Cornelius Castoriadis

Kérdések az FKP vezetőihez


Castoriadis 1956-os elemzése elé


Legyünk hát testvérek, elvtársaim és szervezkedjünk. Ne gondoljátok, hogy a forradalom végének vagyunk tanúi, ellenkezőleg, ez csak a kezdet. Ezentúl a forradalom napirendre kerül, s napirenden marad évtizedekig. Előbb vagy utóbb elérkezik hozzánk.” (Bakunyin)



Castoriadis a megszokottól eltérően tekint a magyarországi proletárfelkelésre, elhatározta, hogy figyelmét nem elsődlegesen a történések menetére szegezi, hanem megvizsgálja, hogyan reagál a francia bolsevik párt a történésekre és az ő reakciójukat helyezi a középpontba, és ezeken keresztül ábrázolja az eseményeket, és tényekkel bombázva megtámadja a francia bolsevikokat.


Elöljáróban annyit mindenesetre érdemes leszögezni, hogy a francia párt a leghithűbb sztálinista párt volt a nyugati bolsevik pártok között. Írása elején Castoriadis arra is rámutat, hogy más egyéb burzsoá pártok általában milyen félelmetes cinizmussal viseltetnek, mindenkori érdekeltségeik tükrében, a kizsákmányolással és a proletárelnyommásal szemben. Erre jól illusztrált példával hozakodik elő, amikor a francia burzsoáziáról lerántva a leplet kimutatja, milyen „szolidárisak” a bolsevikokkal szembenálló munkásokkal, de amikor konkrétan saját érdekterületükről van szó, proletárgyilkosokká válnak tüstént.


Castoriadis még szintén szövegének elején említi, hogy a francia bolsevikok lefasisztázták a magyarországi munkásfelkelőket. Ebben sincs semmi meglepő, a kádáristák és egyéb moszkovita helytartók egészen 1989-ig ezt hajtogatták és propagandagépezetük ezt az ocsmány ellenforradalmi szöveget nyomatta megállás nélkül. De vegyük komolyan harcunkat és egyértelműen szögezzük le: hazugságaiknak soha semmilyen valóságos alapja nem volt. Ugyanakkor érdekes, hogy a magyar fasiszták és ikertestvéreik, a nacionalisták milyen vehemenciával vetik el az 1956-os proletárfelkelés társadalmi, proletár forradalmi jellegét és ragaszkodnak mindinkább a szabadságharc tételéhez, ezért önigazolásképpen David Irving fasiszta könyvével és egyéb infantilis baromságokkal rukkolnak elő. 1956 Magyarországon állami ünnep, miközben a Párizsi Kommünt vagy az 1919-es magyarországi proletárforradalmat is mély elhallgatás övezi…


Természetesen az önigazoló trockista interpretációkat sem szabad figyelmen kívül hagyni a hamisítások történetében, amelyeknek a lényege nem több és kevesebb, minthogy a magyarországi proletárok úgymond munkástanácsokat (szovjeteket) hoztak létre, és ezzel is igazoltnak látszik számukra a tiszta „leninista szisztéma” újjáéledése. Egyet, és tán a leglényegesebbet azonban a trockista hullajelöltek „elfelejtenek” hozzáfűzni meséjükhöz. Az pedig az, a dolgok állására nézve makacs tény, hogy a proletariátus hamis tudatú szervezeteit (hiszen nem a munka önigazgatásán van a hangsúly, hanem a munka felszámolásán, az érték felszámolásán), a munkástanácsokat (amelyek demokratikusak voltak és valójában egyfajta munkástanács-parlamentarizmus foglyai, és mint ilyenek ténylegesen önkorlátozóak és önbefogóak) mindenütt, ahol tudták, a bolsevikok verték szét, illetve formálták a maguk képére. Arról nem is beszélve, hogy a trockisták („a száműzött bolsevikok”), ahol csak tudnak, belerúgnak a sztálinistákba és viszont, így a két bolsevik frakció hataloméhes hitvitáinak vagyunk sokszor szemtanúi. Éppen ezért pl. E. Mandel elemzései és a kádárista elemzések végcéljaikban összecsengenek, amikor az erős bolsevik párt szükségessége kerül előtérbe…


Castoriadis szövegének tompítja az élét a sokszor zavaró és helytelen fogalomhasználat, ezek közé tartozik a nép kifejezés (amikor osztályharcról van szó), a magyar munkás kifejezés (amikor internacionalista harcról van szó, akkor is, ha ez egy időlegesen behatárolt földrajzi területen kerül felszínre). Szocialista országoknak nevezi a bolsevik országokat, de kimutatja, hogy ezek természetesen nem azok, hisz egy nem létező állatfajtáról van szó, vagyis egy fantomról. Szövegét mindvégig jó és rossz meglátások, szóhasználatok egyvelege lepi el és csupa ellentmondásosság. A nyugati osztályharcos irodalomban is elterjedt a munkástanácsok kritikátlan dicsőítése, erre példa Bill Lomax 1956-ja, Andy Anderson 1956-ja, a Szituacionista Internacionálé kijelentései és Castoriadis és Lefort írásai is. Ennek a kritikátlan szemléletmódnak a hátulütője azon túlmenőleg, hogy az önszerveződő folyamatoknak mi magunk is lelkes harcosai vagyunk, a munkásdemokrácia elfogadása és mitizálása. A munkásdemokrácia mint a proletárforradalom célja már nevében is vállalhatatlan. A demokrácia a kapitalizmus értékorientált totalizmusának egyik fegyvere, a demokratikus jogok nem többet és nem mást szolgálnak, mint a kapitalizmus piacán tengődő kizsákmányolt életünk tőkések általi kisajátítását. Mi nem robotolni akarunk, hanem élni, mi nem a munkánk felett akarunk rendelkezni és munkánk „gyümölcsét leszedni”, hanem élettevékenységünk totalitását akarjuk visszavenni. Ennyiben a tanácskommunizmus nem értette meg a kommunista program velejét! A fent hivatkozott szerzők így-úgy, de kapcsolódnak a tanácskommunizmus hagyományaihoz. Mi azonban el akarjuk pusztítani az értéket, a csereértéket, a munka világát, és ennyiben kritikusak vagyunk („egykori”) elvtársainkkal szemben, akiknek tanácskommunista szemlélete konzerválódott, és idővel ez oda vezetett, hogy bürokrácia-elméleteikkel eltakarták az osztályellentétek valódi mibenlétét. A kései tanácskommunistáknak azért is volt annyira fontos a kelet-európai munkásfelkelésekkel való foglalkozás, mert ezekben a megmozdulásokban bürokrácia-elméleteik önigazolást nyertek.

