Helyzetjelentés


I.

A magyarországi munkásosztály helyzete meglehetősen rossz, rossz, mert a magyarországi munkásosztály, a kizsákmányolt bérmunkás-osztály javarésze bedől a demokratikus illúzióknak, rossz a helyzete, mert kijátszható egymás ellen nacionalizmussal és manipulált érdekellentétekkel, megosztva és elkülönítve mindenki védi a maga fenségterületét, a maga elidegenedett és elszegényedett életét, védi illúziókkal vészterhes mindennapjait, amely voltaképpen az újratermelődés állandósuló nyomorához vezet és ahhoz, hogy azonosuljon a burzsoá politikai erők által gerjesztett ideológiával.

Ahhoz, hogy ilyen pesszimistán ítéljük meg osztályunk magyarországi helyzetét, ebben meglehetősen erősen közrejátszott a Kádár-rendszer, amit „paradox” módon egyre többen visszasírnak. A munkásosztály jól idomított félként az „öncenzúra rendjét” alkalmazta magára. A Kádár-korszak, szürke és unalmas totalitarizmusa ellenére, amelyben a munkásosztály „elvesztette” autonóm jellegét és hároméves hülyegyereknek tekintette őt a bolsevik párt. A „befogod a pofád, s ennek fejében adunk nektek kenyeret és vajat, sört és gyógyszert, pártkönyvet és relatív létbiztonságot, filléres kulturálódási lehetőséget” logikája érvényesült. Továbbá adtak valójában tilalmi zónákat, melyek tabuvá váltak, és aki ezt a tabut áthágta, az könnyen bevert pofával az elmeklinikán találhatta magát. De adtak nyomort szellemi és fizikai értelemben egyaránt, és egy tökéletesnek látszó, elaltató „proletárgyilkos jövőképet”. Adott ez a rendszer minden valódi emberi vágyat kiklónozni akaró kádárista kapitalizmust, adott, amit csak adhatott–nyújthatott: nyomort, beintegrálódási lehetőséget és kancsukát. Lám, a legvidámabb barakk.

Még a Kádár-korszak előtt, a kelet-berlini munkásfelkelés után Magyarországon is munkástiltakozásokra került sor: Csepelen a Vas- és Fémművekben, ahol 200-300 munkás szrájkolt a rossz életszínvonal miatt, Ózdon, Diósgyőrött és az Alföldön is „zavargások” voltak. 1954 nyarán újabb szórványos sztrájkokra került sor. A valódi munkásmozgalmat leépítették, múzeumosították és államilag visszautalták a cenzúrázott tankönyvek „üres” lapjaira 56 után. Az ellenállás kiterjedt 56-ig, majd leverve elszigetelődött. De természetszerűleg teljesen nem szűnt meg, annak ellenére, hogy 1956 után Magyarországon nem pusztán visszavonult a néma és levert munkásosztály halálgyáraiba, üzemeibe, hanem egyszersmind alárendelte magát egy „felsőbb akaratnak”: annak a pártnak, amely voltaképpen nyugodtan ülhetett a hatalmon egészen addig, míg a kapitalizmus modernebb és aktívabb formája be nem költözött e térségbe. Az 50-es évek szembeszállásai 1957 késő tavaszán csitultak. E tények ellenére felsorakoztattunk a proletár tiltakozó megmozdulásokból történetéből néhányat, amellyel azért rámutatunk arra, hogy nem teljesen lehetett elcsitítani az elégedetlenség hangjait. Persze jöttek a megtorlások és a kivégzések, az egyik legfontosabb militáns csoport, a Tűzoltó utcaiak egyik forradalmárát, Angyal Istvánt 1958-ban végezték ki a bolsevikok. 1960-ban amnesztiát rendeltek el, ez a „szűkreszabott közkegyelem” az 56-os eseményekért leültetetteket is érintette, de csak részlegesen. A váci börtönben a politikai foglyok éhségsztrájkot kezdtek, de a reménytelen „végkifutásra” való tekintettel felhagytak effajta megmozdulásukkal. 