Wolfgang Haug

Erich Mühsam

 

muhsam1.jpg

 

Erich Mühsam

Erich Mühsam azok közül a szélsőbalos írók közül való, akik ellentmondásosságuk ellenére is képesek voltak irodalmi tevékenységüket „az osztályharc szolgálatába” állítani. A német nyelvű szocialista tendenciájú irodalomban ez egyébként meglehetősen gyakori. Elég itt B. Brecht, B. Traven, E. Toller munkásságára utalnunk. Erich Mühsam meglehetősen problematikus alakja volt kora forradalmi mozgalmának, aki az elképzelhető összes tévutat és zsákutcát bejárva és azok tanulságait figyelmen kívül hagyva az ellenforradalom malmára hajtotta a vizet. Népfrontos felfogása, antifasizmusa, a bolsevizmussal való rokonszenvezése nem éppen egy anarchista forradalmár képét mutatja annak ellenére, hogy művei olvasásakor gyakorta ezt hihetnénk. Nem véletlenül korunk autonómjainak közkedvelt szerzője – bohémvilága, kabarévilága, groteszk, kifinomult iróniája, sajátos komikuma keveredett egyféle messianisztikus „forradalmi” hevülettel. O. Dix vásznai és Murnau képsorai jutnak róla eszünkbe, a weimari korszak proletárirodalma és annak kaotikus, ezerarcú légköre. Ellenforradalmi eltévelyedésének és bukásának személyes motívumain keresztül megkapjuk annak a korszaknak viszonylag hiteles történelmi korrajzát. A brosúra közlésének célja a tisztázás, a mindenkori tapasztalatok megfelelő levonása az ellenforradalommal, az összes tévelygő és lappangó ellenáramlatokkal szemben a forradalom jegyében a forradalomért.

Barikád Kollektíva

Wolfgang Haug

Erich Mühsam (1878-1934)

 

1919-ben a bajor tanácsköztársaság Központi Tanácsának tagja; ennek bukása után 15 év börtönre ítélik, ebből 6 évet töltött le. 1933-ban újra letartóztatták. Szatirikus-antikapitalista, később forradalmi-anarchista műveket szerzett.1

Legismertebb művei:

„Der Revoluzzer” (ballada), „Revolutionäre Kampf-, Marsch- u. Spottlieder” (versek), „Der Staatsrason” (dráma), „Die Befreiung der Gesellschaft vom Staat. Was ist kommunistischer Anarchismus” (esszé, 1932).

 

Politikai és irodalmi fejlődés

 

Nem egy életrajz külső adatai szolgáltatják a sorsról alkotott képet, hanem az ember belső változásai jelzik jelentőségét az őt körülvevő világ számára. Csak a világ eseményeivel összhangban lehetnek érdekesek az egyén életében történt események mindenki más számára. Akinek magánélete sosem érintette a közösségi élet központjait, annak életrajza nagyon fontos lehet egy lélekbúvár számára, viszont a többieket egyáltalán nem érdekli.” (Mühsam: Önéletrajz)

Mühsam 1878. április 6-án született Berlinben zsidó szülők fiaként. Lübeckben nőtt fel két nővérével egyetemben. Apja Sigmund Seligmann M., egy nemzeti liberális beállítottságú gyógyszerész volt. Azzal, hogy fiát humanista gimnáziumba küldte, „rangjához méltó” képzést biztosított neki. 1896. január 11-én Mühsamot „szocialista üzelmek” vádjával kicsapták az iskolából. „Titkos jelentéseket továbbított az iskolai internátusról a szociáldemokrata újságnak.” (Lübecker Volksbote)I. Egy másik iskolában, Parchimban (Meklenburg) végül leérettségizett, úgyhogy apja akarata szerint végre elkezdhette lübecki gyógyszerész-tanulmányait. Miután letette a gyógyszerészsegéd-vizsgát, egyik helyről a másikra került. Végül 1901-ben Berlinbe költözött, amely később – hasonló okokból (a szülővel való konfliktus, az iskola, a Vilmos-korabeli társadalmi rend) – még erősebb vonzerőt gyakorolt az expresszionisták nemzedékére.

Az írásra való hajlama kapcsolatba hozta a naturalista költőkkel és írókkal. Hogy rávilágítsunk erre a korszakra, közelebbről szemügyre kell vennünk mind a munkásosztály, mind az össztársadalom történelmi helyzetét. A porosz (felsőbbségi) állam az 1871-72-es birodalom alapításával egész Németországra kiterjesztette uralmát. Az SAP (Szocialista Munkáspárt; később SPD) fejlődése Bismarck szocialistaellenes törvényeivel lefékeződött és radikalizmusa megtört. Hogy Bismarck ne kapjon több muníciót az elnyomó intézkedések létrehozásához, az SAP pártvezetősége úgy határozott, hogy „nyugodtan” fog viselkedni.II A pártvezetőség ún. „nyugtonmaradási jelmondatainak” eredménye volt azoknak a radikális elvtársaknak az első leválása, akik a rákövetkező időben az anarchizmus útján fejlődtek tovább.III Ugyanakkor az SAP-vezetés magatartásából adódott az is, hogy a munkásság tömegei többé-kevésbé a rendszer megdöntése és a terrorista erőszak ellen esküdtek föl. A mindenkori erőszaktól való ilyen elhatárolódással egyben a forradalomról is le lehetett mondani. A szocialistaellenes törvények ideje alatt a szociáldemokráciában olyan vonások erősödtek föl, melyekből a későbbi revizionizmus kifejlődhetett.2 Lényeges ismertetőjele volt a parlamenti taktikának az önállósítás, vagyis a parlamenti képviselőket a párt illegalitásának feltételei mellett alapjában már nem lehetett kontrollálni. Az a szándék, hogy újra legálisan működhessenek, azt hozta magával, hogy a választási eredményeket és a parlamenti képviseletet a polgári politikai felfogás értelmében felértékelték – mi több, később saját programmá is emelték. A reformizmusig való továbbfejlődés tartalmazta a további konfliktusok csíráját. Már 1890-ben az „Ifjak” eleinte párton belüli ellenzékével sor került egy krízisre. 1890. július 23-án Bruno Wilde irodalmár írt egy cikket a „Szász Munkásújságban”, amelyben több párttag elégedetlenségét juttatta kifejezésre. Ezzel bevezette a frakcióharcot, amelyben a sajtó „az ifjak” fogalmát az ellenzékre, „az öregek” fogalmát pedig a pártvezetőségre alkalmazta. 1891. június júliusában került sor a nyílt törésre, és mint előzőleg Mostot, most öt ellenzéki küldöttet zártak ki a pártból az Erfurti Pártkongresszuson. Ezen a kongresszuson további párttagok léptek ki tiltakozásuk kifejezéséül. Köztük voltak, akik új csoportot akartak szervezni: Bruno Wilde, Paul Ernst és Gustav Landauer.

A politikai-társadalmi összetűzések ezen kerete képzi Mühsam szociáldemokráciához való hozzáállásának kialakulásában és saját önértelmezésében az egyik összetevőt. A másik összetevő a kor irodalmi helyzetén alapul. A birodalomalapítás után egyfajta neoklasszicizmus terjedt el (pl. Blumenthal, Lindau, Geibel, Heyse, Lorm stb.). Ez ellen lázadozott 1885 körül a naturalizmus mozgalma, amelyhez Mühsam magát élete végéig számította:

Az ifjú generáció a könyvkiadásban és a színházban mozgási szabadságot teremt magának, az olyan szatirikus harcos közlönyök, mint a „Jugend” és a „Simplicissimus” és a harcias, vitatható kabarék: „A Kabaré” és a „11 hóhér”; a drámában G. Hauptmann, Max Halbe, Georg Hirschfeld lázadó gondolatokat hirdetnek, a lírában Herman Conradi, Richard Dehmel, John Henry Mackay, Karl Henckell, Ludwig Scharf, Franz Held, a regényben és a költői prózában Oskar Panizza, Stanislaw Pizybyszewski, Johann Schlaf, a képzőművészetben Max Liebermann, Louis Carinth, Max Slevogt végre szabadjára engedték a jóravaló emberek, a bátrak fölháborodását.” (Mühsam: Nevek és emberek) Többek közt a Mühsam által oly patetikusan kiemelt művészek „realista” irodalmat követeltek, azaz eleinte csak az időszerű, aktuális problémák megnevezését – a társadalmi ínség, a Berlini Hátsóudvarok, az alkoholizmus és a mindennapok problémáit – röviden: a negyedik rend bevezetését az irodalomba és a költészetbe.

Még ha a naturalizmus (és képviselői) nem is tettek eleget kielégítő módon önállóan megfogalmazott követelményeiknek, Mühsam életműve akkor is alig elképzelhető ezen kikötések nélkül.

Amikor Berlinbe érkezett, a politikai robbantóerő, ami ebben az „irodalmi forradalomban” élt, már ki is aludt. De a Hart-fivérekIV „Új közössége” révén Mühsam kapcsolatba került számos íróval és egykori „ifjúval”. 1900. decemberében találkozott először H. Harttal. Ez utóbbi elmesélte neki az „Új Közösség” addigi történetét. Ezek az információk és az újonnan szerzett összefüggés megerősítették Mühsamot abban a szándékában, hogy írásból akar élni, és a gyógyszerészi pályát feladja.

Ezzel Mühsam élete teljességgel megváltozott. Az „Ifjak” és az „Ifjú németek” (naturalisták) köreiből megismerkedett Bruno Hillével, Paul Scheerbattal, J. H. Mackay-jal.

