Anarchizmus – A harc folyik tovább...

 

Amióta az emberek történelmet írnak, mindig voltak kizsákmányolók és kizsákmányoltak. Az emberiség nagy többsége azért élt, azért dolgozott, hogy a kisebbség pompában és kényelemben élhessen. De az elnyomottak mindig érezték, hogy ezen változtatni kell, mindig gyűlölték uraikat, és ahol lehetett, lázadtak ellenük, ártottak nekik. A történelem nem más, mint a kizsákmányolás fejlődésének, és ezzel együtt az ellene folyó harcnak, az osztályharcnak a története. Minden egyéb csak mellébeszélés, ködösítés.

A fennálló rend, a mindenkori osztálytársadalom – ahol az emberek különböző, ellentétes érdekű osztályokra szakadtak – elleni harc lényegében mindig anarchista – az uralom minden formáját ellenző – és kommunista – az emberi közösség megteremtéséért folyó harc volt. Mozgatórugója a kizsákmányoltak végtelen dühe és elkeseredése: az a gyűlölet, amelyet a kizsákmányoltak éreztek életük tönkretevői ellen. Ennek a harcnak számtalan formája volt, egyben azonban valamennyien közösek voltak: meg akarták szüntetni az embernek ember feletti uralmát, a kizsákmányolást, és eltörölni a tulajdont, minden kizsákmányolás alapját. Az emberiség történelme tulajdonképpen hosszú folyamat: az ősi közösségtől, amelyet saját korlátai vetettek szét – elsősorban az, hogy csak befelé volt közösség, az egyes csoportok kifelé elkülönültek egymástól – a jövőbeni világméretű kommunista közösségig, amely szükségszerűen fel fogja váltani a kizsákmányolás társadalmát. Ez nem néhány idealista vágyálma: éppen ellenkezőleg, azok az utópista álmodozók, akik szerint a jelenlegi világ, a háborúk, az éhség, az ökológiai katasztrófa társadalma fenntartható az idők végezetéig (bár kétségtelen, ha mégis nekik lenne igazuk, akkor az idők végezete – legalábbis az emberi faj számára – igen közel van már...).

Az anarchizmus – az uralom elleni harc. Ezt minden „anarchista” kiadványban leírják, megmagyarázzák. Az „uralom” olyan fétissé változott, amelyet minden rossz okozójaként állítanak be. De honnan jön az uralom? Mi az értelme?

Bár látszólag csupán arról van szó, hogy bizonyos emberek uralkodnak a többieken, hogy a „gazdagok” diktálnak, a többi pedig kénytelen engedelmeskedni, a probléma ennél bonyolultabb. Az ősi közösségben az emberek tevékenysége egy volt önmagukkal: azt termelték, amire a közösségnek szüksége volt, amit felhasználtak. Így minden dolog pusztán önmagát jelentette, és célja az ember volt, a közösség fenntartása. Az étel csupán étel volt, egyetlen funkciója az, hogy táplálék (és persze élvezet), a ruha csupán ruha stb. A közösségek azonban, mint már említettük, csupán befelé voltak kommunisztikusak. A különféle közösségek egymással kapcsolatba kerülve nem olvadtak össze, hanem egymást versenytársakként kezdték szemlélni. És a rendszeres érintkezés során létrejött közöttük a termékek cseréje. Az étel, a ruha már nem csak önmagát jelentette, hanem egy sor olyan egyéb dolgot is, amit érte kapni lehetett. A dolgok valódi testük, hasznosságuk mellé egy éppen olyan valóságos, bár láthatatlan testet szereztek: a csereértéket. Kezdetben ez nem is tűnt fontosnak, hiszen látszólag a csereérték is a közösség javát szolgálta. De a kapcsolatok egyre intenzívebbé váltak, és a kezdetben még esetleges csere lassan eluralkodott a termelésen. Az emberek egyre kevésbé termelték saját szükségleteiket (amelyek végesek voltak); a termelés céljává az ember helyett a csereérték lett, amely végtelen, hiszen egy adott dolgot számtalan másikra ki lehetett cserélni. A csereérték – szemben a használati értékkel – felhalmozható volt. Az igények határtalanná váltak, de ezek már nem a közösség igényei voltak. A cseréből kifejlődött a munka, az elidegenedett emberi tevékenység, a felhalmozás, ami azonban csak kevesek kiváltságává vált, azokévá, akik egyre többet halmoztak fel a csere által, de ez már saját tulajdonuk volt: a közösség elsorvadt, helyét a tulajdonosok és a kizsákmányoltak társadalma vette át. Ebben a lassú, több évezredes folyamatban a csereérték vált minden emberi kapcsolat irányítójává. Mire az emberiség a „történelem” színpadára lépett (az írás megjelenését szokták így nevezni) addigra már az érték diktatúrája uralkodott a társadalom felett. Az érték, a tulajdon egyéni: nem ismer semmiféle közösségiséget, csupán egyet: a pénz, az érték közösségét. Mindent áthat, hiszen minden értékesíthető. Minden idegen tőle, ami emberi – de pénzért mindent megszerezhet. Ebben a világban az ember maga is puszta értékké válik, azzá, amit képes létrehozni és értékesíteni. Az ember pusztán azért a „legfőbb érték”, mert maga az egyetlen olyan érték, amely munkája révén új, további értéket képes előállítani: a tőkés számára az ember értéke nem az ember önmaga, hanem az általa megtermelt érték.

