Összefüggések…

Adalékok a 2006. október 23-i budapesti események értékeléséhez











Ameddig a proletariátus ellenállása mély álomba szenderül a gazdasági válsággal szemben, mindaddig a fasizmus hadoszlopai lépnek porondra. Ahogyan Justus Pál írja, a fasiszta mozgalom csak akkor válik fasisztává, amikor sikerül a tömegeket megmozdítania. Ez a tömeg az utóbbi hetekben szemmel láthatólag életre kelt.

Egyes kommunista elvtársak a most október 23-án történt eseményekbe is belevetítik forradalmi optimizmusukat és egyes kijelentéseik a valóság teljesen irracionális értelmezésén alapulnak. Ilyen abszurd kijelentés hangzott el többek között az egyik elvtárs szájából, amikor azt mondta, hogy a pesti zsinagóga elleni megnyilvánulás is az osztályharc része. Igennel válaszolhatnánk erre, amennyiben a tömegek a katolikus és a protestáns templomokkal szemben ugyanúgy fellépnének, mint a zsinagógával szemben. Másfelől az elvtársak optimizmusa azon alapszik, hogy olyan társadalomban élünk, amelynek minden egyes aspektusában benne van a kizsákmányolás ténye és gyakorlata. Mi is ezt gondoljuk. Az utcán kocsikat égetők, a barikádok mögötti arcok, a rendőrséggel harcolók arca a mi eltorzult arcunk - a munkásosztály nacionalista arca. Az egyre jobban zuhanó életszínvonalukat féltő, a szélsőjobboldal által átnacionalizált konzervatív és fasiszta tömegek ellenforradalmi hadai a sugárutakon vívják közelharcaikat saját burzsoá államrendjükkel. Nyugdíjasok és bérmunkások, kisvállalkozók valamint diákok és persze munkanélküliek sokasága alkotja e hamis tudat masszát. Azt a tömeget, amely a jobboldal erőteljes befolyása alatt, illetve azon átlendülve védi a kapitalizmus status quo-ját. Voltaképpen miért is a fasiszták irányából támadnak fel ezek a kizsákmányolás által sokáig elfojtott indulatok és válnak az ellenforradalom részeivé?

A bal-liberális MSZP vezette hatalom az 1990–es hatalomváltás óta élenjár a neoliberális gazdasági terror végrehajtásában, a társadalom többsége, vagyis a munkásosztály a baloldaliságot a neoliberalizmussal azonosítja, miközben folyamatosan leépítik privatizált munkahelyeiket és elbocsátják őket. Iszonyú mértékben megnőtt a létbizonytalanság és a hétköznapi élet kiszolgáltatottsága. A szabad munkaerő-áramlás által a közép-kelet-európai munkapiac egyik centrumává vált az ország, ahol a kizsigerelt ukrajnai, romániai és egyéb proli teljesen a feketepiac áldozatává vált. Ugyanakkor fokozatosan lenyomták a munkaerő árát, amellyel az itt élő munkásosztálybeli nem volt képes konkurálni. Már a 90-es évek végén amolyan fasiszta verőosztagok látogatták meg naponta a Moszkva teret, ahol szabályos „büdös román” üldözés keretében péppé verték kiszolgáltatott osztályostársaikat Héjjas Iván késői utódai.

Aztán a múlt vészterhes örökségeként, a kádár-rendszer hagyatékaként mind erőteljesebben visszaköszön a munkásmozgalmi önszerveződés gyengesége, annak hiánya. Hogy a bolsevik érában a párt gyámkodása következtében a munkásmozgalom a múzeumokba költözött – ma napnál világosabban megmutatkozik. A munkásság társadalmi méretekben az óta sem volt képes önmagát proletariátussá szervezni. Mint tapasztalhatjuk, a történelme során már születésétől fogva levitézlett szociáldemokrácia ma is szedi áldozatait, és a munkásosztályt javarészt elaltatva most a nyugodt és bölcs próféta képében tetszelegve inti nyugalomra választóit. A kialakult helyzet a jövőre nézve meglehetősen sivárnak tűnik, és roppantul megnehezíti a munkásosztály tudatosulásának lehetőségeit, ugyanis a tényleges kizsákmányolásra a megszervezett fasiszta tömegek reagálnak, illetve fognak reagálni és a szituációkra ráülni. Ezzel szemben az ugyancsak ellenforradalmi antifasizmus máris ébredezik és kis csoportba verődő szocdem értelmiségiek kezdik manifesztálni demokratikus ideológiáikat. Az uralkodó osztály baloldalának taktikázó nacionalizmusa és a „romantikus jobboldali illúziók” gyümölcsei is beértek.