1966-ban a KISZ égisze alatt létrejövő Vietnam Szolidaritási Bizottság május elsején engedély nélküli tüntetést tartott. Az év végén a szervezetet feloszlatták. 1967-ben újból tüntettek a nyugati követségek előtt a fiatal újbalosok. 1968-ban maoistákat tartóztattak le, azzal vádolva őket, hogy illegális pártot szerveznek. 1970-ben, Lenin születésének centenáriumán egy megemlékezésen a műsort szervező diákok „illetlen idézeteket” emeltek ki Lenin szövegeiből. 1971 március 21-én a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján „újbalos egyetemisták” vörös kokárdás megmozdulást akarnak szervezni, ennek következményeként tanulmányaikkal fel kell hagyniuk. (Az „Agitátorok” című, 1919-ről csinált remek forradalmi filmet a hatalom a dobozban tartotta majd 30 év után előkerült.) 1971 október 6-án a Nemzeti Múzeum kertjében néhány fiatal összegyűlik, és a „pincelakásokban lakó nyomorgókról beszélnek”. S itt álljunk meg egy pillanatra: azt érdemes nagy általánosságban megemlíteni, hogy március 15-én és október 23-án a Kádár-rendszerben mindvégig kisebb-nagyobb tüntetések és tiltakozó megmozdulások történtek a „szabadság és függetlenség nevében”, amelyeknek mélyén állandó jelleggel ott lapult a tehetetlen és megnyomorított munkás-élethelyzetekből való kitörés vágya. Ezek az események aztán a hatalomváltás után is folytatódnak, igaz, immáron egyértelműen a nacionalizmus logóival, jelszavaival. 1973-ban a jugoszláviai Praxis Körhöz közel álló újbalos lukácsistákat rúgnak ki a munkahelyeikről és a pártból, kritikai tevékenységük okán. A balos értelmiségiekkel állandóan hadakozik a párt, elég csak utalnunk a Haraszti Miklós Darabbére körüli balhékra avagy Konrád-Szelényi új uralkodó osztályról írt művére. Az 1979-es nyári élelmiszer-áremeléskor a Csepeli Vas- és Fémművek munkásai egy szelet zsíros kenyeret tettek a gyár előtt álló Lenin szobor kezébe. Az 1980-as gdanski sztrájk után olyan hírek keringtek Budapesten, hogy „Csepelen is volt valami megmozdulás”. Más pletykák háromnapos munkabeszüntetésről szóltak, úgy tudták, hogy „a Kádár is kiment” rendet csinálni. Egy hónappal később Magyarországon az utolsó pillanatban visszavonták a tervezett élelmiszerár-emeléseket, egy munkás véleménye szerint azért, mert tartottak attól, hogy „nálunk is lesz valami megmozdulás”. 1980 októberében a Hódmezővásárhelyi Porcelángyár üzemében bérkövetelő sztrájk volt, az illetékesek sürgősen kiosztottak 1000 forintot a munkások között. 1980 november 3-án a Heves Megyei Építőipari Vállalat kispesti építkezésén felrobbant egy olajkályha, a munkások már régóta zúgolódtak a gyászos állapotok miatt. A 190 munkásból 34-en (!) sztrájkoltak. Az ebben az időszakban született viccekből az alábbiakat ragadjuk ki: „Negyven kiló és füvet eszik. Mi az? Mi leszünk jövőre.” „1980-ban két csontváz találkozik. Az egyik megkérdi a másiktól: - Te az áremelés előtt vagy után haltál meg? Én? De hát még élek.” És végül: „Emelték a kenyér, a hús, a tej árát, legközelebb mit emelnek majd? Barikádokat!” 1981-ben a Hunniacoop Szabolcsi Baromfifeldolgozó Üzemében 52 munkásnő megtagadta az előre be nem jelentett túlórát. Ez év tavaszán több magyarországi egyetemen gyűlések voltak, amelyeken szóba került a független diákszervezetek alakítása – ezek ugyancsak 1956/68 emlékével kacérkodhattak. 1982 szeptemberében, amikor hatályba lépett az új vasúti és volántarifa, a Taurus Szegedi Gumigyár munkásai nem vették fel a munkát. A fejesek megint közbeléptek és béremelést ígértek.

