sztrájkjaikat egy titkos bizottság vezette, amely a tagság nagy tömege előtt ismeretlen volt, és a szervezet pénzével korlátlanul rendelkezett. A

bizottság díjakat tűzött ki sztrájktörők, gyűlölt gyárosok fejére és a gyárak felgyújtására.”

(Engels: A munkásosztály helyzete Angliában, 1845)

 

Voltak azonban olyan szervezetek is, amelyekkel a burzsoázia – és főleg annak modernebb, a kereskedelemben inkább érdekelt, liberális része – együttműködést keresett. Ezeket egyrészt felhasználták saját, burzsoáközi harcaikban az ellenfél megzsarolására (hogy aztán a végeredmény a munkások kárára legyen persze), másrészt rájöttek arra, hogy milyen hasznos az, ha a proletárokat „saját” szervezeteik fogják vissza a lázadástól és a valódi harctól. Ennek a folyamatnak eredménye a chartizmus, amelynek tehetetlensége máig is röhejes, és a szakszervezeti mozgalom, ami viszont ma is a burzsoázia egyik legodaadóbb kutyája a világ minden táján.

A chartizmus azonban nem volt elégséges a proletárharag megfékezéséhez, és hálójából újra és újra kibújtak a radikálisabb halak:

 

Ne féljetek a kormány hatalmától, az elnyomóitok rendelkezésére álló katonáktól, szuronyoktól és ágyúktól; olyan eszköz van a kezetekben, amely erősebb

mindennél, olyan fegyveretek van, amellyel szemben tehetetlen minden szurony és ágyú; s ezt a fegyvert egy tízéves gyerek is tudja forgatni – elég néhány gyufa meg

egy köteg szurokba mártott szalma, és szeretném látni, mit tehet a kormány és száz- meg százezernyi katonája ez ellen az egyetlen fegyver ellen, ha merészen

alkalmazzuk… A chartizmus, barátaim, nem politikai kérdés; nem arról van szó, hogy választójogot kapjatok stb.; a chartizmus kés- és villakérdés, a charta annyi,

mint jó lakás, jó étel és ital, jó megélhetés és rövid munkaidő.”

(Stephens, radikális chartista vezető)

 

Chartist Anthem (Chartista Himnusz)

 

Az évek százán, ezrein

Bús menetünk vonult

A célig még oly sok a kín

Oly nagy a feladatunk

Ó, oly nagy a feladatunk

 

Vér és veríték, mi elvakít

Fülünkben jajgatás zokog

De az idő nekünk dolgozik

Ha megverjük a harci dobot

Ó, ha megverjük a harci dobot

 

Ó, mi csonttá aszott férfiak

Az egyetlen tulajdonunk csak ez

Asszonyok, kiknek kebleiből

Csak az éhség híg teje lesz

Ó, csak az éhség híg teje lesz

 

Kiáltásunk egy hangban összeforr

A hosszú évszázadokon át

Dalainkat vígan énekli a pór

Hirdeti a chartisták igazát

Ó, hirdeti a chartisták igazát

 

Ez a dal az 1840-es évekből származik. Az 1837-ben összeállított Népi Charta több beleszólást követelt a rabszolgaként dolgozó és nyomorult viskókban lakó munkástömegek számára. Ebből a követelésből fejlődött ki a chartista mozgalom, ami többek között választójogot követelt minden felnőtt férfi számára, titkos szavazást és évenként összehívott parlamentet. A mozgalom gyorsan növekedett, és elterjedt az egész országban, miközben különböző irányzatokra szakadt szét. Az egyik irányzat a törvényes keretek között kívánta elérni a változtatásokat az emberek oktatása útján, a másik fegyveres felkelés útján. Birminghamben olyan gyakoriak és erőszakosak voltak a chartista megmozdulások, hogy a városban statáriumot hirdettek ki. A belügyminiszter felszólította a középosztályt, hogy alakítsanak önkéntes csapatokat a lázongók ellen, a fegyvert és kiképzést az állam biztosította. Ez már nyílt osztályharc volt. Egész Anglia-szerte összecsapások voltak a katonaság és a szegény lakosság között. Megtámadták és kifosztották a dologházakat, amiket azért hoztak létre, hogy azoknak is felhasználhassák az olcsó munkaerejét, akik máshol már nem kaptak munkát.

