BARIKÁD FÜZETEK

1956 anarcho-kommunista szemmel



MUNKÁSTANÁCSOK 1956

Mi a társadalom alapjául a munkát tekintjük. Munkások vagyunk, dolgozni akarunk.”

/a Nagybudapesti Központi Munkástanács felhívása/

Az 1956-os munkástanácsok alapvetően a demokrácia, a parlamentáris demokrácia síkján jöttek létre. Szabad választásokat, az ország függetlenségét, sajtó- és szólásszabadságot követeltek, továbbá független szakszervezeteket. Az első munkástanács október 22-én alakult meg a diósgyőri Mávagban. Mint látjuk, a munkástanácsok követelései megmaradnak a magántulajdon, a munka, az állam világán belül. Az ősrégi burzsoá szólam, a bolsevik szólam köszön vissza teljes működésükben: önigazgatást követelünk, hogy magunknak termeljünk, miközben a kapitalista termelési módot érintetlenül hagyjuk, hogy önmagunkat vonszolhassuk az egydimenziós élet mindennapjai felé, hogy továbbra is azok maradjunk, akik voltunk – a munkától elidegenedett, automatizált robotok, a tőke, a kapitalizmus, a totálissá formálódó demokrácia eszközei. A szabadság biztosítéka a szabad választások – ezt a megfelelőképpen ható burzsoá mítoszt 1956-ban is életben tartották, és hiába kergették el a régi vezetést, annak Janus-arca újra színen volt, mert alapvetően épp a lényeget hagyták érintetlenül. Az 1956-os felkelők a tulajdont akarták önkézbe venni és általa működtetni a bérmunka világát, mialatt szocializmusról papoltak. Ahogyan az Il Manifesto (1969-ben létrejött maoista csoport) mondja: „A termelőerők birtoklása, munkás-önigazgatása még nem szocializmus.” A munkásosztály felismerte, hogy nincs szüksége főnökeik parancsolgatására és önnön kezébe akarta venni saját ügyét. Az első lépést megtette a sztálinizmus lebontásában, mikor is a régi államapparátust ledöntötte trónjáról. De a továbbiakban minden, ami haladó lépés lehetett volna a felkelés folyamatában, visszarendeződött a tőkés rend formájává és pusztán hatalmi harccá degradálódott. Tekintsük át ennek a folyamatnak a történetét a munkástanácsok szemüvegén keresztül. Október 31-én határozat született a termelőeszközök tulajdonának kérdésében. Lássuk!

l. Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek.

/Ez maga már alapvetően a bérmunkán belüli termelési reformizmus programja. A gyárat elpusztítani kell és nem a jóléti állam keretei közt átalakítani. A munkás-önigazgatásnak meg kell szűnnie, mert ez reakciós és ellenforradalmi szlogen. A lényeg a munka világának abszolút tagadása./

2. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan választott munkástanács.

/Ez tulajdonképpen a parlamentarizmus modellje, a nyugati baloldal által olyannyira ünnepelt munkás-önigazgatás alapja./

3. A munkástanács saját kebeléből 3-3 tagú igazgatói bizottságot választ, amely a munkástanács állandó eljáró szerve, amely igazgatói bizottság később részletesen megállapított feladatokat is el fog látni.

/Nyíltan demokratikus programot látunk magunk előtt, minden forradalmi elem híján./

4. Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb munkakört betöltő alkalmazottakat a munkástanács választja. A választást megelőzi az igazgatói bizottság által nyilvánosan meghirdetett pályázat.

/Az önrendelkezési jogok burzsoá formalitása ez, nem több./

5. Az igazgató a vállalat ügyének intézője, a munkástanácsnak felel.

/A funkcionáriusok burzsoá apparátusának kiépítését látjuk./

6. A munkástanács fenntartja magának a következő jogokat:

a ) Jóváhagyja a vállalat valamennyi tervét.

b) Dönt a béralap megállapításáról és felhasználásáról.

c) Az összes külföldi szállítási szerződések megkötéséről.

d) Valamennyi hitelügylet lebonyolításáról.

7. Vita esetén valamennyi dolgozóra nézve a munkaviszony keletkezéséről és megszüntetéséről ugyancsak a munkástanács dönt.

8. Jóváhagyja a mérlegeket és dönt a vállalat részére megmaradt nyereség hovafordításáról.

9. Saját kezébe veszi a vállalat szociális ügyeinek intézését.

Mint látjuk az egész program érintetlenül hagyja a tőke, a magántulajdon világát. Egy elosztó szerv kezébe kerül a munka világa, a Munkástanács kezébe, ami tökéletesen az uralkodó osztály érdekei szerint működteti a termelési rendet. Szó nem esik a munka megszüntetéséről, a szükségletek szerinti termelésről, csak a burzsoá termelési modellről. A munkásparlament meghozta határozatát a munkástanácsok működési alapelveiről, ám azokat a munkástanácsok 1957. januárjában bekövetkezett megszüntetésükig nem hajtották és nem is hajthatták volna végre.

Országszerte spontán módon a tanácsok különböző válfajai jöttek létre napok alatt: helyi tanácsok, a lakóhelyeken bizottságok, fegyveres harcosokból alakult tanácsok, írók és művészek bizottságai Budapesten, ifjúsági– és diáktanácsok az egyetemeken, munkástanácsok a gyárakban, bizottságok és tanácsok a hadseregben, a közhivatalokban stb. Egyféle föderalisztikus elképzelés működött itt elkülönített autonómiájukból következően. Akaratuk és szándékuk ellenére harcukat decentralizálták. A proletariátus önmagát gyengítette, hiszen nem az összérdek felismerése, hanem a régiók működésének elve érvényesült. Még akkor is igaz volt ez, amikor megpróbálták harcukat egységes mederbe terelni, ugyanis nem támadták meg a munka világát, hanem csak átvették a termelőeszközök fölötti hatalmat. Bár történtek erre kísérletek, mégsem verték szét a kapitalista struktúrát, mivel a szocializmus alatt nyilvánvalóan a közösségi tulajdont értették. Csakhogy ez az ún. közösségi tulajdon a profit, a tőke, az elidegenedett hétköznapiság, a kapitalizmus uralmát szolgálta. Tovább élt bennük a „szocializmus egy országban” leninista elve, mivel ez a „közösségi tulajdon” nem volt más, mint a hatalom elsajátításának eszköze. Hamis történelmi felfogásuk és tudatuk miatt közösségi jelleget adtak a magántulajdonnak, de attól az még az maradt, ami. Felismerték ugyan, hogy a régi urakat el kell kergetni, helyette azonban újratermelték önnön kizsákmányolásuk világát. A termelés fenntartása volt számukra az első. A termelési mód, a piac és minden, ami a kapitalizmus sajátja, érintetlenül maradt. Az 56-os munkástanácsok alapmodellje a parlamentáris demokrácia alapmodellje, egyetlen szóval sem említették a világforradalmat, pusztán nemzeti (vagy leninista módon értelmezett szocialista) forradalomnak titulálják harcaikat.

TÖRTÉNETÜK

Vannak idők, mikor gyilkos társadalmi szabályok végeredményeként teljes egészében néhány mohó ember kezében összpontosulnak a közösség javai. Akkor szükségszerűen megbomlik a béke, amely természetes állapot, ha mindenki jólétben él. A tömeg nem tudja megélhetését biztosítani, minden birtokából kitúrják és a bitorlók kasztjában csupán rideg szíveket talál: ezek a tényezők határozzák meg a nagy forradalmak korszakát és rögzítik le az idő könyvében megírt emlékezetes időpontokat, amikor már nem lehet elodázni a magántulajdon rendszerének teljes összeomlását s amikor a szegények lázadása a gazdagok ellen a leküzdhetetlen szükség erejével jelentkezik.”

