PETER SCHNEIDER

Beszéd a német olvasókhoz és íróikhoz




Megpróbálom egy pillanatra leírni a pillanatot.


Ha reggel kinézek az ablakon, nem látok mosott ruhát a kötélen, nem látok gyerekeket az erkélyeken, nem látok házfalakat, amelyekre tízszer ráírták vörös festékkel, hogy castro-mao-ho-shi-min, csak a házmester kiskertjét látom, amelyet nem ismerek, csak leírásból ismerem, lépcsőt tisztán tartani, ajtót csukva tartani, akasszátok fel magatokat, frissen súrolva.

Látom a házmester kiskertjét, az udvar jobb sarkában, amelyet olyan tisztán tartanak, hogy nem nő benne semmi, látom a két méter hosszú kiskert fölött a két méter magas falat és a falba becementezett üvegcserepeket védekezésül a szomszéd gyerekek ellen, s ha a falon túl a másik udvarra nézek, látok egy másik, nagyobb falat, ugyancsak üvegcserepekkel felszerelve a szomszéd gyerekek ellen, de még ha az egész udvart belátom is, nem látom azokat, akik ellen a falakat építették, nem látok gyerekeket, akik a falakat ostromolnák, nem látok fiúkat, akik autókat gyújtogatnak és nem látok apákat, akik hoznák a gépfegyvereket és fiaik nyílvesszőitől találtan holtan esnének össze az aszfalton, az aszfalton autókat látok, emberek autóit, akik nem ismerik magukat, akiket én nem ismerek, mert ők is csak autóikat ismerik és magukat is csak az autóikról ismerik, ablakokat látok, mögöttük emberek laknak, akiket én csak onnan ismerek, hogy ha meglátnak engem az ablakban, összehúzzák a függönyüket és akik onnan ismernek engem, hogy összehúzom a függönyt, ha meglátom őket az ablakban, esténként látom, hogy ezek az ablakok néha kinyílnak és megtelnek egy ember arcával, aki nyolc órát dolgozott és pihenésképpen figyeli, hogy nem történik semmi, és mindez nem velem történik, hanem mindannyiunkkal, ha kilépek az utcára, nem látok közlekedést az emberek között, csoportokat, akik újságot olvasnak, a levegőben semmi beszéd, embereket látok, akik úgy néznek ki, mintha föld alatt élnének, mintha utoljára valamikor a harmadik vagy a negyedik születésnapjukon örültek volna, úgy mozognak, mintha elektromos vezetékek rendszere venné körül őket. amely mindannyiszor áramütést mér rájuk, valahányszor kinyújtják a karjukat, vagy lóbálják a lábukat, elmennek egymás mellett és úgy néznek egymásra, mintha mindegyik a másik ellensége volna, itt az egész élet olyan, mintha valahol egy nagy háború folyna és mindenki csak a jelre várna, hogy elmúlt a veszély és újra szabad mozogni, ha belépek egy péküzletbe, vigyázok, nehogy a karommal az üvegpultra támaszkodjak, mivel figyelmeztettek, hogy betörhetem, ha egy péksüteményre mutatok, nem nyújtom ki nagyon a karomat, mert figyelmeztettek, hogy esetleg megfertőzöm, ha fizetek arra figyelek, hogy a pénzt a gumialátétre tegyem, mivel figyelmeztettek, hogy az arra való, és mindez nem velem történik, hanem valamennyiünkkel.

Ha valakivel együtt várok valahol, kerüljük egymás tekintetét, vagy érintését, nehogy valami kapcsolatot találjunk egymással, egyszer három órát töltöttem egy váróteremben emberek között, akik azonos viszonyok és nehézségek között éltek, s mégsem esett közöttük egyetlen szó sem. amikor azonban jött valaki és kinyitotta a belépni tilos feliratú ajtót akkor mindenki felugrott és azt kiáltotta: belépni tilos!

