Szabó Ervin írásai

 

 

Egy sorozat elé

 

Ezzel a kis esszével megkezdjük azt a sorozatot, amely Szabó Ervin mára szinte hozzáférhetetlen írásainak közlését tűzi ki céljául. Távol áll tőlünk, hogy múzeumot csináljunk az osztályharcos mozgalom dokumentumainak közlésével – sőt, éppen ellenkezőleg, mi állandóan a folytonosságról beszélünk; arról a folytonosságról, ami híven tükrözi harcunkat. Az itt közlésre kerülő Szabó Ervin cikkek soha nem jelentek meg könyv alakban, hanem eldugott, egérrágta folyóiratok megsárgult hasábjain aludnának továbbra is az „örök álom” fogságában, ha nem keltené fel őket a kor parancsa, az osztályharc törhetetlen szelleme, és dobná újra azokat a frontvonalba. E cikkek között akadnak gyengén, naivan, sőt rosszul megírt írások, de eleven, friss szellemiségű művek is. Nem a szentek kelnek útra a történelem labirintusában, hanem az összegyűlt osztálytapasztalat és emlékezet, amely beolvad a jelen küzdelmeibe. Szabó Ervinről most elöljáróban csak annyit, hogy egy sorozat egyik köteteként tervezték kiadni válogatott írásainak gyűjteményét, de ez anyagi és ideológiai okok miatt meghiúsult. Az olvasni szerető-kényszerülő tömegek elsősorban könyvtárosként ismerik a nevét, munkásmozgalmi tevékenysége természetesen a burzsoáziának másodrangú, és mint olyan, eltemetendő. Ismerős e magatartás. Ahol tudnak, hazudnak, elhallgatnak és meghamisítják harcainkat. Ekképp lesz 1956-os munkásfelkelésből nacionalista ikon, az 1919-es proletárforradalomból „bolsevik összesküvés” és Szabó Ervinből egy joviális népművelő. Természetesen nem tudunk és nem akarunk a tőke médiájával hadra kelni, és valamiféle gennyes esélyegyenlőséget hirdetve visszaemelni a proletár történelmet a kapitalista piacba. Ezt a problémát majd megoldja a forradalmi idők szelleme. Elpusztítva „a tőke kincseit”, hogy írmagja se maradjon a kizsákmányolás és az elnyomás világának. Addig is marad a harc. Tollal, fegyverrel.

B. K., 2004 ősze

 

Szabó Ervin Lavrovról szóló cikke elé

 

Már említettük, hogy felbukkannak majd gyengébb írások is a palettán, viszont ezeket is leközöljük, hiszen nem oszthatjuk fel kizárólagosan „pozitív és negatív” szakaszokra egy forradalmár tevékenységét, hiszen ezek együttese és összessége mutatja be hitelesen működését. Viszont Pjotr Lavrovról írt kis eszmefuttatása alapvetően naiv és meglehetősen kritikátlan. Szabó magáévá teszi Lavrov szubjektivizmusát és szótlanul hagyja, sőt pozitívan említi, hogy „a civilizációt a népbe vinni, vele közölni, megértetni, megszerettetni – a művelt osztály feladata”. A fészkes fenét az. Szabó Ervin, mint a századelőn induló progresszivitás lovagja, igencsak kritikátlan a burzsoá műveltség- és felvilágosítási eszményekkel szemben, és idealistává válik, mikor ténylegesen vallja, mi több propagálja, hogy a tőke korának, civilizációjának ismerete az osztályharc elengedhetetlen része. Többek között ő is részint vallotta azt a nézetet, hogy az emberek tudatát kell megváltoztatni, és műveltségük révén ismerhetik fel jobban társadalmi helyzetüket. Igaz, ennek az ellenkezőjét is állította. Problematikus az ebben a cikkében, hogy azt vallja, hogy ezt a civilizációt kívülről kell a munkásosztályba plántálni, vagyis sajátítsuk el a burzsoá kultúrát. A munkásosztályt bolondítók sorába emelkedik ezzel? Nem, de ez az írása „Übermensch-tréfa”. Ne szálljon meg bennünket a „tőke sátánja”, és ne érezzük magunkat kísérleti nyúlnak, Karl Mannheim és többiek „áldásos” működése nyomán. A műveltség elsajátítása kettős fegyver. A kultúra ma is áru, a kapitalista rendbe való beintegrálódást, a munka honában való érvényesülést és újratermelődést szolgálja, és egyszersmind az ellentétét is, és a megszerzett információt és tudást ellenük is fordíthatjuk. Ez rendszerint meg is történik. Rendben, de ehhez nem kellenek osztályhülyítő programok és kényszerzubbonyban rohangáló felvilágosítók, akik megszabják nekünk, mi jó, és mi rossz. Szabó Ervin tevékenységének amúgy szembeötlően gyenge pontja az értelmiségi magatartás és az etikai idealizmus éppen Lavrov által közvetített sajátos egyvelege, mindez megspékelve erős szociológiai hajlammal oda vezetett, hogy teret nyert nála a tudományosság kultusza, és háttérbe szorult a valóságos dialektikus folyamatok ezeken túlmutató gyakorlatának feldolgozása. De erről majd máskor, másutt.

B. K.

 

Szabó Ervin: Pjotr Lavrov

 

Pjotr Lavrov 1823 június-2-án született Melechovo orosz faluban, tüzértiszt lett és tanár a szent-pétervári tüzérfőiskolában. Tudományos munkálkodása szemet szúrt a cári kormánynak, amiért 1866-ban száműzték. Ebben az időben írta Történeti leveleit, amelyek óriási hatással voltak az ifjúságra. Az 1870-ik évben megszökött Oroszországból, s ettől kezdve élete végéig külföldön élt, s kiváló szerepet játszott a nemzetközi és az orosz forradalmi mozgalomban. 1900 február 6-án halt meg; az egész szocialista világ részvéte kísérte sírjába. Lavrov nevezetessége nemcsak az, hogy ő az első orosz tudományos bölcsész; mint egy eredeti és elsősorban a művelt osztály szerepére való tekintettől vezérelt történetbölcselet alkotója érdemel kiváló figyelmet. Lavrov szemében a történet „a kritikai gondolkodás által teremtett kultúra”. Az egyén, mint a gondolkodó alany, játssza az emberiség történeti fejlődésében a döntő szerepet. Nem mintha az egyén független volna a környezettől. Az egyén a természeti, társadalmi és történeti környezet terméke. De az egyén egyúttal teremtő lény, új társadalmi formáknak teremtője, amelyeknek megvalósítására törekszik, lerontván azon társadalmi formákat, amelyeket a kritikus szellem alkalmatlanoknak ítél, hogy az új szükségleteknek és az új társadalmi erőknek megfeleljenek. De az elszigetelt egyén nem tehet semmit. Hogy cselekvése eredményes legyen, „társadalmi hatalommá” kell lennie. Ez pedig csak akképp lesz, hogy a munkás és szenvedő tömegekkel szövetkezik. A régi civilizációknak el kellett pusztulniok, mert a művelt kisebbségük el volt szigetelve, mert a néptömegek a fennálló rend megmaradásával nem törődtek, mert nem ismerték szellemét, fontosságát. Hogy a magasabb civilizáció biztonságban legyen, veszély ne fenyegesse, kell, hogy a nagy néptömegek támogassák, hogy érdekükben álljon fennállása. Ennek egyedüli módja pedig az, hogy a civilizáció, a műveltség a néppel közöltessék és a nép megértse. Ha ez nem sikerül, a civilizáció a legnagyobb veszedelemben forog, az első szél elfújja, egy háború, egy nagyratörő hadvezér, egy ügyes demagóg ledöntheti. Ezért kell minden magasabb civilizációnak őszintén demokratikusnak lennie. A civilizációt a népbe vinni, vele közölni, megértetni, megszerettetni – a művelt osztály feladata.1 Ők képviselik azt a kritikus szellemet, amely fölismervén a régi társadalmi formák elégtelenségét, hiányosságát, igazságtalanságát, a tudomány segítségével felismert alkalmasabb társadalmi formákat igyekszik az avultak helyébe tenni. Ez a haladás, és a haladás nyomán kél a civilizáció. A mai társadalmi formák útjában állnak a haladásnak, mert nem engedik, hogy az összes emberiség közreműködjön benne. Mivel pedig ez (a fent kifejtett okokból) föltétele a civilizációnak, mindenkinek, aki a civilizációért aggódik, küzdenie kell a mai társadalmi formák megváltoztatásáért, olyan társadalmi formákért, amelyek az összes emberiség általános, együttes fejlődését lehetővé teszik. Ez az állapot a szocializmussal következik be. A szocializmus az általános összműködés az általános fejlődés érdekében. A szellemileg és erkölcsileg kifejlett embernek csak egy élvezete lehetséges: harc az egyéni és társadalmi haladásért. A haladás vágya kötelességet ró ránk: azt, hogy minden erőnket a szocialista mozgalomnak, a társadalomnak szenteljük, és magunk megelégedjünk annyival, amennyi az élethez és a fejlődéshez szükséges. A szocialistának kötelessége szükségleteit korlátozni. Csak így szentelheti majd erejének lehető legnagyobb részét azon magasabb szükségletnek, hogy társadalmi munkát végezzen.

művelt osztályhoz nem számítja Lavrov azokat, akik bár sokat tanultak és megismerték a civilizáció minden zege-zugát, nem látják kritikus szemmel a fennálló rend hiányait; viszont műveltnek tekinti a munkást is, ha kritikus szellemmel bír. Ez tehát szintén hivatott harcosa a civilizációnak.