/Babeuf/

1956. november 4. után a Központi Munkástanács által képviselt hatalom állt szemben a szovjet hadseregre támaszkodó Kádár-kormánnyal. A Nagy Imre-kormány összeomlott, a munkásság régi ellenségeként kezelte az „új kormányt”. A trockista szerzők érvei furcsán hatnak ma is. Szerintük a munkástanácsok számára a kapitalizmus elfogadhatatlan volt, érveik szerint ezek határozottan elvetették a tőkés rend visszaállítását („Földet, gyárat vissza nem adunk! volt a jelszavuk). A munkástanácsok tulajdonában lévő termelőeszközök ellenforradalmisága ez esetben is egyértelmű, de ne csodálkozzunk azon, hogy a bolsevikok reakciós nézetei – mint mindig – most is a munkás-önigazgatás mítoszán kéjelegnek. A tanácsok már november 4. előtt is megkíséreltek egységbe tömörülni és közös szervezetként fellépni. Így már nem pusztán arról van szó, hogy a felkelésben politikai és kormányzati szintű ellentét lett volna. 1956. október 31-én munkásgyűlést tartott 24 nagyüzem: a Ganz Vagon, a Mávag, a Láng Gépgyár stb. küldötteivel a gyűlés határozatot fogadott el és a már idézett alapelvek szerint akartak működni. Még november 2-án, abban a hiszemben, hogy győzött a felkelés, egy tucatnyi nagyüzem küldöttei tanácskozást tartottak, elhatározták, hogy megbíznak a Nagy Imre-kormányban és felveszik a munkát. A Nagy Imre vezette irányvonallal politikailag és gazdaságilag is kiegyeztek, lepaktáltak a bolsevizmus „demokratikusabb” formájával és alárendelték magukat hatalmuknak. Nagy Balázs, „jeles” trockista szerzőnk szerint a forradalmi vívmányok megszilárdítása a munka felvétele volt. E nézet azt mondja, hogy a munkásnak a munkapad mellett a helye.

A fővárosban először kerületenként alakultak meg a munkástanácsok, majd létrejött a Nagybudapesti Központi Munkástanács is. A szovjet hadsereg rajtaütésszerű támadása fegyveres ellenállásba ütközött. A küzdelem november 11-ig tartott (mint pl. Csepelen), vidéken az ipari munkásság központjaiban volt a legkeményebb az ellenállás: Borsod vidékén, Dunaújvárosban, Pécsett és a többi nagyipari városban az óriási túlerő ellenére is lassan szűnt meg a harc. A munkások fel akarták venni a munkát, de a szovjet beavatkozás után az általános sztrájk fegyveréhez nyúltak. A hivatalok, a közintézmények, az iskolák, az egyetemek mind követték az általánossá váló sztrájkot. Ekképpen próbálták követeléseiket érvényre juttatni. A Kádár rendszer megszilárdításához kapcsolódott volna a munka felvétele, ahogy korábban a Nagy Imre-kormány a munkarend helyreállításában látta volna legitimálásának zálogát. Valójában mit is követeltek ekkor nagy általánosságban a sztrájkban álló munkástanácsok? Nem akartak kapitalista restaurációt, de Nagy Imrét éltetve és annak kormányprogramja mellett kiállva mégis ezt tették. Azt kívánták, hogy Nagy Imre álljon a kormány élére olyan személyekkel, akik semmilyen vonatkozásban nem kompromittálták magukat a Horthy, Rákosi és Gerő éra alatt és személyükben jelentenek biztosítékot az ország jogos követelésének maradéktalan és gyors teljesítésére. Az ország függetlenségét, a szovjet katonai alakulatok Magyarország területéről való kivonását követelték. Semlegességet, nemzeti egységkormányt stb. akartak. Tehát a munkástanácsok programja továbbra is fülsértően reformista maradt.