A történelem folyamán számtalan különféle osztály, réteg stb. létezett. A kizsákmányolók és kizsákmányoltak számtalan variációja. Rabszolgák, földesurak, szabad parasztok, jobbágyok, iparűzők, céhlegények és patríciusok, arisztokrácia és polgárság stb. Helyzetüket mindig a tulajdonhoz, vagyis végső soron az értékhez való viszonyuk határozta meg. A fejlődés pedig tisztázta ezeket a viszonyokat: az emberiség túlnyomó többségét minden tulajdonából kiforgatta, és az összes tulajdont egy kisebbség kezére játszotta. Kialakult a kapitalizmus, amelyben már csak két osztály van: a proletariátus, amelynek egyetlen tulajdona saját munkaereje, és ezt kell egész életében részleteiben eladni a tulajdonosok osztályának, a burzsoáziának. A két osztály érdekei teljes mértékben ellentétesek: a proletariátusnak el kell pusztítania ezt a rendszert, és minden kizsákmányolást: magát az érték diktatúráját.

A kapitalizmus századunkban az egész világot uralma alá hajtotta. (Az úgynevezett „szocialista” országok csak a kapitalizmus egy sajátos formáját képviselik.) Bár ideológusai örökkévalónak kiáltották ki, de valójában csupán az osztálytársadalmak utolsó szakasza: az a rendszer, ahonnan az osztályviszonyok már nem fejlődhetnek tovább, hogy kezeljék iszonyatos belső ellentmondásaikat. A kapitalizmus ezért önmagát rombolja le, éppen azzal, amiből él: a proletárok fokozódó kizsákmányolásával, a háborúk, éhségek, de mindenekelőtt az értelmetlen, embertelen munkában eltöltött „élet” rémével. A kapitalizmus olyan, mint egy végső stádiumban lévő heroinista: nem létezhet a proletariátus nélkül, amely azonban lassan egész szervezetét elpusztítja.

Sokak számra úgy tűnt a múltban – és tűnik ma is – hogy a problémák okozója az állam. Ez nem is meglepő. Az állam az a szervezet, amellyel mindennapjaink során állandóan szembekerülünk. Az állam az, amely életünk első percétől irányítja sorsunkat, amely háborúkat vívat velünk, amely megakadályozza, hogy emberi életet éljünk, iskolapadba, hadseregbe, szülőotthonokba, templomokba, munkahelyekre terel minket, elmagyarázza, mit szabad és mit nem, és kéri a jegyeket a villamoson. „Le kell rombolnunk az államot, és minden megoldódik!” – kiáltották tehát sokan. Ez azonban nem igaz, vagy legalábbis nem így igaz. Az állam csupán a tőke, az érték szervezete ellenünk. Önmagában nem tudjuk kezelni, nem lehet lerombolni. A jelenlegi viszonyok között természetes, az érték nem létezhet állam nélkül, az állam azonban nem az érték diktatúrája, hanem annak pusztán megjelenési formája. Az anarchizmus, ha csupán az államot tagadná – ahogy sok liberális „anarchista” megpróbálja beállítani – értelmetlen és tehetetlen volna. Természetesen az államot is le kell rombolnunk, amikor az érték diktatúrájával a proletariátus diktatúráját állítjuk szembe, de az állam nem központi kérdés. Az anarchizmus fő eleme tehát nem az államellenesség, hanem a kapitalizmus lerombolása, persze az állammal együtt.