Az emberek itt olyan rossz viszonyban élnek egymással, hogy akkor is az öklüket mutatják ha barátságszükségletüket akarják kifejezni; ha valakire ráordítanak, akkor úgy gondolják, hogy végre törődni kellene velük; és olyan sokszor, oly százszorosan sértik az érdekeiket és a vágyaikat, hogy csapásnak tartják az életükre, ha valaki átmegy a pirosban, ha példát keresek arra, hogy mi történik és hogyan viselkednek az emberek az utcai közlekedésben, akkor nem az a jelenet jut eszembe, amelyet harmincas évekbeli filmben láttam hogyan ütközik össze a Kövér és a Gügye autója, mire a Kövér odamegy a Gügye autójához és leszakítja a sárhányót, miközben a Gügye már szétverte a Kövér kormánykerekét a Kövér szétzúzza a Gügye motorját, a Gügye felhasítja a Kövér kocsiülését, a Kövér szétvagdossa a Gügye kocsijának a tetejét, a Gügye meggyújtja a Kövér autógumiját, a Kövér odavágja a Gügye kocsijának a romjait egy házfalhoz, miközben a Gügye kivág egy fát, és minden recsegve leomlik.

Mondom, nem ez a jelenet jut eszembe, mivel ez nem felel meg a valóságnak, hanem egy másik, amelyről nemrég olvastam az újságban: herr Kodisch berlinből csaknem összeütközött herr Hinzcel wuppertalból, mindkét úr nyomban megállította a kocsiját. Herr Hodisch ekkor odalép az ellenséges autóhoz és a nyitott ablakon át meglóbálja az öklét herr Hinz felsőajka előtt. Herr Hinz ekkor utánaszalad a kocsijához siető herr Hodischnak és a zsebkését a mellébe vágja. A súlyos sebesült előkapja a felesége esernyőjét és így kergeti herr Hinzet az autó körül. Herr Hinz ekkor feleségét hívja segítségül. Herr Kodisch erre fejbevágja az esernyővel frau Hinzet. herr Hinz a felesége segítségére siet. Ezután herr Hinz, frau Hinz és herr Kodisch addig harcol esernyővel, zsebkéssel, míg mindhárman holtan esnek össze. Nem. Ezeken az utcákon, ezeken az erkélyeken, ezekben a házakban, ezekben az ablakokban semmit se látok, ami valamiképpen emberi szokásokra utalna. Ezek a házak nem lakóik számára épültek, hanem idegen tapéták, képek, bútorok és tv készülékek számára, amelyek elmagyarázzák nekik, hogy épp ezek a bútorok és ezek a tapéták kellenek nekik. Az utcák nem az emberi kívánságok és ellentétek cseréjét szolgálják, hanem autók lakják őket, amelyek utasaikat naponta viszik a kizsákmányolás színhelyére, hogy aztán vasárnap kijavítsák és kitisztítsák az autókat. A nagyváros fényei nem a városlakók vágyait, szenvedélyeit tükrözik, hanem az Osramét, a Siemensét és az Aegét.

Ha más élményem is lehetne itt, akkor mást is leírnék. Nem rajtam múlik ez. Ha ezt a várost nem hasonlítanám vadonhoz, akkor volna fantáziám, hogy egy prostituáltban felfedezzem az anyait, és ha ez a város a kilencvenedik emeletről valamely lélek csontvázára emlékeztetne engem, higgyétek el, csodálkoznék ezen. Talán teleszívnám magam marijuanával, aztán eltérítenék egy repülőgépet kubába, ha nem tudnám, hogy ezt kell tennem, de felismerésből és gyűlöletből, és igazi aranyezüst koronát raknék a sah fejére, tudván, hogy egyébként észrevehetetlen, ha nem győztem volna meg magamat a felől, hogy meg kell őt ölni és a kapitalizmust talán egy világhírű kerékpároshoz hasonlítanám. Akinek a vágya sportjának egyoldalúsága miatt annyira eltorzult, hogy már nem tud se futni, se ülni, nemhogy verset írni, ha a kapitalizmus nem torzította volna el az én vágyaimat is olyannyira, hogy már csak harcolni tudok ellene, s nem tudom semmihez sem hasonlítani és megtehetném, hogy éjjelente felbolygatom a temetők nyugalmát, kiásom heinrich kleist szegény csontvázát és brecht-verseket olvasok neki, hogy kissé felvidítsam őt. Mondom, mindezt tehetném, s még mást is, csak elfelejtettem, mert túlságosan irreális volt. Mert ha körülnézek, nem látok semmit itt, ami barátságot ébresztene bennem, mert itt minden és mindenki védekezik, nekem is védekeznem kell, mert állandóan lefelé húznak és soha felfelé, és senki se szabadítja fel az érzékeimet és a vágyaimat, hanem állandóan visszavetik őket oda, ahol egyszer, ötéves koromban lehettek.