A chartisták ugyanakkor nagyon fontosnak tartották a kormánynak benyújtott petíciókat is, kb. 6 millió aláírást gyűjtöttek össze a Népi Charta harmadik benyújtásakor. Azonban a parlament rendíthetetlen maradt. Míg a nyílt felkelés és a közös akció megfelelő erőt ad a követeléseknek, addig az aláírás-gyűjtögetés csak alázatos kérésekhez való. 1848 után a chartista mozgalom magától elsorvadt, a reformokat, amiket követeltek, a parlament elutasította.

 

Habár nő a végtelen sötétség, az ember egyszer mindenképpen felszabadul. Ezrek élnek ebben az árnyékvilágban, akik megesküdtek, hogy fel fognak emelkedni a

sárból, ahová te kárhoztattad őket; fel fognak kelni, háború és vérontás kíséri majd őket útjuk során. Az erőszakkal felszabadult rabszolgák égő romhalmazzá fogják

változtatni ezt a világot. Táncoljatok a lángokban, Mániákusok, vad táncot ropjatok…!”

(Ebenezer Jones: Megcsonkítás, 1843)

 

Song on the Times (Dal az időkről)

 

Angolország munkásai

Egy perc ma tízet ér

Legyünk egymásnak társai

Az országban minden szegény

Hisz mostanság a gyáros urak

Azon törik a fejük

Több munkát kevesebb bérért

Hogy végeztethetnek velünk

 

Szabadság fiai, előre, rajta

Felfordult a világ teljesen

Az úrnak a szegény csak tolvajfajta

A városokban, a vidékeken

 

Mindenfelé, fenn Írországban

Úgy igaz ez, ahogy elmondom

A pórnép éhezik sok ezer családban

Bolhák közt alszanak egy rongyon

És ha egy gazdag háza előtt állva

Könyörögnének élelemért

Az úr az ajtót az orrukra vágja

Hisz tolvaj szerinte minden szegény

 

Szabadság fiai, előre, rajta

Felfordult a világ teljesen

Az úrnak a szegény csak tolvajfajta

A városokban, a vidékeken

 

Így volt ez mindig, hisz a gazdag

A pórfélére csak köpni tud

Mint barmot, annyira se tartja

S kutyát ereszt, ha ajtajához jut

És ha a pórnak munkája nincsen

És a fizetése bizony sovány

Egész családja meghalhat szépen éhen

Feleség, gyermek, s mindahány

 

Szabadság fiai, előre, rajta

Felfordult a világ teljesen

Az úrnak a szegény csak tolvajfajta

A városokban, a vidékeken

 

Szóval végül, hisz itt az idő

Hogy befejezzem már versemet

De még mielőtt befogadna a temető

Látni akarom, hogy az emberek

Örvendeznek, hisz bérük van már elég

S mindent, mi régi, rossz, elpusztítanak

De előbb Vén Anglia, te még

Visszafizeted nekünk minden tartozásodat

 

Szabadság fiai, előre, rajta

Felfordult a világ teljesen

Az úrnak a szegény csak tolvajfajta

A városokban, a vidékeken

 

Valamikor 1845 és 1850 között keletkezett, közvetlenül a gabonatörvények visszavonása után. Ezeknek a törvényeknek a visszavonásáért hosszú harcot folytatott a burzsoázia egy frakciója, és hogy megnyerje az ügynek a proletárok támogatását, a törvények visszavonása után olcsóbb kenyeret, magasabb béreket és több munkalehetőséget ígért. A valóságban persze nagyon rövid idő alatt az élelmiszerárak még jobban felmentek, csökkentek a fizetések, és kevesebb lett a munkalehetőség is. Ezekben az években Írországot is éhség sújtotta, ezrek éheztek, és az ír nép tömegesen hagyta el hazáját és telepedett át Angliába, ahol szintén csak a nyomor jutott neki osztályrészül.

 

(A burzsoázia) már ötödik éve azt próbálja bebizonyítani a munkásoknak, hogy csakis a proletárok érdekében akarja eltörölni a gabonatörvényeket. A helyzet

azonban az, hogy a gabonatörvények következtében a kenyér ára magasabb, mint más országokban, magasabb tehát a munkabér is, és ezzel megnehezül a gyáros

konkurenciája más országokkal, ahol a kenyér ára és ezért a bér is alacsonyabb. Ha eltörlik a gabonatörvényeket, csökken a kenyér ára, s a munkabér közelebb jut

Európa többi civilizált országának bérszintjéhez. A gyáros tehát könnyebben konkurálhat, növekszik az angol áruk iránti kereslet, és ezzel együtt a munkáskereslet is.