A kabaré és az aforizmák területén Mühsam Peter Hille tanítványa lett. Vele, P. Scheerbattal és Else Lasker-Schüllerrel együtt jelentetett meg Senna Hoy (Johannes Holtzmann) folyóiratában, a „Kampf”-ban. A „Kampf” (Harc) csak két évig jelent meg, és a később oly híressé vált expresszionista folyóiratok, a „Die Aktion” (kiadó: Franz Pfemfert) és a „Sturm” (kiadó: Herwarth Walden) előfutárának számíthat.V „Az elkülönülésen át a közösségig” című Landauer-írás erősen befolyásolta Mühsamot: „Ebben egy olyan fogalmazványt találtam, amit ötször-hatszor is elolvastam egymás után, megrázott, felkavart, legyőzött és világossággal töltött el… és ekkor még csak nem is sejtettem, milyen egyértelműen döntő lesz számomra a szellemi befolyás és a sírig tartó barátság azzal a személyiséggel, aki itt „Az elkülönülésen át a közösségig” című munka írójaként először lépett létező világomba.” (Mühsam: Nevek és emberek)

A Hart-féle ideális kommuna motívumai, ahogyan azokat Landauer írása követeli, megtalálhatók a „Természethez való kötődés és Világváros” ellentmondásaiban, valamint a szocialista és anarchista gondolatvilágban, a munkásságtól való egyidejű elváláskor, amely megmaradt az SPD opportunista keretében. Történelmileg nézve ezeknek a politikai és az életet reformáló követelményeknek a munkásosztályra vonatkozóan nem voltak megvalósulási esélyei. Ebből a konstellációból adódott az a kísérlet, hogy az ideálokat legalább maguk számára a település közösségeinek kisebb keretein belül megvalósítsák, és az előéletükön keresztül alternatívát mutassanak fel a fennálló társadalmi rendszer helyett. Az „Új Közösség” célja pl. a következő volt:3

Olyan létközösségeket kialakítani, melyek telepei minden szükségletet kielégítenek, melyekben a test és lélek a legkönnyebben és legbiztosabban fejlődik, létközösségeket, melyek társadalmi, etikai és esztétikai viszonylatban lehetővé tesznek egy mindenkit boldogító kultúrát.” (Heinrich Hart)

Az „Ifjak” 1890-es mozgalma után voltak olyan próbálkozások, hogy az irodalmat kapcsolatba hozzák a dolgozó néppel. (Pl. a „Szabad Népi Színpad” megalapítása 1890 augusztusában.) Ezen kísérletek alapja a szabad szocializmusról való felfogásmódban keresendő. Ha valaki ismeri ezeket a próbálkozásokat, nem csodálkozik rajta, hogy Mühsam se választotta el élete kezdetétől a végéig soha az irodalom és a politika területeit egymástól. Politikai és irodalmi tevékenységét tulajdonképpen „A szegény ördög” szerkesztésével kezdte, cikkeket, recenziókat és verseket írt különböző lapoknak, a „Neuer Leben”-nek (1902 – Új Élet), „Die Zukunft”-nak (1903 – A jövő), „Der Anarchist”-nak (1904 – Az anarchista) vagy a „Der Wechruf”-nak (1904 – Ébresztő kiáltás). „A szegény ördög” szerkesztésében együtt dolgozott Albert Weidnerrel, mint felelős szerkesztő. (Mindhárom újság anarchista csoportok számára létrejött vitafórum volt. A „Canaille” csupán „A szabad munkás” újság havi melléklete volt.)

1903-ban írta első brosúráját „Homoszexualitás. Hozzászólás az erkölcstörténethez” címmel, melyet nem sokkal később „A szegény ördög”-ben visszavont. Mühsam elmondta, hogy ennek a megjelentetésénél túlságosan Dr. Magnus Hirschfeld befolyása alatt állt, és már nem osztja annak nézeteit.

1904-ben megjelent Mühsam első verseskötete, a „Die Wüste” (A pusztaság), igazán apolitikus és a naturalizmus által befolyásolt versekkel. Mindenesetre meg kell állapítani, hogy Mühsam saját szubjektivitását egy naturalista számára megengedhetetlen mértékben hangsúlyozta, és így tudatosan a naturalista kínosan pontos, „valósághű” ábrázolásának ellentétét építette fel. Végül is ezzel a verseskötettel vált elismertté.

 

Mühsam világjáró évei (1904-1909)

 

muhsam2.jpg

 

Berlin már megint annyira megülte a gyomrom, hogy igazán boldog voltam, mikor a hátam mögött hagytam.” (Mühsam: Ascona)

Egykori barátjával, Johannes NohllalVI elutazik Svájcba, Olaszországba és Franciaországba; legtöbbször anyagi problémákkal küszködve rágják át magukat Zürichen, Milánón, Genován, Locarnón, Innsbruckon és Bécsen; rövid müncheni és berlini tartózkodás után ezekben az években Párizsba is eljutnak. Mühsam több helyen lép kapcsolatba anarchista csoportokkal, irodalmi körökkel vagy kabarékkal. A legjobban dokumentált tartózkodása a svájci Tessinben található „Asconában” eltöltött idő volt. Ezen a helyen 1900-1901-ben öt, a társadalomból kiszálló ember elkezdett fölépíteni egy vegetáriánus kolóniát. Egyikük, a holland milliomosfiú, Henri von Oedenkoven megvásárolta a kísérlet számára a Monte Monescia nevű kis hegyet. A csoport (Karl és Gusto Graser, Ida Hofmann és Lotte Hattemer részvételével) „Monte Veritának”VII keresztelte át a hegyet, amely nem utolsósorban programjukat is szimbolizálni hivatott: az igazság keresése. Mühsam 1905-ben írt egy brosúrát az asconai Monte Veritáról ott tartózkodásával kapcsolatban, amit Dr. Fritz Brupbachernek, az ismert zürichi anarchistának szenteltVIII. Habár Mühsam az elsők között töltött el hosszabb időt a Monte Veritán, és engedte, hogy az oedenkoveni szanatórium reklámképeslapjain meztelenül kinyomtassákIX, mégis igen hevesen kritizálta ezt a félresikerült kezdeményezést:

A harmadik és legelgondolkodtatóbb jelenség, amely az Új Közösséghez hasonlóan a Monte Veritán is felütötte a fejét, az etikai útonállók voltak spiritiszta, teozófikus, okkultista vagy megsokszorozottan vegetáriánus bogaraikkal. (…) Ezek az emberek a nap okozta leégés kivédésére nagyon célszerű vászonköpenyt hordanak, mint a papok a talárt, és hajuk, amit sok művészhez hasonlóan esztétikai és a természetközeliséget hangsúlyozó okokból hosszúra hagytak, torz „jézusfejeik” körül úgy hullámzik, mintha sörényükben mágikus erő lakozna. Kézenfekvő, hogy az ilyen elemek, akik a külső cicomával belső életüket akarják kihangsúlyozni, az első komoly vállalkozásra ráakaszkodnak és fékezően hatnak rá, és meg vagyok arról győződve, hogy a Monte Veritából egész más is lehetett volna, ha ezeket a hölgyeket és urakat kezdettől fogva háttérbe szorítják.” Mühsam közvetlenül Asconába érkezése előtt élte át Hart külvárosi kommunájának (Berlin, Schlachtensee) bukását. Ez az utóbbi félresikerült kísérlet, melytől G. Landauer és Martin Buber valamiféle útmutatót reméltek, és ez az új élmény Asconában lehetővé tette Mühsam számára, hogy eltávolodjon a Landauer-féle település ötletétől.4

Szimpátiája ellenére életében sosem vett részt azokban a kísérletekben, hogy ezeket az ötleteket megvalósítsa. További eltávolodásra adott okot többszöri asconai tartózkodása. Megerősítve látta magát Otto Groß, az egykori Freud-tanítvány pszichoanalitikai elképzelései által, így ebben az időben végérvényesen megvált a patriarchális struktúráktól, melyeknek megtestesülését kiváltképp apjában vélte felfedezni, miáltal azonban időnként a később újra megnövekedett befolyás lecsökkent. Apjához intézett levele bizonyítja, hogy nem nagyon nézett fel más tekintélyes emberre: „Megismerkedtem itt Bebellel, Singerrel és Kautskyval, akik közül csak Kautsky keltette egy valóban jelentős személyiség benyomását. Bebel még a magánbeszélgetés közepette is egészen intoleráns fanatikusként viselkedik, Singer pedig inkább néz ki felfuvalkodott újgazdagnak, mint proletárvezérnek.”

Teljesen másmilyennek látta Mühsam Tessin olasz nyelvű lakosságát. Köztük érezte jól magát és örült annak, hogy őt és Nohlt, ellentétben a „növényzabálókkal” és „balabiottokkal”X teljesen komolyan veszik. Azokat a potenciális anarchistákat látta bennük, akiknek sokkal fontosabb volt a „dolce far niente”, mint az a munka, amit a németek definiáltak:

Ahol a népek önmagukat szabadítják meg, ott nem lehet jólét; ezt tanulja meg buzgón a német proletár; az olasz nép … esténként azt a pompás népdalt énekli a kandallótűz mellett, amely a szegény Caseriót ünnepli, aki megbosszulta barátait, Ravacholt és Henryt.”XI

Az anarchista mozgalomban inkább vitatott Ravachol és Henry nagyra értékelése láttatja, hogy Mühsam ezidőtájt Bakunyin, vagyis inkább Malatesta anarchizmusához állt közel.XII

Ebben az időben végzett írói tevékenységén belül ez a felfogás politikai cikkeiben mutatkozott meg. Sokkal meghatározóbb volt mégis a bohémvilág, amelyben az individuális tagok a fennálló társadalom kritikus ellenfelének érzik magukat. Így Mühsam megpróbálja Karl Krausz „Fáklyájában” a bohémvilágot definiálni. A definíció az államelvből indul ki:

A centralisztikus államelv formulákra vonatkoztatott általánosítási tendenciájával megadja a nyárspolgár erkölcsi felháborodásának azt a lehetőségét, hogy szociálisan kiközösítsék, és ezzel az etikai „kiszállók” gazdasági pusztulásába kerüljön.”

Ha egy szocialista támpontot keres ahhoz, hogy ezt az állapotot megváltoztassa, tulajdonképpen csak a proletariátusra gondolhat. De Mühsamnak fel kellett ismernie azt az eredménytelenséget, amivel Németországban a szocialista elméletet próbálták elterjeszteni.

A proletariátust … a jövő államképéért rajongó szociáldemokrácia, legalábbis Németországban és Ausztriában, teljesen elidegenítette az osztályharctól. Az állam képére létrehozott, centralisztikus munkásszervezetek az egyén individuális temperamentumának kikapcsolásával eltörölték a szakszervezeti harc forradalmi jellegét, és a munkást, a szociális forradalom természetes hordozóját egy ellenségeivel üzérkedő politikus szerepébe kényszerítették.”5

Honnan jöjjön hát a változás? Mühsam először is olyan körök létrehozásán töri a fejét, amelyek a fennálló rendszer megkérdőjelezésén fáradoznak, és eljut a bohémvilágig, amelyben a szabad, más élet individuális szinten bizonyos mértékben már létrejött. A bohémot olyan emberként definiálja, „aki nagy kétségbeesésében, hogy embertársai tömegével belsőleg sosem kerül kapcsolatba – és ez a kétségbeesés a művész tulajdonképpeni szükséglete –, nekimegy az életnek, kísérletezik a véletlennel, labdázik a pillanattal és egyesül a mindig jelenlévő örökkévalósággal”.

Ellentétben Julius Babbal, Mühsam ebből mégsem azt vezeti le, hogy a bohémok aszociálisak, hanem ellenkezőleg: azt a következtetést vonja le, hogy a bohémok közt a szociálisan ideális társadalmi struktúra álma mesterségesen helyet teremt magának. Viszont teljesen egyetért Babbal abban, hogy a bohémok és az anarchisták a társadalom kivetettjei, és köztük egy egymást kölcsönösen kiegészítő kapcsolatot állapít meg.

Ezért Mühsam könnyen a lumpenproletárok között más szövetségesekre bukkanhat, bűnözőkre, kurvákra, csavargókra – mindet a társadalomból való kivetettség jellemzi. Így aztán patetikusan, és a polgári fülek számára borzasztóan hangzóan következtet: „Bűnözők, csavargók, kurvák és művészek – ez a bohémvilág, amely egy új kultúrához vezet.” (K. Krausz)

Ez az 1906-os programszerű értékelésXIII, amit Mühsam ezekben az években saját tapasztalatok és olvasmányok útján kifejlesztett magában, 1910-től közvetlenül a politikai és irodalmi munkában Münchenben vereséget szenved, és Mühsamot teljesen bohémanarchistává teszi, még ha ő maga nem is személyiségének egyértelmű kategorizálására helyezi a hangsúlyt.

