Egy aktivista az I.W.W.-ból: Carlos Cortez


















Elvtársak!


A forradalmi lelkesedés és lendület, a harci egység, az internacionalizmus ébrentartása érdekében tesszük közzé Carlos Cortez Koyokuikatl metszeteit és más alkotásait tartalmazó kis gyűjteményünket. Tudatosítsuk vele a múlt és a jelen küzdelmeinek egységét, a felforgató mozgalom nemzetköziségét, az áldozatokat, melyeket fizettünk a múltban, és a sikereket, melyek mozgalmunk eljövendő győzelmét bizonyítják!


Röviden az alkotóról, Carlos Cortezről


Carlos Cortez egy mexikói eredetű wobbly és egy német bevándorló asszony („szocialista-pacifista”) gyermekeként látta meg a napvilágot 1923. augusztus 13-án az Egyesült Államokban, a Wisconsin állambeli Milwaukeeban. Később az eredeti mellett használni kezdte a Koyokuikatl nevet is, amely aztékul prérifarkast jelent. Gyermekkorát szülővárosában töltötte, onnan költözött aztán Chicagóba, ahol ma is él. A II. világháború idején szolgálatmegtagadó, de sajnos azon az alapon, hogy „nem akar élőlényeket ölni”. Cortez ellentmondásossága később is megmaradt, így, bár művészete hasznos hozzájárulás a proletármozgalomhoz, ő maga sajnos megrekedt a hamis tudatú bohém szimpatizánsok színvonalán. A fegyveres szolgálat elutasítása miatt mindenesetre két évre lecsukják, Minnesota államban, Sandstoneban eszi a börtönkenyeret. 1947-ben kiszabadul, és apja nyomdokain haladva belép az IWW-ba, amelynek azóta is aktív tagja. Verseket ír és rajzol a szervezet lapja, az Industrial Worker számára. Emellett eleinte főleg festeget, majd az 50-es évek végén átáll a linómetszet-készítésre.


A 70-es, 80-as években a linóleum árának emelkedése miatt áttér a fametszetekre. Kiselejtezett ajtókat, asztalokat is felhasznál munkájához. Falfestményeket, szobrokat is készít. Állítólag két évig művészetet tanult egy főiskolán és később a Layton Művészeti Iskolában esti tagozatra járt, de lényegében autodidakta. Volt építő- és gyári munkás, könyvárus és még sok egyéb. Persze elég régóta befutott művésznek számít Amerikában, egyetemi előadásokat is tart. A mexikói származású képzőművészek Chicano Művészeti Mozgalmában nyomul. Az amerikai munkásmozgalom történetéről készített képei Chicago több galériájában fellelhetők, pl. a Művészet a gumibot ellen nevű kiállítóhelyen. Ő maga is gyakran bukkan fel mexikói öltözetében a Chicagóban és környékén rendezett kiállításokon, felolvasóesteken. Osztályharcos alkotásai illegális plakátok formájában is kísértik a chicagói burzsoáziát.


Cortez szimpatikus vonása, hogy elveti az öncélú művészetet, sőt még magát az elképzelést is, felismerte, hogy „minden művészet politikai”. Hatottak rá a mexikói J. G. Posada cinkkarcai, Alfredo Zalce, Art Young, Georg Grosz valamint a német expresszionista festőnő és litográfus, Kaethe Kollwitz alkotásai. Művei főleg az USA és Mexikó osztályharcával foglalkoznak, metszetein vadsztrájkok, forradalmárok, rendőrök és tüntetések elevenednek meg. Ódákat írt Joe Hillről, Saccóról és Vanzettiről, a Haymarket mártírjairól és másokról. 1985-ben a Gato Negro Pressnél (Fekete Macska Kiadó) közzétett egy katalógust egy vándorkiállítás karikatúráiból „Wobbly: a lázadó művészet 80 éve” címmel.


Az I.W.W.-ra mindig is igaz volt, hogy minden eszközzel harcolt a kapitalizmus ellen, így maradtak ránk Joe Hill dalai, az I..W.W. elhíresült daloskönyve, a The Little Red Songbook és ennek a felfogásnak folytatásaként Cortez képei, amelyek „rést akarnak ütni a modern kapitalizmus falán”. Ezek az ábrázolások hagyományaikban csak részlegesen tapadnak az elhíresült mexikói munkásmozgalmi – sajnos többnyire bolsevik – festők, grafikusok, Diego Rivera, Orozco, Siqueiros, F. Kahlo tevékenységéhez.







Éljen a sztrájk!












Az ellenállás 500 éve

(A kép Amerika felfedezésének 500. évfordulójára készült.)
