Csak a legegyszerűbbről és a legcsekélyebbről beszéltem, s csak pár dolgot soroltam fel, mert bárki folytathatja a felsorolást és másvalaki talán a társadalom más pontján kezdené, és itt-ott talán valami más eredmény jönne ki, valami más, ami ugyanaz. Persze akárki hozzáláthatna tönkrement házasságainak a feljegyzéséhez, aki még mindig azt hiszi, hogy mégoly csekély mértékben megkülönböztethető esetről van szó. Vagy bárki megírhatja az életrajzát, ha még mindig hajlamos arra, hogy az egyénnek nagyobb szerepet tulajdonítson az irodalomban, mint amilyet a társadalomban tulajdonítanak neki. Sőt, még tíz évig is folytathatjuk: az egyes ember a munkahelyén, az otthonában és a házasságában ugyanabból az okból megy tönkre, csodálkozhatunk azon, hogy a munka egyre nyomasztóbb, mert egyre fölöslegesebb, és hogy mennél inkább kielégülnek a vágyaink, annál inkább vágyakozunk, és ezt az egész nyomort még tíz évig mindenki megírhatja és elolvashatja magáról, mintha újra és újra egy összetéveszthetetlen sorsról volna szó. Amelyet mindig újra át kell érezni, de közben mégiscsak feltűnik majd, hogy egyedül néhány ismert bokszolónál és birkózónál tapasztaltunk nem-neurotikus nyájasságot, mert ezek mindennap kellő mennyiségben visszaüthetnek.

Nem, mindazt amit magunk körül látunk és élünk, már egyáltalán nem érdemes megírni, legföljebb megváltoztatni. olykor-olykor feltűnik egy-egy lángész, aki mindentől elhatárolja magát és tébolyult-bátor elszigeteltségében néhány felszabadító képet szorít ki a képzeletéből. De, kinek és mivel írnak ezek az írók, szobrásznak ezek a szobrászok, zenét szereznek ezek a zeneszerzők, mutatnak mozgásában egy világot, amely valójában egyre merevebb, emberek művészi érzékére apellálnak, akiknek nyers szükségleteit olyannyira frusztrálták, hogy már ezt az apellálást is elejtik. Hangversenyeket írnak füleknek, amelyeket naponta a felsőbbség tekintélyelvű utasításai tompítanak el, képzelethez fordulnak amely a színházban még fennkölt gondolatokkal telíttetik, hogy aztán ismét a szerzés gondolatával teljen meg, szemeket vonzanak, amelyeknek még nem volt alkalmuk tevékenységük produktumait másnak látni, mint árunak. Vannak aztán a realisták, akik képzeletük elfojtása árán már régen kiegyeztek a kapitalizmussal, és akiknek egyetlen reakciója önnön nyomorukra abból áll, hogy állandóan beismerik azt s hallgatólagosan abban reménykednek, hogy az olvasó a nyomor ábrázolásának olvastán politikai gyűlöletre nevelődik. Ezt a gyűlöletet ők maguk inkább a nyomor buja leírásában élik ki, az irodalmi lidércálom azonban nem jut tovább, minthogy kiegészítse azokat a szubtilis lidércálmokat, amelyeket mindenki mindennap megél a munkahelyén, az utcán, a moziban, és szótlanul el is tűri. Aminek itt a nézőben reakciót kellene kiváltania, azt csak az akció hozhatja ki belőle. Végül itt vannak az avantgardisták, akik az emberi vágyak és a valóság közötti összeütközést úgy intézik el, hogy azt nem is engedik létrejönni, és minden energiájukat az ábrázolási eszközeik ábrázolására használják.