Igaz, hogy a növekvő kereslet eredményeképpen a bér is emelkedik kissé, és a munkanélküliek újra dolgozhatnak. De meddig tart ez? Anglia, és különösen Írország

fölös népessége” elegendő ahhoz, hogy az angol ipart, még ha megkétszereződnék is, munkásokkal ellássa; pár év múlva a gabonatörvények eltörléséből származó

csekély előny eltűnnék, újabb válság következne be, és ott volnánk, ahol voltunk, mert az ipar első ösztönzésére a népesség gyarapodása is meggyorsulna.”

(Engels: A munkásosztály helyzete Angliában)

 

Hasznot istenítő közgazdászok; iskolaigazgatók csontvázai; a Tények megbízottjai, szamárfüles hittankönyvek fecsegői, finomkodó, elhasznált hitetlenek; mindig

veletek lesznek a Szegények. Műveljétek bennük, amíg van rá időtök, a képzelet és szeretet legragyogóbb képességét, szépítsétek meg életüket, amely oly nagyon híján

van minden ékességnek, vagy különben, győzelmetek napján, amikor végleg sikerül kiirtanotok a lelkükből a szeretet írmagját is, és ők és a Puszta Lét áll majd csak

szemtől szembe, akkor a Valóság kegyetlen fordulatot tesz, és elpusztít benneteket.”

(Charles Dickens: Nehéz idők, 1854)

 

Smashing of the Van (A rabszállító megtámadása)

 

Gyertek, büszke ír férfiak, és hallgassatok most rám

Énekelek a dicső harcosokról, akiket szült az ír hazám

Azokról, akik bátran lázadtak fel, és indultak maguktól

Hogy két írt kiszabadítsanak az angol börtönkocsiból

 

Hurrá, éljen a Szabadság

Legyünk egyek mindnyájan itt

Még az Isten is azokra kacsint

Akik feltörték a börtönkocsit

 

A szörnyű hatvanhetes évben, egy hűvös szeptemberi napon

Mikor egész Lancashire-t feszítette a gyász és a harag nagyon

Néhány ír férfiú összehajolt, és a tervük készen állt:

Megtámadják azt a börtönkocsit, nem félve a halált

 

Hurrá, éljen a Szabadság

Legyünk egyek mindnyájan itt

Még az Isten is azokra kacsint

Akik feltörték a börtönkocsit

 

És Manchesterben egy reggelen a három hős összegyűlt

És szóba megint Kelly és Deasy kiszabadítása került

És gyorsan készen lett a terv: ahol az út egy hídon visz

Ott fogják feltartóztatni az angol börtönkocsit

 

Hurrá, éljen a Szabadság

Legyünk egyek mindnyájan itt

Még az Isten is azokra kacsint

Akik feltörték a börtönkocsit

 

A három hős az útra bátran kiállt, ahol az út a hídhoz ért

A kocsi megállt, és elől-hátul az őröket gyorsan leütötték

Robbant a zár, de véletlenül egy katonát trafáltak el

És így végül a három hőst gyilkosként kötötték fel

 

Hurrá, éljen a Szabadság

Legyünk egyek mindnyájan itt

Még az Isten is azokra kacsint

Akik feltörték a börtönkocsit

 

És végül most, barátaim, most még azt hadd mondjam el

Hogy minden bátor ír férfinak egyesülnie kell

És együtt kell, hogy megtegyük a legtöbbet, hisz a harag

És a három bátor hős emléke örökké megmarad

 

Hurrá, éljen a Szabadság

Legyünk egyek mindnyájan itt

Még az Isten is azokra kacsint

Akik feltörték a börtönkocsit

 