Bár mondhatjuk azt is, hogy az anarchista harc, az osztályharc egyidős az értékkel magával, a szó szoros értelmében vett anarchizmus a 19. század legelején tűnik fel, akkor, amikor a kapitalizmus egyre általánosabbá válik. Az anarchizmus, mint mozgalom a proletariátus osztályharca, éppen ezért általánosabb valamennyi megelőző osztályharcos formánál, hiszen célja a teljes osztálytársadalom eltörlése, a kommunizmus kivívása. Ez talán meglepőnek tűnhet, hiszen minket úgy tanítottak, hogy az anarchizmus és a kommunizmus egymással ellentétes mozgalmak. Ez azonban a burzsoázia hazugsága. Ugyanarról a harcról van szó, de mindkét szót meghamisították számunkra. Az anarchizmus mindenképpen kommunista: célja a világméretű emberi közösség megvalósítása, az érték eltörlése. De a kommunizmus is mindenképpen anarchista: semmi köze az államhoz, a demokráciához, az uralomhoz. Egymást feltételezik, sőt, mindkettő magába foglalja a másikat is. Így ha anarchizmusról beszélünk (idézőjel nélkül) akkor a kommunizmust értjük alatta, és viszont. Az idézőjeles „anarchizmus„ és „kommunizmus” viszont nem más, mint a burzsoázia harca ellenünk, a vörösre pingált tőke. Ha a burzsujok már nagy szarban vannak, akkor megpróbálják velünk elhitetni, hogy ők valójában proletárok, és majd ők vezetik a harcunkat. Hogy hová, azt jól láthattuk a „szocialista” országok történetéből, vagy a mai „anarchisták” szerencsétlenkedéseiből. Lenin, Sztálin vagy éppen Kádár éppen annyira nem volt kommunista, mint ahogy nem anarchisták a BAT, és a hasonló liberális kotyvalékok. Csupán a kapitalista ideológia különböző arcait képviselik, és egyrészt megpróbálják a proletár dühöt mederbe terelni, „pozitív követeléseket” megfogalmazni, másrészt örökre hiteltelenné tenni az egész forradalmi mozgalmat a proletárok szemében.

Az anarchizmus és a kommunizmus közötti harc mítosza a 19. század közepén keletkezett, amikor az I. Internacionálén belül két irányzat csapott össze: a Bakunyin képviselte anarchizmus és a Marx vezette kommunizmus. Ez azonban marhaság: sem az anarchizmus, sem a kommunizmus nem egyes személyek kitalációja, hanem az osztályharc terméke, formája. Bakunyin és Marx csupán ennek a harcnak kiemelkedő militánsai, akik bár valóban elég csúnya (személyes) harcot folytattak egymás ellen, mégis ugyanazt képviselték. Ők még valóban anarchisták (kommunisták) voltak, nem úgy, mint az ő elképzeléseiket később elferdítő „anarchista” és „kommunista” seggfejek. Bár igazából az utóbbiak célja is közös: a kapitalizmus fenntartása minden eszközzel. Egymás elleni harcuk éppen azt célozza, hogy a kínálat, a választási lehetőség látszatát kínálják fel a társadalom számára. A kommunisták és anarchisták azonban mindig tisztában voltak avval, hogy a két elnevezés ugyanazt a harcot fedi.

A tőke vörösre festett talpnyalói azonban harcot indítottak az anarchizmus ellen. Mindenkit, aki nem felelt meg elvárásaiknak, aki radikális változást hirdetett, aki tett is valamit ezért a változásért, leanarchistáztak. A Szociáldemokrata (II.) Internacionálé (1889–1914) sorra rúgta ki anarchizmus vádjával a valódi kommunistákat.

A 19. század végén rengeteg proletár vándorolt ki az USA-ba, ahol némileg jobb lehetőséget reméltek munkaerejük áruba bocsátására. Csalódniuk kellett: csak az otthoni nyomor egy másik kiadása várta őket. Hamar felismerték az anarchizmus alaptételét: az elszigetelt harc, az egyéni ellenállás, a megosztottság semmit sem ér. Az anarchizmus a szervezett osztályharc. Az általuk létrehozott csoportok a korszak legerősebb anarchista szervezeteivé váltak. Ezek közül is kiemelkedik a Munkások Nemzetközi Szövetsége (IWPA), amely kiáltványaiban a Marx-féle Kommunista Kiáltványt követi:

Elérkezett a szolidaritás ideje. Egyesítsétek soraitokat! Verjétek a dobokon a forradalom indulóját: Világ proletárjai egyesüljetek! A láncaitokon kívül nincsen vesztenivalótok, de a világot nyerhetitek cserébe! Reszkessetek világ elnyomói... közeleg az Ítélet Napja!” (Az IWPA Pittsburghi Kiáltványa, 1883)

Legismertebb militánsuk Johann Most volt, aki nemcsak a kapitalizmus nyilvánvaló formái ellen vezetett kérlelhetetlen harcot, hanem az „anarchista” és szociáldemokrata ellenforradalom ellen is. Mostot a korabeli „anarchista” miliő úgy írta le, mint hatalomvágytól fertőzött diktátort, mániákus vezetőt. Valójában ő felismerte, hogy bár az „anarchizmus” szent szövegei szerint ez a legnagyobb bűn, de csak a szervezett, centralizált osztályharc – a proletárdiktatúra – veheti fel eredményesen a fegyvert a burzsoázia centralizált szervezete ellen. A harc nem egyéni kérdés volt számára, hanem a közösség harca, nem magánprobléma, hanem közös ügy, amit minden elé helyezett. Persze az „anarchisták” lekommunistázták, a „kommunisták” anarchistának nevezték. Ő maga mindkettőt büszkén vállalta. Ezt a hagyományt követték azok az anarchisták is, akik e század első éveiben az első Kommunista Pártokat létrehozták Dél-Amerika országaiban. Arról aztán nem tehettek, hogy később ezek a szervezetek – amelyek akkor valódi osztályharcos közösségek voltak – a sztálinizmus bábjaivá züllöttek.

Az anarchista-kommunista harcok nem ültek el a századforduló után sem. A mexikói forradalomban hatalmas területet foglaltak el a Ricardo Flores Magon vezette proletárharcosok. De a legjelentősebb harcok kétségkívül azok voltak, amelyek 1918 és 1922 között folytak Ukrajna területén. Itt valósult meg első ízben hosszabb időre egy olyan harcoló anarchista terület, amely – a külső harcokkal és a forradalmi terjeszkedéssel párhuzamosan – folyamatos kommunista tevékenységet végzett. A Magyarországnyi területen a felkelők megszüntették a tulajdont, az egyházat, az államot; mindent a harcnak vetettek alá. A „vörös” és a fehér ellenforradalmárok egyesített ereje gyűrte csak maga alá három éves harc után a forradalmi lázadást. Vezetője, Nyesztor Mahno több társával együtt Franciaországban telepedett le, ahol komoly munkában tisztázták az anarchizmus céljait és feladatait. Kijelentették, hogy szakítani kell az „anarchizmus Szent Családjával”, avval a miliővel, amelyben mindenki jó faszi, ha csupán kijelenti magáról, hogy anarchista: „Az individualistáknak ez az egész csapata, amelyik magát anarchistának nevezi, igazából egyáltalán nem az. Ez a sok figura, akik – vajon milyen alapon? – összegyűlnek, és fennen hirdetik, hogy 'mi egy nagy család vagyunk', és ezt a kotyvalékot hívják anarchista szervezetnek, nem elég, hogy röhejes, de egyenesen ellenforradalmi.” – írták Mahnóék a Gyelo Truda című anarchista lapban.

Az anarchizmus nem más, mint a szervezett, centralizált osztályharc, a proletárdiktatúra, a vörös terror az érték fehér terrorjával szemben. Az összes „anarchista” kígyót-békát kiáltott rájuk, hiszen azokba a „szép eszményekbe” fostak így bele, amelyek ezeknek a burzsoá seggfejeknek a legfontosabb dolgot jelentették. A toleranciába (tűrd el, hogy mások kizsákmányoljanak), a demokráciába (az értékek egyenlőségébe, és abba, hogy tiszteld a többség véleményét: ha úgy gondolják, hogy meg kell dögölnöd, akkor dögölj meg...), az individualizmusba (a forradalmat magadban kell megvívnod, ne bántsd hát szegény burzsujokat), az idealizmusba (az anarchizmus csupán egy szép gondolat...) stb. A Mahnóék által leírt alapelvek szerint (amelyeket persze nem ők találtak ki, csupán megfogalmazták a történelmi tapasztalatokat és szükségleteket) számos osztályharcos csoport alakult világszerte.