Az eltűnés előtt (1993)

(Kép a halálosztagok által elhurcolt guatemalai férfiakról)












A fenti, ugyancsak igen tehetséges alkotókra a bolsevizmus árnyéka nehezedett, és annak fennhatósága alatt hazudtak szépet és jót a világforradalomról. Cortezt nem ítéljük el a bolsevizmus vétsége miatt, viszont demokratizmusa és antiimperializmusa nem vet rá sem „tökéletesen jó fényt”. Ugyanis bármily féle-fajta tényleges osztályharcos tevékenységnek nem lehet ellenpárokban vélekednie a társadalmi harcról. Amiképpen az ellenforradalomhoz tartozik Che Guevara antiimperializmusa és annak ikertestvére a Szovjetunió imperializmusa, ugyanezt kell kiterjeszteni totálisan a létező összes területre. Csakis egyetlen létező kritikai magatartást fogadunk el: a totális osztályháború mindenre való kiterjesztését. Így mindennemű pacifizmus és antiimperializmus nem több, mint burzsoá befogás. Tehát Cortez megnyilatkozásait csak részlegesen érezzük magunkénak. Az ő ábrázolásai nem elemeznek, hanem meg- és felmutatnak, ezáltal olykor sablonos és nem analizáló munkái érdektelenségbe fulladnak (jó lesz valamelyik múzeumba). Éppen az indián folklórból és Posada hagyományaiból táplálkozó ábrázolások, amelyek élők, elevenek és ütnek. Itt megpróbáltuk többnyire azokat az aktivista ábrázolásokat bemutatni, melyek mára nézve sem unalmasak és közvetlenül előre lendíthetik, inspirálhatják harcunkat.









Mind a miénk! Általános sztrájkkal az ipari szabadságért (1974)





















Az éjszaka hideg, az ágyunk meleg











A két barát








Joe Hill


Egy Hillström nevű fiatal svéd hajósnak állt, tenyerét kérgesre dolgozta vitorlásokon és teherhajókon, angolul a vitorlaaljban tanult meg a gőzösön, amelyik Stockholmból indult, és a svédek álmával vágott neki nyugatnak. Amerikába érve egy kocsmában fényesítette a köpőcsészéket a Boweryn. Majd tovább vándorolt nyugatnak, Chicagóba, és egy gépjavítóban dolgozott. Amerre tartott nyugatnak tovább, munkaközvetítőknél ácsorgott, súlyos dollárokkal fizette meg a munkát épületeken, keserves mérföldeket gyalogolt, ha komisz lett a kaja, ha elpimaszodott a főnök, vagy ha elpoloskásodott a barakk.
















Marxot és az IWW alapszabályait olvasta, és arról álmodott, hogy az új társadalmat a régi csonthéjában kell megszerkeszteni. A Déli-Csendes-óceáni Vasutak sztrájkja Kaliforniában érte (Casey Jones mozdonya vágtat, Casey Jones…), kinn szokta nyekergetni a harmonikáját a barakk küszöbén vacsora után (Járnak ki hozzánk hosszú hajú papok), és ügyesen szedte nótára a lázító beszédeket (Szervezkedés a mi erőnk).


A part mentén, szállásokon, poloskatanyákon, lavór-telepeken Joe Hill dalait kezdték fújni az IWW tagjai, tekergők, hórukk-gyerekek. Fújták a járási börtönökben, Washington, Oregon, Kalifornia, Nevada, Idaho államában, Montana és Arizona kutyaszorítóiban, fújták a Walla Wallában, San Quentinben és Leavenworth-ben, és az új társadalmat a régi börtönének csonthéjában szerkesztették.


Az utah-i Binghamben Joe Hill az utah-i Építő Társaság munkásait szervezte Egy Nagy Szakszervezetbe, új kollektív szerződést vívott ki, rövidebb munkaidőt, jobb zabát. (Moroni, az apostol sem állhatta a szervezőket, éppúgy nem, mint a Déli-Csendes-óceáni Vasutak).


Moroni, az apostol megkeményítette a mormonok szívét, hogy döntsenek úgy: Joe Hill lőtt le egy Morrison nevű fűszerest. A svéd konzul is, Wilson elnök is új tárgyalást kért, Moroni, az apostol azonban megkeményítette Utah állam Legfelsőbb Bíróságának szívét, hogy az elmarasztaló döntést nyilvánítsa jogerősnek. Joe Hill egy évig raboskodott, és faragta tovább dalait. 1915 novemberében falhoz állították Salt Lake City-beli börtönének udvarán.


Ne gyászoljatok! Szervezkedjetek!” Ez volt utolsó üzenete az IWW melósainak. Joe Hill megállt a börtön falánál, belenézett a fegyvercsövekbe, és tüzet vezényelt.


Fekete öltönyt húztak rá, keménygallért kerítettek a nyakába, csokornyakkendőt kötöttek neki, úgy szállították Chicagóba a dísztemetésre. Kemény vonású halotti maszkját úgy fényképezték, mintha a jövőbe meredne.


