A rémálom valósága

Privatizáció és munkanélküliség

Az Ózdi munkásoknak előbb azt mondták, hogy megtarthatják a munkahelyeiket, aztán azt, hogy csak az üzem bizonyos részeit fogják bezárni, meg hogy a privatizáció új munkahelyeket fog teremteni, őket pedig átképzik, hogy megfeleljenek a korszerű technológiai igényeknek és így tovább minden áldott nap egy új hazugság. Ezeknek az embereknek, miként a magyarok és más kelet-európai millióknak az egypártrendszerű diktatúráról a demokráciára való áttérés egyszerűen azt jelenti, hogy most több politikus hazudik, mint eddig” – írta a demokrata Reportage 1999-es 5., tavaszi száma –, és a munkásosztály illúziói romba dőltek. A „fantasztikus utazás” a pártdemokráciából átvezetett a közvetlen folytatásba, ahol immáron nem egy párt ugat bele közvetlenül az életedbe, hanem a burzsoá erők összessége, akik ugyanúgy képtelenek megoldani válságaikat, mint korábban. Minden szemét és mocsok ránk rakódik, mi döglünk meg hamarabb, bennünket vezérelnek „háborúikba” – amelyek ellenünk folynak, mi szenvedünk árvizeiktől, kánikuláiktól és mi szenvedjük el a fagy-halált, az éhen veszést: az általuk kínált árnyvilágot…

Ez az írás nem pusztán egy folyamatot akar ábrázolni, hanem arra bíztat mindenkit, hogy együttesen, együtt szerveződve égessük fel a tőke világát, mi a hétköznapok elnyomott proletárjai.

Egyébként csak adatok, számok és információk vagyunk a burzsoázia statisztikai évkönyveiben…