November 13-án a kormány elrendeli, hogy tilos bért fizetni azoknak, akik nem veszik fel a munkát. November 14-én munkástanács-küldöttség ment a parlamentbe, ott találkozott Kádárral, egyezkedni kezdtek, de a kormány számára a munkástanácsok követelései teljesíthetetlenek voltak. A tanácsok választott vezetői, így Balázs Árpád és Dévényi József nem egyértelműen képviselték a tanácsok érdekeit, ezért leváltották őket. Titkos választással november 16-tól Rácz Sándor lett a munkástanácsok elnöke. A központi kérdés a sztrájk maradt. Több helyen, pl. Győrött, Csepelen a munka feltétel nélküli felvételét helyeselték. Ezzel a kormányt akarták tesztelni, hogy mennyire képviseli a munkások érdekeit. Ez persze naivitás volt, hisz jól tudjuk, hogy egyetlen egy kormányzat sem képviselheti a munkásosztály érdekeit, annak ugyanis nincsen más érdeke, mint a munka alóli önfelszabadítás programja és harca. Bajban voltak a munkástanácsok, ugyanis hosszú sztrájk esetére nem lettek volna tartalékaik, továbbá megosztottak is voltak. November 15-én a Csepeli Központi Munkástanács felhívást adott közre, amiben a munkához való visszatérésre szólított fel. 16-án a Nagybudapesti Munkástanács is ezt tette, és meghirdette november 19-ére az általános munkafelvételt. Ez sokaknak nem tetszett. A vidéki tanácsok küldöttei feldühödve fordultak szembe a Központi Tanács vezetőivel. A Kádár-kormánnyal való tárgyalási kísérleteken túl a szovjet hatóságokkal is kapcsolatba léptek – tulajdonképpen eredmény nélkül. A szovjetek olykor rokonszenvvel figyelték a munkástanácsok működését, mivel ez az egykori szovjetekre emlékeztette őket. Kísérlet történt a Központi Munkástanácson túl egy országos munkástanács létrehozására is. November 21-én a küldöttek a Budapest Sportcsarnokban találkoztak volna, ezt azonban a szovjet hadsereg megakadályozta. Más helyütt viszont találkoztak Tatabánya, Ózd, Salgótarján, Komló, Pécs munkástanácsai. A vidékiek szemrehányással illették a pestieket, különösen a bányászok voltak dühösek: „Ti dolgozhattok, ha akartok, de mi nem adunk szenet, sem áramot, a bányákat pedig elárasztjuk!” A Központi Munkástanácsnak sikerült a vidékiekkel megegyeznie: nem fognak a kormánnyal kollaborálni, viszont a sztrájk folytatása Budapesten csak a lakosság nyomorát eredményezné és szétzüllesztené a munkásság erejét. A megosztottság eleve gyengítette a munkásosztály harci erejét, pedig érdekeik azonosak voltak. Nem alakították meg az országos munkástanácsot azzal a gyöpös magyarázattal érvelve, hogy ez okot adna a kormánynak az agresszióra. Kérdjük mi, melyik forradalom volt tekintettel a kormányra? Micsoda figyelem övezte a hatalom működését, és ez az egész ceremónia, az önfegyelmezés és a taktikázás a kormány malmára hajtotta a vizet. A proletárforradalomban nem lehetnek defenzív és offenzív kérdések. Az efféle szánalmas mérlegelésekkel bukott el javarészt a Kommün, a Tanácsköztársaság stb. A munkások tiltakozó sztrájkba léptek, amiről a Központi Munkástanács csak később értesült: ez esetben a munkásautonómia olyan törekvéseit látjuk, melyekben minden maguk fölé rendelt irányítás tagadása fejeződik ki. A Központi Tanács vezetői támogatásukról biztosították őket. A Csepeli Központi Munkástanács az elejétől ellenezte a sztrájkot, a kormány iránt nagyobb bizalmat tanúsított, és újra és újra szembekerült a Központi Munkástanáccsal. A Tanács tárgyalt a kormánnyal, de érdemi megállapodás nem született. A Központi Munkástanács november 27-i felhívásában ez áll: „Minket a munkásosztály bízott meg, és minden erőnkkel a munkáshatalom erősítésén kell dolgoznunk.” A trockista Nagy Balázs azt írja, hogy az állammal szembeni széles autonómiát képviselték. Mi azt mondjuk, állam volt az államban. Nem a hatalom, az érték, az eldologiasodás megszüntetésére irányult tevékenységük, hanem a hatalom munkáskézbe való ragadására. Az alá- és fölérendeltséget nem lehet hatalomváltással felszámolni. A piac, a tőkés tulajdon, a csereérték egyesült totalitása a kapitalizmus velejárója, ezért üres szólam, mikor pusztán önigazgatásról fecsegnek, és az alap érintetlen marad: ez a szociáldemokrácia reformizmusa, nem több. Tovább folytatódtak a viták a kormánnyal, a hatalom nem engedhette meg egy alulról szerveződő, autonómnak tűnő munkás érdekképviselet működését, és felügyelete alá akarta vonni azt. A munkástanácsok egyértelműen elutasították a Kádár vezette párt működését a gyárakon belül. „Tény, hogy a munkástanácsok elvileg a többpártrendszer talaján álltak, másrészt a munkástanácsok pártellenessége részben abból a negatív élményből táplálkozott, hogy a koalíciós időkben éppen az üzemek váltak a két munkáspárt közötti legádázabb harc színterévé, részben pedig, túl az ilyen történelmi tapasztalaton, számukra egyértelmű volt, hogy a termelés és a pártpolitika (akár több párt esetén) összeegyeztethetetlen egymással. A munkástanácsok úgy gondolták, a szabadság elemi biztosítéka a szabad választás alapján létrejött parlamenti kormány” – írja Varga László történész. Tény és való, a proletariátus pártjának működésével a kapitalista termelés összeegyeztethetetlen, de a kapitalista termeléssel a burzsoá pártpolitika azonos. Az 1956-os munkástanácsok története azt mutatja, hogy azok a munkáserők, amelyek nem ismerik fel osztályhelyzetükből fakadó érdekeiket, voltaképpen a burzsoázia malmára hajtják a vizet, és ezáltal saját osztályuk harcát nehezítik meg. A Nagybudapesti Központi Munkástanács a hatalom és a munkások között lavírozott: minden lépése, amit a munkások felé tett, engedmény volt, melyeket a párt provokációként értékelt, s a munkások ugyanezt gondolták, ha a párt irányába tett engedményeket. December 4-én a Központi Munkástanács, provokációtól tartva, néma tüntetés mellett döntött, hogy így emlékezzenek meg a november 4-i második szovjet intervenció áldozatairól. Kádárék ezt agresszióként értékelték, ráadásul a Központi Munkástanács küldöttei újra megkeresték a szovjet katonai parancsnokságot és hozzájuk intézett levélben támadták a „munkás-paraszt kormányt”. Az MSZMP KB ülést tartott, és határozatban betiltotta a forradalmi bizottságokat, letartóztatták pl. az Október 23. és az Élünk című, illegálisan kiadott újságok szerkesztőit. Elkezdődtek a sorozatos letartóztatások, így a munkástanácsok radikálisabb képviselőit is őrizetbe vették. A KMT is ülésezett, és tervbe vette, hogy megalakítja az Országos Munkástanácsot. December 8-án elhatározták, hogy újabb sztrájkot szerveznek. A kormány előkészületeket tett ennek betiltására – a helyzet kezdett elmérgesedni. A radikálisabbak kijelentették, hogy akár tavaszig vagy életük végéig is sztrájkolnak, ha kell. A kormány törvényen kívül helyezte a munkástanácsokat és letartóztatta vezetőiket. December 11-én leállt a munka az egész országban, a sztrájkra válaszul a hatalom szükségállapotot hirdetett ki és rögtönítélő bíróságokat állított fel. A kétnapos sztrájkot követően a Csepel Vas- és Fémművek munkásai ülősztrájkkal foglalták el a gyárat, és ehhez csatlakoztak más gyárak is. Észrevehetjük, hogy a munkásosztály felkelése, szóhasználata mennyire eltért a megszokottól. Ez nem véletlen. Az MSZMP kisajátította a mozgalmi szótárat, az elvtárs, a proletárdiktatúra, az osztályharc és a többi mozgalmi alapszó itt negatív értelmet nyert. Nem is éltek ezek használatával, pedig amit a munkástanácsok akartak, az a „munkás-önigazgatás” társadalma lett volna. Már a harcok folyamatában, az osztályharc hagyományainak tükrében, nyelvezetükben is meg kellett volna jelenniük az osztályharcos alapszavaknak. Csakhogy ők valójában a munkás-önigazgatásért küzdöttek, ami megfelelt az általuk elképzelt hamis szocialista képnek. Ugyanakkor az 56-os felkelés a „nemzeti érzelmek” felkelése is volt. A régi rend képviselőinek elkergetésén túl az ország függetlenségéért is harcoltak a tömegek. Ebben egyértelműen eltér a proletárforradalmak követeléseitől, hiszen „a proletárnak nincs hazája”. Persze itt minden elnyomást a moszkovita pártban láttak. Az emberek nem parancsuralmi rendszert akartak, hanem önrendelkezést, a maguk urai akartak lenni. Az össznemzeti érdekek hangoztatása azonban az osztályharc elmosását jelenti, még akkor is, ha a legradikálisabb felkelők „elutasították az urak hatalmát”. Ebből is látni, mennyire nem tisztázták programjukat a felkelők, illetve programjuk mennyire hamis történelmi felfogásuk része volt. A balos szlogeneken kívül, mint pl. a termelés munkásellenőrzésének követelése (ebbe még minden kapitalista lim-lom belefér) nem tettek mást, mint elfogadták a bérmunka, a profit, a tőke rendszerét, maradtak a szociáldemokrata program részei („tiéd a gyár, élj vele!”), holott céljaikat tekintve a kommunista programot kellett volna követniük a „tedd tönkre, ami téged tönkretesz” szellemében. Növekedett a terror, és a túlerővel szemben esélyük sem volt a munkásoknak. 1957. január 5-én újabb rendelet útján a Kádár-kormány halálbüntetést ígért a sztrájkolóknak. Egyre-másra oszlottak fel a munkástanácsok. Január 15-én a munkásság szabotázsakciókra készült, különösebb eredmény nélkül. 1957. november 17-én a kormány betiltotta a munkástanácsok működését.

KONKLÚZIÓK

Az a "végre meglelt politikai forma, amelyben megvalósulhatott a munka gazdasági emancipációja", századunkban a forradalmi munkástanácsok képében ölt alakot. A munkástanácsok minden döntési és végrehajtó hatalmat a saját kezükben összpontosítanak, és a bázisuk előtt felelős, bármikor visszahívható küldötteken keresztül alkotnak egymással szövetséget. Ez idáig csak röpke, kísérleti lét adatott meg számukra; megjelenésükre mindenütt az osztálytársadalom egyik vagy másik védelmi mechanizmusának — ideértve gyakran a magukban a tanácsokban tovább élő hamis tudatot is — megsemmisítő csapása volt a válasz. Pannekoek helyesen látja, hogy a munkástanácsok hatalma önmagában nem is annyira megoldással szolgál, mint inkább "problémákat vet fel". Mégis éppen a tanácshatalom az a hely, ahol a proletárforradalom problémáira igazi megoldások adhatók. Ez az a hely, ahol találkoznak a történelmi tudat objektív előfeltételei; megvalósul az aktív, közvetlen kommunikáció, megszűnik minden specializáció, hierarchia és elkülönülés, a létező feltételek átalakulnak "az egység feltételeivé". Itt emelkedhet ki a cselekvő proletáralany a kontemplációval vívott harcából: tudata mostantól egy a gyakorlati szervezettel, amelyet magának választott, mert ez a tudat maga elválaszthatatlan a koherens történelmi beavatkozástól.”