 

Szabó Ervin: Fourier

 

(Az utópisták.) Nagy tanítómestereinket, Marxot és Engelset, kik a mai tudományos szocializmus igazságait világosan és rendszeresen átlátták, évtizedekkel megelőzte néhány férfiú, kik ez igazságok egyikét-másikát homályosan és rendszertelenül megsejtették. Elfogadtak, kigondoltak valamely elvet, mely nekik csodálatosnak és tetszetősnek tűnt fel. Mint ahogy a szerelmes egyebet se lát, csak kedvesét, és hajlandó elhinni, hogy más nincs is a világon, se jobb, se tökéletesebb, se parancsolóbb – úgy néztek az utópisták arra az eszmére, melyből rajongva kiindultak. Ahelyett, hogy szemügyre vették volna a való életet, az utópisták tökéletes álomvilágot eszeltek ki, és a valóság keserűségét abba gyömöszölték. Hitvallásunk gyöngéd, játékos gyermekkora volt ez, aranyszövetű álmokkal, rózsaszínű mesékkel. Még a kar nem izmos, az ököl nem súlyos, a tekintet nem öntudatos, mint ma, hogy férfikorát éli a szocializmus.

(Ifjúsága.) Charles Fourier 1772 április 7-én Besanconban született, Franciaországban. Atyjától örökölt jelentékeny vagyonát Lyon ostrománál elvesztette, de azért barátaitól soha egy fillért sem fogadott el. Bár vézna testalkatú volt, mégis már gyermekkorában az erősebbekkel szemben mindig gyengébb játszótársainak fogta pártját. Apja kereskedőnek adta, de az ifjú Charles-t, mint lyoni főnöke kijelentette, „a gondviselés nem áldotta meg üzleti érzékkel”; annál jobban szerette azonban a földrajzot, zenét és virágkertészetet. Katonai iskolába akart lépni, de polgári származása miatt nem vették fel, azért kereskedelmi utazónak szerződött. Üzletileg meglátogatta Parist, Németországot, Belgiumot és Hollandiát. Meggyűlöli saját foglalkozásának, a kereskedelemnek erkölcstelenségét. Gyalázatos hivatásnak tekinti a csereberét, akár a régi görögök és rómaiak. Megírja könyveit, melyekben az elszigetelt egyének versenyét természetellenesnek, ezért vészthozónak jelenti ki.

(Fourier az önérdekről.) Körülbelül azzal csúfolja korának társadalmi rendjét, hogy abban minden szentnek maga felé hajlik a keze. Az orvos sok beteget szeretne. Az ügyvédnek mentől bonyolultabb perpatvarban telik öröme. Sok és gazdag temetésért imádkozik a pap. Az uzsorás éhínséget kíván, az építőmester pusztító tűzveszedelmet, a borkereskedő, ha tele a pincéje, nyárvégi jégverést. „A nemzetgazdák”, mondja keményen, „csak tolvajokat tudtak teremteni, valamennyi bölcselkedő és polgárosult nemzet tolvajokból áll.”

(A törvényről.) De vajon „a civilizáció gyöngye”, a „szabad” alkotmány nem védi-e meg az összesség érdekeit az egyéni önzés túltengésével szemben? „Hogyan beszélhetnek szabadságról a népnek – feleli találóan Fourier –, ha még azt a kedve ellenére való munkát sem tudják neki biztosítani, melytől ma léte függ?” És más helyen: „az éhezőnek édeskeveset használnak azzal, ha ahelyett, hogy ebédet adnának neki, elolvastatják vele az alkotmány pontjait.” Fourier éles szeme észrevette a szörnyű ellentmondást, mely Európa nagy részét közjogilag, írott malaszt gyanánt népuralomhoz juttatta, de a társadalmi kasztokban, a magánjogban, a kenyérkérdésben a régi római császárok, föld-, pénz- és gabonauzsorások örökét érintetlenül hagyta. Élesszemű úttörőnk látta jól, hogy a proletariátus számára a legcifrább alkotmány is csak: „Nesze semmi, fogd meg jól!”

(A házasságról.) A rohadás ott van a legkisebb társadalmi közösségben is. Házasságnak nevezik és állítólag nagy tiszteletben tartják. Pedig már az első napokban érezhető a házasfelek közt – kiket piszkos anyagi érdek vagy gyávaság hozott és tart össze – az ízlések és hajlandóságok eltérése; perpatvarok vannak a látogatások, étkezések, mulatságok, kiadások miatt. Minden kényszerű engedelmesség lealázó és meggyalázó arra, aki engedelmeskedik. Az ember szabadságot és változatosságot keres. A növények és állatok természete is megköveteli a változást, keresztezés nélkül elfajzanak. Vetésforgó nélkül kimerül az anyaföld. A táplálkozásban való változatosság könnyíti az emésztést. Szóval: az egész természet változatosság után kiált. Hogyan maradhatna az ember állhatatos? És valóban, a férfi csakúgy, mint a nő, háremet óhajtana magának, ha alárendeltség, erkölcs és törvény nem akadályoznák. A komoly hollandusok, kik hazájukban oly. igen erkölcsösek, Batáviában mindenféle színű asszonnyal népesítik be háremeiket. Fourier tehát a családi életnek csupán árnyoldalait, és a szerelem szabadságának csakis csillogását látta meg. Le nouveau monde (Az új világ) c. könyvében a női nem szabadsága mellett tör lándzsát: „A társadalmi rend fejlődése – mondja – arányos a nőknek a szabadság felé való haladásával, és viszont, a társadalmi rend hanyatlása karöltve jár a nők szabadságának alkonyával.”

(A nevelésről.) A szabad szerelem elvének leggyőzelmesebb ellenfele a nevelés kérdése. Mi történjék a szerelem gyümölcsével, ki gondozza a tehetetlenség éveiben a kis gyámoltalant, ki feleljen érte, ki neveljen belőle egész embert a társadalom számára? Ki fogadja be az ágrólszakadtat? Fourier erre is megfelel. A Fourier emberei községet alkotó szövetkezetben élnek. Neve falanszter (phalanstére), tagjainak száma 2-3000, kik boldogan, megelégedetten, egymást támogatva élnek a közös palotában. Ebben a falanszterben más a gyermek sorsa mint eddigelé. A szélső korbelieknek, a csecsemőknek és az öregeknek gondozása az összesség feladata. Az ápolást azok a nők végzik, kiknek erre különös hajlamuk van. Éjjel-nappal váltakozva töltik be hivatásukat egy-másfél óráig, aztán mennek más munkakörbe. Állandóan orvosok állanak rendelkezésre, akiket az egészségesek és nem a betegek számához mérten díjaznak. A gyermekek csak felemelő éneket, szívhez szóló zenét hallanak, a legszebb képeket látják, a legkitűnőbb játékokkal játszanak. Az anyáknak is joguk van beállani a gyermekápolók testületébe, ha nem, akkor megjelennek a csecsemők szoptatására szánt órákban és különben is fölkereshetik gyermekeiket, amikor csak tetszik. A nevelésben Fourier fel akarja használni a természetadta hajlamokat, azt az ösztönt, hogy a gyermek szeret nagyobbakhoz csatlakozni, utánozni stb. Kilenc éves koruktól már bőségesen tehetnek hasznos szolgálatokat a falanszternek. A pajkos, bátor gyermeket, aki minden lében kanál, és a jobb, szelídebb, engedelmesebb természetűt kiválogatja, és bátrak meg szelídek csapatjába osztja őket. Amazokban a többség fiú, emezekben leány. A pajkosok hadseregét korán fegyelmezik, szervezik és lelkesítik. Ezek végzik a kellemetlenebb testi munkákat: tisztítják a szemetet és hulladékot, gyomlálnak, mérges kígyót irtanak és apró lovaikon mindenütt vágtatva megjelennek, valahol csak baj van. A szelídek csapatja ünnepségeknél a szellemi élvezetekről és díszletekről gondoskodik és ápolja a kertet. A pajkosok a nagy házi állatokat, a szelídek a galambokat, házi szárnyasokat és éneklő madarakat gondozzák. 15-16 éves korukban kezdődik a szerelmi ösztön szerepe. Itt is csoportok alakulnak, a korán és későn szeretkezőké; utóbbiak 19-20 éves korukig nem áldoznak a szerelemnek, ezért a közönség részéről nagy tisztességben állanak.

(A falanszter élete.) A falanszter az emberi ösztönök természetes egyensúlyán alapszik. Ezt az egyensúlyt Fourier kiindulási pontul fogadja el, anélkül, hogy bebizonyítani tudná, íme utópizmusának jellemző vonása. Az emberi ösztönök teljes kielégítése zavar, hiány és akadály nélkül teszi – szerinte – az emberek boldogságát. Háromféle ösztön kielégítése idézi elő a boldogságot: 1. az érzékiek (látás, hallás stb.), 2. az érzelmiek (barátság, szerelem, becsvágy stb.), sor ösztönök és pedig a) a versengés (cabaliste), b) a változatosság (papillone) és c) az összetartó lelkesedés (composite) ösztöne. Miként lehet ezeket az ösztönöket legteljesebben kielégíteni? Mindenekelőtt: más emberekkel való szerves társulásra van szükség. A munka elkerülhetetlen, de ki tagadná, hogy ma a munka ellentmond ösztöneinknek? Arra törekedjünk tehát, hogy minden munka élvezetes legyen, és hogy minden élvezet a társadalomnak hasznos munkát végezzen. Ez csak úgy lehetséges, ha senki sem dolgozik kedve ellenére, ha ki-ki csak azt a munkát végzi, melyhez hajlama és tehetsége van (ez – szerinte – az egyedüli helyes és eredményes munkamegosztás). Felteszi – ismét a képzelettel helyettesítvén a tudományos megfigyelést –, hogy így minden szükséges munkára kényszer nélkül akad vállalkozó. Úgy véli u. i., hogy a természetben ahány az ösztön, annyi a gyönyör, ahány a vágy, annyi a teljesedés lehetősége: „zsák a foltját megleli”. A változatosság ösztönére hivatkozva kívánja, hogy ki-ki egyazon munkában legfeljebb két órát töltsön egy nap, mert az angol munkamegosztás megfosztja az embert emberi méltóságától. A végletekig vitt munkamegosztás embere – s a nagyipar ma már jóformán ilyenné tett valamennyiünket – egyoldalú, önző, gyorsan fárad, ügyetlen, folyton másra szorul, testileg és szellemileg elkorcsosul. Igaz, abban az egy dologban tökélyre viszi, de minden egyébben kontár, esetlen marad, életet rövidíti, szeretet és bizalom híján folytonos aggódásban él. Nem képes rá, hogy „ember legyen mindig, minden körülményben”. Nem így a falanszterben. Kisebb csoportokra és nagyobb sorokra tömörülve dolgoznak férfiak, nők hatalmas kertek övezte műhely-csoportokban vagy a környező földeken. A műhellyel párhuzamosan külön palotában vannak a lakások, napjában többször gazdag lakomák üdítik a falanszter lakóit. Fourier u. i. egy percig sem kételkedik, hogy a kedvvel végzett váltakozó munka a termelés óriási bőségét fogja előidézni, s hogy idő és étel-ital több lesz a kelleténél. Másfél órát dolgozik pl. műhelyében az izmos karú kovács, akkor lemegy rózsát nyesni a kertbe, majd két órát kapál a földeken, hogy utóbb fát segítsen vágni. Mindenki kedvvel, bő és biztosított jutalom reményében fog dolgozni. Az ösztönök egyensúlya mindent szabályoz, ez Fourier álomvárának alapköve. Rajongva hitte, hogy igaz, de a bizonyítással adós maradt.