Castoriadis folyóiratával, a Socialisme ou Barbarie-val és a köréje csoportosuló elvtársaival az 50-es évek közepén az ouvrierizmus talaján álltak, ezt az egyoldalúságot elfogult kritikátlanságuk tükrözi vissza a munkástanácsokkal szemben. Castoriadis átesett a ló másik felére, a trockizmust elhagyta, de talált egy új bálványt a munkásönigazgatásban.


Mint Castoriadis is hangsúlyozza, a kapitalisták lejáratási módszerei Jugoszlávián, Lengyelországon át ívelnek a magyarországi eseményekig és tovább, ma is azonos hazugságokkal és rágalmakkal illetik harcainkat világszerte. Magyarországon mára az 56-os események tálalásának lényege az a burzsoá legitimációs ideológiai hadjárat, ami szerint függetlenségi törekvéseknek, antikommunista szabadságharcnak állítják be a történteket. A feldolgozások és emlékezések javarésze erről szól. A francia nyelvű irodalom jó része csatlakozott ehhez a szemléletmódhoz, ebben kivételt képeznek többnyire a Socialisme ou Barbarie folyóiratban megjelent írások.


Az atomizált osztályharcok kósza hírfoszlányokként fel-feltűnnek a hírekben, a szeparált osztályharc, amelynek elszigeteltségét meg kell tudnunk haladni, hiszen legfontosabb életeleme és ereje éppen általánosságában rejlik, ma legyengülve és elszigetelődve kap teret elidegenedett hétköznapjaink valóságában, hírözönében. Egyfelől meg kell teremteni az általános proletár hírcsatornákat, és harcainkat mindenütt össze kell kötnünk a libanoni, kirgíziai és más elvtársak harcával – ami a mi közös harcunk. Ennek azonban feltételei vannak, harcunkat kiterjesztettebben, aktívabban kell folytatnunk és tapasztalatainkat megosztva átlépni-lerombolni az államhatárokat, mindenkor megtámadva a föderalizmus puszta lidércét is, megtámadva a pusztán békepólós felvonulásokat és reformista rémtestvéreit, megtámadva a marxizmus idiótáit, akik fizetésemeléseik előtt azon tűnődnek, vajon leírhatják-e még azt a kifejezést: osztályharc. Másrészről a mai szervezettségi és centralizálási szintet is meg kell tudnunk haladni, hogy a kommunista világpárt, az önmagát megszervezni képes proletariátus a tegnap harcairól, akár a mexikói, akár a magyarországi, akár az argentínai események tapasztalatait felhasználva, a rákövetkező harcokról már ne puszta szemlélődőként kapjon beszámolókat. A proletár szolidaritás és egység szellemében általánossá változtatni a „helyi történéseket”, ez jelenkorunk feladata: a kommunista világforradalom!


Barikád Kollektíva

2005 nyara, az áremelések havában



Cornelius Castoriadis


A magyar felkelés: kérdések a Francia Kommunista Párt vezetőihez


Már negyedik hete, hogy a politikusok és a polgári sajtó, a magyarországi események kapcsán, eleddig ritkán látott cinizmussal adják át magukat a demagógiának.
Bidault, Laniel és Triboulet egy csapásra határtalan szeretetet éreznek a munkások iránt –persze csak akkor, ha azok budapestiek; a madagaszkáriak, vietnamiak és algériaiak lemészárolói elfogadhatatlannak tartják a fegyveres támadást egy nép ellen – persze csak akkor, ha ezt más indítja, nem ők; a L'Aurore és a Paris-Presse a forradalom oldalán állnak – feltéve, ha az nem a polgárság ellen irányul; az ezekhez hasonló ízléstelen bohóckodás régtől ismerős.


Ellenben Mollet-nek és Pineau-nak volt mersze éppen abban a pillanatban felháborodni a magyarországi orosz beavatkozás ellen, amikor csapataik partra szálltak Egyiptomban.
A Le Figaro ugyanazon az oldalon örvendezett a kemény francia politikának – ez a keménység a port-said-i holttestek ezreivel és az egyiptomi kaland siralmas kudarcával mérhető – és ítélte el nagy hévvel az orosz imperializmust. A Force Ouvriére és a C.F.T.C. egyszerre utasítanak el az algériai háború elleni bármilyen lépést – azzal, hogy: ők nem politizálnak, – és ugyanakkor sztrájkra szólítanak a magyarországi háború elleni tiltakozásul...

A polgárság és a kapitalizmus hű vezetői, akiknek pártja – ki tudja, miért – a szocialista nevet viseli, arra használják fel a magyarországi eseményeket, hogy saját bűntetteiket takargassák. De ez semmit sem változtat ezeknek az eseményeknek a jelentőségén, sem azon, hogy valamennyi munkásnak meg kell ismernie és meg kell értenie azt, ami történt.
A dolgozók harca a kizsákmányolás és az elnyomás ellen egy és ugyanaz valamennyi rendszerben, valamennyi szélességi fok alatt. Énnek megértése már csak azért is nehéz sok francia munkás számára, mert a polgári sajtó úgy állította be a magyar felkelőket, mint akik egy nyugati típusú, kapitalista demokrácia restaurációjáért küzdenek. A Francia Kommunista Párt (FKP) sajtója még rá is licitált a L 'Aurore-ra, egyszerűen lefasisztázta őket.


Az itt következő írás célja az, hogy eloszlassa a valóságot eltakaró propaganda ködét és rámutasson a forradalom valódi, proletár és szocialista tendenciáira.
November 2-i expozéjában (megjelent 3-án a L'Humani-téban) Fajon válaszolni szándékozik annak a „néhány elvtársnak”, akik nehezményezték a L'Humanité magatartását a lengyelországi és a magyarországi eseményekkel kapcsolatban, felrótták az újságnak, hogy hiányosan, illetve rosszul informálta olvasóit. Fajon válaszában leszögezi, hogy a L'Humaniténak nem az a dolga, hogy válogatás nélkül közöljön minden hírügynökségi jelentést, minden testvérpárti véleményt egy-egy adott politikai problémát illetően. Az a feladata, hogy fontos és ellenőrzött tényeket közöljön, és ugyanakkor az FKP vezetőinek ezekkel kapcsolatos álláspontját ismertesse.


Lássuk, hogyan is tájékoztatta olvasóit a L'Humanité a magyarországi eseményekről. Október 25-én a következő címet olvassuk: „Súlyos ellenforradalmi lázadás bukása Budapesten.” Ugyanaznap a harmadik oldalon megjelent egy TASSZ-jelentés, miszerint „Budapesten helyreállt a rend”. Október 26-án: „Az ellenforradalmi lázadást leverték.” Október 27-én újabb TASSZ-jelentés: „A kormány ura a helyzetnek.” Október 28-a, vasárnapi szám: „Az ellenforradalom veresége Budapesten.” Október 29-én, amikor Nagy Imre engedett a felkelőknek, akik nem akarták letenni a fegyvert, és elérte azt, hogy kérésére a keményen próbára tett orosz csapatok visszavonultak Budapestről, a L'Humanité ezt írja: „A magyar hadsereg orosz erők segítségével a délelőtt folyamán úrrá lett a helyzeten.”