A magyarországi hatalomváltás a tőkés rend újjászerveződésének folyamata, amely a tőkefelhalmozás megerősítésére irányult. A pártállam ledőlt és megjelent a modern kapitalizmus. A privatizáció célja az áru- és a tőkemozgás felgyorsítása, a versenyszellem kiteljesedését szolgálja. A privatizálható burzsoá (állami) vagyon, amit a munkásosztály hozott létre, de amit a tőke urai kisajátítottak, 1860 vállalat - összértéke 2600 milliárd forint - volt, ebből a 90-es évek végéig kb. 2000 milliárd forintot csapott meg a privatizáció szele. 1986-ban csődtörvényt léptettek életbe, a veszteséges vállalatokat mesterségesen tökével „pumpálták” (Láng Gépgyár, Ganz - Mávag, tatabányai bányák stb.). Már a Kádár-korszak utolsó szakaszában „külföldi tőkések” kezébe ment át a Tungsram, a Ganz Áramerő, a Ganz Vasúti Járműgyár, az Ózdi Kohászati Üzemek, a Hungária Biztosító, stb. Sokan naivan úgy hitték, hogy a kárpótlási törvénnyel az egykori tulajdonosokat, akiket a bolsevik állam „megfosztott magántulajdonától”, kárpótolják - nem így történt. Ennek ellenére továbbra is a feltörekvő régi-új burzsoá sáskák és holdudvaraik léphettek a további tőkegyarapítás útjára. A privatizáció lelassult, kis időre elmaradtak a külföldi tőkés hiénák, erősödött a munkanélküliség, pl. 1991-ben kétszeresére nőtt és elérte a 7%-ot és a kezdeti lelkesedés a munkásosztály körében átcsapott kiábrándultságba - a bolsevik demokrácia hullaházából a liberális demokrácia fegyenctáborává vált e földrajzi terület is. A bolsevizmus teljes foglalkoztatottság mítoszáról lehullt a lepel, a bizonytalanság lett az úr az esti nagyfröccs és a tévé mellett, a prolik elkezdtek aggódni munkahelyeikért. A munkanélküliség 1993-ban 13 %-os volt, ez közel 650-700 ezer bérmunkás talajvesztettségét jelentette, a tőkevándorlás beindult és a hatalomváltás elején „a külföldi burzsoázia” az államilag tőlünk kisajátított vagyon 10%-át birtokolta. Másfél millió munkahely szűnt meg, a regisztrált munkanélküliek száma 47 ezerről a már említett 650-700 ezerre nőtt, sok bérmunkás feketemunkásként robotol, a hivatalos adatok alapján 1995 és 2003 között 345 ezerrel nőtt a foglalkoztatás aránya, miközben a munkanélküliség 150 ezerrel csökkent, közel 200 ezer a regisztrálatlan munkanélküliek száma, 1990-től 1995-ig 500 ezren mentek nyugdíjba. Egy szociológus team tanulmányában a fentieket olvashatjuk: „A közép-európai gazdaságok alkalmazkodni igyekeznek a tőkés világgazdasághoz, feltehető, hogy a nehézipar és a bányászati munkalehetőségek java része megszűnik.” Jóslatuk valóssá vált, árnyékvárosok és 20. század eleji nyomornegyedek születtek újjá, az egykori államkapitalista iparvárosok - „pártunk büszkeségei” - az erózió birodalmává váltak. Tatabánya, Ózd, Miskolc a kapitalizmus horrorjának látleletei, az „ott élő” belefásult proletárok is csak tűrnek - kérdés meddig. Jövőjük ugyanolyan kilátástalan, mint múltjuk - hacsak nem verjük szét a rajtunk hízott tőkés világot. A magyarországi vaskohászatban, 1985-ben 60 ezren gürcöltek, 2002-re számuk lecsökkent 9 ezerre; általánosságban is riasztó méreteket öltött az ipari munkásosztály helyzetében bekövetkező romlás: a feldolgozóiparban 1,7 millióról 1 millióra, az építőiparban 400 ezerről 270 ezerre, a bányászatban 120 ezerről 13 ezerre zuhant a kapitalizmus racionalitása által leépített munkaerő. A Ganz - Mávag, a Csepel Művek, a Rába Művek és más halálgyárak megszűntek. „Nincs munka az az igazság, akárhány embert megkérdezhet, de megmondom, ugyanezt mondja mindenki. Nincs munka, az emberek csak állnak és beszélgetnek, szidják a rendszert és az új menedzsereket” (egy proletár nyilatkozatából). A munkanélküliséget a burzsoázia a történelem során mindig a maga javára akarta fordítani, a bérmunkások bérét leszorították, és hatékonyabb munkavégzésre ösztökélték a munkásosztályt, amelynek tagjait megosztva, a munkanélküliség rémével fenyegették. Ma, 2005-ben a munkanélküliség 7%-os Magyarországon, ez 2%-al alacsonyabb, mint az EU-átlag, viszont az alacsony bérek és az iszonyúan magas adók miatt rendkívül alacsony az életszínvonal. (Közép–Magyarországon, ahová Budapest is tartozik, a bruttó átlagkereset 104 ezer forint volt, ebből 74 ezret kaptak kézhez a fizikai munkások; a szellemi munkások bruttó keresete 235 ezer, ebből 136 ezret kapnak kézhez. Észak-Magyarországon, a szegényebb körzetben ez a fizikai munkásoknál 90 ezer és 70 ezret kapnak kézhez; a szellemi munkásoknál 170 