 

A deklasszáltak szerveződnek – a bohémvilág, anarchizmus, lumpenproletariátus és a Káin-mítosz összefüggéséről

 

1909-ben Mühsam München-Schwabingban telepedett le. Benyomásokban dúskálva írja: „Ezek azok az alakok, akik Schwabing városrészt „Schwabing”-kultúrfogalommá tették – festők, szobrászok, költők, modellek, semmittevők, szexuáletikusok, pszichoanalitikusok, zenészek, építészek, iparművészek, felsőbb körökből megszökött lányok, örök tanítványok, szorgalmasak és lusták, életvidámak és életuntak, torzonborzak és jólfésültek –, akik az elképzelhető legnagyobb különbözőség mellett mégiscsak összetartoznak azáltal, hogy egyformán mérhetetlen távolságra vannak épp ettől a „juste milieu”-től…”

Bár Mühsam néhány olyan egyedi jelenséget, mint a George-KörXIV elutasít, mégis kimutatja szimpátiáját azok előtt, amelyek valamiképp megpróbálnak a normális, előírt polgári kerékvágásból kitörni. Felismerte a bohémvilág atmoszférájában azt a lehetőséget, hogy saját igényeit kielégítheti, vagyis hogy az irodalommal éppúgy foglalkozhasson, mint a politikával. Ráadásul – neki, mint a társadalomból kiszállónak – a bohémvilág klímája némi biztonságot nyújt, mert „Schwabing a különcök tömegszállása volt, és ebben van a pedagógia jelentősége. Hiszen egész München hozzászokott a lehetetlenhez, toleranciát tanul és nem sajnálta a ritkaságtól az élethez való jogot.” Mühsamnak egész életében jó érzéke volt ahhoz, hogy a provokatív másságra különösen a krízis időszakaiban (mint később az első világháború illetve a nemzetiszocializmus idején) a normálisság képviselői gyorsan erőszakkal és üldözéssel fognak válaszolni. Talán az is hozzájárult különböző kapcsolatainak ápolásához, hogy tudatában volt saját sebezhetőségének.

Így gyűltek össze a Cafe Stefániában a háború utáni időszak baloldali politikájának kiválóságai és a különféle irodalmi társaságok pl. Otto Gross vagy Mühsam körül. Müncheni éveinek legfontosabb barátsága Frank Wedekinddel folytatott kapcsolatából származik. Ez utóbbi „székhelye” az ún. Torggel-kocsmában, az udvari sörfőzde melletti borozóban volt. Mühsam csodálattal tekintett Wedekind képességeire:

Képes volt egy embert, egy eseményt, egy művészeti alkotást, egy politikai vagy kulturális vitakérdést olyan tömörséggel jellemezni, hogy a fennálló problémát a legélesebb körvonalakkal tárja föl, és mindenféle kétértelműséget megszüntessen.”

Wedekind befolyása alatt és neki ajánlva keletkezett 1909-ben „A szabad házasok”XV című mű, melyben Mühsam a „szabad szerelem” témáját feszegeti. A főszereplő „Alma” alakjába belemosódik Margarethe Beutler, Mühsam egyik barátnőjének személye is. A nő a berlini bohémek világához tartozott, és költeményeiben a „szabad anyasághoz” és „szabad szerelemhez” való jogot képviselte.

Egy szintén fontos irodalmi találkahely a „Simplicissimus Művészkocsma” volt. A különböző művészek között azért is volt kedvelt hely, mert számlájukat nem kellett mindig pénzben kiegyenlíteni: „Mindenesetre a kocsma nevét szolgáltató lap minden ismert rajzolója képviselve volt a „Simplicissimus” falain: Th. Th. Heine és Eduard Thony, Rudolf Wilke és Wilhelm Schulz, Pascin és Karl Arnold…”

Hasonlóan érvényes ez Emmy Hennigsre, Ludwig Scharfra, Joachim Ringelnatzra és Mühsamra: „Egy időben ebédet és vacsorát kaptam azért, hogy az éjszakai vendégeknek balladákat, kecskerímeket és tréfás költeményeket szervíroztam.” Visszapillantva, az irodalmi körökben három fő irányzatot különböztethetünk meg. Először is az „igazi” irodalmárok, ezekhez tartoznak pl. Wedekind, Halbe, Bierbaum, Bleibtreu stb.; aztán a szerkesztők és rajzolók, kiváltképp a „Simplicissimus” és a „Jugend” folyóirataihoz tartozók, és harmadik csoportként az olyan művészmecénások, mint Piper és Langen. Miután Mühsam a „Kráterrel” második verseskötetét is meg tudta jelentetni müncheni korszakának kezdetén, mérvadó befolyása alatt létrejött egy Landauer által propagált „Szocialista Szövetség”. A „Tat” (Tett) nevezetű csoporthoz (más nevei is voltak, pl. „Anarchista Csoport”) tartozott néhány irodalmár és festő, mint Oskar Maria Graf, Karl Otten, Franz Jung és Georg Schimpf. A csoport a müncheni lumpenproletariátussal foglalkozott, megpróbált csavargókkal együttdolgozni, vidéken agitált és röplapokat írt. Mühsam előadásokat és felolvasóesteket tartott Bakunyinról, Stirnerről, Kropotkinról.

Fontos témaköreik lettek az egyházból való kilépés propagálása és a hadsereg dezertőreinek támogatása. Franz Jung így emlékszik:

Olyan embereket, akiket hozzánk küldtek, és akik a hadiszolgálat behívóparancsának nem akartak engedelmeskedni, Svájcba, rendszerint Asconába, a Graser testvérekhez küldtünk, akik aztán az embereket elszállásolták.” (Jung: Torpedóbogár)

1909-ben kisebb bomba robbant MünchenbenXVI. A TAT csoportot, következésképp különösen Mühsamot – bár nem közvetlenül – vádolták be azzal, hogy ő volt az értelmi szerző, persze egy titkos szövetséget láttak bennük, amit (ilyen kedvező alkalomnál) fel kell számolni. 11 napi fogvatartás után Mühsam 8-9 hónapot várt, mire 1910-ben sor került a perre, amely során végül is felmentették. A perről Landauer „Szocialista” folyóiratában folyamatosan tájékoztatott. Landauer még a Szocialista Szövetség azon tagjaival is szembeszállt, akik úgy vélték, hogy Mühsam kompromittálja az egyesület eszményképeit. Mühsam a zűrzavar okát, amelyet a „Donaritkapsel” körül csaptak, mindenekelőtt a Francisco Ferrerért rendezett demonstrációkra vezette visszaXVII.

Az anarchista pedagógus Ferrert Barcelonában statáriális eljárás alapján lőtték agyon, mert állítólag felkelést kezdeményezett a spanyol-marokkói háború folytatása ellen. Ferrer agyonlövetése számos demonstrációhoz és tüntetéshez vezetett. Az első németországi gyűlésen Dr. Breitscheid (Demokratikus Egyesület) és G. Landauer is szónokoltak. Berlinben ugyanakkor az SPD hívott össze három gyűlést, de Ferrert végül polgári reformernek nyilvánították. Mühsam hozzászólásaival zavarta meg ezeket a gyűléseket. A demonstráció vége felé rendőrséggel való összeütközésre került sor. Az anarchisták gyűlését elejétől fogva lovas rendőrök „felügyelték”.

Hogy politikai elképzelései publicisztikailag jobban érvényesülhessenek, 1911 áprilisától Mühsam kiadta a „Kain”-t – „az emberiség folyóiratát”. Eleinte minden cikket ő írt, és ezzel követte Krausz és annak „Fáklya” című folyóiratának példáját. Hogy a KAIN nehogy gyanúba keveredjen, úgy adta ki, mint Landauer „Szocialistá”-jának vetélytárslapját; Mühsam elmagyarázta, hogy folyóirata nem egy bizonyos mozgalmat képvisel, hanem inkább a kiadó személye érdeklődését szolgálja.

A KAIN-ban Mühsam az imperializmuson gyakorolt kritikát akarta terjeszteni. De mivel ezzel nem tudott a szociális mozgalomig eljutni, kezdeményezése automatikusan olyan aktivisták közelébe juttatta, akik a társadalom „szellemi” megújítását szerették volna megvalósítani.XVIII Anélkül, hogy a tagok közé számolhatnánk, vagy hogy osztotta volna az előbbiek véleményét, miszerint az író ennek az újításnak a szellemi vezére, Mühsam a politika és irodalom kapcsolatában mégis lényeges hatóerőt lát.

 

muhsam3.jpg

 

„Itáliai” tapasztalatokkal felszerelkezve világossá válik számára, hogy az anarchizmus gyökereit Dél-Európában a politikai szociális lázadozás ősi hagyományaihoz lehet kötni. Ez egy olyan bázis, amely Németországban azért hiányzott, mert a szociáldemokrácia nem integrálta a munkásságot különös tekintettel a társadalomba, és ezzel ez a hiány Mühsamot kísérletezésre kényszerítette. A „Münchener Post”-ban elmagyarázta, hogy mi alapján építette föl új „forradalmi modelljét”: „Mivel a müncheni munkások vakon követték vezetőiket és nem reagáltak gondolatainkra, az jutott eszembe, hogy azokhoz fordulok, akik még nem álltak kapcsolatban a munkássággal, vagyis akik lényegében munkanélküliek. Úgy gondoltam, hogy olyan lokálokban, ahol bűnözők és úgynevezett csavargók fordulnak meg, találok majd olyanokat, akik hallgatnak a javaslataimra.”6

A bűnöző mint forradalmár! Ezek szerint azzal, hogy „KAIN”-nak keresztelte folyóiratát, tudatosan csatlakozott ahhoz a hagyományhoz, amely Káinban nem a testvérgyilkost, hanem az emberiség első lázadójának szimbólumát látja. Már a romantikában is voltak olyan alakok, mint pl. Prométheusz, akik a lázadás szimbólumaivá lettek. Ez a bohémanarchizmus a kapocs Mühsam individualista művészanarchizmusa és politikai anarcho-kommunizmusa között. Azzal, hogy a TAT csoportban ténykedett, gyűléseken szónokolt stb., mind több olyan konkrét tapasztalatot gyűjtött, melyek teoretikus kezdeményezéseit finomították illetve továbbfejlesztették. Persze nem lenne helyes Mühsam életművében egy individualista kezdeti korszakról és egy anarcho-kommunista befejező fázisról beszélni.7

 

Az első világháború és az antimilitarista front hiábavaló próbálkozásai

 

Amikor 1914-ben kitört a világháború, Mühsam leállt a KAIN kiadásával; mindenekelőtt azért, mert úgy vélte, hogy a szabad, cenzúrázatlan véleményezés bázisa a várható kivételes körülmények között meg fog szűnni:

Nem marad más választásom, mint hogy elhallgassak, vagy azt mondjam, ami most senkinek sem használ, és ami a most érvényes joggyakorlás közepette veszélyeztetné személyes biztonságomat. Harmadik lehetőség nincsen, mivel meggyőződéseimet nem tudom megtagadni illetve kozmetikázni.”