1. Igazak voltak ezek a hírek, vagy hazugságok? November 6-án, mihelyt megalakult a Kádár-kormány és sor került a második orosz beavatkozásra, a L'Humanité bejelenti „a népi hatalom teljes győzelmét...”, s hogy „újra megindul a munka". November 7-én a Magyarországnak küldött orosz segítségről” ír. Nyolcadikán nem jelentek meg a reggeli lapok, de 9-én az a néhány sor, ami Magyarországról tudósít, azt a látszatot kelti, hogy ott nem történik semmi egyéb, mint hogy újraindul a termelés. Ugyanezt olvashatjuk a 10-i, 12-i, 13-i számokban. Tizenharmadikán viszont indirekt módon, Michel Gordey-t idézve beismeri, hogy legalább 9-ig folytatódtak a harcok.


2. Igaz-e, hogy a L'Humanité hazudott olvasóinak, amikor eltitkolta, hogy hat napon át – november 4-től november 9-ig – harcolt Budapest lakossága az orosz hadsereg és tankjai ellen? A L'Humanité nem elégszik meg azzal, hogy november 6-tól nap mint nap azt állítja, hogy „újraindult a munka" és „helyreállt a rend" – ily módon napról napra önmagát cáfolva meg. November 12-én ezt írja: „A Kádár-kormány a dolgozókra támaszkodva beindítja az országot”. Pedig ugyanaznap a Libération – ami voltaképpen a L'Humanité fiókintézménye, a „haladó gondolkodásúak" számára – a jugoszláv Politika tudósítóját idézi: „A magyar tömegek nyugtalanok... ami Nagynak nem sikerült, az Kádár számára még nehezebb feladat lesz.” 14-én hihetetlen riport André Stil tollából, aki ellentmond mindannak, amit a L'Humanité eddig írt, sőt több ponton ellentmond saját magának is (erre még vissza fogok térni): „sietős tömeg indul a munkába”. Ugyanaznap a Libération ezt írja: „Budapesten áll a tömegközlekedés. A néhány nyitva tartó bolt és pékség előtt sorban állnak az emberek. A főbb útvonalakon, amelyek borzasztó károkat szenvedtek, hullámzik a tömeg. Valamennyi homlokzat leégett, sok helyen leomlottak a falak. Az utca teli törött üvegcseréppel. Emberek százai várakoznak a kórházak előtt. Az emberek ezt ismételgetik: «Rosszabb, mint 1945-ben». (1945-ben Budapesten heteken át elkeseredett küzdelem folyt a német és az orosz csapatok között...) A környék nehéz- és könnyűipara teljesen leállt. Az oroszok, illetve Kádár felhívása a munka megkezdésére a fejetlenség miatt hatástalan. Noha a minisztériumok többsége csak kisebb károkat szenvedett, nehéz dolog bárkit is a helyén találni. Budapest lakói nem tudják még, hogy hol van a kormány, a Parlament kapui zárva vannak. Nem valószínű, hogy a sztrájk sokáig fog tartani. Nagyon kevés munkás engedheti meg magának, hogy ne vegye fel a fizetését.”


3. Nem világos-e, hogy André Stil hazudott?


4. Nem világos-e, hogy Kádárnak, aki állítólag a „dolgozókra támaszkodik", tíz nappal a „népi hatalom teljes győzelme után” majdnem általános sztrájkkal kell szembenéznie?


5. Nem világos-e, hogy Kádár éppen úgy, amint azt egy kapitalista tenné, az éhségre számít, hogy megtörjön a munkások ellenállása, és arra, hogy a magyar munkás nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy – ahogy ezt a Libération cinikusan írja – saját véleménye legyen az ország kormányáról?

A magyarországi események első két hetében a L'Humanité, a TASSZ hírügynökség, a moszkvai rádió csak fasiszta bandákról, ellenforradalmárokról és az amerikaiak által fizetett provokátorokról beszélt. A L'Humanité olvasójának azt kellene gondolnia, hogy mások nem is vettek részt a felkelésben. 1936-ban Spanyolországban Francónak rendelkezésére állt a zsoldossereg nagy része, őt támogatták a földbirtokosok és a nagypolgárok, valamint a hosszú ideje készülődő fasiszta szervezetek. Segítette őt Mussolini és Hitler is, fegyvereket, repülőket, egész hadosztályokat bocsájtva rendelkezésére. Mégis két évre volt szüksége ahhoz, hogy legyőzze a munkások ellenállását.


6. Hihető-e, hogy Magyarországon, ahol a teljes ellenőrzés néhány napja még a „dolgozók pártjának” a kezében volt, fasiszta bandák képesek hat nap leforgása alatt elbánni a kormány erőivel mind a fővárosban, mind pedig a fontosabb vidéki városokban, és visszavonulásra kényszeríteni az orosz erőket?


7. Hihető-e, hogy november 4-e után újabb orosz alakulatokat kellett sietve bevetni (kb. 200 ezer katona és több ezer tank), azért, hogy felszámoljanak néhány fasiszta bandát, és hogy ezeknek a roppant erőknek, páncélosoknak, modern automata fegyvereknek stb. hat napra volt szükségük a szervezkedés leveréséhez?


8. Lehetséges volna-e mindez, ha a magyar lakosság nagy többsége nem vett volna részt a felkelésben, és ha a többiek nem tanúsítanak csendes egyetértést? A felkelés első hetében a L'Humanité többször is állítja, hogy a kormány a dolgozókra támaszkodik, akik harcolnak a „fasiszta lázadók” ellen. Stil azonban leleplezi saját lapja hazugságait: a november 14-i L'Humanité-ban ezt írja: „Meg kellene magyarázni, hogy volt lehetséges az, hogy a munkások, akik annyi áldozatot hoztak a rendszerért, noha elítélték a fasiszta lázadókat, nem léptek fel határozottan és elszántan a védelmére.”


9. Bebizonyosodott-e Stil felvetéséből, hogy a L'Humanité hazudott, amikor arról írt, hogy a munkások harcolnak a felkelők ellen?


10. Nem valószínűbb-e az, hogy a felfegyverzett munkások a kormányerők és az oroszok ellen harcoltak? Hogyan magyarázható másképp a kormányerők és az orosz csapatok veresége a felkelés első hetében? Hát a november 4-9. közötti kemény harcok, amelyeket az orosz erőknek kellett vívni, hogy leverjék a felkelést? És az oroszok győzelmét követő általános sztrájk?