Mahnót és társait egyébként általában rablóbandaként szokás emlegetni. Ez némileg fedi is a valóságot. Hiszen igazi rablók voltak ők, olyan proletárok, akik nem haboztak elvenni mindazokat a javakat, amelyeket osztályuk vére és verítéke hozott létre. Rombolták a tulajdont, és ami a legnagyobb bűn a burzsoázia szemében, mindezt nem egyénileg, saját érdekből tették, hanem szervezett, közösségi formában. „Társadalmi banditák” mindig is léteztek: olyan kizsákmányoltak, akik vissza akartak ütni elnyomóiknak. Hamar rá kellett jönniük, hogy ez csak szervezetten lehetséges. Nem kell messzire menni: ilyen figurák voltak a híres magyarországi betyárok is. Amiben a mahnovisták továbbléptek, az az a felismerés, hogy a tőke, az uralom elleni harc csak világméretű és mindent felforgató lehet; semmilyen értelemben nem tűr határokat. Nincs semmi, amit a kapitalizmus rendszeréből meg kellene őriznünk. Hogy fosztogató csőcseléknek nevezik őket a burzsoá történetírók, az logikus. Ma is így nevezik a valódi lázadókat. Érdemes megnézni, miket írtak az 1992-es Los Angeles-i lázadás, vagy az 1997-es albániai forradalmi felkelés résztvevőiről. Az egész burzsoá média – beleértve az „anarchista” és „kommunista” firkászokat is – csőcselékről, csürhéről írt. Pedig ezek a proletárok – még ha nem is mind ébredtek rá – tetteikben anarchisták voltak. Százszor inkább anarchista egy kirakatot betörő felkelő, a börtönöket megnyitó csőcselék – lengessen akár albán zászlót – mint egy anarcho-kapitalizmusról és szabad piacról fecsegő újságíró, hordjon bármekkora fekete csillagot is a mellén. Ezeket az „anarchistákat” az első felkelés könyörtelenül el fogja söpörni.

Az anarchizmus nagy időszakaként szokták emlegetni a spanyolországi polgárháborút is. Itt egyrészt valóban hatalmas proletárfelkelés zajlott, másrészt nyilvánvalóvá vált a hivatalos „anarchizmus” árulása. A proletárok jól látták, hogy semmi különbség nincsen a „fasiszta” Franco és az „antifasiszta” köztársaság között. Harcuk a társadalmi forradalomért folyt, a burzsoázia minden – fasiszta és antifasiszta – frakciója ellen. Az „anarchista” szervezetek – mindenekelőtt a Munka Nemzeti Szövetsége (CNT), amely már nevében is két burzsoá elemet hordoz – azonban teljes erejükből a kapitalizmus fenntartásán dolgoztak, minisztereket küldtek az antifasiszta kormányba, amely vérbe fojtotta a forradalmat, lemészárolta a proletárok tízezreit, kiirtotta a forradalmi vezetőket, majd maga is vereséget szenvedett Franco seregeitől. Kevésbé ismert tény azonban, hogy a proletárerők megfékezésében Franco és az antifasiszták milyen jól együtt tudtak működni. 1937 májusában proletárlázadás tört ki Barcelonában a köztársasági kormány ellen. Franco azonnal megüzente a tűzszünetet, amíg a „köztársaság elbánik a lázadókkal”, és ezt be is tartotta. Néhány anarchista militáns hajón menekült, amely Franco területén is kikötött. Ezeknek a személyleírását a köztársasági hatóságok megküldték a fasiszta kikötőparancsnoknak, aki így sikeresen elfogatta és azonnal agyonlövette őket. És ez csak két kiragadott példa a hasonló esetek ezreiből. A harcoló proletároknak az „anarchisták” nem adhatnak mást, csak mi lényegük: fehérterrort, félrevezetést és a kapitalizmus védelmét. Persze a burzsoázia frakciói egymással is vetélkednek, kivégzik, megkínozzák, bebörtönzik egymás képviselőit. De a közös, nagy ellenséggel, a proletariátussal szemben egységesen kell fellépniük. Franco győzelme után bebörtönzött számos „anarchistát”, a CNT vezetőit stb. De a negyvenes-ötvenes években ezek amnesztiát kaptak. És kik azok, akik Franco börtöneiben maradtak, sőt, az a néhány, aki megérte még Franco 1976-os halála után sem szabadult? Hát persze: a „banditák”, a „bűnözők”: azok a valódi anarchista proletárharcosok, akik nem az antifasizmusért, hanem a társadalmi forradalomért harcoltak a harmincas évek végén.