Ugyanebben az írásban Mühsam arról is beszél, hogy az országot „idegen hordák” fenyegetik. Emiatt a megjegyzés miatt, amivel a legtöbb schwabingeni költő egyetértettXIX, Mühsam erőteljes kritikát kapott politikai barátaitól. Landauer még csak egy általános elutasításra szorítkozott és kinyilatkoztatta azt a sejtését, hogy „Mühsamot Wedekind köre és ehhez hasonlók megfertőzték”. Bizonyíték erre a „megfertőződésre” J. R. Becher első regényében, a „Búcsú”-ban olvasható: „A Cafe Stefaniában az anarchista” (vagyis Mühsam) „recsegő hangon felolvasott egy manifesztumot, amiben megfogadta, hogy megvédi Németországot, hazáját.”

Az anarchista pszichoanalitikust, Otto Grosst úgy írja le, mint egy biliárdbottal hadonászó kávéház-tulajdonost, és Wedekind a Müncheni Kamarajátékok egyik rendezvényén tartott egy hadi szónoklatot. Az anarchisták felszólítása a szerkesztőség egy jóhiszemű megjegyzésével volt ellátva, ez állt a felirat alatt: „A császár hív és mindenki megy!”8

Az AKTION kiadója, Franz Pfemfert Landauernél keményebb hangot üt meg. Úgy vélte, hogy folyóirata jelenti a „harmadik” utat, és nem jelentetett meg több politikai cikket; ezzel kivonta magát a cenzúra ellenőrzése alól, és sikerült neki irodalmi cikkeit politikával földúsítani. Ezért aztán 1914 és 1918 között, hasonló politikai felfogásuk ellenére sem bocsátotta meg Mühsamnak az „idegen hordák” kifejezést. Többször is ironikusan támadja Mühsamot az „Aktion”-ban:

René Schickele, a „Fehér Lapok” kiadója, 1916 decemberében komoly havilapjában ezt írja: „Két éve kiabálom: tartsunk össze, az Isten szerelmére tartsunk össze. Minden ördög a nyakunkon ül, a filozófusok is.” Mivel ő ezt csak két éve kiabálja, rám nem vonatkozik. De mivel Leonard, Mühsam, Hiller stb. urak ugyanezt kiabálják két éve, így az összetartás csupán egy technikai probléma lehet.”XX

Ez a konfliktus, amely Mühsam háború eleji elbizonytalanodásának eredménye volt, megnehezítette azon tervei megvalósítását, hogy egy antimilitarista egységfrontot hozzon létre. Csak lassanként csitult el a személye elleni bizalmatlanság; Pfemfert barátságát csak 1918 után szerezte vissza. Egészében tekintve pacifista és liberális körökben és személyiségek (mint pl. Heinrich Mann) körüli sürgés-forgása végül is kevés eredménnyel járt.

1916-ig Mühsam hozzáállását messzemenően pacifistának írhatjuk le; ennek jegyében megtervezett pl. egy „Háború elleni világszövetséget” (1915) és egy „Német Társulást” (1916), melynél közelebbi kapcsolatba akart kerülni Ludwig Quiddével, a „Müncheni Béketársaság” elnökévelXXI.

1916 júniusában részt vett a müncheni Marienplatzon rendezett nagy éhségsztrájkon. Ettől kezdve fordítja figyelmét a szocialista csoportok felé. Vitakörökben vesz részt, és nézetkülönbség alakul ki (főleg az 1917-es Oroszországot illetően) Kurt Eisner és közte. A különböző csoportokbani (a Johann Knief és Paul Fröhlich körül összpontosuló brémai baloldali radikálisok, a Spartacus-szövetség: Franz Mehring, K. Liebknecht, Julian Borchardttal és Karl Radekkal; Borchardt adta ki a munkások képzésére szánt „Lichtstrahlen”-t (Fénysugarak)) közbenjárása végül is nem hozott egységes eredményt. A különböző csoportok csupán az SPD-n gyakorolt kritikában voltak egységesek, legkésőbb a háborús hitelek felvételének jóváhagyása után véleménykülönbségbe kerültek egymással, ha szóba került, hogy mi most a teendő. Amilyen erőteljesen Karl Radek (ISD) egy saját radikális baloldali párt létrehozását hangsúlyozta, olyan világosak voltak a spartakisták félelmei azzal kapcsolatban, hogy elveszítik a tömegbázist. Mivel Mühsam nem támaszkodhatott egy passzív anarchista mozgalomra, individuális kezdeményezései megerősítés nélkül maradtak. Hogy mégsem csak Mühsamon múlt, amiért a közös kezdeményezések nem jöttek létre, azt mutatja Landauer némileg érthetetlennek tűnő reakciója. Mühsam egy 1915-ös levelében kezdeményezett egy háborút ellenzőkből álló találkozót. A cél az lett volna, hogy „megbeszéljék, hogyan lehetne az annexionisták, össznémetek és háborút kürtölők nagyon hatékony nemtörődömségével a másik oldal éppoly hatékony tüntetéseit szembeállítani, és hogy hirtelen jövő események bekövetkeztében mi a teendő”.

Landauer azt válaszolta, hogy jó kezdeményezésnek tartja a dolgot, de először szeretné látni, hogy ugyanez hogyan működne Berlinben. Ezért felszólította Mühsamot, hogy menjen Berlinbe. 1916. június 16-án már konkrétabban kifejti véleményét: „Minden lehetségeset elkövettem, hogy úrrá legyek azon, amely kivételes esetünkben megakadályoz abban, hogy megkíséreljem a találkozót (…) létrehozni. (…) Mindig is nehezemre esett mások ötleteit és terveit adoptálni és kivitelezni. Teljesen egyértelmű, hogy ha egy ilyen meghívásra kerülne sor, azon lennék, hogy valami megfelelő dolgot létrehozzunk. De a kezdeményezést nem tudom átvenni. (…) Csak olyan feltétellel tudok velük együtt lenni, ha leereszkedem az ő álláspontjukra. (…) De ez veszélyes (…) és a jövőbeni feladatokat tekintve tiszta akarok maradni. Az felel meg természetemnek, ha most nyugton maradok…”

A lehetséges másoktól származó kezdeményezésekkel szembeni tétlenség, bizonytalanság és arrogáns viselkedés egész csoportoknál megjelenik. Az ok, amely miatt nem tudtak egyik vagy másik akció mellett dönteni, az volt, hogy ők egy „tiszta” és erőszakmentes anarchista forradalmat képzeltek el, melynek nagy tudatos előkészületre van szüksége, ők viszont úgy látták, hogy ez az előkészület még nem történt meg. Így Mühsamnak csak egy elkötelezett egyéni küzdelmet vívó lét maradt, melynek eredménye leginkább az antikversek produkálásában jelenik meg.9 Ezek a versek nagyon különböznek a háború előtti költészetétől. Míg ott az ironikus és gúnyos tónus uralkodik, ezek a versek, mint a „Katonadal”XXII, legelkeseredettebb háborúellenes agitációt tükröznek. Ellentétben a kortárs expresszionistákkal, akik megpróbálták leírni tapasztalataikat és abban található határaikat, hogy a szörnyűséget megfelelően ábrázolták, és aztán a nyelvet következetesen megbontották, kiáltássá tették, Mühsam a történelmi valóságot analizálta. Anarchista világnézete segítségével sikerült neki a történéseket elrendezni, helyüket meghatározni. Nem állt meg semmi felfoghatatlan dolog előtt megbénulva, hanem néven is tudta nevezni a bűnösöketXXIII, és felállított velük szemben egy koncepciót. Ebben a hiszemben kezdte el írni a „Leszámolás”XXIV című könyvet, melyben irodalmi eszközökkel igyekszik a háború ellen fellépni. Ez a szándék – az események miatt – befejezetlen maradt. A világháború vége felé Mühsamot hat hónapra Traunstein-Wegscheidban politikai tevékenysége miatt „részleges városi fogdára” ítélték.

Mühsam mégis folytatta agitátori tevékenységét. (…) A helyettes gen. Kdos. I.B.A.K. rendelkezése alapján 1918. április 25-től Mühsamtól megtagadták a müncheni városkerületben való tartózkodás jogát, és a Traunsteini kerületet utalták ki tartózkodási helyéül, ahol épp akkor tartózkodott. Október 31-én, a háború befejezése után engedték szabadon.”

 

A tanácsok és az Eisner-kabinet kettős uralma a Müncheni Tanácsköztársaság kikiáltásáig

 

A novemberi forradalom és a Müncheni Tanácsköztársaság ezt követő időszaka nem csak Mühsam politikai tudatosságára volt jelentős hatással – így pl. fölvette a tanácsok gondolatát anarchista elképzelései közé –, hanem irodalmi alkotásaira is hatással volt. A „Júdás” dráma (1921), amit úgy kell kezelni, mint Mühsam életének paradigmáját és kísérletét arra, hogy az anarchizmust összekösse az irodalommal, magába foglalja a novemberi forradalomtól a Tanácsköztársaságig gyűjtött összes tapasztalatot. Az „Égő Föld”-gyűjteményből származó versek, melyek alcíme az „Egy harcos versei” lett, ugyanezt a témát dolgozzák fel. A politikai akciók Mühsam számára legfontosabb korszakáról az „Eisnertől Levinéig” című személyes számadást írja, melyet Leninnek ajánlXXV.10 1918. november 7-én, egy békedemonstrációhoz való csatlakozás alkalmával létrejött egy munkás- és katonatanács. (A demonstrációt az SPD és az USPD szervezte, és több mint kétszázezer munkás és katona vett részt rajta.) „150-200 ezer személy lehetett ott (…) A bakák benyomultak a kaszárnyákba és elővonszolták társaikat (…), a katonai börtönökből kiszabadították a foglyokat. Az egész városban egyetlen tiszt sem volt látható.”

A „Münchener Post” így írt erről: „A „Mathaser”-be vonultak. (…) A földszinti teremben teljes nyilvánosság előtt, a munkástanács vacsoravendégei között Kurt Eisnert megválasztották elnöknek, Unterleitnert pedig alelnöknek. Utána pedig összeült a munkás- és katonatanács, hogy eldöntse, mi történjék a következő órákban. Nyilvánvaló lett, hogy Münchenben az újonnan választott tanácsok kezébe került a hatalom.”

A következő napon kikiáltották az Eisner (USPD) – Auer (SPD) köztársaságot. Ez azonban kezdettől fogva a karhatalom megosztását jelentette egyik oldalon az Eisner-kabinettel, mely megpróbálta a forradalmat jogállami keretek közé kényszeríteni (még ha ezzel már a sokkal haladóbb Ebert-Scheidemann-Noske kabinet is megpróbálkozott Berlinben); másik oldalon állt a Müncheni Munkástanács, amely a munkásság azon rétegeit képviselte, melyek a forradalomra törekedtek. A két szerv között a hatalom miatt kirobbant konfliktus akkor lobbant lángra, mikor 1919. január 12-ére kitűzték a parlamenti választásokat. Egy nagy rendezvényen Mühsam a választások ellen beszélt és támadta a polgári sajtót; a reakcióról később írja: „a gyűlés valósággal arra kényszerített, hogy hadjáratot indítsak egy különösen gyűlölt klerikális újság ellen. Mivel útközben kb. 1000 katona csatlakozott hozzánk, sikerült ezen az éjszakán szinte minden polgári újságot lefoglalni. A reakció által azonnal riasztott miniszterelnök, Eisner erre hirtelen megjelent a város parancsnokával és a rendőrfőkapitánnyal, és még mindig elég tekintélye volt ahhoz, hogy az akciót le tudja állítani.”