/Guy Debord/

A KMT tevékenysége ideig-óráig hatékonynak tűnt, kormányellenes politikájuk következtében felismerték az önszerveződés fontosságát, szabotáltak és demonstráltak, de egészében a demokrácia falain nem ütöttek rést. Tulajdonképpen mit is értek el? Rámutattak az önszerveződés fontosságára, de mindezt a burzsoázia uszályában tették. Harcukat leverték, börtönbe csukták tagjaikat, életüket ellehetetlenítették. A Kádár-rezsim már csírájában elfojtotta a legkisebb munkás-önszerveződést is. A munkásosztálynak rá kellett volna döbbennie, hogy csakis magukban bízhatnak és semmi maguk fölött állót nem ismerhetnek el. Többen azt írják, hogy a munkástanácsok nem törtek politikai szerepre. Bali Sándor, aki maga is a munkástanácsok egyik tagja volt, így beszél erről: „Nagyon jól tudjuk, hogy a munkástanácsok nem lehetnek politikai szervezetek. Nem akarjuk elkövetni ugyanazt a hibát, mint amit a múltban a Kommunista Párt, amely az ország és a gyárak vezetőjének tekintette magát egyidejűleg. Ha elkövetnénk ugyanezeket a hibákat, akkor visszajutnánk oda ahonnét elindultunk. Azt akarjuk, hogy a munkástanácsok intézzék az ország gazdasági ügyeit, a szakszervezeteknek pedig meg legyen a joguk, hogy sztrájkot hirdessenek és foglalkozhassanak a munkásvédelem kapcsán minden kérdéssel.” A munkástanácsok óriási hibája és visszalépése minden tekintetben, hogy pusztán át akarták venni a párttól a gazdasági eszközök irányítását, és a munkáshatalom kiépítésén ügyködtek. Összevetve a magyarországi munkástanácsok működését pl. a németországi forradalom alatt működő munkástanács-mozgalommal, azt látjuk, hogy azok is a harc folyamán jöttek létre. A sztrájkok, a szakszervezetekből kiábrándult munkások elégedetlensége nyomán alakultak meg Németország szerte a munkástanácsok (pl. Berlinben, Szászországban, Hamburgban stb.). A munkások egy ideig nem hittek a külső erőben, nem hittek a párt és a szakszervezetek opportunizmusának; a tanácsokon keresztül akartak befolyást gyakorolni a társadalmi életre. A magyarországi helyzettel szemben ők a tényleges proletárdiktatúrát követelték. A magyarországi munkástanácsokkal teljesen másképp állt a dolog. Eleve azt gondolták, hogy a proletárdiktatúrát a párt velük szemben alkalmazza, át sem gondolva ennek abszurditását, hiszen a proletár harci program helyett szociáldemokrata jogokat követeltek a hatalomtól. A munkástanácsok magyarországi történetében és a későbbi németországi történésekben azt látjuk, hogy mindkét esetben a burzsoázia hálójába kerültek. Ahogy Meier (német kommunista forradalmár) fogalmaz: „Míg a tanácsok az ún. munkásdemokráciát követelték, ezek a régi pártok és szakszervezetek azt akarták, hogy a munkásmozgalom minden irányzata jelentőségük és számszerű erejük viszonylatában legyen képviselve a tanácsokban. A munkások legnagyobb része nem volt abban a helyzetben, hogy ezzel az érvvel szembeszegüljön: még mindig régi szokásaik rabjai voltak. Így váltak a munkástanácsok a szociáldemokrata-párt, a szakszervezetek, a baloldali szociáldemokraták, a termelőszövetkezetek stb. valamint a gyárak képviselőinek egyesületeivé.” A magyarországi munkástanácsok – szándékaik ellenére – ugyanígy váltak működési elveikkel egyetemben a kapitalista restauráció segédeszközeivé, az államkapitalizmus szorgos harcosaivá, mint a Nagy Imre-kormány, amely – kormány lévén – nem is lehetett más. Míg nyugaton a munkástanács-mozgalom radikális része eljutott annak felismeréséig, hogy szakítva minden kompromisszummal és reformizmussal, kommunista pártot kell létrehoznia, addig a magyar munkástanácsok a bolsevizmus keretei között működtek. Az olaszországi, hollandiai és német tanácsmozgalmakból kialakult a későbbiekben egy aktív tanácskommunista mozgalom, amely minden illúzión túl, valóban a tőkés rend ellen, a kommunizmusért vívta harcát. A magyarországi tanácsok a kiegyezést, az elvtelen burzsoá érdekeket képviselve működtek. Tehát az osztályharcok történetébe belehelyezve azt mondhatjuk, hogy az itteni munkástanács-mozgalom annak a forradalmi hullámnak a következő hulláma, ami 1917-től oly erősen felkorbácsolódott. Visszatekintve az itteni tanácsok történetére, a következőt tapasztalhatjuk: tevékenységük a hatalom gyakorlására irányult, nem annak szétverésére. Az 1919-ben alakult munkástanácsok eleve a szociáldemokrácia testéből születtek, programjaik semmi lényeges eltérő vonást nem mutattak a bolsevik párt programjához képest. A funkcionáriusok és a bürokrácia uralmát hozták létre, ezzel is alárendelődve a pártnak. Két út állt a munkástanácsok előtt: bürokráciaként, a munkafolyamatok irányítójaként, a munka megszervezésének szerveként való funkcionálás, a szakszervezetekkel való összekacsintás, a burzsoáziával azonos érdekeket képviselő szervként való működés vagy jó esetben (ami ritkább volt) önmagát meghaladó, a munka világát tagadó szervezetként, nem elkülönülő, hanem a proletariátussal egybeolvadó kommunista pártként való létezés. A munkástanácsok alapmodellje az 1917-es szovjetek voltak. Ismerjük a lenini jelszót: „Minden hatalmat a szovjeteknek!” Ugyanakkor a szovjetek és a bolsevikok között ellentét feszült: a bolsevikok a maguk céljaira akarták felhasználni a szovjeteket, másrészt kullogtak utánuk. A szovjetek nem akartak tehetetlen tömegek lenni a bolsevizmus hálójában. Korábban is, de legnyilvánvalóbban 1921-ben szembekerültek a forradalmat vezetni akaró bolsevikokkal. Harcuk során felismerték, hogy a bolsevizmusnak a hatalom megragadása a fontos, és nem annak szétverése. Másrészt pedig a proletárok nem azért harcoltak, hogy újra bérrabszolgák legyenek. Kronstadtban a szovjetek a matrózokkal együtt szembekerültek a bolsevik párttal, és a pártdiktatúra helyett az osztálydiktatúrát követelték (ez nem volt pontos megfogalmazás, hiszen párt és osztály elkülöníthetetlen, ha pedig elkülönítik, akkor marad a burzsoá terror, a bolsevizmus). Ha tehát az 1956-os munkástanácsok fellépését összehasonlítjuk a korábbi szovjetek radikalizmusával, azt vehetjük észre, hogy a magyar munkástanácsok elfogadták a vezetés ideológiáját (ez lehetett akár a Nagy Imre-kormány vagy a tanácsok vezetésének bürokráciája). Mindenképpen megjegyzendő, hogy a munkástanácsok kritikáját nem lehet a történelemből kiragadva elvégezni, kritikusan kell hozzájuk viszonyulni. Amennyiben a termelőeszközök saját kézbe vétele volt a céljuk – a spanyolországi forradalom alatt is ez történt –, a munkások birtokba vették azokat, és az anarcho-szindikalizmus föderalista szellemében termeltek. Alicante tartomány Aloy nevű városában a munkások megszervezték a műhelyekben és gyárakban a termelést, és a bérmunka szocializálásával egy demokratikus modellt alakítottak ki. Az úgynevezett új termelési mód a tevékenységek összehangolásával, a kollektív munkával, az ipar racionalizálásával nem szolgált mást, csak az önkizsákmányolást – elvégre kihasználták a termelőeszközöket. A burzsoá világban hamisnak tetsző jelszó – „Mindenkinek saját igénye szerint!” – csak elvileg működött. Aragónia legtöbb falujában pénz nélkül vagy saját pénz használata révén érvényesítették a csereérték mozgását. Mentségükre legyen mondva, ezzel a harcok közepette próbálkoztak, a forradalom győzelmével ez nyilván módosult volna. Mindez azonban csak feltételezés, hiszen a spanyolországi kísérletek is elszigetelten működtek, és a magyarországi helyzet, azon belül pedig a munkástanácsok helyzete is meglehetősen elszigetelt volt. A spanyolországi forradalom gyakorlata és elmélete lényegesen radikálisabb és kevésbé befogott volt, még akkor is, ha a CNT és egyéb antifasiszta szervezetek nagyon hamar szimatot fogtak és ráültek a helyzetre. Minden összevetés arra akar rámutatni, hogy mennyire nem elégséges a munkás-önigazgatás kísérlete és gyakorlata. A baloldali demokraták és mindenféle új radikálisok ösztönző és követendő példaként mutogatnak az 56-os tanácsokra. Ideológiai alapképletük az, hogy a munkástanácsok a forradalom legprogresszívebb erői. Nagyrészt félreinformáltságuknak köszönhetően még egyes kommunista erők, pl. a Szituacionista Internacionálé is bedőlnek a munkástanácsok forradalmi mítoszának. P. Bouré francia balos politikai szerző szerint forradalmi időszakban a munkások öntudata oly fokig emelkedik, hogy képviselőik mindig elmaradnak kezdeményezéseik, tapasztalataik, sőt öntudatra ébredésük mögött. Persze, ha ez elszigetelten történik, könnyen az ellenforradalom uszályába terelődik a folyamat. A „miért így történt” kérdésének mindig van létjogosultsága, a kudarcért nem okolhatjuk a történelmet, csak osztályunk gyengeségének jeleit fedezhetjük fel: a munkástanácsok esetében demokratikus programjukat, hozzáállásukat, ami a visszarendeződés felé terelte az eseményeket. Az egész eseménysorozatot tekintve elcsodálkozhatunk, hogy mennyire közömbösen figyelte a magyarországi munkások küzdelmét a világ proletariátusa. Persze sok helyről érkeztek a szolidaritás jeleként dicséretek és patetikus üzenetek, de összességében osztályszolidaritás helyett a közömbösség volt jellemző. Másik oldalról, az itteni harcosok nem kötötték össze harcukat a világ proletariátusának harcával, és nemzeti színű rongyba burkolták háborújukat. A bolsevik értékelés többrétegű volt az 56-os munkástanácsokat illetően. A tisztán sztálinista felfogás szerint a munkástanács-vezetők „kispolgári anarchisták” voltak, szovjetellenesek, akik a bolsevik párt ellen léptek fel. A trockista álláspontok ennél árnyaltabbak, egyes frakcióik, mint pl. a Negyedik Internacionálé, túlértékelik a munkástanácsok szerepét és önigazolást keresnek bennük. A New Left Review, miközben az eszmék szabadságát követelte, védte a szovjetizált kelet-európai rendszereket. A neo-trockizmusra általában jellemző, hogy „a szovjet fegyverek árnyékában kötött kompromisszum értékesebb, mint a tömegek önszerveződése”. Ezért is tartjuk találónak Castoriadis (francia szocialista szerző) értékelését, ami szerint a trockizmus nem más, mint a sztálini bürokrácia száműzetésben lévő részlege. Claude Lefort (a trockistákhoz közel álló francia író) szerint a „munkástanács állást foglalt a proletár internacionalizmus mellett, de ugyanakkor egy magyar nemzeti kommunista mozgalom mellett is. A kommunista eszme szemszögéből nézve a két elv együttese zavarosnak tűnhet. Az adott körülmények között azonban tökéletesen érthető. A munkástanács internacionalista, azaz kész együtt harcolni a kommunistákkal és a világ munkásaival, ugyanakkor nemzeti is, azaz elutasítja az alávetettségét a Szovjetuniónak, és követeli, hogy a magyar kommunista mozgalom saját belátása szerint fejlődhessen.” Az efféle ellenforradalmi értékelések is sok kárt okoznak. A tisztánlátás érdekében szögezzük le: a nemzetit és az internacionalistát nem lehet összebékíteni, és az sem igaz, hogy a tanácsok tanújelét adták volna internacionalista mivoltuknak. Kérdezzük mi: ennek nyomát vajon hol lelte Lefort? A termelési eszközök kollektív kisajátításának problematikája nem állhat meg annál az álmegoldásnál, hogy a munkásosztály elsajátítja a tőkés rendszert. Ez a séma a munka feletti ellenőrzés hatalmát jelenti. Az embereknek – Marx szavaival élve -, hogy bőségesen kielégíthessék történelmileg kialakult szükségleteiket, a munkamegosztást, a profitot, a termelési módot, egészében a munkát kell felszámolni a termelőeszközök teljes kibontakoztatásának jegyében. Az elidegenült munka helyett az emberi tevékenység kerül a középpontba. A termék előállításának szerepét alá kell vetni a szükségletek szerinti termelésnek, amit nyilván megelőz a piac, a csereérték, a tőke világának felszámolása. A „szocialista” Gorz megfogalmazásával élve: ez egyetlen országban sem ment úgy, hogy a közösség kisajátította a már fejlett termelési potenciált. Azaz nem úgy, hogy a gazdasági szükségszerűséget alárendelik a kollektív és egyéni emberi felszabadulás követelményeinek, nem úgy, hogy az igazi demokráciát építették volna ki, azon az alapon, hogy a termelők számára lehetővé vált volna termelésük szükségleteik szerinti szabályozása, hozzátéve, hogy minden egyes ember csak az összesség által szüntetheti meg az adott feltételeket.” Ezzel sem érthetünk egyet, mivel a demokrácia rendszerére nem építhető fel a kommunista társadalom. Az 1956-os munkástanácsok története az elidegenült munka világának folytatása. Addig mi sem tehetünk mást, mint hogy kritizáljuk azokat a munkásfelkeléseket, amelyek saját sírjukat ássák tovább, és ezáltal a miénket is, hisz voltaképpen hovatartozásunk egyértelmű, de éppen hovatartozásunk egyértelműsége révén támadunk minden álforradalmi kísérletet.