A fasiszta nemzeti romantikára mindig is jellemző volt, hogy átideologizálja a munkásosztály kizsákmányolásának mindennapjait és átfordítja a maga nyelvezetére moralizáló, keresztény görény kurzusának szellemében. Nacionalista történelmi horror-víziók és szimbólumok, a fehérterror kellékei kerülnek elő a tegnapok lezárt szeméttelepéről – nyilas zászlók lengenek a budapesti szélben. Moralizáló hangnem üli meg a tereket, a tényleges munkásosztálybeli elégedetlenség helyébe beül a giccs és a nemzeti romantika. Pseudo-történelmi legendáriumuk kirakatává válik az utcakép. A valóságos gazdasági kizsákmányolás felett átsikló, azt háttérbe szorító szirupos, ömlengő, idealizált fasiszta kritikák keringenek a köztudatban. Trianont átkozó jelszavak, honfoglalás korabeli népmesék furikáznak a média közvetítéséken át és bekopogtatnak a lakótelepekre. A fasiszta erők a kormány leváltásán túl nem rendelkeznek a kapitalista gazdaság további működésének még leghaloványabb látomásával sem, és képtelenek megérteni, hogy a kapitalizmus globalizációjából nem lehet visszafordítani az idő kerekét a feudális gazdasági rögeszmék irányába. Tökéletesen romantikus zsákutcájuk a „magyar svájci sapka”, a szent korona mitizálásában a múltba nézés és az ájtatos sebnyalogatás ködös idilljébe torkollik.
















Ahogyan a populista Fidesz egyre inkább beismeri, hogy a magyarországi kapitalizmus kényszerpályán van és valójában nem a kormánykoalíció gazdasági kényszerintézkedéseivel van a problémájuk, hanem azzal, hogy a kormány elhallgatta a valóságos gazdasági helyzetről szóló adatokat, a jobboldali burzsoáziában mind inkább felsejlik a nemzetvesztés apokalipszisa. Sokak számára a Fidesz is hitelét vesztette és ezért a fehér szabadcsapatok feltűnése a fővárosban. A Fidesz immáron óvatosan megpróbál a fasiszta tömegek elől visszahátrálni a parlamentbe. Eleinte támogatták az utcai megmozdulásokat, de egyre inkább kicsúszott a kezükből az irányítás és ezért most behátrálnak. Ahogyan a bolsevik párt 1917-ben loholt a forradalmi tömegek után és felelt meg az elvárásoknak, ugyanúgy tette ezt a Fidesz a feldühödött fasiszta tömegekkel. Csakhogy egy ponton túl már nem menetelhetnek tovább rongyos gárdáikkal az úton, mivel ezzel saját jövőbeli hatalmi perspektíváikat is eláshatják a melankolikus mélymagyar temetőben. Ugyanis a fasiszták nem Orbánékat követelik a hatalomba, hanem új, általuk legalizált Alkotmányozó Nemzetgyűlés felállítását vetítik a jövőbe. Itt a fasiszták hatalom-megragadásáról szóló sematikus burzsoá képlet eltér a megszokott forgatókönyvtől – ugyanis a jelenlegi világkapitalizmusnak még részlegesen sincs szüksége egy kelet-európai anti-kapitalista felhangokkal erőszakoskodó fasiszta uralkodó elemre, amely folyton megpróbálna beleköpni a nemzetközileg uralkodó és működő tőke levesébe, ezért a fasizmusnak csak szele seper végig az utcákon. Így a fasiszta törekvések a perifériára szorulnak, miközben a társadalom mégis csak átnacionalizált. Teljesen átfasizálódott kapitalizmusra most nincs szüksége az uralkodó osztálynak, de annak elemeivel befolyásolja a munkásosztálybeli tömegeket, amelyeknek semmi más nem fújhat riadót, csak a még tovább kifosztott életük, amely révén szembesülhetnek a hamis tudat sakk-játszmáival. Ezért voltaképpen a fehér ellenforradalom éhenhalásra van ítélve a liberális demokrácia diktatúrájában.