Mivel Eisner úgy gondolta, hogy a KPD januárban megszervezett Müncheni Helyi Csoportja és az anarchisták (RAR)XXVI meg fogják zavarni a választásokat – mivel mindkét csoport bojkottra szólított fel –, január 10-én letartóztatott 12 embert, köztük Mühsamot: „döntő vereséget mért magára, és kivívta a radikális tömeg unszimpátiáját. (…) egy óriási spontán demonstrációt tartottak a külügyminisztérium előtt, és szabadonbocsátásukat követelték…” Mühsamot szabadon kellett engedni, és először látott bizonyítékot arra, hogy őt egy politikai bázis tartja. Agitátori beszédei a müncheni munkásság legradikálisabbjai között termékeny talajra találtak.

A helyzet végérvényesen kiéleződött, mikor Kurt Eisnert február 12-én az országgyűlés épületébe vezető útján egy szélsőjobboldali gróf agyonlőtte. A RAR Auert (SPD) tartotta az egyik háttérirányítónak, ezért Alois Lindner RAR-tag agyonlőtte Auert a parlamentben.XXVII A munkás- és katonatanácsok központi tanácsa átvette a kormányzást. A megválasztott parlamenti képviselők elmenekültek a városból, mandátumaik azonban mégsem lettek érvénytelennek nyilvánítva, úgyhogy visszatértük után vitathatatlanul gyakorolhatták azt. Mühsam számára elkezdődött egy döntő időszak: a RAR szószólójakét a KPD-vezetőkkel együtt a legradikálisabb körökhöz tartozott; azokhoz, akik a tanácsköztársaság kikiáltását követelték. Február 28-án a tanácskongresszuson Mühsam indítványozta a tanácsköztársaság kikiáltását a RAR és a KPD nevében. A kérvényt 234 szavazattal, 70 ellenében elutasították. Az ok az SPD többségi pozíciójában rejlett, és abban, hogy néhány forradalmár (Landauer is), akik még nem tartották elérkezettnek az időt, vonakodott.

Március 7-én az SPD-domináns tanácskongresszus elfogadta a „Nürnbergi kompromisszumokat”, ez egy, az SPD, az USPD és a Parasztszövetség egy része által aláírt papír volt, amely 8 pontba szedve „kinyilvánította”, hogy a tanácsok átadják a hatalmat. Mühsam felsorolja ezeket a pontokat, melyek összefoglalva így hangzottak:

1. A parlament összehívása

2. Az összes kormányzati meghatalmazás átszáll a parlamentről a minisztériumra

4. A törvényhozó és végrehajtó hatalom az ideiglenes kormány ideje alatt a minisztérium kezében összpontosul

6. A munkás- és katonatanácsoknak a hatóságoknál és a közigazgatásban csupán közreműködési státusz engedélyezett

7. A parlamentre vonatkozóan a munkás- és katonatanácsok megtartották petíciós és népszavazási jogukat

8. A tanácsok választását egész Bajorországban a képviseleti választási rendszer szerint kell megszervezni

(Mühsam: Eisnertől…)11

Csupán a 3. és 5. pontok, vagyis a népnevelés kiépítése és a fennálló hadsereg helyett egy szakszervezeti néphadsereg létrehozása őrizték meg a tanácshatalom látszatát. Úgy tűnt, sikerült beágyazni a tanácsokat egy olyan parlamenti rendszerbe, mely a szociáldemokrácia vezetése alatt áll. A miniszterválasztáshoz vezető út szabad volt. Március 17-18-án megválasztották a Hoffmann-kormányt. Az anarchisták és a kommunisták erre kiléptek a központi tanácsból, és teljesen a nyilvános agitációnak szentelték magukat.

Levien, Mühsam, Hagemeister, Kröpelin, Egelhofer és más elvtársak lettek a tulajdonképpeni vezetők; a szakszervezetek éppúgy, mint a többségi szocialisták, egyre több követőt veszítettek.”

 

A Tanácsköztársaság fejlődése Mühsam letartóztatásáig (1919. április 12-13.)

 

A Hoffmann-kormány kiábrándító tehetetlensége, a „fehér” szabadcsapatok növekvő fenyegetése (Berlinben kitörtek a „márciusi zavargások”) és a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása március 21-én csak fokozták a radikális munkásság tanácsrendszer iránti követelését.

A kormány féltében kinyilvánította a „teljes szocializálást”, de ez a tőkeadók ellenállásán megbukott. Április 4-én az augsburgi munkásság, amely általános sztrájkot tartott, kérelmezte a bajor tanácsköztársaság kikiáltását. A radikálisok a felriasztott polgárság nyomása alatt találtak egymásra, amely most a törvényhozói hatalom által akarta magát minden szocializációs kísérlet ellen bebiztosítani. A KPD azonban a többszöri felkérés ellenére sem vett részt a tanácskozásokon.

De hogy a tömeghangulatot a szocializálás javára kihasználják, az SPD, az USPD és a RAR elhatározták, hogy kész tényeket teremtenek.

Április 7-én Landauer és Mühsam szövegével kikiáltották a tanácsköztársaságot. A népi megbízottak közül Landauer átvette a népnevelés és oktatásügy reszortját. Mühsam a kelet-európai politika területén vett részt a munkában, és április 7-én rádióbeszédet intézett Moszkvához és Budapesthez. A tanácskormány munkája gyorsan szinte kivitelezhetetlennek bizonyult. Ez egyrészt a tagok hiányos eszközei miatt, másrészt az SPD és a KPD viselkedése miatt történt. Míg a KPD továbbra is bojkottra szólított fel, ezzel késleltetve a tanácsok és a „Vörös Hadsereg” valóbani felépítését, az SPD szóban minden forradalmi határozatba beleegyezett, de végül is azon fáradozott, hogy a végrehajtást késleltessék, illetve megakadályozzák. A mutatkozó szakadásnál is rosszabb volt eleinte a munkásság zavarodottsága.

A KPD távolmaradásának hatása mindenütt érezhető lett. A RAR, amely eddig csak zártan cselekedett, szétforgácsolódott, mint a KPD, mely felszólította tagjait a kilépésre. Egy része a tagoknak azonban vonakodott, úgyhogy a KPD követői között is súlyos konfliktusok törtek ki. De a tömegek soraiban is ez volt a helyzet. Nagyon sok kommunista ismerte be, hogy a párt magatartását helytelenítik, ezért kiléptek vagy a központi utasításokkal szemben cselekedtek. (…) Scheppenhorst azzal a tanácsköztársaság ellen szóló érvvel győzte meg a katonákat, hogy a kommunisták maguk nem vettek részt a csalásban…”

Mühsam elkezdte közvetítési kísérleteit. Időközben elfogadta a KPD kritikáját, amely a tanácsköztársaság kikiáltását korainak bélyegezte, annyiban, hogy az elterjesztést az egész országban és a katonai védelmet biztosítani kellett volna. Ennek ellenére nem értette, hogy a KPD a már megtett lépések és a nyilvánvaló problémák szempontjából mégis miért nem akar együttműködni. Miután közvetlen tárgyalásai a kommunistákkal és Levinével zátonyra futottak, ő maga is megkísérli, hogy olyan kommunista álláspontjára helyezkedjen, aki szembeszegül a központnak, azért, hogy a kommunista lelkületű munkásságot megnyerje. Ebben az értelemben fogalmazta meg április 9-én felszólítását, melyet ambivalenciája miatt részletesebben idézünk:

A BAJOR TARTOMÁNY TANÁCSKÖZTÁRSASÁG!

VEZETŐIK VITÁIT FIGYELMEN KÍVÜL HAGYVA A DOLGOZÓ LAKOSSÁG EGYESÜLT, HOGY A SZOCIALIZMUST, A KOMMUNIZMUST MEGVALÓSÍTSA (…)

A PROLETÁRDIKTATÚRA TÉNY!

AZONNALI VÖRÖS HADSEREGET!

AZONNAL FÖLVESSZÜK OROSZORSZÁGGAL ÉS MAGYARORSZÁGGAL A KAPCSOLATOT!

(…) Az új hatalmat, amilyen gyorsan csak lehet, az üzemi tanácsok újraválasztásával forradalmi alapokra helyezzük, amelyre alulról építjük föl a tanácsrendszert.” Ehhez a programszerű röplaphoz, amely alig különbözött a tanácsköztársaság előtti időszak KPD-röplapjaitól, Mühsam még egy magyarázatot is hozzáfűzött, amely megvilágítja a proletariátus egyesülésébe vetett kitartó reménykedését (későbbi írásaiban ez lesz a központi téma): „A KPD (Spartacus Szövetség) vezetése, müncheni helyi csoportja elvi okokból a tanácsköztársaság ideiglenes irányításán kívül helyezte magát. A forradalmi alapra helyezett új üzemi tanácsok megválasztásának elrendelése által, melyből a proletár hatalomnak végérvényesen ki kell alakulnia, remélhetőleg nagyon hamar áthidalódik az ellentét.”

Mühsam üzemitanács-választásba vetett reményei április 11-én elpárologtak, amikor München összes üzemi tanácsa összeült Hofbrauhausban. Miután minden párt képviselője felszólalt, világossá vált, hogy a KPD továbbra sem akar részt venni a tanácsköztársaságban.

(Levien) Párthíveinek egy része egyetértett vele, míg a nagy többség nyomatékosan kifejezte csatlakozási szándékát. Levien egy berlini kommunista személyében egy olyan segítséget talált, aki a proletariátus egyesülését alapjában elvetette addig, amíg az nem a KPD talaján jön létre.”