Az anarchizmus fellendüléseként tartják számon az 1968-as eseményeket is. Ez így igaz: a Föld szinte minden területén felszínre tört a proletárok dühe, fosztogatások, vadsztrájkok, a rendőrséggel és a hadsereggel való összecsapások formájában. A proletárok szervezeteket hoztak létre a harcban. De a média mégsem ezekről számolt be – hiszen ezek csak „csőcselék, fosztogatók” voltak számukra – hanem az új, önjelölt „anarchista” médiasztárokról, az élükön Cohn-Bendittel. A „Vörös Dany” később nem győzte hangsúlyozni, hogy ő mindenáron vissza akarta fogni a harcolókat, rávenni őket, hogy inkább jelképesen tiltakozzanak, tábortüzeket rakjanak és énekeljenek, táncoljanak. A harc maga az extázis: az a pillanat, amiben egy pillanatra valódi emberek lehetünk. Cohn-Bendit úgy vélte, jobb egy kis tábortűzi zenélgetés... Semmit sem értett meg a proletárok lelkiállapotából, a düh tombolásából. Annyira volt ő „anarchista”, mint egy tévéreklám, ami a nyomorúságos konzumálásról azt akarja elhitetni, hogy az élvezetek csúcsa. Az általa hirdetett „forradalmi hedonizmus” csupán arra szolgál, hogy elhájasodott álforradalmárok önigazolást kereshessenek benne saját tehetetlenségükre. Az élvezet a közösségi harc maga – nem a harc látványának fogyasztása.

Ma az „anarchizmus” bizonyos körökben újra divatos lett. De vajon elég-e egy bekarikázott „A” betű, egy bakancs vagy egy fekete csillag ahhoz, hogy valaki anarchista legyen? Vajon anarchisták-e az olyan csoportosulások, mint ebben az országban a BAT?

A válaszunk természetesen – a fentebb leírtak fényében –: nem! De hogy egy kicsit jobban rámutassunk arra, hogy véleményünk szerint ez miért nem anarchizmus, nézzünk meg néhány olyan vonást, amely ennek a divatanarchizmusnak általában jellemzője. Nem sorolhatunk itt fel minden olyan vonást, amelyet egyik-másik csoport felvállal (ilyen baromságok, mint „állati jogok”, „emberi jogok”, alternatív művészet, punk stb.), csak azokat, amelyek a legáltalánosabbak, és majd minden „anarchistát” jellemeznek.

Alapvetően minden „anarchista” mélységesen hisz abban, hogy az anarchizmus, az osztályharc nem egy történelmi folyamat terméke, nem a felhalmozódó tapasztalatok és a történelmileg szükséges célok összessége és gyakorlata, hanem néhány „okos ember” kitalációja, egy „jó ötlet”, ami magasröptű elmékben született meg. Így persze nincs is más teendőjük, minthogy elmélyedjenek gondolataikban, megtanulják és saját kis életükre alkalmazzák ezeket az elveket. Számukra a tudás elsődleges: mivel az ő „anarchizmusuk” csupán az eszmék szintjén létezik, ezért a legfontosabb dolog a „tömegek” beoltása ezekkel az eszmékkel (amit majd az okos „elit”, a „hivatásos forradalmár” fog elvégezni), és ha majd mindenki – vagy legalábbis a többség – elismeri és vallja ezeket az eszméket, akkor beköszönt a jó világ, a burzsujok szívélyesen átadják hatalmukat és ember nem lesz többé embernek farkasa. Ezen az esti mesén alapul pl. a BAT által meghirdetett „levelező oktatás az anarchizmusról”, ahol mindenki otthon elsajátíthatja a mozgalom elveit, vizsgázhat belőle, és talán még papírt is kap arról, hogy ő már anarchista is... Ez az idealizmus, vagyis hogy a gondolatok és az eszmék irányítják a világot, és nem fordítva, a valóság az eszméket, a burzsoá ideológia egyik alapeleme. Akárcsak az, ami ebből következik: az individualizmus. Hiszen ebben a társadalomban mindenki csak magáért harcol, magáért felel (a család ennek bővített változata, afféle véd- és dacszövetség a többiek ellen); nem csoda, ha az „anarchisták” is a közösségétől megfosztott egyén kultuszát űzik, még ha mégoly „kollektív” felhangokkal is. „A világ rajtad múlik” – jelentik ki, a „forradalmat magadban kell megvívnod”. Így persze nem is zavar senkit, legkevésbé a kapitalizmust – tehetjük hozzá. Idealizmus és individualizmus nem más, mint a kapitalizmus társadalmi berendezkedésének, a demokráciának két legfontosabb viselkedésformája: csak magadban hinni, és reménykedni abban, hogy gondolataidba menekülve elérheted a változást a magad számára. Ez persze lehetetlen: az utolsó lakatlan szigeteken már rég nukleáris kísérleti bázis működik, vagy szállodasor épült a tengerpartra. „Menekülni” csak előre lehet, a forradalom felé: ez azonban nem egyéni megoldás, hanem az egész kizsákmányolt osztály közös feladata.