ezer a bruttó és 105 ezret kapnak kézhez – ha ugyan időben kifizetik. Ezek 2004-es adatok.) Egyre többen próbálkoznak a nyugati munkaerőpiacon, ez jellemző a tőkés cápákra is, akik idetelepült vállalkozásaikat megkísérlik áttelepíteni számukra kedvezőbb területre. Még 1992-ben elindult egy sajátos burzsoá trükk, a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP), amelynek a lényege a következő: „Az MRP olyan privatizációs technika, amely lehetővé tette, hogy a korábban állami kézben lévő társaságok munkavállalói szervezett módon, illetve jogi értelemben egyénileg is tulajdonossá váljanak az őket foglalkoztató cégeknél” – írta egy baloldali firkász. A megalakult 283 MRP - szervezetből 1999-ben 200 működött, de a későbbiekben eme szánalmas munkásbefogási kísérletek egy ideig akadoztak, aztán stagnálni kezdtek. Ehhez kapcsolódik az a tipikus eset, melyet egy újságíró említ: a bérmunkások egynegyede a General Eletrics újpesti Tungsram gyárában saját Kft.-t hozott létre, körülbelül egyharmadával kevesebb átlagos bérért gürcölnek – kapjuk az információt. Az MSZOSZ (szociáldemokrata szakszervezet) támogatásával tovább zajlik a lobbizás a bérmunkás tulajdonért. 2000-ben kb. 187 vállalatnál funkcionált bérmunkás részvény. Ez kb. 70-80 ezer munkást takar. A Henkel Magyarország Kft.-től az Auchan -ig nyúlik a sor, sok helyütt a burzsujok és kizsákmányoltjaik közösen privatizáltak („szent az osztálybéke - E. Bernstein, Lenin, Bill Gates és az álomgyár összekacsint”). Aztán akadnak olyan cégek, ahol a bérmunkások MRP részvényeiknek kizárólagos tulajdonosai (Herendi Porcelán Manufaktúra, Szalag és Zsinórgyár Rt.). A külföldi tőkebefektetés özönlött az országba: számuk 1990 és 1995 között 5 és félezer vállalkozásról megugrott 25 ezerre (többségük vegyesen magyarországi és külföldi tőkét jelöl), aztán a későbbiekben fokozatosan a mamutcégek és transznacionális vállalatok is megjelentek - német, osztrák, olasz, egyesült államokbeli, stb. zsákmányvadászok. Egy jellemző adat: 1997-ig 1859 állami vállalat került felszámolásra. A nemzetközi burzsoázia 2004-re 3,4 milliárd eurót fektetett be itteni vállalkozásokba, a magyarországi sáskák 3,2 milliárdot külföldi ügyleteikbe, a „nemzetközi tőkések” e befektetett pénzük felét a feldolgozóiparba pumpálták (villamosgyártás, járműgyártás, ingatlan, élelmiszeripar, stb.). A GDP 1993-ig csökkent, 1997-től 4-5%-al nőtt. Ma 1 millió munkásosztálybeli él a közepes jövedelem 50%-ánál kevesebből, a hajléktalanok száma 30-50 ezer közé tehető, az adatok össze-vissza hazudnak, a keresztény görények és szervezeteik keményen hülyítik adományaikkal és szirupos meséikkel a „szemeteskukák népét”, ehhez társulnak a különféle balos baszdmegjancsik humanista ügyködéseikkel. Az alábbi árulkodó mondatokat az egyik burzsoá ideológus, az állampárt egykori dédelgetett kreténje, ma nemzetiszocialista Pozsgay Imre nyilatkozta: „A magyar burzsoázia egy másik csoportja szintén nem saját tőkefelhalmozása révén, vagyis nem szerves fejlődés eredményeként jött létre. A befolyásos pártok már a kilencvenes évek elején arra törekedtek, hogy klienseik az állami bankoknál és vállalatoknál vezető beosztásba kerüljenek. Ez közvetve mutatja, hogy a gazdasági elit rotációja már ebben az időszakban is felgyorsult: 1990 végén a gazdasági elitnek a fele került új beosztásba, 1994-ben már közel 80 százaléka. Sőt a pénzügyi elitnél még ennél is nagyobb mértékű volt a rotáció. A gazdasági elit egy része valószínűleg nem szaktudása miatt került vezető beosztásba, hanem azért, mert kölcsönösen előnyös politikai kapcsolati tőkével rendelkezett, amely egy vagy több parlamenti párthoz kötötte. Így vállalata privatizációja során „helyzeti előnybe” került, ha azt meg akarta vásárolni, ha pedig nem, akkor segített a vevő kiválasztásában, aki mind pártja, mind az ő számára optimálisnak tűnt. Mindkét esetben pártja klientúrájának a részévé vált. A parlamenti pártoknak ez a klientúraszervező tevékenysége végigkísérte az elmúlt évtizedet.” A termelőszövetkezetek felszámolása, a magyarországi kohászat és acélipar jelentős részének megszüntetése (mivel ezen iparágak a tőke versenyében alulmaradtak, illetve eleve versenyképtelenek voltak) jelentős munkanélküliséget termelt. A nem privatizált vállalatok nagy hányada lepusztult, tönkrement. 1 millióan kerültek az utcára - a liberális kapitalizmus így akarta kimutatni felsőbbrendűségét a bolsevizált kapitalizmus felett.