Ezeknek a művészi formáknak már nincs meg az a hagyományos funkciójuk, hogy az emberi vágyakat megvédjék a kapitalizmustól. Ellenkezőleg: a kapitalizmust védik a vágyak lázadásától. Ezek a művészi megnyilvánulások már nem tartalmazzák a vágyak megvalósulásának az ígéretét, ellenkezőleg: a valóságos nyomort változtatják ígéretté azzal, hogy még a képzeletnek is tárgyává teszik.

Mindez egyáltalán nem tehetség kérdése, és a tehetség nem védelmezi meg az embert attól a fejlődéstől. Ha azonban a képzeletet annyira elűzik a társadalomból, hogy a művészet a bürokráciát fogja képviselni a képzelet világában, akkor a vágynak és a fantáziának fel kell számolnia művészi jellegét és politikai formát kell találnia. A fantázia csak akkor élhet, ha valóban meghódítja azt a területet, amely valóban és nemcsak a képzeletében őt illeti meg.

Azt jelenti-e ez, hogy az irodalom halott? Nem, az irodalom haláláról mindig azok beszélnek, akik csak ürügyet keresnek, hogy a polgári irodalmat az elhalás közepette életben tartsák, azt jelenti-e ez, hogy a polgári irodalom halott? Igen, a polgári irodalom, amely az óriási többség kétségbeesését különválasztja megmagyarázható és felismerhető okaitól és élvezhető tapasztalattá formálja, az irodalom, amely a megrendülés legkisebb jele nélkül semmi mást nem hangsúlyoz, mint lemondást, kudarcot és veszteséget, az irodalom, amely csak azért mutatja meg a tömegeknek, a nyomort, hogy hozzászoktassa őket, ez az irodalom halott és el kell temetni. Ha valaki még mindig az elnyomatását ábrázolná, akkor meg kell mutatni, hogy az megváltoztatható, meg kell mutatni az okait és a felszabadítás stratégiáját.


1. Ha a késő-kapitalizmusban a termelőerők általános kibontakozásának a vágyak teljes elfojtása felel meg, akkor a művészet a vágyaknak a valóság elleni teljes mozgósítása kell legyen, ehhez azonban két dolog szükséges; az, hogy a művészet a vágyakat ábrázolja és hogy a kapitalizmust ábrázolja, hogy a valóság konkrét képeit szembeállítsa a benne levő és elfojtott lehetőségek konkrét képeivel. Ebben a szembeállításban a vágyakat, amennyire csak lehet, távol kell tartani a művészi formájuktól, hogy meglelhessék politikai formájukat, a művészetnek nem az a feladata, hogy művészileg megszervezze a vágyakat, hanem hogy a vágyakat felszínre hozva a gátlások alól nyers formájukban elvezesse a forradalomhoz.