EGY TISZTA FORRADALOM KÉPEI”

Fosztogatások és egyebek...

Az 1956-os munkásmegmozdulások képei tiszták, mint a szentek ábrázolásai a templomokban, és ha hinnénk ezeknek az ábrázolásoknak, akkor a makulátlanság meséiről, a vegytiszta humanizmusról regélne nekünk az 1956-os munkásfelkelés és arról, hogy jó bérrabszolgának lenni, becsülettel és tisztességgel felkelni reggel 5-kor és este 6-ra hazaérni, hogy milyen jó dolog kifizetni a kenyér árát, amit az elvégzett munka öröme után megzabálok – pedig ott a bezúzott kirakat. Elvehetném az árut, de nem, én büszkén viselem a „forradalmár” jelzőt, aki a közöshöz nem nyúl, aki tiszteli és becsüli a magántulajdon ezeréves meséit a boldog idők eljöveteléről. Kétségtelen, az 1956-ról írt burzsoá könyvek arról próbálnak minket meggyőzni, hogy itt egy nép történelmi megtisztulásának vagyunk szemtanúi, amely „a sztálinizmusból csak a csizmát hagyta meg”. Az 56-os ábrázolások javarésze éppolyan hamis képet alkot a felkelésről, mint a bolsevizmus „ikonjai és zseniális apologetikusai” Leninről, Sztálinról, Maóról – az ikonok az igaz isten-emberről vallanak, a nagy harcosokról és gondolkodókról, a népek atyáiról, akik elé a proletárok milliói borulnak le eksztatikus önkívületben. A Lenin-mauzóleum a benne fekvő mumifikált féreggel egyetemben ugyanannak a designnak a képi maszturbációja, mint az a hamis kép, amit az 1956-ban történtekről létrehoztak. Alapvetően az 56-os események a demokrácia színházának falain belül történtek. A Nagy Imre vezette kormány és népének egybefonódásáról, az eggyé fonódott nemzetről könyvtárnyi vallomás beszél, de arról már jóval kevesebb, hogy az elégedetlen proletárok bizony olykor-olykor a magántulajdon szentségét szembeköpve, valódi érdekeikért harcolva, a bérmunkás hullaházi szerepén túl, meglehet, „nem tudják, de teszik” alapon az osztály nélküli társadalom felé mutattak cselekedeteikkel. Töredékesen, az adatok és információk szűkös keretein belül, a fosztogató proletariátus alakját elevenítjük fel, amely köp Nagy Imre jóságos fejére, amely a tiltások és jogrendelkezések burzsoá manifesztumain túl megkérdőjelezi a szent tulajdont, mi több, az adott tabu pofájába vigyorog.