11. Fogadhatunk-e, hogy sem André Stíl, sem a FKP egyetlen más vezetője sem lesz képes megmagyarázni soha, hogy a munkások miért nem védték meg a rendszert, miért harcoltak mindhalálig ellene? Talán az a válasz, hogy a dolgozók tíz év tapasztalata alapjak úgy látták, hogy ez a rendszer kizsákmányolja és elnyomja őket? A L'Humanité, amely két hétig folyvást azt írta, hogy a magyar felkelésben csak fasiszták vettek részt, most azt magyarázza, hogy megtévesztett, illetve „megfélemlített”(!) munkások is voltak a felkelők között. November 14-én és 15-én Stílnek van képe azt írni, hogy a fasiszták demagógiával és megfélemlítéssel tartják fenn a sztrájkot az üzemekben.


12. Ha arra gondolunk, hogy a szocializmusnak és a „dolgozók pártjának” évekig tartó uralma után a magyar munkások, parasztok és a fiatalok többsége fasiszta felbujtásra három héten át engedi gyilkoltatni magát – több tízezer halott volt Budapesten (1 500 000 lakos) –, majd képes sztrájkolni miután e fasiszták lelepleződtek, hiszen a L'Humanité ezt írja, mindebből nem az következik-e, hogy a társadalom egésze elkötelezte magát a fasizmus mellett? Kommunisták maradhatunk-e, ha mindezeket végiggondoljuk?


13. Néhány demagóg, be nem ismert célok érdekében, azt tehet a tömeggel, amit akar – nem ez a gondolat a fasizmus ideológiája és politikai gyakorlata? Nem ugyanezt a gondolatot támasztják-e alá, nap mint nap, Kelet-Berlinnel, Poznannal, az 1956-os lengyel válsággal, a magyar forradalommal kapcsolatban az orosz és a francia kommunista párt vezetői? Mit gondoljunk róluk?

A poznani felkelésről, amelyről a L'Humanité azt állítja, hogy gengszterek és provokátorok műve volt, Gomulka a következőket mondta a lengyel párt Központi Bizottsága
előtt: „Az a próbálkozás, hogy a poznani tragédiát imperialisták és provokátorok művének állítsák be, nagyon nagy politikai naivság volt. Az imperialisták ügynökei és a provokátorok bá
rhol és bármikor megjelenhetnek. De soha, sehol nem tudják a munkásosztály magatartását meghatározni... Bennünk, a pártvezetésben, a kormányban kell keresni a poznani tragédiának és a munkásosztály mélységes elégedetlenségének az okait. A robbanásveszély már évek óta fenyegetett.” (Mivel aznap az FKP nem közölte Gomulka beszédét, a szöveget a France Observateur és a L'Express nyomán közöljük.)


14. Bár a poznani eseményekre vonatkozik, ez a mondat nem egy általános érvényű igazságot mond-e ki? A magyar eseményekre nem még találóbb-e?

Fajon november 2-i beszédében elutasította Gomulka magyarázatát, „defetistának” minősítette, és továbbra is azt állította, hogy a poznani munkásfelkelés provokátorok műve volt. Pedig még Gomulka előtt Cyrankiewicz, a lengyel Szejm elnöke és Ochab, a párt főtitkára is elismerték, hogy a munkások jogos sérelmek miatt lázadtak fel.


15. Kinek könnyebb hazudni, Gomulkának, Cyrankiewicznek stb. a lengyelek előtt, vagy Fajonnak Párizsban az FKP káderei előtt?


16. A marxizmus vajon nem a történelem materialista fölfogása, amely szerint a társadalmi osztályok tetteit érdekeik, a termelésben elfoglalt helyük és öntudatuk határozza meg, vagy talán egy olyan rendőri fölfogás, amely szerint az emberiséget vak tömegek alkotják, és ezeket a kémek és provokátorok kényük-kedvük szerint vezethetik?


17. Fajon elképzelése, miszerint a munkásosztályt kémek és provokátorok irányíthatják kedvük szerint, nem a munkásosztály iránti mélységes lenézését fejezi ki? Nem ez inkább a mélységesen defetista koncepció? Az, hogy inkább hajlandó munkásokat hülyének beállítani, semmint elismerni a bürokrácia bűneit, vajon nem azt jelent-e, hogy Fajon a munkások kibékíthetetlen, bürokrata ellensége?

A L'Humanité, amely mindenesetre azt emlegeti, hogy a magyar felkelést fasiszták és horthysták szervezték, november 12-én szemrebbenés nélkül közli Kádár 11-i budapesti rádióbeszédét, amit ekképpen foglal össze: „A felkelés okairól beszélve Kádár kijelentette, hogy a tömegek elégedetlensége jogos volt, de ezt a jogos elégedetlenséget az ellen-forradalmárok kihasználták arra, hogy megdöntsék a népi hatalmat. Félő volt, mondta Kádár János, hogy ezek az erők magukhoz ragadják az irányítást.” A L'Humanité még ezt a Kádár beszédet is meghamisítja. Nézzük meg a szöveget a Libération közlésében: „A tömegek felháborodása jogos volt. Nem akarták megdönteni a népi demokráciát, hanem a múlt hibáit akarták kijavítani. De a nép sorai közé ellenforradalmárok szivárogtak be, és a tömegek jogos akcióját arra használták fel, hogy megdöntsék a népi hatalmat. Félő volt, hogy ezek az erők veszik át az irányítást...”. Kiemeltük az „akció" szót, amely fehéren-feketén megmutatja, hogy a felkelés a tömegek műve volt. Egyébként a Kádár-kormány programjának (megjelent a L'Humanitéban november 5-én) harmadik pontja tartalmazza, hogy. „A kormány nem engedi, hogy üldözzék a dolgozókat azért, mert részt vettek az elmúlt napok eseményeiben.”

18. Kádárnak vajon nem állt volna érdekében, hogy akár csak a L'Humanité, a TASSZ hírügynökség, a moszkvai rádió, ő is azt állítsa, hogy a felkelők mind fasiszták voltak?


19. Nem azért kell-e beismernie, hogy „munkások vettek részt az elmúlt napok eseményeiben”, illetve hogy a „tömegek akciója jogos" volt, mert Magyarországon nem hazudhat olyan tényeket illetően, amelyeket a lakosság nagy része átélt, és mert ugyanakkor kétségbeesetten igyekszik kibékülni a munkásokkal, akiket nemrég az orosz páncélosokkal gyilkoltatott?


20. Mivel magyarázható, hogy sem Kádár, sem az oroszok nem voltak képesek a maguk oldalára állítani azokat a felkelőket, akik a „múlt hibáit akarták kijavítani”, vagy szembeállítani őket azokkal, akik a „népi hatalmat akarták megdönteni”? Nem a rendszer példátlan csődjéről van itt szó? Vajon ez nem annak az eredménye, hogy Magyarországon senki sem bízik sem Kádárban, sem az oroszokban? Mi lehet ennek a magyarázata? Ez lenne az a következtetés, amit a lakosság tíz év tapasztalatából levont?