A machesteri mártírok történetét meséli el ez a dal, három Angliában élő ír férfi történetét, akiket felakasztottak, mert 1867-ben kiszabadították az ír lázadók két vezetőjét. A rabszállító kocsit, amely Kellyt és Deasyt vitte a manchesteri börtönbe a tárgyalásra, ír fegyveresek feltartóztatták és megtámadták egy híd közelében. A rabszállítót kísérő katonákat félrelökték, a megerősített ajtón lévő zárba belelőttek, és leverték. A bent tartózkodó katonát véletlenül eltalálta a golyó, és meghalt. A három támadót később elfogták és felakasztották, habár csak nagyon kevés bizonyítékot tudtak felmutatni ellenük. A két kiszabadított írt soha sem sikerült kézre keríteni. Manchesterben minden évben felvonulással emlékeznek meg a három mártírról, a menet keresztülvonul az egész városon, és a republikánus fúvószenekar vezeti. A loyalisták mindig ellendemonstrációt szerveznek, a rendőrök sorfala mögött lengetik narancsszínű zászlóikat. Akárcsak régen, a nemzeti elvakultság, a nacionalizmus ma is kiválóan alkalmas arra, hogy megosszák, egymás ellen uszítsák a kizsákmányoltakat. A nemzet, a haza csakis az ellenség javát szolgálja. A proletároknak valójában nincs hazájuk, és köpniük kellene a burzsoá nacionalizmusra! (Légyen az akár ír, akár angol vagy pl. magyar.)

 

A proletároknak nincs hazájuk. Nem lehet tőlük elvenni azt, amilyük nincs.”

(Marx-Engels: Kommunista Kiáltvány)

 

The World Turned Upside Down (Feje tetejére állt a világ)

 

Talán túl sokat zabáltam tegnap lefekvés előtt

Furcsa dolgokat láttam, szememre furcsa álom jött

A világon a jók győztek, és a jól ismert figurák

Önmagukból kivetkőztek, és a világ a fejére állt

 

Álmomban nem volt dologház, sem éhes, sem szomorú

Sem nemzetek közti viták, és nem volt soha háború

Úgy láttam, a férfiak angyalok, és a nők mind angyalkák

A szüzeknek nagy családja volt, hisz a világ a fejére állt

 

Az 1870-es évek közepén keletkezett ez a dal. A világ felfordításának ötlete többszáz éves, ősi szokásokból és ünnepségekből ered. Egy új világról álmodnak, ahol a megosztást felváltja az egyenlőség, ahol a közös jólét felváltja az éhezést, ahol a miniszterelnök minden héten találkozik a királyi családdal a munkaközvetítő és segélyfolyósító irodában.

 

Ismerem az angol munkásosztály múlt század közepe óta töretlen heroikus küzdelmeit, amelyek nem válnak kevésbé dicsőségessé azáltal, hogy a középosztály

történészei homállyal fedik be, és megpróbálják teljesen kitörölni az emberek emlékezetéből. A középkori Németországban létezett egy, a gazdagok rossz cselekedeteit

megbosszuló titkos bíróság, amelyet Vehmgerichtnek hívtak. Ha valakinek a házára vörös keresztet rajzoltak, az emberek tudták, hogy a ház tulajdonosát a „Vehm”

elítélte. Európában minden ház meg van jelölve ezzel a titokzatos vörös kereszttel. A bíró a történelem, és a végrehajtó a proletariátus.”

(Karl Marx, 1856)

 

Poverty Knock (Itt kopog a szegénység)

 

Ref.:            


Kopogtat, kopog a nyomor

A vetélőm egész nap ezt fújja

Kopogtat, kopog a nyomor

A bérünkből semmire se futja

Kopogtat, kopog a nyomor

Az idő csigaként lohol

Azt hiszem, mehetnék

De magába szőtt a gép

Kopogtat, kopog a nyomor

 

Hajnalban kelni mily szép

Az is csoda, hogy élek még

Fáradtan gürcölök

Az eső csöpörög

Ennyi az életem rég

 

Ref.

 

Siess, mert elkésünk már

A portás a kapuban áll

A hónap végén

A béremet kérném

De késtem, így kevesebb jár

 

Ref.

 

És mikor megjön a bér

Levonnak ezér’-azér’

A zsebünk nincs tele

Azt, ami kellene

Sohase kaptuk meg még

 

Ref.

 

A vetélő néha elszáll

Egy munkásnőt fejen talál

Ott fekszik, vérzik

S a többiek érzik

Ott marad, hisz dolgozni muszáj

 

Ref.

 

A nyomor a küszöbön

Az életem beleszövöm

Ebbe a szövetbe

Bárcsak szárnyam lenne

Magamat összetöröm

 

Kopog, kopogtat a nyomor…

 

Gyári munkások, szövőnők dala, amit gépek zajának ritmusára, a vetélő ütemére írtak és énekeltek. 1890 körül, amikor ez a dal keletkezett, a textilgyárakban óriási zaj volt és forróság. A rosszul tervezett és nem biztonságos szövőgépeken dolgozó munkások állandóan veszélyeztették testi épségüket; mindennaposak voltak a sérülések, és a halálos baleset sem volt ritkaság. És mégis, a vetélő monoton ritmusa valamelyest biztonságot adott, mivel aki dolgozott, annak legalább volt mit ennie, ellentétben a munkanélküliekkel, akikre a biztos nyomor és éhezés várt.