Reformizmusról, szakszervezetekről…

(„Azt szeretnénk, hogy szakszervezetünk részt vegyen az új rendért folyó harcban, amely garantálja a pluralizmust és a demokratikus jogokat: a munkát és az érte járó jó fizetést.” – ezt a „nagyszerű és megható”, bugyuta, ellenforradalmi nyilatkozatot a lengyelországi Munkáskezdeményezés nevezetű szakszervezet írta, amely tagja a lengyelországi „Anarchista Föderációnak”.)

Ideje kimondanunk, hogy mi semmiképpen nem mitizáljuk a munkásosztályt; elvetjük az olajos kezű proli férfi sztereotípiáját, aki büszkén, vállvetve küzd társával, a traktoros proletár asszonnyal a jobb életkörülmények „kiharcolásáért”. Ha nem is egy forrásból ered a szocreál undorító bolsevik hamissága és a munkásautonómiáért küzdő áramlatok „proletár mitizálása”, mégis csak egy folyóba torkollanak, mindkettő a kizsákmányolás világának, a munka világának fenntartásához vezet. Mindkettő konzerválja a kapitalista viszonyokat és fenntartja a status quo-t, majd bolsevik pártjuk által parancsol bennünket, prolikat a munkapadhoz és szívja vérünket. A munkás-önigazgatók - s ebbe az ouvrierista áramlatok is beletartoznak a maguk föderalista, a proletariátus harci egységét gyengítő mesterséges falansztereikkel, azzal a gyakorlattal, hogy kizsákmányolásunk színterét a munkahelyekre korlátozzák, továbbá ócska szindikalista, népfrontos, ”proletár”, értelmiségellenes politizálásukkal – hamis szlogenjeik és önigazgatásuk révén utalnak át bennünket a kizsákmányolás honába (a „Tiéd a gyár, magadnak dolgozol” tökéletesen hazug mítoszával). Végül is teljesen mindegy, hogy ezek a nagyon is hatékony ideológiák és gyakorlatuk mit értett meg az érték - csereérték, kizsákmányolás – elidegenedés, magántulajdon - tulajdon, egyszóval a munka világának kritikájából, ha a gyakorlatban végeredményben változatlanul hagyják a kapitalizmus alappilléreit. Nem pusztán a kapitalistákat kell megtámadnunk, hanem a kapitalizmus többi fenntartóját is, azt a munkásosztálybeli tagot, idomulási modellt, aki/ami ha kell, fasiszta, ha kell liberális, szocdem vagy éppen bolsevik vagy szakszervezeti tag - tehát demokratikusan viszonyul a rendszerhez mind magatartásában mind ideológiájában. Meglehetősen felszínes s egyoldalú lenne pusztán a tőkéseket támadni, hogy elnyomnak és kizsákmányolnak bennünket, hiszen mi ezt hagyjuk, tűrjük és imádkozunk és rettegünk, hogy holnap is nyugodtan ébredhessünk és vágjunk bele a kapitalizmus mindennapjaiba. Harcunk alapfeltétele az osztályszolidaritás, ami ha Magyarországot vesszük szemügyre, meglehetősen szolid, visszafogott tanújeleit tapasztalhatjuk. Ez a cikk többek között éppen arra akar rámutatni, hogy osztályunk mennyire szolgalelkűen viseli a kapitalizmus terhét e régióban is. Nekünk nem lehetnek részeredményeink: nem lehet siker a magasabb bérek kivívása, a csökkentett munkaidő, és a különböző „szociális juttatások kiharcolása”, s bármilyen jellegű jogok érvényesítése, és az sem, hogy szakszervezetet alakítunk a tőke bendőjében. De az (ál)radikalizmus mesterséges pumpálásával, a hurrá-optimizmussal is vigyáznunk kell. Egyrészről nincs is erre ok, másrészről harcunk csakis a maga világfolyamatában átlátható és a „kudarcok és előrelépések” dialektikájában teljesedik ki. Szervezkednünk kell, nemcsak a munkahelyeken, hanem a kapitalizmus totalitásával a forradalom totalitását kell szembeállítanunk, ami azt jelenti: ki a gyárakból, ki a munkahelyekről, ki az utcára, a terekre, a sikátorokba, a parkokba, a mezőkre, a földekre, ki a lakásokból és iskolákból, a templomokból és kegyhelyekből, ki a kapitalizmus múzeumaiból kifelé! Együttesen és szervezetten vissza kell vennünk valódi életünket a kapitalizmus ordasaitól – kint a tereken, bent a fejekben szétverni, felgyújtani a tőke egész világát. Hadd lobogjon a máglyán az adott évszak mosolyától kísérve - a múlt. Véget kell vetni az illúziók korának, mert különben a „barbárság kora” tör ránk. A lengyelországi bányászok sztrájkjától a bolíviai utcaharcokig – mindenütt mi vagyunk azt utcán, harcunk általános jellegét kell szem előtt tartanunk! Csakis ennek tükrében érdemes értékelni a magyarországi munkásosztály helyzetét. Ami a szakszervezeteket illeti, mindig is a tőkések szekerét tolták, ez nyilván most is így van, de már eleve létszámuk miatt sem lehetnének hatékonyak követeléseik kiharcolásában, mivel mindenkoron a burzsoázia anyagi támogatására szorulnak ezt a segítséget pedig a burzsoázia pártjai képesek biztosítani, ezért bármilyen függetlenségről beszélni merő színjáték. 1956 után a bolsevik párt elvárta a munkásosztály tagjaitól, hogy valamelyik szakszervezet tagjai legyenek, de ez az elvárás azután elhalt. A hatalomváltás idején a burzsoá ideológia által vezérelt szakszervezeti és munkástanács-mozgalom kegyeiért az akkor „harmadik utas” (bal - és jobboldali nacionalisták összefogása révén) Magyar Demokrata Fórum és a szocdemek versengtek, természetesen az elkövetkező választások csillagjegyében. Mivel a privatizáció és a munkanélküliség legerősebben az ipari munkásosztályt érintette, a szakszervezetek is legyengültek ezen a területen, mivel egyszerűen nem volt rájuk szükség, s csak ott tudták megvetni a lábukat, ahol továbbra is dominált az erős ipari munkásság, pl. a vasútnál és az energiaszektorban. Mindmáig tart a szakszervezeti lobbi és a választások idején sok szakszervezetis politikus az MSZP-listán repül be a parlamentbe. „A szakszervezetek vagyona, infrastruktúrája a rendszerváltás után is jelentős maradt. Az MSZOSZ ágazataival együtt nagyobb vagyonnal, kiépítettebb infrastruktúrával rendelkezett, mint az összes párt együttvéve.” - írja róluk történetírójuk. Hatalmukat valójában átmentették az új kapitalista üdvtan honába. De ez a hatalom ténylegesen nem bír önálló hatóerővel és érdekeikért mindig valamelyik burzsoá párt csatlósaként „küzdenek”. A pártoknak is szükségük van a szakszervezetekre, mint szavazóbázisra és így kerek a kép. „Tőke (pénz) azért kell, hogy a szocik tudjanak kampányolni. A szakszervezetek azért kellenek, hogy legyenek, akik eldöntik a meccset” - fogalmazta meg egy Vasas szakszervezetis pontosan és találóan. 1990 után minden ötödik bérmunkás kilépett a szakszervezetből, összességében a szakszervezeti tagság 80%-a hagyta el a földi paradicsomot – szakszervezetét - mert azt tapasztalták, hogy szervezeteik nem állnak ki mellettük (privatizáció, elbocsátások, stb.). Ennek ellenére több ezer szakszervezet élősködik a magyarországi munkásságon (egy régebbi adat szerint 3600). Elvileg 8 óra a munkaidő, de az oda és visszavezető út ehhez napi 2 órát hozzátesz, aztán újratermelődésünkhöz aludni, enni-inni kell, nemi életet élni, szórakozni és kulturálódni, ami révén a megfelelő ideológiai beöntést is megkapjuk. Tehát ténylegesen nem kell külön, mesterségesen felosztani a munka világát, a kizsákmányolás bolygóját munkaidőre és szabadidőre, hiszen a kapitalizmusban mindent az újratermelődés körforgása szab meg. Isten, haza, család, munka, kizsákmányolás, elidegenedés, háború, éhezés, fagyhalál…

Feketemunka – avagy melyik munka nem sötét?

A hatalomváltás óta kb. 200 ezer magyarországi bérmunkás települt át a szomszéd országokból a jobb megélhetési lehetőségek reményében, illegálisan kb. 300 ezer „külföldi” bérmunkás tengeti itt az életét. A foglalkoztatottság sokkal alacsonyabb, mint a nemzetközi átlag, a tőkések szerint kb. 400 ezer főnyi munkaerő „hiányzik a munkaerőpiacról”. A hatóságok nyilván azért üldözik a feketemunkát, mert az nem adózik.