1948 és 1954 között az orosz vezetők csakúgy, mint az FKP és a világ valamennyi kommunista pártjának vezetői Titót hitleristának, gyilkosnak, a jugoszláv rendszert pedig fasisztának nevezték. Aztán váratlanul, minden magyarázat nélkül, valamennyien egyidejűleg kimondták, hogy Jugoszlávia szocialista ország, amely „sajátos úton haladva építi a szocializmust”.


21. Vajon a L'Humanité hat éven át „ellenőrzött tényeket” publikált Jugoszláviáról, vagy pedig hihetetlen hazugságokat szállított megrendelésre? Az „FKP álláspontja a nagy kérdéseket illetően” – Fajon szavaival – nem abból állt-e, hogy „fasisztának” vélt egy „szocialista" országot, ami olyan, mintha összetévesztené a nappalt az éjszakával?


22. Annyira árnyalatnyi lenne a különbség a szocializmus és a fasizmus között, hogy ilyen tévedések előfordulhatnak, vagy talán arra kell gondolnunk, hogy az FKP és az orosz KP szerint mindig az a fasiszta, aki szembeszáll az akaratukkal?

Az orosz KP Jugoszláviával kapcsolatos pálfordulásának az egyetlen „magyarázata” Hruscsovnak ez a Belgrádban elhangzott mondata volt: „Berija csapott be minket.”


23. Egy rendszer politikai és társadalmi megítélése egy rendőrfőnök titkos információitól függne? El tudná-e hitetni Berija Hruscsovval vagy Thorezzel azt, hogy – mondjuk – Franciaország szocialista ország?


24. Elfogadható-e, hogy a kommunista pártok vezetői, akik a világproletariátus vezérkarának tartják magukat, hat esztendőn át sorozatosan tévedjenek, nem csupán egyetlen személy, hanem egy egész rendszer természetét illetően, pedig ez mindenki szeme láttára működik, újságírók tudósítanak róla, bárki megnézheti stb.?


25. Elfogadható-e, hogy ma az ellenkezőjét állítjuk annak, amit tegnap mondtunk, nem adva semmilyen komoly magyarázatot sem arra, hogy tévedtünk, sem arra, hogy miért változtattunk véleményt?

26. Az ilyen és ehhez hasonló, magyarázat nélküli váltások növelik-e a munkások öntudatát, vagy demoralizációhoz és teljes zűrzavarhoz vezetnek?


27. Világos-e Jugoszlávia példája nyomán, amelyhez további hasonlót nem lenne nehéz találni, hogy az FKP és az orosz KP vezetése elutasítja a tárgyalást azokkal, akik nem értenek egyet vele, és rögtön fasisztának neveznek mindenkit, aki nem hajol meg az akaratuk előtt, és rágalommal, terrorral próbálják térdre kényszeríteni? Ez vajon nem tipikusan fasiszta eljárás? El lehet gondolkozni azon, hogy az FKP vezetése milyen okból folyamodik ehhez, és miért nem hajlandó a tárgyalásokra.


28. Ha 1948-ban az orosz alakulatok Jugoszláviában állomásoztak volna, vajon nem léptek volna közbe a „fasiszta” Tito ellen ugyanúgy, mint most Magyarországon? Mi lett volna a hat évvel későbbi ünnepélyes elismerésből, amely szerint ma Jugoszlávia a „saját útját követi a szocializmus felé”?

A L'Humanité, hogy alátámassza a magyar munkásokkal szembeni rágalmait, folyton azzal érvel, hogy a polgári sajtó és a liberális politikusok fellépnek az orosz beavatkozás ellen.


29. Amíg Oroszország és a kommunista pártok támadták Titót, nem támogatta őt is és Jugoszláviát is a polgári sajtó? Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország nem szállítottak Titónak nyíltan több száz millió dollárt, fegyvereket stb.? És Tito nem kötött-e olyan katonai egyezményt Görögország és Törökország reakciós kormányaival, amely most is hatályos? Megakadályozza-e ez Hruscsovot vagy Thorezt abban, hogy Jugoszláviát szocialista országnak tekintsék?


30. A Kommunista Párt vezetősége 1948 és 1954 között nem ugyanezeket a tényeket hozta-e fel annak bizonyítására, hogy Tito az „amerikai imperializmus ügynöke”? A L'Humanité nem használta-e fel ez alatt a hat év alatt a nyugati segítség minden jelét ürügyként, hogy bebizonyítsa: Tito összejátszik az amerikaiakkal? És most elölről kezdi ugyanezt Magyarország esetében?


31. A polgári sajtó és a liberális politikusok nagy része nem üdvözölte-e azt, hogy Hruscsov elhatárolta magát Sztálintól? Azt a következtetést kellene ebből levonni, hogy Hruscsov az amerikai imperializmus ügynöke?


32. A polgári sajtó és a liberális politikusok magatartása a magyarországi eseményeket illetően nem magyarázható-e inkább a következő tényekkel: Kedvezően fogadnak mindent, ami gyengítheti az orosz blokkot (lásd Jugoszlávia). Az orosz katonai beavatkozás rendkívüli propaganda-lehetőségét adott arra, hogy eltereljék a figyelmet a múltbeli, a jelenlegi és az elkövetkezendő imperialista vállalkozásaikról főleg Algériában és Egyiptomban. A nyílt politikai harcok kezdete Magyarországon talán azt hitette el velük, hogy ezentúl lehetőségük nyílhat politikai akciókra ebben az országban.

A L'Humanité, Kádár, a moszkvai rádió stb. fehérterrorról beszéltek a felkelés második hetében. Lehetséges, hogy terrorista merényletekre, illetve kárhoztatható egyéni akciókra sor került – ez minden forradalomban előfordul –, mindenesetre, ha a L'Humanité állít ilyet – azok alapján, amit a fentiekben láttunk –, hát ez semmit sem bizonyít.


33. Lehetséges-e fehér terror egy olyan országban, ahol a munkásosztály felfegyverkezett és tanácsokat alakított? Nem reagáltak volna a munkások azonnal, ha társaik szisztematikus üldözés áldozataivá válnak?

Az viszont vitathatatlan, hogy bizony elég sok ÁVH-s titkosrendőrt kivégeztek.


34. Tudják-e, hogy a felkelés azért kezdődött, mert október 23-án a titkosrendőrség tüzet nyitott a fegyver nélküli, tüntető tömegre?