Az automatizálás fejlődése azonban nem hozott biztonságosabb munkakörülményeket, sem több szabadidőt, hanem azt biztosította a burzsoák számára, hogy kevesebb emberből több terméket (és ezáltal több profitot) csikarjanak ki kevesebb pénzért.

 

A proletárok munkája a gépi berendezés terjedésével és a munkamegosztással elvesztette minden önálló jellegét, és ezzel minden vonzerejét a munkás számára. A

munkás a gép puszta tartozékává válik…”

(Marx-Engels: Kommunista Kiáltvány)

 

A majmok valójában éppen olyanok, mint mi. Beszélni is tudnak. Ezt azonban gondosan titkolják az emberek előtt, mert félnek tőle, hogy ha kiderülne, akkor

munkára fognák őket…”

(Afrikai népmese)

 

A ludditák, a textilgyári munkások, a nyomdászok és a modern idők minden munkásának ugyanaz a viszonya a főnökökhöz. A munkanélküliség réme alacsonyan tartja a fizetéseket, és a munkás állandó félelemben él, mivel a tőkének mindig van tartalékhadserege, amely mindenféle munkát elvállal – ez biztosítja a burzsujok számára a magas profitot. Meddig fogják még ezeket a dalokat énekelni? Mikor szólnak majd csak az örömről és a győzelemről a dalok?

 

Semmi olyat sem lenne szabad az emberi munkával létrehozni, amit nem érdemes megcsinálni; vagy amit olyan munkával kell előállítani, ami készítőjét alantassá

teszi.”

(William Morris)

 

A munka idegensége világosan tettenérhető abban, hogy mihelyst nem áll fenn fizikai vagy egyéb kényszerítő erő, mindenki úgy menekül előle, mint a pestis elől.”

(Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből)

 

Idris Strike Song (Az Idris-gyári sztrájk dala)

 

Mind az Idrisnél dolgoztunk

De ma munkába nem megyünk

Hisz bajban van egy elvtársunk

Soha nem hátrálunk meg

A szakszervezetért ő bátran kiállt

És értünk is beszélt

És ha őt ezért kirúgják

Holnap elmegy minden munkás

Bármit is tesznek, bármit is tesznek…

 

Ti fiúk az üvegmosóban

Nem sül le a bőr a képetekről

A nők helyén álltok a gyárban

Hisz ti vagytok a bűnösök

Gyertek, a szakszervezet vár

Az Idris csak szövegeljen

Kijavítjuk a hibát

Miránk figyel a világ

Hip-hip hurrá, hip-hip hurrá…

 

Willie mester, Willie mester

Ez nem volt tőled szép

Egy asszonyt csak úgy kirúgni

Aki felel két gyermekért

Tizenhárom éve folyton gürcölt neked

És most három percet késett

Nem csak a férfi lehet okos

Aki a gyárkapuban motoz

Hogy loptál-é, hogy loptál-é

 

Te király a palotádban

Meg mind ti gazdagok

Hogyha ásványvizet isztok

Arra gondoljatok

Aki az Idrisnál melózik

Rongyos fillérekért

A legszarabb helyen

Ami csak terem

Manapság itt, manapság itt…

 

Szóval mind ti lányok

A szakszervezet rátok vár

Ahol dolgoztok, légyen

Akármilyen gyár

Jobb bért akarunk mind

És ezt kiáltjuk most

Kijavítjuk a hibát

Minket figyel a világ

Hip-hip hurrá, hip-hip hurrá…

 

1911-ben írták, gyakran szerepelt varietéműsorokban is, hogy ily módon mindenki megismerhesse a sztrájk eseményeit, és elítéljék a mozgalom letörésében oroszlánrészt vállaló sztrájktörőket.