Ez a két alapvető viszonyulás jellemzi az egész álanarchista mozgalmat. Röviden még foglalkozunk néhány olyan dologgal, amelyek közül legalább kettő-három szintén kötelező dogmája az „anarchistáknak”:

erőszakmentesség, pacifizmus

Minden egyes „anarchista” rémülten próbál elhatárolódni a terrorizmustól, hangsúlyozva, hogy ő erőszakmentes, pacifista stb. Bár a terrorizmust mi is elítéljük, ezt nem morális okokból tesszük, hanem azért, mert hiábavaló. Az erőszakmentesség azonban komoly fegyver ellenünk. Csupán annyit jelent, hogy birkaként vonuljunk a vágóhídra és mosolyogjunk henteseinkre. Egy pap szájából nem meglepő, de ha valaki „anarchistának” nevezi magát... Ami a háborúkat illeti: a kapitalizmus nem tud meglenni háborúk nélkül. Egyrészt hatalmas üzlet, óriási fejlődési lehetőség a tudománynak (technika, orvostudomány, kémia, biológia stb.), másrészt a felesleges és veszélyes proletártömegek befogásának (nacionalizmus, hadiállapot) és megsemmisítésének leggyorsabb módja. Háború addig lesz, amíg a kapitalizmus létezik. És mivel a burzsoázia nem fog mosolyogva nyugdíjba vonulni, a forradalom maga is háború lesz: osztály harca osztály ellen.

környezetvédelem

A kapitalizmus nem azért szennyezi a környezetet, mert az jó neki, hanem azért, mert egyszerűen így működik. A kapitalizmus rablógazdálkodás: nem csak a proletárok vérét szívja, hanem az egész bioszférát tönkreteszi. De ezt megakadályozni csak a forradalom tudja, amely a problémát gyökereinél fogja meg. Éppen ilyen baromság a számtalan zöld ökörség arról, hogy mi, proletárok mit tehetünk, hogy ne szennyezzünk. Egyrészt senki sem ér rá a mindennapi létharc közben evvel foglalkozni, és ilyen ötletek csak néhány ráérős értelmiségi burzsuj agyában keletkezhetnek. Másrészt ne mondják már, hogy mi tehetünk az egészről... Szerintük még külön meg kellene nehezítenünk az életünket, kevesebbet szennyezni, hogy a felszabaduló helyre a burzsujok lerakhassák a szemetüket. A szemetet meg szelektáljuk, hogy néhány vállalkozónak olcsóbb nyersanyag álljon rendelkezésére. Persze a legegyszerűbb az lenne, ha nem is lélegeznénk, nehogy elszívjuk az éltető levegőt a burzsujok elől (bár mintha ők nem is ugyanazt a levegőt szívnák: nem mindegy, hogy az ember a Rózsadombon vagy a Hűvösvölgyben lakik, vagy a Józsefvárosban...). A környezetvédelem tipikus reformista szólam: nem az egészet kell szerinte lerombolni, hanem kis részletekben javítani. Hiszen a kapitalizmus úgy jó, ahogy van, csak ne szennyezné a környezetet.