Bár az üzemi tanácsok gyűlése kinyilvánította bizalmát a fennálló tanácskormánnyal szemben, a kommunisták mégis megmaradtak elutasító magatartásuknál. Április 12-13-án egy önkéntes hadseregnek, amelyet a Bambergbe kiutalt Hoffmann-kormány küldött, sikerült Mühsamot és a központi tanács további 11 tagját letartóztatniaXXVIII, mielőtt a KPD visszaverhette volna őket. A KPD most látott lehetőséget arra, hogy magához ragadja a hatalmat, és a régi tanácskormányt leváltotta. Csupán Ernst Toller tudta nagyjából megtartani pozícióját, így lett a központi tanács elnökéből a Vörös Hadsereg szakaszparancsnoka Dachauban. A KPD döntése, hogy mégis átvállalja a felelősséget, saját érveléseiket tekintve ámulatba ejtő volt. Április 12-én már a legfurcsább hírek terjengtek a müncheni állapotokrólXXIX, és a város nem volt többé tartható. A feltételek, amiket a KPD április 7-e óta távolmaradása okául nevezett meg, nem javultak. Ellenkezőleg: a berlini kormány bármikor izolálhatta Münchent. Talán egy hősi tettel meg lehetett volna teremteni Németországban a kommunista forradalmi tevékenység tradícióját, melynek hatása döntőbb lehetett volna, mint az aktuális befolyásé. Csak így magyarázható az a kilátástalan harc, amely mellett a KPD döntött. A tanácsköztársaságnak ez a második szakasza, amely a túszok szedése, a szocializációs intézkedések és a Dachauban folyó katonai harcok által erősen különbözött az első szakasztól, mégis szinte csak epizodikus maradt. A KPD ellenállásra való fölszólítása, amely ellen Toller teljes erővel hadakozott, a szélsőjobboldali Thule TársaságXXX túszul ejtett tagjainak meggyilkolása, no és a másik oldalon az újsághírek által felcukkolt szabadcsapat katonái és a jobboldali beállítottságú bajtársi diákegyesület gondoskodtak arról, hogy ez a szabad-szocialista kísérlet véres végzetű legyen. Biztos, hogy a regisztrált 600 halottnál jóval több származott a bevonulás és a statárium-eljárás utáni üldöztetésekből. Azok között a sokak között volt Gustav Landauer is – bár a kommunista hatalomátvétel óta inaktív volt –, akiken a megtorlást végrehajtották. Erich Mühsamot, aki írásaiban többször is megemlékezett Landauer haláláról, április 13. után az ansbachi fogházba szállították. Mikor a tanácsköztársaság hangadói elleni perek megkezdődtek, módosították az ellene „becsületsértésként” fölhozott vádat. „Mozgató elemként” 15 évi börtönbüntetésre ítélték, és Niederschönenfeldbe vitték. (Levinét halálra ítélték, Mühsam és Axelrod 15-15 évet, Toller 5 évet kapott.)

 

Reflexió és rövid visszapillantás a Weimari Köztársaságra

 

Már a puszta adatokat látván is nyilvánvaló, milyen jelentőséggel bírt a tanácsok időszaka Mühsam életében. Előzőleg egyértelműen nem tudott semmire sem támaszkodni a szociális mozgalmon belül; a „bohémvilág” volt az egyetlen szabad tér számára. Fáradozásai, hogy saját erőből szervezeti bázist teremtsen magának a „TAT” csoportokban, szükségszerűen kimerültek egy kicsi, nem épp jövőbe mutató csoport megalakításában. Még 1918-ban sem állt túl jól a bajor forradalmi balosok szénája; mindenesetre az USPD-hez sem tartozott túl sok radikális. Csak 1918 december közepén alakult meg a helyi KPD csoport MünchenbenXXXI. Ez a helyi csoport olyannyira nem volt konszolidált, hogy még az anarchista gondolkodásmód felé hajlott. Mivel a RAR megalapításával még az összes szélsőbaloldali együttműködését szolgáló fórum is létrejött, és az anarchista kezdeményezésekre tett extrém ráhatások is alábbhagyni tűntek (a bolsevikok látszólag magukévá tették az anarchisták „Minden hatalmat a tanácsoknak” jelmondatát), Mühsam azt gondolta, hogy az ő szerepe a közvetítés lesz. Habár az egyesülésre tett felhívása a KPD részéről visszhang nélkül maradt, még a müncheni tapasztalatok után is meg volt győződve arról, hogy kapcsolatot tud majd létrehozni Marx és Bakunyin követői között. Központi gondolata, ami ezt a kapcsolatot létrehozhatta volna, a tanácsok gondolata volt. Ebben az időben Mühsam még nem láthatta előre, hogy a bolsevikok a szovjetek követelését puszta taktikai számításból sajátították ki, és hogy a tanácsok hatalmát azonmód drasztikusan korlátoznák, mihelyt pártjuk államhatalmi pozícióba kerülne. Mühsam azon kezdeményezését, hogy a bolsevista és anarchista elemeket összeolvassza, ezért egy olyan kísérletként kell értékelni, mely az anarchizmus teóriáját a forradalmi módszerek történelmi fejlettségi szintjéhez próbálja igazítani. A tanácsok gondolatának felvételét a német anarchizmusba lényegében a számlájára írhatjuk, bár meg kell említeni, hogy ebben teljesen megegyezett az anarcho-szindikalisták (FAU, AS) törekvéseivel. Velük együtt azon a véleményen volt, hogy egy alulról szervezett csoporttal és egy felszólító jellegű mandátummal lényeges bakunyini követeléseket lehet teljesíteni. Egységesítési törekvéseivel sokak szerint akkor lépte át a határt, amikor a tanácsok gondolatán keresztül eljutott a gyűlölt autoriter „proletárdiktatúra” fogalmáig.12 Mühsam azzal érvelt, hogy a diktatúrától való félelem történelmileg csak addig indokolt, amíg az embernek a bürokratikus SPD potenciális uralma lebeg a szeme előtt. De a bürokrácia nélkül cselekvő tanácsok diktatúrája ezzel szemben nem jelentene veszélyt, illetve szükséges is az ellenforradalom leverése érdekében. A Szovjetunióban végbemenő történéseket látva azonban ezt az optimista megnyilatkozását át kellett értékelnie. 1933-ban már óvatosabban fogalmazott: „Az anarchisták jól teszik, hogy a lehető legkevesebbszer élnek a „proletárdiktatúra” kifejezéssel.”

Niederschönfeldi kényszertartózkodása alatt azonban még nem adta fel a reményt. Ez 1919-ben egy rövid idejű KPD-tagsághoz is vezetett. De amikor ez még ugyanebben az évben a heidelbergi pártkongresszuson elhatárolta magát a „baloldaltól”, postafordultával ki is lépett. Helyzete a német anarchizmus azon dilemmájára mutat rá, hogy semmiféle történelmileg időszerű programot nem dolgozott ki magának.

Szigorúan marxista kategorizálással következőképpen ítélhetnénk meg Mühsam viselkedését: egy gyökereitől elszakadt polgári fiú, értelmiségi, aki, bár szintén érdekelt a forradalom kivívásában, mégsem talál utat a proletár szervezetekhez, mert nem fogja fel, hogy saját személyét alá kell vetnie a társadalmi termelési folyamatnak.13 Ez a meghatározás csak annyiban stimmel, hogy Mühsam magát kora elhivatott kritikusának tartotta (és gyakran jobban is csinálta, mint a kor baloldali pártjai), és hogy a baloldaliakat – az anarchistákat – is kritizálta. A pártoknak és elvhű szervezeteknek fordítva kellene föltenniük a kérdést: ők miért nem tudtak független személyeknek politikai „hazát” nyújtani?

Mühsam politikai nézetei bizonyítják azt a képességét, hogy koncepciójába fel tudja venni az aktuális tapasztalatait, és így törés nélkül fejlődik személyisége. A felmutatott politikai-történelmi háttér éppilyen intenzíven csapódik le irodalmi műveiben is. „Júdás” című drámáját 1921-ben írja a börtönben, amelyben művészi tevékenységét már megerősítve, fegyverként veti be egy jobb szocialista-anarchista társadalmi rend létrejöttéért. 1924-ben idő előtt kiengedik a politikai foglyok Hitler számára nyújtott amnesztiájának keretében. Ekkor kezd el tevékenykedni a „Vörös Segély” szervezetben (baloldaliak fogolytámogatási szervezete). Megírja a „Statárium Bajorországban” című írást, ami egy leszámolás a tanácsrepublikánusok elleni ítéletekkel, valamint az „Igazságot Max Hoelznek”, amely a „bandavezérnek” titulált szélsőbaloldali forradalmár igazolása, aki, miután részt vett az 1923-as márciusi zendülésekben Vogtlandban, hosszú éveket töltött börtönben. 1926 októberében Mühsam kiad egy új anarchista újságot, a „Fanal”-t (Jelzőtűz, Fáklya). Eleinte „egyszemélyes vállalkozásként” kezeli, később azonban másokat is fölvesz munkatársnak, pl. az anarcho-szindikalista Rudolf Rockert, és végül a lapot a Gustav Lübeck köré csoportosuló Berlini Anarchista Egyesület sajtóorgánumának nyilvánítja. Financiális és politikai nehézségek miatt 5 év múlva be kellett szüntetnie. De ennek az 5 évnek nagy jelentősége volt. 1927-ben Mühsam nagyon részletesen foglalkozott Sacco és Vanzetti esetével, egy drámájában élesen bírálja is az „igazságszolgáltatás tévedéseit”. A darab a két kivégzett halálának első évfordulójára készült el.

Álláspontjának – a kommunista anarchizmusnak – összefoglaló ábrázolását a FANAL egy különszámában jelenteti meg „A társadalom megszabadítása az államtól” címmel. Ebben a kapitalista társadalom felépítését kritizálta, és szétosztotta az alapvető területekre („állam, egyház, igazságügy, katonaság és patriarchális család”), ezzel ellentétes társadalom-felfogása a következő elveken alapult: „szabadság, egyenlőség, felelősség, személyiség és kölcsönösség”. Ennek a társadalmi rendnek a politikai realitása a tanácsrendszeren alapul (ezt az elképzelést több kortárs anarchista elutasította, pl. Max Nettlau, Rudolf Grossmann, Waldecke, Ewald Tscheck), az általános megvalósítás pedig azon az utópikus feltevésen alapul, hogy „az ember alapjában véve jó”.14

Az a kísérlete, hogy a kommunista anarchizmusban Kropotkin eszményképe alapján szintézist teremtsen a marxista, szindikalista és anarchista álláspontok között, tükrözi annak a baloldalnak a helyzetét, amely akkoriban elfordult az SPD-től.15 (Hasonló szintézist javasoltak megoldásként a sztálinizmusból való kijózanodás után a szocialista újrakezdéshez az APO-ban és a „liberter szocializmus” különböző képviselői között is, Daniel Guerin, Cohn-Bendit, Goodmann, R. Dutschke – amit nem szabad összekeverni az 1983-84-es zöldek egy részének ökoliberalizmusával.) A közvetlen beavatkozás mellett Mühsam a művészetet tartotta a leglényegesebb kifejezőeszköznek. Művei egészen az anarchista gondolat eszmevilágában íródtak, és ezzel meglehetősen egyedül állt, habár már a naturalizmusban (John H. Mackay, Karl Henckell, Bruno Wille, Arthur Holitscher), az expresszionizmusban (Franz Pfemfert, Karl Otten, Ernst Toller, Carl Einstein, Anselm Ruest) és a dadaizmusban (Hans Arp, Emmi Henning, Raoul Hausmann) és másutt is több más író is anarchista álláspontra helyezkedett. Hogy milyen kevéssé használhatók az irodalomtörténeti kategóriák, olyan anarchizmus által befolyásolt nevek bizonyítják, mint B. Traven, Theodor Pliver, Oskar Maria Graf, Franz Jung stb.