(Fourier és a valóság.) A falanszterben Fourier nem akarta eltörölni a magánvagyont. Megtartja a pénzt mint érték-csereeszközt, gazdagok és szegényebbek laknak az ő álomvárában, előbbiek szebb, kényelmesebb lakást kapnak s a jövedelemelosztásban a tőkére a jövedelem 4/12-e, a munkára 5/12-e és a tehetségre 3/12-e jut. Fourier nem látta meg a tőkében minden álmának megölőjét. Beleillesztette gondolatmenetébe, mint ahogy a tapasztalatlan gyermek gyanútlanul játszik a tűzzel. Ha a dolog mélyére nézünk, látjuk, hogy elsősorban tervei megvalósítása és siettetése kedvéért tett kedvező engedményeket a gazdagoknak és a tőkének. A vagyonosokat is boldogítani akarta – a maga módja szerint. Osztályharc helyett (melyhez az ő korában még hiányzott a gazdasági fejlődés hatalma és a szervezett, öntudatos proletariátus) meg akarja nyerni az uralkodó osztályokat. Ki tenne neki szemrehányást, amiért hogy nem tudott aratni – tavasszal? Egymásután kopogtat Napóleonnál, a Bourbonoknál, a szabadelvűeknél, a reakciós Thierst és lord Byront is felkeresi, és Rothschildnak a földgolyót elborító falanszterek rendszerében felajánlja a jeruzsálemi királyságot! Még nem érkezett meg ahhoz az átlátáshoz, hogy ezt a világot nem a gazdagok jósága, nem a hatalmasok könyörülete, hanem a felülkerekedő néposztályok erős küzdelme fejleszti, változtatja, löki előre.

Élete utolsó tíz évében a délelőtt egy bizonyos órájában párizsi lakásán várta Fourier azt a milliomost, aki falanszterje megvalósítására a milliókat rendelkezésére bocsátja. Nem tudta még, hogy a társadalom változásának természetes törvényei vannak, akár a búzaérésnek vagy a méhmagzat növekedésének. Emberek kénye-kedve szerint se pénzzel, se anélkül nem lehet gyúrni, formálni az emberek társas életét. Ez az oka, hogy a tanítványai által létrehozott falanszterek egytől-egyig dugába dőltek. Nem volt valóságos fundamentumuk, mint ahogy nincs a délibáb városának. Fourier álmai pedig – vakbuzgóan hitt bennök – egyre merészebben kalandoznak és nevetséges ellenmondásokba keverik. Világcsászárság eszméjét pendíti meg Konstantinápoly székhellyel, és a királyságok és arisztokráciák cifra ranglétráját építi meg. Csapongó képzelete a falanszterek jövőjét a legképtelenebb tökéllyel ékesíti: a föld görbe tengelye – úgymond – kiegyenesedik, elmúlnak az időjárás viszontagságai, Szibéria jégmezőin narancsvirágok fognak illatozni, s a kártékony állatok vagy beadják a derekukat, vagy kipusztulnak. Kiszámítja, hogy az emberek átlagban 144 évet fognak élni, s. í. t. Szóval: gyermek volt képzeletében, és rajongva várta a teljesedést, mint a hitvalló a megváltást.

(Halála.) Béranger, nagy francia költő, egy ódában Jézushoz hasonlítja Fouriert és az ő különös, férfias bánatával mondja róla: „Un fou qui meurt…” (egy bolond, aki meghal). Szegényes párizsi lakásán töltötte mesterünk élete őszét. Az öregség töredelme nem rémítette. Egy angol bölcs, David Hume önmagáról már mint halottról beszél önéletrajzában. Fourier, ellenkezőleg, már életében rajongva hitte eszméi halhatatlanságát. Ha végigsietett Párizs utcáin, az öregebbek megfordultak utána: „íme, ott megy az a különös bolond!” És ő csak nyugodtan járta élete decemberi havát, kikiáltva bolondnak, de lelkében rendületlen öntudattal. Talán szíve gyökeréig áthatotta a sejtelem, hogy ez a sorsa mindazoknak, akik korán születtek erre a világra. 1837 október 8-án reggel gazdasszonya halva találta ágya előtt.

Testét letették Párizs vérázott földjébe, az ősi földbe, talajába a szenvedésnek és a szabadságnak, de csak úgy, mint ahogy ültetéskor földbe tesszük a majdan sudárba szökkenő fának gyökerét. Victor Considérant, Fouriernek a halottasnap után is még 56 évig rendületlen tanítványa, minden igaz szocialista szívéből mondotta e szavakat: „A mi személyünk? Az semmi! Eszméink teszik a társadalom boldogságát. De a vihar közepette, ama hajóról, mely gondolatainkkal van megrakodva, mi is elénekelhetjük karban: Óceán, vén óceán, bősz habjaid megrecsegtették hajónk bordáit, de hullámaid egyben elsodorják a kikötőbe.”

Népszava Naptár, 1904.

 

Utószó

Fourier visszatérő alakja a szocialista irodalomnak, elgondolásait nem hagyták jobb létre szenderülni, és egyes nézeteit a 68-asok szívesen tapétázhatták volna Párizs falaira. A soron következő írás hőse August Bebel, akit máskülönben továbbra sem nagyon szeret a kommunista mozgalom, két hasznos dolgot művelt egész életében. Az egyik az volt, amikor megírta A nő és a szocializmus művét, a másik pedig amikor 1907-ben befejezte Charles Fourier-könyvét. Ebben ezt írja a francia utópistáról: „A forradalom menetével nem tudott kibékülni. Véleménye szerint a néptömegek nagyon keveset nyertek, az az osztály ellenben, melyet a legmélyebben gyűlölt – a kereskedők – annál többet profitált belőle.” Szabó Ervin végigveszi Fourier főbb tételeit, és a végén kimondja nézeteiről, hogy azok álomvárak. Az utópisták vagy aszkéták vagy hedonisták, Fourier a gyönyörök kertjét láttatja falanszterében, de amit „a szabadság birodalmáról” ír, az nem más, mint a „burzsoázia birodalma”.

B. K.

 

Szabó Ervin: Bebel

 

A hatalmas német szociáldemokrata párt egyik leghatalmasabb egyénisége August Bebel. A német munkások, ha róla beszélnek, csak úgy emlegetik: „a mi Bebelünk”. Mert a szó legszebb értelmében az övék ez a vasember, akit erős akarata, lángoló lelkesedése, törhetetlen hite, hatalmas tudása már évtizedekkel ezelőtt Liebknecht oldalára állított, hogy a legelső csatasorban küzdjön érettük, velük: – a szocializmusért. Az övék ez a férfiú, aki ifjú kora óta, mind mai napig tántoríthatatlanul viszi a harcot pártunkért, aki jó és rossz időben egyaránt kitartott, csüggedést soha nem ismert, aki diadalról-diadalra vitte a pártot, és aki ma ősz hajakkal is ugyanazzal a friss erővel, ugyanazzal az ifjúi lelkesedéssel áll az élükön, mint mikor sok évvel ezelőtt belevetette magát az emberiségért folyó küzdelem forró tűzkörébe.

August Bebel a mintaképe lehet az erős, az akarni tudó, erélyes férfiúnak. Valóságos vasember, akit a minden akadályt legyőző, kitartó vasakarat tett azzá, amivé lett. Egyszerű esztergályoslegényből küzdötte fel magát, s lankadatlan szorgalmával széles látkörű tudásra és fényes kifejező képességre tett szert, amelyek segélyével, mint a szó és toll egyaránt nagy mestere szállhatott síkra a proletariátusért. Lassalle óta ő a német pártnak legtüzesebb, legerőteljesebb szónoka. Hatalmas tudásnak és becsületes meggyőződésnek őszinte hangján szól a hallgatókhoz. Nem a szívre, hanem az értelemre apellál, nem keres csillogó frázisokat, inkább szürkén, de értelmesen fejezi ki magát. És mégis, az, ahogy beszél, belekap az emberek lelkébe és magával ragadja őket. Ha ez a kis, vézna, ősz ember ott áll ezer és ezer ember előtt a szószéken, ha tiszta, átható hangja megszólal, s erőteljes kézmozdulatokkal nyomatékot ad egy-egy szavának, akkor óriássá nő a hallgatók előtt, akiknek szeme tüzet fog az ő szemeinek lángolásán, akiknek lelkét elragadja a büszke, bátor, becsületes meggyőződés mindenkit megkapó megnyilatkozása.

S amilyen nagy Bebel mint szónok, oly nagy mint író. Főmunkája: A nő és a szocializmus, amely már magyar nyelven is megjelent, legelső helyen áll agitációs irataink között. Óriási szorgalommal hordott össze ebben a művében mindent, amit a mai társadalmi rend ellen a szocializmus eszméiért harcba lehet vinni. A legnépszerűbb, legközvetlenebb hangon, tudományos higgadtsággal és mégis elragadó szenvedéllyel tárgyalja e művében nemcsak szigorúan vett témáját, hanem az egész szociális kérdést. E műve német nyelven immár harmincnégy kiadást ért meg, s le van fordítva a legtöbb európai nyelvre. Óriási sikere a szociáldemokrácia sikere volt, mert ezren és ezren vannak, akiket e könyv meggyőző ereje vitt pártunk lobogója alá. Bebel e munkáján kívül számos röpiratot és füzetet írt, aminthogy különben is valósággal bámulatos munkát végez, mint szónok a német birodalmi gyűlésen és a pártgyűléseken, s mint a pártvezetőség tagja a rengeteg sok pártteendő elvégzésével.