De kik is ezek a megnevezhető fasiszta elemek? A magyarországi osztálytársadalom eleve roppant módon konzervatív. A régi időktől elfojtott bántalmak, vélt sérelmek, történeti mítoszok a parlamenten kívüli erőkben (de bent is!) új életre kelve kezdenek hatni. Rengeteg fasiszta szennylap és könyv lát napvilágot, a focimeccsek fasiszta gyűlések, pusztán Budapesten legalább 10-12 fasiszta könyvesbolt van. A hétköznapi fasizmus ott kísért állandóan a roma és zsidókérdésben és a kapitalista valóság más területein. A szovjet zónában elnyomott, majd a hatalomváltáskor életre kelt úri-Magyarország konzervatív arisztokratizmusa az elmúlt két évtizedben igencsak megerősödött. A magyar állampolgár a rend pártjának jeles védelmezője, mindig is aktívan gyűlölte a burzsoá felvilágosodás alapelemeit. Látens antiszemitizmusa, szociális demagógiája, a keresztény nemzeti gondolat és a fajvédelem buzgó hirdetése lassanként beszivárgott a hétköznapok tudatába. Imádkozni kell és hinni, meg tisztességesen dolgozni - adta ki a jelszót egykoron Bangha Béla militáns katolikus pap. A Fidesz führere ma ugyanezt hirdeti. A magányos tömeg pedig közösségre lel, tizenéves tini lányok őrjöngnek félig bebaszva a Fidesz gyűléseken és Kurt Cobain arcképe mellé odabiggyesztik szobájuk falára a vezér arcmását is. Soha ennyi fiatal nem került az ellenforradalom uszályába a nemzeti öntudat és a nemzeti életerő hirdetésével. A jobboldal a „bal-liberális kormány bolsevizmusát” és egy totálisan meghamisított, áthazudott történelmi sémát lök oda rajongói elé.

Ahogyan romlott az életszínvonal, ezzel párhuzamosan felszínre kerültek a hatvan éve elásott irredenta eszmék, és sikeres karriert futnak be. A szélsőjobboldal csörtetve, nyomulva védelmezi a honi piacot és az élelmiszerpiacokon a magyar árut megkülönböztető reklámhadjárat támogatja, miközben arról papol, hogy az „idegen tőke rossz, a magyar tőke jó”. A fasiszta sajtó lecsürhézte a franciaországi külvárosi proli felkelőket, miközben élteti a Budapest belvárosában gyújtogatókat. Számos fasiszta lap közül a hetente megjelenő Demokrata viszi a prímet, amely teljesen nyíltan vállalja a fasizmust – ez a budai polgárok kedvelt bulvárlapja. Magyarországon újra divat a vallás, az egyházhoz tartozás, ami fasiszta papok és lelkészek, militáns igehirdetők százaiból tevődik össze. Aztán ott vannak a fasiszta pártok a JOBBIK és a MIÉP, számtalan fasiszta kultúrkör, tengernyi egyesület és nem utolsósorban a magyarországi burzsoázia, amely politikacsinálásával a nacionalizmus melegágya. Magyarországon a veréb is nacionalista, igaz, apja szerbiai és anyja marokkói, de ő magyarul csiripel! A nacionalisták között riadalmat kelt az is, hogy az ország el fog „cigányosodni”, mivel a „magyar népesség” 1987 óta folyamatosan csökken, a „roma népesség” pedig növekszik.

Az EU-ba kerülés még inkább felerősítette a nacionalizmust, a globális tőke dominanciája perifériára szorította a vidéki vállalkozót, akinek igencsak serénykednie kell, hogy tartsa versenyképességét külföldi hasonmásával szemben. A kisvállalkozót megölte a mamutüzletek hálózata és társai. A nemzeti tőkét mitizáló politikai pártok mindinkább elvesztették uralkodó pozíciójukat és váltaniuk kellett. Újjá kell magát szerveznie a nacionalista mini-kapitalizmusnak, hogy aztán cápa lehessen. Ezért is tüntetnek majd megint a traktoros kisgazdák. Ez a helyzet amióta e kis szartelep bekerült az EU örvényébe. Aki látta tévében vagy élőben az utcai harcokat, annak nincsenek illúzió a történtekről. Az ellenforradalom harcol az ellenforradalommal. A töke modernizációja áll szemben konzervativizmusával. A felvilágosodás dialektikája beteljesedik.