35. Mi volt a titkosrendőrség Magyarországon? Miben különbözik a Gestapótól? Talán Rajkot és több száz társát nem végezték-e ki, mint árulókat, hogy aztán öt évvel később rehabilitálják őket? Bevallották-e bűneiket? Hogyan vallhatták be, ha egyszer el sem követték őket? Talán kegyetlen kínzások nyomása alatt...? Hruscsov nem ismerte-e be az SZKP XX. Kongresszusán, hogy a sztálini rendőrség kínzásokkal kényszerített ki beismerő vallomásokat kiagyalt bűnökre? Nem mondta-e Gomulka a beszédében, hogy: „Nálunk is... ártatlan embereket küldtek halálba, köztük kommunistákat is, másokat bebörtönöztek, nemegyszer hosszú évekre. Állati kínzásoknak vetettek alá embereket, félelmet és demoralizációt hintettek.”? Talán a magyar titkosrendőrség emberei nem hóhérok voltak?


36. Ha bárkinek a bátyját, apját, fiát letartóztatja és úgy megkínozza a rendőrség, hogy beismer kitalált bűnöket, ezért aztán lelövik, szóval ha ilyen körülmények között sor kerül egy győztes felkelésre, és el lehet kapni a kínzókat, ki tudja, hogy mire képes az ember? Nem került-e sor azonnali kivégzésekre a nácizmus összeomlása után Franciaországban s más országokban?
A L'Humanité három héten át úgy mutatta be a magyar felkelést, mint fasiszta lázadást. Azt hihetnénk, hogy senki más nem vett részt benne, csak horthysták, volt kapitalisták és földbirtokosok, akik nyomban a felkelés első napjai után elkezdték újra birtokba venni földjeiket(!). Láttuk, hogy Kádár beismerte, a „tömegek akciójáról volt szó, amelynek keretei között előfordult, hogy ellenforradalmárok vették kézbe az irányítást”.


37. Támogatásra találtak-e a magyar lakosság többségét alkotó munkások és parasztok körében azok a pártok, amelyek célja az volt, hogy visszaadják a gyárakat a kapitalistáknak, a földeket a földbirtokosoknak? Vajon a felfegyverzett munkások, akik a gyárak irányításának kézbevételét követelték (lásd lejjebb), eltűrték volna-e olyan pártok létét, amelyek a nagypolgárság restaurációját tűzték ki célul? Az évszázadokon át kizsákmányolt parasztok elnézték volna-e, hogy Esterházy visszaszerezze birtokait (ahogy azt a L'Humanité ostoba módon állította)?

A polgári sajtó, amennyire csak tudta, igyekezett felnagyítani a sebtiben újjáélesztett hagyományos politikai szervezetek jelentőségét, azért, hogy bebizonyítsa: a magyarok csak erre a boldogságra vágytak, ti. egy nyugati típusú parlamenti demokráciára. A L'Humanité ezen a ponton teljesen egyetért a Le Figaróval és a L'Aurore-ral. Akárcsak a polgári sajtó, megpróbálja eltitkolni a magyar proletariátus minden forradalmi megnyilvánulását, követeléseit, azt a tényt, hogy tanácsokat hozott létre (azaz igazi szovjeteket, amelyeknek demokratikusan választott tagjait bármikor visszahívhatják a választók). Hasonló tanácsok léteztek Magyarország valamennyi fontos ipari városában. A szegedi munkástanács követelte először a munkás-önigazgatást az üzemekben. Hosszú hallgatás után a L 'Humanité, André Stil tolmácsolásában, november 15-én ezt írja: „kalandorok és lumpen elemek megalakították” a munkástanácsokat. Másnap az általános sztrájk arra kényszerítette a Kádár-kormányt, hogy tárgyalásokat kezdjen a Budapesti Központi Munkástanáccsal, és megígérje valamennyi követelésének teljesítését azért, hogy újrainduljon a munka.


38. A L'Humanité hallgatása és André Stil gyalázatos rágalmai nem azt bizonyítják-e, hogy az FKP vezetése mindennél jobban fél az autonóm munkástanácstól, amely a munkáshatalom egyetlen valódi eszköze?

A munkástanácsok követelései alkották a magyar szakszervezetek programjának lényegét. A program szövege, ahogy a Le Monde-ban megjelent 1956. október 28-29-én: Minden üzemben munkástanácsot kell létrehozni. A munkásirányítás bevezetése. Az állami tervgazdálkodási rendszer radikális átalakítása. A bérek kiigazítása, a 800 forintot el nem érő bérek azonnali 15%-os, az 1500 forintnál kisebb fizetések 10%-os emelése, 3500 forintos felső határ megállapítása a tisztviselők fizetésénél. A termelési normák eltörlése, kivéve ahol az üzemi munkástanács kéri azok megtartását. Az egyedülállókat és a gyermek nélküli családokat sújtó 4%-os adó eltörlése. A kisnyugdíjak, a családi pótlék emelése. Az állami lakásépítés felgyorsítása.


39. Miért nem említette meg a L'Humanité ezt a programot?


40. Reakciós-e ez a program, vagy talán inkább mélyen szocialista?


41. Abban áll-e a szocializmus, hogy egy bürokrata apparátus irányítja az üzemeket és a termelést, vagy pedig a munkástanácsok, úgy ahogy azt a munkások kérik?


42. Miért követelik a magyar munkások a normák eltörlését, kivéve ott, ahol a munkástanácsok kérik annak megtartását? Milyen módon vannak meghatározva a munkanormák Oroszországban és a népi demokratikus országokban? Másképp, mint a kapitalista országokban? Tudják-e, hogy mit jelent a munkások számára, ha mások határozzák meg a normákat és nem ők? Úgy gondolják, hogy a munkások képesek saját maguktól fegyelmezetten dolgozni, vagy normákkal, darabonkénti, hozam utáni bérezéssel és munkafelügyelőkkel kell őket kényszeríteni? Ez utóbbi nem Georges Villiers úr és a világ valamennyi főnökének az álláspontja? Vajon nem ezt alkalmazzák Oroszországban és a népi demokráciákban is?


43. Miért kérik a magyar munkások a bürokratikus apparátus csökkentését? Reakciós-e ez a követelés? Franciaországban a C.G.T. miért támogatja mindig a hierarchia megtartását vagy növelését?


44. Miért kérik a magyar munkások a tisztviselői fizetések ilyen alacsony plafonját (3500 forint, az átlagfizetés 1000 forint körül mozog)? Önmagában ez a követelés nem mutatja-e, hogy milyen túlkapásoknak kellett lenniük a bürokraták fizetése körül? A tisztviselői fizetések széles skálája nem jelenti-e a személyi jövedelmek kapitalista szétosztását, ha tudjuk, hogy a bürokrata teljes jövedelmét személyes fogyasztásra használja fel, mivel a tőkefelhalmozást az állam végzi? Léteznek-e a népi demokráciákban és Oroszországban az átlagfizetésnél hússzor, ötvenszer, százszor magasabb tisztviselői bérek? És Franciaországban ez nem 600 ezer frankos, 3 milliós vagy 6 milliós fizetésnek felelne meg?