feminizmus

Sokban rokon a környezetvédelemmel. Megállapításai néha találóak, a megoldási javaslat azonban velejéig ellenforradalmi. A kapitalizmus sajátossága az, hogy a férfi és női munkaerőt elkülöníti. Ez hosszú történeti fejlődés eredménye, és azé, hogy nem emberekként, hanem dolgokként, a munkaerő-áru hordozóiként létezünk. A feminizmus vágyálma a női és férfimunkaerő egyenlősége: akkor Sztálin és Pol Pot voltak a legnagyobb feministák, hiszen munkatáboraikban ugyanaz a sors jutott férfinak, nőnek egyaránt. Arról, hogy ez milyen jó, talán a kohókban és a mocsarakban dolgozó szovjet vagy kambodzsai proletárnőket kellett volna megkérdezni. A mi célunk nem az egyenlő munka, hanem a munka megszüntetése. Az, hogy több nő legyen a vezetésben, az igazgatók, politikusok, gyártulajdonosok között, hogy nő lehessen a pápa stb., minket talán nem kellene, hogy annyira érdekeljen... Vagy úgy gondolod, hogy anyádnak, a nővérednek vagy a barátnődnek komoly esélye lenne arra, hogy miniszterelnök legyen? Jó, de akkor miért nevezed magad anarchistának? A feminizmus a jogok egyenlőségét akarja elérni, mi, anarchisták viszont köpünk a jogokra. A feminizmus – akárcsak párja, a szexizmus – a proletárok megosztását célozza. Azt próbálja meg belénk sulykolni, hogy nincsenek egységes proletárérdekeink, hanem mindenkinek más és más érdekei vannak. Vagyis a kapitalista állapotból indul ki, és azt próbálja meg a mozgalomra alkalmazni. A valóságban azonban a mi érdekünk közös, legyünk akár férfiak, nők, színesek, fehérek, gyerekek vagy öregek: a tőke, a kapitalizmus lerombolása. És itt a feminizmus értelmetlen.

antifasizmus

Talán a legelterjedtebb befogás az „anarchista” mozgalomban. Azt igyekszik elhitetni velünk, hogy a kapitalizmus bizonyos formái kevésbé rosszak a többinél, vagyis nekünk ezeket kell védelmeznünk. Védjük meg a gyárat, az iskolát, az irodát, ahol életünket hiábavalóan eltöltjük a tőke szolgálatában, védjük meg munkaadónk tulajdonát, harcoljunk politikusainkért... Kapitalizmus azonban csak egy van, amely pillanatnyi érdekeinek megfelelően mindig más arcát mutatja felénk. A fasizmus ugyanaz a jelenség, mint a parlamentáris kapitalizmus: a tőke demokratikus diktatúrája, az érték uralma életünk felett. Ha saját osztályharcunk helyett a tőke egyik frakcióját segítjük a másik ellen, akkor ellenségeink érdekeit védjük. És akárki legyen is a győztes, nem fog habozni abban, hogy leszámolhasson velünk, amint ezt a spanyol példánál is leírtuk. A demokrácia védelme – vagyis az antifasizmus – az osztályharc elárulása. „A fasizmus legszörnyűbb terméke az antifasizmus” – jelentette ki Amadeo Bordiga, az olasz kommunista, akit mind a fasiszták, mind az antifasiszták üldöztek. Természetesen ez nem jelenti a fasizmus támogatását – a fasizmus egyetlen valódi ellensége a forradalmi proletariátus. A proletariátus először mindig mindenkori elnyomói ellen harcol, egy fasiszta diktatúrában a fasiszták, egy liberális diktatúrában a liberálisok, egy konzervatív diktatúrában a konzervatívok, egy szociáldemokrata diktatúrában a szociáldemokraták ellen. Azonban a proletariátusnak a burzsoázia minden frakciója ellen fel kell vennie a harcot: a burzsoázia egységes a proletariátussal szemben, a proletariátusnak is egységesnek kell lennie, nem köthet szövetséget halálos ellenségének egyetlen frakciójával sem. A tőke sokfejű sárkány, de a fejek mind egy testből, a csereértékből nőnek ki. Nem lehet csak egyet levágni, a többit érintetlenül hagyni, de nem lehet meghagyni akárcsak egyetlenegy pici fejet sem, mondván, hogy még mindig ennek legkevésbé büdös a szája. A testet magát kell elpusztítani.

Világos tehát, hogy mi a valódi anarchizmus. Nem arról van szó, hogy mi, vagy más csoportok mit értünk az anarchizmus szó alatt. Ez nem egy tudományos terminológiai vita. Sokkal inkább arról beszélünk, ami a valóság: az anarchizmus ugyanis nem ideológia, nem egy politikai program, hanem a tőkés társadalom aktív tagadásának történelmi terméke. A kizsákmányoltak világméretű harca kizsákmányolóik ellen.

Ez a harc mindannyiunk közös harca!

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK A KIZSÁKMÁNYOLÁS ELLENI KÖZÖS HARCBAN!!!

PUSZTÍTSD, AMI TÉGED PUSZTÍT!!! PUSZTÍTSD EL AZ ÁLLAMOT!

PROLETÁRDIKTATÚRA AZ ÉRTÉK DIKTATÚRÁJA ELLEN!