A 60-as évektől akár a filmeken, a szépirodalomban, de az egyre merészebben és erőteljesebben kibontakozó szociográfiákban és politizáló írásokban is tetten érhető, sőt teljesen világosan és egyértelműen jelen van az osztályharc, az elidegenedés elleni fellépés. Ennek illusztrálására – bár rengeteg filmet, verset, tanulmányt feleleveníthetnénk – Zsille Zoltánnak egy 1970-es években keletkezett írásából kiragadunk egyetlen mondatot, ami teljesen önmagáért beszél: „A munkásállam kisajátította magának a jogot, hogy a társadalom fenntartásának és fejlesztésének a költségeit a dolgozó osztályra terhelje.” A Beszélő szamizdat egyik 1982-es számában az egyik proletár az alábbiakat mondja arra a kérdésre, hogy Magyarországon is sor kerülhet-e e olyan megmozdulásokra, mint a lengyelországi proletár események: „Ha a gazdasági helyzet ilyen ütemben romlik, akkor igen.” Pedig az romlott (és a felkelés helyett beköszöntött a hatalomváltás és a tőkemodernizáció kora), és ehhez párosult az is, hogy 1984-ben törvényerejű lett a kényszermunka, vagyis akit „naplopáson” értek, az a törvény karmaiba/rácsai mögé került. „Trockij elvtárs” egykori hamvai felnevettek örömükben, amikor visszaköszönni látták a munka militarizálásáról egykor oly költőien leírtak újbóli késő bolsevik megvalósulását. Ami az ellenállás irodalmát illeti, üldözték az igazi osztályharcos irodalmat, és pl. az 1956-os eseményekről szóló elemzésekhez, könyvekhez a könyvesboltokban-könyvtárakban nem lehetett hozzáférni. Ugyanakkor feltűnt a földalatti baloldali ellenzék, amely demokratikus mivolta ellenére kiadványaiban propagálta a proletariátus kelet-európai harcainak történetét. Így, ha kevesen is, de hozzáfértek a harcok nem cenzúrázott leírásaihoz is. Így jelent meg többek között Bill Lomax 56-os könyve, A. Berkman Kronstadti Naplója, a lengyelországi munkásfelkelések dokumentumai, avagy a berlini 1953-as proletármegmozdulást bemutató kiadvány. 1988-ban, egy nagyobb szabású március 15-i megmozduláson a 10 ezres tömeg előtt beszélő felszólaló a lengyelországi Szolidaritást éltette és a „Duna menti népek barátságát”…

Aztán elérkezett a hatalomváltás korszaka, a Szovjetunió gazdasági csődje, versenyképtelensége illetve leépülési folyamata. Az államilag befolyásolt tőkemozgás a konkurenciaharcban vereséget szenvedett, és átadta a helyét a klasszikus, de modernizált kapitalizmusnak, ami azzal járt, hogy a munkásosztály lába alól kivásárolták a munkahelyeket, és a „nyugalom és védettség államkapitalista bolsevik honát” immáron felváltotta egy erőszakosabb gazdasági kényszerpálya. A tőkecápák kidobták munkahelyeikről az öregedő és „békeidőben” szocializálódott bérmunkásokat, a korszerűsített kapitalizmus átstrukturálta és felgyorsította a termelést, miközben a talajt vesztett és intézményesített munkásmozgalom elsiratta zsarnokait. Egy sok részes elementáris dokumentumfilmben, az Ózd-sorozatban (amely a hatalomváltásról szóló epizódokban csúcsosodik ki) az alábbi beszélgetést vette fel a kamera: „Hogy történt, miért történt ez így – kérdi egyikük, András István felesége, majd folytatja: - Se munka, se idea, se semmi, negyvenéves létünkre vagyunk, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Ellopták