A felkelés első két hetében Budapesten megalakult a „Fiatalok Forradalmi Pártja.” Tudjuk, hogy a fiatalok főszerepet játszottak az egész felkelés során. A párt programja, amit a L'Humanité november 3-án közölt, kimondja, hogy: „nincs szó arról, hogy visszaadják a gyárakat a kapitalistáknak, illetve a földeket a földbirtokosoknak.”


45. Ennek a pártnak a megalakulása nem mutatja-e, hogy a munkástanácsokon kívül javában szerveződtek tiszta, forradalmi erők, amelyek szakítani akartak a mindenki által megvetett rendszerrel, és a szocializmus felé kívántak haladni? Hogy Kádár nem tudott és nem is akart rájuk támaszkodni? Hogy az oroszok fegyveres beavatkozása elsöpörte őket?

A L'Humanité 1956. október 25-i számában Marcel Servin, a magyar és a lengyel eseményekről szólva, az ezekben az országokban „még meglévő anyagi nehézségeket” a háborús károknak és azoknak a tévedéseknek tulajdonítja, amelyeket „a népi demokráciák egyes pártjai követtek el a tervgazdálkodásban, tévedések, amelyeket elismertek és kijavítottak, illetve javítják őket”.

Néhány nappal később Etienne Fajon – a fémmunkások központjában tartott, a L'Humanitéban november 3-án megjelent – beszédében a következők hangzottak el: „Lengyelországban 1953-tól a nemzeti jövedelem a háború előttihez képest megduplázódott; az ipari termelés majdnem a négyszeresére nőtt... Tavaly a lakossági húsfogyasztás fejenként kétszer akkora volt, mint a háború előtt, a cipőgyártás tízszeresére nőtt... Hasonló változásokra került sor Magyarországon is... az élelmiszeripari termelés megháromszorozódott...”


46. Ha Fajon adatai pontosak, akkor Servin halat akar vízbefojtani, amikor háborús károkról beszél tizenegy évvel a háború után, hiszen mindenki tudja, hogy valamennyi európai
országban, Keleten és Nyugaton egyaránt, az újjáépítés legkésőbb 1949-50-ben befejeződött? Nem ugyanezt a gondolatmenetet alkalmazza Fajon, amikor „rendkívüli háborús pusztításról” beszél, miután elmondta, hogy 1953-tól – három évvel a mostani események előtt – Lengyelországban a háború előttihez képest megduplázódott a nemzeti jövedelem?


47. Ha Fajon adatai pontosak – kétszeres húsfogyasztás stb. –, tehát ezekben az országokban a dolgozó tömegek életszínvonaluk ilyen jelentős javulását tapasztalták, meg lett volna-e a legkisebb esélye is annak, hogy a régi kizsákmányolok és az amerikai ügynökök hetekig tartó felkelést tudjanak kirobbantani? Ennyire nem lenne a munkásoknak nemhogy osztályöntudatuk, de realitásérzékük?

A lengyel életszínvonal fejlődéséről Gomulka a következőket mondja október 20-i beszédében a párt központi bizottsága előtt, amelyet az egész ország hallhatott rádión (a France Observateur nyomán): „A hatéves gazdasági terv, amelyet, mint újabb lépést az életszínvonal emelkedése felé a múltban lelkesen hirdettünk, a munkások széles tömegeit tette csalódottá. A számokkal végzett bűvészmutatványok, amelyek szerint a reálbéreknek a hatéves tervben 27%-kal kellett volna nőniük, nem sikerültek; ez még jobban bőszítette az embereket.”


48. Gondolják, hogy Gomulka hazudhatott egy ilyen jelentőségű kérdést illetően, abban a beszédben, amelyet az egész ország hallhatott? De akkor nem nyilvánvaló-e, hogy Fajon és az FKP vezetése meghamisítja a tényeket?

Vitathatatlan, hogy a termelés jelentősen növekedett a népi demokráciákban. Így történt egyébként a kapitalista országokban is. De kinek a hasznára?


49. Ha a reálbérek lengyelországi emelkedéséről beszélni – mint ahogy Gomulka mondta – csak a számokkal való bűvészkedést jelent, ami viszont nem téveszt meg senkit, akkor mire fordították a termelés növekedéséből származó többletbevételt? Gyárak építésére? Hát a kapitalizmus nem épít gyárakat? Mire való a kapitalizmusban a termelés növelése, hanem új gyárak építésére és a fogyasztás növelésére, mivel a béreket csak olyan mértékben emelik, ahogy azt a munkások kiharcolják? A népi demokratikus országokban más a helyzet? Mennyiben? Mialatt a munkásbérek stagnálnak, mi történik a tisztviselők bérével, amelyeknek a magyar munkások épp most kérik a korlátozását? Ha mondjuk autógyárakat építünk akkor, amikor stagnálnak a bérek, kiknek készülnek az autók? •

O. Lange, a Lengyel Egyesült Munkáspárt közgazdásza írt egy cikket (1956 júliusában, tehát még Gomulka visszatérése előtt), amely a KB VII. Plénumán kidolgozott gazdasági programnak az alapja lett, és amelyet a Cahiers Internationaux (a folyóirat patronálói között találjuk Alaín Le Léapot) 1956. szeptember-októberi számában lefordítottak: „Hogy leküzdjük a gazdasági problémákat, fel kell számolni a bürokrata apparátust, amely a nemzetgazdaság egészét behálózza. Ez az apparátus fékezi a gazdaság működését, és a nemzeti jövedelem jelentős részét improduktív módon elnyeli. A dolgozó tömegek tudják ezt, és a pazarlás, a rossz vezetés jeleként értékelik.”


50. Amennyiben a bürokrata apparátus „improduktív módon elnyeli a nemzeti jövedelem jelentős részét”, szó lehet-e tévedésről? Ez az apparátus vajon nem a dolgozók termelőmunkájának a kizsákmányolásából él?


51. Thorez és Fajon miért nem említik sem beszédeikben, sem másutt ezt az apparátust és kiváltságait, miért csak tervezésbeli hibákról beszélnek, mintha csak egy mérnök végzett volna rossz számításokat? Azért, mert ők maguk, és az FKP több ezer kádere is erre a szerepre jelöltek, ha hatalomra kerülnek?