Az egyik adatközlő szerint Magyarországon 1990 és 1994 között 5 millió munkahelyből 1,4 millió megszűnt. A kelet-európai országok javarészében a reálbérek alacsonyabbak, mint az átlagos uniós reálbérszínvonal 25 %-a. A modern, „csillogó” kapitalizmus munkapiacán, pl. Budapest egyik legforgalmasabb terén, a Moszkva téren bérmunkás piac működik - nem messze e piactól élelmiszerpiac is van, húsfélékkel, almákkal, lángosokkal, mákkal, hallal, egyszóval teljes a kép. Hajnaltól kezdve ott állnak a totálisan kizsákmányolt munkások százai s arra várnak, hogy kapnak e alkalmat napi 10-12 órás robotra, hogy életüket másnapra is eltengessék. 1997-1998-ban kb. minden ötödik településen volt bérrabszolga piac. Romániai, ukrajnai, oroszországi és magyarországi prolik versengenek egymással, a rendszeres rendőrségi razziák során szétreppenek majd újra visszaszállingóznak a térre. Béreiket kialkudják (ami napi 3000-5000 Ft között ingadozik, s azt mondhatnánk, ez az átlag, csakhogy ezeknek a kizsákmányoltaknak ezen kívül nincs semmijük, legfeljebb valahol a távolban, nyomorúságos viskóikban hozzátartozóik, akik az itt levőtől várják betevőjüket). Építkezéseken, kertészeti munkákon alkalmazzák őket. Életüket hétköznapi fasizmus kíséri, a nacionalista szidalmak visszakívánják őket oda, ahonnét jöttek, hisz a nacionalisták számára a „magyar áru”, „a magyar munkaerő” mindig kívánatosabb, mint az „idegen”. A nacionalizmust egyrészről a burzsoázia jobboldala gerjeszti, és az adok-kapok játékba beszálló liberális és baloldali tábor a jobboldallal való versenyében tovább gerjeszti azt. A bolsevik párt, a Magyar Kommunista Munkáspárt korántsem extrém nacionalizmusa értő hangokra talál a szélsőjobboldali vezető ellenzéki pártban, a Fideszben és a sort folytathatnánk sokáig. Bármilyen statisztikai adatközlés a létminimumról és a fizetésekről többnyire merőben felesleges, ugyanis az inflációval a tőkés osztály úgyis „visszaveszi”, amit látszólagosan elvesztett. Egy 2000-ben közölt adat szerint 300 ezer „külföldi” munkás tartózkodik Magyarországon, jelentős a kínai bérrabszolgapiac a maga 15-20 ezres munkaerejével. Nagy hányaduk a kereskedelemben és a vendéglátóiparba dolgozik, főnökeik azok a javarészt idetelepült kínai burzsoák, akik itt jobb feltételek mellett zsákmányolhatják ki bérmunkásaikat. Rég elterjedt gyakorlat, hogy a tőkés oda megy, ahol mind nagyobb hasznot tud hajtani. Idővel ehhez párosult a munkaerő-kölcsönzés, amelynek lényege, hogy ha kell, akkor gyorsan és hatékonyan lehessen nagy létszámú munkaerőt a „kínpadok” mellé állítani. A kölcsönző burzsuj átveszi, átvállalja a különféle adminisztrációs terheket (egy proli erről az alábbiakat mondotta: „Tíz hónapja dolgozom itt. Azt tudom, hogy ugyanannyi a fizetésem, mint a mellettem dolgozó szakinak, aki nem kölcsönzött melós, kapok ebédjegyet meg utazási hozzájárulást is. Mondjuk jutalmat azt nem. A legjobban a biztonság hiányzik, sosem fogom megszokni, hogy minden hónap végén lejár a szerződésem és rettegnem kell, hogy meghosszabbítják-e”.). De vajon miért hozta meg ezt a lépést a tőkés vállalat? 1. A kikölcsönzött bérmunkás lehetővé teszi az aktuális megrendelő-állományhoz való rugalmas igazodást. 2. A karácsony előtti időszakban pl. a szórakoztató-elektronikai iparban jóval több megrendelés érkezik, a piac felgyorsul, a tőkés haszna lényegesen nagyobb, mint az év más időszakaiban. 3. hosszú távon olcsóbb a kikölcsönzött munkaerő, a bérük általában azonos az „őshonos” proliéval, de a kölcsönvett munkaerő maga fizeti a munkábajárás költségének 20%-át, nem kapnak gyerekeiknek iskolatámogatást, és egyéb olyan juttatásokat, amit az „őshonos” megkap kapitalista gazdájától.

Karikatúrák

A munkásosztály fiatalsága előtt is szép jövő áll, a munkanélküliségi ráta esetükben 19%-os. Tavalyi statisztikai adat szerint egy munkásnak 53 ezer forint kellett a megélhetéséhez - valójában, hogy ne haljon éhen - egy munkáspárnak 93 ezer forint, egy kétgyerekes proli családnak 154 ezer forint az átlag megélhetési költsége, a nettó 45 ezerből nem lehet kijönni, ugyanis ez a zsebpénz 8 ezerrel kevesebb, mint az egy főre jutó megélhetési költség. A munkásosztálybeli nyugdíjasok helyzete is rossz: egy életroncs öregnek 48 ezerből kell kijönnie, két idős prolinak 88 ezerből, a legalacsonyabb nyugdíj eközben 23(!) ezer forint. A proletár kerületekben (és nyomornegyedekben) rendszerint kilakoltatnak nem fizető munkáscsaládokat, ha szükséges, minden esetben kiemelik roma származásukat és ezzel is erősítik a hétköznapok fasizmusát. Amúgy is rendszeres a cigány származású munkásosztálybeliek elkülönítése az iskolákban, a munkahelyeken. Őket sújtja leginkább a munkanélküliség – a kb. 600 ezer romának, akinek túlnyomó része természetesen a munkásosztály tagja, úgy 30 %-a munkanélküli (ők a lakosság jelentős részének a szemében a „büdös, tolvaj banda”, ami a csillagokat is lelopná az égről - ekképpen hatnak a burzsoá sztereotípiák).