az életünket.” A vörös csillaggal kidekorált paprikajancsik, pártállami múmiák helyett a színpadra, életünk általuk kisajátított színterére a következő kapitalista társulat lépett, és a „népi demokráciák és a KGST” fagyos kabarédarabja előadását felváltotta a klasszikusabb, de az uralkodó osztály számára racionálisabb kapitalista termelési modell – hatalmának pergőfilmje.1989-1992 között a Varsói Szerződés birodalma összeomlott, de nem tőkés restaurációs folyamat ment végbe, ahogyan ezt a marxista-leninisták oly gyakran szerették hangoztatni, hanem a „kapitalizmus racionalitása” tört utat. A bolsevik pártok által befolyásolt gazdaság nem bírta a konkurenciaversenyt a fejlettebb nyugati kapitalizmussal szemben. Elég csak utalnunk a tervgazdaság által központilag erőszakosan fenntartott veszteséges vállalatok és üzemágak fenntartására, vagy a különböző szolgáltatások ideológiai alapon fenntartott „ingyenesség”-alapú vagy nagyon olcsó szolgáltatásaira, amelyek természetesen eleve veszteségesek voltak. Az eladósodás történetét hossszasan lehetne taglalni, és megérne egy külön fejezetet. A modernizált kapitalizmus fellépésére a szétzilált munkásosztály válaszai többnyire reformisták maradtak, újraébredeztek az eltorzított „munkástanács hagyományok”, amelyek semmilyen szinten sem voltak forradalmiak, és egyáltalán nem álltak szemben a kapitalizmussal. Eleve elfogadták a tőkés rend alapjait, és az adott kereteken belül működtek, és minden alkalommal lepaktáltak a burzsoáziával. Esetükben voltaképpen nem is beszélhettünk valódi önszerveződő folyamatokról, hiszen a hatalom felügyelete alatt alakultak ki ezek a szánalmas cirkuszi mutatványok. A munkásönigazgatás még további kommercializálódása – a nacionalizmus és az „idomított munkásöntudat” révén – tovább gyengítette az amúgy is beteges időszakát élő munkásosztályt, ami azért azt tapasztalta, hogy valami iszonyúan nincsen rendjén. Élete színvonalzuhanásának: az átlagbér fokozatos csökkenésének, a gigantikus áremelkedés-rohamoknak mindinkább riadót kellett volna fújniuk, és magához téríteniük a proletariátust tetszhalott állapotából. A kapitalizmus megosztási technikái többnyire beválnak, az „én és én” űrben lebegő individualizmusa időlegesen mindig sikeresen működik, de a növekvő nyomorúságot az atomizált és szétszeparált munkásosztály is érzékeli, és hiába a nagyobb gyárak, kohók és üzemek felszámolása, a növekvő munkanélküliség, a létbizonytalanság-érzés felerősödése, a nyomor gettói mégis azonos élettérbe – a lepattant, elgázosított és összezsúfolt lakás-gettókba, utcákba, sikátorokba, terekbe kényszerítik a munkásosztályt. És lám: 1990 novemberének végén a benzináremelésekre válaszul kitört az úgynevezett „taxisblokád”, amely túlívelt a szűk szakmai vonalon, és elégedetlen proletárok ezrei csatlakoztak a tiltakozási hullámhoz. És már nem is a benzináremelés kiváltotta elégedetlenség tartotta az utcán a prolikat, hanem saját közös életük, proletár létük kizsákmányolásának kilátástalansága és nyomorúsága, elidegenedett és szétbombázott mindennapjaik. A hatalomváltás „derűs bohózatba illő eufóriáját”, az „új és jobb minőségű” élet misztikus ígéretét immáron szétverte a tőke nekrofil realitása. Az