Május elsején szórták szélnek a hamvát.







A halottak napja

(Kiállítási plakát)















Az aranyozott kor – Chicago a pénz uralma idején (1992)

(Kiállítási plakát)





















A három barát









Az IWW-ról


1905-ben alakult meg a Világ Ipari Munkásainak (I.W.W.) szervezete. Anarcho-szindikalisták lettek volna? Megítélésünk szerint nem, ámbár módszereikben az általános sztrájk hívei voltak, viszont szervezeti felépítésükben meghaladták a klasszikus szindikalista kliséket, mert felrúgták a sztereotip regionális élve befalazás föderalista hagyományait, és a kapitalizmus centralizált hatalmával a proletár centralizációt helyezték szembe. Elítéltek bármilyen független szakszervezetben való pótcselekvést, a szüntelen harc volt életelemük. A hobók és hontalanok, a vándorló munkások osztályharcos szervezete volt az I.W.W. A vándormunkások (aratómunkások, vasutasok, favágók) „tudták, hogy az I.W.W. hús a húsúkból és vér a vérükből, megveti a rendőröket, katonákat, papokat és papoló politikusokat” – emlékezik egy egykori I.W.W. tag.





















Militánsaik keresztül-kasul szelték Amerikát a Northern Pacific vonalán és agitáltak és agitáltak, éhség, a hideg és a rendőrkopók voltak állandó útitársaik. Az I.W.W. története vérrel íródott, rengeteg tagjuk lett a demokrácia „vérfarkasainak” áldozata. Még többen sínylődtek azonban a börtönök fenekén, a Meatwan című film világosan tárja elénk Pinkerton kopóinak sajátos módszereit. Kínoztak, vertek, öltek – végül is nincs ebben semmi meglepő, a burzsoázia zsoldosai csak a dolgukat végezték ekkor is. Történész, rendőrkopó, sztrájktörő számunkra egyre megy: osztályellenségek! „Az adófizetők kezdtek panaszkodni, hogy a wobblyk egész seregét etetik a börtönökben”. A wobblyknak a sztrájk volt az élet, kiszabadulás az ördögi palackból – a permanens sztrájk volt azonban gyengeségük is, egy ósdi ideológia negatív fegyvere, hiszen a sztrájkmozgalomban a be nem váltott ígéretek számonkérésével, a munkaidő csökkentéséért és a magasabb bérért folytatott küzdelemben megosztották erejüket.





Nézd, mire megy az adód, felszarvazott férj!

(A képpel Cortez az amerikai prolik figyelmét akarta felhívni arra, hogy az általuk befizetett adót közép- és dél-amerikai osztálytestvéreik elnyomására fordítják.)





























És ez tán részükről elodázta a forradalmat? Nem, annak ellenére nem, hogy módszereikben gyakorta maradiak és konzervatívok voltak. Ezek ellenére sem voltak a forradalom hátráltatói (sőt, a forradalmi lángot hordozták Amerika-szerte), mert bármiféle beintegrálást elutasított az I.W.W.: parlamentarizmust, béralkut, szakszervezeteket. Ők nem kértek, hanem követeltek, aztán a puszta követelést is meghaladták, számtalanszor fellázadtak és végképp rádöbbentek, hogy a munkásosztály életminősége nem lehet alku tárgya, kimondták, hogy a kapitalizmus totalitásában az ellenségünk, és teljes egészében fel kell számolni a tőke birodalmát. Igaz, hogy az eszközeik sokszor kezdetlegesek voltak, de töretlen osztályszolidaritásuk révén valódi proletárszervezetként harcoltak: és soha nem elégedtek meg a részleges sikerekkel. „Ne légy katona, légy ember! Lépj be az I.W.W.-be, és harcolj minden erőddel magadért, osztályodért!” – adták ki felhívásukat az első világháború idején.






Világ sorkatonái, egyesüljetek! Csak tábornokaitokat veszíthetitek!












A harc folytatódik!

(Az Organize! ezt írja a képről: „A kép alapjául egy bolíviai paraszttüntetés fényképei szolgálnak, ezekhez Carlos hozzátett két csontvázat és egy várandós nőt, jelezve, hogy a harc a múltban, a jelenben és a jövőben folyik.”)