A Kádár-korszak áruminőségéhez képest is óriásit esett az életszínvonal. Lényegesen nagyobb azonban a piac és választéka. A demokrácia polcain minden megtalálható, csakhogy a tőke „minőségi áruinak” igen borsos ára van, részünkre meghagyják a zsíros-vizes húst, a kannás bort, a kapadohányt, a hígított tejet, az ehetetlen, savanyú kenyeret. A lejárt szavatosságú csomagolt árukat és egyéb nyalánkságokat nagyon drágán (1 kg kenyér 200 Ft, 1 kg sertéshús 800 Ft, 1 liter tej 150 Ft, 1 doboz cigi 400-500 Ft, stb.) Drága az áram, a fűtés, drága az élet. Eleve arra vagyunk kényszerülve, hogy teljesen egészségtelen (igaz, a kapitalizmusban mi nem az) dolgokat együnk –igyunk, olyanokat, amelyeket a burzsuj a disznajának sem adna oda. Drágán vegyük meg és holnap reggel legyünk pontosak. Ez itt a lényeg. Aztán eljutunk a kórházakba, hiszen idegileg – fizikailag gyorsan romló áruk vagyunk, itt aztán újabb trauma vár ránk (s nem a síkság, ahogyan a mozgalmi dal énekli). Az ápoló munkások alulfizetettek és baromi munkát végeznek, kevés az ágy (egy felmérés szerint az 1966-os szintnek felel meg) és hamar a temetőbe gurítanak, de a temetkezési költségeket proli rokonaidnak kell állniuk. A kultúra szent vizein iszonyú drága a könyv, a sajtó, a mozi, a színház, a könyvtár, és a perec is amit odavetnek – zabálj proli! A könyvárak olykor megütik a nyugati szintet, a cd-árak szintén, még jó, hogy lehet kalózkodni. Csökkent a betegszabadság, az egykori 3 napos igazolatlan távolmaradást felváltotta az 1 napos, aztán máris utcán vagy. A demokrácia terrorja elkísér a közlekedési eszközökön is, ahol izomagyú bunkók, (a közlekedési vállalat King-Kong bérencei) összeverhetnek, ha nincs jegyed. A közlekedés igen drága és a monopolhelyzetben lévő közlekedési vállalat úgy emeli a tarifákat, ahogyan kedve szottyan.

Magyarország NATO- és EU-tagsága mit sem változtat a kapitalizmus étrendjén, a tőke tovább tágítja piacait és feloldja egykori korlátozásait, megszüntetve az adott időszak akkor ésszerű, mára a tőkemozgást gátló akadályait. A nacionalizmust pofán csapta a NATO tagság, jól emlékszünk amikor a Jugoszláviai háború kitört, csak a majd említendő osztályharcos elemek léptek fel internacionalista alapokon az uralkodó osztály háborújával szemben. A baloldali értelmiség nyafogott és röfögött, közreadtak Teréz Anya bátor szemének méltó nyáladzásaként egy-egy delerizált manifesztumot, miközben politikailag és gazdaságilag abszolút mértékben összefonódottak a burzsoáziával. A magyar sztálinisták Milosevic iránti szolidaritásukkal az amerikai/NATO imperializmus ellen heveskednek és heveskedtek a további háborúk során. A nacionalisták a magyar föld több ezer éves mítoszával rukkolnak elő, (amely számukra teljes értelmet nyer a magyar áru, műveltség, kultúra ősi történetiségében) s a sztálinistákkal kéz a kézben befolyásolják a munkásosztály befogott részét. Ki-ki önkényesen kiragad egy-egy ellenségképet (Szovjetuniót, USA-t) és nem fogják fel, hogy a globalizáció nem 1990-ben kezdődött, hanem a konkvisztádorok partraszállásakor. Ennyiben tán profibb a szocdem-liberális vonal, ők nem romantikusok, hanem ízig-vérig reálpolitikát űznek, és ameddig tehetik, elvégzik a piszkos munkát. Aztán meglehet, hogy e feladatott átveszi a konzervatív kormány, amely ugyanolyan demagóg és populista, mint elődje. Így a nagy politikai karneválban találkozik a Horthy-korszak citoyenje a Kádár-korszak „kisemberével”, nyilas az ávóssal, ekképp bűbájos, szentimentális giccsparádét kapunk, leöntve mégiscsak egy jó adag jéghideg kapitalista racionalitással. Ha szociofotót készítünk, ezt a tarka-barka képet fotózhatjuk le a magyarországi valóságból.