Bebel 1840-ben született. Atyja katona volt, s Bebel kaszárnya pincéjében jött a világra. Korán elvesztette szüleit, s az esztergályos mesterséget a maga emberségéből tanulta meg. Huszonegy éves korában Lipcsébe került, ahol a polgári liberális-demokratikus mozgalmak sodorták magukkal. Csakhamar azonban megismerkedett a szocialisztikus törekvésekkel, s lelkes hívük lett. 1869-ben ülésezett az általános német munkáskongresszus, amelyen ő elnökölt, s amelyen megalakult az új szociáldemokrata munkáspárt (eisenachi programmal), amelynek ettőlfogva ő és Liebknecht voltak elismert vezérei. Mikor 1870-ben kitört a német-francia háború, ők ketten voltak az egyedüliek, akik a parlamentben tiltakozni mertek a költségek megszavazása ellen. Ehhez az akkori viszonyok között valósággal hősi bátorság kellett, de Bebel és Liebknecht nem ijedtek meg. Meg is jött csakhamar a „büntetés”, a hatalom kicsinyes bosszúja. Bebelt, Liebknechtet és Hepnert hűtlenségi pörbe fogták, és a két előbbit 2-2 évi várfogságra ítélték. Az ostoba hatalom azt hitte, hogy így megtöri a proletáriátus két vezérférfiát; de mennyire csalódott! Bebel a két esztendőt azzal töltötte, hogy tanult és dolgozott! Megtanult több idegen nyelvet, s az egyetemes tudású Liebknecht vezetésével vasszorgalommal pótolta mindazt, amit addig megtanulni nem volt módjában. A hatalom azonban nem elégedett meg azzal az egy ítélettel. Még 9 hónapra ítélte Bebelt állítólagos felségsértésért, s egyúttal megfosztotta mandátumától is. A börtönben Bebel ismét csak dolgozott és tanult – itt fejezte be nagy művét, „A nő”-t –, választói pedig azzal feleltek az ítéletre, hogy 10,470 szavazattal 4240 ellen újra megválasztották őt! Bebel összesen 57 hónapra volt elzárva, de ez soha egy percre sem csüggesztette el.

Lehetetlen ezen a szűk helyen csak megkísérelnem is, vázolni mindazt, amit Bebel a pártért tett és tesz. Az ő élete, története, egy darab élet a párt történetéből, annyira össze van forrva vele. Úgy, mint Liebknechtet, őt is valóságos legendás szeretettel veszik körül a német munkások, mert tudják, hogy mit tett érettük. De nemcsak a német munkások, nemcsak az egész világ küzdő proletárjainak szerető tisztelete veszi körül és jutalmazza – mily szép jutalom! –, hanem még ellenségei is kénytelenek meghajolni hatalmas tudása, hajthatatlan, becsületes meggyőződése előtt.

Bebel mintaképe a törekvő, az akaró, a sohasem nyugvó és ezért nagyot, hatalmasat alkotó szocialistának. Vasakarat, vasszorgalom, erős hit, lángoló lelkesedés és kiapadhatatlan tudásvágy az elemei az ő csodás munkálkodásának. Vegyünk rajta példát mindannyian! Igyekezzünk úgy tenni, olyanok lenni, mint ő. Akaratunkat ne ingassa meg semmi, akadályoktól ne riadjunk vissza, ne féljünk, ne habozzunk, tegyünk úgy, mint ő: – tanuljunk és dolgozzunk!

Az akarat nyújtotta az erőt, a tudás az eszközt, a munka a sikert August Bebelnek, s mert akarata, tudása, munkája nem önmagát, hanem az elnyomott, szenvedő proletariátust szolgálta: jutalma az elnyomottak szeretete és annak a zászlónak diadalmas hódító útja, amelyet kibontani ő is segített.

Szívünkből kívánjuk, hogy még hosszú időn át vihesse előttünk vérvörös lobogónkat, hogy példát mutasson nekünk az őszhajú harcos: milyennek kell lenni minden szocialistának!

Népszava Naptár

 

Megjegyzéseink a cikkhez

Szabó Ervin meleg szívvel ír a németországi szociáldemokrácia egyik legmeghatározóbb alakjáról, akinek egyik elvtársunk megjegyzése szerint „nagy szerencséje volt”, hogy nem érte meg az I. világháborút, és így kimaradt a szociáldemokrácia proletárhulla-evéséből… Egyébként a cikk gyalázatosan kritikátlan, és rá se lehet benne ismerni Szabó Ervinre. Viszont ez is ő… Ideje lenne már felfogni a „forradalmi marxistáknak”, hogy a szociáldemokrácia mindig is ellenforradalmi és osztályellenség volt. Szabó egy osztályellenséget bálványoz, és erre nincs mentség. Picit később, igaz, ambivalens helyzetben, egy életen át támadni fogja őket – és ifjúkori megbotlásait…

B. K.

 

Szabó Ervin: William Morris

 

William Morris 1834-ben született Welthamstowban, London közelében. Atyja vagyonos londoni kereskedő volt, s fiát előkelő intézetben neveltette, ami Angliában igen költséges dolog. A fiatal Morris építésznek készült, de irodalmi és művészi hajlamai csakhamar érvényre jutottak, s azon szerencsés helyzetben lévén, hogy kenyér után nem kellett járnia, nekik szentelte egész működését. Számos költői művet írt, melyek jó része a középkorban vagy a germán őskorban játszik; kitűnő műfordításokat is készített jeles külföldi költők műveiből. Bennünket leginkább Szocialista dalai érdekelnek, azután John Bull álma és Sehol-országából című regénye. Utóbbit magyar fordításban legközelebb kiadja a Népszava könyvkereskedése, hogy a magyarajkú proletárok is élvezhessék a jövő szocialista társadalomnak e gyönyörűen megfestett képét. A költő egyébként több agitációs füzetet is írt eszméink érdekében; pl. Hogyan lettem szocialistává. De működött Morris a gyakorlati agitáció terén is; részt vett 1883-ban a Social-Democratic Federation (az angliai szociáldemokrata párt hivatalos neve) alapításában is, később egy ideig annak lapját, a Commonwealt szerkesztette, hosszabb ideig tagja volt a pártvezetőségnek; mint népgyűlési szónok működött, egyleteket alapított, részt vett utcai tüntetésekben stb. Azonban agitációjánál sokkal fontosabb az a tevékenysége, amelyet a proletárság érdekében kifejtett avégből, hogy a szépnek, a művészetnek alkotásaihoz hozzáférhessen, hogy ezek iránt érzékét felköltse és fejlessze.

A mai kapitalizmus, mint az a magas fejlettségű Angliában jelentkezett, Morris szépség után sóvárgó lelkét mélyen bántotta. Látta, hogy a kapitalizmus a nép testi és szellemi elsatnyulását jelenti; a világosság és tisztaság hiányát, a szépség megsemmisülését, a sivárságot; látta, hogy a szénbányák, a kohók és ezerféle gyárak kéményeinek füstje besötétíti a levegőt, eltöltve azt milliónyi szénporszemecskével; látta a földet is, mely kopár, fekete, sáros pusztasággá vált sok helyütt, a zöld mezők, erdők kiszorulnak, csak a gazdagok bekerített uradalmai maradván meg; látott rongyos, fakóarcú gyermekeket, elfonnyadt nőket, görnyedt férfiakat a gyárakban, ahol az egyforma munka őket idővel barmokká változtatja, kiknek számára szellemi élvezet nem létezik; s látta, hogy nemcsak a szegények kunyhóiban, ahol nyomorúságos a kereset, minden szépség- és művészetnélküli ócska lim-lom a bútorzat, a használat különféle tárgyai, de még a vagyonosoknál is hiányzik az ízlés, a szépérzék; itt gyári előállítású tárgyakat használnak, a lakásberendezés megfelel a nyárspolgárok sivár szellemének. Csak a középkori s renaissancebeli kastélyokból, a kapitalizmus uralma előtti évekből maradtak fenn tárgyak, amelyekbe az illető kézműves, mesterember a maga egyéniségét öntötte, tárgyak, amelyeket nem ezerszámra gyárt a gép vagy gépember. S mint tetterős ember, elhatározta, hogy e szépség és művészetnélküli kort meg kell bontania, vissza kell teremtenie művészetet és szépséget. S megalapított Morton Abbeyben egy eszményi gyárat; megalapított egy nyomdát, a híres Kelmskott Presst; ő rajzolta meg a kárpit- és szőnyegmintákat; ő és barátja, a híres művész Walter Crane elvtársunk, kinek képeit Budapesten is láthattuk, megrajzolták a betűket, amelyeket a nyomda számára öntöttek; megrajzolták a bekötési táblákat a könyvek részére; megrajzolták a képeket, s Morris megírta a könyvek szövegét, megmutatva ezzel, hogy a lenézett kézi munka is lehet művészet; egybeforrasztja a kézművességet a költő és festő tevékenységével, s beléleheli mindenbe a művészet és szépség iránti érzést és vágyat, tiltakozásul a kapitalizmusnak pénzsóvár, szépséget ölő kora ellen. S nagy is volt a hatása Morris és társai működésének; az iparművészet egész Angliában magas színvonalra emelkedett. Morris azonban korántsem hitte, hogy a mai társadalomban lehetséges a művészetet valóban a nép közkincsévé tenni; tudta ő, hogy amikor az emberiség legnagyobb része elemészti magát mindennapi elemi szükségleteiért való ádáz küzdelemben, ott nem lehet a proletároknak sem idejük, sem fogékonyságuk, sem képzettségük, de meg pénzük sem a művészet ápolására. De ha ő ezt tisztán látta s mi is tudjuk ezt, ez nem jelenti azt, hogy törekvése céltalan vagy meddő volt. Mert mi szocialisták a proletárság millióit, kik a nyomorúságban fetrengenek, fölemeljük, emberekké neveljük, emberekké, kiknek igényeik vannak, kik nemcsak tisztességes munkabért, egészséges lakást, élelmezést, tiszta ruházatot követelnek – amit manapság a műveltebb államok a raboknak is megadnak –, de akik részt követelnek maguknak az annyira magasztalt művelődés minden kincseiből; akik élvezni akarják a természet és a művészet szépségeit, mindazt, amit évezredeken át számtalan nemzet költői, festői, szobrászai, zeneszerzői az egész emberiség számára alkottak. Embereket kell nevelnünk, kik még mai proletár létükre is bírnak érzékkel szépség iránt és vággyal művészet után, hogy ma élvezhessék azt, amiben a jelen társadalomban nekik oly mostohán lehet részük, s hogy ez újult erőt adjon nekik a harcra a kapitalizmus ellen, mint a szépnek és művészetnek megölője ellen, s kettőzött erőt az új világ megteremtésére, amelyben a szépség az emberek életét művészivé fogja avatni. A művészet a mindennapi életben egyúttal meg fogja szüntetni a gyári munka átkát, a szellem megölését, amelyet a szakadatlan egyformaság lassan-lassan előidéz. A mai korban pedig ismerjük föl a művészeti alkotások tanulmányozásából, milyen gyönyöröket, milyen nem-anyagi kincseket tartalmaz az a birodalom, melyet az egész emberiség számára készülünk elfoglalni; buzdításául szolgál a lankadónak, lelkesíti a csüggedőt. Gondoljunk csak arra, mikor a Munkás-Marseillaiset énekeljük! Nem-e mintha forró vér futná át fáradt testünket? Mert a mi dalunk ez; zenéje, dallama egybeolvad az osztálytudatos proletár érzelmeivel, mást hirdet nekünk, mint a közömbös embernek vagy burzsoának.

