Domela Nieuwenhuis

Mese

Szabó Ervin tette közé jeles Népszava Naptárában ezt a szocialista „példázatot”, amit a későbbi anarcho-kommunista F. D. Nieuwenhuis írt. Ő 1846-ban született Amsterdamban, lelkes népbolondító pap volt, aztán a szociális reformerek útját járta, egészen odáig, míg beleunt a kisded szociáldemokrata szerepbe, a proletárok hülyítésébe, és a radikalizmus útjára lépett. Naivan harcolt azért, hogy az anarchistákat ne rúgják ki a II. (burzsoá szellemiségű) Internacionáléból.

Kudarcot vallott – kirúgták őket. Az első világháború alatt támogatta a zimmerwaldiakat. Elítélte azokat az osztályárulókat, akik a tőke szolgálatába szegődtek (Kropotkint!). Korábban levelezett Marxékkal. A forradalmak idején üdvözölte a munkástanácsok létrejöttét. – Salut Nieuwenhuis!

Barikád Kollektíva, 2004.

Mese

Írta: Domela Nieuwenhuis

Egyszer volt egy város, a városban egy utca, az utcában – egy ház. Ez a ház düledezőfélben volt. Minden pillanatban tartani lehetett, hogy bedűl, s ekkor sok családot temetett volna romjai alá.

A háziúr fösvény volt. A ház állapotával mit sem törődött; nem bánta ő, ha a lakókat veszély fenyegeti. A házbért azonban szigorú pontossággal hajtotta be.

A lakosok nagy része jó, tisztességes, de egyszerű ember volt. Amikor a falakat recsegni hallották, amikor a kövek hulladoztak, nem sok ügyet vetettek reá. Nem tudták, hogy ez a közeli összeomlás jele. Azt hitték, minden így marad az örökkévalóságig. A háziúr azt mondta, hogy sohasem volt másképp.

A veszély azonban nőttön nőtt; rájöttek arra is, hogy ezt az állapotot csak a háziúr fukarsága okozza. Egyes lakók zúgolódtak. A törvény keze kiűzte őket.

Most már nem múlt el nap, sőt, nem telt el egy óra sem anélkül, hogy valami szerencsétlenség ne történt volna. A szerencsétlenségek gyakran komolyak voltak.

A zúgolódók száma folyvást nőtt. A háziúr azonban ravasz ember volt; rosszakaratú intézkedéseivel ellenségeskedést támasztott a lakók között. Most már a veszekedés lett a fődolog – a dologról magáról meg is feledkeztek –, pedig a ház omladozóságáról kellett volna beszélniük.

A háziúr a markába nevetett. Remekül mulatott a lakói ostobaságán.

A ház folyton gyengült. Néhányan javításokat követeltek.

A háziúr megijedt. A lakók tovább is fizettek, de már nem voltak olyan alázatosak.

Módot keresett megbékítésükre. Mindent megígért, semmit sem tett meg.

Ekkor egyik lakó összehívta a többit és így szólott hozzájuk: „A ház, amelyben lakunk, nyomorúság háza. Minden nap új szerencsétlenséget hoz. Vannak közöttünk, akik apjukat, anyjukat, testvérüket vagy gyermekeiket vitték a temetőbe. S mindennek oka a háziúr, aki csak a házbérrel gondol, a lakókkal pedig nem törődik. Sokáig tart ez még? Hát mindég ilyen együgyűek maradunk, hogy ezt eltűrjük? Hát tovább is gazdagítsuk azt a zsugorit életünk veszélyeztetésével?” Sokan határozott hangon felettek: „Nem, nem, elég volt, elég.” „Nos tehát hallgassatok meg”, így folytatta. Előadta, hogy mit kell a háziúrtól követelni. Romboltassa le a házat és építesse fel újra, új alapokon. A régi oly rossz, hogy azt már nem lehet javítani.

Sokan megesküdtek, hogy addig nem nyugszanak, amíg a házat le nem rombolták. Heves propagandát csináltak az ügynek. Szerencsétlenségükre nem állt rendelkezésükre a toll és a szó hatalma.

Szomszédok, akik értették a szó és a toll művészetét, felajánlották szolgálataikat.

Sokan örültek ennek az ajánlatnak. Ezek voltak az együgyűek, akik könnyen felejtenek. Mások ellenben azt mondták, hogy már volt eset, amikor egyesek felajánlották szolgálataikat és semmit sem tettek „Legyetek óvatosak, így szóltak lakótársaikhoz, hogyan kívánhatjátok, hogy az, aki egész életét szép erős házban töltötte, aki nem ismeri egy omladozó ház veszélyeit és állapotát, híven képviselje érdekeinket.”

Rájuk sem hallgattak. Az urak pedig, akik szép, ép házban laktak, tovább képviselték az omladozó ház lakóinak érdekeit. Elmentek a háziúrhoz, de minden szónoki tehetségük mellett sem értek el semmit. Rávették hát megbízóikat, hogy küldjenek több képviselőt. A háziúr gazdag volt és sokan büszkék voltak, hogy meglátogathatják: „Látjátok emberek – így szóltak magukban ezek az emberek, amikor meglátogatták a háziurat –, mi összekötetésben vagyunk ezzel a gazdag úrral!”

Ezentúl már alig beszélt valaki arról, hogy, milyen javításokat kellene eszközölni . Hanem csak arról tanácskoztak, milyen emberek képviseljék a lakók érdekeit a háziúrnál.

A vitatkozás még ma is tart. A lakók még mindig a régi rossz házban laknak, és a háziúr a markába nevet a lakók együgyűségén, akik fizetik a házbért, és folyton gazdagítják.

Az omladozó ház: a mai társadalom. A háziúr: a polgári osztály, a birtokos osztály. A lakók: a proletárok. A ház rothadt, le kell rombolni. A polgári osztály szívtelen. A proletárokat az ő uralmuk agyonmorzsolja.

Az érdekek képviselői körüli vita eltér eredeti céljától. Nem személyek változását követeljük, hanem követeljük a társadalom teljes átalakítását. Senki sem adhat biztosítékot arra, hogy jobb lesz a másiknál; az ember a körülményeknek és környezetének eredménye.

Nem akarjuk, hogy a rabszolga úr legyen, és nem akarjuk, hogy az úr rabszolga legyen, mert az nem a rendszer, hanem csak a személyek változása volna. Ha az, ami ma lent van, fölemelkedik, az, ami ma fent van, leszáll, mi a nyereség?

Az éhesek és az elégedettek nem értik meg egymást. Egymás mellett élnek és egyik nem tudja a másikról, hogy hogyan. Két nemzet – egy országban. S ha az éhes lázadó megelégedett burzsoá lesz, még sokkal rosszabb a született burzsoánál. Azt a környezetet kell megteremteni, amelyben mindenki megtalálja boldogságát és megelégedést: ez a környezet a szocializmus.