Szembenállás, osztályharc, beintegrálódás…

Magyarországon ma az osztályöntudat halovány, a munkásosztály nagy része bizonyos történelmi proletár alapfogalmaktól ódzkodik és szívesen visszahajítaná azokat a múlt homályába. Ezek az alapfogalmak azonban fogalmi determinációjukon túlmenőleg osztályunk harcának lényegét fejezik ki és mindaddig nem „korszerűtlenek”, míg a kizsákmányolás világa ki nem termeli a kommunista társadalmat. Ezen fogalmak közé tartozik például az osztályharc, a kommunizmus, a proletariátus. A kommunizmust a munkásosztály javarésze azonosítja a Kádár-korszak kapitalista bolsevizmusával, de jócskán akadnak kivételek is. E térség történelmi sajátosságai közé tartozik, hogy miközben a kapitalizmus ellen harcolunk, az állampárt „kisajátította” az osztályharcot. Természetesen az egészet csak színészkedve, mímelve és ezzel „elaltatta” a munkásosztályt, amelyre ma is ugyanúgy ráülnek ellenforradalmi irányzatok, mindenekelőtt a szakszervezetek, amelyek a legéberebb szociáldemokrata maradékként mai is szedik munkás áldozataikat. A szakszervezetekre azzal arányban van szüksége az uralkodó osztálynak, hogy mennyire mélyül el az ellentét a kapitalisták és a munkásosztály között, ezzel arányosan gyengül és erősödik a proletáriátus vámpírjainak, a szakszervezeteknek a részvénye. Az elmúlt 15 év sztrájkjait kivétel nélkül mindig valamelyik munkás-érdekvédelmi lobbi vezényelte le, leggyakrabban valamelyik szakszervezet. Követeléseik soha nem mentek túl a demokrácia keretein. 2000-ben 5, 2001-ben 6, 2002-ben 4, 2003-ban 7, 2004-ben 8 nyilvántartott sztrájk történt, ezekben kb. 70 ezren vettek részt. Ezek az adatok meglehetősen árulkodóak. De felidézzük az egyik szociáldemokrata ideológus megnyilatkozását, akit korántsem lehet forradalmisággal vádolni. A bértollnok ezt írja: 1998 után a szakszervezeti tiltakozások nem igazán hozták zavarba a kormányt. Ezek a tiltakozások belül maradtak a struktúrán, legfeljebb a szerepeken és a szereposztáson akartak változtatni”. Igaz viszont, hogy a hatalomváltás következtében Magyarországon is megjelentek azok a kis anarchista-kommunista sejtek, amelyeknek legfeljebb csak csírái léteztek a Kádár-korszakban. Ezek a kommunista áramlatok általában létszámuknál fogván apróak, de ezen aktív szerveződések és törekvéseik természetesen találkoztak az általános internacionalista törekvésekkel. Mikor a magyarországi munkásmozgalmi helyzetről beszámolunk, mindenképpen rá kell mutatnunk arra a tényre, hogy a „passzív munkásosztály” mégiscsak kitermelte a maga militánsait, és elsősorban az elkötelezett mozgalmárok internacionalizmusának köszönhetően aktivizmusuk folytonosságot nyert. A 90-es években a proletár aktivizmus fontos látleleteként, feltűntek az Anarcho-Kommunista Akció (Sírásók Osztályharcos Szövetsége), illetve az Internacionalista Kommunista Csoport itteni frakciójának sajtótermékei, röplapjai. Azóta különböző anarcho-kommunista sejtek osztódtak, gyarapodtak – amelyek radikálisan szemben állnak a bolsevizmussal, az antifasizmussal, a szociáldemokráciával, liberalizmussal, tehát a demokráciával, a kapitalizmussal, egyszóval az érték diktatúrájával. Ezek az avantgarde csoportok nem hagyták, hogy eltűnjön a színtérről a valódi osztályharcos mozgalom. Ami másfelől azonban az „anarchizmus” nevében történik, az pusztán baloldali bábjáték, reklámpályázat és piac. Mintha egy vásári komédia forgatagában lennénk és előkerülnek a megszokott szereplők az „anarchizmus színpadra vitt változatában.” Osztályunk harcát merő bugyuta szubkulturális idiotizmussá szeretnék silányítani, ál foglalt házakkal ripacskodnak, kivesézik 68’ örökségéből az egoizmusuk által félreértett szituacionista mozgalmat és üres, elidegenedett szabadidős hobbiként nyomulnak a kapitalizmus értékpiacán. Tényleges elégedetlenségüket feloldják az Auchan ikertestvéreként funkcionáló ellenkulturális piacon. Bordiga véleménye valójában rájuk értendő és nem a tényleges anarchista mozgalomra, amikor kijelenti, hogy „az anarchisták korunk szociáldemokratái”. A trockisták a trockizmus születése óta - a Kádár-korszakot leszámítva - szinte állandóan jelen voltak e térségben és folytonosan űzték kisded ellenforradalmi tevékenységüket. A Kádár-korszak végétől kezdve, a IV. Internacionálé próbálkozott tagságot verbuválni és önkényes 56’ értelmezéseivel sajtótermékeiben dicsfénybe vonni és propagálni a bolsevik párt néhai nagyszerűségét. Aztán a Social Workers’ Party itteni tagozata tűnt fel, eleinte buzgó újságcsinálásával (Szolidaritás volt a lapjuk neve – trockisták lévén már a lapjuk címe is ócska tréfa) és gusztustalan egyháztoborzásával, minden társadalmi konfliktusban való direkt részvételével, magamutogatásával. Sajátos módon eme intézményesült mozgalom itt nem tudott gyökeret verni, futóbolondjai és papjai beépültek az Attacba, és mára ikertestvéreikkel, a leninistákkal-sztálinistákkal és más hasonszőrű baloldali rokonaikkal együtt „építik a szebb jövőt” - a munkásosztály fegyenctelepeit.