Ezekről persze sokat kellene mondanunk, de naptárunk kerete nem engedi meg. Aki azonban el fogja olvasni Morris említett szép regényét (Sehol-országából), az belőle jobban meg fogja érteni, miért küzdött a nagy költő és derék elvtárs művészetért a proletárok számára, s miért hirdetik a szocialisták: igaz művészetet és szépséget a népnek ma, amennyit lehet, holnap pedig, amikor miénk a világ, szépséget és művészetet mindenben!

Népszava Naptár, 1902

 

Megjegyzéseink a cikkhez

Szabó Ervin megfogalmazásai sokszor bántóak és elitisták, tessék, itt is azt írja, hogy a szocialisták felemelik a proletárság millióit… Már megint a kívülről bevitt tudatosság… És ez nem Lenin, hanem a korai szociáldemokrata Szabó Ervin, a népművelő-hittérítő. A század elején szinte az összes mozgalmár valamilyen módon találkozott William Morris tevékenységével, ez a „késő reneszánsz” szellem sokrétűségével szokatlan a munkásmozgalomban. Párját ritkító „kollektív szépségkultuszával” vagy megbabonázta elvtársait, vagy – mint rosszakarói – álmodozó hülyének vélték. Kommunizmus – középkori gótika – szecesszió, ez így egy elmében soknak és zavarosnak tűnt, pedig nem az. Tevékenységében az utópia és az osztályharc keveredik, de mégsem válik reakcióssá, vagyis károssá, hiszen osztályharcos énje felülkerekedik költői énjén. Mellesleg a kettő nem mindig zárja ki egymást. Ezt csak vulgármarxista ellenfelei avagy más burzsoá hormonzavarosok állítják. Szabó Ervin és Batthyány Ervin igencsak közel álltak hozzá – éppen „programalkotó sokszínűsége” vonzotta őket. William Morris nem volt eklektikus! A mai kor nihilje, a burzsoá árnyékszékek filozófusai a remek műalkotót látják benne, a fasiszták nem tudják, hogy kommunista volt, és „dark kultúrájukba” akarják integrálni, a kor háziasszonya, az elmebeteg, mindent zabáló posztmodern démon kitapétázza falait az öreg mester ornamentikájával, és röfög és pöfög és elélvez az elidegenedés hétköznapi templomaiban (könyvkötészet, kiállítások, szecessziós ábrándok, kézműipar és ál-népiesség… azt játszom, hogy falun élek és eltávolodom a város zsivajától, az elidegenedéstől, a lármától, a tévétől, a civilizációtól… falukutató vagyok és falubolondja…).

Morris rosszul értelmezte a munka világát, és a munkát akarta emberivé formálni, ebben nagyot tévedett. Másrészt azonban azt mégiscsak megértette, hogy csakis a proletariátus forradalma vethet véget a régi világ uralmának. Fellázadt a szociáldemokrata hóhérok ellen, és a Szocialista Ligában az anarcho-kommunizmus talajáról bombázta elvtársaival a burzsoá világot. Sok mindenben álmodozó volt, és vallomásai ellenére is (amelyekben az anarchizmust elérhetetlennek titulálta) az anarchistákkal együttműködött, ebben például fejlettebb volt, mint Marx és Engels, akik az „anarchisták inkvizítorai” voltak – mint anarchisták-kommunisták. Morris idősebben újra kereste a szociáldemokraták társaságát: ahogyan Engels is felhígult és a reformizmus felé fordult, úgy W. Morris is gesztusokat tett a reformisták felé. De inkább Engels „Német parasztháborúja” és egyéb forradalmi írásai… és W. Morris Seholországa, agitatív versei és Szocialista Liga-beli ténykedése és kiáltványa lebegjen szemünk előtt, cseppet sem feledve, hogy „a nevelőt is nevelni kell”…

B. K.

 

Szabó Ervin: Táncsics Mihály

 

Kedvező külső körülmények döntő befolyással vannak az ember életére. Ennek a régi mondásnak igazát semmi sem bizonyítja jobban, mint az az életpálya, amelyet Táncsics Mihály futott be. Ha ez a férfiú nem mint tanulatlan parasztfiú növekedik húsz esztendős koráig, hanem nemesi kúriában látja meg a napvilágot, kétségtelenül legkitűnőbb fia lett volna annak a korszaknak, amely minden más korszaknál inkább kedvezett az igazi tehetségek érvényesülésének, a 48 előtti reformkorszaknak.

Csodálatos életpálya! Veszprém megye Ácsteszér nevű helységében jön világra 1799 április 21-én. Apja horvát eredetű kisgazda, anyja tót. (Akárcsak Petőfi, kinek apja szerb, anyja tót volt.) Húsz éves koráig hol apjánál, hol nénjénél cseléd, közben takácsinas és legény. Írni-olvasni jól-rosszul megtanult, elég képesítése volt hát abban az időben, amikor a tanító maga sem tudott többet, hogy hébe-korba segédtanítóskodjék is. A véletlen a Pest megyei Izsák községbe vetette, ahol először látott a tanítónál könyveket is, először hallott – tanító létére! – szerecsenekről, forró égövről, idegen országokról. Fölébred benne a tudásvágy. Az izsáki tanító – Zemán bácsi – bíztatására elvégzi Budán a tanítóképzőt, majd 1823-ban, 24 éves, bajuszos ifjú létére, belép Kecskeméten az első latin iskolába. „A sok apró gyerek közül úgy tűntem ki, mint a szamár a juhok közül” – írja életleírásában. „Csúfoltak, de én azzal nem törődtem.” Nevelősködésből, leckékből él, s így végzi el a gimnáziumot. Megkezdi a jogi tanfolyamot, de be nem fejezi. Irodalmi működése véget vet ennek.

Alig van író, aki annyit és annyifélét írt, mint Táncsics Mihály. Elbeszélés és nyelvtan, útleírás és politikai értekezés, újságcikk és történelmi kézikönyvek, bölcseleti, közgazdasági, társadalomtudományi fejtegetések váltják egymást. Csodálatos szívóssággal, szinte a lángész határtalan bizalmával hivatása iránt írja meg azt, amit minden írásának egyetlen célja: a nép fölvilágosítása érdekében valónak tart, leírja, megírja újra, ha a cenzúra elkobozza, ha vándorlásainak, szegénységének, fogságainak viszontagságai elpusztítják.

Bőven kijutott ezekből Táncsics Mihálynak. Két nagy hibája volt: egyenes szókimondása és föltétlen önzetlensége. Szabad társadalomban, szabadságban növekedett emberek közt erények, gyakorlati hasznosságú tulajdonságok; a nemesi és az osztrák elnyomást nyögő Magyarországban nem teremhettek más gyümölcsöt, mint üldözést, börtönt és kizsákmányolást. Hogy Táncsics életének nem kevesebb mint tizenhat esztendejét töltötte fogságban, s hogy ezerféle, bár oly sokszor gyermekes kísérletei csak folytonos nélkülözést teremtek – mindez jelleméből folyt.

Volt ő mindenféle. Nem lehetett valaki elég gazember, hogy meg tudta volna állni, hogy akár utolsó garasát is vele meg ne ossza, s nem volt oly nyomorúsága, amelyben elég alázatos vagy elég kemény lett volna, hogy mástól, mint akit arra igen méltónak tartott, segítséget elfogadott, vagy számtalan adósától jogos követelését behajtotta volna. A „háziúr” hónapok hosszat száraz burgonyán élt, majd napszámos volt, majd országgyűlési képviselő, majd házaló, ki nyolcvan éves korában is könyveit hátán batyuban árulgatta utcahosszat, majd szerkesztő, cseléd, pénztáros, tanító, kertész – s mindig, minden körülmények közt lankadatlan író, eszméinek fáradhatatlan terjesztője.

Táncsics Mihály úgy él sokak emlékében, mint szocialista; ellenségei a társadalom, a tulajdon, a vallás ellenségének híresztelték el; ő maga hol kommunistának, hol köztársasági demokratának, hol vörös republikánusnak mondja magát. Mi volt hát?