A művészet ilyen agitatív funkciójának előképét írja le mao ce-tung. a hosszú menetelés során a vörös hadsereg gyűléseket rendezett azoknak a falvaknak a főterén, amelyeken átvonult. egy vagy több parasztot felszólítottak ilyenkor, hogy adja elő személyes vágyait, gondjait, aggályait. a többi paraszt nemcsak hallgatta ezt az előadást, hanem kritikailag bele is avatkozott, kiegészítette azt, ha túl személyesnek, kijavította, ha túl általánosnak találta; így aztán közös előadás született. Úgy hívták ezt, hogy „a nagy panaszkodás", a vörös hadsereg pedig ezeknek a még nyers és apolitikus vágyaknak a szervezeti és harci formájául kínálkozott. Ezeknek a szükségleteknek a formája tehát nem az ima, nem a gyónás, nem a vers, nem a regény volt, hanem a vörös hadsereg. Ezt a modellt persze a mi viszonyainkra kell átültetni. mert a munkásaink és parasztjaink nem jobbak ebben, mint a kínai munkások és parasztok, hanem rosszabbak. Nem éhen halnak, hanem titokban pusztulnak az elnyomástól és a megaláztatástól. Vigyük végig a „nagy panaszkodást" a gyárakon, az iskolákon és az egyetemeken. Fejlesszük a tanulóknak, a munkásoknak és a diákoknak azt a képességét, hogy ne viseljék el és már messziről megérezzék az elnyomást. A művészeknek feltéve, hogy még nem engedték szétrohasztani a fantáziájukat a kapitalizmustól, az a feladata, hogy segítse a munkásokat, a tanulókat és a diákokat vágyaik kifejezésében és megmutassa nekik a politikai szervezkedéshez vezető utat.


2. Amíg a kapitalizmus szó szerint megsemmisíti az embernek azt a képességét, hogy vágyai legyenek, és a vágyakat infantilis szinten tartja, addig az irodalomnak az agitatív funkció mellett még az is a feladata, hogy a régi, műalkotásokban megőrződött vágyakat és kívánságokat felszínre hozza, hogy végül megközelíthetővé tegye őket a megvalósítás számára. Ez a művészet propagandisztikus funkciója. A propagandisztikus művészet kiválasztja az emberi vágyak írott történetéből az utópisztikus képeket, megszabadítja őket a formai torzulásoktól, amelyeket az anyagi lét mindenkori feltételei kényszerítettek rájuk, és végre járható utat mutat a vágyaknak a megvalósuláshoz. Világos, hogy ennek a propagandisztikus művészetnek a képei, mivelhogy messzebbre mutatnak a jövőbe, vagyis az új társadalomba, erőteljesebb megformálást kívánnak, mint az agitatív művészet képei. Ezek az új formák azonban minden eddigi művészettől eltérően feltétlenül igénylik a megvalósítást, esztétikájuk a vágyak megvalósításának a stratégiája kell legyen, nem a művészettörténeti oktatást illetik Bosch, Breughel, Goya képei, hanem az új városok építőinek, a közlekedéstervezőknek, a házépítőknek rajzasztalát. Nem a germanisztikai szemináriumokon kell elemezni Brecht és Majakovszkij verseit, hanem a forradalmi munkástanácsok gyűlésein. Űzzük ki a festett vágyakat a múzeumokból az utcákra. Szedjük le az írott álmokat a könyvtárak roskatag polcairól, és adjunk követ a kezükbe. A képesség majd, amellyel megvédik magukat, megmutatja, hogy melyiket használhatja az új társadalom és melyiknek kell porrá válnia.


(Kursbuch 1969/16.)




Változatlanság?