1910-ben az „Idris” üdítőital-gyár munkásnői sztrájkba léptek, mert kétszeri fizetéscsökkentéssel fenyegették meg őket. A sztrájkot a Női Munkások Föderációja szervezte. Ezért a következő évben a vezetőség új módszerrel próbálkozott: megpróbálta rákényszeríteni a munkásokat arra, hogy fizessenek a korábban kiharcolt egészségügyi ellátásért. Amikor a Föderáció kifejezte tiltakozását, vezetőjét, Mrs. Lowint, egy kétgyerekes özvegyasszonyt mindenféle elfogadható indok nélkül elbocsátották. Ezek után újabb sztrájk következett. Az igazgatóság munkanélküli férfiakat és fiatal fiúkat vett fel, akik nyilvánvalóan nem voltak tagjai a Női Munkások Föderációjának. Hiába volt rendkívül erős a munkásnők közötti szolidaritás, a sztrájk elbukott, mert munkanélküliek serege keresett kétségbeesve bármiféle munkalehetőséget. Az állástalan munkaerő volt a legjelentősebb tényezője az akkori – és a mai – sztrájkok és harcok sikertelenségének.

 

„…a proletariátus a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és csak addig kapnak munkát, ameddig munkájuk a tőkét gyarapítja.”

(Marx-Engels: Kommunista Kiáltvány)

 

A sztrájkra vonatkozó büntető és kihágási szabályok kapcsán láttuk, hogy különösen az újabb gazdasági törvényhozás a sztrájkfelbujtókat egyenlő, sőt több esetben

még szigorubb elbirálás alá vonja, mint magukat a sztrájkolókat. Igy az 1898: II. t.-cz. 65. §-a 60 napig terjedő elzárással és 400 koronáig terjedő pénzbírsággal

sujtja azt, a ki az alkalmazottakat „szabad akaratuk” érvényesítésében akadályozza vagy akadályozni törekszik, a ki ily czélra pénzt gyűjt, az összejövetelben részt

vesz, sőt a ki e czélra helyiségét átengedi. Az 1907: XLV. t.-cz. 55 §-a pedig ugyanígy bünteti azt, a ki az „elszegődni hajlandó” cselédet szóval bántalmazza, vagy

fenyegeti. Itt tehát az „izgatás” meggátlására a felbujtók még akkor is büntetés alá esnek, ha a felbujtottak még tilos cselekményt sem követtek el.”

(Dr. Baumgarten Nándor: A sztrájk jogi következményei, 1908)

 

Hanging on the Old Barbed Wire (A szögesdrótra fennakadva)

 

Ha a tábornokot keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

Ha a tábornokot keresed, én tudom, hol leled:

A mellére új kitüntetést tűz

Én láttam, én láttam, hogy a mellére egy kitüntetést tűz

A mellére új kitüntetést tűz

 

Ha az ezredest keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

Ha az ezredest keresed, én tudom, hol leled:

A kurvák közt részegen énekel

Én láttam, én láttam, hogy a kurvák között részegen énekel

A kurvák között részegen énekel

 

Ha az őrmestert keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

Ha az őrmestert keresed, én tudom, hol leled:

Épp vedeli be a század rumját

És láttam, én láttam, hogy vedeli be a század rumját

Épp vedeli be a század rumját

 

Hogyha a bakát keresed

Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled

Hogyha a bakát keresed, én tudom, hol leled:

A szögesdrótra fennakadva lóg

Én láttam, én láttam, hogy a szögesdrótra fennakadva lóg

A szögesdrótra fennakadva lóg

 

Az I. világháború alatt keletkezett, a lövészárokban rohadó katonák írták. A menetelés ütemére írták, a szöveg a katonák elégedetlenségét és undorát fejezi ki a háborúval szemben. Ott is teljesen világosan megnyilvánul a gazdagok és szegények közötti különbség – akiknél a pénz van, azok adják a parancsokat, akiknek nincs pénzük, azok néznek szembe a szuronyokkal.

 

Az uralmon lévők mondják, a hadseregben

Népközösség van.

Igaz-e – megtudhatjátok a konyhán.

A szívekben legyen egyforma a bátorság. De

A tálakban

Kétféle az étel.

 

Mikor menetelni kell, sokan nem tudják,

Hogy ellenségük ott menetel az élen.

A hang, mely vezényel nekik,

Ellenségük hangja. Ki ott

Az ellenségről beszél,

Maga az ellenség.”

(Bertolt Brecht: Német háborús káté)

 

Mi a különbség háború és béke között? A háborúban a burzsoázia ontja a vérünket, a békében szívja!”

(Röpcédula iraki Kurdisztánban, 1994)