A közmondás szerint barátai után ítélhetjük meg az embert; a nyilvánosság terén működő férfiút hívebben jellemzi, hogy kik az ellenségei és micsoda üldöztetéseket élt át.

Táncsicsról tudjuk, hogy Népkönyve és a sajtószabadságról írt nézetei miatt 1847-ben fogságba került, amelyből 1848 március 15-én szabadította ki a márciusi ifjúság; a forradalmi vérbíróság ítélete elől felesége rejtegette példátlan éberséggel és ügyességgel nyolc esztendeig Pesten (az a kitűnő asszony, akinek képét örömmel adjuk, addig is, amíg külön jellemzésének és méltatásának szerét ejtjük); 1860-ban az egyetemi ifjúságot március 15-ikének megünneplésére izgatta, amiért újra elfogták, és ezért s Forradalom című, kéziratban terjesztett munkájáért tíz évi börtönre ítélték, amiből hetet le is ült; 1869-ben a már alkotmányos kormány ítélte egy havi fogságra és 100 forint pénzbírságra Arany Trombita című lapja miatt. Azt is tudjuk róla, hogy nemcsak az abszolút osztrák hatalommal és az alkotmányos magyar hatalommal állott örökös hadilábon, hanem hogy egyetlen politikai pártnak sem volt tagja; „veszedelmes ember” volt ő, aki kellemetlen lehetett következetes igazságszeretetével minden pártnak. Magában 1848-ban, a forradalom tüzében ellenségei voltak a nagy „demokraták”, a „forradalmárok” is, lapját, a Munkások Újságát üldözték, „majd minden oly cikkben – írja ő maga –, melyet a nagy sokaság érdekében meggyőződésem és az igazság erős hangján közöltem, néplázítást véltek fölfedezni… s ha más büntetést reám nem eszközölhettek, a Munkások Újsága betiltását követelték”. Be is tiltották végre.

Üldöztetéseinek ez a hosszú lajstroma jobban megmondja, mi volt Táncsics Mihály, mint számtalan írása, amely mind az iskolázatlan, bár nagy elme hibájában, a rendszertelen összevisszaságban, a töméntelen ismétlés átabotájában szenved.

„---A munkás népnek

Félszázadig apostola”

– énekli róla egyik híve. Csakugyan az volt, s ezért mindig méltó arra, hogy emlékét a munkásság kegyelettel őrizze.

 

Jegyzet a cikkről

Táncsics alakja ma már közismert és elfelejtett, közismert 48-miatt, elfelejtett, mert a magyar-osztrák viszonyok között úttörő szerepe volt a munkásmozgalom kifejlődésében, és ezt ma már nem respektálják. Talán ennyit most…

B. K.

 

Szabó Ervin: Dr. Isskruljev Krszta

 

Nehéz annak a szocialista elmélkedőnek vagy agitátornak a helyzete, akit elméleti megismerései és meggyőződései túlvisznek azokon az állapotokon és föltételeken, amelyek közvetlen és mindennapos gyakorlati tevékenysége számára lehetőségek és szükségletek gyanánt jelentkeznek.

Az egyik ország a gazdasági és társadalmi fejlődés magasabb fokán áll, mint a másik. Az előrehaladottabbnak fejlődési irányából, társadalmi és gazdasági állapotából, politikai viszonyaiból leszűrődött elmélet és ez elméletre alapított cselekvési program igaz és érvényes lehet az illető ország számára; és igaz és érvényes lehetne az elmaradott számára is, amennyiben azt tartjuk, hogy a fejlődés menete nagyjából egyforma valamennyi európai országban, és így valamennyi eljut előbb-utóbb abba a gazdasági és társadalmi struktúrába, amely a fejlettebbet jellemzi. De ha azt a másik, szintén helyes nézetet is valljuk, hogy társadalmi elmélet csak annyiban igaz, amennyiben gyakorlatilag megvalósítható, akkor azt kell mondanunk, hogy egy adott időpontban a fejlettebb társadalmi szervezet megismeréséből fakadt elmélet nem igaz a fejletlen társadalomban, hiszen annak viszonyai nem érettek még arra, hogy alkalmazzuk rá. Nem helyes tehát az a gyakorlati cselekvés sem, amely arra az elméletre van alapítva.

A megismerésnek és a fejlődésnek ez a kétrétegűsége éppen ma számtalan kínos önmeghasonlásnak, a kevésbé tudatosaknál és erőseknél számtalan, sokszor érthetetlennek látszó ingadozásnak, következetlenségnek, ellentmondásnak okozója. A kultúrországok egymás közt való fejlődési különbségei ma talán kisebbek, mint ötven évvel ezelőtt voltak. Ötven évvel ezelőtt kétszáz év választotta el Magyarországot Angliától, ma talán csak száz vagy ötven. De ha a különbségek nem is oly óriásiak, hogy például az angol vagy amerikai gazdaság és társadalom képét a magyaréval össze ne vethessük, az angol vagy francia demokrácia vagy munkásmozgalom elveit itt alkalmazni ne próbálhassuk: – az érintkezés is sokkal sűrűbb, gyorsabb, biztosabb, s mindarról, amit azoknak a fejlettebb társadalmaknak képén a szocialista kritika kivetnivalót talál, mindarról, amit az elméletekből a politikai és gazdasági mozgalom eredményei tévesnek, célszerűtlennek vagy akárcsak kevésbé értékesnek és jelentékenynek mutatnak ki, sokkal gyorsabban, közvetlenebbül és meggyőzőbben szerzünk tudomást, mint azelőtt. A kultúrországok fejlődésének összevetése azt a megismerést eredményezi például, hogy Magyarországnak a demokratikus átalakulás ugyanaz útját kell megtennie, mint tegyük, Anglia tette volt; a munkásosztály társadalmi eszményévé válik hát a demokrácia és gyakorlati cselekvési programjává érette való harca, amelynek szervezett vivője a szociáldemokrata párt. Ugyanakkor azonban a kifejlett angol vagy francia demokrácia szemlélete annak a munkásosztály szempontjából való lényeges és mélyreható hiányosságait tárja föl, és ezzel a demokrácia mai főeszközének, például a parlamentnek értékét, fontosságát, jelentőségét lejjebb szállítja, vagy éppen teljesen illuzórikusnak tünteti föl.

Innen származnak a szocialisták körében ma oly gyakori kétségek és az akaraterő és cselekvés gyakori megbénulásai. Íme egy elmaradt ország, amelynek a gazdasági fejlődés nagyjából mindenütt való egyformasága kényszerűleg kiszabja a demokrácia útját, harcosai számára tehát a demokráciáért való harcot; és ugyane harcosok akkor, amikor – hogy az ezer ellenséggel és akadállyal megküzdhessenek – hitükben erőseknek, bízóknak és reményteljeseknek kell lenniök, maguk előtt látják a másik, fejlettebb országot, a megvalósított ideállal – és ez ideál ragyogónak kívánt köntöse szaggatott, foltos, rongyos. Mi az igazság és merre az út?

Isskruljev Krszta a legegészségesebb, a legéletvidámabb, a legtevékenyebb ember volt, akit valaha ismertem, akit temperamentuma mindig a legvégső remények és a legszélső megoldások felé vitt. De egyúttal használni, közvetlenül segíteni akart, számolni igyekezett a valósággal és a gyakorlati lehetőségekkel. Ezért vett részt a lelke legmélyén mindig anarchista évekig a szociáldemokrata mozgalomban. És amikor temperamentuma kivetette onnan és az anarchizmus gyakorlati meddősége ki nem elégítette, adta magát a szindikalizmusra, amelynek elméletében a demokrácia elleni ellenszenve a gyakorlati tevékenység vágyával találkozott. Sajnos, a magyar viszonyok a szindikalizmusra éppoly kevéssé érettek, mint az anarchiára, és így Isskruljev Krszta elmélete és gyakorlata sohasem juthatott a harmonikus egyezés olyan állapotába, hogy tartósat alkothatott és önmagával megelégedett lehetett volna. De fáradhatatlan volt és sohasem csüggedt. A magyar munkásmozgalom krónikája, a budapesti rendőrség jelentése, a Forradalmi szocialisták cím alatt 1910 óta alig számolhat be egyetlen eseményről vagy akcióról, amelynek forrása nem Isskruljev Krszta lett volna. Alig volt harminchárom éves.

És szerb parasztoknak ez az elpusztíthatatlan életerejűnek látszó gyermeke 1913 tavaszán hirtelen összeroppant. Tüdő- és gégetuberkulózis támadta meg. Egy évig verekedett a halállal, míg végül ez év április elején a szép olasz tenger partján, Nerviben, ő is alulmaradt.

A magyar forradalmi szocialisták mindig emlékezni fognak rá. És a magyar demokráciát kritizálván gondolni fognak arra, hogy amit a minap a klerikális és antiszemita Görcsöni Dénes halála alkalmából állapított meg Zigány Zoltán, az anarchista és antiburzsoá Isskruljev Krszta esetére is áll: a magyar polgári osztály reprezentatív szerve, a székesfőváros tanácsa őt is nemcsak megtűrte tanári állásában, hanem liberális és humánus viselkedésével lehetővé tette, hogy az egy esztendeig haldokló nem valahol a kormos és füstös Angyalföldön, hanem Olaszország kék ege alatt élje le fiatal élete fogyó napjait.

 

Jegyzet a cikkről

Tanulságos a forradalmár Szabó e rövid írása. Az anarchista elvtárs nekrológja bemutatja, hogyan működött az a burzsoá befogás, amely – régi és új formákban – ma is szedi áldozatait a proletariátus soraiban. A forradalmár Isskruljevet először a szociáldemokrácia, majd a szindikalizmus falta be, holott tendenciájában mindvégig anarchista-kommunista.