Aztán a tőkések háborújáról a továbbiakban így beszéltek: „Elítélünk minden háborút, és a háború megakadályozása céljából békeidőben antimilitarista propagandát folytatunk, hogy erősítsük az egész világ munkásainak körében az osztályszolidaritás érzését. Háború idején valamennyi iparágban az általános sztrájk mellett vagyunk.” Az I.W.W. kritikája nem más, minthogy leparkoltak a sztrájk fegyverénél; ezért, akaratuk ellenére is, a tőke bendőjében csak időleges „gazdasági sikereket” értek el, pedig kitűzött céljuk nem ez volt. Persze egy forradalmi szervezet világforradalom nélkül nem képes kiteljesedni. Ennek ellenére az amerikai burzsoázia rettegett tőlük, és ahol tudta, irtotta az I.W.W. szellemiségét. Feldúlták helyiségeiket, újságjaikat betiltották. Az I.W.W. komolyan vette a proletár internacionalizmust, tagjai között olasz, magyar, litván, lengyel és egyéb, más származású munkások is voltak, és időközben létrehozták Ausztráliától Magyarországig a helyi szervezeteiket, amelyek folytonos összeköttetésben voltak a centrummal. A petersoni selyemgyári munkások sztrájkjától átívelően jelen voltak a Massachusetts állambeli textilipari sztrájknál, az északnyugati bányászvidékek sztrájkjainál, dokkmunkások és konzervgyárak sztrájkjainál, s egyáltalán, mindenütt fáradhatatlanul szervezkedtek, propagáltak és verekedtek. A világ proletariátusa felfigyelt rájuk, de a bolsevikok is, akik integrálni akarták őket a Kominternbe; de szerencsére ez a kísérletük balul ütött ki. R. A. Rosenstone írja róluk az alábbiakat: „A gátlástalanság, a kósza költők, a vasöklű szervezők, a szólásszabadságért folytatott híres harcok Spokane-ban, Fresnóban, San Diegóban, az erőszak és a szabotázs légköre, csaták a rendőrséggel meg a polgárőrökkel – mindezek következtében az I.W.W. drámai szervezet volt: ebben a megvilágításban a radikalizmus hősi kiáltás volt a szabadságért, célzásra emelt katonai puskacsövek előtt elzengett bátor szó. Az I.W.W. mellé állni egyértelmű volt az igazságért folytatott harccal és a barikádok izgalmát sugallta.”


Álljatok le! Álljatok! Álljatok! Csak így nyer ügyünk.

Ne tudja a gazda, hogy harcba megyünk,

Ne jöhessen bandita, sztrájktörő s hasonló fajzat

Egy Nagy Szervezet, egy Nagy Sztrájk az, mire szükség van.


Közel sem véletlen, hogy a 30-as években bizonyos tanácskommunista elemek, így Paul Mattick is az I.W.W. körökkel próbáltak szervezkedni. Mint az idáig leírtakból is kitűnt, a wobblyk pártellenesek voltak, mégis jó néhány tagjuk az Amerikai Kommunista Párt (1919-ben két kis párt alakult) lelkes híve lett, akiket aztán elragadott „Lenin csillogó szelleme”. Az I.W.W. már 1908-ban elhatározta, hogy nem működnek együtt semmiféle politikai párttal. (Az öreg ellenforradalmár De Leon is ezért tolta odébb szekerét). Amerikai viszonylatban az I.W.W. soha nem volt nagy szervezet, az új tagokat többnyire különféle munkabeszüntetésekkor toborozták, és java részük, amikor a sztrájkok véget értek, felszívódott. Amint egy munkásmozgalmi történész írja, 1914 előtt pl. a chicagói szervezetnek 20000 ezer aktivizálható militánsa lehetett. Az I.W.W. története a szakadások története is, míg kialakult egy egységes szervezet, addig a különböző irányzatok lekoptak az összecsapások hevében. Ezek többnyire de leonista marxisták és szocdemek voltak, majdan ezt követte a bolsevizálódás nyomán kiszakadtak serege. Az I.W.W. is akkor volt kemény harcos szervezet, amikor világszerte amúgy is remegett a föld a burzsoázia alatt, aztán a szervezett egyre inkább beékelődött a társadalomba.


Mára az I.W.W. egy átlagos anarcho-szindikalista szervezetté vált, amely a múlt emlékeiből él javarészt, a munkásosztály előtt így reklámozva magát. Kiadják az Industrial Worker-t, könyveiket és pamfletjeiket a „Rebel Workers” sorozatban, és mitizálják magukat a The Little Red Songbook énekesei által. Pedig annak idején Joe Hill egy más szellemiségű örökséget hagyott rájuk is, amikor kijelentette: „Nehogy elfecséreljetek akárcsak egy percet is a gyászra – szervezkedjetek!”


Barikád Kollektíva

2005. január





Ricardo Flores Magón


Az úgynevezett »művészet a művészetért« egy abszurditás, és képviselői mindig is az idegeimre mentek. Olyan tiszteletteljes csodálatot és szerelmet érzek a művészet iránt, hogy nagy fájdalmat okoz nekem, ha prostituálva látom olyan egyének által, akik – képtelenek lévén másokkal éreztetni saját érzéseiket, másokkal elgondoltatni saját gondolataikat – impotenciájukat a »művészet a művészetért« jelszava mögé rejtik.”














Csontváz













Konzervdobozok