országszerte kiterjedt blokádot a tiltakozni, csavarogni vágyódó proli egyenesen élvezte, nincsenek tiltó piros lámpák, acsarkodó autó-fenevadak, tömegnyomor és BKV-ellenőr, nincs munkahelyről való késés – helyette ott az „utca népének” szolidaritása: beszélgető, vitatkozó, elszánt munkások és munkásnők és csemetéik, kicsik és nagyok, szemüvegesek és szakállasok, ételt készítők és hozók serege, a lakótelepek még megmaradt öntudatos proletár tekintetei, külvárosiak és belvárosiak, vidámak és élni vágyók, akárcsak egy 56-os életkép... Az utca a mienk, de mégsem… Maga a tiltakozás nem vált általánossá, és nem csapott át forradalmi fellépésbe. Emlékszünk, az akkori belügyminiszter mennyire nem tudta, mitévő legyen, és a parlamentjük ablakából reszketve azt fontolgatta, hogy erőszakkal lép fel a tüntetőkkel szemben. Érdekegyeztetési tárgyalások kezdődtek, és ezzel megkezdődött a munkásosztály visszavonulása is, amely szervezettség és további öntudatosulás hiányában visszatért a kínpadok-munkapadok honába… Azzal, hogy az elégedetlenségi mozgalom lebénította az utakat, csak az alaphangot adta meg, de nem léptek ennél tovább, és a megrekedt tiltakozási hullámot visszalépés követte.

II.

Bal- és jobboldali kormányok jönnek és mennek, a felerősödő nacionalizmus magával cipelte a fasizmust, és a burzsoázia kéjesen liheg a proletariátus vélt hullája felett. Nem kérem, nincs 1933 és nincs 1921 Oroszországa, ahol úgy vélték, levertek bennünket – és megadtuk magunkat. Beszámolónk első részében felvázoltuk a Kádár-korszak máig ható jellegzetességeit, a tüntetések és sztrájkok azóta is léteznek, de majd minden esetben a parlament jobb- és baloldalának tőkés „szolidaritása” (befogása) kíséri e megmozdulásokat. A valódi proletár elégedetlenségi megnyilvánulások legyengülve, a hamis káprázatok birodalmába zuhanva a taktikázó burzsoázia igényei szerint alakulnak. Felerősödtek a „civil mozgalmak”, de azok is valamelyik jobboldali-baloldali erőnek lobbiznak és viszont. Nap nap után hallhatjuk: a kórházi bérmunkások sztrájkolni akarnak, a BKV-sofőrök is az imént kaptak béremelést, minekelőtte sztrájkkal fenyegetőztek, a burzsoák a parlamentben egymásra mutogatnak és folyik a demokratikus szófosás, diskurzus korrupcióról és milliós végkielégítésekről, a maffia és a hatalmi szférák összefolyásáról, és megnyílik a politika világának bordélyháza. A szakszervezetek égisze alatt folynak a munkásosztály demonstrációi, többnyire nacionalista és demokratikus jelszavakkal, a létbiztonság érdekében, a megkopott jövőkép érdekében, éh- és fagyhaláltól megrémülve az állampolgári jogi esetek fesztiváljai ezek a reformista megmozdulások, és az elkényelmesedett burzsoázia csak röhög a markába. De elevenítsük fel a közelmúlt néhány munkástüntetését! 