A képek

Te aljas kölyök, mit zabálsz itt? Nem elég, hogy már a házam égett le a gyalázatos csínyjeid miatt, most meg, hogy a hóhér simogasson tüzet vagy mi a csodát falsz... mi a fene az ott nálad hé? A malac apám, a malac! Jöjjön, kóstolja meg!”

/Charles Lamb/

A Honvéd utcában a tömeg egy közértet felnyitott és az élelmet elhordta, egyéb értesülésünk nincs…”

/1956. nov. 7./

A mai burzsoázia szemében minden csodálatra méltó, ami elhárítja az erőszak gondolatát. Törekvéseink békében kívánnak meghalni. Utánunk a vízözön.”

/G. Sorel/

A várban levő Belker raktárát a felkelők feltörték és kifosztották. Körülbelül egymillió forint értékű árut vittek el. A közérteket is több helyen feltörték. Behúzódtak a levéltárba (a Belügyminisztérium levéltárába, ahol az '56-os események során az 1945-1950-es anyagokat semmisítették meg – szerk.), amit a szovjet tankok és a nehéztüzérség lángba borított. Ezután a várgondnokság pincéjébe hurcolkodtak be, de reggelre a létszámuk kb. 300 főre csökkent. A várat a szovjet elvtársak körülvették.”

/Rendőrségi jelentés, 1956. nov. 7./

Hiszen a felkelésnek egyedülálló az a vonása, hogy vezető és előzetes program nélkül sem torkollott káoszba. Először is: nem volt fosztogatás. Föl sem merült a magántulajdon szabad zsákmányolása abban a tömegben, amelynek életszínvonala siralmas volt, és áruéhsége krónikus.”

/H. Arendt: A tanácsok rendszere/

A X. kerületi Kapitányság jelentése szerint a Zalka Máté téren és a Pataky István téren fosztogatják az üzleteket. A becsületes dolgozók közül már többen felszólaltak, és amellett vannak, hogy a fosztogató bandákat fel kell számolni.”

/Rendőrségi jelentés, 1956. nov. 8./

Hát igen is a forradalom nem népünnepély, nem szüzek és papok csendes és szemérmes táncestélye, nem is kristálytiszta égi mannaként hull a földre, hogy a régi rendet újjá, jóvá változtassa.”

/Angyal István: Vallomások/

A forradalom: karnevál, a régi rend haláltánca, a forradalom igen is az éhezők, a kisemmizettek ünnepe a rendiség felett, a tőke hullája felett. A forradalom nem népünnepély, valóban nem az – proletárünnep, az örök változás ünnepe. A hivatalos Franciaország színházában, az Odeonban egy plakát kimondta: nincsenek nézők, mindenki cselekvő személy. Vége az egyén elkülönülésének. Miénk az utca, miénk a tér. A forradalom a közösség ünnepe, az önmagát alkotó ember ünnepe, a lázadás ünnepe, a boldogság ünnepe, a szenvedély, az eksztázis ünnepe, a fosztogatók ünnepe. Azt mondjuk, ne uraitokat cseréljétek ki, ti legyetek az életetek urai. Ez hát a forradalom, a megdőlt kapitalizmus feletti karnevál.

A hivatalos ünnep az egyenlőtlenséget szentesítette. A karneválban ezzel szemben mindenki egyenrangúnak számított.”

/Mihail Bahtyin/

Nagykőrösön lakásokat fosztogattak, míg Szentendrén az állami gazdaság két tehenét lopták el és azokat levágták.”

/Rendőrségi jelentés, 1956. nov. 15./

Az élethez azonban, mindenekelőtt evés-ivás, lakás, ruházat és még egy és más szükséges.”

/Karl Marx/

Végigjárom a Kossuth Lajos utcát és a Kiskörutat. A városnak ez a része meglehetősen vigasztalhatatlan látványt nyújt. Üzletek százai betört kirakatokkal, kiürített polcokkal. A tömeg pedig, amely reggel óta szabadon közlekedhet, a fosztogatást az oroszoknak tulajdonítja.”

/G. T. Delof francia diplomata 56-os naplójából/

A mai nap folyamán fosztogatás miatt eljárás indult ismeretlen tettes vagy tettesek ellen, akik a dombóvári járásban és a tamási járásban 1-1 esetben fosztogatást követtek el.”

/Szekszárd, 1956. nov. 28/

Álmodni kell – írta Lenin, és én ezzel teljesen egyetértek. Enélkül nincs forradalom, nincs munkásmozgalom, nincs munka, nincs élet.”

/Angyal István: Vallomások/

Tejbolt, kacsabolt, közért. Ezek érthető módon nem nyitottak ki, viszont tele voltak áruval. A mi feladatunk az volt, hogy megszervezzük a közellátást, méghozzá a lehető legszabályosabban. Volt olyan üzletvezető, akit Kispestről hoztunk be, erős tűzben, hogy nyissa fel a boltot, mert a lakosságnak nincs mit ennie. Arra is vigyáztunk, hogy rendes sor legyen, és mindenki fizetség ellenében vigye el az árut. Hízelgett az önérzetünknek, hogy komoly rendfenntartó szereppel bíztak meg.”

/Lukácsy András: Angyal István/

A tulajdon – nem azért, mert használják, hanem mert másokat kizárnak használatából – képessé teszi a termelőeszközök kisajátítóit, hogy elnyomják mindazokat, akiknek élő erejük az egyetlen tulajdonuk, és akiknek ezért, ha élni akarnak, dolgozniuk kell.”

/Johann Most/

Kikeveredek a Claring Cross-ra. Bassza meg… Itt komoly fosztogatás ment. Jó pár boltot megtámadtak. Egy hangszerboltnál csatlakozom a kirakatot éppen kirámolókhoz. A törmelékek közt nézem, hogy mi maradt. Nem sok. Semmi olyan, ami nekem kéne. Elmegyek.”

/Egy lázadó a Poll Tax kapcsán/

Érdekes párhuzam az 56-os felkelés és az 1919-es kommün között: a fosztogatókat keményen elítélte a bolsevik kormány. 1919-ben a Tanácskormány halállal büntette a fosztogatókat. 56-ban a felkelők java része és az állami szervek, ha kellett, úgyszintén lecsaptak a tulajdon ellen fellépőkre.

Míg a kapitalista rendszerben a munkásosztály feladata az volt, hogy lerombolja a társadalmat a proletárdiktatúra viszonyai között, a szocializmusban a munkásosztály feladata nem a proletárdiktatúra rendszerének és az újonnan létrehozott társadalomnak a lerombolása, hanem ellenkezőleg: annak sokoldalú támogatása, megerősítése és annak vezetése.”

/Ny. Buharin/

A proletárdiktatúra általános formája a szovjethatalom, a szovjet állam, mely eltér az ún. burzsoá demokráciától.”

/Ny. Buharin/

Figyelem a kirakatokat. Ezen az útvonalon egy sincs kifosztva, pedig van olyan, amelynek az üvege be van törve, de az áruk, köztük a drága fényképezőgépek és egyéb értékes apróságok köztük sértetlenek. Mivel a kormánynyilatkozatok fosztogató bandákról beszéltek, ez a kérdés, a fosztogatás, a többi embereket is érdekli. Mutogatják egymásnak a betört kirakatokat hangos megjegyzés kíséretében: odanézz! Hol fosztogattak? - Nem igaz hogy fosztogattak, stb. A Visegrádi utca sarkán már komolyabb jelei vannak annak, hogy a sínek föl voltak tépve. A felkelés első komoly és szomorú maradványát a Nyugati pályaudvar környékén látom.”