Épp valamelyik nap történt, hogy az esti órákban először a konyhában üldögélve, majd a késő nyári est homályában, a szabadban sétálva egy elvtárssal, egy indulatos vita keretében szóba került a hétköznapi szolidaritás kérdése magunk közt, s általában a munkásosztály köreiben. Ahogy ilyenkor lenni szokott, elhangzottak különféle érvek és ellenérvek arról, hogy amennyiben a munkásosztály tagjai, hús-vér egyénei nem szolidárisak egymással, akkor miért nem azok és hogy hova vezet ez az antiszociális viselkedés. Persze, jól tudjuk hova vezet - s ha ezt társadalmi méretekbe kitágítjuk, akkor marad, sőt mi több, lubickol (játszik) tovább a kapitalista értékrend, pancsol és élvezkedik az elidegenedés, a változatlanság társadalma. Az alapkérdésekben a tovarissal egyetértettünk, egy konkrét esettől eltekintve, amelynek személyes vonatkozásai is voltak, és másképpen ítéltük meg az adott személyek viselkedését. Ez a konkrét eset adta beszélgetésünk fonalát, de mi - „a rendőrségi tiltást leszarva” - olykor általánosítottuk kérdésfelvetéseinket. Vitafelem végül is rávilágított sok mindenre, amire én legfeljebb csak futólagosan gondoltam és felismeréseinek bizonyos részével jómagam is egyetértettem. A felemlített esetet alapul véve elmondható, (és ez már az eme szöveget író véleménye) hogy mindkét fél anti-szolidáris volt a másikkal (még akkor is, ha ennek megnyilatkozási módjai más–más hangsúllyal törtek felszínre) és magatartásukkal - nyilvánvaló szándékaik ellenére is - valójában a változatlanság társadalmát erősítették. Vitánk-beszélgetésünk aztán tágabb terepet kapott és kiindulópontunk egészében véve az volt, hogy a munkásosztály tagjainak a hétköznapok világában - amely szintén csatamező - és a forradalom idején, az „ünnepnapok” ideje alatt is – egyszóval minden esetben, minden alkalommal szolidárisnak kellene lenniük egymással, egymás felé. De mi van akkor, ha ezt a szolidaritást megfertőzik a múlt mérges emléknyilai, különböző bántalmak (tegyük fel, olykor érthető sérelmek és bántalmak); mi van akkor, ha hétköznapi vágyainkat és szükségleteinket nem vagyunk képesek kielégíteni, és a szomszédot okoljuk emiatt: a barátainkat, az élettársunkat, téged és engem. Mi van akkor, ha saját egónkon nem látunk túl, és mindenki a maga vélt (objektíve feltételezett) igazságát szajkózza, miközben a kapitalizmus tovább éli ordas napjait. Mi van akkor, ha a kapitalizmus berendezkedése folyamatosan egymás ellen akar kijátszani bennünket s olykor képes is erre, és mi nem látunk túl önös érdekeink falán. Ez esetben marad a változatlanság társadalma. Természetesen nem akarjuk osztályunkat mentegetni. Nyilvánvaló, hogy a változatlanság társadalmát mi tartjuk fenn, éppen azzal, hogy „eltérő egyéni” érdekeinkért küzdünk, miközben ezerszer kiderült, hogy ugyanazokat a kényszerpályákat rohanjuk végig nap-nap után. Valójában, úgynevezett egyéni érdekeink beletorkollanak a kapitalizmus érdekeibe, a tőkés rend újratermelésének taposómalmába. A megosztást, a falansztert a tőkés világ logikája és realitása szüli. A tőke társadalma minden órájában erről nyüszít, üvölt, selypít, dadog és röfög, arról ugatnak politikusaik, papjaik, marketing bohócaik és reklám kurváik, hogy a család és az egyén bűvös harmóniáját tedd meg életed fő céljának, majd végül merülj el a nemzet nagy családjában. Eme hamis világok börtönébe vagyunk mi bezárva, de a börtönőrök is mi magunk vagyunk. A kapitalizmus következetesen és gyakorlatiasan azt a perspektívát adagolja és kényszeríti ránk, hogy csakis mint egyén, vagy mint mini állam (család) tarthatod fenn és tágíthatod életkereteidet. A kapitalizmus barbársága mindent individualizál, versenyre kényszerít, eme kényszermunka kizsákmányoló jellege általánossá válik a kapitalizmusban. „Az értéktöbblet termelése a túlélés feltétele, nem a populáció, hanem a kapitalista rendszer számára.” Az elidegenedés társadalmának egyik legnagyobb ellensége az osztályszolidaritás, az azonosság valósága és tudata.