1994 augusztus első napjaiban a berettyóújfalusi Cyklon-Berstal gyárat elfoglalták az üzem munkásai, de az önigazgatói kísérlet kudarcot vallott a tőke demokráciájának bedőlve, és ideje lenne végre végleg leszámolni az önigazgatás illúzióival. Még korábban a Pécs melletti Vasas-bányában a bányászok a tárnákban demonstráltak. Biharkeresztesen az Acélszerkezet-gyártó Kft. munkásai a gyár bezárása elleni tiltakozásul el akarták foglalni a gyárat, aztán nem történt semmi, és még szintén 94 augusztusában Miskolcon a létminimum alatt élő prolik demonstráltak – békésen. Május 4-én az Egri Berva Gyár munkásai tüntettek Pesten, 1995-ben Tiszalökön, Pakson kisebb sztrájkok voltak az áramszolgáltató vállalatoknál, ez év novemberében 60 ezren tüntetnek a parlament előtt az egészségügyi munkások, november 15-én 70 ezren vonulnak az utcára az oktatási törvények ellen, ezt követi december 15 én a pedagógusok sztrájkja a polgári tolerencia jegyében. 1996 őszén a móri Hammerstein Autóalkatrész cég munkásai szakszervezetet akartak létrehozni, de a főnökök kiszimatolták és kirúgták a kezdeményezőket. Ugyancsak 1996-ban a tandíj bevezetése elleni tüntetést szerveznek a diákszervezetek, de hamarosan lehullik a lepel, és napfénynél világosabban megmutatkozik a hatalommal való automatikus lepaktálás. 1997-ben a szekszárdi húsipari munkások tüntetek. 1997 elején Tolnanémediben blokád alakult ki a helyi kórházi ágyleépítések ellen, de gyorsan elpárolog a düh. 1998 első felében a szakszervezetek befogása alatt zajlanak tiltakozó gyűlések (egészségügy, posta, energiaipar stb.). 1998 április elején Salgótarjánban a segélyekre váró prolik megtámadják a fizetésmegtagadó postahivatalt, a továbbiakról nincs információnk. És elérkeztünk a jelenkorhoz. Az imént ért véget a gazdatüntetés, és vígan fellobogózva, magyar háromszínű ronggyal robogva szelik az országutakat hazafelé a vidék burzsoáziájának traktorai… Ezeknek a járgányoknak jó része az uralkodó osztály betonra kényszerült szörnyetege. És mégis…

Általában a magyarországi proletárbeszámolókban kevés szó esik a falusi munkásosztály életéről. Itt természetszerűleg ugyanúgy lezajlott a hatalomváltás, mint a városokban, de megmaradt a nyomor és a bánatos „furulyahang”. A magyarországi falu bérmunkásai is elvesztették lábuk alól a talajt, az állami szövetkezeteket lebontották, de időközben ezen a területen is kiderült, hogy a „kollektivizált mezőgazdaság sikeres évei” ingoványos talajra épültek, és a korszerűsített kihívásoknak nem felelnek meg. Egy agrártanulmány leírása szerint az átütemezéshez hiányzik a tőke, rossz az üzemszerkezet, elavult a technológiai és technikai rendszer. Elkezdődött a magántulajdon újbóli felosztása, a nacionalista politikai sakkjátszmák újdonsülten felerősödtek, a kárpótlási törvények és privatizációk özönvizének következtében megint feltették a szántóföldre és a kisajátított erdőterületekre az oly ismerős táblát: Magánterület! Átjárni tilos! A Kádár-korszakban, amikor a főurak leruccantak vadászni és kilőtték az adott terület fél vadállományát (hiszen számukra az állat sohasem élőlény, hanem lőtábla és „agancserdő az előszobában”, de ezen igazán nincs mit csodálkozni), kivezényeltek egy szakaszt, amely az úri passziót fenntartva teljes erdőterületeket lezárt. Ez a kéjittas hobbi ma is divatos, amihez társult időközben a végérvényesen kirakott figyelmeztető táblák serege. A burzsoázia időleges hatalmasai csökkentették a mezőgazdasági támogatásokat, átalakult az export-import támogatás, és a uralkodó osztály nacionalizmusa ellenére gyakorta a „külföldi árut” részesítette előnyben a „magyar áruval” szemben. A tőke mindig odamegy, ahová