 

Mühsam tevékenysége a Német Írók Védőegyesületében (SDS)

 

Egy rövid exkurzus bizonyíthatja, hogy Mühsam más összefüggésekben is követte saját politikai vonalát, tehát képes volt elkerülni, hogy személyiségét különböző „területekre” kelljen felosztania. 1912 óta volt tagja az SDS-nek, tehát közvetlenül publikációs problémái után (néhány újság bojkottja és nyilvános uszítás a homoszexuálisok ellen), és a TAT csoport elleni müncheni perrel összefüggésben lépett be. A védőegyesület egyik fontos ügye az R. Becher ellen indított „hazaárulási per” volt („Gasbuch” című műve miatt).

A 30-as évek elején az SDS-ben kialakult egy baloldali írókból álló ellenzék. A „Weltbühne” 1931-es 28. számában Mühsam írt egy cikket „Az Írók Szakszervezete” címmel, amelyben a SDS-en belüli konfliktusokat ábrázolta. De lényegében a berlini szélsőbalos helyi csoport összetűzéséről volt szó a vezetőséggel. Mühsam kinyilvánította azt a gyanúját, hogy a SDS az államtól kapott pénzbeli támogatás miatt már nem állna ki kertelés nélkül a sajtószabadság mellett. Amikor az SDS 1931 júliusában nem reagált a „sajtó-szükségrendeletre”, az ellenzéki csoport mint az „Írói Szabadság Harci Bizottsága” önálló tiltakozó rendezvényekre határozta el magát. Erre a fővezetőség egy kizárási eljárást indított el, amely kb. 50 berlini írót érintett; köztük Brechtet, Segherst, Mühsamot, Bechert, Rennt, Kurellát stb. 1931 október 19-én került sor a fővezetőség nagy kizárási ülésére (ehhez tartoztak t. k. Robert Breuer (SPD), Walter Bloem, Monty Jacobs, Jacob Schaffner, Roda és Ludwig Renn is.) Breuer és Dr. Werner Schendell végül felolvasott egy listát kb. 50 íróról, de közben önkényesen kihagytak neveket, úgyhogy pl. a Seghers és Lukács ellen irányuló kérelmeket csendben eltussolták. A kizártak között volt Mühsam 12:7 szavazat ellenében, W. Herzfelde 12:8, Julian Borchardt 14:6, valamint a fővezetőség egyik tagja, Ludwig Renn 12:5 szavazat ellenében. Erich Kastner önkizárási kérelmét elutasították. Más írók, mint Kurella és Becher szavazás nélkül ki lettek húzva a listáról.

A balos csoportok rendezvényeit, mint pl. az 1932-ben tervezett Goethe-ünnep, Lukács György, Ernst Bloch, Friedrich Burschell, E. Mühsam és Herbert Ihering beszédeivel, az SDS elnöklete betiltotta (a tilalmat Dr. Walter Bloem, a PEN Club későbbi elnöke írta alá). Ennek ellenére az ellenzéki csoport röviddel a Reichstag felgyújtására antifasiszta rendezvényeket szervezett, melyeken Mühsam rendszeresen szónokként lépett fel.16 Mühsam rossz anyagi helyzete mindenesetre meghiúsította, hogy időben elhagyhassa Németországot. A Reichstag felgyújtásának éjszakája és a rákövetkező letartóztatási hullám Mühsamot külföldre utazásának előkészületei közben lepte meg. Miután az SS átvette az SA-tól az Oranienburg láger vezetését, a fasiszta sajtó bejelentette az „anarchista” öngyilkosságát (berlini éjszakai kiadás, 1934. július 11.). Fogolytársai (Kurt Hiller, Stefan Szende, Fritz Küster) később pontos leírással szálltak szembe ezzel az állítással, és beszámoltak Mühsam meggyilkolásáról, mely a lágerparancsnok (név szerint: Eicke SS-brigádvezető) szobájában ment végbe. A nemzetközi sajtó Mühsam halálát már 1934-ben mint a náci rezsim által elkövetett gyilkosságot emlegette. A Párizsban újra létrehozott SDS még a gyilkosság előtt tartott tüntetést Mühsam, Ossletzky és L. Renn szabadon bocsátásáért. (Gustav Regler, Egon Ervin Kisch és A. Apfel részvételével.) Mühsam erőszakos halálának híre után emlékünnepre került sor. Ennek keretében beszédet mondtak Erich Weinert, Anna Seghers, E. E. Kisch kommunisták, valamint A. Souchy és Ansehn Ruest anarchisták.17

 

muhsam4.jpg

 

1Mint már bevezetőnkben utaltunk rá, Mühsam csupáncsak szélsőbalosnak minősíthető, és nem forradalmi anarchistának. (Az arab számokkal jelölt lábjegyzetek a Barikád Kollektívától, a rómaiakkal jelöltek W. Haugtól származnak.)

IE. Mühsam névtelenül foglalt állást az igazgató egyik „izgató beszédéről”, és kipellengérezte a németeskedést, valamint az igazgató három kapcsolatából eredő támogatását.

II1878. október 19-én szavazták meg 221 szavazattal 149 ellenében a szocialistaellenes törvényt. Ugyanezen a napon a pártvezetőség 4 tagja (Hartmann, Geib, Brasch, Derossi) kinyilvánították a következőt: „Nem szándékozunk a forradalom szó rendőri értelmezését megvárni… elhatároztuk, hogy a központi bizottságot magunk oszlatjuk fel.”

IIIPl. Johann Most és Wilhelm Hasselmann, akik rövid londoni tartózkodás után az USÁ-ban voltak az anarchista mozgalom számára tevékenyek.

2W. Haug itt téved, szó nincs úgynevezett „későbbi revizionista kifejlődésről”, a szociáldemokrata párt, a keblén Liebknechttel, A. Bebellel és másokkal mindig is revizionista burzsoá párt volt, tehát szó nincs semmiféle revizionista felerősödésről.

IVBruno Wilde, Wilhelm Bölsche, J. H. Mackay a 80-as évek végén létrehozták a „Friedrichshageni költőkört”. 1890 körül nagyrészük – az „Ifjak” és az SPD konfliktusa következtében – anarchista álláspontra helyezkedett. Heinrich és Julius Hart szoros kapcsolatban álltak ezzel a körrel. J. Hart szintén Friedrichshagenban megalapította az erkölcsi-vallásos „Új Közösséget”.

VA „Kampf”-ot Senna Hoy adta ki; a finanszírozást Benedict Friedlander bankár és Dr. Buek pacifista vállalta magára. A folyóiratra jellemző volt, hogy szinte minden második kiadás után a berlini rendőrség betiltotta és lefoglaltatta.

3A század elején mindenki megbolondult, világmegváltó szekták keletkeztek, a fin de siecle rothadó kozmosza „forradalmasította” az alkotókat, akik répaevők lettek és dandyk, akik hajnalig vedeltek és tengerbe gyalogoltak, akik Tolsztoj emlőin az erőszaknélküliséget hirdették és az új embert: etikai baloldaliság volt ez, nem kevés zsákutcával, elég itt utalni a magyar gödöllői művésztelep alkotóira, akik Schmitt Jenő Henrik és Tolsztoj idiotizmusának szellemiségét propagálták alkotásaikban. Az itt színrelépő Új Közösségre ugyanez a felfogás jellemző, a kapitalista társadalmat pusztán megreformálni akarta. A kapitalista társadalmat érintetlenül hagyva, a pedagógia módszereivel hatni az emberekre – ez volt működésük lényege.

VIJoh. Nohl: Mühsam neki ajánlotta a „Der Krater” (A kráter) című versgyűjteményt. Túlbecsülte Nohl képességeit, és emiatt 1911-ben konfliktusba került Landauerrel; Nohl később a berlini író- és homoszexuáliskörökben élt, könyvkiadóknak segített; ő maga csupán „A fekete halál. A pestis krónikája 1348-1720” című könyvet írta meg. A második világháború után Plievierrel együtt Türingiába utazott.

VIIJelentése: az „Igazság hegye”. A név olyan helyénvaló volt, hogy még a hatóságok és a topográfiai intézetek is meghajoltak előtte, és elismerték.

VIIIDr. F. Brupbacher (1874-1945), orvos; több könyvet írt: „Marx és Bakunyin. Hozzászólás a Nemzetközi Munkásszövetség történetéhez.”

IXEgy 1904-es képeslapon Mühsam meztelenül látható egy vízibiciklin. Ezek a képeslapok, melyek az ottlakókat és a vendégeket a szabadban való fürdőzésnél meztelenül mutatják, éppúgy az alternatív életreformerek tudatos provokációihoz tartoztak, mint az egyrészes ruhák, amelyek csak a fedetlen térdig értek, szandálok, melyeket egyébként egyetlen értelmes ember sem vett föl, vagy a hosszú haj.

4Hősünk nem volt minden tekintetben idealista, így észrevette a társadalomból való kivonulás rákfenéjét, és abból komolyan részt nem vállalt.

XÍgy nevezték Asconában a Monte Verita lakóit. „Biot” annyi mint „meztelen”, úgyhogy a szó tükrözi az asconaiak dühét, akik nem nézték jó szemmel, hogy a nők meztelen háttal, lábbal és karral, a férfiak pedig meztelen felsőtesttel sétálgatnak Asconában, az ő városukban.

XIMühsam ellentétbe állítja Schiller egy idézetét Geronimo Caserio olasz anarchistával, aki 1894-ben meggyilkolta Sadi Carnot francia elnököt, ezzel állva bosszút Ravachol és Henry merénylők kivégzéséért.

XIIE. Malatesta fejlesztette ki a „tett propagandája” módszert 1876 körül, amelyet a német nyelvű területeken a munkásságban való meggyökeresedésének hiányában, és politikailag motivált merényletekre való szorítkozása miatt sokáig az egyetlen anarchista propagandalehetőségnek tartottak. Olyan stigma volt ez, amelyet egészen a RAF idejéig újra és újra uszító hadjáratokra használtak föl.

5A centralisztikus munkásszervezetekkel nincs is gond. Itt mind Mühsam, mint Haug „forradalmi impotenciája” lép színre, a forradalom csakis a centralizált, önnönmagát megszervező proletariátus műve lehet, csakis ekképpen lehet sikeres. Más egyéb tabu, mese és ellenforradalmi. Ami a szakszervezeti mozgalmat illeti, eleve nem lehet forradalmi, hiszen az állam keretein belül, a tőkés rend gyomrában működik, annak feltételeit, játék- és illemszabályait betartva.

XIIIMühsam értékelése messzemenően megfelel Walter Benjamin Baudelaire-tanulmányában leírt vizsgálódásának („A második birodalom Párizsa Baudelaire-nél”). Benjamin elmagyarázza a bohémek, lumpenproletárok, forradalmi merényletek és a Káin-mítosz közti összefüggést.

XIVMühsam: Nevek és Emberek: „Uniformitás legfeljebb a Stefan George körüli esztétakörben létezik. Ők zárt mellényt hordanak fekete nyakkendővel, és vékony ezüst nyaktáncot, amelynek egyik vége a mellényzsebben tűnik el. Ez a felavatásnak egy része volt, erre kötelezett a körhöz való tartozás; mivel a mester maga is így öltözködött.”