A rendőrség is bekeményített, kiértékelték korábbi szerepléseiket és levonva a tanulságokat most magabiztosak voltak. Ütöttek ahol tudtak, arc magasságban lőtték vakító gumilövedékeiket, megtaposták a fasisztát és az 56-ot ünneplőt egyaránt. Kicsi a belváros, a rendőrség tett róla, hogy mindenki kapjon a pofájára. Félnek és gyakorlatozás gyanánt átcsapnak öncélú militáns féreggé, ahogyan barátaik, a fasiszta-demokraták is. Sokan 56’ szellemét vélték felfedezni az eseménysorozatban. Csakhogy 56-ban az öntudatos munkásság, az osztállyá szerveződött proletariátus harcolt a burzsoáziával szemben. A sokban megtévesztő nacionalista követelések ellenére is saját sorsát akarta kezébe venni és elutasított mindenféle gyámkodást maga fölött. A fasiszták történelmi emlékezete igencsak önmitizáló és átretusáló. 1956-ban ezeket a tömegeket az akkori proletárfelkelés elsöpörte volna, hiszen a proletariátus nem kért Horthy Magyarországából, ahogyan a bolsevik ikertestvéréből sem. De nem kért egészében a kapitalizmusból! Ezért a nacionalizmus és a fasiszták 1956-os hivatkozásai teljesen abszurd hazugságok. Az a néhány akkori forradalmár pedig, aki ma a fasizmus szolgálója lett, valójában korábbi önmagával került szembe.

Lehet, hogy kormányváltás fog lezajlani a közeljövőben és akkor végképp elárulná magát az uralkodó osztály. Hacsak őrült módjára nem magával szemben hozza meg gazdasági rendelkezéseit. Nemrég erre is sort került, amikor a kormány, akár még további eladósodás árán is, de fizetést emelt. Átmenetileg udvarolt a munkásosztálynak, de csak egy ideig tehette. A világtőke helyére rángatta a magyar kormányt és racionalizálta helyzetét. A tömegeket az utcára viszi az elégedetlenség, a fasizmus a nemzeti optimizmus falai közé zárja a munkásosztály egyes elemeit, de a munkásság tapasztalni fogja, hogy kizsákmányolásuk mértéke egyre nő. Fehérterrorista osztagok az utcán és demokratáik a parlamentben. Elenyésző kisebbség? Egyelőre igen, de ha rohamosan tovább csökken az életszínvonal, a harc a továbbiakban is az utcán fog lezajlani és közel sem mindegy, hogy vörös zászlós osztagok bontják a parlamentet, vagy a fehérterror legényei revíziós nótákat dalolászva rontanak neki a zsinagógának. Az sem mindegy, hogy az antifasizmus erőre fog-e kapni, mert ezzel csak újratermelődik a demokratikus csapda. És most csak a magyarországi helyzetből adtunk ízelítőt.

A várva-várt proletárforradalom kitörésének kérdésére a választ csakis spekulatív módon tudjuk megadni, ámbár ehhez hozzájárulnak osztályunk harcainak tapasztalatai is. A munkásosztállyal szemben alkalmazott fokozatosan növekvő gazdasági kizsákmányolást világméretekben osztályunk hosszú távon soha nem viselte el. Ez némileg derűre ad okot, de ne feledjük, hogy forradalmi kísérleteinkkel szemben a tőke világa mindig szervezettebb és erősebb volt. Azt se feledjük azonban, hogy a tőke strukturális szükséglete (a végtelenig menő felhalmozás) sűrű homályba borítja a jövő derűs vízióját és atomfelhők, illetve télies nyár és nyárias tél köszönt ránk májusban. Miközben a szomszéd proli napok óta nem evett meleg ételt és minap megfagyott öt koldus, miközben a munkába futók kurvaanyázzák a közlekedést, és este a tévét bekapcsolva a virtuális végtelenbe álmodják boldogságukat. Ameddig az áramot ki nem kapcsolják. És aztán mi következik? Az általános bomlásnak és nyomorúságos állapotnak ki kell termelnie a forradalmi helyzetet és tudatot. Amennyiben ez késlekedik, újra fog ismétlődni a demokrácia konkurenciaharca az utcákon, és a tömegek előtt nyilvánvalóvá válik a társadalmi béke lehetetlensége. Önmagában nincs polgárháború, a polgárháború mögött osztályérdekek állnak. A kérdés csak az, hogy a kizsákmányolás forgatagában a hamis tudat mennyire képes lehámlani és milyen erősen képes felszínre törni az osztályharc.

Az uralkodó osztály most is az átideologizált munkások tömegeit használja fel önnön érdekeire. De a nacionalizmusok is konkurálnak egymással, és a jobboldali radikalizmus hathatós tőkés támogatás nélkül erőtlenné válik. Gazdaságilag csak töredékesen jelenik meg a demokrácia vérgőzös oázisában. A reformista múlt már félrevezette a munkásosztályt, immáron szükségszerűvé kell, hogy váljon a közvetlen célkitűzések és a valódi vágyak találkozása – nem a boncasztalon, hanem osztályunk harca által a vörös barikádokon!

Barikád Kollektíva

2006 őszén