/Zimándi Pius: A forradalom éve/

Mihelyst fosztogatnak, nem tudni ki a tettes. De nem fosztogatnak… Így maguktól törtek be az üvegek, maguktól lettek üresek a kirakatok, maguktól lettek kifosztva a boltok…

Amikor L. Michel 1883. márciusában a rendőrség által szétvert tüntető, munkanélküli tömegeket a pékség kifosztására, és a kenyér szétosztására buzdította, akkor az anarchizmus „hagyományos” lázadójaként viselkedett. Ellenben a polgári morál bajnokaként a bíróságon, mikor megkérdezték tőle, helyesli-e az üzletek kifosztását: „Helyeslem, bár magam inkább éhen halnék, semhogy egy morzsát is egyek a lopott kenyérből.” Ez az idióta és ellenforradalmi válasz a kettős énű lázongót mutatja, aki képtelen szakítani a burzsoá erkölccsel.

A Meszesi italbolt ajtaját ismeretlen tettesek feltörték, majd az FMSZ raktárába behatolva onnan kb. 7000 forint értékű ruhaneműt loptak el.”

/1956. nov. 26./

A körülmények változtatásának és az emberi tevékenységnek vagy önmegváltoztatásnak egybeesését csak mint forradalmi gyakorlatot lehet felfogni és racionálisan megérteni.”

/Karl Marx/

Sajnálatosan a londoni rádió is átvette és közölte a hírt, így: A budapesti rádió szerint a felkelők fosztogatnak és gyújtogatnak. Még így sem lett volna szabad közölni ezt a hazug hírt.”

/Zimándi Pius: A forradalom éve/

Hej de messze majomország,

ott terem majomkenyér,

majomablak majomrácsán

majomnótát ráz a szél.”

/Weöres Sándor/

A hazug társadalomban a nevetés betegségként támad a boldogságra, és bevonja azt méltatlan totalitásába.”így Adorno és Horkheimer A felvilágosodás dialektikájában. Mindenféle torz kép, ami beárnyékolja a szent rend látomását a társadalom felett, megmagyarázni óhajt és beintegrálni. Az 56-os fosztogatások sem egyebek így, mint elszigetelt lumpen elemek tovatűnő mozgolódásai. Ekképpen megengedheti magának a közfelháborodás kapitalista trendje, hogy ábrázolja mindazt, ami ellene működik, hisz egyedi esetekről lévén szó, melyeket a társadalmi morál elítél, csak félresiklás az egész, nem több – így változik vissza „a karnevál hivatalos ünneppé.”

A nyilvánosság és az elhallgatás taktikája egy tőről fakad. Abból a társadalomból születik, ahol az elidegenedés és a hamis tudat negatív dialektikája totalitásra törekszik.

Majomtéren, majomréten

majomhősök küzdenek,

majomszanatóriumban

sírnak majombetegek.”

És a kirakatok? Üvegek nélkül teljen üresen. Ki fosztotta ki ezeket? Nem tudom, de csak ez a hely volt ilyen, másutt mindenütt tele voltak a kirakatok.”

/Zimándi Pius: A forradalom éve/

A forradalmi helyzetek legfőképpen abban különböznek a szokásos mindennapi élettől, hogy az ilyen összefüggések spontán módon cselekvésre sarkallnak, nem kell őket felismerésekkel tudatosítani. A tudatossá válás perce nem csak valamilyen információ tudomásul vételét és megjelenését jelenti, hanem belső átalakítását is önnön cselekvéseinek motívumaivá.”

/Lukács György/

Majomtanártól majomlány

majomábécét tanul,

gaz majom a majombörtönt

rúgja irgalmatlanul.”

Tanúja voltam az Apponyi téren két élelmiszer üzlet kifosztásának. Az egyik már üres volt, csak fa és üveg polcokat lehetett elvinni, a másikban volt még a polcokon, két fiatalember hordta ki a barackos üvegeket és testvériesen szétosztotta abban a kis csoportban amellyel ott megállt. Elhárítottam a nekem felajánlott polcokat.”

/G. T. Delof: 1956 napló/

A tömeg ledöntötte a Sztálin szobrot, fosztogattak a Rádiónál és az utcán voltak, az Ő utcájukon, a MI utcánkon, a TE utcádon, a KÖZÖS utcán.

Majdnem mindegyikük tud egy-egy esetet, amikor az ablaküveg a kirakatból hiányzott és az áruk, még az élelmiszerek is sértetlenül ott maradtak, sőt az egyik cukrászda kirakatából valaki elvitt egy süteményt és helyére tett négy forintot. Presztízskérdést csinálnak abból, hogy nincs fosztogatás.

/Zimándi Pius: A forradalom éve/

Megépül a majommalom,

lesz sok majommajonéz,

győzve győz a győzhetetlen

győzedelmes majomész.”

Két üzletet nyitottunk ki. Felpakoltuk az autót és vittük szét a kerületben, amit tudtunk. Az egyik középvezető kommunista volt és nagyon véresszájú, utálta az egész környék. Azt mondta, nem nyit ki, ő erre nem kapott parancsot az államtól. Ellenünk volt és nem tetszett neki, hogy a lakosság velünk szimpatizál. Jó én tiszteletben tartom, ha valakinek elvei vannak, de akkor, amikor emberek százai éheznek, akkor nem lehetnek elvek. Az az áru nem az ő tulajdona volt, hanem azoké, akik megdolgoztak érte. Ekkor ráfogtam a géppisztolyomat erre a hájfejű házvezető nőre, és azt mondtam neki: Ha nem nyitja ki a boltot és nem ad ennivalót az embereknek, akkor lelövöm. Igen, kényszerítettem, hogy nyisson ki és adjon az embereknek lisztet, cukrot, ami kell! Nem latolgattam akkor, hogy nekem mit kell csinálnom. Én mindig beteg emberekkel dolgoztam és láttam, hogy az emberek szenvednek. Egy percig sem gondolkodtam akkor. Én nem mondom, hogy mindenki becsületes volt akkoriban és nem történtek visszaélések, mert biztos történtek.”

/Hroszov Erzsébet: Pesti utca 1956/

Az utcai fegyveres csoportok, így a Tűzoltó utcai csoport, a Corvin köziek külön ügyeltek arra, hogy ne legyenek fosztogatások. „Ügyeltek a forradalom tisztaságára.” Ez a momentum is igen árulkodó. Az önszerveződő munkásosztály szabadcsapat-alakulatai a burzsoázia tulajdonát védik – persze ez a hozzáállás korántsem véletlen. A Tűzoltó utcaiak egyik meghatározó személyisége, Angyal István Lenin Állam és forradalom című műve alapján képzelte el a szocializmust. Ez a tény önmagáért beszél. A bolsevizmus hatóereje és kiterjedése meglehetősen erős volt, régi és új néven bolsevik frakciók harcoltak egymással. Ahogyan Nagy Imre a parlamentben, úgy Angyal István az utcán a harcok alatt ugyanazt a marxista-leninista rendet képviselte, és velük szemben az ún. régi rend hívei, akik ha tükörbe néztek, Nagy Imre és Angyal István alakját látták.

Majompóznán majomkirály

majomnyelven szónokol

egyiké majommennyország

másiké majompokol.”

Az elmúlt napok hazug rádiópropagandája alaposan lejáratta a fosztogató meghatározást. Amikor a Rádió arcpirító könnyedséggel fosztogató bandáknak nevezte az egyetemi fiatalság harcoló egységeit, a közvélemény joggal kérdezi: vannak-e valóban fosztogatók, vajon a nemzetőrség életre hívása nem a hősiesen harcoló fiatalok ellen irányul-e? A főkapitányság képviselői a legerősebben aláhúzták azt a megállapítást, hogy a rendőrség nem avatkozott és nem is avatkozik bele a fegyveres harcokba. Egyetlen, de nem jelentéktelen feladata az, hogy a köztörvényű bűnözők, a fosztogatók ellen lépjen fel, biztosítsa a lakosság testi épségét az orvlövészek, a házak, üzletek sértetlenségét a fosztogatók ellen. A rendőrség tapasztalatai szerint már a nagy tüntetés idején, később pedig a fegyveres harcok alatt sok olyan elem is jutott fegyverhez, aki nem a demokratikus szabadságért, a politikai követelmények kivívásáért harcolt, hanem a harcok árnyékában rabolt, fosztogatni próbált. A karhatalmi alakulatok tehát ezek ellen az egyénként vagy csoportba verődve fellépő, valóban banditáknak nevezhető elemek ellen lépnek fel a nemzetőrség segítségével. Munkájukat megnehezíti, hogy néhány helyen még az egyetemi fiatalság alakulatai is harcban állnak. A banditák szívesen vegyülnének a politikai követelésekért fegyverben álló fiatalok közé, s az ő harcukat szeretnék saját céljaik érdekében kihasználni. Mint informátorunk elmondotta, a rendőrség és a nemzetőrség alakulatai csak a biztosan fosztogatóknak mondható csoportok vagy egyének ellen fognak fegyvert, az ifjúság szervezett egységeivel nem bocsátkoznak harcba.”