Elevenségével, változatos tematikájával a nyugat–német szélsőbaloldalon 68 körül erősen hatott a H. M. Enzensberger által szerkesztett Kursbuch. Ennek a lapnak volt a munkatársa az ekkoriban a maoizmussal erőteljesen kokettáló szerző. Automatikus avantgardista írásmódja senkit ne zavarjon – kortartozék. Ahogyan a Gruppo 63 marxistáinak kifejezésmódja is új eszközökkel tör egy új világ felé. Az avantgarde korántsem mindig öncél. Csakis annyiban, ha leragad a burzsoá öncélúságnál, különösebb radikális, forradalmi cél/él nélkül. (Ennek kritikáját éppen eme szövegében végzi el a szerző). A Kursbuch maga is beköltözött a maoizmussal rokonszenvezők házába, annak ellenére, hogy tág teret biztosított a legkülönbözőbb szélsőbalos, de osztályharcos szövegeknek is. A 60-as években fókuszba került az elidegenedés témája - filmek, regények, forradalmi elemzések, manifesztumok, zenekarok, valóságtól inspirálva rekedtre üvöltötték magukat és hirtelen kurvára elegük lett a kapitalizmus mocskából. A magántulajdon kalitka-világából kitörni vágyó, a természetes vágyak kielégítését átélni akaró proletariátus világszerte az utcákon, a munkahelyeken, a kocsmákban ült ünnepet - eldologiasodott sivár életüket felszámolva, a maguk urai akartak lenni. A kapitalizmus haláltáncán röhögött a proletariátus vidám elméje, miközben Prágától Cordobáig lángoltak a burzsoázia tankjai. Mégsem sikerült az áttörés, mert nem sikerült hátat fordítanunk a hétköznapok világának, a régi rend erősebb volt, erősebb volt a csábítás, az individualizmus -erősebb volt a betevő falat biztonsága, a munka és időtöltés bágyadt, szétrohadt valósága, mint mindezek felégetése.

Schneider tévesen a német olvasót szólítja meg, miközben minden munkást, munkásfiókát meg kellett volna szólítania - német olvasó annyiban van amennyiben elfogadjuk, hogy legyen, s ennyiben léteznek az általa leírtak is. Az elszigetelődött viszonyok: ahogyan a kapitalizmus, mint dühödt kéjgyilkos, mindent széttép és a silány vasárnapok-hétköznapok fáradtsága, enerváltsága megteremti a passzív munkásosztályt. Ezt tükrözi vissza a szöveg. És persze az író hamis, harmadik világbeli romantikus zagyvaságait, ezért bukik fel Castro, Kuba, Ho Si Minh neve a szövegben. És maoizmusának átkai (anti-imperializmusának tükrében ezért is rossz az esetleges példák sorozata). Az addig leírtakat a szerző negálja azzal a reakciós hülyeséggel, hogy az öntudatra ébredés aktusának példájául a Mao „Vörös Hadserege” által elrendelt „nagy panaszkodásokat” állítja, hiszen magából a szövegből kiderül, hogy ezek csupán arra szolgáltak, hogy a parasztok és munkások követeléseit a felülről szervezett bolsevik katonaság ideológiai eszközévé változtassák. Ezzel szemben csupán az önmagát (!) megszervező proletariátus forradalmi harca – mely kizárólag saját szükségleteit követi - jelenti a fennálló totális tagadását. Ugyanez a kritika érvényes a „forradalmi művészekről” szóló koncepciójára is, akik majd „megmutatják a tömegeknek a politikai szervezkedés útját”. Forradalmi művészet egyáltalán nem létezik, hanem csak az átfogó forradalmi harc, melyben együttesen van jelen a fegyveres harc és a propaganda, a sztrájk és a tollal-ecsettel folytatott önkifejezés (ami a harcoló proletariátus tagjának önkifejezése, nem pedig a „művészé”). Viszont a szöveg semmiképpen sem kafkai ihletésű és záró soraiban mindannak forradalmi megtámadására hív fel bennünket, amit oly hatásosan ábrázol. Hűvös téli hajnalokon, rigó röptű tavaszokon, nyári hevültségben és őszi melankóliában egyaránt.



Barikád Kollektíva

2005. szeptember