érdeke viszi – ezt a világos logikát a magyar fasizmus mindmáig nem értette meg, és önvédelemből létrehozták a „magyar áruk hálózatát”. E „pompás és izgalmas” fajelméletüket kiterjesztették szinte mindenre, így lett hirtelen magyar erdő, magyar fa, magyar tej, magyar cserebogár (vajon sárga e még?), és ebben a mitológiában számunkra is termett babér (a nagy monotóniában legalább röhögni tudunk), mert valójában megjelent a „magyar fasz, az öntudatos Trianon bunkó”, eme bódítóan ostoba és hülye őslény, e mesterségesen kitermelt és felszínre dobott, operettbe illő archetípus, mint tényleges ismérve az őstörténet-kutatásnak. 1988-ban 1335 termelőszövetkezet működött Magyarországon, a hatalomváltás ellenére számuk növekedett, de míg 1988-ban 1088 ezer jórészt bérmunkást alkalmaztak, ez a szám 1993 közepére összezsugorodott .Óriási arányokat öltött a munkanélküliség. A földeket az új-régi burzsoázia elkezdte felvásárolni, és amilyen arányban csökkent a megvásárolható földterület, olyan arányban nőtt az értéke. Egy megbízható forrás alapján a szövetkezeti vagyon értéke 260 milliárd forint volt, a nemzeti-burzsoá vagyon 15 százaléka. 1993-ban megszűnt a munkaerő alkalmazásának kötelezettsége, és így hirtelen 300000 ember vált munkanélkülivé. A háztájit törvényileg megszüntették (aki tudja, kijátssza). Ténylegesen maradt a „zsíros magyar föld” látványán kívül az örök bérmunkás bérlet – a nyomor. Visszatértek a népi írók írásaiból ismert kis- és nagygazda-dinasztiák, és a megélhetéséért munkát kolduló bérmunkás-sereg a korábbi állami alávetettség után a „dzsentri-burzsuj” rabigájába került. Ebben a szituációban némileg kivételt képeznek azok az egyéni termelők, akik idegen munkaerő alkalmazása nélkül robotolnak. Ők is tüntetnek a gazdákkal együttesen, igaz, ők másért – nekik az éhezés, a nyomor és a koporsó elkerülése a céljuk. A helyzet fokozatosan romlik. Egy hír szerint az egyik koldus levágatta a másik lábát is, hogy az emberek adakozóbbak legyenek. A kapitalista világ abszurditása lenne ez? Nem, hanem a kapitalizmus valósága. Romlik a földbirtokos burzsoázia helyzete is, és amióta Magyarország EU-tag lett, még inkább fel kell kötniük a gatyájukat, hiszen a konkurenciaharcban egyre inkább leszakadnak, és a talajvesztés okán-nyomán tiltakoznak. Ezért dübörögtek a pesti utcákon a traktorok. A gazdatüntetések sorozatosak, alig volt év, amikor nyugton „fácánra, rókára” mehettek volna. A megbukott kisgazdapárt beolvadt a különféle szélsőjobboldali pártokba, a parasztkirály Torgyán József „politikusi karrierjét feláldozva” inkább a tipikus „proletár szakmával”, az ügyvédkedéssel keresi meg a „betevőre filléreit”, és ottmaradt a rónaságban árvaságra ítélve a vidék uralkodó osztálya immáron vezér nélkül. A tavalyi tüntetéseket most februártól követték az újabbak, a gazdák – a „vidék munkásosztályának” hóhérai – levegő után kapkodnak, elkezdtek berezelni a proletarizálódástól, és ijedtükben traktorra pattantak avagy pattintották bérmunkásaikat. A 30-35 hektár feletti milliomos, több millióba kerülő traktorral nekiinduló gazdasereg a baloldali kormányt hibáztatja helyzetéért, pedig életszínvonaluk csökkenéséért, piacaik beszűküléséért valójában önnön