XVA „szabad házasok” 1914-ben jelenik meg a KAIN-kiadónál. „Rack” figurájában Mühsam önmaga portréját adja; sőt, egy olyan rész is található benne, ahol védekezik az ellen a szemrehányás ellen, hogy a mű egy „Wedekind-epigon”. „Rack” gondolkodási technikája, dikciója és a világtörténelemhez való elvi beállítottsága egészében más, mint „Wladimir Frank” íróé.

XVIMühsam így magyarázza: „Véletlen folytán jutott a TAT csoport létezése a nyilvánosság tudomására. Egy ostoba fiú, akit sosem láttam, egy 17 éves, szellemileg visszamaradott fiú követett el egy csínyt. Éjszaka elhelyezett az üres utcán egy köteg dinamitot, amihez a munkahelyén jutott hozzá. (…) Aztán a „Soller”-be, hallgatóim törzskocsmájába menekült, ahol azt tanácsolták neki: Menj az anarchistákhoz. Biztosan segítenek majd neked. Anarchisták és bombák. Ezzel kész is volt az összefüggés. (…) „A titkos szövetség pere” elkezdődött.”

XVIIF. Ferrer (1859-1909) anarchista pedagógus és az anarchista „modern iskolák” megalapítója.

XVIIIEzek az aktivisták, mint pl. Ernst Bloch, G. Landauer, Max Brod, Kurt Hiller, Kurt Pinthus, Ludwig Rubiner, F. Tönnies, kezdetben Pfemfert „Aktion”-jában, később A. Wolfenstein „Die Erhebung” című évkönyveiben jelentették meg írásaikat. Ők Németországban egy olyan szellemi felkelést tartottak volna fontosnak, amelynek egy testvéries közösségben kellett volna csíráznia. Ennek a közösségnek természetes-organikus alapokon kellett volna létrejönnie, és ettől a legélesebb ellentétben állt volna a haszonelvű társadalmi rendszerrel.

6Az idealizmus avítt formái köszönnek vissza. Nem a szellem (tudat) alakítja az embert, hanem a dialektikus egység, az anyagi és a tudat kölcsönhatása egymásra. Mühsam befolyásolni akarja a társadalom perifériáján élőket? Nos, őket saját léthelyzetük determinálja, és egyszersmind forradalmasítja. Nem kell és nem szabad külsőleg beléjük plántálni az osztálytudatot (ez tipikus szocdem módszer), hiszen potenciálisan bármikor meggyulladhat ez a szikra bennük, csakis léthelyzetük függvénye mindez. Ami összességében mégsem különbözik szavakon való lovaglástól a forradalom szempontjából: bolsevizmus = szociáldemokrácia = individualizmus.

7Pedig éppen erről van szó. A kezdeti bohém „individualista szocdemből” balrább tolódó ultrabalos (és nem anarchista) lett.

XIXA „Simplicissimus” ezidőben főként karikatúrákat jelentetett meg az „ellenségről”, túlnyomórészt Angliáról. Oskar Maria Graf: „Hol vannak azok, akik azt tanították nekem, hogy egy anarchistának semmiképp sem szabad az államot szolgálnia, és hogy minden katonai és háborús szolgálatot feltétlenül megtagadjon? Csoportokban rohantak a kaszárnyákba mint hadi önkéntesek! Hatalmas csalódást, dühöt, gyűlöletet és undort érzek ezekkel a fecsegőkkel szemben.”

8A nacionalista hóhérkodásnak más ál-anarchisták is bedőltek ideig-óráig. Elég csak Guillaume-ra vagy Kropotkinra utalnunk. Nyilvánvalóan ezzel a lépésükkel a tőkés rendszer szolgálatába álltak.

XXPfemfert az első világháború után a tanácskommunista csoportok (KAPD, AAU-E) és a 2. Spartacus-szövetség fő képviselőjévé vált. Ezek mind az anarchista irányvonal befolyása alatt álltak.

XXIHeinrich Mannon kívül Mühsam felvette a kapcsolatot a vele együtt megszégyenített René Schickelével és Lujo Brentano és Edgar Jaffe liberális professzorokkal is.

9Kortünet az őrület szintjén… M. Buber és G. Landauer „zseniálisan aljas lélekanarchizmusa”, a bekattant Sinkó Ervin krisztianizmusa, a léleképítők forradalma = ellenforradalom. Passzivitásra ítél, és a burzsoá humanizmust propagálja. Mögötte pedig hullák, hullák, hullák. Magántulajdon, család, állam – íme a Das Kapital.

XXII1916 októberében íródott, és tartalmazza azt a jelszót, mely szerint az imperialista háborúval szembe kell állítani a forradalmi polgárháborút.

XXIIIA „Katonadal”-ból: „Ölünk, ahogy azt a parancs mondja ólommal és dinamittal / A hazáért és tőkéért / A császárért és a profitért. De ha eljön a napja, / Akkor felkelünk asszonyainkért és gyermekeinkért.”

XXIVA könyv 286 oldalas, és Mühsam hozzáférhetetlen hagyatékában található, amit a Maxim Gorkij Intézet jogtalanul kisajátított magának. Másolatokat és mikrofilmeket adtak át a Berlini Művészeti Akadémiának, de csak rövid időre lehetett beletekinteni. 1973-74 után már ez sem volt lehetséges. A Gorkij Intézet az érdeklődésre azt a választ adta, hogy a Mühsam-hagyaték épp „restauráció” alatt áll, ezért nem lehet beletekinteni.

XXVAz „Eisnertől Levinéig” című művét 1920 szeptemberében írta az ansbachi várbörtönben. „Lenin kezeihez” abból adódik, hogy Mühsam és a tanácskommunisták is a forradalmárt látták Leninben, akiről úgy vélték, hogy az ő útjukon halad. Csak az 1921-es kronstadti események után, ahol a bolsevikok Trockijjal az élen egy állítólagos ellenforradalmat likvidáltak, amit tulajdonképpen a munkások és matrózok kezdeményeztek a szabad szovjetek megvédelmezésére, jutottak a valódi tények a baloldali német radikálisok tudomására. Mühsam azt mondta: „Nem volt kötelességem már 1920-ban tudni, hogy mi lesz majd Oroszországból 1929-ben.”

10Azt, hogy ki mikor vette észre a bolsevizmus ellenforradalmi jellegét, szubjektíve mellékes. A bolsevizmus valójában születésétől fogva ellenforradalmi. A kezdetektől világos, hogy soha nem viselt kommunista programot. Mindig is a szociáldemokrácia baloldalán tanyázott. Lenin írásai alapvetően önleleplezések.

XXVIRAR (Forradalmi Munkástanács): 1918 novemberében jött létre Eisner kezdeményezésére és 50 tagja volt, de kooptáció által többet is fölvehettek maguk közé. Mühsamot a 2. napon választották be, aki elérte Landauer meghívását. Míg Eisnernek egyre inkább a kormányügyekre kellett szentelnie idejét, az anarchisták döntő befolyást nyertek a RAR-ban. A RAR támogatta a tanácsok megválasztását, és elérte a szociáldemokrata szakszervezeti tisztviselők kizárását a Müncheni Munkástanácsból. A tagok többsége formálisan az USPD-hez tartozott; néhányan anarchistának vagy szindikalistának vallották magukat; a KPD megalapítása után sok USPD-tag átállt az új csoporthoz, a tanácsköztársaság ideje alatt mégis nehéz helyzetbe kerültek, mert a KPD először kerülte az együttműködést. Mühsam szerint mégis túlnyomórészt a RAR álláspontja mellett döntött – vagyis a részvétel mellett.

XXVIIMühsam Lindner tettét a „forradalom reflexének” nevezi, mely azon erők ellen irányult, amelyek le akarták azt törni, és amelyekhez Auer is tartozott. „Auer az a „munkásvezér”, aki az 1918 január végi müncheni sztrájkot elfojtotta, és november 7-én a felkelő tömeg ellen csapatokat rendelt ki.”

11Demokratikus őrjöngések ezek a pontok. Ellenforradalmiságuk nyilvánvaló.

XXVIIIAz erblachi börtönből protestált Mühsam 1919. április 16-án írt levelében őrizetbevétele miatt: „A letartóztatás Aschenbrenner müncheni állomásfőnök rendeletére történt. Eltekintve attól, hogy ennek az úrnak az a joga, hogy kedvére letartóztathat bárkit, eleve vitatható, rendelkezésének végrehajtói egyetlen írásos letartóztatási parancsot sem tudtak felmutatni vagy bármilyen okot mondani, amely igazolná az őrizetbevételt.” (Mühsam: Levél elvtársaimhoz)

XXIXA jelenlévő Landauer megjegyezte ehhez, hogy a burzsoázia szívébe kell találni, és ezért keresztül kell vinni a nők kommunizálását. (…) Míg Lenin követői a szokás teóriáját képviselték, a darwinisták Sontheimer értelmezésében” (Sontheimer: a müncheni szindikalisták szószólója) „a nemi tenyészkiválasztódást hangsúlyozták, ami szerint a nő csupán egy szülőgép, és a szaporulat szempontjából semleges. Ebben csak a férfi a mérvadó. (…) Ebben az értelemben beszéltek Landauer és Sontheimer követői a házasság eltörléséről; a nő legyen a proletariátus közös vagyona.”

XXXA Thule Társaság tagjai voltak többek között Rudolf Hess, Karl Fiehler, Hans Frank, Alfred Rosenberg, akik később mind az NSDAP prominens személyei közé tartoztak.

XXXIMegjegyzendő, hogy a Max Levien vezetése alatt álló Spartacus-csoport 1918. december 6. óta fennállt, míg a KPD helyi csoportja csak 1919 januárjában alakul.

12Ezért érdekes az efféle írásokat kiadni (tanulságul a forradalmároknak). A szerző teljesen anti-kommunista vagyis anti-anarchista. Képtelen mit kezdeni a proletárdiktatúrával, és ezért támadja. Mühsamban is valójában veszélyes tendenciák keverednek, mikor összekever dolgokat, korántsem véletlen, hogy később Lenint megsirató verset ír...

13Haug tiltakozni próbál a marxista jelzővel, és valójában ez a jellemzés pompás (visszájára fordul tehát a gúnyolódás): kiválóan jellemzi Mühsamot, mert valójában mindez érvényes rá.

14Mühsamnál semmiféle anarcho-kommunizmusról nem beszélhetünk, ő egy ultrabalos, akinél sok minden tisztázatlan maradt, s akinek sokminden irányzat tetszett a régi kacattal szemben. Azt, hogy az ember alapjában véve jó vagy rossz, hagyjuk meg a buta, fűevő, tolsztojánus klimaxolóknak.

15Újdonsült, sületlen népfrontoskodás.

16Népfront = ellenforradalom.

17Mühsam az autonómok apostola. Kultusza, mint minden burzsoá kultusz, visszataszító. Magyarra egy-egy versét fordították le, pedig egészen jó költő, aki a forradalmat akarta szolgálni műveivel, ámbár ebben hamis tudata és ál-forradalmi buzgósága oly gyakorta meggátolta.