Szabó Ervin ezt azzal a gyatra álmarxista sablonnal magyarázza, miszerint a korabeli magyarországi fejlődés a demokrácia irányában halad. Bár Szabó ezt a cikkét forradalmi korszakában írta, ez az érvelése nyilvánvalóan szocdem „örökség”. Egyfelől a fejlődést maguk a tevékeny emberek hozzák létre. Másrészt „a kommunista számára arról van szó, hogy a fennálló világot forradalmasítsa, a készentalált dolgokat gyakorlatilag megtámadja és megváltoztassa” (A német ideológia). Vagyis minden olyan erő, amely alkalmazkodva a fennállóhoz, azt reformálni és nem forradalmasítani törekszik, valójában kelepce a forradalmárok számára. A korabeli szindikalizmus ettől némiképp eltér, ott ugyanis valódi proletár önszerveződésről lehetett beszélni (szemben a szociáldemokráciával). Zűrzavaros ideológiája, képtelensége a centralizált harcra azonban oda vezetett, hogy pl. a magyarországi szindikalisták jelentős része később a bolsevik párt (egy új szocdem befogás) martalékává lett…

Isskruljev Krszta ezt már nem érte meg. Szabó kifejezi háláját a burzsoá hatóságoknak, hogy nem négyeltették fel és égették el a beteg anarchistát. Nevetséges hajbókolás az osztályellenség előtt…

B. K.

 

Szabó Ervin: Az olasz szocializmus

 

I. Roberto Michels: Il proletariato e la borghesia nel movimento socialista italiano. Saggio di scienza sociografico-politica. Torino, Fratelli Bocca 1908. pp. 399. . — II. Robert Michels: Die Entwicklung der Theorien im modernen Sozialismus Italiens. In Ferri, Die revolutionäre Methode. Leipzig, L. C. Hirschfeld 1908. p. 7-35.

Az olasz szocializmus irodalma egyike a leggazdagabbaknak. Kevés tény illusztrálhatja elevenebben azt a tételt, hogy a bürokratikus hatalomnak mily csekély a befolyása nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésre is, mint az olasz irodalom e nagy bősége. Németország a marxizmus kat-exochén országa. Százakat hivatásosan foglalkoztató pártszervezet, hivatalos folyóirat, pártiskola, üzletileg szervezett pártkönyvkereskedések stb. állanak ott a marxista irodalom szolgálatában. Olaszországban mindennek csírája is alig van. Mégis az olasz Marx-irodalom és marxista irodalom csak számra is alig marad el a német mögött (ha ugyan fölül nem múlja), továbbépítésében pedig – talán éppen mert ilyen hivatalos szervezet nélkül szűkölködik – Franciaországgal együtt egyenesen elhódította a németektől a kezdeményezést. Lehet mondani, hogy a marxizmus elmélete Németországban évek óta szinte egy lépést sem tett előre – ami új gondolat és koncepció a Neue Zeit-ban vagy egyebütt az utóbbi években világot látott, szinte kivétel nélkül nem-németektől vagy nem hivatalos szocialistáktól való –, míg más országokban, és éppen a latin nemzetek körében, szüntelenül azon dolgoznak, hogy a tudományok haladásával kiegészítsék és összhangba hozzák.

Amit a franciákról még néhány év előtt legsűrűbben a németek hangoztattak: hogy a külföld dolgaiban szinte naivan tudatlanok, azt ma sokkal nagyobb jogosultsággal lehet a németekre visszafordítani. A figyelmes szemlélő látását nem kerülhette el, hogy tíz-tizenöt éve mily lázas buzgalommal pótolják a franciák korábbi elzárkózásuk okozta hiányukat, mennyi könyvet fordítanak franciára, mennyit utaznak, mennyit foglalkoznak különösen a német tudomány és élet eseményeivel. Ellenben a gründlichkeit-jukról szinte hírhedt németek a tudományok minden terén sokszor oly fölényesen mellőzik az idegen irodalmat, hogy ha azelőtt biztos lehetett az ember, hogy német kézikönyvből vagy német monográfiából merítheti egy kérdésről a legteljesebb tájékozódást, ma szinte bizonyos, hogy – német viszonyokról és német szempontokról ugyan tovább is jól – de mindenről, ami Németország határán kívül esik, gyakran éppen a német könyv fog a leghiányosabban tájékoztatni.

A jelenség oka bizonyára a német iparnak és kereskedelemnek bámulatos föllendülése. A gazdasági dicsőség nemcsak a vagyonos osztályoknak szállt fejükbe, hanem az egész nemzetnek, tudósainak, munkásainak is. Az utóbbi években ismételten megesett német szocialista kongresszusokon és gyűléseken, hogy külföldi testvérpártokról, azok eljárásáról, sikereiről igen tájékozatlanul és talán ezért is igen fölényesen és kicsinylőleg nyilatkoztak. És érdekes, hogy a francia és olasz szindikalizmussal a hivatalos pártfolyóirat csak jóval azután kezdett foglalkozni, hogy Michels és Sombart radikális folyóiratokban több cikkben ismertették a munkásmozgalom ez új irányát.

Michels első helyen említett könyve is az Archiv für Sozialwissenschaft-ban megjelent hosszabb cikksorozatának átdolgozása. Mindenképpen örülnünk kell az új formának, nemcsak mert könnyen hozzáférhető alakban kaptunk igen alapos monográfiát az olasz szocializmusról – az Angiolini könyve (Cinquant’ anni di socialismo in Italia, 2a ediz., Firenze, Nerbini 1903.) a tudományos igényeket kevéssé elégíti ki –, hanem mert éppen azt a kérdését a szocialista mozgalomnak domborítja ki, amelynek tanulmányozására Olaszország a legalkalmasabb.

Mint könyvének címéből is kitűnik, Michels azt kutatja, hogy az olasz szocializmus mennyiben tisztán proletármozgalom és mily részt vesznek benne nem-proletár: polgári és intellektuel elemek? Minden lehető módot fölhasznál a párt összetételének pontos megállapítására. Sorra veszi a szocializmusnak az Internationalé-val kezdődő történetét, a pártvezérek szociális eredetét, a beírt (pártadót fizető) tömegek hovatartozását; analizálja a parlamenti választások statisztikáját és külön a szocialista választók társadalmi tagozódását, hogy végül arra, az olasz szocializmus ismerőjét nem meglepő következtetésre jusson, hogy bár a szocialista szavazatok összes száma messze mögötte marad a proletár és proletaroid választókénak, vagyis az olasz szocializmus még távolról sem hódította meg az egész proletárságot, mégis a proletárok teszik a pártban a többséget; de mellettük igen jelentékeny rétege van proletaroid elemeknek (törpebirtokosoknak, állami altiszteknek és kishivatalnokoknak, tanítóknak stb.) és kispolgároknak, továbbá intellektueleknek és alkalmazottaknak (magántisztviselőknek); és még sokkal nagyobb a nem-proletárok aránya a pártvezérek sorában, akik majdnem kizárólag burzsoák. (263-.) Vagyis arra a kérdésre, hogy az olasz szocialista párt nemcsak emberek szövetsége-e, akiknek egy az eszményük, hanem egy osztálynak nyilvánvaló képviselete-e, a felelet határozottan tagadó. (.)

Michels könyvének sok megállapításából és eredményéből főként ezt akarjuk kiemelni, mert igen fontos adat a szocialista pártok és egyáltalán a pártok lélektanához. Egész kétségbevonhatlanul bizonyították be a német választási statisztikából is, hogy a német szociáldemokrácia 3¼ millió választója közt is igen jelentős hányad a nem-proletár. Hogy a francia szociáldemokrata párt választói közül mennyi a proletár és mennyi a burzsoá, arról nincsenek számszerű adataink; de azt tudjuk, hogy a párt vezetésében ott is az intellektuelek predominálnak és hogy a hamisítatlan proletárok nem kis része, a szindikalisták, éppen nem azonosítják magukat a párttal. Ausztriában a párt összetétele valószínűleg csak annyiban különbözik a némettől, hogy több benne az agrárius elem. Vagyis Európa négy legnagyobb szocialista pártja már külsőleg sem képviseli azt az egységet, amit a politikai pártok közkeletű szocialista elmélete szerint mutatnia kellene.

Az ú. n. modern munkásmozgalmat – ez elnevezés a német marxistáktól ered – az jellemzi, hogy a szocialisták politikai párt formájában szervezkednek, a szocializmust politikai párt képviseli. Azt mondták, hogy így lesz eggyé az elmélet és a gyakorlat, így egyesülhet csak a szocializmus a munkásosztállyal. Mert a párt nem más, mint egy osztály gazdasági mozgalmának politikai képviselete, s így a szociáldemokrata párt sem lehet más, mint a munkásosztály képviselete, amely szemben áll a többi pártokkal, mint más osztályok gazdaságpolitikai képviselőivel. S íme, most sorban kitűnik, hogy míg egyrészt széles rétegei a gazdaságilag szervezett munkásosztálynak nem a szociáldemokrata párttal képviseltetik magukat, másrészt magában a szociáldemokrata pártban igen jelentékeny réteg nem tartozik a munkásosztályhoz. Vagyis az osztály és a párt állítólagos azonossága vagy egysége semmiképpen sem oly kézenfekvő tiszta dolog, amint azt némelyek hiszik.

Könyvismertetés nem alkalmas arra, hogy ezen megállapítást bővebben kifejtsük és az összes következtetéseket levonjuk belőle. Csak a legáltalánosabb következtetésre akarunk rámutatni, nevezetesen arra, hogy ha párt és osztály nem azonos társadalmi képződmény két megjelenése, másrészt a szocializmus a munkásosztály szükségszerű ideológiája, akkor a párt nem födheti a szocializmus fogalmát sem, s a szocializmus gyakorlati megvalósításának eszközei és útjai semmiképp sem merülnek ki azokkal, amelyeket a modern szocialista pártok programjai tartalmaznak. Vagyis a szocialista pártoknak, ha csakugyan az egész munkásosztály és csak a munkásosztály képviseletévé akarnak válni, lényeges módosulásokon kell átmenniök, úgy közkeletű elméletükben, mint általános gyakorlatukban.

Azt, hogy valami baj van a szocialista pártban, hogy a valóság nem egyezik az elmélettel, régen érzik már. Mindazok a küzdelmek, amelyek a reformizmus, revizionizmus, revolucionarizmus, Zurück auf Marx, Zurück auf Kant, szindikalizmus stb. jelszavai alatt immár egy évtizede folynak az Internacionáléban, ennek a belső disszonanciának kifejezései. Ennek a tisztulási folyamatnak igen sok érdekes epizódja, sok rejtett szála és bonyolódott göbje van, amelyeket talán csak későn fognak föltárni. Michels könyvében a legérdekesebb problémák egyikéhez találunk további értékes adalékokat.