/Magyar Nemzet, 1956. okt. 30./

A fővárosnak a fosztogatóktól való megtisztítása valóban közügy. A politikai követelésekért harcoló fiatalság kiállását nem lehet beszennyezni, a békés lakosságot nem lehet a súlyos napokban még súlyosabb helyzet elé állítani. Méltányos a rendőrségnek az a kérése, hogy a lakosság támogassa a rendőri szerveket, a nemzetőrségeket a rend helyreállításában: a lakóbizottságok figyeljék a házakat, s ha fosztogatókat látnak, maguk lépjenek fel ellenük, s azonnal értesítsék a rendőrséget. Élesen el kell különíteni az egyetemi fiatalság egységeit a rablóbandáktól, a magatartásunkban is választóvonalat kell húzni. A fosztogatókat nem illeti meg a nép rokonszenve.”

/Magyar Nemzet, 1956. okt. 30./

A fosztogatás a forradalom elemi része, de nem maga a forradalom. A tulajdon tagadása és felszámolása, amennyiben az nem saját tőkéjük hízlalása végett zajlik. A fosztogatók, a forradalmak, felkelések fosztogatói persze a kisemmizettek voltak, a földönfutó éhezők és nincstelenek, akik élni akartak, nem nyomorogni. A fosztogatás számukra öröm is – elvenni a burzsoáziától, ami a miénk, amit a mi verítékünkből harácsoltak össze. A kirakat bezúzását, a spontán lakomák lucullusi karneválját, a nyomornegyedek éhgyomrából kitörő elemi lázadást, az elidegenedett élet felszabadítását, a pénz, az áru, a csereérték tagadását, a moralisták, a papok, a jog szembeköpését, a munkamegosztás szembeköpését, a burzsoá viszonyokon túlmutató cselekvés, forradalmi erő és tett proletár kifejeződését nem a tőkefelhalmozás szándéka vezérli, hanem a közösség szükségleteinek kielégítése a mozgatórugója a cselekedeteknek.

Makákó, gorilla, csimpánz,

pávián, orángután,

mind majomújságot olvas

majomvacsora után.”

Fosztogatás csak november 4-e után kezdődött, amiben éppen a szovjet katonák jártak elöl jó példával.”

/Gömöri: A forradalomról/

A forradalom tisztaságára mindenütt ügyeltek, a harcok idején a rendőrség nem működött, mégsem rendült meg a közbiztonság, a bűncselekmények gyakorisága nem nőtt.”

/Mécs Imre: Alulról jövő és spontán mozgalmak a forradalomban/

Látja, csak a Parlamenten van vörös csillag – mondja kísérőm. Azt hiszem nem jó, hogy leszedik az ötágú csillagot. Ez ugyanis nemzetközi jelkép. Nem azért szedjük le őket, mert a szocializmus ellen vagyunk. Népünknek az ötágú csillag a sztálinizmus és a nemzeti elnyomás szimbóluma.”

/D. Cosic: Hét nap Budapesten 1956/

Majomvacsoraemléktől

zúg a majomreterát,

majombakák menetelnek,

jobbra át és balra át.”

A társadalom, amely a termelést a termelők szabad és egyenlő társulása alapján újjászervezi, az egész államgépezetet oda helyezi, ahová akkor való lesz: a régiségek múzeumába, a rokka és a bronzbalta mellé.”

/F. Engels/

Az irreális egység, amelyet a spektákulum hirdet, elfedi az osztályellentétet, amelyen a kapitalista termelési mód reális egysége alapul. Ami a termelőket a világ építésében való részvételre kötelezi, egyben el is választja őket ettől a világtól. Ami együvé hozza a helyi és nemzeti korlátozások alól felszabadult embereket, egyben el is távolítja őket egymástól. Ami az ésszerűség elmélyítésére ösztönöz, egyben táplálja a hierarchikus kizsákmányolás és elnyomás irracionalitását is. Ami a társadalom absztrakt hatalmát létrehozza, egyben a társadalom konkrét nem-szabadságát is megvalósítja.”

/Guy Debord/

A fosztogatókról beszélünk, akiket nem terhelt a bolsevik párt béklyója és semmiféle hatalmi cél, akik dühösek voltak és tekintélyellenesek, akiknek a realitás nem lehetett más, mint a rombolás ereje. Ez minden forradalom édes gyermeke.

El lehet azon töprengeni, mi is volt 1956. Mindenesetre a proletariátusnak egy óriási lehetőség, az uralkodó osztály szétverésének történelmi lehetősége. „A szabadság egyetlen forrása a bosszú, ez az egyetlen istennő, akinek áldoznunk kell.” – mondta A. Rousselin hébertista forradalmár. A szabadság rabságba dönt, mert a felismerés csak odáig terjedt, hogy „ki a szovjet csapatokkal!” és „Nagy Imre kormányát a hatalomba!” – ez mind csak rombolás és bosszú maradt. A szenvedés valódi és igazi elemeinek felszámolása nélkül a tőkés rend szükségszerű erőszakfolyamatában a proletár düh csak odáig terjedt, hogy atomjaira szakadva, elszigetelten az utcán volt és tört-zúzott. A felkelők java része rossz szemmel nézte ezt, hisz a demokratizmus bódító állapotába ragadva, az osztálymegosztottság vészterhes jeleinek lehettünk szemtanúi. Amikor pl. a felkelők védik a magántulajdont önnön osztályostársaikkal szemben. A hatalom pedig röhög a markába, és eljátszva társadalmi szerepét, a szocializmus álarca mögé bújva hirdeti a munkástulajdon nyomorúságos szentségét, és egymásnak ugrasztva a szegényt az elnyomottal, az elnyomottat a szegénnyel, politikai erőként, a kizsákmányolás haszonélvezőjeként unos-untalan szajkózva az állami termelőeszközök munkás-önigazgatásának szerepét, elkerüli a valódi forradalmi veszélyt – a has lázadásán túl helyreállítja a burzsoázia hétköznapi uralmát.

Ha meg is jelentek proletár erők az események sodró lendületében, melyek az állapotok kuszaságát kihasználva szabotáltak, romboltak, fosztogattak az ellenőrizetlen (vagy épp saját osztályuk, a munkásosztály ellenőrizte azt) utcán, akcióik forradalmi kiterjedés nélkül hatástalanná, ritka példává váltak.

A francia forradalom résztvevői azt mondták, hogy minden hatalom székhelye a nép. Hatalmon valamilyen természetes erőt értettek, melynek forrása és eredete kívül esik a politikai szférán, egy olyan erőt, melyet szörnyű erőszakosságában a forradalom szabadított el s az, mint egy hurrikán, elsöpörte az ancien régime intézményeit.”írja H. Arendt. Ezzel szemben mi azt állítjuk, hogy minden hatalomnélküliség, kizsákmányolásmentes, osztálynélküli társadalom székhelye a világproletariátus, amelynek feladata nem csak a régi rend, hanem egyáltalán mindenféle, burzsoá értelemben vett rend felszámolása.

Rémületes majomarcot

vágnak majomkatonák,

majomkézben majomfegyver,

a majmoké a világ.”