osztályuk egészét kellene részükről felelősségre vonniuk (tipikus kis hal-nagy hal szindróma). De nem, ezt hogyan is tehetnék, és ha felelősségre is vonják egymást, ehhez nekünk mi közünk? Semmi! Bánja a fene, miként zabálják fel egymást a tőke hiénái, csakhogy a kenyér, a hús, a tej árát elsődlegesen mi fizetjük meg, és valójában a burzsoázia érdekellentéteinek csatározásait velünk, a munkásosztállyal fizettetik meg. Ezért a munkásosztálynak kell felriadnia, és nem követelnie kell, hanem széjjelzúznia a tőke birodalmát. A tőkefelhalmozás és -elosztás konkurenciaharcában újdonsülten a munkásosztály élettere szűkül tovább. A nincstelenek osztálya, a földtelenek agrárproletariátusa azt gondolja, hogy hozzá van ragadva „gazdáihoz”, és tőlük várja (és a jobb- és baloldali verőlegényektől) élete jobbulását, de ideje lenne feleszmélni osztályunk egészének: tőlük, a kapitalistáktól és rendszerüktől csak a megaláztatást, a fagyott krumplit és zöldséget, a rossz lőrét és kapadohányt, áremelést és a proletárnők megerőszakolását várhatjuk, továbbá a magas adót, horribilis számlákat, tönkrement kapcsolatainkat és elbaszott életünket, alkoholizmust, öngyilkosságot, utcára kerülést, elidegenedést és egyéb varázslatos életelixíreket). Már hivatkoztunk a népi írókra, az ő leírásaik realizmusa – korunk valósága. A jobboldali parlamenti ellenzéki pártok és fasiszta különítményeseik a parlamenten kívül hergelik a gazdákat, akik egyszersmind a hatalom bábjai, és máris előrevetülnek a jövő évi választások propagandaszlogenjei, miközben a baloldali kormány szétlopta magát és „elfeledkezett” osztozkodni a koncon. A gazdák az EU agrárpolitikájának áldozatai – vélik sokan, ez pedig tévedés. Összességében a tőkés rendszer áldozatai – leszakadnak a konkurenciaharcban és elszegényednek, ők a holnap koldusai. Az egyik most született értékelésben az alábbiakat vetette papírra a szerző: „A külföldi konkurenciánál drágábban termelnek, mert szükségszerűen hiányt szenvednek tőkében, épületben, felszerelésben, szakértelemben. Nagy tőkeigény, magas önköltség, alacsony hatékonyság jellemző rájuk, és nem alkalmasak jó minőségű, nagytömegű egységes áru előállítására. Feneketlen hordóként nyelik az adófizetők pénzét.” Ezért követelik az EU-támogatást, amit a most éppen hatalmon levő baloldali kormány oszt szét. Az uniós forrásból 74 milliárdot, az állami költségvetésből 92 milliárdot kapnak majd meg (ha megkapják), de nekik sürgősen kellene, a kormány azonban eladósodott és ezért beosztja, és lassítja a kifizetést, és e tőkelenyúlások utáni űrt ekként tölti ki.

Írásunkban általában a Kádár korszak kapitalizmusát „államkapitalizmusnak” tituláltuk, pedig valójában helytelen fogalom ez, hisz lényegében a kapitalista Forma 1-ben a kapitalizmus üzemei államfelettiek, az állam legfeljebb megpróbál ráülni, és irányítani akarja a tőkemozgást, és ennek következményeként is hullott szét a bolsevik övezet. A dominóelv működik: ha nem prosperál a gazdaság, rajtunk verik le. Ennek ellenére nem lehet érdekünk – ahogyan a szociáldemokraták pofázzák – a „jóléti rendszer” létrehozása. De hogyan is fogalmazott az öreg kommunista? A proletárok csak láncaikat veszthetik!

Barikád Kollektíva, 2005. március