Könyvének legjobb részletei azok, amelyekben az intellektueleknek az olasz szocializmusban való szerepéről beszél. Látjuk a Ferri füzetéhez írt bevezetéséből is, hogy az olasz elméleti szocializmus teljesen az ő művük; hogy intellektuelek voltak a szocializmus legelső propagálói, és hogy ma is az intellektuelekből kerülnek ki a hivatalos agitátorok, az újságírók, a revü-szerkesztők; hogy 1870 óta máig együttvéve hat valóságos munkás volt a párt parlamenti frakciójában, ellenben 1900 óta soha sem volt egyszerre 9 egyetemi professzornál kevesebb benne, s az utolsó választásokkor bekerült 24 szocialista közt is van 10 egyetemi tanár, 6 ügyvéd, 3 orvos stb., de nincs egyetlenegy munkás sem*, és hogy mégis az olasz szocialisták elkeseredett belső harcai, csakúgy mint Németországban, az intellektueleket vették célba, ott is az intellektuelek minden baj okai. Szinte mulatságos olvasni ezeknek a harcoknak vázlatát. Az intranzigensek, akiknek élén egyetemi professzor állt, Ferri, a munkások segítségével ki akarták üldözni azokat, akik nem proletárszármazásúak vagy egyetemet végeztek. Viszont a reformisták vezére, főispán fia és ügyvéd, Turati, azzal válaszol egy füzetében, hogy a forradalmi intellektuelek kispolgári származásúak és mert nem tudtak karriert csinálni, cserben hagyják osztályukat és a hirtelen megnövekedett szocialista pártba menekülnek; a munkások ismerjék föl végre hiú, fecsegő, tehetetlen, a proletárság valódi szükségleteit nem ismerő vezéreiket. Még különösebb lett a helyzet az intellektuelekre, amikor egy egyetemi magántanár és egy volt tüzérhadnagy, Arturo Labriola és Walter Mocchi vezetése alatt a szindikalizmus is bevonult a pártba és szintén az intellektueleket vette célba, de még sokkal hevesebben, mint a többiek, aminek folytán Ferriék és Turatiék hamarosan ki is békültek. Szinte úgy látszott, mintha az olasz szocializmus egész válságának csakugyan nem volna más oka, mint az intellektuelek. Nem emlékeztet az egész hajsza arra a másikra, amelyet az ostobák – mint Bebel mondta – indítanak meg, valahányszor bajban vannak: az antiszemiták zsidóüldözésére?

Michels erélyesen tiltakozik ellene, mintha a baj az aránylag kevésszámú burzsoától származnék. Igen érdekesen fejtegeti azokat a fajpszichológiai okokat, amelyek az olasz intellektuelek nagy csoportjait hajlamosabbakká teszik a szocializmus számára, mint például a még ma is középkori kasztszerűségben megmerevedett németeket; bizonyítja, hogy a párthoz való csatlakozás igen kevés vagy semmi anyagi előnnyel nem kecsegtet, minthogy a képviselők nem kapnak fizetést, a pártnak csak néhány fizetett alkalmazottja van, a pártlapok közül alig egy-kettő fizet stb. Éppen a burzsoá-szocialisták számtalan esetben sokkal inkább bizonyultak szellemükben proletároknak, mint a születésüktől proletár szocialisták. (.) Idézi Labriolát, aki maga is kénytelen bevallani, hogy a párt intellektueljei közt akadt akárhány „valósággal heroikus jellem, nemes lendületű lelkes organizátor, önmagával nem törődő emberbarát, akik pártmunkájukból semmi anyagi hasznot nem látnak, vagy nevetséges kárpótlásért a tevékenység és a lemondás hihetetlen tömegét áldozzák”. (.) Az olasz szocializmus nagy erkölcsi szépségei – mondja Michels – menthetetlenül elvesznének, ha az intellektueleket kiüldöznék. Ellenben tisztára proletármozgalom könnyen áldozatává esnék a teljes korrupciónak. „A munkássorból kikerült vezér” – folytatja – „nem óvná meg a pártot a korrupciótól, sem az elmélet terén, még kevésbé a gyakorlatén. Tanulmányunk során már elmondtuk, hogy az olasz Internacionáléban a burzsoák fényesebb bizonyítékait szolgáltatták politikai tisztességüknek, mint akárhány proletárvezér. Ugyanezt lehet elmondani más mozgalmakról. Franciaországban 1848-ban tizenegy munkásképviselő közül nem kevesebb mint tíz árulta el osztályát. Minél exkluzívabb valamely munkásmozgalom, annál könnyebben ejti meg a korrupció. III. Napóleon alatt a Fribourg és Tolain vezette tiszta proletármozgalom, az Egyesült Államokban ma a hírhedt bosses és munkásvezérek vezette, minden kapitalistának eladó mozgalom nem nagyon meggyőző példák arra, hogy csak a kérges tenyér tarthatja tisztán a pártot.” (376-.)

A megoldást Michels a szindikalizmusban látja, bár az olasz szindikalizmust helyenkint igen élesen bírálja, és fiatalos erőtlenségét egyáltalán nem kíméli. A szindikalizmus, amely nemcsak proletár, hanem forradalmi-szocialista is, amely egyesíti ugyan az osztályt az eszmével, de nem zárja ki az intellektueleket, akiket nem nélkülözhet nagy elméleti, tudományos és erkölcsi föladatai teljesítésében: ez az olasz szocializmus jövője.

Michels oly nagy anyagot ölel föl könyvében, hogy nehéz rövid ismertetés keretében teljesen számot adni róla. Egész sereg kérdést kellett mellőznünk, amelyekről pedig sok újat mond. A mezőgazdasági proletárság viszonya a szocialista párthoz, az anarchisták és szocialisták ellentéte, az olasz burzsoázia lélektana szembeállítva a némettel stb. számunkra különösen érdekes fejezetek. Sajnos, ezekre csak így lehet figyelmeztetnünk az olvasókat.

Hibája a sok adatot és nevet tartalmazó könyvnek betűrendes mutató hiánya.

* Az olasz egyetemi tanárok bérmozgalmának híréhez a Népszava (1908 július 10-iki szám) a következő megjegyzést fűzi: „Hát hiszen a tanár uraknak igazuk van, ha azt követelik, hogy becsületes fizetést adjanak nekik, ha már egyszer lekötik magukat valamely hivatáshoz. De hát miért dühösködnek az urak a munkásokra, ha ezek becsületes megélhetést követelnek munkaerejükért, tekintet nélkül arra, hogy képesek-e mindig elvégezni a tőlük megkövetelt munkamennyiséget. A munkás családja is rendszeresen akar táplálkozni, nemcsak a tanároké.” Ez a megjegyzés, amely más viszonyok közt találó lehet, az olasz egyetemi tanárokra alkalmazva igen komikusan hat. Tudtommal olasz egyetemi tanárok sohasem „dühösködtek a munkásokra”, ellenben mindig igen tevékenyen hozzájárultak, hogy „a munkás családja is rendszeresen táplálkozzék”. Aki csak annyit tud, amennyit mindenkinek tudnia kellene: hogy Antonio Labriola, a tudományos marxizmus ezen kitűnő képviselője, élete végéig háborítatlanul tanított a római egyetemen, hogy az olasz szocializmus szélső szárnyának vezetői – Ferri is és Arturo Labriola is – egyetemi tanárok, hogy pl. Ferri nemrégen múlt huszonötéves tanári jubileumát az egész olasz egyetemi világ egyhangúlag ünnepelte, már annak sem szabad ilyeneket leírnia. Michels egész sereg érdekes adattal illusztrálja az olasz egyetemi tanárok szerepét a szocializmusban. Már 1851-ben írta Benoit Malon: „les professeurs italiens semblent devoir marcher vaillamment dans les voies socialistes”. 1895-ben G. Macchi ankétet rendezett a szocializmusról; 105 író közül 75%, 63 tudós közül 78% vallotta magát szocialistának. Michels hatvan körül teszi ma a szocialista egyetemi tanárok és docensek számát és emlékeztet arra, hogyan szálltak síkra a fakultások, ha kellett, egy-egy szocialista kartársukért. Végül: a szocialista képviselők közt 10 egyetemi tanár van. 10 szocialista egyetemi tanár, az több mint háromszor annyi, ahány egyetemi tanár az egész német birodalmi gyűlésben ül. És amellett ezek az egyetemi tanárok nem holmi magyar Varkocs Fábiánok, hanem nemzetközi tudományos tekintélyek, mint Ferri, Gatti, Montemartini, Zerboglio stb. és a nem-képviselők közt Lombroso, Loria, Ciccotti, Labriola, Asturaro, Graziadei stb.

Mire mindenre nem jók az újságíró kaptafák!

Huszadik Század, 1908, 2. szám

 

Kommentár

Szabó Ervin ezt a recenziót egykori közeli ismerőse, Robert Michels (1876-1936) műveiről írta. Már 1902-ben levelezett Michelsszel, aki szociáldemokrata szociológus volt, aztán szindikalista lett, végül Mussolini bűvkörébe került. Műveiből a korabeli magyarországi baloldali sajtó publikált. Ugorjunk. Pannekoek a szociáldemokrata pártmozgalmakat egy 1936-ban írt művében (Párt és munkásosztály) régi munkásmozgalomnak hívta, ami akkorra már elavult és ellenforradalmi volt. (Tegyük hozzá, az volt születésétől fogva.) Szabó Ervin ebben a cikkében a szociáldemokrata pártokat – a német szocdemekre hivatkozva – modern munkásmozgalomnak nevezi. Gyorsan múlik el a világ dicsősége… talán még annyit a történethez, hogy derék forradalmáraink még időben szembekerültek ezzel a Gorgó-fejű szörnnyel…Óh, Kautsky, Bernstein, Lenin, Kun Béla, Che Guevara… Comandante…

B. K.