A hatalomváltás eredményeként a privatizáció haszonélvezőinek, az új-régi burzsoáziának tőkefelhalmozása nőtt, a bérmunkás jövedelmek zuhantak, mint a hullámvasút, másfél millió munkahely megszűnt, 1 millió bérmunkás vált munkanélkülivé, több százezren kényszernyugdíjba mentek, a proletariátus által létrehozott tőkét előbb államilag kisajátították a bolsevik rabszolgahajcsárok és ikertestvéreik, a szocdemek, nácik, liberálisok, majd kiárusították és immáron itt áll a munkásosztály lemeztelenítve, megnyomorítva és kizsigerelve. De mit is vártunk tőlük? MUNKÁT, KENYERET - a bérmunka nyomorát, hát tessék! Magyarországon nyugodtan kirúghatják munkások ezreit, hisz semmiféle komolyabb ellenállásba nem ütközik az uralkodó osztály, és ha netán akad valami galiba, az sem több, mint tiltakozás a státusz elvesztése miatt. A szakszervezetek éber házőrző kutyákként ugatnak, de nem harapnak (nem is azért vannak tartva), időnként felüti fejét egy-egy bejelentett sztrájk, majd a panelba zárt prolik elégedetten hazamennek, hogy eldologiasodott életük eldologiasodott álmait tovább szőjék. A Kádár-korszakban ledarált munkásosztály és mozgalma, ma lavinaszerűen zuhan a baloldali érdekvédelmi bankárok uszályába. A mai is aktív önigazgatói baloldal imádkozó sáskát játszik és a tőke uraihoz könyörög: munkástulajdonért, részvényekért. A munkástulajdon megszerzésének és védelmének célja azonban soha nem volt egyéb, mint a munkahelyek védelme - ezért elutasítjuk a munkás-önigazgatást, s amikor arról írunk, hogy mit „veszített” a munkásosztály, akkor hangsúlyozzuk, hogy azt mindig a kizsákmányolás világán belül „veszítette el”. De ezek az úgynevezett veszteségek a tőke és munka világa közötti villongások, ebből a ketrecből kell kitörni! Semmilyen részleges siker nem vezet ki a munka és elidegenedés börtöneiből, ezért nem a privatizáció ellen érvelünk - ez merő reformizmus lenne - hanem a kommunista forradalom mellett! Nap-nap után tapasztaljuk, hogy az uralkodó osztály miként ül ránk és szűkíti életterünket, de nem tüneti kezelésre van szükség, nem aktuálpolitikai célokért harcolunk. Pokolba a politikával, harcunk az érték megszüntetéséért folyik! Félre a munkásautonómiával! Félre a demagóg szociáldemokrata ábrándokkal és jelszavakkal! Az általunk tagadott jelszavakat szajkózza az Eszmélet folyóirat burzsoá szociáldemokrata–marxizmusától kezdve a teljes magyarországi nacionalista baloldal, amely semmi mást nem akar, mint egészében a világ baloldala: reformizált, humanista árnyékszéket - a kapitalizmus világát, a maga totálisan eldologiasodott nagyüzemét. Alternatívákat keresnek és találnak a tőke velejéig rohadt csarnokában. Az Attac neo-trockizmusától húzódik a sor a szélsőbaloldalig, akik a maguk pestises ideológiájával megkörnyékezik a munkásosztályt és egyházat építenek a beintegrált munkásosztálybeli szolgalelkűekkel, akik azt gondolják, hogy valódi közösségre leltek. Gyakorta munkásosztálybeli aktivisták önnön sírjukat ássák, amikor betagozódnak egy-egy kapitalista vámpírszervezetbe. A rohamosan romló életszínvonal, az infláció, a tőkés hatalom intézkedései ellen sem nagyon lép fel szervezetten a munkásosztály. Ritka jelenség az osztályszolidaritás, ennek oka, hogy a kizsákmányolt a saját élethelyzetétől ritkán vonatkoztat el és ismeri fel önmagát a másik kizsákmányoltban. Pedig a munkásosztály általában véve elégedetlen, ki-ki a maga szubjektív szintjén próbál hadakozni valóságával és a nacionalizmus dögevőitől egészen a már említett baloldalig őrt állnak „az elégedetlenséget meglovagoló” kapitalista vagyonőrök. Ritka kivételként megemlíthetjük, hogy 1994-ben, a Pécsi Bőrgyárban 16 proletár megtagadta a munkát, mivel kevesellték bérüket – azon nyomban kirúgták őket. A Cyklon-Brestál-beli gyárfoglalási eseményről egy korábbi írásunkban már beszámoltunk és üdítő kivételként hatott a lenti kerkamenti Fűrész Kft proletárjainak munkamegtagadása úgyszintén még 1994-ben. A sajtó állandó jelleggel tudósít a Malévtől a BKV-ig sztrájkkészültségről, itt-ott sztrájkokról is, amelyeket hamar leszerelnek. A munkásosztály itt is elégedetlen és nagyon rosszul él, de a valóság nem sokáig ringathatja rózsaszín álomvilágba, tündérmesébe, mert a valósága horror. Nyilván az egész munkásosztálynak kell feleszmélnie, de a jelek világszerte aggasztóak. Mi az itteni helyzetről akartunk világos képet mutatni és ezzel is hozzájárulni közös harcunkhoz, azáltal, hogy felmértük erősségeinket, gyengeségeinket. Sajnos vajmi keveset mondhattunk el erősségeinkről, ennek ellenére nem vagyunk elkeseredettek és pesszimisták.

New Orleansban és környékén a Bush-kormány által magára hagyott proletariátus fosztogat és hadakozik a kapitalista társadalom által létrehozott természeti elemekkel. Miközben jó látni, hogy osztályunk nem veszítette el életerejét és kirabolja a demokrácia üzleteit, mégiscsak bennünket sújt a tőke állati mohósága, a cunami, az árvizek, a földrengésesek, az aszályok, az éhínségek és ezernyi más kapitalista átok. Mindehhez társul az amúgy is folytonosan szűkülő életszínvonalunk, kizsákmányolt életünk delejessége valódi horror: vágóhidak barmai vagyunk - a tőke hadosztálya ezt gondolja rólunk – a mi dolgunk azonban nem kevés, tegyünk róla, hogy hamis képzeteikkel egyetemben világrendszerüket is pokolba küldjük!

Barikád Kollektíva

2005 ősze