Vitathatatlan a termelés növekedésének ténye a népi demokráciákban. De hogyan érték el ezt? Gomulka megemlíti beszédében, hogy a hatéves terv (1950-55) során Lengyelország széntermelése 74 millió tonnáról 94,5 millió tonnára növekedett. Ugyanakkor a bányászok 1955-ben 92 millió 634 ezer túlórát teljesítettek, ami a tervidőszak összes munkaórájának a 15,5%-a. Ez azt jelenti, hogy 14 millió 600 ezer tonna szenet bányásztak ki munkaidőn túl. 1949-ben egy bányász 1320 kg kőszenet bányászott ki egy munkanap alatt. 1955-ben ez leesett 1163 kg-ra, azaz 12,4%-kal csökkent". A L'Express-ben október 26-án közölt beszédének egy másik részében Gomulka azt mondja: „Gazdaságpolitikánkat a bányászatot illetően bűnös könnyelműség jellemezte. Kötelezően bevezettük a vasárnapi munkát, ami csak aláásta a bányászok erejét és egészségét, és lehetetlenné tette a bányafelszerelés megfelelő karbantartását. Bányászainkat katonákként, foglyokként dolgoztattuk.”


52. Lengyelországban a széntermelés növelése érdekében alkalmazott módszerek nem hasonlíthatók-e a legsúlyosabb kapitalista módszerekhez (túlórák, vasárnapi munka, katonai fegyelem)?


53. Ha a lengyel bányászt alávetik ennek a rendszernek, miközben életszínvonala nem emelkedik, mennyiben változtatta meg helyzetét az „államosítás” és a „tervgazdálkodás”?


54. A Gomulka által idézett bányászonkénti hozamcsökkenés tévedéseket, aránytalanságokat takar-e, mint ahogy azt Servin, Thorez és Fajon állítják, vagy pedig a bányászoknak a termeléshez való hozzáállását fejezi ki? Minden rendszerben, ahol a munkások tudják, hogy kizsákmányolják őket, nem az-e az első reakciójuk, hogy megtagadják az együttműködést? A kapitalista gyárakban nem mindennapos-e a konfliktus a munkások és a vezetés között a hozamot illetően?

Azt gondolhatnánk, hogy ez a helyzet csak a bányászatot jellemzi. Lássuk, mit ír a gazdaság egészéről O. Lange a már idézett cikkében (73. és 78. old.): „Már több éve növekvő közönyt figyelhetünk meg a munka iránt az adminisztrációban, az elosztás és a szolgáltatások területén. Ez a közöny megbénítja mindennapos életünket. Jelenleg a munkásosztály soraiban is terjed, amely pedig a nemzet társadalmi és politikai szempontból legtudatosabb részeként a legtovább szembeszállt vele. Erkölcsi és politikai szlogenekkel, bírói és adminisztratív rendeletekkel ma már nem lehet irányítani. A munkások nagy részének nihilizmusa az alacsony életszínvonalból és abbéli kételyükből ered, hogy az ilyen áldozatokat követelő gazdaságpolitika jogos és megalapozott.”


55. Van-e okunk azt gondolni, hogy a lényeges pontokat illetően a magyarországi, illetve a többi népi demokratikus országbeli helyzet más, mint Lengyelországban?


56. Amit Lange saját bürokrata nyelvén a dolgozók „nihilizmusának” nevez, más-e, mint a munkásosztály jogos reakciója, amely nem hisz a hazugságoknak, és amennyire csak tudja, megtagadja az együttműködést a termelésben?


57. Ahhoz, hogy ez a reagálás odáig vezessen, hogy megbénítsa a mindennapi életet – ami szinte még nem fordult elő egyik kizsákmányoló társadalomban sem – nem az kellett-e, hogy kibírhatatlanná váljon a kizsákmányolás és az elnyomás?


58. Amikor ilyen helyzetben a munkások ahelyett, hogy belemerülnének a reménytelenségbe és a „nihilizmusba”, fegyvert ragadnak, fellázadnak, tanácsokat alakítanak és munkásvezetést követelnek, amint azt Magyarországon tették, Önök az ő oldalukon állnak vagy a bürokratákén, akik fékezik a gazdaság működését és „improduktív módon elnyelik a nemzeti jövedelem jelentős részét”?

November 2-án, pénteken a pekingi kormány a következő bejelentést tette: „Egyes szocialista országok elhanyagolták egymással való kapcsolataikban a nemzetek közötti egyenlőség elvét. Az ilyen tévedés, amelynek lényege soviniszta-burzsoá természetű, rossz hatással lehet a szocialista országok ügyére, főként ha egy nagyhatalom követi el... Ezek a hibák eredményeztek már olyan feszült helyzeteket, amelyek egyébként nem alakultak volna ki, így például korábban Jugoszláviában, jelenleg pedig Lengyelországban és Magyarországon.”
Ezt a jelentést közölte a Le Monde 1956. november 4-5-i száma, viszont a L 'Humanité olvasóinak nem kell tudniuk róla. Mindenesetre megtaláljuk ezt a gondolatot az október 30-i szovjet közleményben is (31-én megjelent a L'Humanitéban): „Több nehézség is felmerült, több feladatot nem oldottunk meg, hibákat követtünk el, különösen a szocialista országok egymás közötti
kapcsolatát illetően. Ezek a sérelmek és hibák csökkentették a szocialista országok közötti jogegyenlőség jelentőségét.”


59. Mit jelent elhanyagolni a „nemzetek közötti egyenlőség elvét egymással való kapcsolataikban”? Nem azt jelenti-e, hogy egy nemzet – „egy nagyhatalom”, ahogy kínai finomsággal mondja a pekingi jelentés – azaz Oroszország uralja a többit? Elfogadható-e, hogy a szocialista országok közül az egyik uralja a többit? Hogy lehet, hogy egy szocialista ország politikája, kapcsolata a többi szocialista országgal éveken át burzsoá-soviniszta jegyeket mutasson? Ezeknek a tévedéseknek nem gazdasági és szociális gyökerei vannak, Oroszországban ugyanúgy, mint a többi szocialista országban? Amikor Oroszország megveszi a magyar és a cseh uránt, a lengyel szenet, a bolgár dohányt, és eladja ezeknek az országoknak a saját termékeit, mindkét esetben a saját maga által meghatározott áron, ez tévedés, vagy kizsákmányolás? Ez a kizsákmányolás, még ha más formákat ölt is, nem ugyanarra az eredményre vezet-e, mint a gyarmati országoknak a nyugati imperialista hatalmak általi kizsákmányolása? Mint Algéria és Franciaország esetében is, nem függ-e egymástól a politikai hatalom és a gazdasági kizsákmányolás?


60. Ha az orosz kormány ma arról beszél – és pillanatnyilag nem tesz egyebet, csak beszél –, hogy helyre kell hozni a hibákat, azért teszi, mert megjavult, vagy mert a lengyelek és a magyarok ellenállása erre kényszeríti? Miben különbözik hát a francia gyarmatosítóktól, akik csak akkor kezdtek kivonulni Marokkóból és Tunéziából, amikor a lakosság ellenállása erre késztette őket?



Socialisme ou Barbarie 20.

1956. december